ÉNEKKAR KARÁCSONYKOR – ahol együtt daloltunk

Veres Mónika

ÉNEKKAR KARÁCSONYKOR – ahol együtt daloltunk

Lazíts egy kicsit. Elmesélek neked néhány pillanatot énekkarunkról, mely közel 30 éve kezdődött és minden karácsonyunk karakterét meghatározta. Nem a harsogó díszeivel, hanem az élményeivel.

Bizonyos dolgokat megkésve, távolról jobban tudunk értékelni, mint történésük idején. Mintha kinyitnál egy időkapszulát és eléd tárulna egy emlék, amit újjá szeretnél értékelni önmagadban. Éreztél már hasonlót?

A folyamatos fejlődésben hiszek, ami legbelsőbb igényünk és csak előre tud haladni. A megfelelő nyitottság, a befogadó értékrend kialakulása teszi lehetővé egy rég elfeledett emlék fontossá válását.

Énekkaros volt az osztályunk, egy hatalmas kórusba tartoztunk. Olyan sokan voltunk, hogy a próbákon az iskolapadban hármasával ültünk.

Hét éves gyermekként csöppentünk a zene világába, ének-zene tagozatos kisdiákokként. Az énekkar csak később kezdődött. Érzelmeink a tanítás utáni külön órákat illetően változatosak voltak. A lelkesek, a kötelességtudóak és a rendszeres rendbontók alkották a kórus színe-javát. Ha tudnád, hogy sokszor milyen nehéz volt a hatodik tanóra után ott maradni, fáradtan, éhesen és türelmetlenül! Én hová tartoztam? Elfogadtam, hogy mennem kell és bizony rengeteg énekre ma is pontosan emlékszem. Fülbemászó dallamok, a szólamok szép harmóniája, hangszeres bejátszások. A dalainknak történetük volt és elénk hozták képileg a meséket.

A kép illusztráció

Természetesnek vettem, amit kaptam. Sosem jutott eszembe, hogy erőfeszítések és tettek nélkül itt lehetek, sőt, itt kell lennem. Jóval később eszméltem rá, hogy innen indult sok minden az életemben: a zene szeretete, zongorázás, gitározás, jó barátságok.

Tanáraink – egy házaspár – komoly szinkronban vezették az órákat és szervezték a fellépéseinket. Kihívás volt egy ekkora csapatot koordinálni, mely tagjai felelősségben és érettségben még nem teljesedtek ki.

Évente megrendezték a karácsonyi hangversenyt kis városunk Művelődési Központjában, ahol felléptünk énekkarunkkal. Akkoriban még nem világítottak színes fényfüzérek sehol az utcákon amikor sötétedéskor elindultunk a fellépésre szüleimmel. Izgatott voltam, de tudtam, hogy jók vagyunk. Kimagasló ének-zenei nevelésben részesültünk éveken át, rutinosan trilláztunk bármilyen helyzetben.

A terem tele volt vendégekkel, a színpad mellett szolid karácsonyfa állt. A falakon színes krepp papírból készült díszek lógtak. A színpadon a többlépcsős állványunk már alig várta, hogy láthatatlanná váljon, amikor felvonultunk rá piros nyakkendővel a nyakunkban. Csend lett. A szülők rájuk törő meghatottságukat próbálták elfojtani, vagy későbbre időzíteni. A csend egyszerre volt megtisztelő és rémisztő.

Tanárnőnk előrelépett, velünk szembe állt és karmesterként a hangvillájával megadta a kezdő hangot olyan csendesen, hogy épp csak mi hallottuk közelről. Ránk nézett, felemelte a karjait.

Te is érzed, hogy volt valami ebben a pillanatban: a bizalom. Bizonyosnak kellett lennie abban, hogy felkészültünk és képesek vagyunk minden jelzésére azonnal, egy emberként reagálni. Azt is tudta, hogy ha valamit elrontunk, határozott mozdulattal azonnal leállítja az éneket és minden kínos érzés nélkül újraindítja.

A karja lendült és a következő pillanatban egy hangként szólaltunk meg, makulátlan tisztasággal. Mindig csodáltam, hogy ilyen gyönyörű, egységes hangot tudunk megszólaltatni ennyien egyszerre, egy pillanatban.

„Aranyszárnyú angyal száll a földre le,ragyog, mint a hajnal, Isten hírnöke”.

A legszebb dallamokat énekeltük, ezek a karácsonyi esték valóban angyalok között teltek.

Gyakran nem a cselekmény marad meg, hanem egy érzés, egy hangulat. El tudod képzelni, ahogyan egy angyal repül át a termen, az emberek feje fölött üvegszerű, ezüstös, légies szárnyaival, közben hallgatod a két szólam súlytalan, áttetsző összhangját?

Egymás mellett, szoros összeköttetésben álltunk. Hallottuk a másik hangját, éreztük minden reagálását.

A karácsonyi pásztortánc a legaranyosabb karácsonyi dal, amit valaha hallottam. Meghallgathatod, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked is, egyszerűen elbűvölő. Ritmusos, mesélő és a refrénben hallható piccolo szóló – melyet fellépéseinken tanárunk játszott nekünk – különleges, új dimenzióba helyezi a zenét.

Olyan énekeket tanultunk, melyek nem három, hanem annál is több szólamúak voltak és több oldalnyi kottán foglaltak helyet.

Ez az énekkar tökéletes volt és a közösség érzelmi biztonságával támogatta fejlődésünket.

Bizony, fontos a valahová tartozás érzése, a közös sikerek. A múlton nem változtathatunk, de érkezhet innen néha egy üzenet, egy tartalom, ami átértékelésre hív minket. A múlt vissza tud hatni ránk, építeni tud, kiteljesíteni.

Régi zenetanárainknak - akik már mindketten mással foglalkoznak - egyszer megírtam, hogy milyen szívesen gondolok vissza ezekre az évekre. Szerettem volna, hogy tudják.