KOVÁCS KATALIN
TANULOM MAGAM Tanulj, fiam(lányom), mert amit megtanultál, azt már nem vehetik el tőled! Magadnak tanulsz, nem nekünk! Menj egyetemre, ez a pénzügyi/jogi/orvosi szakma jól jövedelmező állást hoz majd neked! A tudás aranyat ér! Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Jót akaró szülők és tanárok egész hada szajkózta fülembe éveken keresztül e bölcsességeket. Ők mélyen hitték, hogy ezzel egy sikeres és boldog élet kulcsát adják a kezembe. Szorgalmas és szófogadó voltam, tettem, amit kértek: tanultam. Fenntartás nélkül szívtam magamba mindenféle tudományt, mert szentül meg voltam győződve róla, ezzel teszek a legtöbbet későbbi boldogulásom érdekében. Bevallom, tetszett a dolog, mert nem került nagy erőfeszítésembe: kisujjamat sem kellett mozdítanom az ötösért. A középiskola első évében volt egy pillanatnyi megtorpanásom, de hamar rátaláltam a tanulás új mikéntjére, így negyedikben egyszerre szereztem meg az érettségit, a nyelvvizsgát és a jogosítványt. Hajrá, csak így tovább, adták ki az új vezényszót jóakaróim, irány a főiskola! Szép védés volt, jeles! – küldetés teljesítve. Lehet ezt még fokozni? Hát persze! „Ezen a munkahelyen elvárás a mérlegképes könyvelői végzettség!” - vállalja? Vállaltam. A történet itt happy enddel zárulhatott volna, hiszen immár zsebemben lapult minden, amire állítólag szükségem volt egy szépreményű élethez, én mégis tanácstalanul tekintettem ki a nagyvilágra a felhalmozott bizonyítványok védőbástyája mögül. Miért? - tettem fel magamnak a kérdést már számtalanszor. Mások csak kilépnek az egyetem
kapuján és rögtön egy zsíros állásban találják magukat, akkor nálam miért nem így történt? Szépen teljesítettem a „tanuld meg, vizsgázz le” fronton, „az én utcám volt”, jól kiismertem már magam benne. Csoda-e, hogy nem akaródzott elhagynom? Mindig jött egy újabb tanfolyam, egy újabb iskola. Sokára értettem csak meg, miért nem léptem. FÉLTEM. Tanulni ragyogóan tudtam, alkalmazni a tanultakat már kevésbé, megúszásra játszva gyűjtögettem tovább az elméleti ismereteket. Sose éreztem azt, hogy már munkára érett lennék, hogy elegendő az eddig megszerzett tudás. S élt bennem az a hamis kép is, hogy a több bizonyítvány nagyobb esélyt jelent majd számomra a munkaerőpiacon. Nem akartam szembenézni a valósággal. Mert mi lesz, ha… A kishitűség folyton ott duruzsolt a fülembe: tényleg, mi lesz, ha felvesznek, aztán majd alkalmatlannak, ügyetlennek vagy netán butának fognak tartani? És különben is, majd pont téged választanak! Ugye te se gondolod komolyan…? Akarod te ezt egyáltalán? Jó ideig nem akartam, és inkább belevágtam egy újabb kurzusba. Kudarcélményeim csak rontottak ezen a helyzeten, mert bár sok papírom volt, tapasztalat híján az első időkben tényCsPM 99
