KARÁCSONYI FILMAJÁNLÓ

Szász Dávid

KARÁCSONYI FILMAJÁNLÓ

A sok-sok súlyos, év közbeni téma után az ünnepek közeledtével engedjék meg kedves Olvasóink, hogy kivételesen könnyedebb, gondtalanabb vizekre evezzünk, és pár szívet melengető karácsonyi témájú filmet ajánljunk. A jelenlegi, egyre nehezebb gazdasági helyzetben, és az embert próbáló tél eljövetelével talán nagy szükség is van arra, hogy kicsit végre megpihenjünk és az ajtón kívül hagyjuk a gondokat, ha tudjuk, még ha ideig-óráig is.

Persze - mivel a karácsonyi filmdömping amúgy is adott - igyekeztem olyan témába vágó, vagy részben témába vágó filmeket válogatni, melyeket különlegesnek tartok, illetve amelyek legalább valamelyest túlmutatnak a kategória sablonjain, ezért emlékezetesnek bizonyulnak majd, reményeim szerint.

Carol (2015)

1949-ben Patricia Highsmith, (a méltán híres “Idegenek a vonaton” szerzőnője), “The Price of Salt” (A só ára) címen álnéven regényt írt egy félénk boltoslány, és egy sokkal idősebb háziasszony kapcsolatáról. Ez a mai, jóval elfogadóbb világban talán már újdonságnak sem számít, de az ötvenes évek elején, finoman szólva is nagy vihart kavart. Todd Haynes filmrendező „Carol” című 2015-ös filmje a fenti regényt dolgozza fel, melyben Rooney Mara alakítja a bolti eladólányt, aki beleszeret egy gazdag idősebb nőbe, akit Cate Blanchett alakít. Ők ketten egy hűvös, havas karácsonyi miliőben találkoznak New Yorkban, és hamarosan olyan románcba keverednek, amelyet, ahogy fentebb is utaltunk rá, a film 1950-es évekbeli környezetében nem fogadtak túl szívélyesen. A „Carol” cselekménye végignyúlik az ünnepi szezonon, még a szilveszteren túl is, de végig megőrzi azt a télies, komor karácsonyi hangulatot, melyben a film legelején a két főszereplő találkozott.

Todd Haynes rendező pályafutását az elfojtások, és a konformitás kutatása fémjelzi, olyan filmekben, mint a „Biztonságban”, az „I’m Not There”, „Far from Heaven”, „Mildred Pierce” és most a Highsmith regényén alapuló Carol.

Therese (Rooney Mara) a játékpult mögött dolgozik egy New York-i áruházban. Van udvarlója és egy csak férfiakból álló baráti társasága is, ám valami felsejlik a hozzáállásában, a pult mögötti lényében, ami arra utal, hogy Therese valamire vár, amivel még ő maga sincs tisztában. Egy ilyen helyzetben toppan be Carol, az elegáns szőke. Első interakciójuk üzletszerű, de valójában egy kacér jelenet, melyet máris áthat a veszély izgalma.

Carol meghívja Therese-t a New Jersey-i házába. Carol és férje, Harge (Kyle Chandler) különváltak, és kislányuk felügyeleti joga kapcsán folyik köztük a harc. Amikor Harge eljárást indít a kizárólagos felügyeleti jog megszerzéséért, Carol elviszi Therese-t egy utazásra, mely út egyben kettejük közös menekülése a valóság nyomasztó terhei elől, egy olyan hely felé, ahol kapcsolatuk létjogosultságot nyerhet.

A film - legjobb pillanataiban - tökéletesen képes megmutatni azon emberek magányát, akiknek nem szabad azzá válniuk, akik valójában. Amikor végre megérkezik az intimitás, veszteséggel jár. Az első szerelem gyakran ilyen, de a filmben ez hatványozottan igaz, mert Therese és Carol kapcsolatának rejtve kell maradnia.

Blanchett természetesen színházi színésznő, nem fél megmutatni a drámai oldalát. Emiatt viszont néha úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen a helyén egy életszerű kontextusban. A “Carol” mindezzel együtt jól használja az erősségeit.

Rooney Marának kevesebbet kell dolgoznia, főleg azért, mert a filmadaptáció a regényhez viszonyítva szinte teljesen kitörölte Therese háttértörténetét. A filmben Therese a semmiből jött, semmit sem tudunk meg a családi hátteréről sem. De Mara mégis képes mesteri árnyaltsággal megformálni Therese karakterét: érdemes megfigyelni a kontrasztot aközött, ahogy Carollal, és aközött, ahogy a férfibarátai társaságában viselkedik. A film nemcsak egy félénk lány története, aki végül kibújik a csigaházából. Rooney Mara munkája annyira megható, amikor megmutatja, mennyire megfélemlíti Therese-t Carol, és hogy mindezzel együtt, idővel Therese mennyire képes felülmúlni ezt az összetett személyiségű, idősebb nőt.

Lost at Christmas (2020)

Ebben a szentimentális, és humoros karácsonyi történetben két szerencsétlen, szerelmes utazó egyesíti erőit, miután csapdába estek egy hóviharban.

A 2020-ban bemutatott Lost At Christmas Fort Williamben játszódik, amely Ben Nevis –az Egyesült Királyság legmagasabb hegye és a Glencoe’s Three Sisters – kapujaként ismert. A Nyugat-Skót Felföld már önmagában lenyűgöző környezetet teremt, tökéletes választás ehhez a karácsonyi mozihoz.

A Perfect Strangers című korábbi, nagy sikerű rövidfilmen alapuló történet a megtört szívű Jent, és Robot (Kenny Boyle) követi nyomon, akik két borzasztóan traumatikus szakítás után elakadnak, amikor karácsony estéjén Glasgow-ba próbálnak eljutni.

A két valószínűtlen útitárs összeáll, és először egy Jen exétől „kölcsönzött” sportkocsiban civakodnak, majd gyalog folytatják a völgyön át, mielőtt végül az időjárás arra kényszeríti őket, hogy menedéket keressenek. Szerencséjükre találnak egy fogadót, és kiadó szobát. A mindig elszánt optimista Jen ragaszkodik ahhoz, hogy a legtöbbet hozza ki a rossz helyzetből, de a fogadó vendégeinek más tervei vannak. Míg Jen egy kis karácsonyi jókedvvel próbálja elterelni saját figyelmét, hogy elmenekülhessen kisiklott szerelmi élete elől, a többi vendég pont azért utazott a távoli Glencoe-ba, mert épp a karácsony volt az, ami elől menekülni próbáltak. A film igazi fénypontja egyébként sokkal inkább a többi vendég története, és az, hogyan kerültek éppen karácsonykor ebbe az Isten háta mögötti, vidéki fogadóba. Sylvester McCoy, Sanjeev Kohli és Clare Grogan alakítása páratlan, és nehéz nem arra gondolni, bárcsak az ő történeteik kerültek volna a középpontba egy felhígult románc helyett, melyet annyiszor láttunk már. A BAFTA-jelölt rendező, Ryan Hendrick „ünnepi szívmelengetőként” írja le a Lost At Christmas-t, és ebben nem téved. Vannak valódi pillanatok, amelyek igazán meghatóak, és a film egyedüli hibája talán mindössze az, hogy túlságosan is próbál karácsonyi film lenni, és kipipálni a kötelező karácsonyi és rom-com klisédobozokat, emiatt pedig nehezebb észrevenni azokat az őszinte mozzanatokat, amelyek más részről különlegessé teszik ezt a filmet.

Tán szigorúan hangzik, de a románc egyetlen igazán hiteles pontja maga a befejezés. Amikor megérkeznek Glasgow-ba, és nézőként az ember arra gondol, milyen irreális és egészségtelen volna ennek a párosnak együtt maradni, valami váratlan történik. A könnyes, reptéren lassított felvételen egymás felé rohanó szerelmesek elkoptatott képe helyett, egy kliséket elvető befejezéssel a film visszanyeri eredetiségét.

Ha a néző eltekint az összes elkoptatott karácsonyi/rom-com sablontól, és a film üzenetére, valamint az emberi, humoros, és őszinte pillanatokra koncentrál, a Lost at Christmas emlékezetes, és üdítő alkotás.

Kisasszonyok (Little Women, 2019)

Louisa May Alcott „Kisasszonyok” című klasszikus regényének 1994-es filmadaptációja, sok emlékezetes pillanatával a karácsony köré összpontosul. Mindenképp ajánlott ezt a verziót is megnézni, mint ahogy az 1933-as első filmváltozat is méltán klasszikus. Ám jelen ajánlóban a legfrissebb, 2019-es adaptációval foglalkozunk, mely lendületes frissességével, és a pazar szereplőgárdának köszönhetően a talán kicsit ódivatú miliő ellenére a fiatalabb generációhoz is sikerrel utat talál.

A Greta Gerwig által rendezett grandiózus alkotás elején a March nővérek az éppen zajló polgárháború közepette a karácsonyra készülődnek, és azon siránkoznak, miben szenvednek hiányt, miközben emlékeznek arra is, amijük van. Végül úgy döntenek, örömet szereznek egy mélyszegénységben élő családnak, karácsonyi lakomát rendeznek nekik. Már ezzel a film elején látható szívmelengető gesztussal bepillantást nyerünk abba, milyen emberek is a March nővérek.

A film a télies, és sivár New England-i környezetben is pompázik: Jo, Meg, Beth és Amy a hóban trappolnak, miközben a „Here We Come A-Caroling”-ot éneklik. A Kisasszonyok olyan érzést kelt a nézőben, mintha a tél kopárságát fénylő gyertyák világítanák meg.

Gerwig filmje a korábbi adaptációkkal egyenrangú, talán sok szempontból túl is szárnyalja azokat - az új verzió érezhető frissessége nem kis teljesítmény. Ez viszont talán nem olyan nagy meglepetés, mert igazság szerint Gerwig művészetében mindig is határozottan jelen volt a szerzői film iránti igény; és egy olyan szinten lefegyverző egyediség, mellyel a rendezőnő most nagylelkűen beleadja szokásos lendületét egy olyan regény adaptációjába, amelyet kívül-belül jól ismer. Sőt, sikerrel még inkább képes ráerősíteni a könyvet övező tekintélyre. Gerwig ennek érdekében radikális megoldáshoz nyúlt: az emlékezés és a nosztalgia visszatérő érzését tárja fel a beszélgetésben, amelyet a film két idővonala között folytat. Ez egy okos csavar a „Kisasszonyok” régi rajongóinak, éppúgy, mint egy ötletes és hatásos bevezető a művet még nem ismerők számára.

A Ladybird-ből és a Brooklyn című filmből ismert, utánozhatatlan Saoirse Ronan alakítja a lázadó és mindig energikus Jo-t, akivel a film következő epizódjában már hét évvel később, egy New York-i panzióban találkozunk. Jo az álmait követte, és regényíró lett. Kiadója arra utasítja őt, hogy éppen aktuális művében adja meg női főszereplőjének a hagyományos idilli befejezést: a házasság beteljesülését. Jo végül találkozik a legkeményebb (de legőszintébb) kritikusával is: a csendes, de karizmatikus Bhaer professzorral (Louis Garrel), aki Jo intellektuális párja, és akibe később beleszeret.

A jövő bepillantást enged a művészi hajlamú, Európát bejáró Amy életébe is, aki sok szempontból hasonlít nővérére, a regényíró Jo-ra, ő is az álmai megvalósulásán dolgozik, és a szabad életet választotta. A képet kiegészíti az Emma Watson által alakított Meg – az önfejű, divatbolond nővér, aki végül mégis félreteszi gyakorlatias előítéleteit, és anyagi megfontolásoktól függetlenül, szerelemből megy férjhez. A kevésbé ismert Eliza Scanlen által alakított félénk, de tehetséges zongoraművész, Beth, és a Laura Dern által alakított szerető, áldozatkész Marmee figurája, valamint Meryl Streep fergeteges, és gyakorlatias gondolkodású March nénije mind telitalálat.

Gerwig gondosan, lépésenként mutatja be a főhősnők életútját, melyben szerepel elutasított házassági ajánlat, titokban kialakuló romantikus vonzalom, osztálykülönbségek, a nővérek közötti rivalizálás és a sarokban megbúvó pusztító betegség. A korábbi adaptációkhoz viszonyítva azonban Gerwig filmje finoman bírálja azt a régimódi felfogást, miszerint a házasság olyan intézmény, ahol a férfiaktól anyagilag elvárják, hogy gondoskodjanak a nőkről. Másrészt a szerelmet és a házasságot a karrierálmokkal egyenértékű választásként ünnepli – Meg végül is úgy dönt, hogy családot alapít, és megvédi Jo-val kapcsolatos döntésének érvényességét egy visszafogottan feminista jelenetben.

A film koronaékszere azonban az az alapvető frissítés, amelyet Gerwig Jo-nak ad a történetben, ezzel valamelyest eltérve az eredeti műtől: a sztori végére a mi Jo-nk nemcsak szerelmes, lelkes fiatal nővé válik egy klasszikus romantikus vígjátékban, hanem rettenthetetlen, tintafoltos kezű írónővé is. Ez valahol Gerwig néma tiszteletadása az eredeti mű szerzője, Alcott iránt, akinek a mű 1868-as megjelenése idején valahol kompromisszumot kellett kötnie a mű befejezését illetően, megfelelve az akkori kor elvárásainak, és kliséinek.

Egyéb ajánlott filmek:

Az ember, aki feltalálta a Karácsonyt (The Man Who Invented Christmas) (2017)

A „The Man Who Invented Christmas” csak pár éve debütált, de máris megalapozta magát a jövő ünnepeinek kedvenceként. Az „Egy karácsonyi ének” (The Christmas Carol) számos adaptációja létezik, de „Az ember, aki feltalálta a karácsonyt” az ünnepelt regény eredetét tárja fel valós, életbeli karaktereken és eseményeken keresztül, amelyek Charles Dickenst (Dan Stevens) inspirálták. Stevens, mint mindig, rendkívül karizmatikus, és tökéletesen megragadja a tehetséges, de valahol meggyötört lelkű író karakterét. Dickens szorult helyzetben van, mivel a Twist Olivért követően még nem sikerült hasonlóan sikeres könyvet publikálnia. A londoni karácsonyi felhajtás csak tovább rontja a hangulatát, de egy sor, a könyvből ismerős esemény után Dickens elkezdi felvázolni az „Egy karácsonyi történet” narratíváját. Ebenezer Scrooge (Christopher Plummer) karaktere jelenik meg Dickens elméjében, aki végigvezeti őt a könyv születése során, miközben megtanulja újra felvenni a kapcsolatot elidegenedett apjával, Johnnal (Jonathan Pryce). Dickens saját személyes családi megbékélése segít megőrizni a film ünnepi hangvételét.

Egy karácsonyi történet (A Christmas Story) (1983)

Az “A Christmas Story” sok amerikai tévénéző számára ma már a karácsony szinonimája. A nosztalgiára erősen építő „Egy karácsonyi történet” egy felnőtt Ralphie Parker narrációján keresztül szólal meg, aki az 1940-es években, Indianában töltött gyermekkorára gondol vissza. Ez a megközelítés egy különleges, mégis ünnepi hangulatot hordoz, ahogy azt látjuk, hogy Ralphie (Peter Billingsley) egy sor szerencsétlenségbe keveredik az iskolában és otthon egyaránt.

A ma már lényegében külön brandet képviselő „A Christmas Story” 1983-as megjelenése óta megőrizte relevanciáját, és 2017-ben élő TV-különkiadást, és számos folytatást megélt. A közvetlen folytatás, az „A Christmas Story 2” 2012-ben látott napvilágot csekély visszhanggal, míg a legnagyobb horderejű folytatás 2022 novemberében jelent meg.

Csendes éj (Silent Night) (2002)

Egy német édesanya, Elisabeth Vincken (Linda Hamilton), aki már elveszítette legidősebb fiát a sztálingrádi csatában, férje pedig a német hadseregben szolgál szakácsként, valamint kisebbik fia, Fritz családjuk vadászházában keresnek menedéket, a frontvonalak közelében a nyugat-európai Ardennek erdőiben.

Összetalálkoznak három amerikai katonával, akik betérnek hozzájuk, majd nem sokkal ezután három német katona is csatlakozik. Sok ellenállás után az anyának sikerül meggyőznie az ellenséges katonákat, hogy tegyék félre nézeteltéréseiket egy éjszakára, és osszák meg a karácsonyi vacsorát. A németek azt tervezték, hogy megölik az amerikaiakat, de végül ők, és az amerikai katonák megosztják ételeiket, hogy a körülményekhez képest méltó karácsonyi vacsorát készítsenek.

Az amerikaiak, és a németek egész éjszaka barátkoznak egymással, annak ellenére, hogy végül vissza kell térniük a háborúba. Másnap reggel egy amerikai tiszt kerül elő, és meglepődik azon, amit lát. Ahogy megtudja a részleteket, az amerikai katonák felé fordítja a puskáját, és beszédbe elegyedik a németekkel. Felismerve, hogy a tiszt valóban egy német katona, aki beszivárgott az amerikai vonalak közé, az amerikaiak megadják magukat, és a három német katona visszakapja a fegyverét. A német beszivárgó ezután megparancsolja a másik három katonának, hogy végezzék ki az amerikaiakat. Mielőtt le akarná lőni az anyát, az egyik német katona kiüti a betolakodót, ezzel megmentve az asszonyt. A katonák távoznak, az amerikaiak pedig hadifogságba viszik a német beszivárgót, és az egyik németet is, aki mindössze tizenöt éves – egyik fél sem akarta ugyanis, hogy egy jövőbeli csatában haljon meg. A németek is visszatérnek a frontra. Mindannyian elköszönnek, és sok szerencsét kívánnak egymásnak a háború további részében.

Boldog Karácsonyt! (Joyeux Noel) (2005)

Az előző film modorában, és cselekményét tekintve is hasonló módon mutatja be az emberség, és a megbocsátás erejét egy elembertelenedett világban a Boldog Karácsonyt! című film.

Egy végtelenül pusztító háború kellős közepén, amely halált és kiábrándultságot hagyott maga után, a fronton harcoló katonák egyszer csak haladékot kaptak a haláltól. A „Joyeux Noel” a híres, első világháborús karácsonyi fegyverszünet figyelemre méltó igaz történetét meséli el. 1914 telén a francia, a brit és a német sereg tömegháborúba keveredett, és ezrével haltak meg a lövészárkokban. Aztán hirtelen jött a karácsony, és ők egyszerűen... megálltak.

A karácsony méltó megünneplése érdekében a férfiak letették a fegyvert, és ideiglenes tűzszünetet hirdettek, majd átkeltek a Senki földjére, hogy - bármily hihetetlenül is hangzik - barátságos futballmérkőzést tartsanak. A Daniel Brühl, Diane Kruger és Steven Robertson főszereplésével készült „Joyeux Noel” pazar nemzetközi szereplőgárdát vonultat fel, hogy elmesélje ezt a grandiózus történetet azokról a katonákról, akik minden ellentmondás ellenére, a legvalószínűtlenebb helyszínen, és élethelyzetben is képesek voltak érvényesíteni közös emberségüket.

Ezúton szeretnék a Szerkesztőség nevében is Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánni minden kedves Olvasónknak!

A rogerebert.com, a Guardian és a slashfilms.com cikkeinek felhasználásával.