AI - A mesterséges intelligencia a filmművészetben

Szász Dávid

AI - A mesterséges intelligencia a filmművészetben

Az előző két lapszámunkban mélyrehatóan foglalkoztunk a mesterséges intelligencia (AI) mindennapi életünkre gyakorolt hatásaival. Most ugyanezen nyomvonalon haladva fogadják sok szeretettel Olvasóink az alábbi filmajánlót, melyben a témában pár meghatározó, és jelentős filmalkotást gyűjtöttünk össze.

Ex Machina (2014)

A regényíróból lett filmrendező, Alex Garland provokatív sci-fi filmjének kulcsfontosságú pillanata, amikor is a naiv fiatal informatikus megkérdezi a lenyűgözően emberi vonásokkal rendelkező AI megalkotóját, miért döntött úgy, hogy szexualizálja robotját; nemet, vonzó arcot, kacér modort adva neki. A két részből álló válasz sokatmondó – először is, miszerint a természetben minden nemtől függ, minden gondolatot és cselekvést (valamilyen szinten) a szaporodási késztetés vezérel, és nem létezik biogenetikus impulzus a vonzalom előzetes felismerése nélkül. Ahhoz, hogy egy gép elérje a „szingularitás” állapotát (azt a pontot, ahol az emberi és a mesterséges intelligencia megkülönböztethetetlenné válik), szexuális összetevővel kell rendelkeznie. Másodszor pedig – ez az elsődleges öröm, amit csak a megkeseredett vagy stresszel teli emberek szeretnének figyelmen kívül hagyni, vagy megtagadni.

Garland rendezői debütálása egy káprázatosan látványos techno-thriller, amely az organikus és mesterséges intelligencia természetének súlyosabb kérdéseit időnként egy kissé cukormázas, kizsákmányolásról szóló film ruhájába öltözteti. A háttérben mindazonáltal a szexualitás ironikus hiánya áll, a vágytól való elszakadás, ahhoz hasonlóan, amit Jonathan Glazer Under the skin (A bőr alatt) című művében mutatott be, amelyben Scarlett Johansson ragadozó földönkívülije egy csábító fiatal nő alakjában rejtőzik, de csak azért, hogy aztán zsákmányul ejthesse gyanútlan áldozatait. Ahogy a Blade Runner azon töprengett, vajon megszólalásig emberi replikánsai valóban beleszerethetnek-e egy hús-vér emberbe, illetve vice versa, úgy az Ex Machina sem feltétlenül a mesterséges intelligencia, hanem inkább a mesterséges vonzalom kérdéskörét feszegeti.

A történet főszereplője, az informatikus Caleb, aki üzenetet kap, hogy ő nyerte az „első díjat”. Caleb-et meghívják vezérigazgatója, Nathan (Oscar Isaac) hatalmas birtokára, ahol a kissé sivár norvég táj a világtól rejtett, „távoli” hátteret biztosít a főnök impozánsan modern búvóhelyének. Itt Calebnek részt kell vennie egy ún. „Turing-teszten”, melynek tesztalanya Nathan legújabb alkotása; egy Ava nevű, vonzó női külsővel felruházott android. Amikor Caleb megosztja főnökével dilemmáját, miszerint a teszt eredménye hibás lesz, hiszen tudatában van annak, hogy alanya egy robot, Nathan azt válaszolja, hogy az igazi teszt az, hogy Ava képes-e mindezek ellenére “emberként” megfelelni. Caleb végül minden tudatossága és kezdeti viszolygása ellenére ugyanúgy beleszeret Ava-ba, mint Joaquin Phoenix Theodore-ja „Samantha”-ba a Her című filmben.

Első pillantásra Caleb Nathan ellentétének tűnik, egy merev strébernek, főköke dekadenciájához mérten, csak, amikor Ava belép a képletbe, kezd Caleb valódi arca megmutatkozni, Alicia Vikander tökéletes, enyhén természetellenes mozgásábrázolása gyönyörűen elmossa a határvonalat a „mecha” és az „orga” között.

Ami Garlandot illeti, nem csodálkozhatunk azon, hogy ilyen magabiztosan és szellemesen közelít rendezői debütálásához. Hiszen már korábban is foglalkozott ezekkel a témákkal a 28 nappal később című forgatókönyve élő/halott szembeállításai során, illetve a Kóma című novellájában, melyben a tudatos/tudattalan kettősségét vizsgálta.

Blade Runner (1982)

A Blade Runnernek több változata is létezik, melyek között kisebb-nagyobb eltérések vannak, de talán az eredeti mellett a leginkább emlékezetes a megjelenés után 25 évvel bemutatott Final Cut, azaz végső rendezői változat. A különböző változatok közti eltérések ecsetelése helyett azonban itt most a film lényegi tartalmára fókuszálunk.

A jövőben az a legfurcsább, hogy ez most az a jövő, amit valamikor megjövendöltünk. A Blade Runner megjelenése idején úgy gondoltuk, hogy a "most" az "1982-es év", és azon töprengtünk, vajon milyen lesz az élet 2019-ben. Nem is sejthettük, hogy nem lesz világkormány, az autók rakétahajók helyett még mindig inkább dobozoknak fognak kinézni, és továbbra is lesz rock 'n' roll a rádióban.

Rutger Hauer a Blade Runner című filmben

A Blade Runner arra kér bennünket, hogy képzeljük el saját jövőjét „2019-ben”. A film egy futurisztikus Tokiónak tűnő Los Angelesben játszódik, ahol gigantikus óriásplakátokon mosolygós japán lányok láthatók, amint Coca-Colát isznak. A várost szinte felfoghatatlanul hatalmas felhőkarcolók uralják, az emberek kompakt járműveken közlekednek, amelyek repülnek, és lebegnek, a talajszinten azonban a jövő Los Angeles-e egy kaotikus városi dzsungel.

A film főszereplője Harrison Ford, aki zsarunak tűnő fejvadászként magabiztosan mozog a város utcáin. Lakonikus, cinikus, hozzáértő. Nehéz feladata van. A "replikánsok" egy csoportja, akik elképesztően emberinek tűnnek, de valójában robotok, megszöktek a "világon kívülről", és egy közös missziót folytatnak: fel akarják kutatni alkotójukat, hogy hosszabb életet kérjenek tőle, ugyanis az élettartamuk mindössze 4 év.

Deckard (Ford) feladata, hogy felkutassa és megsemmisítse őket, de időközben beleszeret az egyik replikánsba. Az alaptörténet Philip K. Dick regényéből származik, melynek érdekes címe: "Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról?"

A könyv az emberek és a gondolkodó gépek közötti különbségeket vizsgálja, és óvatosan járja körül az emlékezet kérdését: kevésbé érvényesíti-e az androidok személyes emlékeit, ha valaki más tapasztalataiból származnak – különösen, ha az android ezt nem tudja? A replikánsokat arra gyártották, hogy szakképzett rabszolgamunkát végezzenek a földi kolóniákon. Teljesen “formatálva” születnek, „múltjuk” mesterséges emlékeivel látják el őket, és négy év után összeomlanak, mert ekkorra már annyira okosak, hogy hajlamosak emberi érzelmeket és érzéseket kifejleszteni, és van bátorságuk magukra emberként gondolni. A következő dolog, ami nagy valószínűség szerint történne, hogy szavazati és állampolgári jogokat akarnak. A rendszer ezt kívánja megakadályozni. Ennek nagy része az eredeti Philip K. Dick-történetből származik.

Mivel a replikánsok általában, és eleinte nem tudják, hogy replikánsok, sorsuk még megrendítőbb. Különösen, Rachellel (Sean Young) érzünk együtt, aki romantikus kapcsolatba keveredik Deckarddal.

Ridley Scott rendező költői mesterműve hatalmas sikere ellenére jóval több, mint mainstream mozi, egy időtlen, atmoszférikus alkotás, és inkább művészfilm, mintsem “olcsó” blockbuster, Harrison Ford és Rutger Hauer szenzációs alakításával.

AI (2001)

Az AI alaptörténete és a film váza Stanley Kubrick egyik régi, dédelgetett projektje volt, amely Brian Aldiss 1969-es novelláján alapult, azonban a film elkészítését Kubrick végül Steven Spielbergre bízta. Ez sokak szerint hibás döntés volt. Spielberg tehetsége és perfekcionizmusa tagadhatatlan, és talán valóban mérhető Kubrickéhoz, sokak szerint sajnos azonban Kubrick pótolhatatlan géniusza és intellektusa nélkül. Ezért a modernkori Pinokkió-történet inkább lett hollywoodi szirup, mintsem egy mély, és több rétegű alkotás, melyet Kubricktól megszokhattunk. Stanley a hi-tech csúcskoncepciót, Steven pedig a nagy, dobogó szívet adja. De sajnos az egész úgy alakul, mint George Bernard Shaw tréfája a gyönyörű fiatal nővel, aki vele akart szaporodni, azon az elven, hogy az utód csodalény lesz, hiszen Shaw intellektusát, és a nő szépségét örökli majd. Shaw felvetette, hogy igen ám, de ezzel szemben mi lesz, ha a baba az ő szépségét, és a hölgy intellektusát örökli?

Steven Spielberg csinált egy szentimentális, romantikus scifit, és kizárólag erre hegyezte ki a történetet, más kérdés, hogy a formai kivitel pazarul sikerült, ahogy az tőle el is várható.

A film egy gyerek-robot, David (Haley Joel Osment) története, akit arra programoztak, hogy szeresse örökbefogadó anyját (Frances O'Connor). Az anya kómában fekvő fia hiánya miatt fogadja örökbe Davidet, miután azonban a fiú felébred a kómából, a robotfiú egy idő után útban lesz, és ezért sorsára hagyják. Gigolo Joe-val (Jude Law) egy robot selyemfiúval barátkozik össze végül, aki szintén a periférián mozog, és menekülésben van, miután tudomására jutott egyik ügyfele meggyilkolása, mellyel őt gyanúsítják.

A saját Pinokkió-mítoszában édesanyja megtalálására, és hús-vér fiúvá válására egyre megszállottabban vágyó David messze utazik Joe-val és saját beszélő robotmackójával New York víz alá süllyedt városába, hogy megtalálja a kék tündért, aki élő fiúvá tudja őt varázsolni - a legenda szerint. A víz alatt azonban, ahol szembesül vele, hogy a kék tündér csak egy szobor, aki nem fog válaszolni neki, megfagy, ahogy a víz hőmérséklete csökken, hogy aztán később megváltást találjon sok évezred múlva a jövőben.

Ha a kék tündér jelenetnél a film befejeződött volna, (ahogy egyesek feltételezése szerint Kubrick valószínűleg ott tette volna a történet végére a pontot), kétségkívül drámaibb, és mélyebb lehetett volna a végeredmény, de kétségtelen, hogy a történet befejezéséül szolgáló happy-end, mely már-már a szirupos giccs határán mozog, a szélesebb közönség számára jóval imponálóbb, és a kasszasikernek is jobban kedvező megoldásnak bizonyult. Spielberg pedig ezen a téren nemigen szokott hibázni… más kérdés, hogy a felemás, Kubrick látásmódját már valószínűleg csak nyomaiban tartalmazó adaptáció mennyivel több lehetett volna hollywoodi kliséfilmnél.

HER (2013)

Ami a sci-fi mozit illeti, semmi szokatlan nincs abban, ha valaki beleszeret egy számítógépbe, vagy tökéletes partnert varázsol magának annak a segítségével. A Frankenstein-i ihletésű, 80-as évekbeli Weird Science (Furcsa Tudomány) című tinivígjátékában két tinédzser keltette életre az álomlányt, Kelly LeBrockot úgy, hogy egy Barbie-babát csatlakoztatott a számítógéphez, míg az Electric Dreams egy Edgar nevű operációs rendszert helyezett el egy szerelmi háromszög közepén zenei fordulattal. Úgy tűnt, Harrison Ford Deckardja nem tudja magáról sem, hogy ember-e vagy robot, miután beleszeret egy replikánsba Ridley Scott Blade Runner című filmjében. A való világban rengetegen folytatnak kacér interakciót a szatnavjukkal (a népszerű hangbeállítások között szerepel egy francia, aki azt mondja, hogy csodálatosan nézel ki, amikor balra fordulsz)

Eme fejlődő elektronikus ökoszisztémán belül Spike Jonze saját kezűleg írt modern románcának előfeltétele a megszokott üzletnek tűnik, mivel a feleségétől való válás előtt álló Joaquin Phoenix váratlan boldogságot talál egy olyan operációs rendszer (OS) segítségével, amelyet személyre szabtak, hogy megnyugtassa. Phoenix Theodore Twombly-t alakítja, egy görcsös, elkínzott lelket, aki teknőckeretes szemüvege mögé bújik, aki napi munkát végez, és személyre szabott (e-)leveleket ír azoknak, akik nem tudják szavakba önteni érzelmeiket. A hamis intimitás Theodore fegyvertára a kereskedelemben, mégis beleszeret egy virtuális asszisztens csábító készségébe, amely úgy olvassa őt, mint egy könyvet – és megkérdőjelezhetetlen hűséget kínál a független gondolkodású Catherine-nel (Rooney Mara) kötött, kudarcra ítélt házasságával szemben. Egyik percben Theodore még funkcionális beszélgetéseket folytat az operációs rendszerével a postaládájának megtisztításáról; a következőben azt a fajta kiberszexet folytatja, amely világszerte bevált interakciós módszernek bizonyult az elszigetelt online szerelmesek számára. De ahogy Theodore magabiztossá válik, úgy ébred lassan öntudatra a Samantha nevű “személy” is, a virtuális világ végtelen portáljainak közegéből, amelyek lehetővé teszik számára, hogy sokkal többé váljon, mint a részei összessége.

Ahogy beleszeret Samanthába, úgy Theodore visszavonul a világtól, egy kínos vakrandevú kivételével, mely azt jelzi, hogy mennyire eltávolodott az emberi kapcsolatoktól.

Vizuálisan a Her lenyűgöző, az utcák csillognak és ragyognak, az emberek pedig a nagy felbontású képernyőik és a csillivilli hightech készülékeik művi fényében fürdenek, azok virtuális világába zárva. A felszínen, vizuálisan ez a világ csodálatos, és vonzó. Ám a fej és a szív közötti harcban megmarad egy bádogember alakú lyuk, ami miatt a néző fanyarul mosolyog eme közeg elgondolkodtató önteltségén, miközben érzelmileg olyan elszigetelt marad, mint a film főhőse.

Valószínűleg a film pont itt fogta meg a lényeget.

A The Guardian és a rogerebert.com cikkeinek felhasználásával