Félbemaradt mondat

– Ha már lúd, legyen hát kövér – biccentett Paula nővér – azzal elindult az előszoba ajtaja felé, közben levette a fityuláját és kezdte kigombolni a ruháját.

– Állj meg, Heni! Elment az eszed. Azt hiszed, engedném, hogy levetkőzz az udvaron. A drótkerítésen csak az nem lát be az utcáról, aki nem akar.

– Márpedig, kedves uram, én az udvaron akarok átöltözni! – makacskodott.

– Én viszont nem engedem – erősködtem, azzal átöleltem és elkaptam a kezét, mielőtt teljesen kigombolhatta volna ruháját. Álltunk az ajtóban, kétségbeesetten szorítottam a csuklóját, és esdeklő tekintettel próbáltam jobb belátásra téríteni, ő meg durcás képpel bámulta a mennyezetet.

– Ha megkékül a csuklóm, akkor mit hozok fel a mentségemre? – bontakozott ki az ölelésemből.

– Kérlek, bocsáss meg, Heni. Nem akartam fájdalmat okozni, de annyira megrémültem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit teszek.

Olyan voltál, akár egy megszállott.

– Nem megszállottság volt ez, István, hanem annál sokkal roszszabb – komolyodott el egy pillanat alatt. – Így állt bosszút a hoszszú éveken át magamra kényszerített aszkézis. Valószínűleg a gonosz keze is benne volt, de hirtelen elborult az agyam. Úgy éreztem, le kell dobnom a fátylam, a második klauzúrám, és le kell vennem magamról ezt a ruhát, amely gúzsba köt, megbénít és állandó rettegésbe tart, mert néha annyira szorít, akár egy erényöv. Nem enged lélegezni, nem enged érezni. Mióta magamra öltöttem, csak azt hallom, hogy a szerelem és a szerelemben való egyesülés a legocsmányabb bűn a világon. A legsötétebb kárhozat a büntetése annak, aki enged ennek a förtelmes és állati ösztönnek. Egészségügyisként hét éven át az emberi testről tanultam, de egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy a bűn forrásának tekintsem. Gyerekkoromtól a lélek otthonának tar62