Csak úgy egy kicsit a karácsonyról, amúgy Rónai Katásan

Rónai Katalin

Csak úgy egy kicsit a karácsonyról, amúgy Rónai Katásan

„Amikor csendesül az angyalok dala, amikor az ég csillagai elhalványulnak, amikor a királyok és hercegnők hazatérnek, amikor a pásztor is hazaterelte a nyáját, akkor kezdődik karácsonyi dolgunk: meglelni az elveszetteket, a megtörtet felgyógyítani, enni adni az éhezőknek, a foglyokat megszabadítani, újjáemelni a nemzetet, békét hozni a testvéreknek, hogy szívünkben szárnyra kapjon a zene.”

Howard Thurman

Egy ünnep, mellyel régebben sosem tudtam igazán kapcsolatot létesíteni.

Egy ünnep, melytől néha kivert a víz, néha vágytam a létét, néha irigyen néztem be mások ablakán, vagy hullott a könnyem a filmek láttán, melyek a tökéletes karácsonyokról szóltak.

Idén magamat ajándékozom magamnak.

Gyerekkoromban nem volt se fa, se igazi ünnep. Egy ideig nem hiányzott. Elég volt a karácsony a Parlamentben, ahova piros nyakkendős úttörőként, vagy kék nyakkendős kisdobosként bemehettem, láthattam az óriásfát, és pattogatott kukorica jelmezemben a föld alá szerettem volna bújni.

Anyu mindig „jól eldugta” az ajándékot. A nagyszoba szekrényének második bal oldali polcán volt a dugi dolgok helye. Itt találtam meg Fritz Kahn Szerelem iskolája című könyvét, melybe hiába lapozgattam, semmit sem értettem, itt találtam meg anyu sosem használt pesszáriumát, és itt leltem meg azokat az ajándékokat, melyek, nagy általánosságban ruhaneműk voltak, s amelyekhez, sosem volt elég türelme, hogy jobban eldugjon, vagy, hogy karácsonyig várjon velük, és akkor adja át. Ezeket a hiányokat tompa ünnepi fények lengik körül, ha erre gondolok, hisz ez történt születés, névnapom alkalmával is mindig. Tudom, ő is izgult, ahogy én is izgulok, amikor ajándékot adok, mit szól az illető, aki kapja, mégis a Péterkém elveszni látszik a ködben.

Az iskolában ajándékoztunk. Már nem tudom mit és kinek. Meg volt határozva az érték, hogy mennyiért adhatsz ajándékot, és az, hogy kinek adjuk, azt sorsolás döntötte el. Egyszer-kétszer munkahelyi ajándékozás is volt, akkor is húztuk a neveket, sokszor lett azonban bunda érzésünk, amikor barátnők, barátok egymást ajándékozták, ettől függetlenül nagy gyermeki öröm volt megélni fel nőttként a meglepetés örömét.

Mivel a „szocialista lét” nem igazán kedvelte a karácsonyt, magam uram, ha máshogy nincsen, a Klauzál téri piac árusainál szereztem három-négy fenyőágat, saját kezűleg készítettem mindenféle díszt, az arany dió, és a szúrós angyalhaj jól mutatott a fán, csíptetős gyertyatartóban, és egy-két csillagszóróval feldíszített pici „fámon” talán még szaloncukor is volt.

Amikor férjhez mentem, átcseppentem a másik végletbe. A karácsony arról szólt, hogy szakadásig dolgozzunk, hogy olyan ajándékokkal lepjük meg egymást és a család olyan ajándékokat villantson, amely az egész évi összes ünnepet felülírta anyagilag és megmutatta, hogy nekünk milyen eszméletlenül jól megy.

Szenteste apósoméknál, a szomszéd lakásban a csiricsáré módra feldíszített fa előtt énekeltük a mennyből az angyalt. Nem emlékszem, hogy előbb vagy utána ünnepeltünk a saját lakásunkban mi négyen, de arra igen, hogy a halvacsora mindig odaát volt, a gyerekek dúskáltak minden jóban, nekem mindig valamilyen étkészletet, háztartási eszközt, pulóvert hozott a Jézuska, soha semmi igazán személyeset. Később, amikor már nagyobbak voltak a lányaim, elmentek az éjféli misére.

Másnap mindig én vendégeltem meg apó somékat és néha anyukám is velünk volt ilyenkor, de általában, mivel anyósom és anyu nem igazán szívlelték egymást, következő nap hozta el a férjem hozzánk.

Nálunk a fát igyekeztem kevésbé csiricsáréra díszíteni, később a lányok díszítették már. Hajnaltól főztem, takarítottam, készültem örömmentesen, előtte napokig vásároltam, volt olyan, hogy már októberben gyűjtögettem az ajándékokat. Amikor könyvkereskedő is voltam, a fa alja roskadozott a könyvektől, mint a legjobb ajándékoktól. Sokáig, élő fánkat épp, hogy aznap szereztem be, mert nem volt máskor időm. Volt olyan is, hogy az iskolai karácsony után, az ottmaradó fákat hazavihettük, és akkor azt díszítettem fel. Egy alkalommal kaptunk egy tanítványunktól gyökeres fát, abban bíztam, hogy majd kiültetjük a kertbe. Egy Trabantban szállítottuk Óbudáról, végig kacagtuk az utat kolléganőmmel, mert én csak hátul fértem el a fától, a fa viszont végig csiklandozott engem, és elfoglalta a háromnegyed Trabit.

Szóval a karácsony számomra megemésztendő feladat még a mai napig is.

Azóta ért el a csodája, mióta magam ura vagyok, amióta unokáim örömét látom az ajándékbontogatáskor, amióta személyes ajándékokkal ajándékozom meg barátaimat, orvosaimat, amióta legjobb barátnőm minden év 27-én elhív magához, ahol láthatom évek alatt általam alkotott ajándékaim a lakás minden pontján, díszhelyen.

Hamar jön, hamar megy az ünnep.