Csak POZITÍVAN Magazin 22/12

Pető Csilla

Egy új élet születése

Már hónapok óta keresett valamit, nem találta a helyét sehol sem.

A hétköznapok lassúnak és hosszúnak tűntek.

Úgy érezte valami megváltozott, más lett, sokkal egyhangúbbnak és szürkének látott mindent.

Igen!!! Talán a színek tűntek el az életéből, az árnyalatok, a fények…a mosolyok, a táncok, a boldogság, a reppenések, a pillangószárnyú érintések.

Kinn ült a hajnali tengerparton, a vizet nézte és nem látta a milliónyi csillámot, melyek a felkelő nap sugaraiban aranylóan szikráztak, csak a végtelenséget látta, és a fájdalmat érezte a lelke legmélyén.

Csend vette körül, de ez a csend már nagyon nyomasztotta, kacagásokat, dallamokat, madárfüttyöt, az életet szerette volna hallani.

Várt, de nem mozdult, vágyott, de nem hitte el, szeretni akart, de nem tudta hogyan, lépni akart, de egyhelyben toporgott, félt, de nem kérte, segítsen valaki.

Ledermedt a mozdulatlanságban.

Mégis teltek a pillanatok, percek, órák, napok, hetek, hónapok, de ő észre sem vette az idő múlását, beletemetkezett a fájdalmába.

Gyengének és erőtlennek érezte magát, kérdéseket tett fel újra és újra, nem találta a válaszokat, csak gyötrődött, újra és újra darabokra esett szét minden körülötte.

Egyedül érezte magát már nagyon régóta, de vágyott arra, hogy valaki nagyon szeresse, és amikor erre gondolt, összeszorult a szíve.

Végiggondolta egész életét, amikor boldogan szeretett, mindig csalódnia kellett, így bezárta az ajtókat, falakat emelt, hogy senki ne láthassa többé, hogy mennyire vágyik rá.

Kihez szólhatna, kinek mondhatná el az összes érzelmét, félte őrzött fájdalmait, keserűségeit, hiszen senki sem kíváncsi rá.

Összetörtnek érezte magát, nyomorúságosan egyedül, reményvesztetten.

Ahogy ott ült a homokos parton egy lány közeledett felé, de nem vette észre, nem látta, hiszen semmit sem látott, csak mélyen belül önmagát.

A lány odalépett hozzá és köszöntötte, de ő csak meredt maga elé. Hófehér ruhája tündöklően ragyogott a reggeli sugarakban. Az életet hozta el.

Mellé ült a lány, mert érezte segítenie kell, őt ezért küldték most ide.

A lány megfogta a férfi kezét, éppen csak, hogy megérezze, valaki mellette van. Sokáig ültek így ott, a tenger moraja a lágy reggeli szellőben az élet dallamát sodorta feléjük.

Jó kezdet, gondolta a lány és mosolygott a szíve.

Hosszú percek teltek el, amikor a lány érintésétől a férfi megrázkódott és egy pillanat alatt megérkezett a jelenbe, oldalra fordította fejét, úgy érezte egy angyal ül mellette.

Tűnődött, vajon ébren van, vagy csak álmodja mindezt. Megérintette a lányt és melegség öntötte el.

A lány mosolya beragyogta arcát, érintése a reményt hozta el szívébe.

Órákig ültek egymás mellett, de ez már más volt, ebben a mozdulatlanságban ott volt az élet.

Megérezte, hogy egyetlen finom érintésben benne gyengédség, egyetlen mosoly reménnyel tölti meg a szívét és csak nézte a lány őszinte tiszta tekintetét, és érezte végtelen szeretetét.

Ott mélyen benn valami megváltozott, de sosem hitte volna, hogy ennyi elég, hogy megnyíljon a szíve.

Egy könnycsepp gördült végig arcán, majd még egy és záporozni kezdtek könnyei.

A lány csak magához ölelte és ölelte, egyre szorosabban, hogy minden fájdalma feloldódhasson ebben a végtelen szeretettel teli ölelésben.

Amikor zokogása csillapodott és újra kinyitotta a szemét, már minden más volt.

Látni kezdte újra a színeket, a csillámló tenger felszínét, hallotta a tenger moraját, és újra élet költözött a szívébe.

Lehunyta a szemét és hálát érzett, valami kimondhatatlan, végtelen hálát és nyugalmat.

Szeretni vágyott, megölelni, kimondani, érezni, kiteljesedni, beteljesülni és szeretni, feltételek nélkül.

Kinyitotta a szemét és kereste a lányt, de már sehol nem lelte, talán egy látomás volt, talán valóság, de valami mégis megváltozott. Tudta, hogy vannak az életben olyan pillanatok, melyek örökre megváltoztatnak mindent, amikor nem tehetsz úgy, mintha nem lett volna, ha csak egy pillanatig is életed része, mert nyomot hagy örökre, az elmédbe ég.

Egy érintés, egy mosoly, egy szeretettel teljes ölelés.

Felismerte, hogy félt megmutatni, átélni, érezni, inkább menekült, bezárkózott, kizárta, egyedül maradt, de már tudta mit kell tennie.

Az élet hívta, az élet tárt karokkal ölelte magához újra.

Visszament a házba és kávét készített magának.

Kiült a teraszra, és nézte a tengeren játszadozó nap fényét.

Csend vette körül, de ez a csend már más volt, kacagásokat, dallamokat, madárfüttyöt, az életet hallotta.

Várt és megtette, vágyott és elhitte, szeretni akart és tudta már hogyan, lépni akart és lépett, már nem félt, élni kezdett

Ebben a mozdulatlanságban egy új élet született!!!