VASZARY. A z ismeretlen ismerős

Ezzel a címmel nyílt rendkívüli kamarakiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 2022 szeptemberében, amelyet jelnyelvi tolmácsolással, akadálymentesített tárlatvezetés során is megtekinthettek kulturális kikapcsolódásra vágyó érdeklődők a tavalyi év végén.

Írta: Hargitai Melinda

Vaszary János (1867. november 30 – Budapest, 1939. április 19.) mint a 20. századi magyar képzőművészet kiemelkedő alakjának neve sokak számára ismerősen cseng. Ismertségét, egyéni stílusú festészetét jól jelzi, hogy száz kép közül is felismerhető összetéveszthetetlen, kiforrott stílusa abban az esetben is, ha a szemlélő csupán felszínesen ismeri életművét. Számos alkotása csodálható meg közgyűjteményekben, állandó és időszaki kiállításokon. Előkerülő festményei nagy érdeklődésre tartanak számot aukciókon, magyar és külföldi műgyűjtők körében is: időről időre lehet hallani műkereskedelmi berkekből felröppenő híreket egy-egy eladásra szánt Vaszary-festményről, amely rekord áron kelt el (legutóbb karácsony előtt az Alessiói strand című remekművét árverezték el életműrekord összegért, 165 millió forintért). A műkereskedők keresik derűs hangulatú, dekoratív, közkedvelt tematikájú képeit, amelyek nyüzsgő városi és mediterrán életképeket, enteriőröket, csendéleteket ábrázolnak.

Vaszary egy olyan korszakban élt és alkotott, amikor egymás után bontakoztak ki művészeti irányzatok, történtek Európát megrengető és gazdasági, társadalmi változásokat előidéző események. Pályájának kezdeti szakaszában akadémista festőként alkotott, majd a szecesszió stílusában festett. Későbbi festményei az impresszionizmus, az expresszionizmus és az art deco stílusjegyeit viselik magukon. Képein keresztül kiváló korrajzot kapunk, egyszersmind betekintést nyerünk privát életének eseményeibe, és

A kiállítás rendkívüliségét az adja, hogy a felvonultatott 70 kép közül 24 ismeretlen volt eddig a nagyközönség és a szakavatott művészeti kurátorok számára is: évtizedekig lappangott elkeveredve az életmű részeként 40 olajfestmény egy raktár mélyén, törzsleltárba vétel nélkül, míg egy óriási és átfogó költöztetés során fény nem derült a létezésükre.

Párizsban, az olasz Riviérán szerzett élményeibe is. Lelkének rezdülései, pl. az I. világháború szörnyűsége felett érzett fájdalma, majd később a békeidők nyugalma, az élet szeretete és élvezete, a természet csodálata mind visszaköszönnek ecset- és színhasználatában. 10-15 évenként újult meg stílusában, mígnem az 1920-as évektől kezdődően egyéni festészete, kísérletező kedve mindinkább kiforrott: kevés vonallal, kontúrosan, lendületesen, már akvarell finomságúra higított olajfestékkel gyorsabban és finomabban festett. Ez a virtuozitás azért volt lehetséges, mert a kisujjában volt minden festészeti tudás. Kedvenc témáit, pl. az élettől pezsgő Duna parti korzót és Salóme bibliai alakját többször is megfestette, de mindig más részletekkel. A színek megfestésénél gyakran nem a látványt tekintette kiindulópontnak, hanem a kép hangulatát, a kompozíciót, ezért szabadon játszott a színekkel és festette meg pl. a tengert egy-egy mediterrán képén lila színnel.

Művészete már éltében nagy népszerűségnek örvendett, művészettörténészek és pályatársak körében egyaránt.

Egy nagy kritikusa akadt Munkácsy Mihály személyében, aki jelen volt pályájának kezdetén. Munkácsy nem jósolt nagy jövőt friss szemléletű fiatal tanítványának, azonban szerencsére az utókor nem igazolta meste - rének szavait. Igaz, munkásságának áttörő elismertségre a rendszerváltás után kerülhetett sor: kultúrpolitikai ellenszélbe az 1930-as években került először, amikor is elbocsátották tanári állásából a Képzőművészeti Egyetemen, mivel nem nézte jó szemmel aktképek festését a konzervatív vezetés. Halálát követően neve lassacskán feledésbe merült, valószínűleg azért, mert képei nem feleltek meg az akkori kor ideológiájának: a derűs, haladó szellemiségű polgári világ, az utazó életvitel szépségeinek bemutatása nemkívánatossá váltak.

Ő maga ilyen volt, igazi „européer”: képzett, széleslátókörű, nyitott és kíváncsi, világot látott ember, aki otthonának tekintette Európát. A kiállítás rendkívüliségét az adja, hogy a felvonultatott 70 kép közül 24 ismeretlen volt eddig a nagyközönség és a szakavatott művészeti kurátorok számára is: évtizedekig lappangott elkeveredve az életmű részeként 40 olajfestmény egy raktár mélyén, törzsleltárba vétel nélkül, míg egy óriási és átfogó költöztetés során fény nem derült a létezésükre. Tekercsekbe rendezve, spárgával átkötve, de a Vaszary hagyatéki pecséttel ellátva találták meg őket, főként 192030-as évek munkásságából származó képeket.

Ezek közül az alkotások közül tekinthető meg tehát 24 – szükséges restaurálás után – köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött festmények mellett a legfrissebb hírek szerint meghosszabbított nyitvatartással tavaszig, a nagy érdeklődésre való tekintettel.

Részlet Vaszary János naplójából:

„Nem volt soha egyéb szándékom, vágyam: festeni akartam! Ez az autoszuggesztió nekem oly természetes volt, hogy annak ellenkezőjét nem is tudtam volna elgondolni.”