KEDVESSÉGEK KICSINY BOLTJA

Kovács Katalin

KEDVESSÉGEK KICSINY BOLTJA

∞ ÁTALAKÍTÁS MIATT ZÁRVA ∞

„Van egy két és fél éves unokahúgom, Flóra. Már a neve is beszédes, hát még ő maga! Sok időt töltöttünk együtt az elmúlt hónapok során. Napközben többször nekem szegezte a kérdést: „Katika, mi van veled?”. Arra volt kíváncsi, hogy érzem magam, hogy kerek-e a világ. Az első pár alkalommal feleltem rá, amit ilyenkor szokás, mondván minden rendben. Aztán egyre frappánsabb válaszokkal álltam elő, hogy mosolyt csaljak kis hercegnőm arcára. De egyetlenegyszer sem jutott eszembe az igazat mondani, azt, ami valójában bennem lakik. Benn, a kicsinyke szívboltban, minek ajtajában most vadonatúj „Átmenetileg zárva!” tábla szomorkodik. Kirakatában hívogató fények és karácsonyi manók helyett megsárgult újságpapír borítás, fekete karakterek garmadája fedi el a valóságot. Rejtik a magányt, mely makacs porként száll az üresen tátongó polcok között.

Azért oly hívogatóak gyerekkorunk karácsonyai, azért vágyakozunk vissza oda minduntalan, mert ott még nem kellett nagy erőfeszítések árán VALAKINEK lenni. SIMÁN jók voltunk.

Emlékeztek még? A tavaly karácsonyi számban egy Titkos küldetésről írtam:

„Volt egy kívánságfüzetem mások vágyaival, és küldetésemnek tekintettem teljesíteni azokat. Magam elé képzeltem, vajon hogyan fogadják majd, mi ül ki az arcukra miután kibontják. Vajon rájönnek-e kitől származik? Szeretek adni – magamból is –, nem esik nehezemre, nem érzem, hogy elfogynék a jóban.”

Most mégis azt érzem, momentán nincs erőm ehhez, elfáradtam. Néhanap hosszan győzködöm magamat: állj fel, egy igazi harcos vagy, annyi mindent túléltél már, menni fog! De a lelkesítő beszéd épp ellenkezőleg hat, indulás helyett magamba roskadok, és a hideg falaknak suttogom el, hogy én már nem akarok erős lenni és folytonosan küzdeni. Idén karácsonykor egyszerűen csak EMBER szeretnék lenni, gyengeségeimmel, hibáimmal, tökéletlenségemmel. Egyre inkább elfelejtjük ezt, valahogy kikopik belőlünk a színekkel együtt, ahogy telnek az évek felettünk. Azért oly hívogatóak gyerekkorunk karácsonyai, azért vágyakozunk vissza oda minduntalan, mert ott még nem kellett nagy erőfeszítések árán VALAKINEK lenni. SIMÁN jók voltunk.

Talán eme gyermeki vágy hozta, hogy egyre gyakrabban mondok nemet másra, és ezzel együtt igent magamra. Nem megyek, ha fáraszt, csak azért, mert illik, mert így szoktuk. Miccónak? Nem érdekel, hogy mit. Szeretek a csendben, LENNI. Nem csinálni semmi fontosat, igazából egyáltalán semmit se. Nézni a gyertya égbe törő lángját, hallgatni a békésen szuszogó macskát. Ennyi. ELÉG. Csendes várakozás van bennem, adventi áhítat. Csak most nem kifelé irányul, mások kedvé re tenni, ajándékot kitalálni, meglepetést elhelyez ni, csomaggal szaladni, azon fáradozni, hogy MÁS boldog legyen. Idén önmagamnak ajándékozom a törődést, magamért teszek. Befelé tekintek. Hol van az én boldogságom? Másokéban? Vagy csak túl mélyre temettem ön magamban?

Leltározok - anyagiakat, érzelmeket, embereket egyaránt-, miből jutott több, kevesebb 2022-ben. Nyáron elhunyt nagymamám jut eszembe legelébb, idős volt, ám mégis kortalan, ingóságok helyett évei számát gyarapította. Hiányzik. Nem nap, mint nap, minduntalan és bántón, hanem szelíd elfogadásba merülve, amilyen ő maga is volt. A legváratlanabb időben bukkan fel, a pillanatok résein átbújva, aranygaluska-illatba burkolódzva, cinkosan rám kacsintva érkezik, szorgos két keze mindig ölelésre tárva. Sokáig éltünk egy fedél alatt, egymást támogatva. Havazást ígérnek a hétvégére. Az emlék hópehelyként, lágyan hull vállaimra, ahogy karöltve sétáltunk az éjféli misére. Csikorog a hó a lábunk alatt, sálunk az orrunkra húzva, mínusz 10 fok van. A templomba érve első dolga, hogy langyosra dörzsölje kihűlt kezeimet. Az övé mindig meleg volt, erre kimondottan emlékszem. Térdig érő hó se igen lesz már… ő sincs. Mégis ott van mindenhol, a könnycsepp sójában, mit érte ejtek épp, a derelye lekvárjában, a málna zamatában, a templom csöndjében, de nekem leginkább a tökéletes nokedli titkában – mindörökké.

Egyedül van-e mindenki, aki egyedül él? Magányos, elveszett, búskomor? Hihetem ezt, vagy hihetek másban. Mamára többen vigyáztunk, de vannak idősek, akiket csak a helyi szociális gondozó látogat. Karácsonykor, lévén ünnepnap, még ő sem. Nem viszik az ebédet, nem megy a postás, nem dudál a kenyeres autó.

És mégis…

Van vízbe állított fenyőág, angyalhaj és betlehem.

Konvektor tetején szárított narancshéj.

Lelki tisztaság és ünnepi áhítat. A nyitott szív csodája a bezárt kapun belül.

Én ez tanultam. Mamától, és szépkorú embertársaimtól, akiket ápoltam. S most hogy ezeket a sorokat írom, rájövök arra, hogy ideje kicserélnem a táblát a Kedvességek Kicsiny Boltjának ajtaján. Átmenetileg bezártam ugyan, és folyik a teljes belső átalakítás, ám a tábla immár ezt hirdeti: „A raktárkészlet feltöltés alatt.”

Idén karácsonyra mindenkinek azt kívánom, adjon, ha most adni tud, vagy fogadja, ha épp arra van szüksége, és érezze mindeközben, hogy létfontosságú mindkettő. Egyik sem élhet a másik nélkül.

Legyen hó, olyan lelket mozdító…

,Kívánom neked a szeretet egyensúlyát, hogy akkor legyen benned több a szeretetből, amikor másnál éppen elfogyott. Hogy adni tudj, és újra adni, őrizve ezzel a szeretet rendjét.

Szteliosz Thalasszinosz –CETLIK A SZÍVED FELETT