Szolidaritás? Kifogyott…

SERFŐZŐ GYÖRGY

Szolidaritás? Kifogyott…

Nap, mint nap hiányérzetem van, ha körülnézek magam körül. Az elmúlt pár évben nem volt hiány viszontagságokból, csendes tanulmányaimat a világjárvány, a vesztegzár, a háború és a válság komolyan megnehezítette. Mindenki megsínylette ezt az időszakot. Azt hinné az ember ilyenkor legerősebb az összetartás, hisz most van a legnagyobb szükség rá. A tapasztalat azonban sokszor éppen az ellenkezőjét bizonyította. De persze a kivétel az elkövetkezőknél minduntalan próbára teszi majd a szabályt, s nem lehet eléggé méltatni azokat és azoknak a munkáját, akik minden őket is szorongató állapot ellenére is segítették társaikat és felebarátaikat. Itt viszont nem róluk lesz szó.

El kell ismernünk és be kell látnunk, ha a mai magyar társadalomról van szó, hogy a széleskörű együttérzés és a szolidaritás egy ritka megnyilvánulási forma. Ezt lehetne még több barokk körmondattal szegélyezni, de végső soron kijelenthető: a magyar polgár nem vállal közösséget azokkal a csoportokkal, amiknek nem tagja, vagy amelyekkel szemben épp ellenszenvvel él. Ez az ellenszenv gyakorta nem reális, alaptalan előítéletek, pártpolitikai felhangok, történelmi vonatkozások, irigység, zsigeri megvetés és más észszerűnek tűnő indokok hívják életre. A gyűlölet csoportokat képez, s már az se számít, hogy az “ellenfelek” sok mindenben egyetértenek, sőt még a szociális helyzetük is azonos. Hiába érint mindenkit a probléma, akiken az ostor csattan, azok meg is érdemlik a verést. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja ugyebár. Érvek egész sorát hozzák ilyenkor véleményük igazolására, miért nem kár azokért. Ezt a mentalitást számtalanszor tapasztalhattuk az utóbbi években a tanárok, diákok, egészségügyesek, vállalkozók kapcsán. Az őket ért jogsértések, tragédiák után még rúgott is beléjük egyet a közvélemény egy nagy része. Sokaknak azt sem számított ez ügyben, hogy az oktatás és az egészségügy baja az egész társadalom baja. Eltekintek itt az indokok s az előítéletek konkrét ismertetésétől a felsorolt csoportokkal kapcsolatban, egyrészt mert nem releváns, semmit nem lehetne levezetni belőlük, hacsak a forrásukat nem fejtem vissza. Másrészt mert minden olvasónak eszébe juthat legalább három példa, amit már hallott, sőt akár még mondott is korábban.

De mért van ez így? Mert, hogy így van, az vitathatatlan, vagy is inkább nem szorul bővebb bizonyításra.

Csábító volna e jelenség miértjét a történelemben keresni. Előzményekre és kiváltó okokra bőven van precedens, mind a közel mind a távoli múltban. Társadalmunk a kezdetektől hajlamos volt a belharcokra, melyek akár századokon át is húzódhattak, de az ország 1541-ben bekövetkezett háromfelé szakadásában is jelentős szerepet vett ki ez a „hagyomány”. Mindezen túl a későn, vagyis a huszadik század második felében kialakult - tényleges - polgárság milyensége, előzménye és körülménye sem ígért sok jót a fiatal köztársaságnak. De mindez csak arra ad választ, miért más - bizonyos tekintetben rosszabb - a magyar polgáriság viselkedése, mint Nyugaton. Pedig volt példa az egységes polgári szellem ébredésére is, ennek példás momentuma volt az 1848-as forradalom, ami egyebek mellet, éppen a polgárság kialakulását tűzte zászlajára. Példás azért is, mert a korábban 1789-ben indult francia forradalom - aminek hullámát és szellemét követték Európa szerte - nem kicsit véresebben és kegyetlenebben zajlott le. De lám még 1956-ban is felkelt az emberek együttérzése, pedig akkor eltérő ideológiai nézetekkel rendelkező és színes társadalmi rétegekbe tartozó emberek küzdöttek.

Ezen fent említett események utóbb szintén vitára s berzenkedésre adtak méltatlan jogalapot, ennek okán mondhatni törekvéseiket akkor, példájukat manapság törték és ferdítették el. Tehát a történelmi előzményekből kiindulni nem feltétlen célravezető, hiszen azok a jelenkori jelenség fordított megnyilvánulására is szolgálhatnának indokként. Hovatovább a sajátosan magyaros történelemértelmezés - vagyis mindenki a saját szubjektív értelmezése szerint ismeri el vagy tagadja - is legjobb esetben is csupán pirruszi győzelmet engedne, nem is a miért, mint inkább a hogyan kérdésében.

A múlt előtt tehát, világos ugye miért, letettem a fegyvert. Akkor hol keressük a választ?

Észszerűen hangozna, ha a pszichológia ifjú tudománya felé fordulnánk. Azon belül is a kollektív tudattalanunkhoz, amiről ugye nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Annyi trauma érte társadalmunkat, hogy mentálhigiénés állapotáról, ha egy személy volna, hosszú korlapokat lehetne teleírni. A közel és távoli múlt történelmi eseményei így, mint korreláló tényezőként lehet értelmezni. Ezen a vonalon arra is következtethetünk, hogy a nemzet kissé skizoid, de a tudathasadás, a poszttraumás stressz, a Stockholm szindróma és más kórkép is kirajzolódhat azon a hipotetikus kórlapon. A Magyar egyszerre imádja és utálja magát, gyakorta önkényesen meghatározza és ki is zárja magát a fogalom keretéből. Sőt egyszerre tágítja és szűkíti azon halmazt, amin belül tartózkodik. Továbbá egyszerre érez vonzalmat és félelmet korábbi bántalmazói iránt. Legyenek azok személyek, rendszerek vagy épp más országok. Vitatható áldozatiságát vitatható bűnei fölé helyezi, így saját hibáit és önsorsrontó tetteit a halmazán kívül lévő - ugye ráadásképpen nem csak egy ilyen halmazt határoz meg egyszerre - mindenségre vetíti, illetve azt jelöli ki bűnbaknak. Minden mögött átverést, s ártó szándékot lát, ami rajta kívül megy végbe, míg a maga megtévesztésére saját maga által teljesen vak. Nem bízhat senkiben és semmiben saját magán kívül, pedig épp, hogy saját maga árt neki a legtöbbet. S mikor e spektakuláris működés feltűnik a halmazán kívül eső, de szintén hozzá tartozó további halmazának, csak azon érzetét erősíti meg magában, hogy az őt figyelmeztetők valóban rajta kívüliek és ártó, rágalmazó, mi több ellenséges szándékúak.

Merem feltételezni, hogy az imént olvasottak igen súlyosnak és erősnek hatnak úgy az olvasóknak, mint az őket leírónak. Talán a túlzásnak, a bajok felnagyításának is a felsorolásban lenne a helye, s lehet, hogy igen, jómagam is ebben szenvedek. De annak, aki e közegben él és néha olvas - mindegy, hogy a közéletet bemutató orgánumok melyikét - és követi a történéseket, kénytelen-kelletlen szembesül e jelenségek részével vagy egészével. S ha nem követ semmilyen közéleti médiumot a plakátok és a pro-kontra propaganda, akkor is szembesíti. Sőt! Otthon a saját családja köreiben is utolérheti a kollektív tudattalan valamelyik negatív megnyilvánulása. Az atomizálódás csak annak nem nyilvánvaló itt a Kárpátok alatt, aki azt se tudja, hogy a Hungary-t eszik vagy isszák! Szerencse talán, hogy a polgárháborút ma már jobbára csak szavakkal vívják és itt merül fel a kérdés: polgárság nélkül beszélhetnénk-e egyáltalán polgárháborúról?

Amennyire kézzelfogható a történelmi vizsgálódás, annyira megfoghatatlan a kollektív tudattal való eszmefuttatás, de az egyik a másikat szüli. Hogy a hajlam volt-e a meghatározóbb vagy a kiváltó okok, azt viszont nem tudom. Minden esetre közelebb kerültünk a válaszhoz. Mert van még egy tényező, mely a felsoroltak mindegyikét magába foglalja, mely ezek közös párlataként csapódik le, s összegyűlve kerül a poharunkba, amit aztán fenékig húzunk.

Ez a korszellem. Hiszen a múltban nem éltünk, letagadhatjuk és átírhatjuk, a tudatunk teljesen nem ismerjük, s mi mind, véges gondolkodó szubsztanciaként, máshogy reagálunk rá. De a korszellem adott és van, részei vagyunk tagadhatatlanul. Mi mind alkotjuk, ezért minket jelent, tükre a kollektív tudatnak s eredménye a történelemnek. Ezt látjuk a reklámokban és a filmekben, hallgatjuk a zenékben, olvassuk az újságokban és a könyvekben. Minden, amit teszünk, ami kezünk s elménk munkája ennek leképeződése, ha hiszünk benne, ha nem.

Szóval mi a korszellem válasza a kérdésünkre?

Egyszerűen levezetve a társadalmi szolidaritáshoz társadalomra van szükség, ahhoz pedig összetartó erő kell, ahhoz pedig egy idea, ami az egészének értelmet ad. A posztmodern mozgalom az 1970-es évektől kezdve elhagyta, elengedte, és bizalmat vont a nagy világmagyarázatoktól, a vallásoktól és az ideológiáktól. Helyettük a személybe, az egyénbe fektetve fókuszát - nem alaptalanul tette persze mindezt, látva a nagy ideák háborúit -, de az egyén bárhogy teljesedik is ki, nem lesz közösség, az egyének közössége pedig nem lesz társadalom. Hol így néz ki, hol úgy, hol működik s vegetál felfalva a kultúrát, s önmagát, hol önmagába roskadni látszik a végletekig polarizálódó érdekellentétek végett. Nálunk vegyes színezetű, sokak nem akarnak egy kis egész része lenni - főleg a fiatalabb korosztály -, inkább lennének tagjai a nagy egész amorf halmazának, mint egyén. Persze nincs is látható és érthető, átérezhető magyarázat arra, hogy miért maradjanak és rágódjanak azon, hova tovább együtt, hogy ne húsz vagy ötven, hanem száz vagy ezer évre tekintsenek előre. Erre nem utal a korszellem, a te és a most. Hiába vesz körül egy országnyi ember, a legkisebb halmazban nincs más csak te.

Talán nem nagy megfejtés, hogy részint a traumák, részint a korszellem által indikált ez a jelenség, de ez nem az a kérdés, amiben egy ok, mint válasz elégséges lenne, mindegy milyen részletesen is lett vizsgálva. Mivel túl sok személy és tényező alkotja a gondot, igy be kell érnem az általános válaszokkal, hogy ne mondjak túl nagy butaságot.

Persze meglehet, hogy a pesszimizmus, mint népbetegség beszélt belőlem, habár én ezt nem érzem, mégiscsak illő számolnom vele. Vannak, akik kivételként állnak e jelenség általánosságával szemben. Igen is, vannak és lesznek, többen vagy kevesebben, mint azt gondolnám. Nem szabad elvetni a lehetőségét annak, hogy a társadalmainkat alkotó egyének és részhalmazok, frakciók és csoportok egy nap ismét felébresztik magukban a szunnyadó polgáriságukat és annak pozitív ethoszát, ha erre ok vagy lehetőség támad. Idealista elképzelés lehet egy tökéletes társadalom eszméjét kergetni itt a huszonegyedik században, mikor már az élhetővel való kompromisszum megköttetett, de mégis ebben kell bízni s minden tapasztalást, ami ennek lehetőségét cáfolná, ideiglenes hullámvölgyként kell felfogni.