Az ártatlanság vélelmének jelentősége

Dr. Fenyvesi Csaba jegyzete Az ártatlanság vélelmének jelentősége

Ferenc pápa széles látókörű, nagy ívű, morális iránytűként is használható beszédéből – az ügyvédi célközönségre és a terjedelmi korlátokra is gondolva – kommentálásom tárgyaként azt a részt, azt a kardinális jogelvet emelem ki, amely a büntetőügyekben eljáró védőügyvédeknek, egyben a jogalkalmazó hatóságok tagjainak is üzen. Ez pedig nem más, mint az ártatlanság vélelme.

Az Alaptörvényünkben is kinyilvánított elvet az 1789-es francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata (Déclaration des Droits de l’Homme et du Citoyen) rögzítette legelsőként alapelvi szinten: „Minden embert ártatlannak kell vélelmezni addig, amíg a bűnösségét meg nem állapították” (présomption de l’innocence). Az ENSZ által kiadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint az ártatlanság vélelmében megjelenik már a védelemhez való jog is: „Mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg olyan eljárás során, amelyben a védelmét biztosíthatja, el nem ítélik.”

Az Alaptörvényen kívül a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényünk (Be.) is tartalmazza az alapelvet, amely megjelenik az Emberi jogok európai egyezménye (EJEE) 6. cikkének, a tisztességes (fair) eljárás keretében szabályozott 2. pontjában is: mindenkit ártatlannak kell vélelmezni, amíg a bűnösségét az érintett bíróság végső fokon, tisztességes tárgyalást követően meghozott ítéletében egyértelműen meg nem állapítja.

Az ártatlanság vélelme követelménye – ahogyan Szikinger István is megállapítja1 – az egész büntetőeljárásra érvényes. Ugyanakkor az is elfogadott szakirodalmi álláspont, hogy a nem korrekt határozatok és kezelésük veszélye sokkal nagyobb, valójában sokkal „természetesebb” a büntető nyomozás nem kellően szem előtt lévő és siettetett menetében, mint a nyugodt léptékben és nyilvánosan lefolytatott kétoldalú (kontradiktórius) bírósági eljárás végén.

Az ártatlanság vélelmének három összetevője ismert nemzetközi (egyúttal magyar jogelméleti) szinten. Konkrétan ezek: a) a jogok jóhiszemű gyakorlása (praesumptio boni viri), b) a bizonyítási teher (onus probandi) kérdése és az c) a kétségben a javára (in dubio pro reo) elve.

Az ártatlanság vélelmével, azon belül is a jogok jóhiszemű gyakorlásával szinte szemben áll a gyakorlatban a hatóság körében (nem ritkán) tapasztalható, a Farkas Ákos által találóan megfogalmazott „rejtett bűnösségi vélelem”.2 Ez legfőképpen abból adódik, hogy az egyes szervezeti struktúrákon belül a terheltével, annak ártatlanságával ellentétes érdekek működnek. Nevezetesen: – a nyomozó szerveket (rendőrséget, vámhatóságot stb.) a felderítési mutatók javítása, növelése; – az ügyészséget a minél nagyobb váderedményesség; – a bíróságot a minél több befejezett ügy és a minél kevesebb sikeres fellebbezés; - a büntetés-végrehajtást a büntetés minél problémamentesebb kitöltése iránti törekvés vezérli.

E törekvések egymással és sok esetben a törvényi célkitűzésekkel is ütköznek. A hatóságok a célok érdekében igyekeznek az egyéni jogokba minél mélyebb beavatkozási lehetőséget teremteni maguknak, amire Jézus földi helytartója is utalt üzenetcsokrában.

Világjelenség, hogy a nyomozó hatóságok szemüvegén keresztül eredményesnek azon ügyek minősülnek, amelyek a nyomozásban vádemelési javaslattal, illetve váddal, a bírósági eljárásban pedig felelősségrevonással végződnek. Ennek szellemében a bizonyítékok beszerzése is egyoldalúságot mutat(hat), a terhelő, súlyosító körülmények javára. Az alapos nyomozás során keletkezett, zömében terhelő adatokat tartalmazó iratot, a váddal (vádirattal) együtt kapja meg a pártatlanságra kötelezett elbíráló. Bíró legyen a talpán, aki ki tudja vonni magát az elébe tárt terhelő bizonyítékok súlya alól, és kétkedve, azokat megkérdőjelezve tud objektív vizsgálatot, bizonyítást lefolytatni.

Az aktából sugárzó bűnösítési vélelmet legfőképpen a hatékony védelem, azon belül a hivatásos, szakszerű védő gyengítheti, egyúttal erősítheti a nem bűnösség vélelmét. Indítványaival, észrevételeivel, bizonyítékbeszerzéseivel, vádirataival, jogorvoslataival tudathatja és tudatnia is kell (mert kötelessége) az eljárás minden szakaszában a hatósággal a másik, az esetleges hatóságival (nyomozó, vádhatósággal) szembeni álláspontját, érveit.

Rejtett bűnösségi vélelemre utalhat, hogy a tárgyaláson a bíróság gyakorta pusztán a nyomozás anyagának reprodukálására törekszik. Például a vádlottnak az akkoritól eltérő

vallomását – ha a nyomozás során tett beismerő vallomását helytelen szóval visszavonja, azaz megváltoztatja – nem fogadja el, hanem a korábban tett vallomást tekinti a bizonyítás szempontjából meghatározónak. A másik ilyen jel, hogy az in dubio pro reo elvét, amely a bizonyítékok szabad értékelésének abszolút korlátját jelenti, igyekszik a legszűkebb körre korlátozni. Ez azt jelenti, hogy a bíróság kétséget kizáróan nem bizonyított tényt is alkalmanként mérlegelési körbe von. Az indokolása körében pedig a bizonyítékokat sok esetben egyenlőtlenül veszi számba. Inkább hajlik arra, hogy a bűnösség megállapítását erősítő tényeknek – legdurvább esetben justizmordhoz vezető módon – fokozottabb jelentőséget tulajdonítson, sokszor elhanyagolva, nem azonos súllyal kezelve a – védelem által (is) kiemelt – mentő, enyhítő körülményeket.

A bizonyítási teher (onus probandi) nemzetközi szinten is alapvetően elfogadott részelve szerint a bűnösség bizonyítása a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli. A terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. A követelmény szorosan kapcsolódik a védői tevékenységhez, hiszen valójában bizonyítási kötelezettségről van szó, amelynek végső tétje az, ki viselje az esetleges bizonyítatlanság következményét. Az officialitás (hivatalbóliság) elvéből kiindulva ez csak a hatóságra hárulhat, semmiképpen sem a védelemre, benne a védőre. Nem kizárt azonban, hogy a védelem is bizonyítékokat gyűjtsön, tárjon a hatóságok elé. A hatékony védőügyvédnek erre kötelessége is van, hiszen erre esküdött fel, ezzel bízták meg, illetve ezért rendelte ki a hatóság. Helyzete (csakúgy, mint a terhelté) nehezebb, mint a bizonyításra kötelezett hatóságé, mivel érvényesül az a bizonyításelméleti törvényszerűség, hogy bizonyítani leginkább pozitív tényeket lehet, negatívot kevésbé vagy egyáltalán nem. Így a terheltnek és a védőnek szinte lehetetlen feladat igazolni a bűncselekményben való részvétlenséget, a nem tevést. Annak ugyanis – kriminalisztikai értelemben – nagyon ritkán van nyoma. Márpedig a nyomozó hatóság, mint a neve is utal rá, nyomok (akár tárgyi, akár személyi) alapján jut el bizonyítékokhoz, amellyel igazolja a bűncselekmény elkövetését a terhelttel szemben.

Az egyes államok büntető szabályozásában az a tendencia érzékelhető, hogy próbálják a hatósági bizonyítási terhet (kötelezettséget) fellazítani, gyengíteni. E tekintetben – egyetértve Blutman Lászlóval – az ECHR gyakorlata sem következetes, bizonyos fajta engedmények érzékelhetők. Például nem kifogásolta a holland jognak azt a rendelkezését, hogy közlekedési bűncselekmény esetén a gépjármű tulajdonosának kell bizonyítania, hogy a cselekmény elkövetésekor azt más használta.3

A bizonyítási teher kérdése megjelenik a kényszerintézkedések, mindenekelőtt a személyi szabadságot korlátozó letartóztatásnál is. A törvényi különös feltételek – csakúgy, mint az egyes államok szabályozásában – szemben állnak az ártatlanság vélelmével, és azt követelik a terhelttől (védőjétől), hogy bizonyítsák be, hogy nem fog megszökni, nem hiúsítja meg az eljárást és nem követ el a továbbiakban bűncselekményt. Elemzésem szerint erre is céloz a pápai beszéd, amikor a túlzott mértékű és idejű letartóztatásokról szól.

Fentebb már utaltam rá, hogy szinte lehetetlen a negatív tényeket bizonyítani a múltra vonatkozóan is. Még inkább követelhetetlen, hogy a jövőbeli negatív tényeket zárja ki valaki, jelen esetben a terhelt, illetve védője. Ennek realitását, valóságalapját bizonyításelméleti szinten senki nem igazolta. Ilyenformán a bizonyítási terhet nem lehet és nem szabad megfordítani.

Kiemelem még, hogy az EJEE 5. cikke, a magyar Alaptörvény és a Be. értelmezésekor tekintetbe kell venni, hogy a szabadság a szabály, és a fogva tartás a kivétel. Az ítéletet megelőző fogva tartás sem károsíthatja az ártatlanság vélelmét, még ideiglenesen sem.

Az in dubio pro reo (kétségben a javára) részelv tartalma szerint egy favor defensionis intézmény, vagyis a védelem kedvezménye. „A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére” – mondja ki a Be. 7. § (4) bekezdése, ami világosabb lenne, ha pozitív oldalról hirdetné ugyanezt. Például ilyenformán: A terhelt terhére csak a kétséget kizáróan bizonyított tények értékelhetők.

A negatív megfogalmazásból talán egyértelműen csak az tűnik ki, hogy a sikertelen bizonyítás következményeit a hatóság viseli. A már citált onus probandi, azaz a bizonyítási teherből eredő esetleges veszteségről, sikertelenségről szól valójában ezen elvi résztétel is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha nem sikerül a hatóságnak a terhelt bűnösségét bizonyítani, akkor ártatlan marad, ugyanúgy, ahogyan eddig kezelték.

A védelem, azon belül a terhelt (védő) kedvezménye, hogy számára elég a tények megkérdőjelezése, a bizonytalanság. Ez – álláspontom szerint – felfogható a negatív tények korábban kifejtett ellentmondásos bizonyítási lehetőségeinek, szinte lehetetlenségének kompenzálásaként, a védelemnek juttatott „ellenszolgáltatásként”, favor defensionisként is.

Duplán sújtanánk a védelem alanyait, ha a negatív bizonyítási kényszer mellett még a bizonytalanságot is terhére értékelnénk. Ez utóbbi nem több mint gyanúok vagy iudiciumok halmaza, ami elég lehet a megalapozott vagy netán a nyomatékos gyanúhoz, de semmi esetre sem a bizonyossághoz. Megszorításként – a ténykérdések vizsgálatára való szűkítésen túlmenően Tremmel Flórián érvelése alapján4 még hozzáteszem, hogy a védelem, köztük a védő ezen elvre megalapozottan csak a bírósági, jogerőre képes ügydöntő határozathozatala előtt, annak befolyásolása érdekében hivatkozhat, és csak az összes törvényes bizonyítási lehetőség kimerítését követően.

A fenti vázlatos okfejtésből is látható, hogy az ártatlanság vélelme az egyik legfontosabb, sokirányú, szerteágazó hatású alapelve a büntetőeljárásnak. Jelentőségének megítélésére nem csak Ferenc pápa, hanem Detlef Krauss is felettébb tömören és időtállóan világított rá, amikor megfogalmazta: „Az ártatlanság vélelme napjaink büntetőeljárási jogának maximuma.”5 

Jegyzetek

1 Szikinger István: Az ártatlanság vélelme - alkotmányos alapelv! Belügyi Szemle, 1989/3. 8. o. 2 Farkas Ákos: A büntetőeljárás hatékonysága. Kandidátusi értekezés. Miskolc, 1997. 119. o. 3 Blutman László: Az ártatlanság vélelmének hatóköre az európai alapjogokban.

In: Emlékkönyv Szabó András 70. születésnapjára. JATE, Szeged, 1998. 74. o. 4 Herke Csongor-– Fenyvesi Csaba-–

Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2012. 61. o. 5 Detlef Krauss: Der Grundsatz der Unschuldsvermutung im

Strafverfahren. In: Müller-–Dietz (Hrsg.):

Strafrechtsdogmatik und Kriminalpolitik.

Carl Heymann’s Verlag, Köln, 1971. 153.