13 minute read
Az anyagi igazság és a konszenzuális eljárásjogi jogintézmé nyek viszonya
by panpress
„A büntető perjogban az igazság értelme és követelménye mindenekelőtt abban áll, hogy a bíróság és minden hatóság, mely az eljárás valamelyik szakában eljárni hivatott, mindig a való tényekre köteles határozatát vagy intézkedését alapítani.” Ezt a dr. Finkey Ferenc által 1927-ben megfogalmazott követelményt hatályos büntetőeljárási törvényünk – parancsként kijelentő módban – szinte szó szerint ugyanígy írja elő: „A büntetőeljárásban a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza.” (Be. 163. § (2) bekezdés.) A törvény egészére vonatkozó célkitűzés és a bizonyítás általános szabályaként – kivételt nem engedve – megfogalmazott valósághű tényállásra alapozott döntések parancsa nem hagy kétséget aziránt, hogy a konszenzuális eljárásjogi jogintézmények térnyerése nem jelenti az anyagi igazságon nyugvó ítélkezés követelményének fellazítását.
Advertisement
Dr. Kónya István miniszteri biztos, Igazságügyi Minisztérium
A preambulum ünnepélyesen deklarálja az igazság megállapításának igényét, melyet a törvény konkrét rendelkezéseivel összevetve megállapítható, hogy a jogalkotó nem a formális, hanem a materiális igazságfogalom mellett kötelezte el magát.
Nem mindenki osztja ezt a véleményt. Példa erre Békés Ádám Az anyagi igazság keresése, az alaki igazság megtalálása című tanulmánya (250 éves a Dei delitti e delle pene – tanulmányok Cesare Beccariáról, KRE, 2015, Budapest), amely már címében elárulja a szerző álláspontját a kétféle igazságról, amelynek versenyfutásából – szerinte – az alaki igazság kerül ki győztesen, lévén hogy csak azt találjuk meg. Álláspontjának alátámasztására számos érvet hoz fel, amelyek között az igazság megismerhetőségének korlátai, a bizonyítékok tökéletlensége, az eljárási helyzetből fakadó kötelezettségek és kényszerek, a bíró (olykor téves) szerepfelfogása, sztereotípiák és bírói rutin, valamint az eltérő igazságelméletek egyaránt megtalálhatók.
Kimondva-kimondatlanul tagadja az anyagi igazság megismerésének lehetőségét, amikor a hibákhoz, hiányosságokhoz vezető okok számtalan veszélyének példálózó felemlítésével szemben a következőképpen vélekedik az alaki igazságról: „Az alaki igazsággal való megelégedés, azzal való »beérés« annak elismerését jelenti, hogy a perbeli felek által előterjesztett bizonyítékok, felajánlott bizonyítási cselekmények összességét kell csupán a bírónak megvizsgálnia és döntésre jutnia (…) Ebben a felfogásban azonban a bírónak csupán az eljárást vezetnie és döntenie kell, és nem kell arra törekednie, hogy az ügyész és a védő helyett gondolkodván derítsen fel tényállási részleteket vagy keressen bizonyítékokat. Ennek tényleges előnye az eljárások gyorsulása, az aktívabb ügyészi és védői munka.”
Fantoly Zsanett továbbmegy (maga Békés Ádám idézi őt ugyanott), amikor a bíró szerepéről gondolkodva fejti ki, hogy „ha a tiszta funkciómegosztás szerint gondolkodunk, akkor szükségszerűen el fog veszni az anyagi igazság, hiszen a bíró nem fog az ügyész helyett bizonyítani, és olyan esetben is felmentő rendelkezést hoz, amikor a bizonyítékokból tudja, hogy lenne további bizonyíték, amely a bűnösséget támasztja alá.”
A korábbi Be. 75. § (1) bekezdésében rendelt bizonyítási kötelezettséget (a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására törekvés kötelességét) Kadlót Erzsébet egyenesen ősbűnnek nevezte, mert – álláspontja szerint – „az anyagi igazsághoz ragaszkodás lehetetlenné teszi a jogfejlődést, a mo-
dern eljárási intézmények bevezetését, a hatékonyság és az időszerűség teljesítését”. Békés Ádám interpretációja szerint Kadlót azért tartja mindezt sérelmesnek, mert az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) határozatában kimondta, hogy az állam nem biztosít alanyi jogot az anyagi igazsághoz, és amennyiben az anyagi igazságot nem tükrözi az ítélet, ettől nem tekinthető törvénysértőnek. Elek Balázs ezt – német felfogás alapján – korlátozott igazságfelfogásnak nevezi. „A német felfogás a terhelt bűnösségének vagy ártatlanságának megállapításában látja az igazság lényegét, tehát nem anyagi, hanem eljárási természetű az igazság, mivel az eljárási szabályok megtartásával születik. Ennek megfelelően az igazság a tisztességes eljárás kritériumrendszerével, a pozitív jog által meghatározható, biztosítható és a garanciákon keresztül ellenőrizhető.”
Ez az utóbbi felfogás akkor lehet az anyagi igazság megtalálásának útja, ha hozzátesszük, hogy a bűnösség vagy ártatlanság megállapítása a vád szerinti bűncselekményben. Miként azt Békés Ádám az említett tanulmányában – Bócz Endrére hivatkozva – írja: „Ahhoz azonban, hogy a bíró képes legyen a számára releváns tének megtörtént eseményekkel való behelyettesítése, kitöltése, amelynek irányát a vád tárgya határozza meg. Nem mindegy – sem a bizonyítás, de a tisztességes eljárás követelménye szempontjából sem –, hogy a bizonyítás (és védekezés) tárgya akár ugyanazon eseményekkel kapcsolatban is a vádiratban még emberi test til-
nyeket megismerni, ahhoz meg kell tudnia határozni a bizonyítás tárgyát,”
A vád tárgyának akár minősítés szerinti többszöri változtatása ezt az utóbbi követelményt veszélybe sodorhatja, mert a releváns tények nem mások, mint a különös részi tényállások fogalmi elemei-
„A büntetőeljárás célja évezredek óta, amióta és ahol a bűnügyek elintézése jogilag rendezett eljárás alakjában történik, mindig és mindenütt kifejezetten és hangsúlyozottan az igazság keresése és az igazságosság érvényesítése volt, és ma is az. Igazság a tények megállapítására nézve s igazságosság a bűnösség feletti döntés és a büntetéskiszabás tekintetében. Összefoglalva, egy kifejezésbe tömörítve: igazságszolgáltatás a bűnügyekben.” „A büntetőeljárásnak legelső éspedig sajátos feladata a biztos ténymegállapítás s ezzel a valóban elkövetett bűncselekmények miatt azok tetteseinek és részeseinek megbüntetését, a valóban ártatlanul gyanúsított vagy vádolt személynek pedig a zaklatástól és büntetéstől való megmentését lehetővé tenni. Ez az ún. büntetőper jogi igazság, vagy – amint a büntetőperjogi írók szeretik erőteljesebben kidomborítani – az anyagi igazság.” „Az anyagi és alaki igazság kifejezés a büntető és a polgári perjog képzelt vagy erőszakolt antagonizmusából ered.” „Csak annyit kívánok itt kiemelni, hogy azt a filozófiai álláspontot teszem a magamévá, mely az igazságot mint egyetemes, abszolút és örökérvényű fogalmat tekinti. Ez a felfogás tehát nem ismer kétféle igazságot, mert csak az az igazság, ami mindig, mindenütt és feltétlenül mindenre és mindenkire egyaránt érvényes. Az a tétel, hogy a Föld forog, igaz és érvényes volt akkor is, amikor még ezt nem bizonyította be a tudomány, sőt az uralkodó felfogás az ellenkezőt (a Föld mozdulatlanságát) tanította. A kétszer kettő négy vagy a Pythagoras-tétel igazak és érvényesek voltak azok tudományos megállapítása és formulázása előtt is, s igazak és érvényesek lesznek akkor is, ha az emberiség kihal vagy a Föld kihűl, és a csillagászok mai tanítása szerint valamikor majd a Napba belehull. Az ún. relatív igazság tehát fogalmi ellentmondás. Az, ami csak bizonyos helyen vagy bizonyos időre érvényes, az nem valódi igazság, mert érvényét, tekintélyét meg lehet dönteni.” „Az igazság mint a büntető perjog legfőbb vezérelve nekünk, perjogászoknak sem jelent mást, mint azt, hogy a büntetőeljárásban is úgy a bíró, mint az eljárásra hivatott minden más tényező a logikai értelemben vett igazat köteles mindig szem előtt tartani.” „A büntető perjogban az igazság értelme és követelménye mindenekelőtt abban áll, hogy itt a bíróság és minden hatóság, mely az eljárás valamelyik szakában eljárni hivatott, mindig a való tényekre köteles határozatát vagy intézkedését alapítani.” (Dr. Finkey Ferenc: Anyagi igazság és téves jelszavak a büntetőeljárásban. 1927, Budapest, A Magyar Jogi Szemle kiadása. A továbbiakban felhozott valamennyi Finkey-idézet ugyanebből a tanulmányból származik.) tott felhasználása, a tárgyalási szakban (ugyanazon cselekmény) már csalás, végül kuruzslás, majd a megismételt eljárásban megint csalás. Az, hogy mi a valóságban megtörtént cselekmény, mi a materiális (bizonyítandó, megtalálandó) igazság, nem független az eljárás tárgyát képező cselekmény büntetőjogi minősítésétől. Az anyagi igazságon alapuló ítélkezés követelményének nem lehet meghatározó vezérfonala a váderedményesség mindenáron való kiszolgálása. („Az nem létezik, hogy nem találunk az eljárás ügyiratainak évek óta keletkezett hatalmas tömegében valami minősíthető cselekményt, ami az eljárás eddigi elhúzódását igazolhatja.”) Ez az utóbbi zárójelbe tett megjegyzés merő fikció egy teljességgel ki nem zárható hibás szemlélet szándékosan eltúlzott illusztrálására.
Az eddig kifejtettekkel nem tértem el a címben meghatározott tartalomtól, mert az anyagi igazság és a konszenzuális eljárásjogi jogintézmények viszonya éppen az anyagi igazság érvényesülése miatti aggályok miatt vált vizsgálódás tárgyává. A 2017. évi XC. törvény „kiemelt hangsúlyt fektet a terhelti együttműködésre”, mindez az időszerűség és pergazdaságosság elvének megfelelésigényével, de végül pragmatikus szempontok alapján, mert érdemes egyszerűbben kezelni azokat az ügyeket, amelyekben a terhelt beismer azokkal szemben, ahol a tagadó terhelt bűnösségét kell bizonyítani.
A törvény indokolása a terhelti beismerésnek és együttműködési szándékának kétféle megegyezéséről szól, a nyomozati szakban megköthető egyezségről, a bűnösség beismeréséről és a vádemelést követően kialakuló egyezségről (terhelt jóváhagyása,
belenyugvása), amely az előkészítő ülésen valósulhat meg a terhelt váddal egyező beismerésével és a beismeréssel érintett körben a tárgyaláshoz való jogról lemondással. Mindkét jogintézmény közös eleme, hogy a tényállás és a jogi minősítés nem lehet megállapodás tárgya, azt az ügyész közli a felekkel, kizárólag a joghátrányról és a járulékos kérdésekről lehet egyeztetni. A tényállás és jogi minősítés ügyészi kézben hagyása már garanciális elem, hiszen e két tényező szabja meg az eljárás – s ha sor kerül rá, a bizonyítás – tárgyát, irányát. Az előkészítő ülésen ez nem is történhet másként, mivel a konlített jogintézmények bírósági szakasza lerövidül, és éppen a bizonyítás – olykor elhúzódó – folyamatát kiküszöbölve, a tárgyalást elhagyva születhet igen gyorsan ügydöntő határozat. Az eljáró hatóságok és bíróság kötelezettsége tehát változatlan, betartani a Be. 163. § (2) bekezdésének parancsát. (Jóllehet az említett törvényhely a döntések valósághű tényállásra alapozását a bíróságra, az ügyészségre és a nyomozó hatóságra megkülönböztetés nélkül, tehát azonos módon rendeli, egyet kell értenem Kadlót Erzsébet hivatkozott tanulmányának azon állításával, mely szerint „a vád
szenzus tárgya a vádiratban foglalt bűncselekmény, amelyet a közvádló tett a vád tárgyává. Az anyagi igazságon alapuló büntetőjogi felelősségre vonás pedig a valóság felderítésével (kinyomozásával) kezdődik, a büntetőigény megfogalmazásával és érvényesítésével (vádemelés) folytatódik, és az ítélkezés által teljesül be. Az anyagi igazság megtalálásának útja folyamat, amelynek kezdete megelőzi a bíróságot. Egyebek mellett már csak ezért is gondolatébresztő Kadlót Erzsébet e témával foglalkozó tanulmánya, amely A „vád igazsága” címmel jelent meg 2010-ben. (A „vád igazsága”. In: A büntető ítélet igazságtartalma. Szerk.: Erdei Árpád, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010., 23–44. o.) Ezt az utat járják be a konszenzuális eljárásjogi jogintézmények is. A különbség az, hogy az emigazsága és az ítélet igazsága közeli rokonok”. A közeli rokonság azonban nem egyenértékűség, mert a mindenkire kötelező erejű anyagi igazság erejével csak a jogerős bírósági ítélet rendelkezik.)
A beismerés következményeként megnyíló együttműködés soha nem kötelező, hanem önként választható jogosultság, amelynek elfogadása, jóváhagyása a bíróságra van bízva. A bűnösség beismerése és a tárgyaláshoz való jogról lemondás bíróság általi elfogadás taxatíve felsorolt feltételekhez van kötve, éppúgy, mint az egyezség jóváhagyása. Az egyezség jóváhagyásának feltételei mellett, ugyancsak garanciális követelmények sorát meghatározva a törvény öt olyan okot is megállapít, amelyek bármelyike az egyezség jóváhagyásának megtagadására kötelezi a bíróságot.
Az előkészítő ülésen tett beismerés és tárgyalás jogáról lemondás kapcsán a törvény a beismerés végzéssel történő elfogadását írja elő a bíróság számára, amenynyiben a beismerő nyilatkozat elfogadásának 504. § (2) bekezdés a)–c) pontjában foglaltak megvalósultak. Ebben az esetben, ha a bíróság nem látja akadályát az ügy előkészítő ülésen való elintézésének, a vádlottat a büntetéskiszabási körülményekre is kihallgatja. Ha ennek során támad bármilyen kételye a vádlott beszámítási képessége és beismerésének önkéntessége iránt, és úgy találja, hogy emiatt a beismerés elfogadásának nem lett volna helye, akkor elfogadó végzését éppúgy hatályon kívül helyezheti, mint az 521. § (3) bekezdésében meghatározott esetben. Az egyezséget jóváhagyó végzés hatályon kívül helyezésére és az eljárás továbbiakban általános szabályok szerinti folytatására a 737. § is megnyitja a lehetőséget, ha az egyezség jóváhagyása után szükségessé vált bizonyítás eredményéhez képest látja úgy a bíróság, hogy az egyezség megtagadásának lett volna helye. Az eljárást az ügy uraként kézben tartó bíró valóságmegállapító kötelezettsége, a konszenzuális jogintézmények alkalmazásában őt tételesen terhelő – félreérthetetlenül a vádlott perbeli jogosultságait garantálni, védeni hivatott – kötelezettségek az együttműködés visszaélésmentes gyakorlását szilárdan biztosítják. Mindehhez képest mivel magyarázhatók az aggodalmak? A konszenzuális eljárásjogi jogintézmények, ügyek tömeges időszerű befejezését eredményezik már ma is. Ezek az eljárási formák azonban a bírósági szakban megszokott bizonyítás elmaradásával járnak (hiszen éppen ez a cél, hogy a hosszas tárgyalási szak nélkül lehessen az ügyeket befejezni), és a tárgyalásokon megszokott alapos, részletekbe menő bizonyítás hiánya a „jó bizonyíték” megszerzésnek közvetlen élményétől fosztja meg a bíróságot, de a vádlót is, aki a konszenzus létrehozásakor a terhelt beismerésére épít úgy, hogy a további bizonyítás lefolytatásától eltekint. Ennek kétségtelenül van kockázata, de ez csak az egyezség kapcsán hozható fel. Egyébként a beismerés elfogadása olyan feltételekhez kötött, amelyek a legkisebb bírói kétely esetén a visszautasítást és a tárgyalás kitűzését követelik meg. A valósághű tényál-
lás az egyezség és az elfogadott beismerés esetén is meg kell hogy feleljen annak, amit a törvény az érdemi határozattól elvár. Mint az eddigiekből láttuk, a konszenzuális eljárás alapján elfogadott igazság sem kisebb értékű a tárgyaláson ítéleti bizonyossággal megállapítotthoz képest.
A terhelt eljárási érdekeinek védelmét szolgáló intézményesített eljárási garanciákat már érintettem.
A törvény hatálybalépése óta eltelt négy év ítélkezési tapasztalata nem igazolta azokat a félelmeket sem, amelyek a bírósági eljárás lerövidítésének mellékhatásaként a büntetéskiszabási gyakorlat torzulásától tartottak. A büntetéskiszabás mértéke nem enyhült, nem került veszélybe a középmértékes büntetéskiszabás törvényi követelménye. Ellenkezőleg. Bánáti János a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke az előkészítő ülésen elfogadott vádlotti beismerés gyakorlatával kapcsolatban azt a véleményét fogalmazta meg, miszerint „Nem figyelhető meg olyan gyakorlat, hogy az ügyész a vádlott beismerésére és a tárgyalásról lemondásra tekintettel érdemben enyhébb büntetés kiszabását indítványozná.”
Attól félünk, hogy olyan ítéletek tömege születhet s kerülhet irattárba, amelyek valótlan beismerésen alapulnak, csak azért, mert a beismerő vádlott szabadulni akart a büntetőeljárás szorításából polgári, gazdasági ellehetetlenülésétől tartva? Ez a veszély sem új keletű. Ki ne hallott volna már olyan esetről, amikor családi ráhatásra vagy anyagi előnyért valaki bűnösnek vallotta magát egy büntetőeljárásban, hogy az igazi tettes elkerülje a szabadságvesztést vagy más hátrányt.
Ennek megelőzése, kiszűrése a felderítés feladata, valamint mindazoké, a kontroll elvégzésére hivatott hatóságoké, akiknek munkája által teljesül a szélesebb értelemben felfogott igazságszolgáltatás. A tényállás és jogi minősítés ügyészi kézben van, egyezség sincs a büntetőjogi igény érvényesítésére hivatott közvádló nélkül. Az egyezség jóváhagyása, az előkészítő ülésen tett beismerő vallomás és tárgyalásról lemondás elfogadása pedig a bíróság döntése és felelőssége éppúgy, mint a megtárgyalt vádirat alapján hozott ítélet. A konszenzuális eljárásjogi intézményeknek nincs tehát eltérő viszonyuk – eltérő értékű igazságtartalmuk – az anyagi igazsághoz a tárgyaláson elbírált, kitárgyalt ügyekhez képest.
A bírói döntés igazságtartalma nem függhet attól, hogy a bíróság eljárásának melyik formájában hozták meg, és attól sem, hogy a terhelt együttműködött-e, avagy sem. A valósághű tényállás megállapításának kötelezettsége és az anyagi igazságon nyugvó ítélkezés követelménye általános, azonos érvényű, jelentőségében, értékében különbséget tenni nem lehet. ténymegállapításait. A jogerős ítélet közhiteles, ezért ténymegállapításai felhasználhatók más, például közigazgatási eljárásokban vagy a társadalom- (talán leghasznosabban a történelem-) tudományokban, anélkül hogy tartalmukra ismét bizonyítást kellene lefolytatni. Például a Legfelsőbb Bíróság sortüzes perekben hozott határozatai, semmisségi döntései, sőt igazolásai alapján valósághű, hiteles kronológiája rajzolható
Mégis van olyan eset, amikor a döntés csak tárgyaláson hozható meg, és megköveteli a nagy nyilvánosságot. Ilyen volt a táskás nő ügye, ahol ötévi méltatlan eljárásjogi helyzet után a Kúria hozott felmentő ítéletet, kifejezett elégtételt adva egy jogosan védekező bátor embernek, aki szembeszállt rablóival, mégis éveken át terheltként vett részt a büntetőeljárásban, holott sértett volt.
Az igazságot helyre kell állítani, ki kell mondani és minél szélesebb körben hirdetni, hogy kiperelhetőségének meggyőző ereje az igazságszolgáltatás iránti közbizalmat erősíthesse.
Az igazság kihirdetése több, mint az igazságot tartalmazó döntés meghozatala.
Tremmel Flórián professzor szerint a jogerős bírósági döntés – bár lehetnek hiányosságai, hibái – az igazság erejével bír, mondhatni, erősebbnek mutatkozik a valóságnál is. (Békés Ádám tanulmánya.)
Álláspontom szerint (Finkey után) az igazság nem több és nem kevesebb, mert az maga a valóság. Tehát valóság és igazság szinonima. Minden más értelmezés – egyiknek a másik fölé helyezése – megzavarhatja tisztánlátásunkat, világos gondolkodásunkat.
Tremmel professzor álláspontját úgy fordítanám bíróira, hogy a jogerős bírói döntés nem azért bír az igazság erejével, mert ítéleti (határozati) formába öntötték, hanem azért igazságértékű, mert a valóságot állapítja meg. A tényekről és bűnösségről hozott bírói döntés ítéleti rangját épp ez adja meg. Ezért fogadjuk el valósnak a jogerős törvényes ítélet meg Magyarország l944–1963-ig terjedő történelmének. E bírósági határozatok különleges értékét adja, hogy nem elégednek meg az események egymást követő időrendi leírásával, hanem azok jogi, alkotmányossági értékelését is elvégzik, szükség esetén nemzetközi jogi összefüggések tükrében. A Kúria Bs. III.1344/2016/10. számú végzésével igazolta, hogy Nagy Imre miniszterelnök és társainak elítélése a 2000. évi CXXX. törvény rendelkezése alapján semmis. A törvény által deklarált semmisség igazolását tartalmazó végzés az ENSZ Közgyűlésének határozatai és a genfi egyezmények alapulvételével állapította meg, hogy Magyarország miniszterelnöke (Nagy Imre) politikai gyilkosság áldozata lett. A politikai bűnténynek legfőbb bírói fórum általi megállapítása jogi, történeti hiányosságot pótol, és megbízható adatokkal szolgál a mártír miniszterelnök történelmi jelentőségének elismeréséhez. A legmagasabb bírói szinten meghozott döntés a bírósági határozatban megállapított valóságot hiánytalan teljességgel nyújtja át a történelmi értékelés számára a szubjektív érzelmi vagy még inkább eszmei-politikai elfogultság által torzított megközelítésekkel szemben.
Ne féljünk tehát kiállni amellett a materiális igazságfogalom mellett, amelyről Finkey olyan szépen, tisztán és szenvedélyesen szólt! Ebből nem engedhetünk, meg nem alkudhatunk, mert (ez is tőle származik): „Az anyagi igazság helyesen a jelző nélküli igazság.
