Día de los Muertos - avagy a mexikói Halottak napja

Día de los Muertos - avagy a mexikói Halottak napja

Az október hónapról az amerikai befolyásra sokunknak a Halloween jut eszünkbe. Tudjuk, miről beszélek; amikor minden kisgyerek beöltözve járja október utolsó éjszakáján az utcákat a híres “csokit vagy csalunk” mondatot rikácsolva, házról házra járva, hogy minél több édességet zsebelhessen be magának. Na persze ez nálunk ennyire nem népszerű, vicces is lenne elképzelni, hogy a zsémbes szomszéd néni hogyan lenne képes eltűrni a kis csintalanságokat. Ez volt a “gyerek verzió”, ugyanis a Halloween nem egy kis, vidám, napsütötte fesztivál, pont ellenkezőleg, itt a borzongásé a főszerep, évente egyszer belőlünk is előbújhat az igazi sötétség. A véresebb verzió több ijesztgetéssel, rémisztgetéssel és horrorral jár. A horrorfilm-kedvelők ilyenkor élik fénykorukat, mivel több film közül is válogathatnak, amit ekkortájt a mozik vetítenek. Illetve mindenki kedve szerint beöltözhet valami ijesztőnek, vámpírnak, zombinak, ördögnek, filmes karaktereknek, hogy csak a klasszikusokat említsem.

Azonban most nem az amerikai borzongós hagyományról szeretnék beszélni, hanem egy egészen más ünnepélyről.

Merően furcsán hangozhat számunkra, hogy valaki boldogan ünnepli a Halottak napját, mely a Halloweent követi. Elképzelhetetlen, hogy a családdal felkarolva, színes jelmezekben, énekelve és táncolva menjünk ki a temetőbe már nem élő szeretteinkhez.

Ez azonban teljesen normális, sőt hagyomány a mexikóiak számára. Mielőtt bárki félreértené, ez nem egy Halloween 2.0 mexikói módra, ez a Día de los Muertos, a mexikói halottak napja.

Honnan is ered pontosan?

Az ünnep lényege ugyanaz; az elhunytakról való megemlékezés, csak sokkal kifejezőbb módon. Ez a hagyomány évezredekre nyúlik vissza, a latin-amerikai kultúrában a halál természetes szakasza az életnek. A halottak még mindig a közösség tagjai, az emlékezetben továbbélnek és a lelkek ideiglenesen visszatérnek a Földre ezen a napon.

A fesztivál fő szimbóluma az ofrenda, vagyis oltár elkészítése annak érdekében, hogy méltón várják a lelkeket vissza. A narancssárga szín dominál ezeken az oltárokon, hiszen flor de los Muertos bársonyvirággal terítenek be mindent, az élet szépségét és törékenységét szimbolizálva. Emellett gyertyákat, közös fényképeket, az elhunyt kedvenc ételét, italát helyezik rá. Maguk a megemlékezők is megadják a méltó módját a lelkek visszatérésének várakozásában.

Egy másik fontos szimbólum a calavera, vagyis a koponya és csontváz motívuma, mivel, ha belegondolunk, mindannyian csontvázak vagyunk. A motívumot mosolyogva ábrázolják ezzel is jelezve, hogy ez egy boldog ünnep és csak nevetnek a halálon. Nyalókákon, bábukon, maszkokon, jelmezeken és kézzel készített dekorációkon is visszaköszön a koponyaminta. A családok csontváz jelmezekbe bújnak, ami az ünneplés és a szórakozás része, emellett színesre festik az arcukat is.

Az egyik legnépszerűbb csontvázfigura Catrina, aki a halál szimbóluma.

Miután mindent sikeresen előkészítettek, jöhet az ünneplés. Mexikóban egész héten át tart a fesztivál, majd október 31-e a gyermekek napja, ilyenkor az elhunyt gyerekeknek állítanak emléket. Majd november 1-je csakúgy, mint nálunk is, a mindenszentekké. És végül november második napján a „mindenlelkek” ünnepe van, ekkor az összes család kivonul a temetőbe díszes ruhákban és együtt énekelnek, táncolnak, esznek és buliznak. Az ételnek nagy jelentősége van, hiszen a föld, a víz, a szél és a tűz elemeire épülnek. A gyümölcs a föld termékenységének jelképe, a víz az élet forrása, a gyertyák a reményt és a hitet szimbolizálják, míg a tömjén füstje a rossz szellemektől való megtisztulást jelenti.

Az ünneplés államonként és családonként is más és más lehet. Ez a fiesta a családok számára az újratalálkozás lehetőségét jelenti, mellyel erősítik a rokoni szálakat és kötődést.

A mi kultúránktól ez teljesen eltérő, de szerintem pont ezért érdekes belegondolni, hogy mennyire más az élethez és a halálhoz való viszonyuk és hozzáállásuk. Mennyire pozitívan élik meg, ünneplik az életet. Sokunknak ez elképzelhetetlen, számomra is, azonban érdekes látni, hogy mások hogyan vélekednek kultúrájukból adódóan a világról.

Ha pedig egy picit bele szeretnénk látni, milyen is a mexikói Día de los Muertos, akkor egy aranyos kis Disney mesén keresztül bepillanthatunk.

A 2017-es Coco mese főszereplője a 12 éves Miguel, aki imádja a zenét, azonban Halottak napján váratlanul megnyílik előtte a holtak kapuja, innen követhetjük végig a történetét.

Végül pedig egy mexikói idézettel zárnám: „Az elhunyt szeretteink számunkra csak akkor mentek el végleg, ha már az emlékezetünkben sem élnek tovább.”

Emlékezés az átsuhanó babákra –

Hogyan segíthetünk a tragédiát átélt szülőknek?

Egy gyermek elvesztésénél nincs fájdalmasabb, akármennyi idős legyen is. Nincs kisebb gyász és kisebb fájdalom. Csak gyász van. 2021. október 15-én az átsuhanó babákra emlékeztünk.

Fontos dátum ez, mert azt mutatja, társadalmi szinten egyre több teret kap az érzékenyítés, az empátia növelése, olyan témákban is, mint egy baba várandósság alatti elvesztése vagy idejekorán történő megszületése. Mindezek eddig kimondatlan és kimondhatatlan tabunak számítottak, hiszen egy gyermek elvesztése teljesen a természet rendje ellen való. Részvétet nyilvánítani sosem egyszerű, de ilyenkor különösen hiányoznak a szavak.

Nincsenek eszközeik arra, hogyan segíthetnénk a tragédiát átélt szülők gyászát. A családtagoknak, barátoknak nehezebb átérezni a szülők fájdalmát, mintha egy olyan személyt veszítettek volna el, akit ők is ismertek, megszerettek, akivel volt személyes kapcsolatuk.

Rendszerint ilyenkor kisebbíteni próbáljuk a történtek súlyát, úgy teszünk, mintha az egész meg sem történt volna, esetleg olyan érzéketlen mondatokkal próbálunk vigaszt nyújtani, amelyek csak a fájdalmat növelik.

„Csak egy sejt volt, nem is volt igazi gyerek.” „Ne izgulj, majd lesz másik!” „Az a legjobb, ha minél előbb elfelejted.” „Tedd túl magad rajta!”

Az ezekhez hasonló részvétlen tanácsokkal azt üzenjük a veszteséget átélt szülőnek, hogy nincs joga a gyászához. Általában elvárást is támasztunk a másik fél felé: legyen mielőbb túl rajta, ne kínozza magát az emlékekkel, ne szenvedjen, és ne okozzon kényelmetlenséget az érthetetlen gyászával a környezetének sem.

Pedig emlékezni kell, hiszen ez is a gyász része, és ha a környezetük nem is, de a szülőpár egy életre a szívébe zárta az átsuhanó babáját is. Egy gyermek elvesztése után sosem lehet ugyanúgy folytatni az életet.

Ráadásul a halál, a veszteség megélésnek és feldolgozásának folyamata mindenkinél egyéni: nem lehet siettetni. Van, akinek könnyebben megy, és van, akinek nehezebben. De elkerülni lehetetlen.

A halál, mint tabu

Társadalmunkban a halál általában is tabu témának tekinthető. Manapság mind a születésünk, mind a távozásunk perceit általában kórházi körülmények között, idegenek jelenlétében, a hozzátartozóinktól elszeparáltan éljük meg.

Halált tagadó világunkban az elhunytak hozzátartozóit elkerüljük, a veszteséget megélő családokat a legtöbb esetben is minimum némaság veszi körül. A tágabb csa-

lád, a barátok nem mernek beszélni a történtekről, mert félnek, hogy felszakítják a sebet, és még több fájdalmat okoznak az érintetteknek. Pedig a gyászoló családtagoknak ez nem segít: azt élik meg, hogy egyedül maradtak a fájdalmukkal, az elhunyt eltűnt a világból, és bár bennük ott a hatalmas űr, a felfoghatatlan, érthetetlen veszteség, az élet mégis megy tovább, és látszatra mindenki túl korán felejt – velük ellentétben.

Főleg igaz ez a várandósság alatt és a születés körül elveszített babákkal kapcsolatos gyászra, ami semmivel sem könnyebb, mint a gyász más fajtái. Ilyenkor a szülők nemcsak a gyermekük elvesztését élik meg, hanem a jövőről szőtt álmaik, belső képük veszteségét is. Emellett még sokszor meg kell birkózniuk a bűntudat és önvád érzésével is.

A támogató környezet szerepe

1. Sokk, elutasítás szakasza: „Ez nem lehet igaz, hogy megtörtént.” 2. Harag, düh szakasza: „Miért pont velünk történt meg?!” 3. Alkudozás szakasza: „Bármit megtennék, ha...” 4. Depresszió szakasza: a veszteség tényleges átérzése. 5. Belenyugvás, a veszteség elfogadása, az érzelmek elcsendesülése, képessé válás az élet örömeinek ismételt befogadására.

Fontos, hogy ne csodálkozzunk rajta, ne címkézzük a szülők által választott búcsúzási rítust a babájuktól. A közös emlékezés segíti a belső feszültség csökkenését.

A legjobb, amit barátként, családtagként tehetünk, hogy ha valaki elveszíti a magzatát, vagy a születés környékén elhunyt a gyermeke, hogy nem kerüljük el. Nem fontos mindig mondani valamit. Néha a szavak feleslegesek, többet segít a támogató jelenlét, egy ölelés, az empatikus hallgatás és a szeretet.

Egy ilyen veszteségre lehetetlen érzelmileg felkészülni, de sokat segíthet a szülőknek, ha érzelmileg támogató közeg veszi körül őket. A gyász folyamatának megértésével átláthatjuk a gyász egymást követő szakaszait, és meg tudjuk nyugtatni önmagunkat is, ha aggódunk, mert érzésünk szerint a gyászoló „túl sokáig” szenved a tragédiától. A szakaszok megértésével jobban át tudjuk érezni a gyászoló aktuális érzelmi világát, és felkészültebben tudunk mellette állni.