Három bekezdés Csáki Lászlótól
Az 1977-es születésű animációs rendező nemzedéke egyik legismertebb alkotója, Balázs Béla-díjat is kapott 2014-ben. Elsősorban krétaanimációs filmjeiről lett ismert.
Csáki olyan művész, aki szívesen és jól beszél elképzeléseiről. A Kék Pelikan világpremierje után Tallinban faggatta őt a Telex újságírója, Klug Dávid. Ebből idézek három érdekes bekezdést. (Ha átkelek egy határon, még mindig izzad a tenyerem, 2023. november 21.)
A mikrotörténetek erejéről:
„Történelmi filmeket nem abból érdemes csinálni, amit történészek leírnak, persze kutatás szempontjából ezek fontos információk. Hanem az akkori átlagemberek mikrotörténetein keresztül lehet ezt összerakni. Ennek a három embernek a sztorijából pontosan le lehet mérni, hogy mi történt, hogyan hatott rájuk, és hogyan próbáltak meg működni az adott korszakban. Akkor jöttem rá erre, amikor újra megnéztem a Szigorúan ellenőrzött vonatokat.”
A natúr és animációs snittek keveréséről:
„Egyértelműen egy esszenciát akartam átadni, de túl is toltam, ez lett a kilencvenes évek aszúja. Bizonyos tárgyak azért kerültek bele, hogy aki abban a korban élt, annak nagyon pontosan visszajöjjön. De az animációval vizuálisan átértelmeződik, leszedi róla ezt a mázt. Közben meg a filmben van egy csomó Super 8-as filmfelvétel, amivel azt éreztem, hogy ezeket vissza kell billenteni, ezek a jelenetek ablakok a valóságra, és a dokumentumfilm-hatását erősítik a filmnek. Az animáció absztrakció, ezért nehéz vele a valóságról beszélni, hiszen az animációban bármi lehetséges. Ilyen szempontból a képzőművészethez kötődik. Abban állítani valamit már nehezebb dolog.”
A történet kinyitásáról, és arról, hogy Csáki minek tekinti magát: „Én ezt a hosszú időt sem éltem meg drámainak. Én nem filmrendező vagyok, képzőművészként definiálom magam, oktatásból élek, a METU animáció szakán tanítok. Nem a filmrendezésből élek. Emiatt a
Kék Pelikan a hivatás és a hobbi keveréke volt. Ráadásul ez egy különleges, közösségi film. Még 2018-ban tettünk közzé egy felhívást a régi Indexen, hogy akinek van jegyhamisításos sztorija, küldje el. Közel nyolcvanan írtak. Volt, aki fotókat küldött, beszkennelt naplórészleteket. Tudtuk, hogy nekünk a három hamisító karakteren kívül milyen utasokra és milyen sztorikra van szükségünk. Tudtuk, hogy kell egy lebukás, de így válogatni is tudtunk, hogy melyik lebukás kerüljön bele. Huszonhárom interjút készítettünk végül, ezeket már rendes stúdiókörülmények között vettük fel, ezekből is kerültek a filmbe. Nagyon jó volt, hogy nyílt az ajtó, és belépett valaki, akivel sosem találkoztam, de felajánlotta, hogy segít, adja a sztoriját és két órát a napjából.”
(Alább Bődey János felvétele, a Telexnek.)
