Csak úgy egy kicsi szavaink erejéről, tünet, diagnózis, betegség, rák, gyógyulás,amúgy Rónai Katásan

Rónai Katalin

Csak úgy egy kicsi szavaink erejéről, tünet, diagnózis, betegség, rák, gyógyulás, amúgy Rónai Katásan

A diagnózis stigma, vagy lehetőség? I. rész.

A diagnózis, „Dg”, az orvos vagy ilyen joggal rendelkező intézmény által kiadott egészségügyi jogi érvényű, felelős nyilatkozat a páciens egészségi állapotáról, amelyet minden esetben egy konkrét célra kiterjedő vizsgálat vagy vizsgálatok egész sora előz meg. Magyarul, kissé régiesen "kórismének” mondják. A diagnózis tömör összefoglalása annak, amit az orvos a több szempontból, akár több orvos által megvizsgált személy állapotáról a vizsgálatok alapján megállapít, és ami alapján a kezelési tendenciákat felállítja.

A szó a görög „gnoszosz” (tudás, ismeret) szóból származik, átértést, megértést, felismerést jelent.

A diagnózis legtöbbször annak az elváltozásnak meghatározása, amelyet a tünetek alapján az orvos megállapít. Sok esetben azonban a diagnózis csak valamilyen tünetre vagy valamilyen betegség gyanújára, veszélyére vagy múltbeli előfordulására utal. Az iránydiagnózis például egy kivizsgálás menetét meghatározó munkahipotézis.

A tünet, amely az adott személynél megjelenik, jelzi, hogy valamiféle változtatás szükséges, és azt is, hogy figyelemmel kell kísérni a jelenséget, „orvosolni” kell, amely történhet hagyományos nyugati orvoslás bevonásával, keleti gyógymódokkal, a kettő kombinálásával, homeopátiával, öngyógyítás bevonásával, és sok egyéb módon.

Az esetlegesen ismétlődő fejfájás is egy tünet, de egyáltalán nem biztos, hogy a testben kóros elváltozásra utal. Aki rendben van a testével, és egy-egy tünet megjelenését követőleg nem az elkerülést választja – bár ez lehet félelemmel teli, és pánik is –, hanem végiggondolva a számára megvalósítható és a lehető legjobb utat keresi meg, annak áll a zászló a felépülésre, gyógyulásra.

Bernie S. Siegel, a ma már 90 éves, New Yorkban élő sebész, maga is úgy kezdte, hogy operált és operált, nem figyelve az operált betegek lelki állapotában bekövetkező változásokra, a lélek jelzéseire, a betegek hangulatát, és gyógyulási folyamatát meghatározható folyamatokra. Aztán kapott egy levelet egy hölgytől, aki túlélte a rákot, és felgyógyulását többek közt annak az emberi bánásmódnak tulajdonította, amit tőle, mint sebészétől kapott. A hölgy hálás volt minden mosolyért, minden kedves szóért, amit az orvosaitól és a sebészétől kapott, mert ez adott neki erőt és hitet a gyógyulásban. Bernie S. Siegel ekkortájt döntött úgy, hogy szolidaritásból maga is leborotválja a haját, majd egy beszélgetős, lélekgyógyító közösséget alakított ki a kórházában, ahol mindenkit, aki ezt a csoportot felkereste, mosollyal és öleléssel fogadott. Az ölelés, a szeretet, a mosoly tudjuk jól, gyógyító. Amikor megölelsz valakit, akkor kitárod a szíved, és befogadod mindazokat az embereket is, akiket lehet, hogy azelőtt még sosem láttál, ezért eddig nem fogadhattad be a szívedbe.

A szívünk – ez a kiterjedésében nem túl nagy szervünk, nagyon sok mindenre képes, sokkal többre annál, mint, hogy billentyűzet, izom, motor, vér áramoltató „gépezet” legyen. Bár e munkája nélkül az emberi test nem tud élni, mégis, amint számtalan új kutatási eredmény, és a kvantumfizika is rámutat, a szív egy végtelen szeretetre képes, gyógyító energiát generáló szervünk.

A szívkoherencia erejének felhasználása a gyógyulási-gyógyítási folyamatokban új irányzat, mely a szívet, mint második, egyesek szerint első, agyként említi, mely gyógyító erejével nagy területre el- és kiterjeszthető segítség minden létező számára.

Emlékszünk-e még, amikor nagyon szerelmesek voltunk? Milyen színes volt minden, mennyire láttuk a világ szépségeit. Bizonyos, hogy senki sem lett beteg szerelmesként, de el tudta magát sorvasztani és „elemészteni” az, akit elhagytak, akinek meghalt a szerelme, vagy bárki, akit hatalmas csalódás ért.

A betegség egy teljesen más tudatállapot, mégis szeretettel, biztató szavakkal, önmagunk szeretetével, törődéssel és humorral bizton gyógyulni lehet.

Több e témával foglalkozó, általam olvasott könyv is említést tesz arról az amerikai férfiról, akinél IV. stádiumú daganatot állapítottak meg, de ő a diagnózis súlyáról, és a számára jósolt 3-6 hónapról tudomást se véve, ettől kezdve csakis vidám filmeket, stand up-okat nézett, és gyógyultra kacagta magát!

Olyanról is olvastam, akiknek a leleteit tévedésből elcserélték a kórházban, egy egészséges emberével, és az egészséges ember a diagnózis olvasta után nem sokkal meghalt, míg a daganatos beteg felgyógyult, mert papíron őt egészségesnek írta a rendszer.

O. Carl Simonton, felesége Stephanie, és orvostársa J. Creighton, a Simonton módszerként elhíresült; A gyógyító képzelet, (belső erőforrásainkkal a rák ellen) c. könyvben, egy egyéb betegségek szintjén kifejlesztett gyógyítási technikát adaptált. A könyv daganatos betegek gyógyulási folyamatának megkönnyítésére átalakított technika leírása. Ez a technika az egyik, leginkább segítő módszer a gyógyulási folyamatban, a tudat és a vizualizáció közös erejével működő módszereket mutat meg, amellyel számtalan daganatos beteg meggyógyult. Ezt, és más ebből a módszerből kiinduló technikát a daganatos betegeket támogató, segítő alapítványoknál lehet gyakorolni, de már a könyv beszerzése, olvasása, és a gyakorlás, a saját vizualizációs képek, vágyak kidolgozása is nagy segítség lehet minden beteg, s nem csak a daganatos betegeknek, hanem minden gyógyulni vágyó számára.

Jellemző ennek a technikának a gyógyító lehetőségeire, és tudatunk testünkre gyakorolt hatásának erejére az a másik történet, amelyet e könyv is említ, miszerint egy férfinak, akinek csodaszerként placebót adtak – mivel hitt a szer erejében –, eltűntek szervezetéből a daganatsejtek, majd, amikor leleplezték a „csodaszert”, rá pár hónapra, újra tele lett a teste daganattal és hamarosan meg is halt.

Azért is kapcsolódom Bernie S Siegel, a Szeretet, gyógyítás, csodák c. könyvében írtakhoz, mert magam is tapasztaltam hasonlókat, és bár a statisztikai adatokból mindezek a megállapítások kimaradnak, igenis fontos, hogy a tünet megjelenése, majd az orvosi diagnózis megérkezése után tudjuk, hogy mit akarunk.

Ki dönti el, hogy vállaljuk-e a magunkért folytatott, önszeretettel felvértezett utat, leszünk-e harcosai saját testünk gyógyulásának, vagy elengedjük azt az energiát, amellyel csodálatos isteni testünk meg van áldva, és átlépünk a másik dimenzióba, vagyis meghalunk?

Részlet a Szeretet, gyógyítás, csodák c. könyv bevezetőjéből: „… az orvostudomány ma is a betegségre összpontosít, ezáltal kudarcorientált… Az orvostudomány nemigen vizsgálta azokat az embereket, akik nem betegszenek meg. A legtöbb orvos úgyszólván sosem veszi figyelembe, hogyan alakítja az élet időtartamát és minőségét az egyén viszonyulása az élethez.”

Ez a könyv Amerikában, 1988-ban, 35 évvel ezelőtt látott napvilágot. Magyarországon, az Édesvíz Kiadó gondozásában, már 1993-tól kapható volt. Azóta is eltelt 30 év.

Dr. Bagdi Emőke ajánlásában olvastam, és ami megnyugtatónak mondható, hogy egyes egyetemeken ezt a könyvet – mint a daganatos betegségekkel kapcsolatos, nem statisztikai alapokon nyugvó információt –, és a rengeteg gyógyulási történetet immár tananyagként kezelhetik.

A könyv másodszor, 2019-ben jelent meg –ugyancsak az Édesvíz Könyvkiadó gondozásában –, s én éppen akkor kapcsolódtam a benne olvasható gondolatokkal, történetekkel, amikor magamnak is nagy szükségem lett a könyv segítségére.

Miután 2018. szeptember 21-én kézhez kaptam a diagnózist, amelyben „Az emlő rosszindulatú daganata” jelzés szerepelt a lelet tetején–mely az azóta is levakarhatatlan stigma – sőt, ez a negatív erejű mondat, minden azóta megvalósult kontrollvizsgálaton kiadott, amúgy minden irányban negatív lelet tetejéről nem hiányozhat.

Felmerül tehát a kérdés: módosíthatja az orvosi diagnózis, a kimondott szó a gyógyulási folyamatokat, az emberek létét, és nemlétét?

Milyen következményei lehetnek annak, ha rémületünkben elengedjük a gyeplőt, és átadjuk a teljes irányítást másoknak, természetesen ez nem azt jelenti, hogy eleve elutasítjuk az orvosi protokollt, hanem azt, hogy szépen elfogadjuk, hogy az az egyik út a gyógyulási folyamatban, és mellé bevállaljuk, megteremtjük a lehetőségét gyógyulásunk érdekében megvalósítható, segítségkéréssel, hozzáértő terapeutákkal támogatott, teljes önszeretettel működtetett önmunkának.

A gyógyítási-gyógyulási folyamatban rossz hatású lehet, ha hárítunk, akár mentálisan, akár orvosilag, ha a külvilág minden „mérgét”, bárki véleményét beengedjük, beszippantjuk, ha az interneten kotrunk, határainkat meg nem tartva, igénytelenül, korlátok és belső elfogadási igény nélkül.

Ha szégyelljük, ami történik velünk, ha hagyjuk, hogy a család elhazudja, ha elfogadjuk, hisszük, hogy a környezetünk megtudván, mi van velünk, magunkra hagy, s, ha tényleg eltűnnek körülünk az emberek, ezáltal nem leszünk rosszabbul, hanem teszünk magunkért - akkor már rátaláltunk az igazi gyógyulás erejére, és az útra, amelyet járnunk kell.

Ha az egész folyamat alatt nem fogadjuk el azt, hogy mi a társadalom által kilököttek vagyunk, vagy nem halljuk meg, nem reagálunk arra, amit valaki csendben a térbe suttogott, hogy a rák „fertőz”, akkor bizonyosan hamarosan újra egészségeseknek mondhatjuk magunkat.

Minden, ami negatív, káros lehet, ronthat bármilyen betegség állapotán, ez lehet mentális, a tér-idő kontaktjából érkező, lehet generációs trauma, minta, egyéb sérülések, és sorolhatnám. Ha mindezeket megengedjük ön-mag-unknak, s, mint egy vízipipából felszívható, kábító mannát, beszippantjuk, akkor ezáltal magunk hagyjuk, hogy a romboló energia elterjedjen testünk minden sejtjében.

Történeteim, életem, gyógyítási-gyógyulási folyamatom ideje alatt naplót vezettem, és novellákat írtam. A hivatalos orvosi protokoll lezajlása, 2018. október 30-tól 2019. július közepéig tartott. Július végén, végtelen hálával gyógyulásomért –egynapos zarándoklatra mentem Győr és Lébény között, ami 26 kilométer, mindezt úgy, hogy életemben nem mentem egyfolytában tűző napon még 10 kilométert se, itt pedig 40 fokban egy töltés tetején 16 kilométert, majd tovább a településig, a már hűvösebb úton újabb 10 kilométert.

2020. augusztusában a bennem feszülő mondandómat, jegyzeteimet, naplóbejegyzéseimet, a megszületett gondolataimat, novelláimat, és üzeneteimet, összerendeztem, és másfél hónap alatt könyvet kanyarítottam mindebből, mely 2020. október 1-én, a Daganatellenes világnapon, magánkiadásban; „A daganat mint ajándék” címmel meg is jelent.

Könyvem megjelenése óta számtalan ember kérte, hogy beszéljek minderről, beszéljek arról, hogyan lehet ennyire hinni a gyógyulásban, hogyan lehet úgy elfogadni az orvosi protokollt, hogy közben saját utamat is járom, hogy meggyógyuljak. Sokakkal találkoztam személyesen is, amikor a könyvemet átadtam nekik, hogy élőszóban is meséljek arról, amit tapasztaltam, így számtalan ember, nemcsak a könyvem által kért bebocsájtást, hanem a lelkem árnyalataiba is megmártózhatott, így segítve őket a gyógyulási folyamatukban.

Amikor elhatároztam, hogy a magazinba is írok erről, még egy nagyon fontos téma is előkerült, mégpedig az, hogy „sorra dőlnek ki az orvosok”. Azt gondoltam, feltétlen beszélnem kell arról is, hogy az orvos, az onkológus is ugyanolyan ember, mint a beteg, aki hozzá fordul, A daganatos betegekkel bármilyen szinten foglalkozó orvos-emberre ugyanúgy hat, hogy egyre növekszik a daganatos megbetegedések száma, melynek következtében ők is megbetegedhetnek.

Minden betegnek nagyon fontos, de a daganatos betegnek talán még fontosabb az empátia, a figyelem, a támogatás, s az is, hogy elegendő ereje legyen szembeszállni a statisztika által közvetített, predesztinált véggel.

Nagyon fontos az, hogy az orvos abban a pár percben, amíg vele szemben, vagy mellette ülsz, az ápoló az osztályon, a beteghordó a műtőbe menet, az asszisztens, aki időpontot ad, vagy gyógyszert ír, az osztály pszichológusa, dietetikusa, a leletező, a gyógytornász műtét után, a sebész, a kemoterápiás kezelőben lévő főnővér, és a többiek mind halljanak, s, hogy meghallják, amikor, s amit kérdezel, s te is meghalld, amikor válaszolnak.

Mindenkinek nagyon fontos, hogy megkapja a válaszokat, és nem futószalagon, ugyanakkor, az az orvos, aki mindenkihez empátiával fordul, és beengedi a sérült, félelemtől reszkető daganatos emberek energiáit, maga is védtelen lesz. Ha ő is teljes lényével mindig ott van, maga is kidől, és ugyanúgy megbetegedhet, míg a betegei gyógyulnak, sőt sok onkológus orvos hal meg daganatos betegként, esetleg járásképtelen lesz, még a legjobban teszi, ha időben vált, és elmegy tanítani, vagy kutatóorvosnak áll. Lehet, hogy ezért kevesebb az az empátia, amit a betegek elvárnának?

Mitől betegszünk meg, hiszen életünk, testünk úgy lett kalibrálva, úgy alkotott meg minket a Mindenható, mint ahogy az egész létezést, hogy a betegségeknek csak egy minimális előfordulása lehessen, legyen az emberi élet során.

Persze, az állatvilágban is vannak beteg állatok, és gyengébbek, ők általában egy másik állat eledeleként végzik, és így részei a körforgásnak.

Ezekkel szemben áll az a tény, hogy az ember az egyetlen olyan lény, aki képes saját magát megbetegíteni, és ugyanilyen evidencia az, hogy képes meggyógyítani is.

Mi van akkor, ha „beköszön” egy tünet, egy bármilyen testi fájdalom, görcs, az érzékelések elvesztése, a mindennapi cselekvésben, mozgásban, külső jelekben észrevehető – a megszokott állapottól eltérő valami –, egy olyan változás, ami nekünk, vagy a körülöttünk élőknek nem kívánt állapotot vagy akár betegséget jelez?

Mikor érkezik a pánik, a tünet megjelenésekor, vagy a diagnózis kézhez kapása után? Mert a pánik, az elveszettség érzése mindig megérkezik. A tünet olyan, mint amikor a 220 volt megrázott gyerekkoromban, egy villanás, ami ébresztőt fúj, harsonája az égig zeng, de egyúttal azt is sugallja, most kell igazán észnél lenni!

Mert a betegség, a daganat, a rák, nem bűnös. A daganatnak semmilyen irányultsága nincs!

Ő „csak” van, és mindig ott van, ahol a leggyengébb az immunitás.

Mert a daganatsejt minden létezőben bent van, ott csücsül, és nem csinál semmit addig, amíg az ember nem ártja bele magát a saját sorsába, túlzott stresszekkel, generációs mintákba való belesüppedéssel, önsajnálattal, szenvedni vágyással, szeretetéhséggel, önutálattal, szenvedélybetegségekkel, stigmákkal, bántásokkal, intrikákkal, hazugságokkal, önmagát el nem fogadással, mindenkinek megfelelni vágyással, a nemet nem mondani tudással, és sorolhatnám, hány területen tudunk magunknak ártani.

Az én történetem, és mindenki története egy sajátságos történet. De sok összefonódás lehet bárkivel és mindenkivel, hiszen ugyanabban a világban élünk a jelenben, ugyanazokat a mérgező energiákat szippantjuk be, és tesszük magunkévá nap, mint nap, hisszük el, hogy az élet szívás, miközben rohanunk, és nem vesszük észre, milyen csodákkal vagyunk körülvéve. Nem érezzük az illatokat, nem látjuk a fényeket, nem halljuk meg azt a zenét, nem figyelünk másokra, és a saját testünk jelzéseire.

Mindegy, hogy mit mond a másik, mindegy, hogy mit mond a trend, azt edd, amit a tested kíván, úgy élj, ahogy a tested kéri, ha elfáradtál, legyen az a legjobb buli, amire hívtak, vagy ne menj el, hanem pihenj, relaxálj, meditálj, olvass, táncolj, hallgass zenét, vagy aludj egy jót!

Ha szomorú vagy, keresd meg, mitől lehetsz boldogabb, hangosítsd ki, keress társakat, és légy éber! Ha fáj, keresd meg, mi lehet az ok, de legfőképp élj, nevess, mert ez az egyik legjobb dolog, ami történhet, s ez lehet megoldás is.

Befejezésül a könyvem prológusát szeretném idetenni, mintegy megerősítésképpen az eddig leírtakhoz:

„Mindannyian egy közös és végtelen lélekvirág szirmai vagyunk, százezermillió színben pompázó formák, a létezés milliárdnyi változását pillanatonként magunkon hordozó fénylények. Részecskék, atomok, sejtek, rezgés vagyunk, és az a test, mely által fizikai, látható lénnyé lettünk.

Életünk, létünk így kapcsolódik, eme hatalmas lélekvirágban, még akkor is, ha ezt nem mindig látjuk, érzékeljük földi életünk szövevényes útjain. Szirmaink egyenként és összességében, mind-mind egyedivé, és soha meg nem ismételhetővé tesznek.

Nézz csak szét az utcán, a metrón, a repülőtéren vagy a strandon! Látsz két azonos formájú testet, orrot, szájat, fület, szemet? Hallasz-e két azonosan szárnyaló hangot, érzékelsz-e két ugyanolyan érintést, ha valaki hozzád ér?

Mielőtt megszületnénk, lelkek vagyunk, és lélek lélegzetként hagyjuk el azt a testet, amelybe beleszületünk. Mi választunk családot, testet, formát. Mi választjuk a szirom színének formáját, fejlődését, változásait, az idő és a tér tükrében.

E hatalmas lélekvirág milliárdnyi szirma mind-mind önálló lény, egy-egy hős, kik zsákot cipelnek, melybe az életükhöz szükséges sok-sok adalékot – örömöt, csodát, kacagást, mellé betegséget, fájdalmat, és persze sok egyebet – pakoltak.

Életünk kondérjában készülő „finomságokból” mi magunk „csemegézünk”, ezért bármilyen történet, mese, szín, érzés, vágy, tapasztalás, düh, harag, gyász, megbocsátás, találkozás, látvány, szerelem, szeretet, szolidaritás, erő, külső-belső tulajdonság, illúzió kiemelhető, ki -és összekavarható.

Ezt a történetet saját zsákomból kevertem-kavartam, hogy aztán cserepeken ülő esőcseppekként tükröződhessen vissza e lapokon, néha kitekintve, továbblépve, néha kicsit visszasasszézva.

A szirmok megnyílnak, történetekké lesznek, hogy aztán visszaalakulhassanak szikrázó, fénnyel világító, gyermeki kacagás ritmusában lüktető, az élet csodáit mutató színes-szagos egyedi percekké, órákká, az elmúlt időt életkristállyá formálva, életem egy darabjának történetévé, kapcsolódva a többihez, egybeolvadva, értem, általam, tovább az utamon.

Szavaim, mondataim hitelességét, a pontos időpontokat, barátaimnak, családtagjaimnak ebben az egy évben írt üzenetek, levelek, és naplóm segítette, hisz az idő rostáján sok minden kirostálódott volna. A mozaikokat csodálatos emlék-alkotássá, könyvvé, malterként építette össze az a sok szeretetteli támogatás, figyelem, amely ezekben a megtalált szösszenetekben fellelhető, érezhető. Mindezt, pedig, mélységes szeretettel nyújtom át, neked most.”

Következő számban folytatom…