Melinda a bölcskei gyógyító

Rónai Katalin

Melinda a bölcskei gyógyító

Karácsony közeledtével egyre több olyan érzés lesz rajtunk úrrá, hogy több időt kellene szeretteinkkel, a családunkkal, a gyerekeinkkel, az unokáinkkal, a barátainkkal lenni, megölelni és megmondani nekik, mennyire szeretjük őket.

Ehelyett sokszor bántalmakon rugózunk és megszerkesztett, mintacsaládokról szóló karácsonyi filmeknél csordul ki a könnyünk, sóhajtozunk, megesszük a tábla csokit, amit kaptunk minapjában.

Pedig az, hogy milyen életet teremtünk magunknak, az a mi lehetőségünk, egyben azzal, hogy hogyan tudjuk a problémáinkat úgy kezelni, hogy közben mosolyt csaljunk saját és mások arcára is.

Az ideális élet itt van, ahol mindannyian vagyunk, mert az élet, mint olyan, természetesen nem ideális, de hát azért jöttünk ide a Föld nevű bolygóra, hogy meglássuk, megteremtsük, és megmutassuk magunkat.

Karácsony közeledtével igyekszem azokra fókuszálni, akik megmutatják, hogyan lehet gyönyörű, néha szirupos filmeken is túl, megéreztetni velem azt az érzést, amely felvillanyoz, amely energiát ad, amely bizonyítja, hogy mi teremtjük a valóságunkat.

Pár hónappal ezelőtt egy közös videós beszélgetésben ismerkedtem meg Nagyné Szalai Melindával, a négy gyermekes, vidám, élettől, energiától duzzadó, segítő hivatást választó középkorú nővel, aki aztán ténylegesen megmutatta, és megmutatja életének fordulatai által, hogy hogyan lehet mindezt, az élet mindennapjait úgy élni, hogy példaértékű legyen, hogyan lehet mindezt továbbadni, és belesüppedni a szeretet áramlásába.

Történetét most beszélgetésünk alapján továbbadom, mindenki okulására, és annak elismerésére, hogy az élet minden szegmense miértünk, és a világ jobbá tételéért teremtetett.

Az a beszélgetés, ahol Melindával megismerkedtem, arra sarkalt, hogy megkérjem, találkozzunk a virtuális térben, és mesélje el a történeteit, s bár a történet szinte mesébe illő, és ezért, mint minden mesében, vannak erőteljes lentek és fentek, mi a beszélgetés alatt kacarászva és boldogságban elmerülve örültünk egymásnak, a virtualitás lehetőségének és annak, hogy beszélgetésünk kapcsán mások is tanúi lehetnek majd mindennek.

Kérlek, Melinda mesélj nekünk, mesélj mindarról, ami neked fontos, ami neked jól esik, a saját életedről! Melyek voltak életed azon eseményei, melyek által több lettél, melyek által ajándékot adott neked a sors, még akkor is, ha először nem hitted, hogy ez „AJÁNDÉK”! Hogyan léptél tovább egy-egy nehézségből, hogyan lettél több ezek által?

Bármi történt velem az életem során, mindig magasabbra emelt.

Talán a legelsővel kezdeném, hiszen ott tanultam meg, hogyan kell „viselkedni” bármi számunkra meg nem oldható dolognak tűnő helyzettel, betegséggel, elakadással mert, ha nem megfelelő „konstrukciót” alkalmazunk, akkor nincs fejlődés, hanem visszaesés van. Minden ilyen helyzetnél belesüppedhettem volna a „miért pont én, miért pont most, miért ilyen sanyarú a sorsom”, és egyéb hasonló lehúzó energiákba. De ráébredtem, hogy amikor az élet, a sors, a történések lehúznak, meg kell találom a kilábalás megfelelő módszereit, mert akkor könnyebben kiemelkedhetek a nehézségekből, legyen az bármilyen.

Korán megtanultam, az a belső bizodalom, amely bennem felébredt, alkalmasint lehet előny és hátrány is. Gyermeki létemben a kíváncsiság is felhajtóerő volt – lettlégyen az bármilyen téma –, megkérdeztem: „mi más lehetséges?”.

Aztán amikor eljött a pubertáskor, kaptam pár dolgot, amellyel meg kellett birkóznom. Gyermekkoromban szívbetegséget diagnosztizáltak nálam, s én végre azt éreztem, most majd törődnek velem. Lehetséges, emiatt majd kevesebb házimunkát kell végeznem, nem kell nehezet emelnem, gondoltam. Ha-ha, egyáltalán nem ez történt, hiszen vidéken éltünk, állataink voltak, libák, disznók, őket etetnem, gondoznom kellett ugyanúgy, mintha semmilyen bajom nem lett volna.

Ott megtanultam, hogy mindez SEMMI. Tovább kell lépni. Nem kell sajnálni, sajnáltatni magamat, tovább kell menni. Nem bírod? Dehogynem! Ennyi.

Az új mentalitást ekkor megtanultam. Ha nehézségek érnek, mi lenne, ha mindezt KÖNNYŰNEK ÉREZNÉM?

Mi segíthetne abban, hogy mindezt MOST jónak érezzem?

Min kell változtatnom, vagy mivé kell válnom, hogy mindez még könnyedebb legyen?

Ezek a kérdések beindították a fantáziámat. Gyerekként sok mindent elképzel az ember. Nehéz a vödör? Biztosan jön valaki, aki segít. Kérem, MOST!

Nem tudtam, hogy ez már akkor tudatos reakció volt.

Most már tudom, azt kértem, ITT és MOST kapjak segítséget, s mindezt nem úgy, ahogy a gyerekek „varázsolni” szeretnének, nem azt mondtam, vágytam, hogy „de jó lenne, ha”, hanem valahogy mindig ösztönösen mindent MOST kértem, és akkor meg is adatott.

Ott lett a segítség, ahol kellett, mindig jött olyan ember az életembe, aki továbblendített. Lehet, hogy egy mondatával, lehet, hogy egy kedves gesztusával, lehet azzal, hogy segített megoldani egy matekfeladatot, mindegy volt, hiszen mindegyik előre mozdított. Mindig az volt a lényeg, hogy a helyzet kapcsán mivé válhatok.

Mindig előre tekintettem. Nem hittem azt, hogy mélyen benne vagyok a trutyiban, mert csupán attól, ha elhiszem, bizonyára akkor és ott bepánikolok, és akkor nincs kiút, onnan csak lefelé vezet az út.

Kitűztem azt a CÉLT, hogy ebből ki kell jönni. Eszközöket kerestem, és jöttek a segítők, persze nem egyből, de mindig érkeztek.

Harmincévesen meghalt az anyukám, és harminchat éves voltam, amikor apukám is követte őt. Ők ezt választották.

Ezeket a folyamatokat úgy éltem meg, hogy ők akkor befejezték földi pályafutásukat. Mindig, ha felmerült az életemben valami, ami megoldásra várt és önmagam nem boldogultam, kerestem kívülállókat, akik más szemszögből néztek rá a problémámra Ehhez persze le kellett tennem megrögzött hozzáállásomat és elfogadnom a külső szemlélő látásmódját a továbblépéshez. Elfogadni, kipróbálni, de 100 százalékosan.

Például ahhoz, hogy én a cukorbetegségből meggyógyuljak, rengeteg év kudarcán kellett túllépnem, hiszen se a diéta, se a gyógyszerek nem segítettek. Rosszul voltam tőlük, hánytam, volt olyan, hogy nem tudtam magamról, kiestek dolgok, teljes filmszakadás, nem emlékeztem, hogy valamit megcsináltam-e.

Erre is azt választottam, hogy megkeressem, mi lehet a megoldás, és az, hogy már megtapasztaltam, így már nem szeretnék benne lenni. A szüleimnél azt láttam, hogy betegségük és az ezekkel kapcsolódó sajnálat kapcsán kapták meg azt a figyelmet, amelyre vágytak. Viszont én a sajnálattal teljesen más kapcsolatban voltam, hisz attól, hogy sajnálnak, nem érzem magamat se jobban, se rosszabbul fizikailag. Amikor eldöntöm, hogy másfajta segítségre van szükségem, mindig ugrom egy szintet, és mindig jön a következő szint.

Nagyon fontos dolgokat említettél. A cukorbetegség nagyon nagy probléma a civilizált országokban. Az, hogy ráláttál, rátaláltál a saját gyógymódodra, s hogy neked ez másképp, de meggyógyult, mert meggyógyítottad magad, ez fantasztikus.

Négy gyönyörű fiúgyermeked van. Férjed tökéletes párod, azt gondolom, hogy a fejlődéshez és a teljes rálátáshoz mindez nélkülözhetetlen. Amikor látom csillogó szemeidet, s azt az életigenlést, amely sugárzik belőled, egy boldog, kiegyensúlyozott, gyönyörű 38 éves nőt látok, akivel sok elképesztő dolog történt eddigi életében. E nem mindennapi történetek súlyát, végtelen méltósággal, tudatosan vitted végig, amely előremutató példa lehet mindenki számára.

Negyedik gyermekünk születése csodálatos és háborítatlan volt. Minden rendben zajlott. az orvosom ugyanúgy látott el, mint az előző háromnál. Hazajöttünk, s én rá egy hétre belázasodtam. Visszamentem az orvosomhoz, kivizsgált, de nem találtak semmilyen extra dolgot. A gyulladás érték elég magas volt, és az orvos azt javasolta, maradjak bent, hogy teljesen kivizsgáljanak, mert nem láttak semmit, ami ezt indokolta volna. Sajnos a férjemen kívül semmilyen támogató közegünk nincs, mert távol élnek tőlünk, ezért bármilyen megoldandó problémánk van, azt nekünk kell kettőnknek megoldanunk. Nagyon kevés ember van, akire számíthatunk, meg nem is lehet folyton másokat segítségre kérni.

A férjem dolgozott és munka mellett a négy gyermek ellátására már nem lett volna ereje, ezért hazamentem, az orvos úgy bocsájtott el, hogy másnap feltétlen hívjam fel, ha lázas lennék, mert akkor azonnal vissza kell mennem.

Másnap el is múlt a lázam, de a következő hét maga volt a pokol. Iszonyatosan erős fájdalmaim voltak, és olyan erős derékfájásom, amelyet még sosem tapasztaltam. Jógáztam, masszíroztam saját magam, de már annyira nagy volt a fájdalmam, hogy a háziorvost is kihívtuk, mert a rendelőig sem bírtam elmenni. Valamilyen krémet írt fel, de az semmit nem használt, és egyre jobban vizesedett a lábam is. Nem tudtam éjszaka szoptatni, napközben alig tudtam magamról. A nagyobbak odahozták a picurt, hogy meg tudjam szoptatni, s a férjem is igyekezett hazaérni a munkából korán, de én egyre rosszabbul éreztem magam. Végül július 11-én este, amikor már lefeküdtek a gyerekek, próbáltam bemenni a szobába, hogy befészkeljem magam – ez idő alatt ülve aludtam –, de azt éreztem, nem kapok levegőt.

Mivel jógaoktató is vagyok, ezért légzéstechnikai gyakorlatokkal próbálkoztam, annyira még magamnál voltam, kikecmeregtem a nappaliba, és szóltam a férjemnek, hogy most már orvost vagy mentőt kell hívni.

Az ügyeletes doktornő azt mondta, hogy pakoljak össze, erre én megkérdeztem, hogy milyen indokkal?! Hiszen másnap van a második kisfiam születésnapja, tehát, én nem megyek úgy be a kórházba, csak úgy… A doktornő azt válaszolta, hogy akkor a reggelt nem élem meg, olyan állapotban vagyok.

Bevitt a mentő, gondoltam, egy kis oxigén és pikk-pakk otthon is vagyok. Onnantól kezdve, viszont alig emlékszem valamire.

Két altatóorvos dolgozott rajtam 24 órán át, míg megérkezett a szakorvos, be is sárgultam. A férjem bejött hozzám és mondtam neki, hogy imádkozzon értem, mert életveszélyes állapotban vagyok. Ő a közösségi oldalon lévő csoportomba egyből be is írta, hogy életveszélyben vagyok, tudta, hogy vannak ott olyan segítőim, akik tudnak hozzám mentálisan is csatlakozni. Tudta, ha én azt mondom, hogy baj van, akkor tényleg baj van.

Csináltak egy laporoszkópiás műtétet, hogy mi okozhatja a gyulladást, de akkor már újra kellett éleszteni engem a műtőasztalon.

Hogy éltem meg ezt „Bentről”?

Teljesen másképp láttam. Teljesen más dimenzióban voltam. Szokták mesélni, akik már jártak ott, hogy aki klinikai halál állapotába kerül, vagyis rövid időre meghal, esélyt kap, hogy végigmenjen azokon az utakon, ahol még nem járt. Elmehessen azokra a földrészekre, ahol még nem volt, megtapasztaljon olyan dolgokat, amelyeket addig még nem tapasztalt, pedig szerette volna.

Ilyen volt nálam is. Ugrándoztam földrészekre, ahol még nem jártam. Tapasztaltam dolgokat, azonban azt éreztem, a lelkem már le akarja zárni ezt a földi létet. Ezt nem éltem meg rosszul, sőt, abszolút jó érzés volt, jó sok mindent átéltem, találkozhattam olyan személyekkel, akikkel nem tudtam volna e valós dimenzióban, ez így nekem tökéletes volt. Az újraélesztést se éreztem fizikálisan, utána már fel sem ébredtem, kómába estem.

A testemet gépek tartották életben, viszont láttam mi történik. Láttam, ahogy nagyon sok orvos konzultál az intenzív osztályon a testem felett és nem értettem, hogy miért vannak kétségbeesve. Még itt vagyok. Mindennap jött a férjem és ő is el volt keseredve, én nem értettem ennek se az okát, vajon ő miért is van elkeseredve?

Aztán azt hallottam az egyik orvosról, hogy le kellene állítani a gépeket, mert nincs semmi esély, na, akkor megdühödtem, s akkor megint történt valami.

Egy másik helyre kerültem át. Egy olyan helyre, ahol azt éreztem, ez itt a béke, itt lenyugodtam, és azt mondtam, innen soha nem szeretnék elmenni, itt annyira jó. Akkor megérkeztek a segítők, akiket a férjem küldött. Felismertem mindet és azt mondtam nekik, hogy menjenek vissza, mert, ha lejár az idejük, ők is ottmaradnak, de volt egy segítő, aki nem ment el, hiába noszogattam. Ő azt mondta: Melinda, te tényleg ilyen önző vagy? Erre azt válaszoltam, hogy igen, az életben egyszer, most tényleg önző akarok lenni. Rendben –mondta –, akkor mutatok neked valamit.

S azt mutatta meg, amint a férjem otthon a négy gyereket fürdeti, és óriási káosz van. Ekkor azt mondtam: Jó, akkor visszajövök…

Elképesztő! Mi volt az érzésed, amikor döntöttél?

Megtapasztaltam, hogy szükség van rám, hiszen addig csak azt éreztem, hogy vagyok, mindig segítek másokon, de úgy egyébként nincs szükség rám. Itt ebben a helyzetben teljesen megéreztem, hogy igenis szükség van rám! Muszáj visszajönnöm, hiszen, ha ott maradok, nem csak engem veszítenek el, hanem abban a férjem is tönkremegy. Nem akartam, hogy tönkremenjen, és az élete erről szóljon, nem azért született, hogy a saját fejlődését ne élhesse meg.

Ok, elhatároztam, hogy visszajövök, de ez nagyon kemény munka volt, szó szerint. Visszamentem a testem fölé és az agyamba bemásztam, és az agyamban kellett újraindítanom a mechanizmusokat, újraindítanom a „gépezetet”. Akár egy kocsit, de ugyanakkor olyan volt, mintha a csomagtartóból akarnám elindítani az autót, nem a kormányt fogva.

Amikor az ápolók beszéltek hozzám vagy tisztába tettek, határozott mondatokat mondtak, s ezért nagyon hálás vagyok. Azt mondták, hogy: Melinda, fogja meg EZT! Amikor negyedszer mondta, már meg tudtam fogni. Akkor nem nyúlt magától a kezem, ahogy manapság. Fejtől kézujjig ment először az információ. Többször gyakoroltatták velem. Hozták az ételt és felszólítottak, hogy egyek. Az ételnek borzasztó íze volt, és az ápoló tudta, hogy ki akarom köpni, mondta nekem: Nem köpi ki, lenyeli! Lenyeltem. Falatonként jött vissza, és etetett.

Jött a férjem, hozott illóolajokat. Azt érezte, arra van szükségem. Levendulamániás vagyok. Itthon legalább 70 tő Levendulám van. A férjem hozott Levendula olajat, rácsepegtette egy kis párnára, és az orrom alá tette. Akkor még nem teljesen volt tiszta az elmém, oxigént kaptam, de azt éreztem, hogy kapok valamit, ami nekem jó. Valami pluszt, ami túlvisz ezen. Aztán azt mondták az ápolók, hogy levesznek az oxigénről, és az mekkora öröm. De hiányzott a Levendula. Jött be a férjem, örült, hogy le vagyok kapcsolva az oxigénről, de én a Levendulát hiányoltam és szomorú voltam, sajnos ezt nem tudtam kifejezni. Ő az orrom alá dugta az illatot, fellélegeztem, hogy ez az! Kérdezte, emlékszem, mi ez? Ráztam a fejem, ő mondta, hiszen ez a kedvenc illatod!

Így apró lépésekben kezdtem összerakni a részeimet, hogy elkezdjenek dolgozni. Ehhez rengeteg agymunka kellett. Természetesen ott voltak segítségül a szakápolók, és nagyon türelmesek voltak. A humor volt még, ami átsegített sok mindenen. Például beindítani a lábamban a vérkeringést meg, hogy az izmok újra elkezdjenek dolgozni. Én, mint jógaoktató, ebben a helyzetben nem ismertem fel azt a két kifejezést, hogy spicc-pipa, amelyet a lábaimmal végeznem kellett volna. Hiába mondtam a lábamnak, rá kellett segítenie a gyógytornásznak, megmutatni a lábamnak, hogy mi is az, hogy az információ eljusson az agyamig. Apró lépésekben össze kellett rakni, hogy tudok felülni, ülve maradni, felállni. Hú, az micsoda öröm volt!

Mindezek mellett még mindig magas volt a gyulladásom, tehát vizsgálatokra kellett járnom. Végül úgy döntöttek, újra megműtenek, mert hiába csináltak mindenféle vizsgálatot, nem derült ki. Viszont férjemmel közölték, hogy nem mernek altatni, hisz az előző altatásból nem ébredtem fel, és nagy a veszélye annak, hogy nem ébredek fel. Aztán mégis elaltattak. Felnyitottak és darabokban volt a méhem.

Nagyon csodálatos a test. Hiszen felébredtem a kómából. Újrakezdtem mindent tanulni, és közben bennem a méhem rothadásnak indult. Mindezek mellett a test élni akart, az agyban más folyamat zajlott. S ez még nem volt minden, szétdurrantották a vénámat, húsevő baktérium támadta meg a testem, egy arab orvos tisztította ki a sebeimet, de nem számított semmi, mert tudtam, van megoldás. Mikor már lekerültem az intenzív osztályról, mindent újra kellett tanulnom, integrálnom, s ez egy jó folyamat volt. Nekem az volt a célom, hogy augusztus 12-én kijöjjek a kórházból.

Július 12-én kerültem be, de én a házassági évfordulónkon itthon akartam lenni. Ezért kértem mindenféle fenti segítséget, hogy a reggeli vérvételnél a gyulladási érték mindig egyre kisebb legyen. Mondtam az orvosnak, hogy augusztus 12-én van a házassági évfordulóm, akkor én haza akarok menni. A meditáció sikeres volt, az érték jó lett, haza is engedtek, igaz, az agyam még akkor nem működött annyira, és a tényleges ünnep egy nappal később volt, de 12én hazajöttem.

Amikor hazajöttem túl sokra nem voltam képes. Botokkal közlekedtem, és egy pohár víz elfogyasztása is problémás volt. Az ágyban egyik oldalról a másikra fordulni fél órás munka volt. Nekem potyogtak a könnyeim a fájdalomtól és a dühtől. Ami ma már természetes, akkor nagy fájdalommal járt. Meg kellett tanítani az izmaimat, hogy hogyan működjenek, mit csináljanak. Kaptam gyógytornász segítséget. Ez mind folyamat volt. Mindig kaptam segítséget, akik engem tudtak támogatni.

Sosem volt kétségem afelől, hogyha visszatérek, túlélek, az sem volt kétséges, hogy nem leszek mozgásomban, értelmemben korlátozott, tudtam, mindenre képes leszek, és azt is, hogy példa lehetek a gyerekeimnek abban, hogy bármi is legyen, jó hozzáállással mindenből ki lehet jönni. A hozzáállás átsegíthet minden nehézségen. Mindenkinek más a bevállalt feladata, amit azért vállalt, hogy megfejlődje. Az én történetem egyrészt a négy gyerekemnek lehet példa, de ugyanakkor minél többen meghallgatják, erőt adhat abban, hogy túl tudjanak lépni a nehézségeiken.

Ez vált életcélommá, az, hogy megtanítsam az embereknek, hogy értékesek így, ahogy vannak, ebben az emberi formában. Hogy nem vagyunk korlátozottak, és bármire képesek vagyunk. Belőlem nem lehet már szupermodell, ez a korlátom, de semmi más nincs korlátozva, hiszen minden lehetséges, amit az emberi tudat elképzel.

Hú, ez fantasztikus volt! Köszönöm ezt a felemelő, erőt adó beszélgetést!

Melinda weboldala: www.mintaelet.hu