A szemtanú A koronavírus-fertőzésben elhunytakat a családtagok holtukban sem láthatják. Ezért is számít annyira, hogy van egy szemtanú, aki látta, kísérte őket az életük végén. Hogy mi történik a kórház zárt ajtói mögött, arról
Kovács
Teodóra
kórházlelkésszel
beszélgettünk.
Amikor valakinek kórházba kerül a hozzátartozója, az a ki nem mondott kérdés is ráterhelődhet: vajon viszontláthatják-e még egymást valaha. A járványhelyzet sokszorosan megpróbálja a hozzátartozókat, akik még csak látogatni sem mehetnek be szerettükhöz, és van, hogy már csak a lezárt koporsó vagy az urna mellett állhatnak meg. A járvány okozta sosem látott készültség emberfeletti terhet ró az egészségügyi személyzetre és magukra a betegekre is, akiknek ebben a halálközeli helyzetben egy-egy jó szó, tekintet vagy érintés mindennél fontosabb. Ezért van olyan nagy szükség most különösen is a kórházlelkészek szolgálatára. Tavaly október óta a haldoklókhoz és a hitéleti támogatást kérő koronavírusos betegekhez a család vagy a betegek kérésére a lelkészek többnyire bemehetnek látogatni. Így tesz Kovács Teodóra is. A Kiskunhalasi Semmelweis Kórház Szegedi Tudományegyetem Oktató Kórházának lelkipásztora januárban kezdte meg szolgálatát az intézményben. Rendszeresen bejár a különböző osztályok betegeihez, és a COVID-osztályra is bemehet, természetesen megfelelő védőfelszereléssel. ¬A védőoltását is azért kérte az elsők között, hogy vigyázhasson a
56 • Karakter • parokia.hu
betegekre és, persze, magára is. Félni azonban nem fél – azt tartja, félelemmel nem lehet szolgálni. Isten többször is megerősítette elhívását a kórházban fekvő betegek, hozzátartozóik és a gyógyítók felé, így pedig megértette, hogy bár kevés, amit megtehet, az a kevés azonban felbecsülhetetlen. A hozzátartozók helyett ő fogja meg a betegek kezét, méghozzá kesztyű nélkül, azt mondja, egy valódi érintés többet mond minden szónál. „A betegek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogy ott van velük valaki. A szavaknak ilyenkor nem sok értelme van, főleg, amikor valaki oxigént kap, inkább megfogom, megsimogatom a kezüket. Most is elérzékenyülök attól, mennyire vissza tudnak csatolni, ők is megszorítják, szinte megragadják a kezem. Van, aki talán azt is érzi, hogy ez számára az utolsó lehetőség az emberi érintésre.” Ő is érzi ennek jelentőségét, ezért még mielőtt belépne a fekvőbetegosztályokra, leül parányi irodájában és imádkozik – árulja el. „Mindig azt kérem, hogy a Szentlélek vezessen oda ahhoz, akihez oda kell mennem.” Amikor belép a kórterembe, nem kérdezi, ki református, ki nem, persze, vannak betegek, akik már vár-
ják őt. Előfordul, hogy mások is jelét adják annak, hogy szívesen fogadnák. Ilyenkor tőlük is megkérdezi, hogy vannak, előfordul, hogy imádkozik is értük. A Szentlélek vezeti ilyenkor, hiszen sokszor nem ismeri személyesen, akiért közbenjár, és a beteg sincs mindig abban az állapotban, hogy magáról beszéljen. Sokszor a hozzátartozóknak legalább annyira szükségük van lelki támaszra, mint a betegeknek. „Bölcsnek kell lenni abban, hogy kit lehet egy-egy igével bátorítani – Isten ebben is vezet. Sokat tehetek már azzal is értük, ha meghallgatom őket. Ami pedig nagyon sokat jelent nekik, hogy el tudom mondani egy-egy látogatás után, milyen állapotban van a szerettük. Nem egy eset volt, amikor az volt az utolsó impulzus valakiről, amit én elmondtam, mert a hozzátartozók már nem láthatták őt az utolsó napokban. Megrendítő, hogy a fertőzésben elhunytat még holtában sem szabad megnézni. Ezért is számít annyira, hogy van egy szemtanú, aki látta, kísérte őt az élete végén.” A krízishelyzet nem a nagy megfejtések ideje, előbb-utóbb azonban feltörnek a miért-kérdések. „Akár a kórházban, akár a szórványgyülekezetben, akár az utcán vagyok, csak