A mikor az előadó lelke szeretethidat épít a közönséggel

Pető Csilla

A mikor az előadó lelke szeretethidat épít a közönséggel

interjú Falusi Mariannal

A mai világban egyre kevesebbet találkozunk olyannal, amikor az emberek összefognak. Falusi Mariann koncertjein, legyen az önálló koncert vagy Pa-Dö-Dő, mégis összefonódnak az emberek lélekszinten. Mariannt arról faggattam, mi a titok, amivel csodát tud teremteni, mi ez a varázs?

A művészekről általában az emberekben kialakul egy kép az alapján, amilyennek őt a színpadon látják, de engem valahol mindig is érdekelt, hogy milyenek ők a hétköznapokban.

Milyen ember vagy valójában, ha pár mondatban meg kellene fogalmaznod, mit mondanál magadról? Mennyire vagy érzékeny, mennyire érintenek meg más emberek problémái? Mennyire tudod támogatni azokat, akiknek szüksége van erre? Mennyire lehet vajon más az a kép, ami kialakul rólad a színpadon?

Nah, hát ez a kedvencem, főleg ilyen dologban, hogy beszéljek magamról. Csináltunk nemrég egy könyvet, amiben azt kérték beszéljünk magunkról, de aztán megkértünk másokat, hogy írjanak rólunk. Az ember nem mond ilyet magáról, hogy „hű de rettenetesen érzékeny embernek tartom magam”. Ez nem így van, mert sokszor bunkó vagyok, meg sokszor feledékeny és a feledékenység hozza magával, hogy dolgokra nem figyelek, ugyanakkor van egy olyan szegmens amikor nagyon érzékeny és figyelmes vagyok. Ez szerintem ilyen hullámzó, hiszen mindenkinek vannak olyan élethelyzetei, amik jobban megkövetelik, hogy ott álljon teljes mellszélességgel és van olyan is, amikor jobban el tudod magad engedni. Van, amikor ráveszed magad olyan dolgokra is, amit nem mindig teszel meg, gondolok itt olyan támogatásokra, amikor olyan homelesseknek is viszel kutyakaját, akik kinn laknak a Hajógyári szigeten, és nem feltétlenül azoknak adsz, akikkel mindig találkozol. Én azt hiszem, hogy a legfontosabb dolog az, amit a Györgyivel csinálunk. Az a jó, hogy van nekem egy társam és hála Istennek, mindig tudok többes számban beszélni, akivel bármibe belefoghatunk. Fontos a véleménye, és a támogatása, és a hozzáállása is mértékadó és példaértékű. Mindig jól meg tudjuk ezeket a dolgokat beszélni, hogy mit, miért teszünk, hogy a témaválasztásunk a rádióműsorunkban olyan, amivel úgy érezzük, hogy társadalmi segítséget is tudunk nyújtani, kirekesztetteknek vagy olyan társadalmi rétegeknek, akikre nem jut annyi figyelem. Rájuk tudjuk irányítani a figyelmet azzal, hogy beszélünk róluk. Úgy gondolom, hogy hitelesek is tudtunk maradni az elmúlt években. Én azt hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb tevékenységünk az elmúlt 12 évben, heti 2 órában, amiben vannak felhőtlen boldog beszélgetéseink, meg hülye témák, meg olyanok is, amik csak úgy vannak, de azért igyekszünk úgy megválogatni a dolgokat, hogy legyen benne olyan „közhasznú” téma is, amivel mindenkihez tudunk szólni. Szerintem ez rettenetesen fontos dolog, hogy találtunk egy olyan fórumot, ahol hallathatjuk magunk és ennek van létjogosultsága. Ennek a rádiónak a közönsége olyan érzékeny, hogy mindig „megmozdulnak”, ha olyan témát hallanak, amire fontosnak érzik, hogy reagálniuk kell.

Művész és közönség között az előadások, koncertek közben mindig megszületik egy kapcsolat. Arról faggattam Mariannt, hogy milyen volt, amikor először színpadon állt. Hogyan születik meg a kapocs művész és közönség között?

Hát ez nagyon érdekes, mert amikor én elindultam a pályán, klasszikus zenét tanultam, klasszikus énekes vagyok, operaénekes, ahol általában egy zenekari árok választja el a színpadot a nézőtértől. Magára a műfajra is ez vonatkozik, és azt az „árkot” nagyon nehéz áthágni. Szerencsére rögtön a pályám elején a Sík Olga tanárnő azt mondta, hogy próbáljak meg lazább lenni, mert ez a fajta nyitottság és természetesség nem volt meg bennem. Eléggé feszes és merev voltam, de a klasszikus műfajban nem is volt szűkség erre a fajta lazaságra, mert csak énekelni kellett. A tanárnőm szólt, hogy indul a Ki, mit tud? és induljak el rajta könnyűzenei műfajban. Ez a műfaj már egy kicsit oldottabb volt és oldott rajtam is. Ez még az „ős Ki, mit, tud?” korszakában volt, ami nem a bulvárnak szólt, hanem az emberek tényleg akartak jól teljesíteni. Ott nekem sikerült elég jól felszabadulnom, ezt követően pedig külföldre mentem vendéglátózni, ami pedig egy egészen másfajta, közvetlen kapcsolatot követelt meg a közönséggel. Amikor pedig onnan visszajöttem, akkor összetalálkoztam a Györgyivel. A Györgyi személyisége és az a fajta nyitottsága és az a gátlástalan életöröm, ami benne lesz remélem még jó sokáig, az mindenféleképpen hatott rám. Ez nekem nagyon tetszett, hogy ezt így is lehet csinálni, és én is próbálgattam. Ez egy tanulási folyamat, az ember nem úgy születik, hogy mindjárt elkezd beszélgetni a közönséggel. Fokozatosan alakul ki, de valahogy mindig én voltam az az ember, aki összekötötte a dalokat már a vendéglátói múltamban és a Pa-Dö-Dő -ben is, aztán később amikor önálló koncertjeim is lettek, egyre közvetlenebb hangulatúak voltak az összekötő szövegek és így közvetlenebb lett a kapcsolatom a közönséggel. Most pedig a Visszapillantó című koncertemen már magamról beszélek. Mindig más, mert mindig mást mondok el magamról és ez abszolút személyessé teszi és úgy érzem, ezt szeretik az emberek és erre van is igény.

A legnagyobb örömök egyike, hogy az ember ott lehet. Előtte meggyújtjuk anyukámmal a karácsonyfán a fényeket, együtt ebédelünk, és mivel a Györgyi a rádió mellett van, átmegyek hozzá. Ő nem szokott karácsonyfát csinálni, üvegmosókból van fája, ami nagyon designos. Jönnek vendégek, a Kulka mindig átjön.

A Visszapillantó című koncerteden is ott voltam, sokat énekeltetted a közönséget. A zene közelebb hozza az embereket egymáshoz?

Mindenképpen! A Sárik Petiékkel megcsináltuk a Jazz kívánságműsort már két részben, most készül a harmadik, ahol ismert slágereket dolgoztunk fel Jazz formátumban. Ebben az a nagyon jó, hogy olyan emberek is eljönnek és meghallgatják ezeket a zenéket, akik nem biztos, hogy kedvelik a Jazzt. A nézők sokat nyernek azzal, hogy hallgatnak egy autentikus előadást. Egy az egyben azt éneklem, ami az eredeti, viszont más zenei köntösben, a saját stílusomban, ami ad egy másfajta esszenciát a daloknak, és teret ad annak, hogy együtt énekeljünk. Én is, ha elmegyek valahova, szeretek együtt énekelni az előadóval. A zene összekapcsolja az embereket. Hogyne!

Falusi Mariann és Lang Györgyi neve összekapcsolódnak. Barátok, társak, elválaszthatatlanok. Hogyan érint téged Györgyi betegsége? Hogyan lehet ezt feldolgozni, amikor kiderül, hogy a barátom beteg, hogyan lehet ehhez jól hozzáállni?

Ez egy feldolgozhatatlan dolog. A betegséget sohasem lehet feldolgozni, egyetlen dolgot lehet, elfogadni. Nekem ez nehezen megy, mert Bika jegyű ember vagyok, nehezen fogadok el ajándékot, nehezen változtatok, nehezen fogadom el, ha valamibe nem szólhatok bele, azt hiszem mindig, hogy majd én hátamon viszem a világot. Ez egy helyzet, amit el kell fogadni, és együtt kell vele élni. Annyiban szerencsésnek nevezhető ez a helyzet, hogy amikor megismertem a Györgyit 1985-ben, ezt azóta tudjuk. Azóta ez szépen lassan alakul, formálódik mindig valami rosszabb lesz, mindig valami jobb lesz. Mindig jöttek a különböző stációk, amihez meg kellett tanulni alkalmazkodni. Változtattunk mindig az új körülményekhez alkalmazkodva. Hozzátettük azokat a pluszokat, amit az adott helyzet megkívánt. Úgy változtattunk időben, segítésben, hogy az eredeti tervhez tudjuk tartani magunkat és senki ne sérüljön közben. Ezzel nem lehet mit csinálni, lehet sírni, sajnálkozni, lehet csapkodni, meg dühösnek lenni a világra, de ez akkor is van. Muszáj praktikusan a megoldásokat keresni. Azt hiszem ez az egyetlen dolog, ami ezt elviselhetővé teszi.

Számomra hihetetlen nagy lélekről tesz tanúbizonyságot, ha valaki ilyen szeretettel és hittel áll a másik ember mellett, mint barát és kolléga és érezhető, hogy olyan szoros lélekkapocs van köztetek, ami láthatatlanul is látható.

A Pa-Dö-Dő koncerteknek van valami különleges varázsa. Mióta az együttes megalakult magam is lelkes rajongója vagyok. Csoda születik minden koncerten. A közönségben is sok olyan ember ott van, akik sérültek, vagy kicsit mások, mint az átlag. Jeltolmács is van a koncerteken, hogy alakult ez így?

Nem tudom, de ez valahogy már a legelejétől így van. A Neoton família megszűnt, ők is famíliának nevezték magukat. Györgyi is tyúkanyó, ő is Bika jegyű, mint én, szereti maga köré gyűjteni az embereket, szereti, ha van körülötte társaság, szeret családhoz kapcsolódni. Családnak tekintettünk egy csomó olyan embert, aki körülöttünk volt. A legelső rajongóinkból is például van olyan, akinek a mai napig segítünk. Összetartunk. Nemrégiben is felszabadult egy tv, és máris hívtam Ilikét Sopronban, hogy lett egy tv, ez a tied. Fontos dolog, hogy tudja az ember, hogy kik azok a környezetében, akikre számíthat. Nekem már csak az édesanyám él, Györgyinek már nincs senkije, gyakorlatilag, akik körülöttünk vannak, a kortársaink a családunk. A Györgyi a testvérem. Természetes volt az, hogy összefogtunk, volt, amikor 38-an vagy 42-en mentünk nyaralni. 1 éve amikor Györgyi strokot kapott, akkor is rögtön ott állt mindenki, és jött és hozta a kaját. Közösségi megmozdulásokból nincs nálunk hiány. Ezt valahogy megérezték a rajongók is. Akik járnak a koncertjeinkre, kicsit számkivetettek vagy sorsüldözöttek, és mi azt a fajta harmóniát, energiát adjuk át nekik, amiben érzik az összetartó erőt és elfogadást. Úgy érzem a rajongóink azért is ragaszkodnak hozzánk.

Szeretném kiemelni az augusztusi koncertet, ahol olyan különleges varázslat történt, szinte minden ember lelke összekapcsolódott, és minden ember szíve egyszerre dobbant. Talán leírhatatlan és megfoghatatlan egység született, aminek te voltál a karmestere.

Ezt megelőzte egy koncert, ami májusban volt, ami a Darabjaim című koncert volt. Arra már évek óta készültünk. Kivettük 3 napra a Kongresszusi központot. Azt éreztem, hogy nekem ezt a koncertet meg kell csinálni, mert ki tudja a Györgyi mikor tud színpadra állni. Szerettem volna, ha ő ott van. Jött, és jött a Kulka is rögtön. Ott is volt egy különleges csillagállás. Nem mondtam el, kik lesznek a sztárvendégek, hogy ne abba kapaszkodjanak az emberek. Nehogy elinduljon egy katasztrófa turizmus. Én magamnak akartam ezt a koncertet, magamnak szólt. Az út a lényeg, amíg ez megszületik. Nem próbáltunk sokat, a lényeg az volt, hogy együtt legyünk. Csodálatos együttlét volt már az is, és azok az emberek várták nagyon az augusztusi koncertet is. Annak a vége is Pa-DöDő volt, és az augusztusi koncert annak a kiteljesedése lett. A Györgyinek mindenki drukkolt. Ez a fajta együttérzés, hogy attól, hogy valaki beteg, merjen a színpadra állni. Imádták az emberek, hihetetlen szeretettel fonták körbe. Talán nem is éreztem ezt eddig soha, pedig több ezer koncertet játszottunk végig. A közönség fogékony erre, és tudja, aki eljön, hogy a Györgyinek szüksége van erre. A strokja után már egy hónappal jött a rádióba, hiába beszélt nehezen, a műsor elején mondott egy pár szót, amit kevésbé lehetett érteni, de ahogy haladt előre a műsor, már jobban beszélt. Borzasztó komoly inspiráció neki az emberekkel való találkozás. Ott találkozott akkor először így a közönséggel és az ő együttérzésüket is egyből felkeltette. Tök jó, hogy minket nem sajnálnak, nem azt árasztja magából, hogy beteg vagyok, hanem azt, hogy itt vagyok, itt állok együtt a többiekkel és ez volt a legfontosabb. Ezért engedtem fel a közönséget is a színpadra, mert már elfogytak a jegyek, de még sokan jöttek volna. Úgy gondoltam, hogy nyissuk meg a színpadot, ha a Városmajor ehhez hozzájárul és jöjjenek oda fel és ott felhőtlenül szórakoztak. Az egészben volt egy ilyen laza nyitottság és valami nagyon komoly szeretet.

Tudod ez mindig úgy van, hogy ami a színpadról jön az csak egy nyitás, egy lehetőség, az igazi lehetőség, ha a közönséget eléri és úgy válaszol ezekre a dolgokra, ami benne megvan. Az a szeretetigény, benne megvan a szabadságvágy és benne megvan az a bátorság, hogy kijön a színpad elé. Csak ott lenni a nyitott térben, és érezni azt, ami vele összerezonál.

Az Adventi időszak kellős közepém vagyunk, te, hogy készül az ünnepekre, kis és nagycsaládoddal?

Nekem még él anyukám, vele nagyon készülünk az ünnepekre. Ő elég sok mindent elfelejt mostanában. Én mondom majd neki mit csináljon, mert a szomszédoknak mindig ki szokott tenni kis ajándékokat. Lesz Pa-Dö-Dő karácsony. Én eléggé elfoglalt vagyok, sokat játszom, ezért ez valószínűleg január, február környéken lesz majd. Mindenki dolgozik, meg ezer fele van. Természetesen a rádióban évek óta a karácsonyt, a szilvesztert és a húsvétot benn töltjük. December 24-25-26-án 16:00 – 20:00 óra között, kvázi magányosok karácsonya ügyeletet tartunk, amikor betelefonálhatnak azok, akik otthon egyedül vannak. Elmondhatják, hogy mit főztek, hogy kinek mit szeretnének üzenni, sokan sírdogálnak is, főleg az idősek, akik egyedül vannak. Bízom benne, hogy idén is lesznek delikvenseink. A legnagyobb örömök egyike, hogy az ember ott lehet. Előtte meggyújtjuk anyukámmal a karácsonyfán a fényeket, együtt ebédelünk, és mivel a Györgyi a rádió mellett van, átmegyek hozzá. Ő nem szokott karácsonyfát csinálni, üvegmosókból van fája, ami nagyon designos. Jönnek vendégek, a Kulka mindig átjön. Azok a barátok, akik úton vannak. Érdekes, mert régen a karácsony mindig úgy szokott lenni, hogy én a szüleimmel voltam, aztán átmentem a Györgyihez, aztán vissza a szüleimhez. Régen nem volt ekkora forgalom. Most már évek óta 24-én olyan a Körút, mintha sztráda lenne. Iszonyatosan sok ember jön-megy és próbál eleget tenni mindenféle meghívásoknak. Én szeretek díszíteni, a házamat is feldíszítem, imádom a karácsonyi fényeket, imádom, hogy akkor minden olyan klassz. Felteszem a karácsonyi fényeket és akkor izzik a kertem. Az egy nagyon jó dolog és a házban is klassz fények vannak. Az Adventi időszak fényes.

Mariann lelke fényes, így könnyebben látja az ünnepi fényeket is. (Nem szereti, hogy dicsérem, szabadkozik) Példaértékű EMBER, csupa nagybetűvel.

Kívánok mindenkinek ilyen csodálatos barátot, mint amilyen ő.

Végül, a Pa-Dö-Dő egyik gondolatával búcsúzom:

„Kell egy jó barát, ki melletted áll, S mindig megtalál, ha elveszel, Hidd el, hogy kell, kell egy jó barát, S ha szükség van rá helyetted énekel!”