A nagy pénzrablás: A sorozat népszerűségének titka - spanyol dokumentumfilm
A múltkor egy társaságban arról beszélgettünk, mit jelent ma az általános műveltség a sorozatok tekintetében. Elmondtam, hogy az én legnagyobb élményem a mai napig a Reklámőrültek (Mad Men) című hét évados amerikai sorozat. De a sarkában van A nagy pénzrablás (La Casa de Papel, azaz „papírház”) című spanyol sorozat, ebből eddig két történet, összesen négy évad készült, egy ötödik bemutatásra vár. De már kijöttek előzménysorozatai is, sőt lett koreai remake is. E beszélgetés után ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy újra lássam a sorozatot. Mert persze a nagy vonalakra jól emlékeztem, de a párbeszédekre, a kis fordulatokra egyáltalán nem.
Ahhoz képest, hogy krimiről van szó, vagyis szórakoztató filmről, megdöbbentő a kidolgozottsága és a színészek különleges erejű alakítása. A filmkészítés minden kifinomult trükkjét bevetették a készítők, a mesének mégis van valami állandó, gördülékeny bája. Az első két részben a madridi pénzverde kirablása zajlik, és a brit „fent és lent” filmek világát kifacsarva itt a „kint és bent” (az ostromlottak és az ostromlók) közötti dramaturgiai váltogatás okoz állandó izgalmakat. Sőt, itt egy harmadik helyszín is van, a rablást kieszelő és azt vezető Professzor egy harmadik helyszínről kavarja a dolgokat.
Gyakori a flashback, amikor egy vidéki udvarházba ugrunk vissza, követjük, ahogy négy teljes hónapon át készülnek a rablók a nagy dobásra.
Egy nagyon ismert sorozatról van szó, és az a törpe kisebbség, amely nem látta, az is bizonyára hallott arról harangozni, hogy a filmben a rablók nem a saját nevükön szólítják egymást, hanem a maguk által választott városneveken. A cselekményt a Professzor irányítja, de a kezdettől van egy narrátor, egy női hang, méghozzá a rablók egyike meséli a történetet. Eltelik kis idő, amíg rájövünk, hogy ez a hang a Tokió álnevet használó, harmincegynéhány éves, vad, fekete szépségé.
Ritkán érzi azt az ember, hogy ennyire kiváló munkát végeztek a casting directorok.
Már a negyedik évadnál járok, de csak most vettem észre azt az 57 perces dokumentumfilmet, amely a sorozat váratlan, döbbenetes méretű nemzetközi sikerét meséli el. Különleges werkfilm, amelyben megszólalnak a színészek, elmesélik, hogy egyik napról a másikra jött el nekik a hirtelen nemzetközi sztárság. Ezt például a követőik megsokszorozódásán vették észre. Kivétel nélkül mindannyian. Az első két évad a spanyol piacra készült, de aztán jelentkezett a Netflix, hogy kellene nekik még két évad, sőt az első két évadot is újra vágták. (Én már persze csak azt láttam.) A werkfilm megmutatja, hogy mit jelentett a streaming platform nyújtotta sokszoros költségvetés.
Addig el se hagyták Madridot, a Fülöp-szigeteki jelenetben a tengert is trükkel varázsolták a képkockákra. De utána már számos egzotikus helyszínen is tudtak forgatni. Például az aranyrudakat rejtő trezorterem vízzel való elárasztását az angliai Pinewood stúdióban vették fel – sokadik próbálkozásra. A színészek viszont – noha a sorozat nemzetközi sztár státuszba katapultálta őket - mintha visszavágytak volna az eredeti spanyol produkció kvázi tábori körülményei közé.
Persze egyfolytában az jár az eszemben: vajon hogyan lehetne ezt a spanyol filmesek után csinálni?
Néhány éve a boldogult HBO csatorna készíttetett magyar sorozatokat - aztán a folyamat leállt. Nagy kár, mert ahogy az örökzöld mondás tartja: „Egyedül nem megy!”
(La Casa de Papel: El Fenómeno. Netflix, 2020, 57 perc. Rendezte: Luis Alfaro, Pablo Lejarreta.)
