Új kihívások a védői munkában

Felgyorsult korunk minden korábbinál gyorsabb jogalkotási folyamatot honosított meg. Az élet legkülönbözőbb területeit szabályozó jogi normák ugyan érzékelhetően fokozott tempóban születnek – majd módosulnak – e lendület mégsem érhető ilyen mértékben tetten az írott jogszabály egységes gyakorlattá válása tekintetében. A tapasztalat azt mutatja, hogy éveknek kell eltelniük, mire egy hatályba lépő új jogszabály kikristályosodott jogalkalmazói gyakorlatot alakít ki. Kijegecesedett nyomozó hatósági, ügyészségi és bírósági rutinról ugyan még a 2017. évi XC. törvény, azaz az új büntetőeljárási törvény (a továbbiakban: Be.) vonatkozásában sem lehet szó, a 2018. július 1-je óta eltelt idő mégis elegendő volt arra, hogy áttekintsük az új eljárási törvény nyomozó és vádhatóság, valamint bíróságok általi gyakorlati alkalmazása első időszakának tapasztalatait. Ez alapján pedig az a konzekvencia biztosan levonható, hogy az új Be. sok tekintetben újszerű felfogása és a korábbiakhoz képest új jogintézményei a védőkéhez hasonló próbatételek elé állították a büntető igazságszolgáltatás részeként működő, más hivatások gyakorlóit is.

Dr. Bánáti János ügyvéd, c. egyetemi tanár, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, a Magyar Jogász Egylet alelnöke

I. Bevezető gondolatok Minden törvényt több szempontból lehet elemezni. Alapvetően különbözhet a jogtudományi, elméleti vizsgálódás a jogalkalmazó szempontjaitól. A büntetőeljárási törvény ezen túlmenően abban is különbözik más törvényektől, hogy nyilvánvalóan más a megközelítésük a különböző jogalkalmazói hivatásrendeknek, amikor ezt a törvényt vizsgálják, elemzik, és véleményt nyilvánítanak róla. Vizsgálódásom nézőpontját a védői munka határozza meg, így ezáltal vállaltan „védői elfogultsággal” alkotok véleményt az új büntetőeljárási törvényről.

A védői hivatás létének lényegét Király Tibor, a magyar büntetőeljárás tudományának kiemelkedő képviselője így fogalmazta meg: „Abban az eljárásban van több remény és lehetőség az igazság elérésére, amelyben a terheltet megilleti a védelem joga, amelyben a védelem működése biztosított.”1

Az új Be. kapcsán mindenekelőtt fontos egy rövid visszatekintés rögzítése. 2015 januárjában került a kormány elé az új büntetőeljárási törvény szabályozási elveiről szóló előterjesztés, amelyben ismét kiemelték, hogy az új kódex alapvetései közül kiemelt jelentőségű a hatékonyság, a gyorsaság, az egyszerűség, a korszerűség, a koherencia és a célszerűség, amellett azonban hogy mindezek érvényre juttatása nem járhat az eljárási garanciák sérelmével.

Rossz jelnek kellett azonban tekinteni, hogy az előterjesztés kiemelt súlyt fektetett a „joggal való visszaéléssel szembeni hatékony fellépésre”, megelőzve a visszaélésszerű joggyakorlást, kiemelve az efféle eljárások indokolatlan veszélyeit. Természetesen egyet kell értenünk azzal a jogalkotói akarattal, amely egyensúlyt kíván teremteni a terhelti alkotmányos jogok védelme és a büntető igazságszolgáltatás hatékony működése iránti társadalmi elvárások között, azonban nyilvánvalóan fennáll a veszélye annak, hogy ha a jogalkotás elsősorban az eljárások indokolatlan elhúzása visszaszorításának igényét hangsúlyozza, akkor ezt elsősorban a védekezési jog csorbításával szándékozik elérni, noha tényadatokkal nem támaszthatók alá azon nézetek, amelyek a védői munkában látják a büntetőeljárások szükségtelen elhúzódásának fő okát. Nem vitatva, hogy esetenként lehet ilyen jellegű, kifogásolható magatartással találkozni, a tárgybani felmérések azonban egyértelműen igazolták, hogy védői mulasztásra, szándékosan jogellenes magatartásra elenyésző számban vezethető vissza eljárás elhúzódása.

Az Országgyűlés által végső formájában elfogadott büntetőeljárási törvény vizsgálatát védői elfogultsággal végzem el.

II. Az eljárás gyorsításának igénye és az eljárási garanciák összefüggései A büntetőeljárás egyszerűsítésének és gyorsításának gondolata és igénye nem új keletű és nem magyar specialitás. Ebből is következően a védelemnek is számolnia kell az ez irányú fejlődéssel, azonban joggal igényelhetjük a védői szempontok figyelembevételét is.

A problémakör felvetésénél visszautalok a védő munkáját szabályozó törvényhelyekre2, amelyek a védőt egyoldalúságra kötelezik. Ennek keretében külön is utalok arra, hogy a védő a védekezési eszközöket kizárólag a terhelt érdekében használja fel.

Ebből a felfogásból pedig a büntetőeljárások gyakorlatában nem következhet más, mint az, hogy egy potenciálisan meglévő bizonyítási indítvány tényleges előterjesztését a védő attól is függővé tegye, hogy a büntetőeljárásban a vád, illetve az eljárás többi szereplője által előterjesztett bizonyítási indítványok hatására milyen módon, irányban fejlődik az eljárás.

El kellene tehát ismerni a védőnek azt a jogát, hogy a „terheltnek megfelelő időben” terjessze elő bizonyítási indítványát, azaz helytelen felfogást tükröz annak törvényi előírása, hogy ezt általánosságban az előkészítő ülésen kell megtennie.

Téves iránynak tartom a törvény miniszteri indokolásának azon mondatát, amely mintegy kivételt nem tűrő tézisként szögezi le, hogy „a védő jogainak az eljárás elhúzódását eredményező gyakorlása védői kötelezettségszegésnek tekinthető”. Itt nem csak elvi kérdésről van szó, hiszen az eljárásban kiszabható bírság felső határát egymillió forintra emelte a jogalkotó, ami enyhén szólva is súlyos fenyegetés, különösen arra tekintettel, hogy a kirendelt védő díjazása méltatlanul alacsony.

Az eljárás gyorsítása kérdéskörének leglényegesebb része az előkészítő ülés szabályozása és ehhez kapcsolódóan a bizonyítási indítványok előterjesztésének sorsa.

Alapjaiban természetesen elfogadható, hogy az előkészítő ülés a jelenlegitől merőben eltérő rendeltetést kapott, és a szó valódi értelmében szolgálja a tárgyalás előkészítését. Helyeselhető, hogy kinyilvánítódik a tárgyalás koncentráltságára vonatkozó jogalkotói célzat, de legalábbis kritikával kell fogadni azt az elképzelést, hogy a bizonyítási indítványoknak a tárgyalási szakaszban jogkövetkezmények nélküli előterjesztésének lehetősége jelentősen szűküljön.

E vonatkozásban mindenekelőtt azt tartom szükségesnek figyelembe venni, hogy a büntetőeljárás középpontjában a terhelt büntetőjogi felelősségének vizsgálata áll. Azt pedig felesleges hangsúlyozni, hogy a büntetőjogi felelősség fennállása vagy hiánya megállapításának következményei mélyrehatók és messzire vezetnek, ezért megfelelő módon szankcionálható ugyan az előterjesztő indokolatlan késedelme, de egyrészt itt a hangsúlynak az indokolatlan szón kell lennie, másrészt pedig a szankció soha nem idézheti elő az igazság feltárásának háttérbe szorulását. Azaz a gyorsítás oltárán semmilyen körülmények között nem áldozható fel az igazság megismerése, amennyiben erre megvannak a megfelelő eszközök. Ilyen eszköz (bizonyítási lehetőség) fennállása esetén tehát a bizonyítási indítványnak minden körülmények között helyt kell adni.

Lényegében ezt vallja az új Be. is, hiszen csak akkor teszi lehetővé a javasolt szabályoknak meg nem felelő bizonyítási indítvány indokolás nélküli elutasítását, ha arra a tényállás tisztázásához nincs szükség. A tényállás tisztázáshoz szükséges, az új törvény felfogása szerint azonban késedelmesen előterjesztett indítványnak a bíróságnak helyt kell adnia ugyan, de az előterjesztő szankcionálhatóságát, egyes esetekben kötelező szankcionálást írja elő.

Ennek a kötelezettségnek egyébként az is gátat szab, hogy nem biztosítható teljeskörűen a védő felkészülése erre az időpontra. Az előkészítő ülést ugyanis legkésőbb a vádirat kézbesítésétől számított egy–három hónapon belül meg kell tartani, másik oldalról a törvény mindössze azt garantálja, hogy legalább a vádemelés előtt egy hónappal kézhez kapja a védő az ügy teljes iratát. Ebből tehát az következik, hogy – az egyedi kivételeket figyelmen kívül hagyva – a védőnek általában hatvan nap áll rendelkezésére ahhoz, hogy adott esetben egy többvádlottas, több ezer oldalas nyomozati irattal a bírósághoz érkező ügyben eljusson az ügyismeretnek arra a szintjére, hogy kétséget kizáróan meg tudja állapítani, hogy az előterjeszthető bizonyítási indítvány szolgálja-e a terhelt érdekét. Meggyőződéssel állítom, hogy az ügyek jelentős részében ez képtelen elvárás.

Világosan tetten érhetőnek látom a fegyveregyenlőség hiányát, így inkább „fegyveregyenlőtlenségről” beszélhetünk, hiszen a vád képviseletében eljáró ügyész oly módon érkezik az előkészítő ülésre, hogy az azt megelőző nyomozást, vádelőkészítő szakaszt teljes terjedelmében ismerte, „uralta”, azaz tőle – aki az ügy objektív, teljes körű feltárására köteles – valóban elvárható, hogy ne késlekedjen a bizonyítási indítvány előterjesztésé-

Dr. Király Tibor (1920-2021) a MÜK-től kapott „Jog szolgálatában” kitüntetés átvételekor, 2014-ben. Hatvan évvel ezelőtt leírt gondolatai örökbecsűek: „Soha nem a védőtől kell félteni a büntetőeljárást. A védő közreműködése sokkal inkább elősegíti, mint gátolja a jogszerű eljárást, az igazságos ítéletet”.

vel. A védő részére azonban a nyomozás során biztosított, korlátozott terjedelmű adat- és iratmegismerési jog nem teszi lehetővé, hogy az ügyésszel egyenlő mértékű ügyismerete legyen az előkészítő ülésen.

Eleve téves tehát az a kiindulópont, amely elvárhatónak tartja a védőtől is, hogy az előkészítő szakaszban minden lehetséges, ismert bizonyítási indítványt előterjesszen.

III. A védői kirendelés új rendszere A pozitív változások közé sorolom a védői kirendelés szabályozásánál bekövetkezett módosítást, noha ez az ügyvédi kamarákra új feladatokat ró.

Miközben az új Be. természetesen továbbra is a meghatalmazott védő elsőbbségét hangsúlyozva szabályozza a kirendelt védő intézményét, annak szabályait teljeskörűen megújítja. Az elmúlt években többoldalú kifogás érte a kirendelések elosztásának rendszerét, ezen belül azt, hogy az eljáró hatóság nemcsak a kirendelés szükségességéről dönt határozattal, hanem a kirendelés ellátására jogosult ügyvédek közül maga választhatta ki az eljáró ügyvéd személyét. Jelen írás keretei nem teszik lehetővé, hogy e helyütt részletezzem azokat a ma már széles körben ismert és részben elismert aggályokat, amelyek ezt a megoldást körbevették.

A megoldást az ügyvédi kamarák bevonása jelenti, hiszen a hatóság kizárólag a kirendelés tényéről dönt, ezt elektronikus formában jelzi az illetékes területi kamarának, és a köztestület feladatává teszi, hogy egy lényegében automatikus, az eljárási cselekmények időszerű lefolyását, valamint az arányos munkateher-elosztást is lehetővé tevő informatikai rendszert működtessen.

A kirendelt védő jogai és kötelességei fő vonalakban érintetlenül maradnak, azonban törvényi szintű kötelezettséggé válik, hogy ha az eljárásban a kirendelt védő helyébe meghatalmazott védő lép, egyrészről erről a tényről a meghatalmazott védő köteles haladéktalanul tájékoztatni a korábban eljáró kirendelt védőt, aki viszont ugyancsak haladéktalanul köteles minden olyan adatot közölni és minden rendelkezésére álló olyan ügyiratot átadni, amely felhasználható a védelem ellátásához.

A Magyar Ügyvédi Kamara kiépítette és a területi kamarák törvényi feladatának biztosítása érdekében működteti azt az infor-

matikai rendszert, amely száz százalékot megközelítő biztonsággal teljesíti, hogy a kijelölés iránti kérelem a beérkezéstől számított néhány percen belül feldolgozásra kerüljön, és a kijelölt ügyvéd adatait közöljék a hatósággal.

Sajnos itt is meg kell állapítani, hogy a kirendelő hatóságok a rendszer működtetésének első időszakában jelentős számban elmulasztották e kötelezettségüket, abból a téves feltevésből kiindulva, hogy a kijelölésről gondoskodó kamarai rendszer továbbítja a kirendelő határozatot is a kijelölt ügyvédnek.

Nyilvánvaló, hogy itt nem egyszerű technikai kérdésről van szó, hiszen a kirendelés mint közjogi aktus közvetlenül kell hogy létrejöjjön a kirendelő hatóság és az érintett ügyvéd között, azaz a kamara a jogszabály által nem kapott és így a gyakorlatban sem kaphat feladatot a kirendelő határozat postázása, továbbítása körében. A kamara az informatikai rendszer által kijelölt ügyvédet nem rendelheti ki a hatóság helyett, eljárási cselekményre nem idézheti.

IV. A nyomozati iratok terhelt és védelem általi megismerése Ahogy arra már jelen dolgozat szerzője korábban részletesen értekezett: „Az új Be. egyik legjelentősebb, alapelvi szintű újítása volt a teljes ügyirat-megismerés elvén álló büntetőeljárási rendszer kialakítása, amelynek következtében már a nyomozati eljárás során – a korábban megszokottakhoz képest – lényegesen kiszélesedett a terhelt és a védő iratmegismerési joga. Az ügyirat-megismerési jog alapvető rendelkezéseit az új Be. 100. §-a rögzíti, kommentárt nem igénylő egyértelműséggel deklarálva, hogy az ügyirat-megismerés joga az eljárás valamennyi ügyiratára kiterjed, ideértve a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság által beszerzett, illetve a büntetőeljárásban részt vevő személyek által benyújtott, valamint csatolt iratokat és a további bizonyítási eszközöket is. Főszabály szerint tehát a terhelt és védője valamennyi nyomozati iratot és bizonyítási eszközt megismerheti, kivéve azokat, amelyeket az eljárási törvény explicite kiemel a megismerhető ügyiratok köréből. Ilyenek például az ügyészség és a nyomozó hatóság között a felügyelet és irányítás gyakorlásával összefüggésben keletkezett ügyiratok.”3

Bár meglehetősen egyértelmű normák összessége alkotja a terhelt ügyirat-megismerési jogának jogszabályi hátterét, a gyakorlat mégis számos visszatérő problémát hozott felszínre e körben is. Utalok itt elsősorban az iratvisszatartásról rendelkező döntések indokolásának teljes elmaradásáról vagy sematikus voltáról. Ez a hiányosság teljes egészében kiüríti a jogorvoslati lehetőséget.

V. Vádlotti együttműködés – védői dilemmák A törvény egyik legfontosabb újítása, hogy ténylegesen, kézzelfoghatóan honorálni kívánja a vádlotti együttműködést.

A hatékonyság javítása a garanciák megtartása mellett determinálja, hogy büntetőeljárásunk irányt vegyen a terhelttel köthető megállapodás felé. A törvény sok lehetőséget fogalmaz meg arra, hogy ösztönözze a terheltet a beismerésre, amelynek eredményeképpen az eljárás gyorsabban és egyszerűbben zárható le. Az előbbiek következtében felszabadulhat az állam által felépített és működtetett büntető igazságszolgáltatás kapacitása, és átcsoportosíthatóvá válhat azon ügyek minden részletre kiterjedő, megalapozott végigvitelére, ahol kétséges a bűnösség.

Nyilvánvaló, hogy a törvény csak a lehetőségét teremtheti meg annak, hogy a hatékonyság oly módon javuljon, hogy mind több ügyben törvényes megállapodásra kerüljön sor. Mindehhez – álláspontom szerint – a törvényt hivatásszerűen alkalmazóknak nézőpontot kell váltaniuk, a jelenleg alapnak tekinthető bizalmatlansági elvet fel kell hogy váltsa a kölcsönös bizalom elve. El kell jutnunk odáig, hogy a védőket a jövőben az ügyészségeken nemcsak a tájékoztatóirodáig engedik, nemcsak az eljáró ügyész nevét közlik, de lehetővé teszik a személyes tárgyalások kezdeményezését és kiegyensúlyozott lebonyolításának lehetőségét is.

Ezen írás kereteit meghaladja a védőkre váró problémák részletes taglalása. Gondolok itt arra, hogy mindenekelőtt minden törvényes eszközzel törekedni kell az eljárás kezdeti szakaszától a lehető legteljesebb körű ügyismeretre, hiszen ez az alapja annak, hogy a védő felmérhesse, milyen tanácsot adjon a terheltnek. Újra kell gondolni azokat az etikai szabályokat, amelyek a terhelt és a védő viszonyát keretezik, hiszen két irányból is veszély vár a védőkre: utólagos szemrehányást kaphatnak, ha egyezség megkötését tanácsolják, más esetekben pedig azért, ha ennek megkötését nem tartják indokoltnak, és egy súlyos büntetést kiszabó ítélet utólag megkérdőjelezheti a tanács helytállóságát.

Az egyezség kérdése tehát komoly védői kihívás, hiszen az egyik legalapvetőbb döntést kell a terheltnek meghoznia, anélkül hogy a nyomozati anyag teljességének birtokában lenne. Ez a fő oka gyakran annak, hogy a védő tartózkodik attól, hogy ügyfelét rábeszélje az egyezség megkötésére. Határozott véleményem szerint a védők tartózkodása e körben tehát az óvatosság elvére vezethető vissza, nem pedig arra a helytelen felvetésre, hogy a védő azért nem érdekelt a sommás elintézésben, mert „rentábilisabb számukra az elhúzódó eljárás folytán megnyíló anyagi lehetőségek kihasználása”. Semmiképpen nem osztom tehát azon okfejtést, hogy a védőnek semmilyen érdeke nem fűződik az egyezség megkötéséhez, sőt a meghatalmazott és a kirendelt védő is a két-három évig elhúzódó büntetőperben kifizetendő több munkaórákban érdekelt, hiszen a mértékes indítvány elfogadása esetén a védő „komoly” munkadíjtól eshet el.

Ez az okfejtés, túl azon, hogy sértően általánosító a védői karra, nem is tényszerű, hiszen a megbízásos büntetőügyekben a munkadíj nem is óradíjban kerül a legtöbbször megállapításra, a kirendelési óradíj pedig az irodai költségek és terhek figyelembevételével egyáltalán nem nevezhető annyira vonzónak, hogy a védő ezért húzza az eljárást.

Az egyezségek alacsony számának oka meglátásom szerint tehát sokkal inkább a hatósági oldalon keresendő.

VI. Előkészítő ülés Mindenekelőtt e helyütt is hangsúlyozni szeretném, hogy a tárgybani nyilvános ülés az új Be. egyik legsikeresebb új intézménye. Statisztikai adatokat most nem ismertetek és nem is elemzek, jelen írás terjedelmi korlátaira figyelemmel csak tényszerűen jelzem, hogy az eljárás gyorsításának ezen intézménye beváltotta az előzetesen hozzá fűzött várakozásokat.

Természetesen itt is merülnek fel újszerű védői feladatok. Ilyen például a terhelt részére történő tanácsadás annak kérdésében, hogy érdemes-e elfogadni vagy elutasítani a felajánlott büntetést, ezáltal idő előtt lezárva az eljárást. E körben azonban még ennél is fontosabb kérdésnek tartom annak kiemelését, hogy ez az intézmény többvádlottas ügyekben gyakran félre is viheti az objektív igazság feltárhatóságát, valamint a bizonyítás tisztességes lefolytatá-

sát. Arra gondolok, hogy számtalan olyan eset lehetséges, amikor szubjektív megítélés kérdése, hogy történt-e bűncselekmény, megállapítható-e például az eshetőleges szándék. Ilyen esetekben életszerű az a döntése valakinek, hogy ahelyett hogy több évig még büntetőeljárás hatálya alatt álljon (ami önmagában sok szempontból korlátozhatja az életújtát), elfogad egy pénzbüntetést vagy felfüggesztett szabadságvesztést. Ez általában önmagában nem is vet fel problémát, ez a beismerés azonban a vádat elfogadó és a tényállást nem vitató nyilatkozattal együtt más terhelt helyzetét is befolyásolhatja. Az olyan többvádlottas ügyekben, ahol az elkövetők magatartása a bűncselekmény jellegéből fakadóan egymást feltételezik (például befolyással üzérkedés és befolyás vásárlása, aktív és passzív vesztegetés vagy kábítószer átadása és megszerzése), egyes vádlottak beismerésének elfogadása a bizonyítási nehézségeken túl további kérdéseket is felvet. A bíróság a beismerő vádlottal szemben az előkészítő ülésen nyomban ítéletet hozhat, miközben a tagadó vádlottak tekintetében az eljárást lefolytatja, és kizáró rendelkezés hiányában ugyanazon bírói tanács jár el a tárgyalási szakban, folytatja le a bizonyítást és hoz ítéletet, mint aki az előkészítő ülésen a rendelkezésre álló bizonyítékokat már értékelte, hiszen megállapította, hogy az iratok alátámasztják a beismerést.

Jelen írás keretében csak megemlítem, és nem hozok fel érveket azon alkotmánybírósági döntéssel4 szemben, amely nem látta e körben veszélyeztetve a bírói (p)ártatlanságot.

VII. Terhelti jelenlét a tárgyalás során, nyilvánosság Ezt követően egy olyan kérdésről szólnék, amelyhez „érzelmi szálak” fűznek, mert ebben a kérdésben az új Be. előtti évtizedben többször nyilvánítottam véleményt előadás és írás keretében is. Ez pedig a terhelt tárgyalási jelenlétének kérdése.

Érveltem amellett, hogy ez a terhelt védekezési jogának része, és helytelenítettem, hogy a hatályos törvény ebből a jogból kötelezettséget alkotott, ami többvádlottas ügyekben gyakran akadályozta a tárgyalás megtartását.

Csak remélni tudom, hogy érveim is hozzájárultak a törvény módosulásához, az azonban öröm számomra, hogy a jogalkotó is kinyilvánítja, hogy a tárgyalási jelenét alapvetően jogosultság, ezért sokkal szélesebb körben teszi lehetővé a vádlottnak a tárgyalási jelenlétről való lemondást, biztosítva a visszatérés lehetőségét.

Megállapítható, hogy a terheltnek ez a szélesebb joga, a védői kötelezettség szélesedésével jár, hiszen a védőnek jelen kell lennie a terhelt távollétében tartott tárgyalásokon is, sőt merőben új feladatként kézbesítési ügygondnokként kell fellépnie a távol maradó terhelt vonatkozásában.

Ez már átvezet azokhoz a változásokhoz, amelyeket nem tartok védői szempontból pozitívnak. A következőkben ezek közül említek néhányat. E körben röviden elemezném a büntetőügyek tárgyalásának két kiemelkedő alapelvének, a nyilvánosságnak és a közvetlenségnek néhány évtizeden belül bekövetkezett döntő változásait: 1. Szakmai pályám első évtizedeiben (hetvenes-nyolcvanas évek) megszokottak voltak a hallgatósággal zsúfolt tárgyalóteremben zajló ülések, ahol tehát a gyakorlatban is érvényesült a nyilvánosság alapelve, nem beszélve a közvetlenségről, hiszen vádlotti és tanúi meghallgatásra kizárólag a tárgyalótermekben került sor. 2. A kilencvenes évek elejétől a hallgatóság helyét a televíziós közvetítések és az újságírók vették át, akik a jelentősebb ügyeket szinte folyamatosan közvetítették, az írott sajtó is nap nap után tudósítást adott róluk. 3. A nyomtatott sajtónak a tárgyalásokról történő kikopásával és a televízió bulvárosodásával egyidejűleg a következő fázis a kétezres évek elejétől 2018-ig (az új Be. hatálybalépése) jellemezhető, ahol azonban legalább a vádlottak és a védők fizikai jelenlétében zajlottak a tárgyalások, tehát a nyilvánosság gyakorlati eltűnése mellett legalább a közvetlenség továbbra is érvényesült. 4. Végül bekövetkezett a legújabb szakasz, amikor már az ügyek jelentős részében nem csupán a hallgatóság hiányzik a tárgyalótermekből, hanem maguk a vádlottak is, vagy azért, mert élve jogukkal lemondanak a részvételről, vagy azért, mert a büntetés-végrehajtási intézetből nem állítják elő a terheltet, de „nagyvonalúan” biztosítják a Skype-kapcsolatot. Túl azon, hogy ez véleményem szerint közelről sem biztosítja a valódi közvetlenséget, a védőnek is újszerű feladatot ad, hiszen döntenie kell arról, hogy a még fennmaradt közvetlenség lehetőségéről lemondva a távkapcsolatra kényszerített terhelt mellett ül, vagy a védői jogok egy részéről lényegében lemondva a tárgyalótermet választja, ami azt jelenti, hogy a tárgyalás idejére magára hagyja a vádlottat, hiszen nincs lehetőség a közvetlen kapcsolattartásra. 5. Ellenállok a kísértésnek, és nem bocsátkozom jövőbe látással, nem jósolgatok, hogy a következő években, évtizedekben az informatikai fejlődés hová vezet, marad-e még valami a valódi közvetlenségből, a valódi nyilvánosságból.

VIII. Záró gondolatok Írásom elején már idéztem dr. Király Tibor szavait, most gondolataim összegzésénél ismét a közel hatvan évvel ezelőtt megjelent művéből idézek, mert minden, büntetőeljárással foglalkozó számára örökbecsűek az ott írtak, ma is megkerülhetetlenek: „A történelmi és a társadalmi gyakorlat bizonyítják, hogy az igazság elérésének az az eljárás az alkalmas eszköze, amelyben a terhelt szabadon védekezhet, amelyben védő támogathatja őket. Nem hihető ugyan, hogy a védelem joga oly csodaír, amely megóv a visszaélésektől, a tévedésektől, az ártatlanok elítélésétől, de mégis, valamely biztosítékot nyújt erre, és reményt kelt.

Soha nem a védőtől kell félteni a büntetőeljárást. A védő közreműködése sokkal inkább elősegíti, mint gátolja a jogszerű eljárást, az igazságos ítéletet.

Az igazságért küzdő erők a valóságban akkor vannak egyensúlyban, ha működik a védelem, és nem akkor, ha az hallgat.”5

Védői kötelességünk hűek maradni Király Tibor tanításához. 

Jegyzetek

1 KIRÁLY Tibor: A védelem és a védő a büntetőügyekben. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, 1962, 120. 2 Be. 42. § (4) bekezdés b) és d) pontja,

Üttv. 40. § (2) bekezdés. 3 BÁNÁTI János–MÁTYÁS Dénes: Új büntetőeljárási törvény – újszerű védői kihívások a büntetőeljárás nyomozati szakában. In BÁRD Petra (szerk.): Liber

Amicorum – Bárd Károly – Vol I. – Mértéktartó hatalom: Igazságszolgáltatás a jogállamban. Budapest, L’Harmattan

Kiadó, 2022, 191–192. 4 26/2021. (VIII.11.) ÁBhatározat. 5 KIRÁLY Tibor: A védelem és a védő a büntető ügyekben. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, 1962, 120–132.