Csak POZITÍVAN Magazin 23/04

Rónai Katalin

A fanyalgás mint olyan, mostanában elég divatossá vált

Pár napja hallgattam egy beszélgetést az egyik tehetségkutató, második helyezett énekesével, aki folyamatosan fanyalgott, ahogy az eltelt éveiről és a jelenlegi helyzetéről beszélt. Még akkor sem tudott boldogságot árasztani, amikor sikereit említette, például azt, hogy vannak koncertjei, hogy egy neves régebbi együttes új formációjába meghívta, befogadta, és velük koncertezik rendszeresen. Hogy a Megasztár akkori első helyezettje felkérte saját musicaljében főszereplőnek.

Mégis elmondta, hogy azon jár az agya, mi lett volna, ha ő nyerte volna meg, és hogy tulajdonképpen a döntőben, amikor ketten ott álltak a színpadon több ezer ember előtt, akkor jutott az eszébe az, hogy ő is megnyerheti, eladdig nem sok esélyt adva magának…

Míg a győztes gyerekkora óta szárnyalt efelé az abszolút megérdemelt siker felé, mert mindig is érezte, hogy az az élete, hogy „szálljon a dallal…”, és meg is tett mindent azért, hogy azóta is szárnyaljon, nem is akárhogyan, ráadásképpen, ez az ember ennyi év elteltével, meghívta őt a saját musicalje főszerepére.

Azt látom, hogy a világ, ami körülvesz, fanyalog. Mindenki hiányban él, mindenkinek az a fontos, ami nincs, és hogy nem tudjuk elismerni, ami van, nem tudunk hálát érezni. Nem tudjuk megérezni, hogy mekkora az, hogy egyáltalán itt vagyunk, hogy élünk, hogy ebben a világban lehet részünk.

Ránk telepszik ez a kollektív depressziós, lehúzó, fekete ruhás energia.

Rátelepszik az életünkre, az időjárásra, az árakra, a programokra, a párkapcsolatokra, mindenre. Elgondolkodtál-e valaha, hogy milyen az, amikor ilyen lelkülettel készítesz el egy ebédet a családodnak, vagy így mozogsz köztük, vagy az utcán, a munkahelyen, a tömegközlekedésben, vagy az utakon? Ilyenkor milyen energiát adsz tovább, mit főzöl az ételbe?

De fanyalgunk, mert egyszerűbb fanyalogva hiányban élni, és panaszkodni, mint hogy ránéznénk erre vagy elgondolnánk azt, hogy lehet ez másképp. Vagy, hogy lehetséges mindezek az érzések, nem is hozzánk tartoznak, hogy ezeken túl lehet lépni, nem beszélve arról, hogy mindenféle lelki gyógyulásért nekünk tenni is kell.

Azt érzem – s lehet, hogy ez csak az én nézőpontom –, hogy mindez a mások hibáztatásából, és abból indul, hogy majd az a másik megoldja helyettünk.

Amúgy, ha legalább odáig eljutottunk, hogy eljárunk családállításra, felkeresünk egy pszichológust, vagy mindezek helyett orvosokhoz járunk, neurológushoz, reumatológiára, akkor is várjuk, hogy mindenhol más oldja meg a problémánkat.

Ugyanakkor ahhoz, hogy el tudjon indulni valami fejlődés, ahhoz az kell, hogy nagyon-nagyon fájjon, hogy végre annyira fájjon, hogy rájöjjünk, rá kell nézni, vajon, mi a nyavalya lapul a mélyben.

Oké elindultál, elmondtad egy segítő szakmában jártas valakinek azt, ami benned dúl, végre elindultál valamerre, nem a közértben, a BKV-n zúdítottad rá egy ismeretlenre, bár lehet, hogy pont az az ismeretlen mondott valamit, amin el kellett gondolkodnod.

Ja és a pszichológus, a coach, a mentálhigiénés szakember is mondott valamit.

Mindez már egy nagy lépés a jobbulás felé.

Minden nagy lépés, hogy a gödör szélét elérjük.

Amikor magam is kliensekkel dolgozom, személyesen, vagy online, kártyával vagy önismereti társassal, bábus állítással, egyéb módszerekkel, vagy egyszerűen csak tanácsot kérnek, és adok is, minden alkalommal „házi feladattal” bocsájtom útjukra őket.

Ezt és ezt, ezt és ezt csináld, mert, ha ezt és ezt csinálod, akkor, amit most itt föloldottunk nehézség nem fog visszatérni, nem jön elő újra, és ezt ki tudod pipálni akkor is, ha egy többgenerációs trauma, akkor is, hogyha a nagyszüleidet bármilyen okból bárki kínozta, akkor is, hogyha a sokadik pasid ugyanúgy és folyamatosan ver, abuzál, mint azok, akik előtte veled voltak, akkor is, ha nem találsz egy olyan munkahelyet, ahol elismernek, akkor is, ha ezen sérülések miatt nem tudsz igazán kapcsolódni, vagy egyszerűen csak azt érzed, hogy ez így nem jó.

Mindig van, lehet segítség, ha egyedül nem tudod megoldani, illetve nem egyedül, hanem csak úgy nem tudod megoldani, hogyha az a legfőbb gondolatod, hogy elmész ahhoz a reumaorvoshoz, az felír húsz darab kezelést, amit szépen végigjársz, de nem történik meg az áhított lelki-testi változás, mert te magad nem tettél semmit, hogy változzon a helyzet.

Miért nem változik semmi? Miért fáj a hátam? Miért fáj a derekam? Miért bicegek? Miért görcsöl be folyton az epém? Miért nem tudok tikkelés nélkül figyelni? Miért leszek azonnal agresszív? Miért bújok el, ha velem szemben agresszívek? Miért akarok mindenkinek megfelelni, miért kuncsorgom a szeretetet párkapcsolati történetekben, mi- ért vagyok párkapcsolatfüggő? Miért vagyok tévéfüggő? Miért vagyok számítógépfüggő, miért vagyok pornófüggő, miért dohányzom, miért iszom?

És így tovább.

Ezek mind menekülési útvonalak. Azt gondolom, egyszerűen oda kell állni a tükör elé és azt mondani: Figyelj! Most jöttem a pszichológustól! Rohadtul odatette azt nekem, hogy még mindig nem léptem előre, még mindig csak sajnáltatom magam, még mindig csak nagyon nagy hiányban élek, még mindig azt várom, hogy majd csoda lesz, valaki csak megoldja helyettem, miközben én nem csinálok semmit. Még mindig mindenkinek elmondom, hogy mit csinált a férjem, de közben mindig vissza is idézem azt az energiát, mindig mélyebben tolom magam a kakiba.

És igen, én is ezt csináltam annak idején. 22 évi házasságból 18 évig tűrtem, nagyjából senki sem tudta, mi zajlik nálunk, majd kibukott és évekig mindenkinek mondtam-mondtam és mondtam, panaszkodtam, és csak azt érzékeltem, mindenki elfordul tőlem.

Lehet, hogy amúgy is elfordultak volna tőlem, nem tudhatom, hiszen támogatás sehonnan se érkezett, lehet, hogy azt kellett volna mondanom, igen, tessék, itt vagyok, segítsetek, de én is odateszem magam 120%-ban, hogy megvalósulhasson a változás, és új életet kezdhessek.

Persze, az univerzum segített, hisz, ha nem is hisszük, de mindenkinek segít. Lehet, hogy azzal, hogy úgy ráz meg, hogy egy még mélyebb trauma jön, mint „ajándék”, egy komoly betegség, veszteségek, anyagi kilátástalanság, segélykérő helyzetek, mutatva, hogy lehet rosszabb, de ott a fény az alagút végén.

Ilyenkor szűnnek meg munkahelyek, elbocsájtanak, költözni kell, mert kiderül a házat eladták a fejünk fölül, a kerületi gimibe nem veszik fel a csemetét, csak sokkal messzebb, tehát akárhogyan is szeretnénk, nem folytatható az addigi élet. Le kell menni a legmélyére, hogy fel tudjunk emelkedni.

Mindez nem azt jelenti, hogy beszólogassunk annak, akit látunk, hogy szenved, nem jelenti azt, hogy nálam van a Bölcsek köve, nem fogom azt mondani annak, aki velem megosztja, mi bántja, hogy na, miért nem csináltad ezt meg ezt? Miért nem költöztél el két bőrönddel albérletbe? Miért így csinálod, miért úgy csinálod? Miközben saját magad is ugyanabban a katyvaszban totyogsz. Nem. Arról szól a dolog, hogyha valami előkerül, és valamire fény derül, akármire, akkor tessék azon dolgozni.

Megtalálni, mi segíthet erőt gyűjteni. Nem másokat okolni, hanem a saját erődbe beleállni, ahhoz pedig meditálni, megfelelő könyveket olvasni, táncolva, kirándulva, felemelő podcastokat hallgatva, vidám estekre elmenve, vidám filmeket nézve lehet, mert mindaz, amit leszorítasz, lenyomsz magadba, beszorítasz, és mindaz, amivel nem nézel szembe, betegséggé válhat.

A melldaganatom 2019. július 9-én este egy tánc után mutatta meg magát. Vészcsengő volt, hú, figyelj magadra, arra a nőre, aki te vagy! Megfelelően éled az életed, megfelelően bízol magadban, megfelelő helyeken jársz, és megfelelően ismered el magad, vagy inkább alárendeled magad más embereknek csak azért, hogy szeressenek?

Tudom, a daganat, még fél nappal előbb sem volt ott. Azt mondják, a daganatsejtek, és minden betegség a testben „szunnyad”, és amikor tele lesz a „zsák”, előkerül.

Azt gondolom, nem figyeltem a testem jelzéseire. Sokat fanyalogtam én is, sokat voltam hiányban, s nem figyeltem lelkem rezdülésére, bár mindenféle módon próbáltam a bennem lévő, és megtalált traumákat oldani, és attól független, hogy 2008-óta táncolok, 2007-óta járom a spirituális utam. Családállítások tömege, rengeteg tanfolyam, sok kapcsolódás másokkal, értük és magamért, de folyton ott lebegett, „hogy Katika jó kislány akar lenni”, „Katika mindenkinek meg akar felelni”, egy ölelésért, egy kedves szóért, valakiért, akihez hozzá lehet bújni, valakiért, aki majd segít cipelni az életem terheit, azt a nehéz zsákot, amit nem tudtam lerakni végleg.

Mindig kerestem, vártam, és hiányokat alakítottam ki, Lestem a teret, hogy „Valaki” majd csak jön és segít nekem, aki megcsinálja helyettem, vagy velem, karbantart engem és a lakásomat, odaáll kocsival, mikor éppen szükségem van arra. Ezek és az ezek hiányában kialakult hiányok, csalódások, reménytelenség álltak össze egy daganattá.

Amikor megígérték és nem jöttek, amikor azt hittem, hogy lesz valami, de soha többé nem láttam azt az embert, akiben bíztam, amikor megbeszéltem valakivel valamit, és a másik magasról tett rá, amikor megrendeltek egy munkát és felénél lemondták, amikor hitegettek, amikor átvertek, amikor kicsalták a pénzem, amikor megfenyegettek, mert nem volt mellettem ember, aki megvédett volna.

Ezek mind csalódások. Ezek mind reményvesztettségek. És ezek mind visszanyúlnak valahova. Olyan alapokra, amelyek már másképpen, de megtörténtek a szüleimmel, a nagyszüleimmel, a dédanyámmal, az ükapámmal, s ezen örökölt érzelmek, fel nem oldott történések, amelyek miatt egyre kevésbé voltam biztos önmagamban, amely újra és újra lehetőséget adott arra, hogy ugyanazok megismétlődjenek.

Ilyenkor emberként nem állunk olyan erős lábakon, mint ahogy gondoljuk. Nincs ott az az erős, önmagamat megtartó kar, ami akárhogy is csűröm-csavarom, a saját karom. Mert az ér el engem leghamarabb, az a bizonyos, hogy ért engem, a legmegfelelőbb, saját magamnak, én magam vagyok.

Így ébredtem rá, hogy minden helyzetből ki tudom magamat húzni, „a saját hajamnál fogva” akár, és igen, ilyenkor van az, hogy az univerzum segít, ha látja, hogy változást szeretnél.

Amikor elveszni látszott a munkahely, felkínáltak egy másik munkalehetőséget, ahol épp „engem” kerestek. Amikor eladták a fejünk fölül a lakásokat, a házban az eladdig folyton egymás torkát elvágni készülő szomszédok összefogtak, közös ügyvéd, közös véd-és dacszövetség alakult. Amikor az új nekünk tetsző lakást eladták, pedig épp majdnem megállapodtunk, nagyon elkeseredtem és utána egy sokkal jobbat találtunk.

Mindig ki tudtam jönni, és továbbmenni, hogy aztán megint belesétálhassak a következő csalitosba.

Mindent bevállaltam, de a melldaganat megmutatott egy másik utat, mindentől független, még így is, még most is rengeteg az olyan helyzet, amikor azt érzem, hogy hiába beszélek, hiába mutatok példát, hiába vagyok ott és hiába dolgozom továbbra is azokon a helyzeteken, hogy ne ismétlődhessenek meg, valakik megtalálják azokat a részeimet, amelyek még sérülékenyek. Azt hiszem, manapság ebben van a legnagyobb kihívás.

DE! Bár sokszor ez, és minden egyes traumafeldolgozás, a legkisebbtől a legnagyobbig, egy gyászfolyamat, amelyen végig kell menni, mégsem fogok ténylegesen sem, és lélekben sem feketében járni!

Nem vonom el saját testem energiáját a fekete színnel! Nem fogok fanyalogni és azt figyelni, ki mennyire jutott kevesebb befektetett munkával! Nem fogom azt a világba kiáltani, hogy szar az élet! Azért, mert éppen megint valaki átvert. Megint hittem valakinek, megint elhittem azt, hogy ő is úgy gondolja, ahogy én. De azt gondolom, hogy mindezekből ki lehet jönni. Mindezekkel és ezekért, és csak így lehet gyógyulni, mert így gyógyulhat a lélek, így gyógyulhat a test, és így gyógyulhat az ország, s így jöhetünk ki akár egy egész országot érintő depresszióból.