Orcsik Roland
Tomaž Šalamun, a háromfejű vulkán nekrológ helyett
Kétszer találkoztam vele. Első alkalommal 2005-ben Ljubljanában a lakásán, amikor a ljubljanai nyári egyetemen tanultam szlovénul. Másodszorra viszont 2006-ban Budapesten, a kötetbemutatóján. Mindkét alkalommal ugyanazt az energiát érzékeltem a közelében. Egyszerre volt benne tapintat és vakmerő indulat. És egy percig sem feszengtem attól, hogy a szlovén költészet nemzetközi hírű mágusával beszélgetek. Ugyanis jelenléte a kettőnk közti korkülönbség ellenére nem tekintélyparancsoló, hanem felszabadító volt, így részemről a tisztelet magától értetődőnek bizonyult. Legfőképpen talán a mosolya ragadott meg. Később, amikor a portréival találkoztam, ugyanazt a mosolyt láttam. A nevében eleve ott a tréfa (šala) szó, ami aztán áthatotta egész életművét. Ez a mosoly sokszor jelent meg ironikus, szarkasztikus, cinikus, ugyanakkor misztikus, játékos vagy egészen hétköznapi formában. Maszkulin Mona Lisa. Talán ez az egyik oka annak, ami miatt a teoretikusok nem tudták igazából sehová sem beskatulyázni a műveit. A felszabadító nevetés ugyanis nem korlátozható, nem kategorizálható. Azt hiszem, TŠ költészetének ez az egyik mozgatóereje: kibújni a kánonok tekintélyparancsoló egyenruháiból. Amikor 1964-ban leközölte a Duma 64 című költeményét az általa szerkesztett Perspektive folyóiratban, a titói hatóságok öt napra börtönbe zárták, ugyanis egy pártfunkcionárius a vers döglött macska motívumában magára ismert. TŠ lírájában épp az az izgalmas, ahogyan a hétköznapi reáliák keverednek a fiktív elemekkel, vagy a szleng a választékos irodalmi regiszterrel, s ez a féktelen versbeszéd a képzavaroktól sem riad vissza. Természetesen, a költeménynek elképzelhető egy szatirikus-politikai olvasata is, ám ez le is szűkítené a befogadási horizontját. Ugyanez érvényes az anarchoid játékossággal megkomponált, nagy botrányokat kavart Zakaj sem fašist (1969) című versére (magyarul Miért lettem fasiszta címmel jelent meg Bozsik Péter fordításában az Ex Symposion „A gonosz banalitása” tematikájú számában). TŠ itt arra is utal, hogy a költészet nem csalható kelepcébe az erkölcsi, a politikai elvárásokkal, ez pedig gyökeresen provokatív költői praxis volt a jugoszláv kontextusban (is). A költő a „túlzó azonosulás” (Slavoj Žižek) parodisztikus gesztusával teszi nevetségessé a lírai alany önazonosságának pátoszát, a politika esztétizációjának és az esztétika politizációjának a problémáját. Viszont az sem állítható, hogy a vers elbagatelizálja a fasizmus bűncselekményeit, inkább az egzisztenciális undor és a banalitás felől közelíti meg az emberi gonosz kérdését. A