TÁLTOS BOLDIZSÁR
A tengerentúlra szakadt gyermekkori pajtásom újságolta a minap, hogy országuk elnöke a legmagasabb állami kitüntetést adományozta tavaly õsszel a nagyváradi születésû Sarkadi Boldizsár orvosprofesszornak. A gyógyításban elért sikereiért, valamint az orvosi hagyományok megõrzéséért és ápolásáért kitüntetett idõs tudós munkásságát külön napirendi pontban méltatta az Amerikai Magyar Orvosszövetség szokásos október végi kongresszusa is. Mert bár kis nemzet vagyunk, tudásunkat, eredményeinket tekintve a világ bármely országát magunk mögé utasítjuk, összegezte kicsit patetikusan hajdani játszótársam. Hát igen. Bár titkon magunk is vágyunk az elismerésre, mégsem feltétlenül minket kell díjazzanak ahhoz, hogy jólesõ érzés járja át a lelkünket. Akkor is átfuthat rajtunk a büszkeséggel vegyes borzongás, ha egyik vagy másik ismerõsünkrõl derül ki rendkívülisége. Nos, napjaink nagyra becsült professzora négy vagy öt évvel idõsebb nálam. Nem fogakkal született, ujjakból is mindössze öt-öt jutott minden lábára, mégis már hátulgombolós korában lerítt róla, hogy táltos. Mindezt apámtól tudom, aki a kis Boldizsár atyjával verekedte végig a második világháború jó néhány hadszínterét. Arra is szüleim révén derült fény, hogy az ifjabb Boldizsár õsei a török idõkben egész Sarkadot magukénak tudhatták. Az õ érdemük volt a hajdani földvár helyén emelt erõdítés is, melyet idõvel elfoglaltak ugyan a „kontyosok”, de alaposan megizzadtak a gyõzelemért. Arról azonban, hogy miképpen kerültek a Sarkadiak Váradra sosem beszéltek a szüleim, következésképp, én sem tudhatom. Idõsebb Boldizsár nyilván õseire ütött, vállas, magas, jóvágású férfi volt, akin mindig szívesen és elismerõleg pihentek meg a nõi tekintetek. Fia viszont mindenben az ellentéte. A vékony, keskenyvállú kisfiú gyakori céltáblája volt osztálytársai piszkálódásainak. 123