Az új büntetőeljárási törvény alkotmányos kihívásai

Az új büntetőeljárási törvény alkotmányos kihívásai

Eltelt egy év a leghosszabb törvényünk hatályba lépése óta. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy megálljunk, visszatekintsünk az eltelt egy évre, összegezzük a tapasztalatokat, és azokkal felvértezve tekintsünk a jövőbe, majd lássunk neki az új törvény további alkalmazásának. Meg kell állni azért, hogy egyfajta színes kaleidoszkópot kapjunk arról, hogy a hivatásrendek és a tudomány képviselői miként alkalmazzák a mindennapjaikban vagy értelmezik elméleti síkon az új eljárási törvényt, annak vívmányait, újdonságait.

Dr. Czine Ágnes PhD egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem, alkotmánybíró

Az első Büntető perrendtartást, az 1896. évi XXXIII. törvénycikket 1891-ben kezdték előkészíteni. A törvény 1896. december 4-én nyert szentesítést, majd az Országos Törvénytárban 1896. december 22-én hirdették ki. A Bánffy-kormány 1897 tavaszán nyújtotta be „a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről” szóló törvényjavaslatát a képviselőháznak. A törvényjavaslat azonban az ellenzék nem várt ellenállását váltotta ki. Erre legfőképpen az adott okot, hogy az előterjesztés 16. §-a értelmében a „nyomtatvány” útján elkövetett rágalmazást és becsületsértést kivették az esküdtbíróságok hatásköréből, és azok a hivatásos bíróságokhoz kerültek. Ezen ún. sajtószakaszt a fővárosi sajtó zöme és a parlamenti ellenzék elutasította, mert abban a sajtószabadság eltiprását vélték felfedezni.1

Milyen lesz egy büntetőeljárási törvény és hogyan tölti be szerepét a mindennapokban? Mennyiben határozza meg a törvényalkotással a jogalkotó, hogy miként értelmezi majd a szabályokat a jogalkalmazó? Az Alaptörvény 28. cikke2 egyértelmű kötelezettséget ró a bíróságokra ebben a tekintetben. Az Alaptörvény hetedik módosítása értelmében a jogszabályok szövegének értelmezésekor figyelembe kell venniük azok célját, de ezen felül vizsgálni szükséges a jogalkotó célját is, amennyiben felmerül az alkotmány-konformitás követelménye. A jogalkotó ezáltal az objektív mellett a szubjektív teleológiai értelmezési módot is alkotmányos rangra emelte.3 Ez a megközelítés a jogalkotási törekvésekkel összhangban álló jogalkalmazást szolgálja. Számos esetben ugyanakkor az eljárási törvényeket mindennapi tevékenységük során értelmező és használó jogalkalmazók: az ügyészek, a bírák, az ügyvédek és a tudomány képviselői, vagyis a jogtudósok alakítják egy-egy jogintézmény sorsát, és sokszor meghatározzák a jövőjét is. Köztudomású, hogy az 1998. évi XIX. törvényben rögzített vádalku intézményét alig alkalmazták a mindennapokban. Ezzel szemben a hatályos büntetőeljárási törvényben rögzített egyezség, a tárgyalásról lemondás intézménye – habár megfogalmazhatók kétségek is – jó esélylyel a büntetőeljárás fontos részévé válik.5 Elképzelhető tehát, hogy a törvényalkotó az eljárási törvény megalkotásakor azt szeretné, ha valamely jogintézmény előtérbe kerülne, de a gyakorlatban az azon is múlik, hogy a mindennapok jogalkalmazói az adott jogintézményt előnyben részesítik-e. A törvényszöveg értelmezését tehát a jogalkalmazók, így a büntetőeljárás esetében a nyomozó hatóság, az ügyészség, a bíróság, a védelem képviselői együttesen alakítják.

Az első büntető perrendtartási kódexünk, amely aztán a többi eljárási kódexünk alapja lett, az akkori jogtudósoktól nem csak dicséretet, hanem számos kritikát is kapott. Ennek ellenére igen hosszú ideig, 1900-tól 1952-ig, vagyis több mint fél évszázadon keresztül volt hatályban.6

Az új kódexben7 nem a terjedelmi, hanem a koncepcionális változás bír a legnagyobb jelentőséggel. Ilyen módosítást testesít meg az új feladatokat ellátó, aktívabb ügyész,8 aki a tárgyalásról lemondás esetén és a büntetés kiszabása tekintetében is alakító szerepet lát el. Hasonló a megváltozott feladatokat ellátó, – így például a tárgyalásról lemondás esetén már kevésbé aktív, mégis – a törvényesség legfőbb őreként funkcionáló, de részben már „ellenőrző” szerepet betöltő, és az ügyben az ítéletet, a verdiktet hozó bíró,9 akinek a szerepe a bizonyítás terén is jelentősen megváltozott.10 Végül, de nem utolsó sorban itt említendő a hatékonyabb védelem megvalósítása érdekében sokkal összetettebb és nehezebb feladatokat ellátó védő.11

A büntetőeljárási törvény hatályba lépését követően annak rendelkezéseit érintően elsőként egy bírói tanács fordult az Alkotmánybírósághoz, és az Abtv 25. cikke alapján bírói kezdeményezés keretében kérte az új Be. egyik rendelkezésének a megsemmisítését. Ezen alkotmánybírósági eljárás eredményeként született meg a 20/2019. (VI. 26.) AB határozat, amely döntés jelentősége tehát abból fa-

kad, hogy abban elsőként vizsgált, sőt állapított meg az új Be.-t érintően – jogalkotói mulasztással előidézett – alaptörvény-ellenességet a taláros testület.

Az indítványt a Nyíregyházi Törvényszék bírája terjesztette elő, aki az előtte folyamatban lévő büntetőeljárást felfüggesztve fordult- tette az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) 25. §-a alapján bírói kezdeményezéssel -az Alkotmánybírósághoz. Indítványában a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 631. § alaptörvényellenességét állította és kérte a támadott jogszabályi rendelkezés megsemmisítését. A Be. 631. §-nak az indítvány előterjesztésekor hatályos szövege értelmében „[a]z e Fejezet szerinti eljárás során felmerült bűnügyi költséget az állam viseli.”

A kifogásolt jogszabályi rendelkezéssel összefüggésben az indítványozó fontosnak tartotta felhívni a figyelmet arra, hogy a jogalkotó a Be. szerkesztésekor a Rész, Fejezet, Cím struktúrát követte. Így az egyes részeken belüli fejezetek szabályai – eltérő rendelkezés hiányában – az adott fejezet keretei között irányadók. Ez a struktúra alapvetően határozza meg az egyes jogszabályhelyek értelmezésének a kereteit.

Az indítványozó kifejtette, hogy a Be. támadott 631. §-a a törvény LXXXVIII. Fejezetében (A harmadfokú bíróság határozatai) található. Ennek a fejezetnek következetes szabályozás esetén a Tizenhatodik Részben (A harmadfokú bírósági eljárás) „szabályozott joganyaghoz tartozó fejezetnek kellene lennie” – olvasható az indítvány 2. oldalán. Ezzel szemben ugyanakkor az indítványozó tényként állapította meg, hogy tartalmilag a Be. LXXXVIII. Fejezetéhez tartozik – mintha azon belül helyezkedne el – a Tizenhetedik és a Tizennyolcadik Rész is. Ezzel a konkrét jogszabály-szerkesztési megoldással ugyanakkor a jogalkotó felülírta saját törvényszerkesztési koncepcióját, aminek következtében a Be. 631. §-a jogalkalmazói szempontból értelmezhetetlenné vált. Az indítványozó szerint a Be. 631. §-ának nyelvtani értelmezése és alkalmazása így azzal a következménnyel jár, hogy egy esetleges harmadfokú eljárásban felmerült bűnügyi költséget – ellentétesen a Be. 613. § (1) bekezdésével és 574. § (1) bekezdésével – minden esetben az államnak kellene viselni. A jogszabályon belül ezért a bűnügyi költségre vonatkozó, jelzett jogszabályi rendelkezések között normakollízió áll fenn, és az ellentmondás rendszertani értelmezéssel sem feloldható. Amennyiben pedig a rendelkezések közötti ellentmondás feloldására bírói jogértelmezéssel sincs lehetőség, helye lehet az alaptörvény-ellenesség megállapításának.

Alkotmányossági aggályai keretében, az Alkotmánybíróság több határozatára hivatkozással az indítványozó kifejtette, hogy a Be. 631. §-a két szempontból sem felel meg a jogbiztonságból fakadó kritériumoknak. Egyrészt ugyanis nem hordoz egyértelmű és világos normatartalmat, így nincs olyan értelmezése,

amely az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményeket kielégítené. Másrészt az indítványozó kifejtette, hogy a támadott jogszabályhely és az ahhoz kapcsolódó jogszabályi rendelkezések alkalmazása következtében az eljáró bíróságnak az előtte folyamatban lévő – felfüggesztett – megismételt másodfokú eljárásban a vádlottat kell köteleznie a bűnügyi költség megfizetésére, amennyiben a felelősségét megállapítják. A költségek vagy egy részük megfizetése alól a bíróság a terheltet legfeljebb méltányosságból mentesítheti. Az indítványozó kifogása szerint a szabályozás következtében a bűnügyi költség viselésének a meghatározásakor a bíróság nem lehet tekintettel arra, hogy a megismételt eljárás folytatása az alapeljárásban a bíróság által elkövetett eljárási szabályszegés miatt vált szükségessé. Emiatt pedig a szabályozás ellentétes a jogbiztonságból levezethető azon elvárással is, hogy a bíróság a terheltet mentesítse az olyan bűnügyi költség viselése alól, amely annak folytán merült fel, hogy az eljárást meg kellett ismételni. Az indítványozó bíró ezért annak megállapítását kérte, hogy az előtte folyamatban lévő ügyben alkalmazandó Be. 631. §-a ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményekkel.

Az Alkotmánybíróság határozatában elsőként megállapította, hogy az indítvánnyal támadott jogszabályi rendelkezés alkalmazása az indítványozó bíró előtt folyamatban lévő ügy elbírálásakor nem mellőzhető a bűnügyi költség megállapításához szükséges büntetőeljárási rendelkezések egybevetett értelmezése során, ezért helye van az érdemi alkotmányossági vizsgálatnak.

A jogállamiság – és azon belül a jogbiztonság – követelményeivel kapcsolatos következetes gyakorlatának az ismertetését követően az Alkotmánybíróság a következőket hangsúlyozta. Az állam büntetőigényét az igazságszolgáltatás szervei az

egyes esetekben a büntetőeljárás keretei között érvényesítik. Az állam nem csupán jogosult, de köteles is gondoskodni arról, hogy a büntetőigény érvényesítése érdekében a büntetőeljárás meginduljon, illetve az eljárást a hatóságok lefolytassák. A jogalkotó és a jogalkalmazó közös felelőssége, hogy erre az Alaptörvény rendelkezéseivel összhangban kerüljön sor. Az Alkotmánybíróság már több határozatában kifejtette, hogy jogállamban a bűnüldözésnek szigorú anyagi jogi és eljárási jogi korlátok között kell folynia, a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát azonban az állam viseli. Ez a kockázatelosztás az ártatlanság vélelmének alkotmányos garanciája {9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.; 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [58]}. Az Alkotmánybíróság értelmezésében a bizonyítás sikertelensége éppúgy az állam kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett hibák, sőt – eltérő törvényi rendelkezés hiányában – az eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhetett [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.; 1239/B/2008. AB határozat, ABH 2010, 1923, 1926.]. Nem hárít-

Jogállamban a bűnüldözésnek szigorú anyagi jogi és eljárási jogi korlátok között kell folynia, a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát azonban az állam viseli.

ható az elkövetőre annak terhe, hogy az állam mulasztása miatt a büntetőeljárás ezen ideális célja nem elérhető. Ennek az alkotmányos teherelosztásnak a szempontjából közömbös, hogy az állam roszszul vagy egyáltalán nem érvényesítette a büntető igényét, és közömbös az is, hogy milyen okból [11/1992. (III. 5.) AB határozat ABH 1992, 77, 92.; 62/2006. (XI. 23.) AB határozat, ABH 2006, 697, 706.].

Ezen követelmények ismeretében az Alkotmánybíróság a konkrét esetben azt vizsgálta, hogy összhangban áll-e az Alaptörvény rendelkezéseivel az a szabályozás, amely a megismételt másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség azon részének a viselésére is a terheltet kötelezi, amely az eljárás megelőző szakaszában történt eljárási szabálysértések következtében áll elő. Ennek megállapításához az Alkotmánybíróság áttekintette a régi és a hatályos büntetőeljárási törvény releváns rendelkezéseit is, és az alábbiakat állapította meg.

A régi Be. 403. § (5) bekezdése alapján a vádlott nem volt kötelezhető annak a bűnügyi költségnek a viselésére, amely annak folytán merült fel, hogy az eljárást meg kellett ismételni. A mentesülés kizárólag a szó szoros értelmében az eljárás megismétlése miatt – például a kirendelt védő vagy tanú ismételt megjelenésével összefüggésben – keletkezett költségek vonatkozásában volt irányadó. A régi Be.-vel tartalmilag egyezően szabályozza a hatályon kívül helyezést és az új eljárásra utasítást a hatályos Be. is (lásd: régi Be. 608-610. §, 625. §).

Az Alkotmánybíróság a szabályozás áttekintése eredményeként rögzítette, hogy a büntetőeljárások megismétlésének az oka valamennyi esetben a törvényi

előírások megsértése. A törvényi előírások betartását a büntetőeljárásban részt vevő hatóságoknak, bíróságoknak kell felügyelni. Ilyen módon szabályszegés kizárólag valamely hatóság mulasztásának vagy hibájának lehet az eredménye.

A hatóságok, bíróságok mulasztásának vagy a hatóságok, bíróságok által elkövetett hibának a következményeit, vagyis az eljárás megismétlését az Alap-

törvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelmények értelmében pedig nem lehet a terheltre róni. A bűnüldözés sikertelenségének a kockázatát ugyanis – az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata értelmében – az állam viseli. Az eljárás során a hatóságok részéről akár szándékosan, akár véletlenül elkövetett hibák ilyen kockázati tényezőnek minősülnek. A jogállam értékrendje szerint ezen kockázati tényezők következményeinek a terheltre történő áthárítása kizárt. Ezért függetlenül attól, hogy a büntetőeljárás befejezésekor a terhelt felelősségét megállapítják vagy sem, az eljárás szükséges megismétléséből fakadó költségeket az államnak, és sosem a terheltnek kell viselni.

A támadott jogszabályhelyet érintően megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a Be. támadott 631. §-a csak egyetlen eljárási szakaszban alkalmazható, akkor, ha az arra jogosultak a másodfokú vagy a harmadfokú bíróság hatályon kívül helyező végzése ellen fellebbezéssel éltek, és annak elbírálására sor kerül. Ennek ellenére a Be. megismételt eljárásokban irányadó szabályai (Be. 632-636. §) nem tartalmaznak kifejezett rendelkezéseket a bűnügyi költség viselésére. Ennek következtében, valamint a Be. utaló rendelkezései értelmében a megismételt eljárásokban, az elsőfokú és a másodfokú eljárásban irányadó általános szabályok alkalmazandók. A jogszabályi háttér áttekintésekor két olyan szabályt azonosított az Alkotmánybíróság, amelyek lehetőséget biztosítanak az eljáró bírónak arra, hogy az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből levezetett követelménnyel összhangban álló döntést hozzon megismételt eljárásban a bűnügyi költség viseléséről. A Be. 574. § (3) és (5) bekezdései ugyanis olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek mérsékelhetővé teszik a megismételt eljárásban a terhelt oldalán felmerülő költségviselés terhét. Úgy ítélte meg ugyanakkor a testület, hogy a Be. 574. § (3) és (5) bekezdései együttesen sem képesek garantálni, hogy a büntetőeljárás megismételt eljárási szakaszában a jogbiztonságból fakadó követelményekkel összhangban álló döntés szülessen a bűnügyi költség viseléséről. Együttesen sem tartalmaznak ugyanis olyan előírást, amely alapján a bíróság köteles mentesíteni a terheltet minden olyan költség viselése alól, amely az eljárás megismétlése miatt állt elő.

A hatóságok, bíróságok mulasztásának vagy a hatóságok, bíróságok által elkövetett hibának a következményeit, vagyis az eljárás megismétlését nem lehet a terheltre róni.

Az érdemi vizsgálatba bevont további rendelkezések áttekintése és értelmezése eredményeként az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy a szabályozás nem tartalmaz egyéb olyan elemet sem, amely alapján az indítványozó az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelménnyel összhangban rendelkezhetne az előtte folyamatban lévő büntetőeljárásban a bűnügyi költség viseléséről. Amennyiben ugyanis a terhelt felelősségét a bíróság a megismételt másodfokú eljárásában megállapítja, az elsőfokú és a másodfokú eljárásra irányadó általános szabályokat kell alkalmaznia. Azok értelmében pedig nem mentesítheti a terheltet a költségek viselése alól azon az alapon, hogy a hatóságok mulasztásának vagy a hatóságok által elkövetett hibának, ezek között az eljárás megismétlésének a következményeit nem lehet a terheltre róni.

Az Alkotmánybíróság mindezek alapján összefoglalóan megállapította, hogy az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerinti jogállamiság követelményéből levezethető azon szabályozás igénye, amelynek értelmében a büntetőeljárás megismételt eljárási szakaszaiban a terhelt nem kötelezhető annak a bűnügyi költségnek a viselésére, amely annak folytán merült fel, hogy az eljárást meg kellett ismételni. A szabályozás tartalma alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy ez a követelmény nem csupán a másodfokú megismételt eljárásban, hanem az elsőfokú eljárás megismétlése esetén is érvényesítendő.

Megállapította továbbá az Alkotmánybíróság azt is, hogy a szabályozás alaptörvény-ellenessége nem a Be. 631. §-ának a szabályozásából, hanem abból fakad, hogy a Be. a bűnügyi költség perbeli megállapítására vonatkozó, egybevetett és értelmezett szabályrendszere sem tartalmaz olyan garanciális jogszabályi rendelkezést, amely a bűnügyi költség viselésére a megismételt első- és másodfokú eljárásban irányadó szabályozást a jogállamiságból fakadó követelményekkel összhangba hozná. A szabályozás kifejtett hiányossága miatt pedig az Alaptörvénnyel való összhang helyreállítása nem a vitatott rendelkezés megsemmisítését, sokkal inkább a hatályos szöveg kiegészítését teszi szükségessé. Ilyen módon biztosíthatóvá válik, hogy a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát a bűnügyi költséggel összefüggésben az állam viselje. Ezért az Alkotmánybíróság élt az Abtv. 46. § (1) bekezdése szerinti felhatalmazással és a jogalkotó általi mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását állapította meg, egyúttal a Be. 631. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

A határozat rendelkező része értelmében az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a Be. megismételt eljárásra irányadó szabályaiban nem szabályozta az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményeknek megfelelően a bűnügyi költség viselését. Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2019. szeptember hó 30. napjáig tegyen eleget.

Így az Országgyűlés előtt áll a feladat, hogy az új büntetőeljárási törvényben a bűnügyi költség viselésére irányadó szabályozást olyan új elemekkel egészítse ki, amelyek alkalmasak az Alkotmánybíróság által feltárt hiányosság pótlására. Ilyen módon erősíthető meg az új Be. és az Alaptörvény rendelkezéseinek, követelményeinek az összhangja. A konkrét ügy ezen felül jól igazolja a jogalkalmazói meglátások fontosságát, a jogalkalmazás fejlesztésében, sőt helyes irányba terelésében betöltött szerepét. Egyúttal továbbá igazolja azt is, hogy a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak folyamatos együttműködést kell tanúsítania a valamennyi követelményt kielégítő, így főként az Alaptörvénynek megfelelő szabályozás kialakítása érdekében.  (Az új büntetőeljárási törvény egyéves tapasztalatai című, 2019. október 4-i konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)

Jegyzetek

1 Paál Vince: A bűnvádi perrendtartás életbe léptetéséről szóló törvényjavaslat „sajtószakaszának” képviselőházi tárgyalása 1897-ben. In

Medias Res 2016/2., http://mediatudomany.hu/wp-content/uploads/ sites/13/2017/11/media-tudomanya-bunvadi-perrendtartas-eletbelepteteserol-szolo-torvenyjavaslatsajtoszakaszanak-kepviselohazitargyalasa-1897-ben-cikk-126.pdf 2 Alaptörvény 28. Cikk: A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. 3 Szigeti Krisztina: A bírói jogértelmezés és a hetedik alaptörvény-módosítás.

Eljárásjogi Szemle 2018/4. 9. oldal 4 2017. évi XC. tv. 407. § – 411. § 5 Antali Dániel Gábor: Az ésszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog és az új büntetőeljárási törvény külön eljárásai.

Eljárásjogi Szemle 2018/3. 27-28. oldal 6 Kovács Judit – Nagy Zsolt: A társadalmi változások hatása a büntető eljárási szabályokra a rendszerváltozás után. http://jesz.ajk.elte.hu/kovacs6.html 7 2017. évi XC. tv. a büntetőeljárásról 8 2017.évi XC. tv. 407.§ – 411.§ és a legfőbb ügyész 9/2018. (VI. 29.) LÜ utasítása az előkészítő eljárással, a nyomozás felügyeletével és irányításával, valamint a befejező intézkedésekkel kapcsolatos ügyészi feladatokról. „Az ügyészség a terhelt előkészítő ülésen teendő beismerése esetére a további indítványában feltünteti a büntetés vagy intézkedés mértékét, illetve tartamát is. Ez utóbbi indítványban úgy kell meghatározni a joghátrány tartamát, illetve mértékét, hogy az megfeleljen a törvényes büntetéskiszabási elveknek, és alkalmas legyen a büntetési célok elérésére.” 9 504. § (1) Ha a vádlott a bűnösségét beismeri, és a beismeréssel érintett körben a tárgyaláshoz való jogáról lemond, a bíróság e tény, az eljárás ügyiratai, valamint a vádlott kihallgatása alapján vizsgálja meg, hogy a vádlott bűnösséget beismerő nyilatkozatát elfogadja-e. 10 2017.évi XC. tv. 164. § (1) A vád bizonyításához szükséges tények feltárása, az alátámasztásukra szolgáló bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátása, illetve beszerzésének indítványozása a vádlót terheli. (2) A bíróság a tényállás tisztázása során bizonyítékot indítvány alapján szerez be. (3) Indítvány hiányában a bíróság bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására nem köteles. 11 Például: a hatékony védelem követelménye a Be. 3. § (1) bekezdése, vagy a kézbesítési megbízott eljárása a Be. 136. § alapján.