kérdezni akart valamit az öregtõl. Azonban nem találta otthon. Ajtaján ott lógott a nagy, rozsdás lakat. Már épp indulni készült, mikor egy belsõ sugallatra belesett az ablakon. Hát az asztalon ott sorakoztak a míves faragású ökrök, paripák, legalább kéttucatnyi. Szekérbõl is volt vagy hat. Amint hazaért, rögvest elhíresztelte ismerõsei körében a látottakat. Azon a Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, mikor kívülrõl valaki erõsen megkopogtatta háza ajtaját. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott kucsmájú, kendõjû környékbeli férfi és asszony toporgott a frissen esett hóban. S ahogy ott állt az öreg, a meglepetéstõl földbe gyökerezett lábakkal, egyszer csak felcsendült a dal: „Mennybõl az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok…” Nõtt, terebélyesedett az ének, mintha az erdõ fái is együtt énekeltek volna az emberekkel. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban, s barázdáktól szabdalt arcán vékony erecskékben folytak alá a könnyei… Azóta minden esztendõ Szentestéjén felkerekednek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák jótevõjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetbõl. Mert a szeretet maga az örök karácsony.
77