926: Hét poszt a Budapest Nagyregényről
Mi ez az egész?
Két és fél évvel ezelőtt, a 150 éves évfordulós ünnepségek egyik fő szervezőjétől hallottam először e tervről, miszerint készülőben van egy olyan könyv, amelyet huszonhárom különböző kortárs szerző ír majd. Kiosztják a kerületeket. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár helyi történeteket is gyűjt, és az így létrejövő sztori gyűjteményben szabadon garázdálkodhatnak majd a szerzők. Az ötletet őszintén szólva marhaságnak gondoltam. Ebből csak széteső, kudarcos könyv születhet, amit csak a borítók tartanak össze.
És hogy ez legyen a fő projekt, az adu ász, a nagy ajándék a budapestieknek? Ne már!
Örömmel jelentem, nem lett igazam. Sok élvezetet találtam a könyvben – kis jóindulattal valóban egy közös portréját kaptam Budapestnek, és végre nem csak a körúton belüli területeknek. És éppen a borítók mondtak csődöt. De erről majd később.
Ráadásul, a Főváros a könyvet csak trambulinnak tekinti, egy tartalmasnak ígérkező programsorozat megtartásra.
A bpnagyregeny.hu elárulja, hogy „egészen 2024. nyaráig közösségi, összművészeti események sorozata ad lehetőséget kapcsolódni a Budapest Nagyregényhez, így teljesedik az ki, s lesz kulturális felhő, civil legendárium, társadalmi lenyomat, polgárai által alkotott szellemi emlékmű. A rendezvényekkel Budapest bekapcsolódik az
Ulysses: Európai Odüsszeia elnevezésű programba, amely 18 városban helyezi mai kontextusba, értelmezi újra Joyce korszakos nagyregényét megjelenésének 100. évfordulója alkalmából. Itthon az irodalom eszközeivel fogjuk megszólítani és bemutatni egy 23 kerületből álló nagyváros közösségeit, a hétköznapi embereket hívjuk városuk bebarangolására, jelenségeinek megéneklésére.” Ez érdekesnek tűnik, különösen, ha a hétköznapi emberek valóban nem maradnak ki, azok sem, akik nem képesek a város „jelenségeinek megéneklésére” ...
Az előkészületek során a következő írókat választották: Bartók Imre, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Dunajcsik Mátyás, Fehér Renátó, Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, MánVárhegyi Réka, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Simon Márton, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Tóth Krisztina, Vámos Miklós és Závada Péter.
Hogyan választották ki az írókat?
Választási szempontként kínálkozott volna esetleg a tősgyökeres budapestiek életműveinek tanulmányozása – de nyilván nem ez történt, hiszen akkor mit keres itt a Szentesen felnőtt Cserna-Szabó, az ugyanott született Szécsi Noémi, a hajdúnánási illetőségű Krusovszky, a Vámosmikolán töltött gyerekkorral Háy, a mai napig a szegvári élményanyagot görgető Grecsó, a Szombathelyről prágai kitérővel Pestre költözött Fehér Renátó, a Kalocsán született és Pápán érettségiző Simon Márton, valamint az erdélyi gyökerű írók, Tompa Andrea, Dragomán György, Szabó T. Anna és Mán-Várhegyi Réka?
Nem, ez egy erős kurátori kézzel válogatott minőségi csapat, ahonnét nem hiányoznak a Budapesten felnőtt írók sem.
A nem Budapesten született írók magyarázatai közül nagy kedvencem Tompa Andreáé:
„Mint messziről jött ember számára, aki vagyok s aki még csak harminchárom éve él ebben a nagyvárosban, a város finom belső hálózatai, előítéletei, ambíciói nehezen rajzolódnak ki előttem.
Felmenőim közül tudtommal nem született senki e városban, nem itt keresztelték, nem itt üldözték őket. De akiket ismertem közülük, mindannyian párás tekintettel mondták ki a város nevét.
Újpestről azonban évtizedeken át nem hallottam, a városrészhez kötődő előítéletek is ismeretlenek voltak előttem mindaddig, amíg valaki csodálkozva nem kérdezett vissza: itt laksz? Mert hirtelen – a nagy döntések olykor néhány lélegzetvétel alatt születnek – itt találtam magam, egy olyan helyen, amely arra az utcára emlékeztet, ahol felnőttem. A tavaszi kopott fény, egy utca görbülete, egy fa árnyéka –ennyi a hasonlóság, más aligha látja. De hogy a világ ne hűlt hely, hanem valami otthonszerű legyen, össze kellett a dolgokat csomózni.” És most is szeretem Háy János tudatosságát:
„12. kerület. A szüleim nem itt születtek és én sem, szemben a gyerekeimmel, akiknek itt indult az életük. Én egy olyan sutyerák vagyok, aki egy falu leromló szegletéből rögvest a 12. kerületbe került, s azóta, idestova ötven éve, csak rövid időre hagyta el. Itt zajlott a kamaszkorom, itt nőttek fel a nagy gyerekeim. Megszoktam a zöldet, a csendet, a biztonságot és nem szoktam meg a budai gőgöt, ami így aztán nem ritkán tárgya a szövegeimnek. Van egy kisvárosi identitásom, ebben a nekem oly fontos nagyvárosban. Itt a nagy üzletek is kisebbek, a legtöbb egészen kicsi, ahogyan a társasházak is. Minden közel van, és könnyen elérhető. Az erdő is. Ha nem akarsz belefeledkezni a fővárosi éjszakába, könnyű a kerület határain belül maradni. Sokszor untattam a gyerekeimet helytörténeti érdekességekkel, hogy például miért Harangvölgy a Harangvölgy, de
megtanultam, ez a legtöbb embert csak módjával érdekli, a gyerekeimet például egyáltalán nem, úgyhogy a leendő nagyregény 12. fejezetében csak óvatosan nyúlok ezekhez a múltból előkotort érdekességekhez és többet ahhoz, amiről úgy gondolom, élet.”
Szóval az írók majdnem fele nem budapesti kötődésű. A válogatók/kurátorok erősen igényelték a betelepülők erős érdeklődését. Talán számított az olvasmányos stílus, a belátó természet is. Mert a projektgazdák menet közben kértek ezt-azt.
Végül a kerületek kiosztásához azt a módszert választották, hogy minden írót megkértek, jelöljön meg három kerületet, amiről szívesen írna. Így aztán a kerületek megtalálták a szerzőiket.
Az alábbi csoportkép, melynek forrása a projekt FB oldala, jó tesztlehetőség. Hány szerzőt tud felismerni?
3
Milyen korú írók?
Az átlag életkor valamivel ötven fölött járhat. A legidősebb 1950-ben, a legfiatalabb szerző 1994-ben született.
Ők így vallanak kötődésikről a honlapon:
„Budapest sok részén laktam, huzamosabban a VI., a XIII. és végül a III. kerületben. Már a tizenharmadikban is a Duna nevű folyó vett le a lábamról, s most ugyanez a helyzet Óbuda északi csücskén, közel a vízhez. Állítólag ez a legnagyobb kerület, meglehet, de az biztos, hogy ennek van a legtöbb arca. Olyan, mintha több kisváros és község nőtt volna össze. Nagyon szeretek itt élni, olyan érzés, mintha egy erdészházban lakhatnék, amelyik mégis élvezi a metropolis erényeit (néha a hátrányait is). De nem panaszkodom. Inkább mondom újra: ez a ház mintha kárpótolna a korábbi, kevésbé örömteli élettereimért. Hálás vagyok a sorsnak, hogy immár 26 éve bonyolíthatom itt a mindennapjaimat. Jobb volna, ha inkább egyszerűsíthetném, ám ott még nem tartok, önhibámból. Dolgozom az ügyön.” (Vámos Miklós)
„A nagyapám a Dob utcába született, és ott is nőtt fel. Én pedig körülbelül tizennyolc éves koromtól az életem napnyugta utáni (nagy)részét a hetedik kerületben töltöm. Sötétben és csukott szemmel magabiztosan eligazodom benne, világosban nem biztos. (...) A kerület kinyúlik a Városliget széléig, ott megtorpan, mert valamiért nem akar elmenni a régi gimnáziumomig. Talán fél, hogy meglátna kisgatyóban, kilógó nyelvvel a Liget felé futni tesiórán. Az első egyetememet, az ELTE PPK-t szívesen befogadja magába, a másodikat, az SZFE-t épphogy nem; talán félt a művészeti pályától, és inkább akarná, hogy pszichoterapeutaként megtanuljak kérdezni és hallgatni. A kerületnek egyébként történelme is van, ami leginkább a titokzatos, ódon, gangos átjáróházaiban bujkál.” (Kemény Zsófi)
4 Projektgazdai adok-kapok
A munka elején minden szerző kapott egy paksamétát tele helytörténeti cserepekkel, ezeket a helyi könyvtárak hordták össze.
Illetve lehetett történetet küldeni egy felhívás nyomán közvetlenül a szerkesztőknek is.
Jó játék találgatni, milyen hozott elemekkel dolgoztak az egyes írók. Szerintem a gyűjtésből származhatnak például a következő morzsák:
- Kocsis Zoltánt, amikor fiatalon egy Nyírpalota úti panelban lakott, feljelentették kibírhatatlan klimpírozás miatt,
- egy sakkozó, állítólag szerelmi bánatból, egyszer a Margit hídról 32 készletnyi sakkfigurát dobott a vízbe, ezeket a sakkszövetségtől emelte el,
- hány hónapig kell spórolnia egy ferencvárosi vegyigyár technikusának egy pár jó bőrcipőre,
- hogyan fizettette ki egy rejtőző zsidó kislány a német tisztekkel egy telefonálás költségét 1944-ben,
- hogy esett meg a nevezetes zuglói macskakőlopás,
- hogy Gregor József nem csak Szegednek, hanem Rákoshegynek is büszkesége volt, hiszen ott nőtt fel,
- a Metallochemiai Vállalat eredeti neve Magyar Ónművek volt,
- mit csinált egy csengettyűsfiú,
- miről volt nevezetes Winek Ida, az ércgyári heroina...
Az írások számos ponton kapcsolódnak egymáshoz, de arról, hogy mit kértek az egyes íróktól a projektgazdák, alig találtam információt. Az biztos, hogy az írások nem léphették túl a harmincezer leütést. És úgy tűnik, azt kérték mindenkitől, hogy ha tehetik, legyen a történetükben egynél több idősík. Meg esetleg bukkanjon fel nevesített szereplő valamelyik másik kerület történetéből. Megtudtam, hogy először egy szinopszist kellett leadni, aztán a végleges szöveg harmadát.
Szerintem a szerkesztők egyfolytában zsonglőrködtek és ajánlgattak szereplőket, ahogy beérkezett egy-egy írás, máris új ötleteik támadtak. A különálló novellák között vándorló szereplők - mint módszernekem először Ulickaja Életművésznők című kötetében tűntek fel. Az
embernek ettől pszeudo regényérzete támad. Ilyen kevésen múlik a dolog.
Az alábbi kép a projekt egyik workshopján készült, a Tompa 17 nevű magánkönyvtárt is működtető kávéházban.
5
És az eredmény milyen lett?
Említettem már, hogy sok örömem telt a könyvben. Hogy ennek mi volt a fő forrása? Először is az, hogy csupa jó olvasmány jött szembe. Aztán a narrációs technikák tűzijátéka. Mennyire különbözik mindegyik! Van, amelyik egy faék egyszerűségű ötletre épült, mint Vámos Miklós óbudai históriája, amely az egymás után sokak által elhagyott könyvtári könyv sorsát követi, ahogy az átmegy vagy fél tucat hús-vér ember kezén. És amikor a sorban az utolsó felfedezi benne a pecsétet, és visszaviszi, kiderül, hogy egy bizonyos Szabó
Levente volt a kölcsönző... (Akiről sokat tudunk, ő volt ugyanis Krusovszky Dénes II. kerületi történetének főhőse.) „Kár, hogy Szabó Leventének nyoma veszett!” – sóhajt fel poétikusan a könyvet behozó lány. Szerencsére valós formában nem találkoznak – az nem lett volna hihető.
Van, hogy egy történet elejétől végéig a főszereplő fejében játszódik, mint Háy János Biopiac című XII. kerületi történetében, amely az utolsó bekezdésekben két nagy csavart is tartalmaz, és még egy ilyen szép mondat is van benne: „Mintha ezek a kerületek, kivált a tizenkettedik, tulajdonképpen Zürichről lenne lecsatolva, és véletlenszerűen hozzákötve Budapesthez, tágabb értelemben Magyarországhoz.”
Van, ahol csak egy idősík van, mint Szécsi Noémi kiemelkedő XXI. kerületi írásában, ahol a történet mégis két külön világban játszódik, mert Era, a fiatal főszereplő lány amikor nem a kultúrházi „munkásmozgalmi rockopera” címszerepét próbálja, akkor apja háztáji gazdaságában a nutriákat ganajozza. A fedezésre használt lomha hímet Gajdusek elvtársnak nevezik, mert így hívják az apa vállalatának éppen ilyen kövérkés és tunya párttitkárát...
Egy másik történetben egyenesen három idősík van (de van benne rendszer, ld. Nagy Gabriella XI. kerületi írását).
Van olyan történet, ahol a szerző azzal kezdi, hogy megszólítja az olvasót: „István vagyok, fejezetünk szerzője. Megbízóim engem adtak melléd kísérőnek, kedves Olvasó, hogy ne egyedül kelljen bolyonganod Budapest egyik legtávolabbi tartományában”.
És van egyetlen írás, amiben nincsenek történetek. Ezt Fehér Renátó írta, ebben a Terézváros életérzést próbálja körülírni a szerző, nagyon magas színvonalon.
Némelyik írás kitűnő ugyan, de a kerület egyetlen kis részére koncentrál. Németh Gábor remek története például nem csak Újlipótvárost, de jószerivel a Pozsonyi út 48-at sem hagyja el. Néhol az atmoszféra nagyon erős, például Szvoren Edina VIII. kerületi írásában. Ennek a történetnek a főszereplője egy ötvenkét éves lovaskocsis szemétszállító, aki vízárusból váltott át erre az új szakmára.
Ha szép mondatokat említek, nem maradhat ki Kemény Zsófi VII. kerületi történetéből ez a hasonlat: „Budapest hetedik kerületének utcái sűrűek, mint egy tenyér ráncai.” És a történet visszatér a képhez: „A kifeszített tenyér középső ujjára sétálok, Budapest pedig megoldja a többit: a középsőn kívül majd jól behajlítja a többit.”
6
A Budapest Nagyregény, mint könyvtárgy
Nem vagyok meglepve, hogy a szervező csapat arra törekedett, hogy ne csak a belbecs, hanem a külcsín is rendkívüli legyen. Első pillantásra erre keresve se lehetett alkalmasabb embert találni, mint Salát Zalán Pétert, aki (számomra legalább is) a Múzeum Café folyóirat és a Fortepan Masters gigaművészkönyv alkotójaként híresült el. Sajnos, ezúttal a dolgok félrecsúsztak.
A könyvben alkalmazott megoldások szinte kivétel nélkül öncélúak. Egy barátom, amikor először kinyitotta, azt hitte, hibás példányt tart a kezében – mert oldal közben változott a margó szélesség... Én viszont biztos voltam, hogy az enyém selejtes, ugyanis amikor egyszer kinyitottam, soha többé nem tudtam becsukni. Egy nagyon súlyos kötészeti probléma lépett fel: a belívek leváltak a borítóról, még csak nem is egészen. Ismereteim szerint sok a hibás példány. A kötészeti technikát tévesen választották meg.
Örvendetes ugyan, hogy az éppen tárgyalt kerület (kicsit esetlenül, apró római számokkal) ott olvasható minden jobb oldal alján, de az ember arra is kíváncsi lenne, hogy éppen kinek a sorait olvassa. Ehhez meg a tartalomjegyzékhez kell lapozni, se az írások elején, se a végén nincs a szerző megadva. Nyilvánvaló, hogy itt a jól ismert élőlábat vagy élőfejet kellett volna alkalmazni, akár modern formában.
Abban viszont nincs hiba, hogy ezúttal is műsorra került néhány betűtípus hazai bemutatója. A könyv utolsó oldalán olvasható lista szerint a könyvet a következő típusokból szedték (zárójelben a tervező):
Immortel Infra, Immortel Acedeia (Cément Le Tulle-Neyret), Yuptowwn (Visnyai Zoltán), Knit Grotesk (Rödiger Schlömer), bprító: FF Pasta Mono (Frank Fonts).
Papír: Munken Print Cream, 100 g/m2, Munken Pure Rough 300 g/ms.
Szomorú eredmény született. Kicsit azzal a hatással, mint amikor egy túlsúlyos férfi a legdrágább párizsi divattervezővel csináltat ruhát, de a fogadásra tovább nő a súlya, és mire a bálterembe ér, már le is pattogzanak a gombjai...
Talán az a tanulság, hogy ha tömeges olvasásra szánnak könyvet, akkor inkább a járt utakat érdemes választani. Vagy egy hivatásos kiadóra bízni legalább is a kivitelezést.
Kíváncsi vagyok, hogy a februárban érkező újranyomás mennyiben különbözik majd az elsőtől.
Anyagi és szervezeti háttér Sikerült háttér-információkat is beszereznem. Furcsállottam, hogy Gáspár Máté, a kiadó Budapest Brand programigazgatójának nevét hiába kerestem a könyvben, miközben sokan úgy tudták városszerte, hogy ő volt az ötletgazda. Kiderült, hogy Bodó Viktor és Schönberger Ádám megkeresték a céget, hogy az évforduló alkalmából szervezzenek egy gigantikus színházi eseményt, valami nem Budapesthez kötődő nyersanyagból. Gáspár Máté felkarolta az ötletet,
de rövidesen kiderült, hogy ez csak akkor életszerű, ha a szövegkönyv a városhoz kapcsolódik. Ekkor elkezdték a gombhoz varrni a kabátot –végül gomb nem is lett. Az eredeti kezdeményezők kiszálltak, és kialakult a könyvprojekt. Nyilvánvaló lett, hogy ez egy nagyon költséges vállalkozás, és csak szerencsés csillagzat alatt valósulhat meg. Ez is előállt. A 150. évforduló egyre fogyatkozó erőforrásait kiegészítette a Könyvfőváros és az Ulysses Program (végső soron EUpénzek), a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár lelkes könyvtárosai és szilárd hálózata, sok civil erőfeszítés. Az íróknak kedvező feltételeket tudtak kínálni: Valuska László, aki afféle kreatív menedzser volt, úgy fejezte ki magát, hogy egy novella terjedelmű írásért regény honoráriumot tudtak fizetni. Az összköltségvetés kb. 50 millió Ft volt, ebből 10 milliót marketingre fordítottak. Szerintem ezt jól költötték el, egy idő után a csapból is ez folyt.
A szervező stáb többi tagjának munkamegosztása valahogy így alakult: Tasnádi István fődramaturg, Péczely Dóra főszerkesztő, Szeder Kata helytörténeti felelős – nyilván nem ennyire tisztán elkülönülve.
Azt is megtudtam, hogy az első kiadásból összesen 6000 példányt nyomtattak, ebből 5000 példány került a Líra hálózat könyvesboltjaiba.
Nem az elfogultság mondatja velem: fontos és jó könyv született. Mindenképpen vegyék meg. E-könyv formában is kapható. (Így a kötészeti problémákat is kikerülhetjük.)
(Budapest Brand, 2023. Szerkesztette Péczely Dóra, Szeder Kata, Tasnádi István, Valuska László. A könyvterv kreatív koncepciója:
Salát Zalán Péter, Bényi Lilla, Huber Júlia Kira, Szabó Eszter Sára. Borítóterv: Salát Zalán Péter, Molnár-Barabás Örs. 488 o. Ára 4990 Ft.)