AJÁNLÓ
PESTI BÖLCSÉSZ 2018. október
Szappanos vízben is lehet lélegezni, de a Dunában már nem SZENTPÉTERI IZABELLA Bán Zsófia új kötete, a Lehet lélegezni a víz álmába ringat minket. A fénybe taszít és nem ereszt. Felszabadulást ad, mert emlékez tet minket valamire: lehet lélegezni. Írásai inkább esszék, mintsem egyszerű novellák. A klasszikus, báni tolerancia és a szeretetre való nevelés valamennyiben ott van.
Búvárok és a Descartes „A keszonbetegség (más néven dekompres� sziós betegség) a légembólia egyik típusa. Akkor következik be, ha a nagyobb nyomású térből az ember túl hamar ér kisebb nyo mású helyre. Következményei halálosak is lehetnek” – áll a Wikipédiában. Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című kötetében pedig ezt olvashatjuk: „Meglepő tény, hogy DESCARTES világszemlélete (…) az arisztotelészi világképet a maga teljes egészében helyettesítse. Még két jellegze tesen peripatetikus vonással rendelkezett. Erőhatás csak közvetlen kontaktus útján jöhet létre, másrészt vákuum nem lehetsé ges”. Vagyis nincs légnyomás, nincs levegő, nem lehet lélegezni. Bán Zsófia ennek az el lenkezőjét mondja, sőt kinyilatkoztatja: le het lélegezni! Mindenhol ott van a lélegzet. Csendben, kihallgatott párbeszédben, el mosódott emlékekben és szerelmi kirakó játékokban. Bármikor meghalhatunk, tehát mindenben ott van az élet, a légzés lehe tősége. Billeg a testünk, és nem tudhatjuk, hogy mi a nyelv és a tér között a különbség. Csak a lélegzés a biztos pont. A szabadság
mint lehetőség, az élet minden apró, fáj dalmas mozzanatában. Szóval Descartestal szemben áll Bán Zsófia és felnyitja a szemünket: lélegezni ajándék, mégsem foglalkozunk vele, mert ez a legtermésze tesebb. Természetes, és mégis sokak élnek vákuumban és légszomjban. A szolidaritás éppen ezért (is) fontos. Bőrlégzés nyitóírá sában felteszi a kérdést: hol húzódik a még és a már közti határmezsgye? Hol kezdődik az autonóm, önző légzés, és hol kezdődik a kollektív, összetartó levegővétel?
Ezek Dávid szappanjai A címadó novella, Lehet lélegezni!, egy au tista kisfiú, Robika és anyukája mindennap jairól szól, arról, hogyan fedezik fel a kisfiú kreativitását. A szappanok szinesztéziáját, a színek világát kelti életre a kisfiú. Az al kotásban találja meg a szabadságot, a szap panok által tud lélegezni. A novellát Bán Zsófia Eperjesi Ágnes művésznek írta, az ő installációja ihlette a novellát. D. 365 napja Dávidról szól. A képzőművész több mint háromszáz darab kézzel kivájt, színes szap pannal dolgozik. Ezeket ismerőseitől, egy súlyosan autista fiatalember, Dávid szüleitől kapta. A tárgyak egy olyan hosszú, évekig tartó munkálkodás termékei, amely során Dávid naponta kikapart egy-egy intenzív il latú szappant a körmeivel. Ha ez az élet, megtalálni mindenben a le vegőt, akkor a szolidaritás, az életben hagyás a mindenség. Sőt! Életben hagyni, életben tartani, életben maradni. Nem leesni a tra pézról, vagy ha mégis, akkor a tudat legyen
Az utolsó utáni háború. De melyik? MELISKA FANNI Totth Benedek posztapokaliptikus kalandre génye nem akarja megváltani a világot, nem akar igazán nagyot mondani, mégis beleeszi magát az olvasó fejébe, akaratlanul is elgon dolkodtatja, pedig nem mond semmi újat, csak egy ezeréves igazságot, amit hallottunk már százszor százféleképpen: minden hábo rú borzalmas. Nem számít, hogy ez az utolsó, az utolsó utáni, vagy az előtti, mert nem kü lönböznek egymástól, a technika fejlődhet, de a szenvedés nem változik. A történet egy fiúról szól, aki a háború rémségei közt elindul megkeresni halott nak hitt öccsét, egy amerikai katona társa ságában. A cselekmény kezdetén az olvasó azt hiheti, hogy a regény a katona és a fiú kapcsolatát mutatja be, de ez csak felszíne sen történik meg. Nem is tud igazán az em beri kapcsolatokról iskolázni minket a mű, hiszen a karakterek, a főszereplőtől elte kintve elnagyoltak, egyáltalán nem életsze rűek, kétdimenziós lények, akik csak a pa píron tudnak érvényesülni. Még a legtöbbet szerepeltetett amerikainak is többnyire csak közhelyes megnyilvánulásai vannak. Hasonló a probléma az elveszített szülők kel is, az olvasót nem viseli meg a hiányuk, az elvesztésük, nem tűnik valódi veszteség nek, még a háború szörnyűségeinek meg élése utáni tompultság sem elég indok arra, hogy a szülők leírása ennyire jelentéktelen legyen. Hiába idézi fel a főszereplő velük
kapcsolatos emlékeit időről időre, az író nem tud valódi súlyt adni nekik. A már em lített szereplőknél valamivel hitelesebbek azok a részek, amikor a főszereplő öccséről, Teóról, illetve szerelméről, Zoéról olvasunk. Csak ezekben az esetekben kapunk valósá gosabb érzelmeket. De csak egy darabig beszélhetünk va lóságosságról. A regényben nagyon kevés a párbeszéd, a narrátor első szám, első sze mélyben ír, nem kapunk objektív leírásokat. Az egész mű nagyrészt egy folyamatos belső monológ, de az elbeszélés sokszor álomsze rű, nehéz megkülönböztetni az amúgy is nagyon szubjektív valóságot a fiú képzelgé seitől. Míg az események eleinte viszonylag lineárisan, visszaemlékezésekkel tarkítva haladnak, az író azzal játszik, hogy szép lassan elmossa a határvonalat a valóság és a fiú álomszerű hallucinációi között, míg a végén már egyáltalán nem tudjuk elkü löníteni egymástól a kettőt. Bár a történet egy pontján a fiú megtalálja a testvérét, az olvasó kételkedik benne, hogy valóban az öccse az, akire rálelt, hiszen a megtalált fiú nem ismeri fel őt. Sokkal inkább tűnik olyannak, mintha a főszereplő megtébo lyodott volna, és az első arra járó fiúra rá erőltetné Teó szerepét, de az is lehet, hogy az egész epizódot csak képzelte, hiszen addigra már más valószerűtlen események is történtek vele. Jó példa erre a két világ határán való egyensúlyozásra, mikor ta lálkoznak a halállal. Mert bár a halál egy
a lélegzet, hogy mikor leesünk, az emberek segítenek felállni. Mint a Kocsonyadolog novellában. Esetleg a lélegzés az is lehetne, hogy kirángat a megadás súlyos elviselhe tetlenségéből szobatársunk a kórházban. Mert a szolidaritáson kívül van itt egy má sik fontos ügy: a nők egyenjogúsága, kiál lás az elesettekért és a szexmunkásokért is. Megkérdőjelezhető a plasztikai mellműtét, sőt megkérdőjelezendő, ha azt egy strici ren deli el, még akkor is, ha nem szól rá semmit a szobatársunk – de meghallgat. A szolida ritáshoz és a segítséghez vezető első lépés a meghallgatás. Bán Zsófia kötetének ez az alapelve, és itt kezdődik a légzőgyakorlat, itt szűnik meg a légnyomás. Itt lehet elkez deni lélegezni. Egyáltalán van a történe lemben egy olyan pont, ahol az ember mint anyag, mint lét, megszűnt lélegezni?
A legsötétebb korszak Az IDA (négy kézfogás) monológ Kohner Idáról szól, egy magyar zsidó származású, báró festőnőről. Ida nemesi családból szár mazott. Apja, Kohner Adolf műgyűjtő volt, legértékesebb kincse a Halottak napja volt, Jules-Bastien-Lepage-tól. Ida a magyar tör ténelem egyik legméltatlanabbul elfelejtett hősnője. „Ha ennyire megalázzák az embe ri méltóságot, akkor már nem érdemes to vább élni.” Ez áll Farkas István, Ida férjének levelében, amit Herczeg Ferencnek cím zett, az auschwitzi vagonból kicsúsztatva. Herczeg a Horthy-korszak legnépszerűbb írója volt, ígéretéből – miszerint közbenjár Farkas ügyében – nem lett semmi. Farkas
ladikban érkezik a folyón, csuklyát visel, és az átkelésért cserébe fizetniük kell, de a há ború szürrealitásában nem tűnik annyira furcsának a halál, sőt a maga metaforikus módján tökéletesen beleillik ebbe a világba, ahol valójában ő az úr. A sok embertelenség közt azért akadnak emberi pillanatok is, furcsa, hogy a regény legéletszerűbb jelenetében a fiú olyan igaz ságra lel, aminek nincs teljesen a tudatában. „Eszembe jutott, hogy bömbölt a Teó, amikor egyszer ketten voltunk otthon, és eltört egy poharat… Hirtelen én is nagyon szomorú lettem, pedig ez nem is az én poharam volt.” Az öldöklés közepette egy törött pohár az, ami végre érzelmeket vált ki a fiúból, addig ra a halál, akár a közeli hozzátartozóké is, mindennapivá válik, de mégis felfoghatatlan marad – egy törött pohár feletti szomorúság befogadható, értelmezhetőbb. A regény erőssége a vizualitás, mintha nem is könyvet olvasnánk, hanem egy há borús filmet néznénk. A brutalitást mégsem a fröccsenő vér és leszakadt végtagok adják, hanem az a lelki sivárság, amiben a fiú a nap jait tengeti, és az, hogy az embertelenségeken már senki nem csodálkozik, mondhatni mindez már mindennapossá, szinte meg szokhatóvá válik. Mindazonáltal az olvasó nem áll biztos talajon, a fiúban zajló lelki folyamatokon túl csak nagyon kevés betekin tést kap a világba, amiben jár. Sem a háború kezdete, sem célja nem világos, de még az idő sem egyértelmű. Vajon az ’56-os forradalom fajult el vagy ez már a jövő? Ezekre a kérdé sekre nem kapunk választ, sem időben, sem térben nem lehet behatárolni, hogy hol ját szódnak az események. Az egyetlen, amit
|11
István hiába volt az európai festészet egyik jelentős alakja, az élet, a kultúra és a művé szet megszűnt létezni. A marhavagonban nem lehetett lélegezni. Farkas Istvánról és Idáról eddig nem sok mindent lehetett tud ni. Bán írásából tudjuk, hogy Farkas bátran viselte hetvenötödik életévét, vállalva ezzel a rögtöni agyonlövetést az állomáson. Azt is innen tudjuk meg, hogy Ida fiát munka szolgálatra küldték, de mire visszatért on nan, addigra anyját a nyilasok a Dunába lőt ték. Milliónyi szappan sem lenne elég azon sötétség kimosására, amit a Duna medre máig visel. A Duna-parti cipőket, a nem lélegzés korát nem lehet elmosni. Ida csa ládjának műkincsgyűjteményét elárverez ték, köztük elsőnek Bastien-Lepage képét. A kép pedig maga az irgalom, és szeretet kinyilvánítása, egy olyan sötét korszakban, amikor a halál volt az élők soraiban. A kép túlélte családját, értük, hogy emlékeztessen: a halottjaink mind velünk élnek. Az ő sötétségükben kinyílt dicsőségük hozza el a mi lélegzetvételünket, hogy tegyünk az ellen: ilyen ne fordulhasson elő többet. A kép a Magyar Szépművészeti Múzeum gyűjteményének része volt. Most elszórtan járja Európát, mint a gyűjtemény többi da rabja. Utazása pedig arra emlékeztet minket, hogy lehet lélegezni. Bán Zsófia írásai a szolidaritásról, az irga lomról szólnak. Egyszerű emberek hétköz napi történetei és tragédiája elevenednek meg a lapokon. Feminista narratológia, iro dalmi szociográfia. Dögluk című írásának főszereplői névrokona, a budapesti Királyi Büntetőtörvényszéki Fogház egy foglyával, 1903-ból. Ő vajon lélegzett? És mi vajon lé legzünk? Egy biztos: 1:0 az állás Bán Zsófia és Descartes között, az előbbi javára. Bán Zsófia: Lehet lélegezni, Magvető Könyvkiadó, 2018
megtudunk, hogy amerikaiak állnak hadban oroszokkal. A regény azt is megmutatja nekünk, hogy a háborús körülmények közt nem csak az emberek fordulnak ki magukból, hanem az egész világ valami furcsa fordulatot vesz, többé már semmi nem úgy értelmezhető, mint a világégés előtt. Az iszonyat lehet szép is. „Fröccsent a vér, szálltak a zsigerek, go molygott a füst. Menekülnöm kellett volna, de nem bírtam levenni a szemem a furcsa látványosságról.” De a főszereplő ugyan ilyen szépnek látja a bombázást is, épp csak a félelem zavarja meg egy kicsit az esztétikai élményt. Mégis van olyan érték, amit a har cok sem tudnak kiölni az emberből. Bár a fiú szerelme meghal a történet elején, ő mégis vágyik a szeretetre. Miután a vélt vagy va lós Teó meghal, a fiúnak csak Zoé marad, akit érzékcsalódásaiban végig magával visz az úton, és újra meg újra megjelenik a hallucinációiban, habár ő nyilván nem tudja, hogy a lány csak az elméjében van je len, ahogy a testvérét is valósnak hiszi. Totth Benedek üzenete egyszerű, nem is kell sokat keresnünk, a szánkba rágja a szava kat, olyannyira, hogy ez a regény utolsó mon data: „Nincs benne semmi emberi”. Ha ezt a fajta tanítónénis bölcselkedést elhagyná, akkor kifejezetten jó könyv lenne Az utolsó utáni háború, így viszont rossz érzés marad az emberben. Nem kellett volna ezzel a klisés végszóval elrontani a hatást. Kár volt tanme sét csinálni egy egyébként kifejezetten érde kes történetből. Totth Benedek: Az utolsó utáni háború, Magvető Könyvkiadó, 2017