Page 1

VárUcca MÛhely 28. VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap

Tartalom

XIII. évfolyam, 46. szám 2014/4

Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László

Kiadja a Mûvészetek Háza, Veszprém, Vár utca 17. Telefon: +36-88-425-204 Drótposta: varuccamuhely@gmail.com

Kéziratokat nem ôrzünk meg és nem küldünk vissza!

A kiadásáért felel Hegyeshalmi László, a Mûvészetek Háza igazgatója

Nyomdai munkálatok: OOK-Press Kft., Veszprém Tördelés: Dénes Tamás

ISSN 1586-7838

Támogatók: Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata Nemzeti Kulturális Alap Mûvészetek Háza, Veszprém

Vári János Hunor: Esôzés után 3 Beke Ottó: Hol, vagy, (video)telefon, tapi és képiség? 6 Gerencsér Péter: A mediatizált láthatatlansága 16 Bartuc Gabriella: Paint in black 32 Mányoki Endre írásai 40 Géczi János: Kovács Endre képei 44 László Zsolt versei 46 Makai Máté: Portugál levelek 48 Szikra János versei 53 Lennert Tímea versei 56 Bojtor Iván: Hallod, Borges? 58 Simek Valéria versei 66 Sarusi Mihály: Bakonyi-balatoni jegyzetek 69 Csabai Máté versei 84 Oláh-Horváth Sári: Tumultus a placcon 86

KÖNYVRÔL KÖNYVRE 98 Pollágh Péter: A hattyú súlya Mészáros Ernô: Az emlékezés mûvésze: Patrick Modiano Domján Edit: „Ez az egy élet van, ezt kell gyógyítani” Rábel Zsófia: Botár Attila könyvérôl Mészáros Ernô: Salamon király szorong Madár János: Három könyv tükrében

98 99 101 106 108 111

Juhász Tibor versei 114 Cirok Szabó István versei 118 Jódal Kálmán: Idült zamat 120 Csontos Márta versei

127


A Vár Ucca Műhely mostani számában Csernik Attila (1941, Topolya) grafikáit közöljük.


Vári János Hunor

Esőzés után

Cumulus Az ég innen nézve, mint óriási ultrahangfelvétel. Rólad. Közepén egy éles körvonalú, sűrű, sötét, különálló gomolyfelhő. Mindig is szeretted a felhőket, az alakjuk szerint különféle neveket adtál nekik, rendszerint egy-egy állatét. Ez gyermekkoromban mindig lenyűgözött. A felhők a fény útjában álló, jól látható, diszperz rendszerek, amik úgy keletkeznek, hogy a levegő hőmérséklete eléri a harmatpontot és megindul a kicsapódás. Később ebből lesz az eső. Ezt is mind akkor mesélted. Nem olyan sokkal ezután a kórházban az orvosok kerestek nevet egy felhőnek, ami benned nőtt. Cisztának keresztelték. Akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan milyen állat. Aztán azt mondták, hogy meg fogsz halni, te pedig azt, hogy úgy látszik elérted a saját harmatpontod és a lelked elkezdett kondenzálódni. Nyár volt, borult az ég, és én kiálltam az udvarra, megfürödni a friss, meleg esőben.


4

Vár Ucca Műhely 46.

Stratus Az utolsó heteket már ágyban fekve töltötte. Súlyos paplanok fedték be testét, nem engedte, hogy kimossuk őket. Mintha a halált bújtatná alattuk. Arcának lágy, drapériaszerű redői közt a már végső stádiumban lévő Alzheimer-kór tünetei pihentek meg. Minket is már csak ritkán, vagy egyáltalán nem ismert fel. Úgy tűnt, emlékeit engedte előre a másvilágra. Amikor meghalt nagymosást tartottunk. A szélben a dunnák, mint roppant stratusok. Hideg levet eresztettek, halk, szitáló esőt. Visszaadva így a földnek összegyűjtött szenvedéseit, hogy később újratanulhassuk őket.

Nimbus ennek a tavasznak senki nem köszön. ez a tavasz csikkeket gyűjt a megállókban, a buszon az ablak mellett utazik, menetiránynak háttal és senki sem ül mellé. súlyos szatyrokat cipel. mióta nem vagy felszedett néhány kiló magányt. elég rosszul néz ki. talán beteg is. a ruhája is át van ázva mindig. melléd fekszik éjjelente a hideg földbe és álmában bepisil.


5

Cirrus A hosszú esőzések után mindig magaslatokra vágyom. Hatalmas tömbházak tetejére mondjuk. Megszokni mindent újból, minden jelentéktelent is. Közelről szemlélni a kitisztult eget és figyelni a légkör finom változásait – bűnös mimikai rezdüléseket – ahogy azt hazudják, minden rendben. Majd felsorolni a már elhunyt szeretteket, rágyújtani és – utolsó kilégzésüket modellezve – cirrust lehelni a tiszta égre. Végül számolgatni azt, hogy vajon az évek telnek el, vagy csak próbálgatom az évszakokat, melyik lehet könnyebb nélkülük.


Beke Ottó

Hol, vagy, (video)telefon, tapi és képiség? A hang forradalma és a képi fordulat – csupán látszat? (Ferraris) Maurizio Ferraris a mobiltelefon ontológiáját kidolgozó, Hol vagy? című művében a grafémákat két dimenzióban rögzítő, a lineáris írásbeliséget felváltó/infláló s a hang forradalmával járó másodlagos szóbeliség kommunikációtechnológia-történeti korszakának a létét kérdőjelezi meg. Érvelése szerint a modern telekommunikáció robbanásszerűen terjedő, egyre szélesebb tömegek számára hozzáférhető és általuk immár rutinszerűen alkalmazott eszközei és módozatai nemhogy az írásbeliséggel való szakítást, avagy a literalitást megalapozó inskripciós technikáktól való eltávolodást, hanem éppen ellenkezőleg: a textualitás további elmélyülését eredményezik. Umberto Eco – aki, nem mellékes körülmény: a Ferraris-kötet bevezetőjét írta (ECO 2008) – hasonlóképpen érvel azon elképzelés mellett, mely szerint a (nagyobbára betűkre épülő) digitális kultúra megjelenése és egyre gyorsabb ütemű terjedése nem jelenti az írott kommunikáció alkonyát, hiszen egyre szélesebb tömegek válnak általa olvasóvá. Ferraris írja: „a szóbeliségről szóló összes jövendölés ellenére egyre inkább az írásbeliség felé haladunk. Ahhoz, hogy ezt észrevegyük, csupán meg kell szabadulnunk a szóbeliséget favorizáló előítélettől […], vagyis hogy a beszéd háttérbe szorítja az írást – a mai világban, amely valójában mindinkább a bábeli könyvtárhoz válik hasonlatossá.” (FERRARIS 2008: 111) Ferraris szerint nemcsak azok az információhordozó közegek és kapcsolattartási formák járulnak hozza az írás napjainkban (is) tapasztalható térhódításához, amelyek nyilvánvaló módon és döntő mértékben szövegekkel operálnak, azokat foglalják magukba, tárolják és továbbítják, mint például az elektronikus levelezés, a chat vagy esetleg maga a világháló is, hanem a hang forradalmát kirobbantó rádió és (mobil)telefon és a képi fordulatban meghatározó szerepet játszó mozi és televízió is. Ezek szerint a hang forradalma és a képi fordulat meg sem történt, mindez csupán illúzió volt; annak a látszata, hogy az írás mint inskripció és regiszráció, mint jelhagyás transzcendálható, és helyébe a kommunikáció sokkalta autentikusabb formái lép(het)nek.

Vid(eotele)fon és tapi (K. Dick és Huxley) A fentiekben csupán nagyvonalakban és érintőlegesen tárgyalt, derridai ihletésű ferrarisi íráskoncepció szempontjából „a szóbeliségről szóló […] jövendölés” és „a szóbeliséget favorizáló előítélet […]” (FERRARIS


7 2008: 111) puszta tünete (volt) többek között Philip K. Dick regényeiben, például a Visszafelé világ (K. DICK 2009) és A Titán játékosai (K. DICK 2010) címűben a vidfonnak, avagy videotelefonnak a szerző által leírt/bemutatott funkcionálási módja. K. Dick regényvilágában ugyanis a vidfon (a videotelefon) a személyközi kommunikációs folyamatban csupán hangot és mozgóképet továbbít, alfabetikus vagy pedig alfanumerikus szekvenciákat nem, és működtetéséhez azokra, mármint betűkre és írásjelekre egyáltalán nincs is szükség. A K. Dick-regények szereplői tehát (tőlünk eltérő módon) gond nélkül megtehetik azt, hogy csak beszélgetésre használják vidfonjaikat, vagyis a (kommunikáció)technológiai fejlődés magasabb szintjére jutott, nem csupán hangokat, hanem mozgóképe(ke)t is továbbító mobil-, vagyis hordozható telefonjaikat; eközben pedig készülékeik soha nem fognak „makacsul és tolakodóan írni” (FERRARIS 2008: 97) nekik, miként „könyörtelenül” (FERRARIS 2008: 97) írnak nekünk napjaink maroktelefonjai. A korabeli regényíró sem számolhatott – fűzhetné hozzá és nem is alaptalanul Ferraris – „az írás robbanásszerű térhódítás[ának]” „váratlan esemény[ével]” (FERRARIS 2008: 120). A vidfon ily módon K. Dick regényvilágában az egymástól távol lévő embereket hozza közelebb egymáshoz. Ily módon a K. Dick által a korai hatvanas években megálmodott videotelefon azt a látszatot keltette, hogy ez a berendezés a kommunikációnak az írásbeliség frusztráló, az érzékeket elszegényítő és deszocializáló hatású terhe alóli várva várt felszabadulását valósítja meg. Az adott összefüggésben nem mellékes körülmény, hogy a szóban forgó két regény a hatvanas évek első felében, illetve derekán íródott. A Titán játékosai (angol címe: The Game-Players of Titan) 1963-ban, a Visszafelé világ (angol eredetiben: Counter-Clock World) 1965-ben jelent meg első alkalommal. Továbbá itt jegyezzük meg, hogy K. Dick Az utolsó szimulákrum című 1964-es regényében (video)telefonálás alkalmával némelykor szükség mutatkozik telefonszámok használatára. (K. DICK 2013: 32, 65, 112) Fontos azonban kiemelni, hogy ez utóbbi K. Dick-regény expressis verbis nem is videotelefonálást, hanem (csupán) telefonálást említ. A vid(eotele)fon ilyképpen – Dieter Mersch Medialitás és ábrázolhatatlanság című, „negatív” médiaelméleti bevezetőjét idézve – a mitológiával tendenciózusan rokonítható, misztériumként manifesztálódó, önmagát a medializálttal, jelen esetben a medializált személyekkel való teljes mértékű összeolvadás érdekében felismerhetetlenné tevő, vagyis önmagát, önmaga medialitását (technikai voltát), sőt, autonómiáját/függetlenségét eltörlő technikai médiumként jelenik meg. Miként Mersch fogalmaz: „A perfectio ideáljának, a hatékonyság optimalizálásának elkötelezettjeként fejlődési logikájuk [mármint a technikai médiumoké, vagyis többek között a videotelefonálást lehetővé tevő berendezéseké] a láthatóság szukcesszív finomítása, a zavar forrásainak kiiktatása, a hibátlan transzmis�szió, illetve az ismételhetőség automatizálása irányába tendál – egészen


8

Vár Ucca Műhely 46.

addig, míg a digitalizálás lehetővé látszik tenni az immaterialitás győzelmét és a tér-idő eltörlését” (MERSCH 2004: 176–177). Ily módon válik lehetővé, megtapasztalhatóvá, láthatóvá – Hans Belting kifejezésével élve – az ikonikus jelenlét. „Az ikonikus jelenlét fenntartja egy test hiányát, és látható hiánnyá változtatja – fogalmaz Belting. – A képek [és tegyük hozzá: a mozgóképek is] abban a paradoxonban élnek, hogy a jelenlét hiányát jelenítik meg, és vice versa (ami a mai médiumokban az emberek televíziós jelenlétére is vonatkozik.) Ez a paradoxon abban a tapasztalatunkban gyökerezik, hogy a jelenlétet a láthatósággal kapcsoljuk össze. A testek jelen vannak, mivel láthatók (még a telefonban is távollevő a másik test). [A fentebbi módokon leírt, megjelenített és elgondolt vid(eotele)fon viszont már fenntartja és egyben látható hiánnyá változtatja a távollévő test hiányát, vagyis a jelenlét hiányát.] Amikor a távollevő testek láthatóvá válnak a képeken [és a mozgóképeken] keresztül, akkor helyettes láthatóságot használnak.” (BELTING 2005: 34) Éppen az ikonikus jelenlét, avagy a helyettes láthatóság révén nyújt többet a videotelefonálás a pusztán hangot, fonikus szubsztanciát közvetítő, közvetíteni képes hagyományos telefonálásnál. Nem véletlen, hogy éppen Philip K. Dick regényének, Az utolsó szimulákrumnak a szereplője, Richard Kongrosian véli úgy és egyben tart attól, hogy videotelefonáláskor nemcsak az audiovizuális jeleknek, tartalmaknak, hanem egyúttal a szag(ok)nak a közvetítésére is sor kerül, s hovatovább: úgy gondolja, videotelefonálással fertőzni is lehet. (K. DICK 2013: 65–66) A telefon, a hagyományos telefon csupán hallhatóvá teszi a beszélgetőtársat, láthatóvá viszont (már/még) nem. Telefonálás alkalmával a beszélgetőpartnert legfeljebb el lehet képzelni, vissza lehet rá emlékezni (előzetes ismeretség esetén), ő maga azonban láthatatlan marad. Ennek megfelelően határozza meg Farkas Péter Gólemének egy szöveghelye többek között a telefonálást „súlytalan, pusztán az érintkezés érzetét keltő, valójában azonban üres, vonatkozás- és viszonymentes diskurzus[ként]” (FARKAS 1997–2005; FARKAS 2004: 163). Huxley Szép új világában a tapik ábrázolás- és működésmódja a Mersch által elemzett mediális perfekcionizmus ideálját testesíti meg, és egyben kiterjeszti: tapinthatóvá (és ezáltal térbelivé), sőt, szagolhatóvá teszi a Belting által elemzett ikonikus jelenlétet, avagy a „helyettes láthatóságot” (BELTING 2005: 34). Ezek olyan filmek, amelyek nemcsak audiovizuális élményt nyújtanak, ugyanis az érzékelés minden területére hatást gyakorolnak, és ily módon a percepció egyfajta multimediális teljességét valósítják meg. Például a tapiban egy medvebőrön játszódó szerelmi jelenet esetében – miként a szöveg fogalmaz – „A medve bundájának minden szál szőrét érezni lehet.” (HUXLEY 1982: 32) „Megdöbbentő tapintási effektusok” (HUXLEY 1982: 32) – olvasható nyomban ezt követően az elragadtatottságtól teli megállapítás. Egy későbbi szöveghely pedig az érzé-


9 kelési illúzió tökéletességére hívja fel a figyelmet annak hangsúlyozásával, hogy a szóban forgó medvebőrnek „minden szál szőrét […] külön-külön és jól lehetett érezni” (HUXLEY 1982: 136). A Huxley-tól származó, vonatkozó regénybeli leírások hallható, tapintható és egyben szagolható képekről adnak hírt, továbbá olyan „dobozokról, amelyeken látni és hallani lehet, mi történik a világ túlsó felén”. (HUXLEY 1982: 104) A Szép új világ tévéhíradóiban, vagyis a tapihíradókban megjelenő személyek szintén nem csupán láhatók és hallhatók, hanem egyben tapinthatók (HUXLEY 1982: 133), miként a filmek is. (HUXLEY 1982: 203) A filmeknek, a tapiknak a megtekintése/befogadása egyaránt jelenti a szemnek, a fülnek, az orrnak és a bőrnek az idejét. (HUXLEY 1982: 135) A tapiműsorok ábrázolási módja esetében „A [mediális] perfectio ideáljának, a hatékonyság optimalizálásának” (MERSCH 2004: 176) lehetünk (szem- és fül)tanúi. A tapi mint médium – Mersch érvelését idézve – „kioltja önmagát, hogy teljes egészében összeolvadhasson a medializálttal, s önmagát technikai abszolútnak mutathassa.” (MERSCH 2004: 177) A tapikra is vonatkoztathatjuk Mersch azon kritikai megjegyzéseit, melyek szerint a médiumok „Arra, akit a bűvkörükbe vonnak, az elvakítás/szemfényvesztés fátylát borítják, s így olyan affirmációs kényszer lép fel, amely a médiumot tendenciózusan mentessé teszi minden kritikától.” (MERSCH 2004: 177) Figyelembe kell vennünk továbbá Belting azon hasonló meglátását, amely szerint „már képtelenek vagyunk befolyásolni egy kép és modellje közötti kapcsolatot. Ezért tehát – folytatja a szerző – inkább hiszünk a vizuális gépeknek, mint a saját szemünknek, aminek eredményeképpen technológiájukra szó szerint vakhittel tekintünk.” (BELTING 2005: 35) A tapik esetében azonban a tökéletes medializációra való törekvés, Mersch kifejezéseit idézve: „a láthatóság [és tegyük hozzá: a hallhatóság, a tapinthatóság és a szagolhatóság] szukcesszív finomítása, a zavar forrásainak kiiktatása, a hibátlan [mediális] transzmisszió” (MERSCH 2004: 176) – a K. Dick-regényekben megjelenő vid(eotele)fonoktól eltérő módon – nem a (valós idejű) személyközi kommunikációt szolgálja, hanem a (felhőtlen) szórakozást. Itt jegyezzük meg, hogy K. Dick – Huxley-tól eltérő módon – a televízió által közvetített látványt nem mélyíti el a térben, mintegy háromdimenziós hatást keltve, és a látványhoz – természetesen a beszéden, a hanghatásokon kívül – nem társít más érzékelési területekhez, például a tapintáshoz, a szagláshoz tartozó ingereket. Még abban az esetben sem, amikor – miként például Az utolsó szimulákrum című 1964-es, vagyis több mint három évtizeddel a Szép új világ című, tárgyalt Huxley-szöveg megjelenése utáni regény vonatkozó részleteiben – a televíziózás a nézőközönség által bizonyos szinten befolyásolható (legalábbis megállítható [K. DICK 2013: 26]), interaktív tevékenységgé válik, és akkor sem, amikor a televízió kimondottan a meggyőzés retorikáját alkalmazza. (K. DICK 2013: 21–23, 160)


10

Vár Ucca Műhely 46.

A K. Dick-regényekben a vid(eotele)fon ábrázolási módja az irodalmi technoutópia keretei között, alfabetikus jelek igénybevételével helyezi vissza jogaiba a látványt és a hangot, a vizuális és az aurális (vagyis a látványon, illetve a hangzáson, a halláson és a hangoztatáson alapuló) retorikát. Nem az írás jeleinek és az azok aktualizációja révén felhangzó/ artikulált, azonban továbbra is (valamiképpen) az íráshoz, a lejegyzéshez kötődő (a rögzítés által ahhoz kötött) szavak, illetve különböző szintű nyelvi egységek változatlan (írásos) formában való továbbélése, hanem magának a látványnak, a valós időben kommunikáló személy látványának és a kommunikáció fonikus dimenziójának a rehabilitációja és mindennek megfelelően egy olyan – ismételten Dieter Mersch tanulmányát idézve – „technikai illuzionizmus” (MERSCH 2004: 177) figyelhető meg, amely „a mágiára kezd hasonlítani” (MERSCH 2004: 177). S vajon nem (ugyan)ezt teszi a gyakorlatban, mármint nem az eredetileg, az alfabetikus írás megjelenése előtt őt megillető szerepkörrel ruházza fel a vezetékes és mobiltelefon (illetve korábban a rádió) az élő-eleven hangot (a fonikus szubsztanciát mint a – verbális – kommunikáció meghatározó, ám közel sem kizárólagos eszközét), továbbá a televízió, majd pedig valóban interaktív módon (a Skype vagy akár a Facebook esetében) a videotelefonálás a hangot és a látványt is? Aczél Petra 2012-ben a következőképpen fogalmazott az aurális retorikának a hegemón írásbeliség korát követő, illetve az azt felváltó új/digitális média kontextusában megfigyelhető – értékelése szerint – továbbra is alárendelt, sőt mi több: szinte érzékelhetetlen/kimutathatatlan, pehelykönnyű szerepkörével kapcsolatban: „Míg a vizuális retorika az új/digitális/multi/integrált médiával előtérbe kerül, addig a hangzás-hallás retorika (aurális retorika) ugyanennek a médiának a láthatatlan és hallhatatlan aspektusa marad.” (ACZÉL 2012: 59) Pedig éppenséggel úgy tűnik, hogy napjaink új- és multimediális-digitális és egyben integrált (hogy az imént idézett, Aczél Petrától származó szöveghely terminológiájánál maradjunk) kommunikációtechnológiai kontextusában a hang, a hangzóanyag, a fonikus szubsztancia, vagyis az aurális retorika a látvánnyal, a képiséggel, a vizuális retorikával szövetségre lépve válik (egyre inkább) hallhatóvá. Teljes mértékben egyetérthetünk a szerző azon kijelentésével, mely szerint „ha a média multi és integrált, ekképpen pedig új, akkor a hangnak, hangzásnak legalább olyan fontos szerepe van, mint a képnek” (ACZÉL 2012: 59), azzal a derűlátó megállapítással egészítve ki az idézett gondolatot, hogy a hang és a hangzás emancipációja kultúránkban, ha még nem is fejeződött be, de mindenképpen folyamatban van. Philip K. Dick fentebb más összefüggésben már szóba hozott, Az utolsó szimulákrum című 1964es regényében például már vizionálta, előrevetítette a hangzóanyagnak, a fonikus szubsztanciának – nem csupán a technikai-technológiai úton zajló interperszonális kommunikációban, hanem többek között a hírközlésben,


11 a reklámiparban és a különböző berendezések vezérlésében egyaránt rá váró – (részleges) emancipációját. (K. DICK 2013: 61, 176, 182–184, 192– 193, 197) Mondani sem kell: ma már mindez közel sem utópia, hanem nap mint nap tapasztalható kulturális, kommunikációtechnológiai gyakorlat.

Könyvháló vs. (mozgó)képek Az egyenes vonalú, hangjelölő-fonetikus írásnak és az arra alapuló, az ismereteket zárt formában rögzítő könyvnek mint médiumnak a preferálásával magyarázható Ferraris érvelésében a webnek „a könyv degradált változata[ként], „egy őrült által írott könyv[ként]”, illetve „túlfűtött írást tartalmaz[ó]” „felrobbant könyv[ként]” (FERRARIS 2008: 120) való meghatározása. Egy további, szintén Ferraristól származó szöveghely pedig a világhálót – a weben egyre nagyobb számban fellelhető, igazságértéküket, hitelességüket tekintve gyakran megkérdőjelezhető adat, terebélyesedő ismeretanyag folytán – a „mindent és mindennek az ellenkezőjét tartalmazó”, Borges által leírt „bábeli könyvtárba való belépés eszközé[nek]” (FERRARIS 2008: 127) nevezi. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a világháló egyre kevésbé jegyezhető el és azonosítható a textuális univerzummal (feltéve, hogy azt nem a derridai értelemben vett elsődleges, avagy betű előtti írás (DERRIDA 1991: 21–51) megnyilvánulási módjaként, lenyomataként határozzuk meg). Miként Orlovszky Géza Túl a szövegen? című írásában a vizuális és audiovizuális, valamint multimediális tartalmaknak a weben megfigyelhető, szemmel látható előretörése, eszkalációja kapcsán fogalmaz: „Rövid, alig tízesztendős történelme során a web […] már nem a könyv, hanem sokkal inkább a képes magazinok, majd a televízió és a videokamera analógiájára fejlődött tovább. A csatolódó vizuális és hangobjektumokkal feldúsított hiperszöveget – folytatja gondolatmenetét Orlovszky – [pedig] inkább már hipermédiának szokás nevezni.” (ORLOVSZKY 2003) A web – habár főleg a verbális-textuális szekvenciák frekventált jelenléte (ha nem is hegemóniája) miatt nem határozható meg teljes mértékben enzensbergeri értelemben vett nullmédiumként – bizonyos szembetűnő jellegzetességeit és alakulástörténeti-fejlődési tendenciáit, például az audiovizuális, ám nem nyelvi jel(entés)eket mozgósító tartalmaknak a terjedését, népszerűsödését figyelembe véve, igenis magán viseli a nullmédium(ok) főbb jellemvonásait, illetve azok felé mozdul el. Az internet is gyakran van ugyanis „abban a helyzetben, hogy a nyelv terhét” (ENZENSBERGER 2004: 302) – miként az Enzensberger által említett „vizuális technikák, [és] mindenekelőtt a televízó” (ENZENSBERGER 2004: 302) – „valóban elvess[e] és mindent likvidálj[on], amit valaha programnak [verbális vagy pedig verbalizálható], jelentésnek, »tartalomnak« neveztek.” (ENZENSBERGER 2004: 302) Miközben pedig – mint a fen-


12

Vár Ucca Műhely 46.

tiekben láthattuk – Orlovszky koncepciójában a web a képes magazinok, majd pedig a televízió és nem a könyv mintájára fejlődött tovább, Enzensberger érvelése szerint a programokat, a fenti értelemben vett (nyelvi) jelentéseket és tartalmakat nélkülöző nullmédium(ok)nak, s főleg a televíziónak a kialakulásában többek között a képes újság megjelenése számított mérföldkőnek. (ENZENSBERGER 2004: 302) S vajon nem nullmédiumok Huxley Szép új világában a (feláldozott) magas művészet helyett működő tapik, vagyis a különböző érzékelési területeket egyaránt stimuláló televízió- és moziberendezések és az illatorgonák? Ezek ugyanis – miként az a regény szövegében olvasható – „Önmagukat jelentik; egy csomó kellemes érzéki élményt jelentenek a közönség számára.” (HUXLEY 1982: 176) A regénybeli (tapi)filmek „semmi egyébről nem szólnak” (HUXLEY 1982: 175), mint az általuk, a mediális perfekcionizmus jegyében megteremtett illúzióról. Például arról, hogy – miként a szöveg fogalmaz – „az ember érzi, hogyan csókolóznak” (HUXLEY 1982: 175) a (tapi)filmben. Ez a médiumként funkcionáló tapi – Mersch „negatív” médiaelméletét idézve – „technikai illuzionizmusa” (MERSCH 2004: 177), ami valóban „a mágiára kezd hasonlítani.” (MERSCH 2004: 177) A nyelv terhét, mindenféle programot, jelentést és tartalmat nélkülöző, mindezt valóban és (szinte) teljes mértékben elvető/likvidáló enzensbergeri nullmédiumokhoz hasonló módon Huxley Szép új világában a művészi alkotások, a tapiműsorok „gyakorlatilag semmiről sem szólnak, csupán puszta képzetek.” (HUXLEY 1982: 177) Neil Postman – az értékelése szerinti – elsősorban a szórakoztatáson alapuló '80-as évekbeli televíziós kultúra szempontjából éppen Huxley Szép új világát tartja autentikusnak, vagy legalábbis ő is a szóban forgó regény által megjelenített szórakoztatás formáit és módozatait vizionálja. (POSTMAN 2004: 316) S miként Orlovszky rámutat: az internetnek a (csupán olvasható) szövegek mellett és azokon túl a multimediális tartalmakkal való bővülésével-gazdagodásával párhuzamosan zajlott a böngészőknek az az átalakulási folyamata is, amelynek eredményeként a kezdetben csupán szöveges dokumentumok megjelenítésére kallibrált felhasználói felületek fokozatosan elnyerték mai formájukat. A manapság használatban lévő operációs rendszerek, böngészők és különböző egyéb felhasználói szoftverek esetében pedig már nem csupán arról van szó, hogy a kulturális miliő főbb változásainak megfelelően – mintegy azokhoz idomulva – egyre gördülékenyebb módon teszik lehetővé a nem szöveges dokumentumokhoz való hozzáférést és a velük kapcsolatos műveletek elvégzését, hanem már maguk a kezelőfelületek is egyre több képi elemet, ikont tartalmaznak. (Nem véletlenül jegyzi meg Prensky, hogy a digitális bennszülöttek a szövegekkel szemben a képeket és az ábrákat részesítik előnyben, azokat kedvelik. [PRENSKY 2001: 2]) Ilyképpen a kezelőfelületek, amellett, hogy az orientáció alapjául szolgálnak a különböző médiumformátumok hierarchi-


13 áját érintő s a számítógépes kultúra által is elősegített és abban szintén lecsapódó gyökeres átalakulási folyamatokban, szinte élő organizmusok módjára – evoluálódásuk során – formájukat, megjelenési módjukat tekintve is a megváltozott körülményekhez alkalmazkodtak. Küllemükkel a felhasználói készségeknek leginkább azokat az elemeit célozzák meg, illetve működ(tet)ésük során azokra az elemeire épülnek (rá), amelyeket a nagyobbára a képek (a látás) és részben a hangok (a hallás) által uralt kulturális viszonyrendszer is egyre-másra stimulál, ingerekkel lát el. Nem véletlen tehát az ikonoknak a kezelőfelületeken tapasztalható (el)burjánzása. Ez a technikai tárgyait, eszközeit és működtetésük profán szabályrendszerét függetleníti az írásbeliség absztrakt, az értelmező tagolás időigényes folyamatát szükségessé tevő kereteitől, és a látásnak az észlelés, a meglátás azonnaliságával, pillanatnyiságával kecsegtető dimenziójában helyezi el. Miként Flusser fogalmaz: „Az analfabéta környezethez hasonlóan ismét a képek jelentik a nyilvános közvetítőket, amelyek révén információhoz jutunk.” (FLUSSER 2000) Az operációs rendszerek és a különböző felhasználói szoftverek kezelőfelületén például a nyomtatás funkciója a leggyakrabban egy tipikus nyomtatót ábrázoló kép, ikon által érhető el. Ilyképpen használata nem is teszi elengedhetetlenül szükségessé a funkcionális írásolvasás-tudást, de még a betűk ismeretét sem feltétlenül. A különböző felhasználói szoftverek és a számítógépes/internetes kultúra egy jelentős, a befogadói bázis szempontjából mindenképpen meghatározó és mindinkább szélesedő-terebélyesedő szegmense egyre kifejezettebb mértékben a vizualitás irányában mozdul el, ami egyúttal az írásbeliségtől való, a kulturális és a hétköznapi gyakorlat szintjén egyaránt megnyilvánuló határozott eltávolodással jár együtt. Emiatt is érdemes – például a benne rejlő komparatív mozzanat hangsúlyozásával – árnyalni Aczél Petrának azt a megállapítását, amely a „hagyományos elektronikus média [például a televízió vagy a rádió] tartalmainak befogadásá[tól]” (ACZÉL 2012: 127) olyképpen különbözteti meg a főleg a számítógéphez és a világhálóhoz köthető/kötődő újmédia kommunikátumainak befogadási módjait, hogy ez utóbbiak esetében a befogadói kompetenciák előretöréséről, relevanciájáról értekezik. Miként fogalmaz: „A hagyományos elektronikus média tartalmainak befogadásához nincs szükségünk semmiféle »képesítésre«, látni és hallani optimális esetben természetszerűleg készek és képesek vagyunk.” (ACZÉL 2012: 127) Ezt követően pedig a szerző megállapítja, hogy „Az újmédia, vagyis a számítógéphez, internethez, közösségi médiához kötött befogadás ismét kompetenciákat kíván. A technológiai-informatikai nyelv ismeretét. A technikai kommunikáció […] kiábrándító, de kezelhető szabályait. Az új verbális kultúra jeleiben és protokolljában való jártasságot.” (ACZÉL 2012: 128) Ezek a szerző által említett és az újmédia tartalmainak befogadásához, esetenként pedig magának az újmédia különböző eszközeinek a kezeléséhez/használatához


14

Vár Ucca Műhely 46.

szükséges kompetenciák azonban igen gyakran szinte automatikusan és rövid idő alatt elsajátíthatók. Például az említett „technológiai-informatikai nyelv[nek]” (ACZÉL 2012: 128) ugyanis már a felszínes ismerete is elegendő ahhoz, hogy a (laikus) felhasználó hozzáférjen internetes tartalmakhoz, azokhoz aktív-produktív módon viszonyuljon, és élni tudjon az új (virtuális) közeg nyújtotta kommunikációs lehetőségekkel. „Az új verbális kultúra jeleiben és protokolljában való jártasság […]” (ACZÉL 2012: 128) pedig már a használat során jelenik meg és fejlődik (tovább) annak megfelelően, hogy ez az új (számítógépes) kommunikációs kultúra nem a nyelv jelrendszerének dominanciájáról árulkodik, az abban való elmerülés pedig akár a nyelvi kultúrában való járatlanság ellenére vagy pedig amellett is elképzelhető. Részben ezzel magyarázható „a tudományos inkompetencia és a használati kompetencia közti aránytalanság[nak]” a Derrida által már 1996-ban jelzett roppant mértéke. (DERRIDA 2006: 88 – 89) Az Aczél Petra által említett „új verbális kultúra” (ACZÉL 2012: 128) a teljes heterogén, sokszínű és képlékeny kulturális miliőnek mindenképpen meghatározó, azonban csupán egyetlenegy szeletét alkotja. Mindebből kifolyólag a szóban forgó jártasságok alapjaiban különböznek például a hagyományos, vagyis a könyvkultúra által elvárt írás-olvasás készségétől, aminek a kialakítása, majd pedig fejlesztése sokkalta körülményesebb és időigényesebb feladat – legalábbis korunk vizuális és a számítógépes/internetes kultúra által uralt mediális viszonyrendszerében mindenképpen. Az újmédia tartalmaihoz való hozzáférés előfeltételeit jelentő jártasságoknak az elsajátítása azonban természetesen valóban nehezebb és időigényesebb, mint például a televízió vagy pedig a rádió esetében szükséges jártasságok interiorizálása (volt) – ugyanis ez utóbbiak esetében, habár valóban nem nélkülözhetetlen (szinte) „semmiféle »képesítés […]«”(ACZÉL 2012: 127), mindenképpen szükségesek minimális, nem vagy pedig csak ritkán verbális kompetenciák/jártasságok, az új, korszerű tévékészülékekről nem is beszélve. Az adott különbségek ennek megfelelően csupán fokozatbeliek és nem alapvetőek/radikálisak.

Irodalom ACZÉL Petra 2012. Médiaretorika. Budapest, Magyar Mercurius BELTING, Hans 2005. Kép, médium, test: az ikonológia új megközelítésben = Filológiai Közlöny, 1–2: 24–41. DERRIDA, Jacques 1991. Grammatológia. Első rész. Budapest–Párizs, Életünk–Magyar Műhely DERRIDA, Derrida 2006. Hit és tudás. A „vallás” két forrása a puszta ész határain. Pécs, Brambauer


15 ECO, Umberto 2008. A mobiltelefon és az igazság. In: Maurizio Ferraris 2008. Hol vagy? A mobiltelefon ontológiája. Budapest, Európa Könyvkiadó. 7–10. ENZENSBERGER, Hans Magnus 2004. A nullmédium avagy miért bántjuk a televíziót? In: Képkorszak. Szöveggyűjtemény a mozgóképkultúra és médiaismeret oktatásához. Szerk. GELENCSÉR Gábor, közreműködött: HARTAI László. Budapest, Korona Kiadó. 300–304. FARKAS Péter 1997–2005. Gólem – hiperiodikus közelítések. ASAEuropen. Cologne & Frankfurt a. M. Séta [Egy barát levele M. Klein özvegyének] http://www.interment.de/golem/mklein/1baratlevele.htm FARKAS Péter 2004. Törlesztés. Kivezetés a Gólemből. Budapest, Magvető FERRARIS, Maurizio 2008. Hol vagy? A mobiltelefon ontológiája. Budapest, Európa Könyvkiadó FLUSSER, Vilém 2000. Képeink, http://intermedia.c3.hu/mszovgy1/flusser2.htm HUXLEY, Aldous 1982. Szép új világ. Tudományos fantasztikus regény. Budapest, Kozmosz Könyvek K. DICK, Philip 2009. Visszafelé világ. Budapest, Agave Könyvek K. DICK, Philip 2010. A Titán játékosai. Budapest, Agave Könyvek K. DICK, Philip 2013. Az utolsó szimulákrum. Budapest, Agave Könyvek MERSCH, Dieter 2004. Medialitás és ábrázolhatatlanság. Bevezetés egy „negatív” médiaelméletbe (részlet) = Filológiai Közlöny, 3–4: 171–186. ORLOVSZKY Géza 2003. Túl a szövegen?, http://magyar-irodalom.elte. hu/biop/otka038043/cikkek/og.htm POSTMAN, Neil 2004. Halálba szórakozzuk magunkat („Váltsunk témát…”). In: Képkorszak. Szöveggyűjtemény a mozgóképkultúra és médiaismeret oktatásához. Szerk. GELENCSÉR Gábor, közreműködött: HARTAI László. Budapest, Korona Kiadó. 313–316. PRENSKY, Marc 2001. Digitális bennszülöttek, digitális bevándorlók, http://goliat.eik.bme.hu/~emese/gtk-mo/didaktika/digital_kids.pdf


Gerencsér Péter

A mediatizált láthatatlansága A látványtársadalom kritikája az internetes katasztrófahumorban 9/11 után1 „Ő nem a szülőhelyén látta meg a napvilágot” egy magyar sportriporternő A vizuális kultúra és a kortárs képelmélet teoretikusai az utóbbi évtizedekben szüntelenül arról értekeznek, hogy a huszadik század alapvetően a kép problémája: a szimuláció, a szemfényvesztés, a spektákulum, a médiamanipuláció, a talajvesztettség kérdése körül forog. A kép és a valóság kapcsolatának, a reprezentáció jelölőviszonyainak, a fizikai és a virtuális valóság keveredésének számos tézise sűrítve és mindennél élesebben mutatkozott meg az új évezred legelső évében, a 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadások során. Ezeket a kérdéseket szem előtt tartva az alábbi tanulmányban egy az internetes térben keringő anonim szerző névtelen képének értelmezésére vállalkozom, melynek a megnevezés általi könnyebb azonosíthatósága érdekében – Márton László regényének címét kölcsönözve – önkényesen az Átkelés az üvegen címet adtam. Az alkotást a 9/11 utáni referenciális krízishelyzet paradigmatikus példányának tartom, mely a kép és a valóság viszonyára ironikusan, mindazonáltal rendkívül mélyenszántóan reflektál.

Parrhasziosz hiperreális függönye Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című nevezetes, ámbátor kissé elnagyolt esszéjében abból a premisszából indul ki, hogy az emberi kultúrában az információ médiumváltása terén két fordulópont érhető tetten.2 Az alábbi tanulmány a Hiszem, ha látom? címmel 2005. március 11-én Szegeden tartott előadásom átdolgozott és szerkesztett változata. Az írás azon szövegek folytatása, melyek a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat a technikai képek és a média összefüggésében tárgyalják. Lásd: Gerencsér Péter: Gépes beszéd. 2001. szeptember 11. mint performansz. Bölcső, 2002/9. 20–21; McLaden & Tali Wars. Képi cenzúra és paródia a szeptember 11-i terrortámadások után. Vár Ucca Műhely, 2003/3. 46–60. Paidia a ludus álarcában. Gonzalo Frasca September 12th című böngészőjátékáról. Tiszatáj Online. 2013. 10. 19. Elérhetőség: http://tiszatajonline.hu/?p=39343 (Utolsó letöltés: 2014. 07. 26.). 2 Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája. Ford. Veress Panka és Sebesi István. Bp., Tartóshullám – Belvedere – ELTE BTK, 1990. Online változat: http://www.artpool. hu/Flusser/flusser.html#foto. (Utolsó letöltés: 2014. 07. 26.). 1


17 Az egyik ilyen paradigmaváltást a lineáris írás feltalálásának tulajdonítja, a másik vízválasztót pedig a technikai képhez köti. Ugyanakkor a cseh származású filozófust nem is annyira a technikai kép, pláne nem a fotó ontológiája, hanem a fotográfia felhasználási módja, vagy ha úgy tetszik, a fotó politikája érdekli. Eltekintve azon nagyvonalúságától, hogy összemossa az ún. technikai képek megalkotását lehetővé tevő eszközök és a technikai képek „feltalálását”, illetve attól, hogy nem pontosan definiálja, mit ért az „apparátusok által előállított” technikai kép alatt (a távcsővel látott égitestek például – ha nem látványnak, hanem képnek tekintjük – technikai képnek számítanak-e, még ha nem is mindig voltak rögzíthetők), Flusser ezzel a hangzatos kijelentésével az állítólagos képkorszakkal kapcsolatos újabb keletű vitáknak ágyazta meg a talajt. Az újabban menetrendszerűnek bekövetkező számos, különféle – kulturális, térbeli, testi stb. – turnök egyikeként a német Gottfried Boehm az ikonikus fordulat (Ikonische Wende) divatos szókapcsolattal írta le ezt a feltételezett változást. Ezzel ellentétben William John Thomas Mitchell amerikai teoretikus Richard Rorty linguistic turnjéből ihletet nyerve a képi fordulat (picturial turn) fogalmát preferálta, egyrészt az általa szemantikailag túlságosan terheltnek tartott „ikonnal” szemben, másrészt pedig az imagic turnnel szemben, tekintve, hogy az angol nyelvben az „image” és a „picture” eltérő jelentéssel és konnotációval bír.3 Mindenesetre Flusser és Mitchell is azt sugallja, hogy a 20. században valami történt a képpel, valami radikálisan megváltozott. Flusser egy másik írásában úgy kommentálja ezt a fordulatot, hogy a technikai képek mindenütt jelenvalósága vált uralkodóvá: „Ama univerzum tehát, mely néhány évtizede azon van, hogy – fényképek, filmek, videók, tévéképernyők és számítógép-terminálok formájában – átvegye a funkciót, melyet addig lineáris szövegek töltöttek be: a társadalom és az egyes ember számára életfontosságú információk hordozásának feladatát.”4 Ebből két következtetést csapolhatunk le. Az egyik, hogy Flusser a technikai kép megszületését a fénykép médiumának megjelenéséből eredezteti, amelyet a képalkotási módok terén André Bazin is kitüntetettként kezelt A fénykép ontológiájában. A másik, hogy Flusser minimum nem következetes, hiszen nem is a fotó 19. századi születését, hanem annak az episztemológiában és az érzékelésben betöltött jelentőségét tekinti sorsdöntőnek, ami most vált láthatóvá, vagy fontossá (vö. „néhány évtizede”). A fotográfia filozófiájában ezt úgy magyarázza, hogy „a tech W. J. T. Mitchell: A képi fordulat. Ford. Tóth Zsófia Anna. In Uő.: A képek politikája. Válogatott írások. Szerk. Szőnyi György Endre–Szauter Dóra. Szeged, JATEPress, 2008. 131–153. (Ikonológia és Műértelmezés 13.) 4 Vilém Flusser: A technikai képek univerzuma felé. Ford. Maleczki József. Bp., Tartóshullám – Belvedere – ELTE BTK, 2001. Online változat: http://www.artpool. hu/Flusser/flusser.html#kepek. (Utolsó letöltés: 2014. 07. 26.). 3


18

Vár Ucca Műhely 46.

nikai képek kezdik »valóságunkat« mágikusan átstrukturálni.”5 Ez az újfajta „képimádat” visszacsatolható a bizánci ikonokhoz, melyeknél a kép nem reprezentáló funkcióval rendelkezett, hanem a képen maga a dolog tárulkozott fel. De visszautal az ókori görög Zeuxisz és Parrhasziosz vetélkedésére és egyszersmind arra is, ahogyan Bazin a fényképet a mágikus funkció kontextusában értelmezte. Maga Mitchell is az episztemológiai szerep megváltozásában – vagy legalábbis ennek felismerésében – látja a „képi fordulat” jelentőségét, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, nevezetesen tehát abban, hogy a világról alkotott tudásunkat alapvető módon meghatározzák a modern képek, melyeket látunk. A képi fordulat „egy olyan kultúráé, melyet teljes mértékben uralnak a képek”, és az amerikai teoretikus szerint „a videó és a kibernetikai technológia korszaka, az elektronikai reprodukció kora a vizuális szimuláció és illuzionizmus új formáit fejlesztette ki” – és hozzátehetjük ehhez a digitális manipulációt is, mely radikálisan kiterjeszti a benjamini aurafogalom értelmezési lehetőségeit.6 Mitchell szerint azonban ez a képeket illető változás nem visszatérés a reprezentáció elavult eszméjéhez, hanem posztszemiotikai jelenség, és a még preteoretikus állapotban lévő új képelméletnek Panofsky kritikai ikonológiáját kell megújítania. Ebben az értelmezésben a képek úgyszólván többé nem leképezik világot, nem reprezentálják, hanem alakítják. Azt sugalmazza, hogy megfordul a kép és a valóság közötti viszony, a kép nem a valóság képét, hanem a valóság a kép valóságát kezdi jelenteni. Bazin a képi fordulat felől nézve számos vonatkozásban éppen ellentétes szemszögből közelítette meg a kérdést, amikor a fotográfiát a valóság reprodukciójának vette és ontológiailag azonosnak tartotta vele. „A fényképnek a festészettel szembeni eredetisége tehát maradéktalan objektivitásában rejlik. Nem véletlen, hogy az emberi szem helyébe lépő fényképező szem is, illetve az azt alkotó lencserendszer az »objektív« nevet kapta. Először történik, hogy semmi sem iktatódik be az ábrázolás tárgya és az ábrázolás közé. Először történik, hogy a külső világ képe az ember teremtő beavatkozása nélkül szigorú determinizmus jegyében, automatikusan formálódik meg” – írja.7 Jóllehet Bazin számára Flusserhez hasonlóan a fotográfia megjelenése vezet valamilyen fordulathoz, a következtetés diametrálisan különbözik. Bazin a kép és a valóság között nem hasonlósági (ikonikus), hanem azonossági viszonyt tételez, és innen jut el az ontológiai rokonság gondolatához, amely a fénykép objektivitásának záloga. Miközben az azonosság mellett kardoskodik, ambivalens módon maga is megkettőzésről beszél, a fényképet a jelölő és a jelölt viszonyának gondol Uo. Mitchell 2008. 135. 7 André Bazin: A fénykép ontológiája. Ford. Baróti Dezső. In Uő: Mi a film? Szerk. Zalán Vince. Bp., Osiris, 1995. 21. 5 6


19 ja el, amelyben megjelenik a reprezentáció fogalma, és különösen felzavarja a koherensnek tűnő érvelést az írása végére biggyesztett enigmatikus mondat, miszerint a filmet – azaz a fotográfia időbeli kiterjesztését – nyelvnek kell tekintenünk. Az az állítása pedig bizonyosan nem tartható, hogy a valóság és „annak” képe közé nem iktatódik semmi, vagyis hogy nem létezik közvetítő közeg, médium, amely aztán alapot szolgáltatna a fotó „természeti jelenségként” való azonosítására. Bazin a trompe-l’oeil csapdájába esik, melynek lényege a médium észrevétlenségével a valóság érzetének felkeltése, az a reproduktív megtévesztés, amely a valóság hitelének illúzióját kelti. Az, hogy Bazin afféle becsapott Zeuxiszként nem veszi észre Parrhasziosz függönyének festett voltát, és az azonossági viszonyból arra következtet, hogy a fénykép nemcsak ontológiailag azonos a valósággal (mint azt Roland Barthes „ez volt” tétele, vagyis az indexikalitás sugallná), hanem egyszersmind objektivitást is tételez, ugyancsak ennek az illúziónak a része. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világhoz való hozzáférés csak valamilyen nézőpontból történhet meg. A kép szükségszerűen kimetsz valamiféle szeletet a „valóságból”, amely így már eleve értelmezetté válik. A keret és a nézőpont révén megformált képmező megkonstruálja a nézői pozíciót, miközben a közvetlenség illúziója megteremti a manipuláció lehetőségét. A manipuláció attól manipuláció, hogy láthatatlan marad, ebben az értelemben hasonlatos az ideológia althusseri leírásához, mely szerint az ideológia láthatatlanságával és észrevétlenségével fejti ki hatását, azáltal, hogy a mesterséges természetesnek mutatja magát. Hasonlóképpen értelmezte a kép keretét Lebensztejn, aki tárgyát mesterségesnek tartja, mert „szabályoz, megszűr, összesűrít, kimetsz, kivet”, ugyanakkor a keret természetesként jelenti be magát, mivel „csak akkor hatékony, képes magába foglalni, ha a lehető legdiszkrétebb és láthatatlanabb marad.”8 Ez vezet majd át a mediatizált láthatatlanságának problémájához. Allan Kaprow happeningjei során éppen a keret – melyről természetesnek vesszük, hogy ott van – kritikájából kiindulva fogalmazza meg a kiterjesztés elvének elméletét, amelynek alapja, hogy a „képmező sokkal inkább az alkotás folyamán jön létre, semmint a priori ott volna.”9 Egy kép szükségképpeni elhatárolódása a világtól olyannyira természetessé vált – Bazin szavaival, úgy hat ránk, mint valamilyen természeti jelenség –, hogy ez a konvenció evidenciává hízott, így aztán a legnehezebb észrevenni azt, amit adottként tételezünk. Holott egyáltalán nem törvényszerű, hogy az kerüljön be valamely képbe, ami, és nem más. Technikai kép esetén az objektivitás efféle illúzióját részint az „észrevétlen” keret mint Jean-Claude Lebensztejn: A keretből kiindulva. Ford. Simon Vanda. Enigma, 18–19. [1998–1999.] 60. 9 Allan Kaprow: Assemblage, environmentek & happeningek. Ford. Horányi Attila. Artpool – Balassi – BAE Tartóshullám, Bp. 1998. 18. 8


20

Vár Ucca Műhely 46.

trompe-l’oeil hozza létre, amit Flusser azzal magyaráz, hogy a technikai képen a közvetítettség „nem látható ilyen világosan. Bár egy tényező itt is a kép és a jelentése közé tolakszik, mégpedig egy kamera és az azt kezelő ember (például a fényképész), de nem tűnik úgy, hogy ez az »apparátus/ kezelő« komplexum megszakítaná a kép és a jelentés közötti láncot.”10 Bazin ezzel szemben, mint láttuk, a beavatkozás nélküli képalkotást tulajdonította a fotónak (és a filmnek). Meglátásom szerint Bazin ugyanannak az illúziónak az áldozata, mint – nevezzük most így, sarkosan, de nyilván metaforikusan, mintsem literálisan – a hollywoodi néző, akit a technikai kép adottságaiból következő objektivitás illúziója téveszt meg. A mellékelt kép, melyet a továbbiakban Átkelés az üvegen címmel fogok illetni, a keret, a nézőpont, a médium, a trompe-l’oeil, a reprezentációban rejlő kettőség, a jelenlét és a hiány, valamint a szimuláció számos olyan elméleti feszültségpontját érinti, amely, ha talán nem is fordulatot, mindenesetre a képhez fűződő nézői viszony Flusser és Mitchell által ecsetelt változásának egyik paradigmáját jelzi. Különösen megfontolandó, hogy Mitchell a képi fordulatot a nézőiségben bekövetkezett változáshoz köti, és Jonathan Crary A megfigyelő módszereiről írt híres könyvéből kiindulva – no meg persze feltehetően az iseri és a jaussi olvasásközpontú irodalomelméletből is inspirációt merítve – azt állítja, hogy a leendő képelméletnek a nézőt úgy kell értelmeznie, ahogyan azt az irodalomelmélet az olvasóval tette.11

Többszintű keretezés és polifokalitás A szóban forgó képen többszörös keretezéssel van dolgunk. Először is számolni kell magának a digitálisan létrehozott képnek a keretével, amely a képteret „el is különíti a világtól, amelyet utánoz”.12 A kép bal alsó sarkában azonban nagyon durván, tőből elmetszi az ott ülő fickó, nevezzük Joe-nak, a karját. Első látásra nevezhetnénk hibás keretezési eljárásnak is, hiszen félbevág egy alakot, ami, valljuk meg, nem szép dolog. Ugyanakkor maga a félbevágás, a csonkolt test 9/11 felől nézvést önmagában is többszörös jelentéssel ruházható fel, másrészt mintha azt sugallná, hogy maga az alak nem része a képnek, nem fontos, nem témája a képnek. Jelzésszerű jelenléte mégis centrális, mivel tökéletesen megfelel funkciójának. A képmező előterében a könyöknél leszakított kar olyan jelölőként értelmezhető, amely metonimikusan utal az egész alakra, arra, hogy van ott valaki. Így ezt a módszert a kép ökonómiájának nevezhetnénk, ahol a részleges jelenlét a hiányos részre is utal, másfelől pedig metanyelvileg is Flusser 1990. Mitchell 2008. 136–143. 12 Lebensztejn [1998–1999.] 61. 10 11


21 értelmezhető: utal a kép kép voltára, arra, hogy az alak a képmezőn kívüli térben folytatódik. Vagyis arra, hogy a keretek „közvetítők, médiumok. A világot jelentik, közvetítik, de ezáltal el is rejtik. Ez minden közvetítő belső dialektikája.”13 A félbevágott Joe megjelenítése azon illúzió ellen dolgozik, amelyet a médium álcázni próbál. Ugyanakkor a kép egy másik keretet is tartalmaz: képet a képben, önreflexív módon. Itt a keretet magának a számítógépes monitornak a kerete alkotja, amelyen keresztül Joe kitekint a világra, ha egyáltalán arra. A kettős keretezés (és van egy harmadik is, melynek azonosítását még jegelném) újfent magára a médiumra hívja a figyelmet, a közvetítettségre, amelyen keresztül rálátásunk és hozzáférésünk van a dolgokra/hoz. Az első kérdés, amely e belső kép – a monitoron látható kép – kapcsán felvetődik, vagy amelyet elsőként felvetnék, hogy mit néz Joe. Joe nézését nem látjuk, mert csak karja van megjelenítve a képen, arca láthatatlan marad. Mindenesetre nem tűnik nagyon megerőltetőnek az a feltételezés, hogy az egyik lehetséges értelmezési változat szerint egy hírcsatorna – nevezzük ezt bárminemű célzatosság nélkül CNN-nek – élő televíziós közvetítését nézi, amely egy rendkívül magas épület felé közeledő utasszállító repülőgépet mutat. Na mármost, még ha óvatoskodásommal látszólag játszom is a hülyét, nem túlságosan nehéz megkockáztatni, hogy ez az épület a New York-i Világkereskedelmi Központ, a repülőgép pedig a United Airlines Bostonból rendeltetése szerint Los Angelesbe tartó 175ös járata, amely három perccel kilenc óra után csapódott a déli toronyba. A képernyőn látható gép, hogy nagyobb pusztítást végezhessen, 45 fokos szögben igyekszik beleszállni az épületbe, és a monitoron Joe az épület és a gép térbeli viszonyát egy épületen kívüli nézőpontból szemlélheti. Más nézőpontból azonban másképpen látszik a világ. Tekintettel arra, hogy az egész képen egy másik repülőgép is látszik, amely szintén 45 fokos hajlásszögben közelít a WTC egyik tornya felé, feltételezhető, hogy ugyanarról az eseményről van szó. Vagyis a kép, az egynézőpontúság egyeduralmára törő „kükloptikus” ábrázolásmódokkal szemben kettős nézőpontot mutat nekünk, egyet az épületen belülről, a másikat pedig az épületen kívülről. A két nézőpont egymás inverze, olyan „álnok tükörkép” (Cesare Ripa), amely a közkeletű mítosz szerint a jobb és a bal oldalt felcseréli egymással. Ez az egymást tükröző struktúra nemcsak a beállítás–ellenbeállítás eljárásával hozható kapcsolatba, de az ábrázolás mint olyan lényegére is fényt vet. Maga a reprezentáció magában rejti a jelölt (az ábrázolt) és a jelölő (ami ábrázol) kettősségét, vagyis azt, hogy az ábrázolás esetén a reprezentált dolog soha sincs jelen. A reprezentált hiányt tételez, amely Vilém Flusser: A televíziós kép és a közösségi tér kategóriái a romániai forradalom fényében. In Peternák Miklós–Szegedy-Maszák Zoltán (szerk.): Médiatörténeti szöveggyűjtemény. Bp., Magyar Képzőművészeti Egyetem, Intermedia Tanszék. 2011. 214.

13


22

Vár Ucca Műhely 46.

a távollévőre utal. A monitoron megjelenő képen a képpontokból kirajzolódó formák a repülőgépre mint hiányra utalnak, ugyanakkor maga a repülőgép a kép logikája szerint a (képi) valóságban is megjelenik. Vagyis maga a reprezentált és a reprezentáló egyaránt jelen van, az is, amely jelölve van, és az is, ami jelöl. A repülőgép egyaránt jelenlévő hiányként és távollévőként is. Ami jelen van, az a kép tere és a valódi tér, de a valódinak nevezett tér egy másik nézőpontból maga is képtér. A képernyőn kívüli repülőgép a mi nézőpontunkból nem valóságos repülőgép, hiszen az Átkelés az üvegen című képen belül helyezkedik el, azon a képen belül, amelyet mi magunk látunk. Így ha nem Joe szemszögéből értelmezzünk, akkor maga sem jelenlévő, egy másik nézőpontból nézve – a kép nézőjének nézőpontjából – ez a repülőgép is a hiány jelölőjeként értelmeződik, amely utal a gépmadárra. Mi a hozadéka annak, hogy a képen a repülőgép egyaránt jelenlévő és távollévő? A kép digitális technikával készült, melynek elsődleges interfésze a képernyő: a képernyőn keresztül szemléljük magát a képet (a nyomtatott verzió ehhez képest másodlagos). Azaz a kép egész logikája és kompozíciója a képernyő státuszára irányítja a figyelmet. Ha mi magunk, nézők is számítógépes monitoron néznénk a képet, ugyanolyan módon járnánk el, mint a képen Joe (mint szóba került, a képmezőn kívül eső testrészek folytán nem látjuk, mit néz Joe, de a valószínűsíthető tekintetirányokból következtethetünk rá). Maga a kép nézője is bele van kalkulálva a képbe, és megengedi azt az értelmezést, hogy a képen jelzett néző és a kép nézőjének nézőpontját a polifokalitás játékát továbbgondolva megközelítőleg azonosítsuk egymással. Az Átkelés az üvegen nézője tehát önmaga reprezentációját láthatja a képen, egyaránt külső és belső nézőpontból tekinthet önmagára, és a kép az immerzió, a képbe való belefeledkezés kritikáját nyújtja, miszerint gondolkodjunk el azon, hogy a mi valóságosnak hitt terünk nem képtér-e. A képen Joe egyaránt megfigyelő és megfigyelt, amennyiben pedig Joe a néző allegóriája, mi, a nézők is megfigyelők és megfigyeltek vagyunk. Így ha a néző kénytelen is elfogadni a „kamera” kartéziánus tekintetét, amely szükségképpen megkonstruálja és determinálja a nézői helyet, az allegorikus interpretáció folytán egy másik nézőponttal is rendelkezünk, amely egyrészt azonos lehet Joéval, másrészt önmagunkat kívülről is szemlélhetjük. A képen jelzett megfigyelő, Joe arca láthatatlan, mivel nincs jelen a képen, nézőpontja azonban a képmezőn kívüli tér felől kiegészíthető úgy is, mint amely hozzávetőlegesen azonos az Átkelés az üvegen nézőjének térbeli pozíciójával. Ilyenformán a kép nézője jelölve van a képen belül, bevonódik a képbe, az épületben tartózkodik, melynek következtében minket is fenyeget a halál. Látok, tehát vagyok. Látnak, tehát vagyok. A repülőgépen ülő terroristák Joe-t nézhetik, Joe pedig a terroristákat, mégis mindannyian láthatatlanok, miközben tisztában vannak a másik jelenlétével. Hasonlóképpen a néző sem láthatja önmagát a képen, mégis


23 jelen van abban a nézőpontban, amelyből a képet látja. Joe a képernyő interfésze és a televízió médiuma segítségével a saját pusztulását is képen keresztül nézi, akárcsak mi mint nézők, akik allegorikus halálunkat láthatjuk. Ugyanakkor saját nézőpontunk halálát is, amennyiben valaki más néz helyettünk. A képen lévő figura a terroristák célpontja és áldozata, a kép nézője a „kamera” által elfoglalt pozícióból adódóan szintén célpont. „Akit vagy amit lefényképeznek, az a céltábla, az ábrázolt…” – írja Barthes a fotográfiáról.14 Eddig mellőztem a másik monitornál ülő embert, nem neveztem meg, hogy kicsoda. Joe arcát a baloldalon nem látjuk, de a monitorján lévő képet igen. A „Másiknál” viszont a képernyő van háttal nekünk, így nem láthatjuk, mit nézett azon az illető. Ebből a szempontból a két alak és a két monitor viszonya egymás fordítottja. Ez a kompozíció azokat a festményeket idézi, melyek takarásokkal, töredékes ábrázolásokkal fedik fel és egyúttal rejtik el tárgyukat. Nicolas Poussin 1650-es Önarcképén például olyan képkereteket látunk, mely az Átkelés az üvegen-hez hasonlóan hátoldalt mutat, „amin – mint Marin írja elemzésében – csak részben látjuk, amit az ábrázol”, és az látható, „amit a festmények általában nem szoktak megmutatni: a hátlapjukat.”15 Ez kompozíciós elv részábrázolásával, fragmentumaival, kimetszéseivel mindkét kép esetén a kollázs technikáját idézi fel, az újmédia felől nézvést pedig azokat az egymást fedő mezőkre emlékeztet, melyeket a számítógépes desktopon látunk, amikor az ablakok részlegesen elfedik egymást. De hogyan kapcsolódik össze a két figura? Ha jobban megnézzük, Joe karjának és a „Másik” karjának helyzete feltűnően hasonlít egymásra, ami megengedi az értelmezést, hogy tulajdonképpen nem is két alak látható a képen, Joe és a „Másik” azonosítható egymással, a láthatatlan látható (itt még nyúl a telefonért, ott már telefonál, közvetít). Amennyiben játékba hozzuk a filmes beállítás-ellenbeállítás korábban említett montázstípusát, melynek a varratelmélet túlzottan is „ezoterikus” jelentést tulajdonított, az általam Átkelés az üvegen-nek nevezett képen a két figura pozícióját tekintve a snitt-ansnitt szimultán jelenléte figyelhető meg. Közhely, hogy a beállítás és ellenbeállítás a látványt és a szemlélőt illetően kiegészítő funkcióval rendelkezik, melynek feladata, hogy kitöltse a hiányt, és a tudáshiány kielégítésével megnyugtassa a nézőt. Itt a képen mintha ez a filmnyelvi szerkesztési típus köszönne vissza állóképen. Ebből a szempontból a „Másik” az „Én” projekciója, ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kép elsődleges médiumában, az interneten a néző éppúgy tekinthet a monitorra, mint Joe, akkor nemcsak a két alak képletes egymásba fonódásáról van szó, hanem maga a néző is úgy van Roland Barthes: Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Ford. Ferch Magda. Bp., Európa, 2000. 13. 15 Marin [1998–1999.] 85. 14


24

Vár Ucca Műhely 46.

megkonstruálva, hogy önmagára tekint: Joe, a másik és a néző Narcis�szusz módjára metaforikus tükörképei egymásnak. Ha rájövünk, hogy a képen bizonyos szempontból önmagunk tükörképeit látjuk, az ahhoz a felismerésre hasonlít, mint amikor a csecsemő hat hónapos korától kezdve tudatára ébred annak, hogy a tükörben látott a saját képmása. Ez a felismerés az Átkelés az üvegen-ben olyan „megkésett tükörfázis”, mely a kép nézője számára az önmagával való szembesülést jelenti.16 A néző és a nézett körforgása metanyelvi térbe helyezi át a jelentést. A néző és a nézett felcserélhető, olyan torzított tükörképként, amely megmutat valamit, ami már egyszer rajta van a képen, mégsem ugyanazt mutatja meg, mégsem redundáns. Ha a monitoron lévő kép és az ablakon túl látható repülőgép képe egymás fordítottja, és hasonlóképp egymás fordítottjai a képernyő előtt ülő alakok, akkor a megtöbbszörözött identitás ironikus önreflexiójával állunk szemben. A láthatatlan és látható játéka arra a 9/11 során hatványozottan felvetődő problémára utal, hogy saját halálunknak is lehetünk úgyszólván külsődleges tanúi, saját pusztulásunkat is képernyőn nézzük, melyet a hírcsatorna közvetít nekünk. A Metz-féle „elsődleges azonosulást”, a kamera által megkonstruált nézőpontot mint az emberi szem helyettesítőjét kénytelenek vagyunk elfogadni, de a kép által megmutatott többszörös fokalizáció ezzel szembeszegül. Az Átkelés az üvegen a televízió, és általában az elektronikus és digitális média fogyasztáskritikáját nyújtja, olyan nézőpontokkal bontva le a kartéziánus látásmodellt, ahonnan másként látszik a világ. A többszintű keretezési eljárás, valamint a szemlélőkkel és nézőpontokkal folytatott játék a kubista polifokalitással állítja párhuzamba a művet. A nézőpont magában rejti azt a kettősséget, hogy a néző jelen van, de a jelenléttel szemben nem látható. A kartéziánus perspektíva egyik gyakori kritikája, hogy a világot mintegy kívülállóként szemléli, olyan kereten kívüli tér felől, melyet valóságként élhetünk meg, de nem a mi valóságunkhoz tartozik, passzívként veszünk részt benne. Itt azonban a nézőpontok játékával, az azonosulási lehetőségekkel mi is résztvevőkké válunk, bevonódunk a kép terébe. A néző – Crary látáselméletének terminusát alkalmazva – megfigyelő lesz, aki bizonyos korlátok között vis�szanyeri saját nézőpontját, nem pedig egy előre megkonstruált látószög foglya. A keret ugyan autonómmá tesz, és elhatárol a világtól (ami rajta kívül esik, azt nem ábrázolja), itt azonban a polifokalitás meg is foszt ettől a kerettől. A kereten kívüli is jelenlévő, a láthatatlan bekerül a képmezőbe, és a kép tárgya maga a befogadó. A kép a reprezentáció és a nézőiség kérdését veti fel, nemcsak az ábrázolt repülő van jelen többszörösen, hanem a néző/megfigyelő is. A kép a reprezentáció jelenlétét és hiányát 16

Vö.: Jacques Lacan: A tükörstádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra. Ford.: Erdélyi Ildikó és Füzesséry Éva. Thalassa, 1993/2. 5–11.


25 artikulálja, a reprezentáció reprezentációja. Önmagát képként definiálja, „önmagát” reprezentálja.

A spektákulum és a hit láthatatlansága Flusser a fotográfiai gesztust a lesben állással azonosítja, melyet az őskori vadász magatartásával állít párhuzamba. Joe olyan voyeur, aki a Nagy Testvér módjára pásztázza a mediatizált világot, melyben önmagát nézi. Ez a nárcisztikus magatartás a megkettőzés révén a nézőre is átragad, aki Joe pozíciójának szimbolikus elfoglalásával önmaga képmásában gyönyörködik. Ez a duplikáció a néző számára egyfajta arckép. Joe nézői tevékenységében van valami, nyugtalanító részlet, amit leginkább Roland Barthes punctum fogalmával lehetne körülírni. Feltéve, hogy Joe élőben a CNN televíziós közvetítését nézi a terrortámadásról, a képen nem csupán az ikertornyok déli épületébe beleszálló gépet látja, hanem az északi torony füstölgő épületét is. A Joe képernyőjén látott tornyok viszonya ugyanis az események alapján rekonstruálható. Szem előtt tartva a történeti hűséget, miszerint az első gép, a 11-es járat 8:46-kor fúródott az északi toronyba, a második gép pedig csaknem húsz perccel később, felvetődik a kérdés, Joe mi a túróért nem szedi a sátorfáját, és rohan ki a még ép toronyból. Nos, az első – nem feltétlenül fifikás – javaslat az lehetne, hogy éppen ebben a pillanatban kapcsolta be a tévékészüléket, és amikor megpillantja az ablakon kívül, a – monitoron látható képhez viszonyított valós térben – feléje szélsebesen közelítő gépet, nincs elég ideje a menekülésre. Másodszor, az is előfordulhat, hogy már régóta nézi a tévéközvetítést, de nem tudja eldönteni, mit lát: filmet vagy hírműsort. Amíg ugyanis meg nem pillantja a feléje száguldó repülőgépet, nem hisz abban, hogy megtörténik a csakugyan hihetetlen. Abban a bölcs mondásban, miszerint „nem hiszek Istenben, mert még nem láttam”, a hit a látás zálogaként tételeződik, mindazonáltal a hit éppen a láthatatlanságon alapszik. Az a pozíció, amelyet szegény Joe az épületen belül elfoglal, nem biztosít rálátást a másik épületre, hiszen az éppen mögötte van: előtte tiszta idő, kék óceán, alatta a forgalmas Manhattan. Megtehetné ugyan, hogy átmegy az épület túlsó felére, hogy megbizonyosodjon arról, hogy filmet vagy pedig híradást lát-e, de a székébe szegeződik (arról nem beszélve, hogy aligha számíthatott arra, hogy még egy gép érkezik). Ez a valami, punctum tehát a mediatizált világban gyökerezik. Az a nézőtípus, amelyet fentebb elnagyoltan hollywoodi nézőnek neveztem, a világot mediatizált formában érzékeli, mint Joe, akinek elméleti síkon megvan az az alternatívája, hogy a maga „közvetlenségében” szemlélje a World Trade Center elleni támadást. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy fontosabbá válik az apparátuson keresztül áradó kép, mint a


26

Vár Ucca Műhely 46.

„közvetlenség” (azért használok idézőjeleket, mert a szó szerinti értelemben vett „közvetlenség” nyilván maga is illúzió). Ezen nézőtípus számára a világ tévén keresztül élethűbb a valóságnál, és a realitás a képekkel azonosítódik. Nos, úgy vélem, Joe hozzáállása a képen az ilyenfajta néző metsző paródiáját nyújtja, azt, hogy a közvetítés általi megtapasztalás megváltoztatja a valósághoz való viszonyt, ezért látható, amikor Joe éppen most döbben rá a várható következményekre (a kilöttyenő kávé és a megkapaszkodni vágyó kézfej erre a rácsodálkozásra utalnak). A keret éppúgy megcsonkítja Joe karját, ahogyan a terroristák fogják. Amikor szerencsétlen emberünk megtapasztalja azt, hogy amit eddig képnek vélt, az maga a valóság, és immáron hisz a saját szemének, már ráfázott: illúziónak hitte a valóságot, amelyre szó szerint jön a csattanós válasz. Amint Ted Turner, a CNN ura és parancsolója fogalmazott, „mi itt leszünk a világ végénél is, azt is közvetíteni fogjuk”. A hollywoodi néző egy másik példán is illusztrálható, azén az egykori olimpiai bajnokén, aki a tévét a terrortámadás idején véletlenül kapcsolta be, s mit sem sejtve így kiáltott fel: de jó film. Ez a nézőtípus, amely először ilyen reakciót adott az élő közvetítésre, és ide sorolható a mi kedves Joe-nk is, elérte, hogy a CNN kiírta a képernyőre: „Ez nem film”. A csatornának a film és a valóság közötti ontológiai rokonságot el kellett hitetnie, Joe viszont nem hisz a szemének. A film és a hír közötti válaszfalak lerombolása, az infotainment, a filmes narratíva és az akciófilmes műfajok mintájára megszervezett híradások és manipulációk O. J. Simpson perétől kezdve az autós üldözéseken át az Öböl-háborúig arra kondicionálták a nézőt, hogy képként értelmezzék a szeptember 11-én elkövetett merényleteket. Ha ideszámíthatjuk a kép és a valóság, valamint a médium viszonyának átfordulását tárgyukévá tevő filmeket, a Hálózattól (Network. Sidney Lumet, 1976) kezdve a 15 perc hírnévig (15 minutes. John Herzfeld, 2001), és a felhasználóbarát Szemenszedett szenzációtól (Switching Channels. Ted Kotcheff, 1988) a Truman Show-ig (Peter Weir, 1998), akkor nyilvánvaló a kép azon „korszaka”, amikor a farok csóválja a nézőt. A szkopofília, a kép és a valóság közötti határok elmosódása persze nem egészen előzmények nélküli, elég csak a barokk illuzionizmusra és káprázatszükségletre vagy az avantgárd művészek azon utópiájára gondolni, amely a művészet és élet összeolvasztásának koncepciójában összegződött. Ennek a képfetisizmusnak nyújtotta kiterjedt politikai filozófiai kritikáját A spektákulum társadalmában Guy Debord, akinek könyve azonban évtizedekig porosodott visszhang nélkül, és jellemző módon csak az 1990-es években fedezte fel a média szerepéről, a szimulációról és az állítólagos képi fordulatról értekező teoretikus diszkurzus. Az általam sarkítottan hollywoodinak nevezett néző, és annak aktualizált változata, Joe a látványtársadalom paradigmatikus példájaként tűnik fel, amennyiben a


27 látszatok és pszeudovilágok által uralt világba illeszkedik. A francia szerző így fogalmaz: „Ahol a létező világ puszta képekké változik, ott a puszta képekből valódi lények lesznek – fantazmák, amelyek hipnotikus erővel hatnak a viselkedésre. Mivel a spektákulumnak az a dolga, hogy a világot, amely közvetlen módon immár nem megragadható, különböző speciális eszközök és elvek közvetítésén keresztül láttassa…”17 A spektákulumra épülő társadalom termelte ki azokat a filmeket, melyek annyiszor eljátszották Amerika pusztulását, ezeknek a felszínes játékoknak azonban nem volt valós tétje. Amikor azonban valóban megesett az, amit szimuláltak, nem hittek a szemüknek. Amit Debord ír a sztárságról, nevezetesen hogy „a sekélyes látszatéletre való szakosodás identifikációs mintája”, miközben „a fogyasztás sztárjai kampányolnak a megélt élet feletti pszeudohatalom képviseletében,”18 alkalmazható Limonádé Joe helyzetére is. Éppen a látványtársadalom szűrőjén keresztül beszédes, hogy a WTC-t elpusztító terroristák a spektákulum nyelvét beszélték, saját kommunikációs rendszerükkel üzentek az Egyesült Államoknak. Mitchell a terrorizmus és a kép összefüggésére fókuszáló szegedi előadásában jelentette ki, hogy a „terror legfőbb fegyvere az erőszakos látvány, a rombolás képe, vagy egy kép lerombolása,”19 vagyis kimondottan a látvány képi reprezentációja.

Egymásba tükröződő ablakok A megtévesztés lehetőséget teremt arra, hogy szóba hozzuk a technikai kép illúziójának témáját. Ha Joe ortodox Bazin-hívő lenne, azonnal ontológiai azonosságot kellene tételeznie a látott kép és a terrorcselekmény között. Vajon Joe elhiszi, hogy amit a képen lát, az megtörtént, vagy Barthes szavaival szólva: ez volt? Amennyiben figyelembe vesszük monitor előtti rácsodálkozásának jelölőit (ijedt kézmozdulat, felboruló kávés bögre), a kép afelé tereli az értelmezés irányát, hogy Joe nem hisz a szemének, ahogyan a hollywoodi néző sem hitt, mondván, ez hihetetlen, ilyen velünk nem eshet meg, ilyet csak a filmen láttunk – eddig. Ha Joe azt hinné, hogy ez a valóság reprezentációja, természetszerűleg már nem lenne látható a képen. Ha nem hisz abban, hogy amit lát, az a valóság, akkor miként nézi azokat a képeket? Richard Allen megkülönbözteti egymástól a reproduktív illúziót és a projektív illúziót, utóbbiról azt állítva, hogy nem A 2006-os magyar nyelvű kiadás online hozzáférhető javított verzióját használom: Guy Debord: A spektákulum társadalma. Ford. Erhardt Miklós. Elérhetőség: http:// www.ligetgaleria.c3.hu/spekt%20tars%20liget%2011%20print.pdf (Utolsó letöltés: 2014. 07. 26.). 18. szakasz. 18 Uo. 60. szakasz. 19 W. J. T. Mitchell: A kimondhatatlan és az elképzelhetetlen. Szó és kép a terror idején. Ford. Matuska Ágnes. Apertúra. 2008/Ősz. http://apertura.hu/2008/osz/mitchell (Utolsó letöltés: 2014. 07. 26.). 17


28

Vár Ucca Műhely 46.

hiteti el a látottak valóságos létezését.20 Ezt a különbségtételt kamatoztatva, a mi kedves Joe-nk azt gondolhatja, hogy amit a kijelző láthatóvá tesz, az nem magának a valóságnak a képe, hanem egy illúzió, amely a valóság illúzióját kelti. Melléfogásának szomorú következményét rögvest a bőrén érezheti. Ez a néző ugyanis ilyen szituációban nem a valóság reprezentációjában hisz, hanem az illúzió valóságában. Azaz a valóság illúzióként értelmeződik. Ahogyan azt Wim Wenders nyilatkozta a FAZ-ban: „Elmondhatjuk, hogy soha egyikünk sem látott még olyan eseményt, amely ennyire megzavarta volna, és amely a képekhez és a médiumokhoz való viszonyunkat utólag ilyen mértékben továbbra is megzavarná.”21 Ez az összezavarás azt jelenti, hogy összeomlik a jelölő és a jelölt között a hierarchikus rend, amit Bazin még olyan egyértelműnek talált. Fontosabb és elsődlegesebb lesz a kép annál, mint amit jelöl, s ez Jean Baudrillard mára közhelyszámba menő, és 9/11 során különös átértelmezést nyert szavait visszhangozza: „A szimuláció ma már nem a területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja. Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél – ez a szimulákrum elsőbbsége – ő hozza létre a területet.”22 Kérdés azonban, mi itt a térkép és a terület, melynek megváltozott viszonya révén beköszönt a „szimuláció kora”? A terület a katasztrófával (a terrorcselekménnyel) lenne megfeleltethető, míg a térképnek a katasztrófát kellene reprezentálnia. Csakhogy a katasztrófafilmek olyan mértékben átalakították a hollywoodi nézőnek a képhez fűződő viszonyát, hogy Joe a modell mögött nem tételez fel külső referenciát: „a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét.”23 Az amerikai katasztrófafilm tekintélyes része eleddig nem rendelkezett a Baudrillard-féle eredetfogalom értelmében referenciálissal, szimulációk voltak, melyek a birodalom elpusztításának fikcióját játszották el. Joe ezért nem hisz a szemének addig, amíg meg nem pillantja az ablak felé száguldó légi járművet. Minthogy a támadás a katasztrófafilmek forgatókönyve szerint volt megkomponálva, 9/11 alkalmával a valóság kezdte el másolni a filmet. Amíg Bazinnél a térkép az ontológiai modellel azonos, addig Baudrillard-nál magát a modellt fenyegeti. Az eddigiek során csak azt az opciót vettem számításba, hogy Joe egy hírcsatorna valósidejű közvetítését látja az eseményről, az előbb mondottak tükrében itt az ideje felvetni a második lehetőséget, miszerint a ké Richard Allen: Reprezentáció, illúzió és a film. Ford. Mánfai Alice. Metropolis, 1998/4–1999/1. 49–65. 21 Részletek a Frankfurter Allgemeine Zeitung Wim Wendersszel készült interjújából. Exindex, 2001. okt. 6. Elérhetőség: http://exindex.hu/index.php?page=3&id=529 (Utolsó letöltés: 2014. 07. 26.). 22 Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. Ford. Gángó Gábor. Kis Attila Atilla– Kovács Sándor s. k.–Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. JATE/Ictus 1996. 161. 23 Uo. 162. 20


29 pernyőn látható kép voltaképpen film. A kép megengedi ezt az olvasatot, elvégre még a hírcsatorna logója sincs feltüntetve a sarokban. Ebben az esetben logikussá és érthetővé válik, miért csodálkozik rá Joe a világra, hiszen a támadásról eddig nem lehetett tudomása. Ilyenformán a harmadik keret maga az ablak, ahonnan emberünk a világról szerzett tudását beszerezheti. Ez a keret azonban csak Joe-hoz viszonyítva helyezkedik el valós térben, a kép egészének befogadója számára maga is a képtér része. (De akár azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mivel irodahelyiséget látunk, az ablakként azonosított felület valójában egy gigantikus méretű, repülőgépet ábrázoló poszter, Joe pedig talán egy légi szállítási vállalat marketinges munkatársa, aki éppen szlogent keres a vevők csalogatására. Amikor hirtelen kiötli a cég felfutását megalapozó jelmondatot, örömében kiugrik a székéből, felborítja a poharat, és közli társával: We fly straight to your office. Ebben az összefüggésben ironikus, hogy az asztalon repülőgépjegyek hevernek.) Az ablak metaforája hosszú hagyományra tekinthet vissza. Leon Battista Alberti a festmény általi képkivágatot nyitott ablaknak titulálta, melyen keresztül a világra látunk, a Microsoft ezt melegítette fel a Windows márkanévvel, az internetes művészduó, a JoDi pedig a monitoron felugráló ablakok kritikáját adta. Az Átkelés az üvegen-ben a monitor foglalja el a világra nyitott ablak pozícióját, az általa megjelenített „technikai kép eme látszólag nem szimbolikus, objektív karaktere a nézőt arra indítja, hogy ne képnek, hanem ablaknak tekintse.”24 A világ azonban gyógyíthatatlanul közvetítettség foglya, amely épp annyira, amennyire megmutatja az ablakon keresztüli valóságot, láthatatlanná is teszi azt: a világra nyitott ablakon át homályosan látunk. A televíziós közvetítés és a filmnézés mellett a harmadik lehetőség, hogy Joe szimulátorral múlatja az időt. Számos képtipológia a technikai képet nemcsak az idexikalitás, hanem a materialitás elvesztése felől is megpróbálja megragadni. Matthias Bunge például az újmédia képeit (azaz a digitális számítógéppel előállított képeket) az anyagi meghatározottságtól az anyagfüggetlen kép felé való átmenet formáiként tárgyalja.25 Noha magam nem állítanám, hogy a technikai kép, és benne kiváltképpen a digitális kép, teljes mértékben leírható immateriális objektumként, mindazonáltal az újmédiában hatványozottan érvényesül az anyagtalanság elve, az eredet és a másolat megkülönböztethetőségének problémája, a közelség és a távolság irrelevánssá válása, vagy a telematika, a továbbíthatóság kérdésköre, mint a megelőző médiumokban. Klasszikus példája ennek a távérzékelésnek a mediatizált háború, melynek során az amerikai légierő katonái a célpontok bombázása alkalmával nem magát a területet Flusser 1990. Matthias Bunge: Képkategóriák a 20. század művészetében. Fogalmibehatároláskísérletek a határait veszített kép láttán. Ford. Adamik Lajos. Balkon, 2003/10. 4–15.

24 25


30

Vár Ucca Műhely 46.

látták, hanem a térképet a monitoron, és radarképek közvetítették számukra a lerombolandó célpontok helyét. Mindez fényt vet a taktilistól a szimuláció felé való elmozdulásra, vagyis arra, hogy a katona számára a valóságos bombázás csak létmódjában különbözik a repülőgép-szimulátorok által végrehajtott támadásoktól. A számítógépes játék és a valóság elválaszthatatlan összefonódása mindennél nyilvánvalóbban mutatkozott meg akkor, amikor a WikiLeaks 2010-ben Járulékos gyilkosság (Collateral Murder) címen nyilvánosságra hozott egy videót az amerikaiak egyik 2007-es bagdadi rakétatámadásáról. Ezen a videón jól látható, hogy az amerikai katonák puszta gombnyomással úgy lőnek le civil áldozatokat, mintha csak számítógépes játékokon vagy repülőgép-szimulátorokon játszanának. A Járulékos gyilkosság a látványtársadalom kontextusában lényegében a vietnámi háború, a Rodney King-videó, az Öböl-háború televíziós manipulációjának és a WTC elleni merénylet filmszerű forgatókönyvének sorába illeszkedik. Hab a tortán, hogy szeptember 11-én ibn Ladin terroristái a Microsoft által kifejlesztett Flight Simulator szoftvereken gyakorolták a támadást, vagyis a valóságos támadás a szimulációt másolta. Gonzalo Frasca az általa alapított és ludológiának nevezett tudományágban, mely a (számítógépes) játékok tudományos elemzésére vállalkozik, amellett érvel, hogy a számítógépes játékok a reprezentáció helyett szimulációs médiumok.26 Mindezek függvényében aligha kétséges, hogy itt „a reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó”.27 Szorosabbra zárva az értelmezést, a szimulátor vagy az azzal egylényegű számítógépes játék képeltérítése Joe figyelmét elvonja az anyagtól és a referenciálistól, miközben ennek nem mond ellent az, hogy mindvégig tudatában lehet a projektív illúzió illúzió voltának. A kép látható módon számítógépes grafikával készült, a Joe monitorján látható kép azonban fotó, melynek hagyományosan nagyobb valóságfaktort (dokumentatív értéket) tulajdonítanak. Az, hogy az ismeretlen alkotó kétféle képi minőség szintézisét kínálta, már önmagában is az új képalkotási technikáknak a korábbiaknál kiterjedtebb szimulációs lehetőségeiről árulkodik. Ezért a technikák keveredése is jelentéses, és bár a háromdimenziós illúzió megteremtésének számos módja érvényesül a képen, a tárgyak és az alakok szándékosan műviek. Noha technikailag feltehetően nem lett volna akadálya annak, hogy a mű „valószerű” hatást keltsen, a képalkotó mégsem élt a fotorealisztikus vagy hiperrealisztikus effektusok lehetőségével. Az egyetlen, amely bazini értelemben a modell ontológiáján alapszik, és ebben az értelemben valószerűséget tulajdonítunk neki, az Joe monitorjának keretein belül található, vagyis ironikus módon éppen azon a felületen, amely hatványozottan asszociálja a szimulációt. Tekintettel arra is, Gonzalo Frasca: Ludológia: a reprezentációtól a szimulációig. In Gerencsér Péter (szerk.): Új, média, művészet. Szeged, Universitas Szeged, 2008. 80–89. 27 Baudrillard 1996. 162. 26


31 hogy a másik asztalnál ülő alak sok szempontból Joe klónja, a technikai reprodukálhatóság korában egyre kilátástalanabb vállalkozás megállapítani, mi az eredeti és a másolat, mi szimulál micsodát: a kép a gépet vagy a gép a képet. A kép és a valóság, a hír, a film és a számítógépes játék (szimuláció), valamint a tömegtájékoztatás és a szórakoztatás csatornái úgy szimulálták egymást, mint az egymásba tükröződő ablakok. A hírcsatorna a hírt mozivá alakította, a film viszont átalakította a hírhez való viszonyt, a fikciót másolta (a háború mozi), míg a háború a szimulációs játékokhoz vált hasonlatossá. 2001. szeptember 11-én a valóság idézte a filmet, a terroristák valóságossá tették azt, amit az amerikai tévéképernyőkön és mozivásznakon láttak. Úgy vélem, a fentiekben értelmezett kép tömény iróniával és mély kritikával világít rá erre a megváltozott viszonyra. A gépeltérítők számára térkép e táj, amely a látványtársadalom számára előbbre való a területnél.


Bartuc Gabriella

Paint in black Szürreál? Da, da, da 2014. szeptember 9. (Kiállítás a budapesti Magyar Nemzeti Galériában – Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből) Vissza a kályhához. Az élet tényleg ciklikusan körbejár. Negyven (!) évvel ezelőtt szürrealizmusból és dadaizmusból érettségiztem a zentai gimnáziumban és most megláthattam végre Duchamp kultikus piszoárját. :) Na nem pont azt, mert a szerző az első readymade-jét összetörte, de ezt a replikát is aláírta. Fogalmam sincs, miért pont a szürrealizmust választottam az érettségi dolgozatom témájául. Talán ösztönösen, lehet, hogy tanárom, Benes József, illetve az orosz rajztanárnőnk hatására, de az is lehet, Tolnai Ottónak az Újvidéki Rádióban hétről hétre elhangzó képzőművészeti esszéi vittek ebbe az irányba, ami aztán teljesen meghatározta az életemet. A szürrealizmus és a dadaizmus nekem nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy vessük el a sablonokat, gondolkodjunk, éljünk eredetien. Ez nagyon szubjektív értelmezés, de nem teljesen önkényes. Tény, hogy a dadaisták az első világháború idején Zürichben, majd pár évvel később a szürrealisták Párizsban forradalmasították a művészetet. Kinevették a kánont, kigúnyolták a képmutató társadalmat, a készen kapott, szajkózott eszményeket. Minden okuk megvolt erre, az első világháború rettenete és a második előérzete. A budai várban, a Magyar Nemzeti Galériában a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből október 5-ig látható átfogó válogatás erről a 20. század kultúráját meghatározó irányzatról. Több mint száz festmény, kollázs, talált tárgy és fotó, film. Itt van mindenki, ha nem is a legjelentősebb munkákkal: Kurt Schwitters, René Magritte, Max Ernst, Marcel Duchamp, Man Ray, Joan Miró, Salvador Dali. A kiállító térben, első lépésben mindjárt szíven üt a megboldogult ifjúkorom könyvéből (Uwe M. Schneede Surrealism, Harry N. Abrams, Inc., Publishers, New York) ismert arcképcsarnok a falon kinagyítva: Breton, Ernst, Dali, Arp az első sorban és utánuk a többiek. Viccesen néznek ki, polgári tekintet, öltöny. Ma már el kell magyarázni, emlékeztetni rá, hogy milyen nagy felfordulást okoztak nem csak a képzőművészetben. Provokatív tüntetéseikkel (paradicsommal dobálták egymást a közönséggel), kiáltványaikkal megszállták Párizst, Picabia folyóiratot indított Cannibale címmel. A dadaista irodalom akkor érte el csúcspontját, amikor az egyik folyóiratban megjelent az


33 ábécé – aláírással, mintha vers volna, egy másikban meg a telefonkönyv egyik oldala, ugyancsak versként aláírva. Duchamp ekkor állította ki a Mona Lisa bajuszos reprodukcióját, ami most itt látható Budapesten is. És a piszoárt meg a palackszárítót. Vélekedjenek bárhogy is róluk, pró és kontra, azért az tagadhatatlan, hogy a maguk korában a művészeti és társadalmi élet erogén zónájává váltak. André Bretont, a szürrealisták „pápáját” lehet szidni, hogy a gic�cset védte a festészetben, az úgynevezett felkavaró szépséget. Valaki azt mondta rá, olyan volt, mint a Lourdes-ban meggyógyult beteg, aki attól kezdve hisz a csodában. Bírálói szemére vetik, hogy kevésbé volt szigorú a művek megítélésében, mint az eszmék védelmében, de annyi bizonyos, hogy nem lehet megkerülni. Azért legalább valamiféle precíz esztétikai kódexet hagyhatott volna az utókorra, mert akkor most könnyebb lenne definiálni, mit is értünk szürrealizmus alatt. Így csak következtetésekbe bocsátkozhatunk. Eszerint a szürrealista festmény két elvárásnak kell megfeleljen: meglepetés és titokzatosság. Azt sem hallgathatjuk el, hogy éppen Bretonnal erősen átpolitizálódott a szürrealista mozgalom, de így utólag is látszik, ezen a téren sem fogott mellé: elítélte a moszkvai koncepciós pereket, nem harminc vagy hatvan évvel később, hanem azonnal, támogatta a spanyol forradalmat, támadta a fasizmust, megjósolta a gyarmatosítás végét. Egyik tisztelője azt mondta 1966ban bekövetkezett halálakor: Breton nincs többé, mindent újra kell kezdeni. Újra is kezdik számtalanszor. A budapesti kiállításnak van egy magyar részlege, azon belül egy kis vitrin a kortárs hazai szürrealistákkal, benne csupán jelzésszerűen például Wahornnal és Bada Dadával. Miattuk, mármint a magyarok miatt újra meg kellene nézni, mert igazából már nem volt rájuk erőnk. Nagyon éhesek voltunk a lányommal, vasárnap délben. De azt még azért megjegyzem, Bada Dadával együtt dolgoztunk az újvidéki Fórum Kiadóházban. Néhányszor eljött a férjemmel, Fenyvesi Ottóval beszélgetni és hagyott is nálunk a festményeiből. Egy nagy rózsaszín kartonra emlékszem véres disznóölő késsel a középpontjában. Kicsik voltak még a gyerekeink, talán ezért vittük fel a padlásra. Amikor a háború elől átköltöztünk Újvidékről Veszprémbe, ott felejtettem. El tudom képzelni az új tulajdonost, amikor megtalálta. Én most simán kitenném a falamra.

Satisfaction 2014. szeptember 19. I can’t get no satisfaction. Ottóból próbálom kiszedni, neki miért fontos a Rolling Stones. Tudom, hogy ő igazából mindig is a Ramones-okért rajongott, meg a Led Zeppelinért. Nekem viszont Jagger nagyon bejött és Bob Dylan is. De most


34

Vár Ucca Műhely 46.

a Rolling Stonesokat hallgatjuk, mert a veszprémi antikváriumban róluk beszélget Ottóval, Kőrösi Csabával és Molnár Sándorral Varga Róbert kollégám. Amikor faggatom, Ottó olyasmit mond, hogy őt a Rolling Stones vezette el a rockzenéhez. Hetedik osztályos korában, 1968-ban a bácstopolyai iskolában rendezett bulikon (teadélutánokon :)) a osztályfőnökük (Fratrics Iván) kislemezeit hallgatták, Tom Jonestól a Delilah-t, meg a Green, Green Grass of Home-ot, a Beatlestől az Ob-La-Di Ob-La-Dát, meg a Love Me Dot. És akkor egyszer csak megjelentek a Nyeső fivérek a gitárjaikkal és elkezdték játszani a Satisfactiont. Leírhatatlan volt a hatás, csak álltak és nézték. A Stones elementáris hatásában mindig is benne volt Jagger mögött a két gitáros agresszív illetve lélekkel teli, anarchiába hajló, de azért technikás játéka, Keith Richards és Brian Jones egyénisége. A szitár, a csörgődob meg a keleties feeling is hozzájuk tartozott, holott ezek a fiúk talán sose voltak hippik. Csak lázadók és kivetettek, aztán meg multimilliomosok, de a történet ez utóbbi része engem nem annyira érdekel. Inkább azt kutatom, mitől nyit meg bennem olyan csatornákat a zenéjük, amit talán semmi más. Príma, mondaná Gombás Gabi kilencvenéves szabadkai nagynénje. Egyszerűen emelkedett hangulatba kerülök, ha hallgatom a Satisfactiont, a Street Fighting Mant, a Honky Tonk Womant, a Start Me Upot, a Get Off My Cloudot, vagy a Sympathy Of The Devilt. Ebben az örömben benne van a fiatalságom felszabadító érzése is nyilván. Az adai Bara-parti iskola új szárnyának emeletén volt a „kisbolt” és ott szünetekben a nagyok rakták a lemezeket, bömböltették a zenét a hangszórókon. Még mindig 1968-at írunk. Szólt az I Can’t Get No Satisfaction, és nagyon jól éreztük magunkat. Az senkit sem zavart, hogy egy szót nem értettünk belőle – szerbhorvát és német nyelvet tanultunk, angol tanár egy szál se volt még. Utólag látom, milyen jó, hogy az igazgatónknak se volt halvány gőze róla, mert azért mégis csak azt bömbölte a hangszóró, hogy „nem tudok kielégülni” illetve „nem érzek örömet”. Vagyis, hogy kurvára rossz ez a világ, ahol a rádióban csak papolnak, tömik a fejünket haszontalan információkkal, a tévében meg olyanok mutogatják, milyen inget viselj, akik nem olyan cigarettát szívnak mint én. Nyers fordításban ilyesmit énekel Jagger ebben a dalban, de tulajdonképpen sose a szöveg volt a lényeg a Rolling Stones-nál érzésem szerint, és ezt Ottó is megerősíti, hanem a fiúk egyénisége, a metakommunikáció és a zenéjükből áradó energia, valami nagy-nagy természetesség és szabadság, mint Kerouac prózájában, vagy Ginsberg verseiben. Ja és Jagger bűnös teste. :) Amit ma is úgy riszál, mint fénykorában. Keith Richards dívának nevezte, akinek kedvében kell járni, mint Maria Callasnak, különben megharagszik. Truman Capote meg azt mondta rá, Jagger olyan mintha a mazsorettek


35 (tamburmajor?) és Fred Astaire paródiája lenne. No azért ennél sokkal erotikusabb jelenség, egyszerűen nézni kell. Nekem 40-50 évesen még jobban tetszett, mint húszévesen, na azért akkor sem volt kutya. Szűgyi Zoliék osztályába járt nyolcadikban egy gitáros fiú, a Csonti, ő volt hasonló alkatú Jaggerhez, de sajnos komoly szerelme volt, egy szép hosszú szőke hajú úrilány. Ettől függetlenül titokban őérte is rajongtunk. Egyszer beleírt valamit a füzetembe, valami házi olvasmánnyal kapcsolatban, majd elájultam. Nézem a neten hozzáférhető legújabb videofelvételeket a Rolling Stones koncertjeiről, amatőr munkák, ezért sokkal jobban árulkodnak, mint Martin Scorsese profi filmjében, ahol ők az istenek. Ha többször is jár hátra vizet inni, azért Jagger még mindig olyan lendülettel rohangál, mint fénykorában, mint a ketrecbe zárt oroszlán, miközben locsolja a közönséget az üvegből, Keith meg rúg még egyet-kettőt a bal lábával és meghajlás közben két öklével rámutat a fejére (az agyára), a szívére és a tökeire. Hogy tudják, mit tart fontosnak az életben. Amikor látom, mintha Danilo Kis ikertestvére lenne, ami persze lehetetlen. :) Ottó aranyköpése, hogy egy atomtámadást a csótányokon kívül csak Keith Richards élne túl. Már 1974-ben azt mondta az orvosa, ha így folytatja a drogokkal, fél éve van hátra. Negyven évvel már túlteljesítette. Látom Scorsese filmjében, rágyújt egy füves cigire mielőtt a blues éneklésébe belekezd. Sokan próbálták megmagyarázni a Stones-jelenség okát, hogy ötven évig se unta meg őket a közönség, hogy a hatvanas évek rockbandái közül miért pont ők maradtak színpadon. Zenei tehetségüket és intelligenciájukat senki nem vonja kétségbe, de voltak tőlük zseniálisabb zenészek. Talán mert nekünk, múlt századiaknak a legszórakoztatóbban artikulálják az emberi léttel járó fájdalmas ellentmondásokat. Mert azt az elterjedt művészetfilozófiát képviselik, miszerint az ember üres papír, vagy még inkább üres lemez, amit az élet ír tele tapasztalattal, és ők ezt mutatják meg, az életüket, önmagukat, semmi többet, de ez is éppen elég. Nem hazudják, hogy a rock and roll megváltoztatja a világot, és azt se mondják, hogy a szegényeken segítene, ahogy a Street Fighting Manben éneklik (Hobo fordításában idézem): „Mindenhonnan a menetelő lábak zaját hallom, oh fiú Mert itt a nyár és itt az ideje az utcai harcoknak, oh fiú De mit tehet egy szegény srác, Kivéve, hogy egy rockbandában énekel, mert az álmos Londonban Az utcai harcosnak nincs már hely. Nincs.” Hát akkor, mit adnak a közönségnek, ha még a világmegváltás illúzióját sem? Nem tudom. Nekem örömet. Ebben a pillanatban, amikor hallgatom őket, boldog vagyok. Nagyon.


36

Vár Ucca Műhely 46.

Támad a medve 2014. szeptember 24. Szülőföldem címmel megnyílt Péterfy Gizella marosvásárhelyi születésű, 1990 óta Balatonkenesén élő festőművész eladással egybekötött kiállítása a helybeli Katica pékség kávézójában szeptember 20-án. A Veszprémi Művész Céh tagja, a veszprémi, almádi, ajkai tárlatok nívódíjas művésze az idei nyár akvarelltermését tárja a látogatók elé. A 2014-es nyárét, amely szépen indult Erdélyben, a Bucsin hegyi családi birtokon, de rossz véget ért, mert besétált egy medve és széttépte a festőnő állatait, a két bárányt, a kakast, a tyúkokat. Következő éjszaka visszament a maradékért. Ezek után Gizi, aki ép bőrrel megúszta a találkozást az anyamedvével, felpakolt és hazajött Kenesére, nem várta meg, hogy ő is sorra kerüljön. Elvette a szülőföldemet a medve – fogalmazott a festőnő kiállítása megnyitóján Balatonkenesén, de kisvártatva hozzátette, végül is, ha az átélt trauma miatt most egy ideig nem is megy vissza Erdélybe, az a táj már örökre az övé marad, hiszen töviről hegyire megfestette, abszolválta. Tíz éve, hogy májustól őszig minden nyarát ott tölti a birtokon, amit a nagy család, Gizi testvérei és unokatestvérei vásároltak vissza és építettek rá komfortos faházakat egymástól hallótávolságra. Mi is eltölthettünk ott egy felejthetetlen hetet Noémival és Ottóval 2007 júliusában. A Bucsin azon kevés helyek egyike, ahova visszavágyom. Ahol hosszú időt el tudnék tölteni. Ha nem félnék a medvétől most már én is. Akkor is tiltották már, hogy bármi élelmet kint hagyjunk a teraszon, vagy a ház körül, be is tartottam, de azért nem vettem igazán komolyan, mert ugye Micimackó köztudottan mézen él és körtén. Egész napos autózás után, rázós utakon érkeztünk meg Parajdra, a Péterfy-birtokra. Hegynek fel, hegynek le, éppen mire besötétedett. Az este és a hajnal a legtitokzatosabb arrafelé. Furcsa állathangok a mélységes mély csöndben. Éjszaka totális sötétség van, csak a hold és a csillagok világítanak, na meg Gizi különféle bányászfejlámpái, viharlámpái, gyertyái panorámás műtermében, ami egyben az ebédlője és konyhája is. Bátor nő, hogy bevállalja a magányos hegylakó életet, kutyájával, Fürgével megerősítve. De annyira jó ott lenni, hogy nem tud ellenállni. Erdély kiapadhatatlan erőforrás, talán mert kitárul a szívünk és a tekintetünk a végtelen tájra, ahol nincs más, csak az ég és a hegy, meg a patak. Ahol patak folyik, ott pedig, mint tudjuk, áramlanak a gondolatok is. Szóval, ha kitavaszodik, menni kell, legalábbis eddig így volt. A hegy tele van szénaillattal, meg még talán a só illatát is érezni, hiszen ott van a közelben a parajdi sóbánya. A csodálatos felszín alatt, amit Gizi minden képén mélykékre és mélyzöldre fest, elképzelem, hogy verejtékes fehérség uralkodik, a só fehérsége. A halottak fehér színe és a szökevények sá-


37 padtsága. De Gizit érdekes módon ez az egész sóhistória hidegen hagyja, legalábbis a festményei alapján így látom. Őt csak a szinte meseszerű táj érdekli, akvarelljein szinte eggyé válik a természettel. Az idei medvetámadást ábrázoló festménye sem sikít, nem véres és nem felkavaró, mert nem a tragédia oldaláról ragadja meg a témát. Inkább lefesti emlékezetből teljes pompájában gyönyörű kakasát, amit elsőként csapott le a medve. Akvarelljeit és olajképeit valami időtlenség, a boldogság lehelete lengi be, épp úgy, mint a Bucsin majdnem idilli világát, amelyben kutyájával sétál, akár nyolc kilométert is gyalogol a piacig, visszafelé stoppol. Vagy vízért megy a patakra. Vagy konyhakertet művel. A hegyen meg kell dolgozni a vízért, a melegért, az ételért. Este és hajnalban hideg van, még nyáron is be kell fűteni olykor, fát kell hasogatni a vízmelegítéshez is, ha fürödni akar az ember és a szauna se működik gombnyomásra magától. Engem mindjárt bele is húzott a vödör a patakba, lehajoltam, hogy megmerítsem, amikor teleszaladt, hirtelen olyan nehéz lett, hogy magával rántott, mert el nem engedtem volna a Gizi vödrét. Legalább megvolt a reggeli fürdés. A Bucsin olyan hely, ahol legszívesebben a fűben heverészne az ember reggeltől estig könyvvel a kezében. Volt amikor én otthon is maradtam olvasni. Gizi nagyon felpörgött, kecskére alkudott egy paraszttal bent a faluban. Nem ám, hogy megegyeznek, mennyi pénz, és visszük a kecskét, többször is oda kellett menni beszélgetni erről-arról, csak úgy mellesleg a kecskéről is. Más ott az időmérték, ráérnek, mindennek megadják a módját az emberek. Ottó már réges régen kitisztította, megjavította az ólat a kecskének, amit most szétszedett a medve. Azért akart nagyon beszerezni egyet, ha majd megjönnek a gyerekek a családi ünnepre, azt hiszem, augusztus 20ra, akkor örüljenek a vicces állatnak, vagy ilyesmi. Ezek a részletek már homályba vesztek. Viszont, sose fogom elfelejteni a patakmorajlást a Küküllők forrásánál és a homokszürke és olajzöld zuzmópatinával bevont nagy köveket, sziklákat, mint valami ősrégi halottaknak állított oltárok, de mégsem nyomasztóak, inkább megnyugtatóak, a természet rendje olvasható ki belőlük, mint Péterfy Gizella képeiből. A hegyi pásztoroknál tett kirándulásunkra is úgy emlékszem, mintha ma lett volna. Fönt a Bucsin-tetőn éles szél fúj, érezni a magasságot és az elhagyatottságot. Egy kalyibában alszanak a pásztorok, férfiak, nők, gyerekek egy rakáson. nem sokat vannak tető alatt, kint járnak a tehéncsorda meg a birkák után. Az öt-hat kisebb-nagyobb kutyákból álló falka pontos hierarchiában dolgozik, azonnal látni, ki a király. Ám nem csak a személyes élmények miatt szeretem Gizinek ezeket a most már akár negyvenezer forintért is megvásárolható képeit. Hanem mert mély kékjei és zöldjei a boldogság gyógyító, enyhe áramát hozzák,


38

Vár Ucca Műhely 46.

felidézik az elveszettnek hitt archaikus tájat, amelyben mint tudjuk, még kerek volt a világ. Kivéve, ha támad az anyamedve. A disznó 2014. október 2. (Horváth Lajos festőművész kiállítása a veszprémi Csikász Galériában) Kifejező szimbólumokból komponálja látomásait Horváth Lajos (1941) pápai születésű, Veszprémben élő autodidakta festőművész. Tragikus víziókat fest bibliai témákról, görög és római mitológiai alakokról. Titokzatos nők népesítik be legjobb vásznait, a jelképerdőket, a hallucináció univerzumait: Veronika, Atalanta, Vénusz. Félig élő, félig márványszobor erősíti a szürreális hangulatot és a metafizikusok kedvenc tárgyai: tojás, holló, aranyalma. Mindez színpadias környezetben: nagy víz, felhők, vihar előtti fenyegető csend. Horváth Lajos a modern ember, korunk emberének nyugtalanságát alkímiai allegóriák és középkori misztikumok díszletei közé helyezi akadémiai precízséggel, élethűen megrajzolt részletekkel. A mesterség, a rajz, a megörökítés ősi tudásának a megszállottja. De nem ettől más, mint a többiek, nem ettől lép ki a kórusból, hanem szerintem a munkái különös hangulata miatt. Melankólia, álomittasság – kozmikus áramszünet? – árad a képeiből. Valahol messze-messze ott van Isten, s az ő elérhetetlen teljességében kavarognak a dolgok, az eszmék, a világegyetem – de mintha kikapcsolták volna az áramot. S mintha éppen most, a szemünk láttára kezdenének szétszóródni a kultúra darabjai: a művészet, filozófia, tudomány. Holott összetartoznak, és később olykor-olykor egyesülnek is újra, gondoljunk csak Einstein térelméletének és a kubizmusnak, a pszichoanalízisnek és a szürrealizmusnak, a nukleáris pusztításnak és a kortárs festészetnek az összefüggéseire.  De hagyjuk a filozófiát, nézzük inkább a konkrétumot, a veszprémi kiállítás meglepetését, a melankolikus tónusok között felbukkanó brutálisan rózsaszín disznó – dísznő? – képét. A kurátor jó érzékkel éppen ezt az állatot emelte ki a plakátra. Annyira más, mint az opus többi festménye, akár egy új sorozat kezdetét is jelentheti. Benne a sok rózsaszín robbanásra készen, az alkotó iróniája belülről mozgatja az anyagot, növeszti és megnyilvánulásra készteti. Egy letisztult jel. Kit, mit ábrázol ez az ironikus festmény? A művész szerint József Attila verssoraiban keresendő az ihlet forrása: „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa”. Nekem viszont, ahányszor csak ránézek, inkább Ady Harc a Nagyúrral című verse jut eszembe: „Megöl a disznófejű Nagyúr, Éreztem, megöl, ha hagyom,


39 Vigyorgott rám és ült meredten:  Az aranyon ült, az aranyon,  Éreztem, megöl, ha hagyom.” Mindenesetre a festő átkelt a Rubiconon. Alea iacta est. Ami megtörtént, azt többé nem lehet visszacsinálni. Szép nagy portrén megörökíttetett korunk hőse, ikonikus alakja a disznó. Mondhatom, nagy hatással volt rám. Mindjárt beleképzeltem alakokat, akik etikájuk, esztétikájuk, konvenciórendszerük alapján pont ilyen disznószerűek és azon vannak, hogy a maguk képére formálják át az egész világot, hiszen számukra az emberi értékrendszer alkalmazása fárasztó és felfoghatatlan, fölösleges macera. Amennyiben bántja őket ez a mondat, cáfoljanak meg. Értem én, hogy a disznóknak sem könnyű. Számtalan előítélettel kell megküzdeniük, kénytelenek bebizonyítani, hogy nem véletlenül nevezik őket disznónak. Például a Jelképtár szócikke szerint a disznó „kövérsége miatt keleten a bőség szimbólumaként is ismert, de általánosan a tudatlanság, érzékiség, sötét indulatok, a falánkság és a testiség megjelenítője. Mindez az állat sötétség lényegével, alvilági erejével kapcsolatos. [...] Tibetben a disznó az Öt Erős Méreg legsúlyosabbikának, a balgaságnak a szimbóluma. [...] Jézus a megszállottakból egy sertéskondába űzi a gonoszt. A példabeszédbeli tékozló fiú által őrzött sertések pedig egyenesen a világ bűneit szimbolizálják. Ezért látni több ábrázoláson a megszemélyesített bűnöket, amint disznóháton lovagolnak. Mindig az első a legnehezebb. De az első portré már elkészült. Horváth Lajos festészetében, melyben szerencsésen ötvöződnek Csontváry és Csernus, illetve Dali nevével fémjelzett hagyományok, egy új, nagy ciklust képzelünk el, korunk tipikus figurájáról, a disznóról. Meg kell festeni sok alakban, hiszen kínálja magát, elszabadult, gátlástalan röfögése az egekig hallatszik. Az ember zavartan nevetne rajta, de ez a nevetés egyre kétségbeesettebb.


Mányoki Endre

Három perc Életem utolsó percében, mondta volt Mauyori, találkozni fogok Istennel. Megáll előttem, s én nem fogom tudni, hogy ő az Isten. Nem tudom, milyen az Isten. De majd azt mondja: én vagyok az Isten. Te meg, Mauyori, ördög a nevedbe, mert malacod van, kapsz tőlem még egy percet. Gazdálkodj okosan! Majd akkor azt felelem neki: kevés. Ha tényleg te vagy az Isten, nézzél jobban belém! Találj még valamit, hogy többet érdemeljek. Isten elmosolyodik. No, lám, mondja majd, vénségedre igencsak rátarti lettél, atomredaktor, vagy mi a túró. De rábólint. Te tudod, miben mesterkedsz. Adok egy újabb percet. Nem elég, mondom az ismeretlennek, aki úgy mutatkozott be, hogy ő az Isten. Nem felel. Kell, hogy legyen valami erényem. Hallgat. Mondjam görögül: αξία? Hezitál. Héberül ‫חוכ‬. A fejét vakarja. Latinul virtus. Isten akkor jól megnéz magának. Pimasz vagy, Euobe, de genere Özépeleta, fene a nemzetségedbe, ámbár, después de todo, fogjuk rá: szenvedélyes. Gőzöm sincs, mi után sóvárogsz; az öröklétre aligha. Megkapod a harmadikat is. És akkor eltűnik, mintha ott se lett volna, s én nem tudom majd, találkoztam-e Istennel igazán. Csak azt, hogy három perc biztosan van még az életemből. Ennyi lesz az örökkévalóság. Odaülök akkor az ágyadra, és egy álló percig nézlek. Aludni fogsz, és álmodban se látod, ahogy a matrac peremén kuporgok. Cihába húzott pokróc alatt fekszel egyedül, összegömbölyödve. Félig hason, de mégis oldalt, mintha kicsit fájna a hasad. Karjaid az arcodra ölelik a párnát. Bal lábad, combközépig, kibújt a takarásból, mintha rajta áramolna át a levegő a meleg vacokba. A tested mozdulatlanul hullámzik. Csönd van. Nem fogok lélegezni. Csak nézlek. Az arcodat, a hajad, a tarkód s a nyakad hajlatát. És át a paplanon a tested, amely nagy és kicsi, hajlékony és erős. A gerinced ívét, a bordáidat, melyek olyanok, mint a szelíd vízmosásokból kibukkanó, széljárta dombgerincek. A válladat, ami keménynek mutat, s a kezeidet, amelyek esendőnek. Tekintetem a csípődről a combodra siklik, majd elidőz kicsit a térdeid hajlatánál: egyikük finom redőt vet, a másik sima és erezett, akár a márvány. A lábfejedet szeretném sokáig nézni, de félek, felébrednél.


41 A második percben simogatni foglak. Nem érek hozzád, nem érintelek. A kezem talán meg se mozdul. A tenyerem nem indul el feléd, nem követi az utat, amit előtte a tekintetem bejárt. Nem siklik a hajtincseid alá, a füled mögé, s nem bíbelődik a tarkód pihéivel. Nem keres forróságot a hónod alatt. A kézfejem nem fogja végigsimítani a hátad, s nem időz el az utolsó síkságon, ahonnan az út a dombtáj felé vezet. Az ujjaim nem mernek majd kút után kutatni. Bezzeg a hasad halmára felülne mindegyik, s a köldököd tavában ringatózna. Nem engedem, mert fölébrednél. A harmadik percben beszélnék hozzád. Némán, hogy meg ne halljad. A szavaim fűszálak lesznek, a történet mező, s a pont a mondat végén a bimbó. Még nem tudom, melyik. A tekintetemmel mondanék el mindent. Azt is, ami volt, és azt is, ami nem. Nagy lenne a csönd, olyan hatalmas, hogy a szavak meg sem találnák egymást benne. Az együtt az egészent. A hajnal a délutánt, föld az eget, a kert a rózsát, s az elvesztem sem, hogy megtaláltál. És elengednélek. Az utolsó perc végén súlytalan leszek, úgy tűnök el az ágyad mellől. Nem lesznek szavaim már. Az egyetlen, amim marad, a béke. Nem mondanám ki, nehogy felébredj. Már várni fog az Isten. Megadtad a kakast Aszklépiosznak – jól gondolom? Gúnyolódsz, mert úgy véled, hogy te vagy a Jóisten. Nem vitatom, de nem is érdekel. Ügyet se vet rám. Kakast? Dehogy. Csak kukorékoltam. Háromszor, tudod. Csak föl ne ébredj! S már nem voltunk sehol.

Bal, jobb Van-e rohadtabb játék, mint a boksz? Még ha párnát csavarnak is a dolgozó fejére. Azt a reccsenést úgyis odabent hallja majd, ameddig hallhatja, agyuka. A többi méla csönd és szapora sötét. Máshol seggre ültetnek, megmogyiznak, kiterítenek élve, elfutnak, elúsznak, elhajóznak melleted, maccsra vernek, kitribliznek vagy úgy tesznek, mintha megszúrnának. Mindig lesznek érvek: légyszar ült a golyóra, felém/feléd lejtett a pálya, odébb tolták a lovat, a Golf-áram az én sávomba tévedt, szaros a habostorta, kész átverés az összes akció. Ebben a rohadt bokszban meg csak két érv van: a jobb, meg a bal. Lehet táncolni szépen, hajolgatni, szörnyen dühös pofákat vágni, vicsorítani föl-alá, nincs jelentősége; a két érv közül legalább az egyiknek hatnia kell.


42

Vár Ucca Műhely 46.

Ha nem, hát nem – a szemközti dolgozó garantáltan tesz róla, hogy kevés időd legyen a fejleményen elfaszolni. Mondom, nincsen rohadtabb játék, mint a boksz. Itt, kérem, ütnek. No ciróka, no maróka, noha gombócodon a bőrparóka. Bal érv mehet jobbra, középre, lentre, föntre, balra. Ennyi. Pontosabban kétszer ennyi. Aki legalább látott már bunyót, tudja: elég is, untig.  De aki látott már bunyót, látta azt is, hogy a dolgozók körül egy disztingvált úr kavar. És hogy a placcot négyfelől két-két vastag kötél keretezi. Aki látott már bunyót, remélem, tudja: az odafent mondottak a veleje a boksznak, az utóbbi viszont a lényege. Fölhívnám becses figyelmüket.     

Kő kövön

Emlékszem, anyám halála után jutottam ki először a Kozma utcai zsidó temetőbe. („Jutottam ki” – mondom, holott nem voltam én előtte sem akadályoztatva; akkor, a holt koszorúk temetése után is csak a lézengő lábam vitt túl a villamos megállóján, a szomszédos sírkertbe.) Mi tagadás, csalódott voltam: ugyanolyan sírok, ugyanolyan kövek, ugyanaz a szövevény; keresni kellett, ami különbözik. Holott hát éppen örülhettem volna: lám, mennyire eggyé váltunk, még a holtunk jelképei se feleselgetnek. Aztán egy úr eligazított – az ortodox temető odaát van, hátul, kapun ki, kétszer jobbra, át a síneken, végig a földúton, tíz perc. Kicsi templom, kicsi temető, kicsi parcellák – és nem hasonlít. Ez látni való volt. És voltaképpen ismerős is. Falusi temetők szegleteiben, a Kerepesi sírkert mögött, a keresztúri főút mellett, házhely léptékű telken – sokszor láttam ilyet. És hát Prágában a négy égtáj felől odamenekített köveket, azt a komor kristálydombot a város szívében. Valami zavart. Zavarhatott volna máskor is, máshol is, de csak itt, akkor tűnt fel. Hogy a sírokon nincsen virág. Ültetve végképp, de vágott-hervadt is csak hébe-hóba. Pergettem a régi képeket, és a virág nem jött be sehol. „Mi van? Felejtés van?” – még-még a kezemben voltak anyám sírcsokrai, ahogy a közös gúlára pakolom valamennyit. Jó filosz, ellenőriztem magam. Virág sehol. Ellenben a sírokon mindenütt kavicsok, kövek. Ott álldogáltak. Leültem s vártam, hátha valaki kisegít. Egy néni volt. Az ortodox zsidók sohasem tesznek a holtak fölé virágot – mondta. A pusztai vándorlás során elhunytakat a sakálok kikaparták a homokból. Köveket kellett rájuk gördíteni, mondta, így maradhatott a kapcsolat a volt és a lett között test és lélek, Isten és ember ügye.


43 A virág: szimbólum. A kő: kényszer. A virág a helyben élők bizalmát jelképezi: itt leszek, ki fogom cserélni. A kő a beismerést: nem tudok többet tenni érted. Elhagylak, de emlékezem. A virág a termőföld, a kő a futóhomok ivadéka. Nem mindig éltünk, de sok esztendeje élünk itt, ahol élünk. A sírjainkra virágot teszünk, és talán sosem jutott eszünkbe, mekkora kegyelem ez. Hogy kegyelem ez: földbe temethetünk és virágot ültethetünk a sírra. A kitaszított a sivatag rabja; lelkében hordja a sivatagot. Aki kilök, annak a lelke maga a sivatag.   Vajon elkezdődött-e már? – a lassú sivatagosodás. A természetnek, az emberinek is, van egy kritikus pontja, melyen túl a pusztulás megfordíthatatlan, a folyamat már önmagát gerjeszti. Jövök a temetőből, megint kisebb a család. Várom a buszt, nézelődöm. Csinos tér lett a bejárat előtt, virágkruppok kövekkel körberakva, padok, árnyékvetők. Távolabb az ösvény, nem látom, csak majd a buszból, amint a régi zsidó parcellák felé kanyarog. Tudom, ott álldogálnak a köveken a kavicsok. Mi virágcsokrot vittünk a sírunkra.  Szimbólum és kényszer, bizalom és emlékezés – együtt, bennem. Nincs veszve semmi. (A Vár Ucca Műhely szerkesztősége ezúton köszönti a hatvanéves Mányoki Endrét!)


Géczi János

Kovács Endre képei A falakra függesztett felvételeken, amelyek közében ennyien állunk, zavarba ejtő jelenetek. Szorult helyzetben vagyunk, ha nem is másért, azért bizonyosan, mert hirtelenjében nem tudható, mit nézünk a tenyérnyi képecskéken. Mi az, amit belőlük érzékelünk, s annak nyomán általunk miféle értelmek jutnak e téglalapforma látványok számára? Alig két tucat, nyomda által kivitelezett, eredetileg Kovács Endre által föllelt és összeválogatott kép látható, s a egy, az jelentésük fölfejtéséhez irányt mutató kiállításcím (azaz: ’14/’18), amely oly hangsúlyozott a meghívó kartonján is. Továbbá, a nyomatok egy bizonyos részén, hol a kép terében, hol a kép alsó széle alatt, helynevek: Isonzó, Arras, Tarnopol, Champagne, Ypres, Lemberg, s egyéb európai településnevek. A kollekció másik felének darabjain a kép látványát immár nem a helyszín azonosítását elvégző, az értelmezésnek teret adó településnevek egészítik ki. Helyükre egy-egy tartalomra utaló szó, illetve kifejezés került. Vizuális műremek mind a 23 alkotás, amelyek ikonikus anyagát segítő szavakkal: indexekkel illetve szimbólumokkal látta el az alkotó. A kép és a szó együttes használata legalább száz éve sokat használt eljárása a művészetnek, arról nem szólva, hogy a modern társadalmak nyomdai termékei ugyancsak fölhasználják, éppen a befogadó értelmezésének a meghatározására, a művek jelentésterének fókuszba állítására. A kép, amelybe belenézünk, egy olyan, a miénktől eltérő időbe, más térbe átlátó távcső, amelynek a lencséjére a látvány azonosítására szolgáló szóbeli üzenetek kerültek föl. Két, a feliratok révén jól elkülönített csoportja tárult fel tehát a kollekciónak. S amúgy, az első világháború némely harcterét szöveggel is megnevező képek – az egyik szekció tagjai – korabeli felvételek, hiteles és többé-kevésbé jól ismerhető, adatolható dokumentumok. A másik képcsoportot Kovács Endre fotómontázsai képezik: ezekhez a művész saját tájfelvételeit, tárgyfotóit, illetve régebbi eredetű, talált fényképek kiválasztott részleteit használta föl. Ami közös a két képcsoportban, az nem csupán az alkotási technikából következik: igaz bár, hogy a művek átszínezettek, némelykor a nagyítás miatt szétfoszlóak, pixelesek, de meghökkentőbb a fölhasznált, a talált vagy az önállóan készített, a munkafolyamat nyersanyagát képező felvételek kegyetlen kezelése. A családi képbe benyúló óriás daru kosarából (testtartásából fölismerhető) szónokló alak sziluettje, az ónixzöld mezővel letakart tárlatlátogatók


45 tömegén átzúduló, felénk rohanó (plasztikból préselt) katona alakja, a felolvadó jégtömbből kibukkanó, szétroncsolt testű hadfi teteme, a báltermi felvétel többszöri egymás mellé másolásából kikerekedő, kozmikussá terebélyesedő forgatag (amelyben végleg elvész a résztvevők arca) épp oly sokkoló és kétségbeejtően erőszakos, akár az ellentmondást nem tűrve bemutatott tábori képek sorozatának eseményei. Mit kezdjünk az olyan dokumentumképpel, amelyen a gáztámadásban szétroncsolt arcú katona kétségbe ejtő maszkja, a mellkason lőtt, eldőlő férfi életének utolsó pillanata, a lángszóró sugarába befogott embertest végső megrándulása, a személyiségüket a katonai felszerelésben elvesztő, az arcot befoglaló gázálarcban pózoló három bajtárs csoportja látható, különösen, hogy mindezek tényképek. Az emberi történelem és a művészi alkotómunka ugyanolyan kíméletlenséggel, gonosz praktikával nyúlt az anyaghoz, egyforma tapintatlansággal semmisítette meg, ragadta el tőle a létet. Az emberiségnek és a művészetnek azonos valóságmegsemmisítő eljárásai volnának? Vágások, átszabások, metszések, tépések, foltok, halványuló vagy rikító maszatolások, kontúr nélküli felületek eredményeként válnak megrendítően kaotikussá a véglegessé formálódó Kovács Endre-művek, amelyek zűrzavara a feliratok segítségével mégis értelmezett marad. Az infernális rendezetlenség, ha elfogadhatóvá nem is, de érthetővé alakult. S ugyancsak rendet ígér a kollekcióban a művek egységes mérete. Ugyanis a kiállított nyomatok mindegyike az első világháborús tábori levelezőlapok nagyságával megegyező. Amúgy éppen ez a meghatározott időszakra egzaktul rámutató küldeményméret tette lehetővé, hogy indoklást nem követelő módon illeszthető szöveges magyarázat a képi látványhoz. S az sem szorul magyarázatra, hogy miért tekinthető dadaistának ez a kiállítás. A dadaizmus az első világháború idejével alakult ki, kétségtelenül a társadalmi eseményektől lesték el a művészek a műalkotási eljárásokat. S a filozófiát is, a dolgok összeállítását nem a harmonikus rend, hanem a robbanás eredményezi. A részek nem szervesen kerülnek egymás mellé, hanem a véletlen termékei, s az ember pedig ezt fogadja el normálisnak, az egyetlen lehetséges megoldásnak. Kovács Endre, e tapasztalat újraolvasása eredményeként használja fel az archív világháborús képeket, és a napjainkban készült saját felvételeit, végtére is, ugyanazok bennük a műszervezési erők. Nincs kor, amely ne akarná a múltat újrateremteni. Annak az időszaknak, amelyben élünk, most arra lett igénye, hogy egy olyan eseményt, éppenséggel az első világháborút vizsgáljon, mint a mai kérdésekre magyarázatokat nyújtó lehetséges periódust, amelyről a megelőző kor(ok) nem adtak érvényes, a jelennek is szóló magyarázatot. Kovács Endre mini-tárlata a múlt újraírásának alkémiájáról is szól. (Kovács Endre: ’14/’18 – P. Ex. – Kiállítás Alsóörsön, a Török-házban, 2014. július)


László Zsolt

Kérdezd a fákat...

Hajnalkának Kérdezd a fákat ha föléd nőttek a hegyek... A fák sosem sírnak és görcsös karjaik között madarak laknak Kérdezd „Őket” a fákat lent völgyeket takarnak és fénylő vállaidra árnyékot habarnak... Valahol Isteni űrben visszahull néha egy ág hogy leplezzen egy-egy sírt és leplezze el a halált Gondolj a rengeteg fára Magukat teremtve állnak Ferde érzékenységű „miatyáink” csak várnak Csak várják a holnapot amit a jeltelen múltban egy „debil” letagadott... Kérdezd a fákat „kincsem” ezüstporaidon túl fénnyel nincs ami behintsen – Elabortált kertjeinkben jószagú gyümölcs már nincsen Kedves!  Kérdezd meg a fákat Egymásért vadon hálnak – Hajolj fölém élj a mának A fák akarnak élni... Holnapot súgj a fülembe hogy ne veszíthessem el azt sem amitől ma még kell félni –


47

Végtelen történet

(Nagy László emlékére) Dr. Lukácsy Józsefnek barátsággal

...és megint a hegyek és megint egyedül A tükör-ég alatt múlik a rengeteg Belém fogy a világ – „Hajni-hajnal” sugár Egy nap egy kegyelet a földben felejtett vasdarab visszavár... Megyek várhattok rám Hegyekkel érkezek hozzád-hozzám és int a parlagon futó szél hogy ne felejthessek szólni szólni szólni ha már az nem is kell... Hozzád-hozzám-hazám Bennünk a kincs legel Csak a tarkóra fújt posztfegyelem nevel... Katonája rendnek az lesz aki agyal – Mosatlan zoknimból nem lesz illatálom... És megint a hegyek Párnám fölé magasult fölszaggatott hegek fogyasztható „cikként” zabálhatnak föl majd a túlhízott legyek... Internetem mobilom velem vannak mindig Itt szeret a világ Lehűsít a sírig – Dedós kódjaimmal sem leszek bankfétis Partot kereső csónak a szó bennem ha a part sem létezik                    ...és mégis –


Makai Máté

Portugál levelek Miután – és látod, már rögtön az elején olyan, mintha valami délvidéki asszony érzékeny sóvárgásban született kesergéseit írnám neked, pedig még szinte bele sem kezdtem, és hát nem is az volna a szándékom, szóval, miután elhaladtál itt az ablak alatt, aztán még tovább, felszálltál egy hajóra, vagy fel akármilyen járműre és visszautaztál a hazádba, akármilyen ürüggyel, legalábbis részemről bármit takarhatott az, hogy a munkád miatt, sőt a hivatásod, a beteg barátod kedvéért, vagy amiatt, hogy nem kedvelne itt téged senki, és miattam esetleg meggyűlölnek az emberek, hogy idegenként elvettél engem tőlük, én belegondoltam abba, hogy tulajdonképpen mindegy, mit mondasz, akármit mondhatsz, mert ha képes vagy rá, hogy elmenj, azok után, amit megéltünk, akkor arra is képes lehetsz, hogy hazudj. Ezért elültettem a fejemben a gondolatot jó mélyre, és úgy tűnik, sikeresen, hogy valószínűleg így is tettél, mert amilyen helyzetbe kerültem miattad, kénytelen voltam valami stabilitásra szert tenni, és az csak úgy sikerülhetett, hogy a legrosszabbra készültem és nem reméltem semmit, és közben kiírtam, kigyógyítottam mindent a bensőmből, meg�gyóntam saját magam előtt, tiszta fehér papírba rejtettem, fojtottam bele mindent, aminek az okozója te voltál, sok-sok oldalnyi szöveget írtam, talán Istennek, vagy bármely érző intelligenciának, és sosem akartam vis�szaolvasni, nem dobtam ki őket, de nem is törődtem velük, én tőlem nyugodtan elveszhettek, felszívódhattak volna akár, ahogy csak te – ez volt az ára annak, hogy megismerkedtünk. Ekkor költözött a házunkba egy író, akivel hosszú időn keresztül kerülgettük egymást, tudtam róla, hogy ő az, mármint felismertem, a könyvei borítóján láttam már az arcát, és szerettem volna hozzászólni, beszélgetni vele, elmondani, hogy milyen sok mindent jelentenek az írásai, mert igen, minden betűt igyekeztem elolvasni, amit valaha leírt, minden gondolatát a magamévá tettem. Egy szövegét például még múlt nyáron, mikor éppen a legnagyobb mélységből igyekeztem kikászálódni, olyan izgatottságban olvastam, hogy minden fejezet után, sőt, azt is mondhatnám, majd minden mondata után fel kellett hogy álljak, és jártam egyet a nappaliban, izzadtam, izgatott lettem, és úgy éreztem, ezt el akarom mondani neki, hangsúlyozni, hogy mennyire megdöbbentő az, hogy egy hajó szétszereléséről, a vízi szentségből való kiiktatásáról, megtisztításáról, összeszereléséről, majd újabb beiktatásáról milyen izgalmas történetet tudott mesélni, és az egész írás olyan, mint egy piramis, egy tanítás, hogy nekem sír volt akkor és menedék is, mert még nem haltam meg, bár úgy remegett


49 minden csontom hónapokon át, hogy ha emberek közé mentem, hányinger, szédülés és egy általános végtagfájdalom fogott el. És amiket ő írt, az ugyan szintén fájdalmas volt, de igaz és szép, mintha istenektől hallotta volna, amit elmondott, fájt minden mondata, de úgy éreztem, elkerülhetetlen is, hogy azokkal a mondatokkal találkozzam, és akkor nyáron, mikor odaköltözött a házunkba, megadatott a lehetőség, hogy minderről beszámoljak neki. Mikor aztán meg mertem szólítani, ismét izzadni kezdett a tenyerem, éreztem, hogy gyöngyözik a homlokom, alig tudtam, mit mondjak, béna voltam, fogalmazói készségem elhagyott, úgy éreztem buta vagyok előtte, hogy nem vagyok képes hozzá méltó módon megszólalni, hiába volt úgy, hogy inkább csak túlzottan izgultam, én mégis így éreztem, s ez lelombozott, elkeserített, mindezt pedig tetézte, hogy megmérhetetlen csodálattal néztem föl rá. És ő határozott volt az első pillanattól kezdve, először ugyan értetlenül nézett rám felvont szemöldökkel, ám mikor nagy nehezen közöltem, hogy én csak beszélgetni szeretnék vele, hogy nem vagyok fanatikus vagy őrült, és megemlítettem, milyen állapotban vagyok, és valamiféle lemeztelenedésre vágyom csak, arra, vagyis abban az értelemben, minthogy egy távoli, az életembe éppen csak akkor belépő idegen előtt is olyan fedetlenül mutatkozhassam meg, mintha már mindent tudnánk egymásról. Átugorva tehát azt a kényelmetlen, idegenkedő szakaszt, azt a nevetséges műsort, a távolságot, ami ugyan izgalmassá teszi a másik megismerését, ami miatt gyakran úgy érezzük, hogy új ismeretségeket kell kötnünk, a frissülés kedvéért, és ami miatt szerintem te is el kellett, hogy menjél. És én azonnal fel akartam tárni előtte azt az ijesztő mélységet, melybe az emberek, ha már egymás közelébe kerültek, nem képesek vagy nem akarnak lepillantani, mert az már túlságosan nagy kihívás számukra, ez lehetett az, ami talán téged is valójában elijesztett, mert úgy hiszem, te nem ezt a fajta életet keresed. Az egyszerűséget követed, gyűlölöd, ha valakinek ideje van a gondolataira, mérlegelni tud és beleérezni mások dolgába, számba veszi az emberi lélek lehetőségeit, nem pedig valamiféle örök praxis, haszon és biztos cél oltárán áldozza fel a tetteit. De ő nem ilyen volt, mert egy író nem lehet ilyen, te viszont soha egyetlen mondatot nem írtál le, se nekem, se magadnak, sem senkinek, és nem írtál nekem levelet és magyaráztad meg, legalábbis próbáltad volna, hogy miért tűntél el. Olyan így, mintha nem is léteznél. Persze aztán, mikor részletekbe menően elmeséltem neki, hogy mi a bajom, mi okozza azt, hogy olyan vagyok, mint egy szeizmográf, és megérzek mindent, ami körülöttem történik, ami persze nem lehet igaz, de hogy nem bírok a velem történő eseményeken csak úgy túllépni, mert az olyan, mintha skizofrén volnék, és letagadnám azt, akinek már örökké lennem kell, és elmondtam, hogy valójában én csak a nyugalomnak és a szellemi kihívásnak valami megfelelő arányára vágyom, ő nem volt hajlandó


50

Vár Ucca Műhely 46.

válaszolni. Azazhogy nem úgy beszélgettünk, mint a kocsmában két barát, nem akart a történetemmel azonosulni, mint egy bajtárs, testvér, egy hallgató, olvasó, egy cinkos nővér, egy feloldozó atya, hanem úgy döntött, inkább elmondja nekem, mit jelent számára írónak lenni. Ettől elsőre kilátástalanul egyedül éreztem magam, csalódott voltam, hogy ő is csak egy közönséges ember, és senki nem kíváncsi a gondolataimra, és valóban az van, hogy az emberek nem tudják megérteni egymást sosem, és csak an�nyiban folytatnak egyfajta beszélgetést, hogy egyikőjük elmesél valamit, a másik pedig téma szerint megkapaszkodik benne, és a saját hasonló történetét adja elő neki, s lényegében csak párhuzamos monológok születnek, ami elkeserítő, és elszomorított engem is elsőre, és úgy véltem, hacsak ki nem ötlök magamnak egy saját, személyes istent, akinek írok mondjuk, akkor teljesen egyedül maradhatok. De, gondoltam, bánom is én, ez az egész úgyis inkább magamnak szól, és ha elkészül bármi is, talán fellövöm az űrbe, aztán elgyaloglok a világ végére, körbe-körbe, úgyis ennyi az élet, úgy hiszem, valahogy aztán mégis máshogy estek meg a dolgok, mert kialakult közöttünk valamiféle furcsa, számomra teljesen újfajta kapcsolat, egy rejtélyes nyelvezet, és úgy éreztem, hogy ő nekem végül is segít. Nem is tudom igazából, hogy ezt miért kezdtem el, nem az vonzott, hogy író legyek, azt hiszem nem az írás materiális kötöttsége, a megírt szöveg fölötti öröm vezetett, hanem az igazság keresése, úgy gondolom például, hogy nagyon jó természettudós lettem volna, vagy matematikus, bár az utóbbihoz túlzottan felületes voltam, pontosabban inkább szórakozott, jobb szerettem a dolgok közötti kapcsolatot áthidalni, magamtól kitalálni, nem pedig ismételhető kísérletekkel, tételekkel, bizonyításokkal megtalálni, ez persze nem jelenti azt, úgy hiszem, hogy hazug volnék, vagy ilyesmi, ez egyáltalán nem hazugság, egyszerűen csak meg vagyok ijedve, ha dolgok pusztulására kell gondolnom, hogy amihez hozzájutok, az elmúlik, hogy ahová megérkezem, onnan el kell majd jönnöm. Valahogy tehát, hogy úgy mondjam, egy olyan igazság érdekelt mindig is, ami nem a kötöttségekben, a létező dolgok rendszerezésében, hanem valamiféle elmondásban jelenik meg, mindeközben pedig arra jutottam, hogy a küldetésem valójában: jónak lenni, egy írónak jónak kell lennie, mert itt van nekünk ez a sápatag, beláthatatlan galaxis, egy unalomtól fülledt bolygó, vagy éppen csak egy közeli erdő, amit be kell járnunk, lassan és ráérősen, a természetes emberi élet tempójában, és nevet meg értelmet kell adnunk neki, hogy kötődhessünk hozzá. Valami ilyesmiben látom én, úgy hiszem, a lényeget, hogy az írónak neveket kell kitalálnia, és nem szabad haragudnia érte, ha valaki máshogy nevezi a dolgokat, ez egy természetes rend, táncrend, ami ugyan valamiféle minimális kötöttségre utal, ám éppen hogy tánclétében rejlik az ismétlődés termékeny lehetősége, az újrakezdésé, hogy folytatjuk, átírjuk egymás gondolatait, mert ha az életről írunk, magunkról, egy nőről vagy férfiról, aki az életünk része volt, akkor


51 éppen őket mint örökséget használjuk fel, és nem szabad azt hinnünk, hogy csak úgy kinyertünk valamit a semmiből, az írás tulajdonképpen az élettel azonos, ha én azt mondom, hogy írok, akkor úgy értem – élek. Mikor visszautaztál a hazádba, hogy valamiféle feladatot töltsél be, és legalább magaddal elhitesd a hazugságodat, mintha az életemet vitted volna magaddal, ám mégis úgy hiszem, mikor a zárt lombkoronájú fenyvesek között, a gyér aljnövényzetű, mindössze elhullott, megbarnult tüskékkel lepett lugasban ültem egy kisasztalnál, abban reménykedve, hogy ez a javamra szolgál majd, és hozzáláttam az íráshoz, akkor valóban azt kezdtem érezni, hogy valami másfajta élet költözik belém. Mert egyszerre éltem át az elvégzett fizikai munka jóleső érzését, és azt is, hogy utána mennyire kellemes mondjuk a parton sétálni, vagy enni, mert szellemem ugyan terhelődött, végül mégis megkönnyebbült, és az volt a benyomásom határozottan, mintha felmentettek volna valami alól, tudatom tele volt a fájdalommal, mégis jóleső érzéssel tekintettem még erre a fájdalomra is, és úgy hiszem, szinte azonnal tisztában voltam vele, hogy igen, az írástól könnyebbültem meg, egyszerre vette el tőlem bensőmet és tartotta meg. A megtisztulásnak egy fajtája volt ez talán, de nem abban az értelemben, mint amikor valaki eltekint egy problémától, és nemtörődömséggel kívánja orvosolni az orvosolhatatlant, mert itt nem erről volt szó, a gond ugyanis kiteljesedett, minden erőm összpontosítását megkövetelve színre lépett, eljárta nyomasztó haláltáncát, majd nemes egyszerűséggel kivonult a színpadról, én pedig megemelve éreztem magam a látványtól és ettől szép visszahúzódástól, és azt kell mondjam, a legegészségesebb állapot volt ez, amit valaha megéltem, mert egyszerre volt meg bennem, érezve és tudva ezt egyaránt, a szomorúság és annak belátása, hogy ettől még van kilátásom az életre, hogy ez, ami van, egyáltalán nem tragikus. Azt kell mondjam, mint őszinte érdeklődőt, már-már mint olyat, akinek hivatása, ezért belső kötelessége, hogy tudjon mindenről, amiről tudhat, szerettem volna a végére járni, mi vezet rá egy embert, hogy a másik becsapása érdekében önmagát csapja be, hogy melyik történik előbb. Arról van-e szó esetleg, hogy képtelen tükörbe nézni bizonyos okokból, ezért valótlant állít annak, akihez valami kapcsolat fűzi, hátha így önmagát is meggyőzi, hazudik tehát annak, akivel szintén szembe kellene néznie, mert a vele kapcsolatos tisztánlátás létfontosságú amiatt, hogy magával tisztában legyen, megértésre jusson, és lelkiismeretesen élhesse az életét, tulajdonba vehesse önmagát, saját maga számára, így természetesen a másik ember kedvéért is, mert úgy aligha volna képes egész emberként részt venni abban a bizonyos viszonyban. És az ilyen embernek biztosan azt tanácsolnám, hogy üljön és írja le, ami a lelkét nyomja, mindenféle akadálytól és trükktől meg fogástól mentesen vesse papírra, amit gondol és érez, igyekezze körülírni mindezt, így akár olyan dolgokat is megtudhat, ami a hétköznapok feladatoktól terhelt ideje alatt elkerülné a figyelmét,


52

Vár Ucca Műhely 46.

észre fogja venni, hogy az írás végzése közben átveszi elméje fölött az irányítást a gyakorlat, hogy ráterelődik olyan ösvényekre is a gondolkodása, amiről talán nem is tudott, így esetleg összeáll legalább a maga számára a történet, melyet én, kívülállóként csak odaképzelnék, s mert őszintén, minden személyes érdek nélkül, egy hivatásos nyomkereső szakszerűségével igyekeznék felderíteni az igazságot, még ha tudnám is, hogy ezzel csak saját magamnak szolgálhatnék valamiféle ideiglenes bizonyossággal. Csak tudnám, mi volt az a pont, amikor visszanyertem magamat, honnantól mondható, hogy kiszabadultam az engem eleinte felemelő, de már ez idő közben is alattomos módon felőrlő és elemésztő állapotból, hogy mi lehet az a biztos pont, mely válaszként és valamiféle konkrétumként értve mutathat rá arra, hogy szabad vagyok, a magam ura! És vajon mondhatom-e ezt egyáltalán mostantól valaha, mondhattam-e még azelőtt, hogy elbukásom bekövetkezett volna, és itt maradtam magamra utalva? Mert hát ember legyen a talpán, aki szét tudja bogozni a szálakat, a gondolatok, a mondatok szövevényét, melyik sor igaz, melyik átgondolt, mely esetekben beszélhetünk józan, megfontolt megnyilatkozásokról és mikor akaratlan, ösztönös kijelentésekről, s bárcsak elárulná nekem valaki annak a titkát, hogy ki vezet, mikor cselekszem, mikor nyomot hagyok, hogy őt magát ki vezeti, aki nekem segít, ki a gazdája, a forrása a gondolatnak, mely a fejembe szökik, és próbál utat törni az érzelmek zűrzavarában, kijelölni egy csapást a rengetegben, egyet a végtelen számú lehetőség közül. Hogy képes lehet-e egyáltalán az ész rendet vágni a káosz felett, vagy hogy a zűrt esetleg csak egy újabb zűr képes feledtetni, a feloldódásban való elveszést, egy újabb felszívódás, és így tovább, és arról van-e szó, hogy mindez elkerülhetetlen, sosem érek a végére, csak sodornak a tárgyak és az emberek, lökődöm ide-oda, s csak úgy nagyjából előre, valami irány felé, mely „előre”, talán csak annyiban jelent egy többségében bizonytalan irányt, hogy az idő közben szépen eltelik, én pedig sosem fogok rájönni, hogy merre sodródom, és a tollamat ki vezeti. Már nem is tudom egy ideje, hogy kik hoznak felőlem döntést, és lassan úgy látom, ez mindegy lesz, mert nem juthatok semmire, és az egyetlen, amit tehetek, hogy egy ponton túl azt mondom, hogy elég volt, elbúcsúzom, itt én most meghúzom a határt, „eddig és ne tovább”, mondom magamban, a többit pedig rábízom az életre, mert a hatásköröm, és van ebben valami keserűség, de úgy hiszem, egyfajta megnyugtató, szinte vidám elfogadás is, eddig terjed. A munkámat elvégeztem, megpihenek, mert már azt sem tudom, hogy férfi vagyok-e vagy nő.


Szikra János

Mikor még villamossal zötyögtünk Palicsfürdőre Amikor főzés közben nemegyszer a konyharuhába fújta az orrát Szabadkán Tera néni, akit a szláv hordák kilencszáznegyvennégyben összevertek, majd egy hétre a pincébe lökték sorstársaival – amikor lánya, Ilonka, a helyi November 29-e Konzervgyár (SAVA Mesne Konzerve SAVA, 29 Novembar Subotica) üdülőgondnoka, vendégül látott pár napra Brač szigetén, s először voltam szerelmes tízévesen a tengeri sünök közt kotorászó K. Gyöngyibe, hánytam a bórában vergődő hajón Diocletianus palotájától Sumartinig (szemközt az esti Makarska fényei), s anyám, magához ölelve három gyerekét, Szűz Máriához imádkozott a csúszkáló fedélzeten (kár, hogy nem voltam legalább tizenöt évvel idősebb, micsoda szerelem robbanássorozata rengette volna a mindenséget Gyöngyivel azon a gyönyörű szigeten) – Tera néni zöld kávét pörkölt, törökösen a zaccról szürcsölték le a nagyok, míg társa, Gyula bácsi, akit nem öltek meg a balkáni hősök valaminő tévedés miatt, a deportáltakkal északra húzó vonatokról mesélt, masiniszta volt a háborúban, s egy-egy vödör vízzel öntötte végig néha a negyvenfokos nyárban üvöltő vagonok tetejét; Ilonka pedig megtartotta szerb férje nevét a válás után, könnyebben boldogult így a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban – a mellehúsából egyetek, gyerekek, bökött a csirkére göcsörtös ujjával jó Tera néni, a mellehúsából, Katám, biztatta anyámat, az a legfinomabb; unokaöccsét, apámat húsz éve nem látta, pedig Szabadka a szerencsétlen Bácsalmástól légvonalban alig egy határral átmetszett sóhaj csupán – a bosnyák Banja Luka gyógyfürdőjében kezeltette a partizán elvtársak által elrontott derekát; banya luka, vihogtunk rajta titokban mi, Szikra csemeték, míg nemegyszer, főzés közben önfeledten a konyharuhába fújta áldott orrváladékát – s mikor a várakozás boldogságától bizsergő délután még villamossal zötyögtünk Palicsfürdőre.


54

Vár Ucca Műhely 46.

Himalája, Mariana Tátott szájjal gondolkodni lehet-e? A dromedár kókadt púppal is teve? Ad, ha nem kér? Kap, ha kutat s nem talál? Teve-é a púpját vesztett dromedár? Hová tűnt szent István király bal keze? Mért igéz a Himalája teteje? Lát-e zöldet a színvakok szemfoga? Cukrosabb a megrémült cickány husa? Meddig vizel vért a lerúgott vese? Gyönyör nélkül ez a világ élet-e? Elfusson-e mind, akinek nincs bora? Egy-kettőnknek sem kéne maradnia? Gondolkodni málé szájjal lehet-e? Mariana, mért csábít mély feneke? Ki nem zörget, mit keres, ha megtalál? Szent púp híján pogány-é a dromedár? Egércomb a színvaknak is édes-e? Föloldoz az akasztottak éneke? Ez a világ… Futhat, kinek…? De hova? Bámul rám a nagy, tátott száj szemfoga.


55

A Navona téren Mikor még sok volt mögöttem az élet, nem tudtam, hogy hátrafelé utazom, mint vonaton – s most, midőn már gyérülnek az évek, a jövőbe tűnnek mind az indigózott nőcskék, a mindenségtől megrészegült rétek, a töltés oldalán szédelgő kecskegidák. Elhagyott időmből mire emlékszem? Őrjöngő barátom kifordult szemére? A vasbarna, vágyott leszboszi lányra, vagy a két szőke fiúra emlékszem csupán, aki a germán főváros hímringyója lett? Szemben a múlttal tágul a tér. Akár a Piazza Navona oválisára hajított, fölajzott versenylovak – hátukon asztalunk sörrel, pincérrel, festőkkel, világcsavargókkal, veled és velem – két élőszoborral Róma billegő betonszigetén.


Lennert Tímea

Felkiáltó Tölgyek árnyékát követve minden ajtót bezárt kizárt szörnyek vetik hálójukat a Nap felé az ébredés reménye (t)esti lényeket szögez a falhoz a siratófalak történetei végtelenek gépek járják be az erdőt felőrlik a tartalékokat marad semmi bicska beletörik én-kép firka (r)ajz .

Zene Rajzol(ok) a tested jövő menő árnyékolás tűszúrásnyi fák magasodnak a közös képen ép(p)en felsír a csend csecsemőmeleg hangok hagyják el a percet várj.


57

Szó Versvársz

Halálvár mennyi méreganyag távozik a könnyel sokat vesztek tűnj (f)el felérem a villanypóznákat ahogy elrugaszkodom árnyékod után lámpagyújtogató-bután az elektromosság korában sötét-gyalog az ég felé kékül mint tükörbe nézni megfagyni benne (h)arc nélkül


Bojtor Iván

Hallod, Borges? Borges életét olvasom. Úgy sejtem, mire a végére érek, én is meghalok. Borges élete. Hétszáznegyven oldal. Ennyi maradt a világból. A lámpa fénye elhalványul. Lekapcsolom. Várnom kell, míg az akkumulátorok újra feltöltődnek. A földön heverő konzervdobozok közt elbukdácsolok az ágyig. Fejem alá gyűröm a párnát, és hanyatt fekve bámulok a sötétségbe. Hónapok óta, itt lapulok ebben a patkánylyukban. Nem merek kimenni. Nem akarom látni, mi van odakint. Még nem. Majd a végén. Talán… A legvégén. Mi maradt nekem a végtelennek kikiáltott térből? Egy bunker. Hat méter hosszú, öt méter széles, legnagyobb magassága talán két és fél méter lehet. Nem mértem le, nincs is mivel. Alattam még van két másik szint is, de a lejáratot egy vastag betonlap fedi, annyira nehéz, hogy képtelen vagyok kimozdítani a helyéről. Az első napokban, ha zajt hallottam odalentről, reménykedve kopogtattam, hátha elrejtőzött valaki a mélyben, még azelőtt, hogy én ideértem volna. Fülemet a betonra tapasztva, idővel beazonosítottam a hangokat. Hol az áramfejlesztő sivított, hol meg a víztisztító bugyborékolt, máskor meg a levegőszűrő sziszegett. Hát? Ennyit a lenti hangokról. A kintről behallatszó dübörgés nem változott hónapok óta. Eleinte nagyon zavart ez az állandó morajlás. Néha úgy éreztem, mintha a fejemben szólna, de már megszoktam. Egyetlen szórakozásom az olvasás. Néhány napja hirtelen az, az ötletem támadt, hogy írok valamit. Amolyan búcsúlevélfélét. Ki tudja? Talán megtalálja majd valaki vagy valami. Bár alig hiszem. A táskámban volt egy füzet. Kerestem bent egy üres oldalt, letettem az asztalra, fogtam a tollat… és… és csak néztem, néztem a kockás lapot. Semmi sem jutott az eszembe. Még ültem a füzet felett egy darabig, majd elkedvetlenedve becsuktam, és olvastam tovább. Olvastam tovább Borges életét. A könyvet egy kimondhatatlan nevű szerző írta. Valami Amliwlison vagy Maliwilason. Érthetetlen, hogy akkor reggel miért ezt raktam el. Most persze jobban örülnék a Borges összesnek, de hát az öt kötet, ez meg csak egy, persze súlyra lehet, hogy ugyanennyi lett volna. Ott volt még a… a… Furcsa. Az is Borgesről szólt. Hm. Érdekes. Kétezer könyv közül valamiért, abból a hétből választottam, pedig nem vagyok Borges-mániás. Akkor, abban a pillanatban mindössze hét könyvnek volt esélye, hogy megmaradjon, és mindegyik valamiképp kapcsolatban állt vele, vagy ő írta, vagy róla szólt.


59 Titkon még mindig reménykedem, hogy abból a rengeteg mindenféle dologból – azt is mondhatnám, hogy metafizikai zagyvaságból –, melyekről Borges írt, néhány létezik. Az egyik ilyen az örökkévalóság, vagy, ahogy ő nevezte „időnkívüliség”, ahonnan egyszerre látni mindent, a múltat, a jelent és a jövőt. Á! Ez csak fantazmagória. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha mégis létezik? Mi van, akkor, ha ő ott van, és látja ezt az egész rémséget? Még az is lehet, hogy pont engem figyel. Akkor biztos tetszik neki, hogy az egyetlen könyv, amelyik még megmaradt, az róla szól. Vagy talán megsértődött, mert nem az ő művei közül választottam? Nem hiszem. Szerinte úgy is csak egyetlen könyv létezett, ami maga az Univerzum, melyet az a bizonyos egyetlen Író diktált, aki valamiképp azonos volt mindenkivel, aki valaha tollat fogott a kezébe. No, igen! Ez már múlt idő. Mert az a kötet, amelyik becsukva ott fekszik az asztalon – ha tetszik neki, ha nem –, annak az általa elképzelt, egyetlen Könyvnek az utolsó emanációja. Ha figyelembe veszem, hogy szerinte úgyis minden író azonos volt a világ összes írójával, akkor neki teljesen mindegy, ki írta, ő vagy az a kimondhatatlan nevű. Persze lehet, hogy annak jobban örülne, ha valamelyik kedvence: Homérosz, Dante, vagy Stevenson írta volna, vagy Scott, vagy… Á! Szerintem meg most már mindegy, hogy ki írta az utolsó könyvet: Dickens, Dosztojevszkij, Agatha Christie, Cholnoky Viktor vagy Kafka Margit. Mi változik? Semmi. Nagy a hőség. Folyik rólam a víz. És ez a zúgás! Mintha megint a fejemben szólna… Ez meg mi? A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál. Ja! A telefon. Miért pont ezt a dallamot állítottam be? A halál kaszál odakint, nem a három varjú. Üzenetem jött. Nem nézem meg. Semmi értelme. Úgy is tudom, mi áll benne: „Ha tíz napon belül 6000 forintot tölt számlájára, tőlünk 2000 forint bónuszt kap, melyet két hónapon belül használhat fel hálózatunkon belül.” Egy szorgalmas automata, meg egy ostoba műhold még dolgozik valahol, és kiszámíthatatlan időpontokban újra és újra elküldi ezt az üzenetet. Az első héten még napokat töltöttem azzal, hogy mindenféle ismert és ismeretlen számokat hívtam. Néha kicsengett… De nem vette fel senki. A telefon fényét irányjelzőként használva, elszédelgek az asztalig. Sokáig aludhattam, mert a lámpa teljes erejével világít. Szemem lassan megszokja a fényt. Lapozgatok a könyvben. Hol tartottam? Nem is emlékszem. Valójában nincs is kedvem olvasni. Inkább csak nézegetem a titokzatosan szomorú, múlt századi, fekete-fehér fényképeket: Borges és húga 1908-ban; Borges 1924-ben; A Sur folyóirat szerkesztőbizottsága a lap indulásakor 1930-ban (Borges szájában cigaretta – de


60

Vár Ucca Műhely 46.

rágyújtanék –!); Borges és Adolfo Bioy Casares 1942-ben; Borges és Maria Kodoma valahol Olaszországban; Borges sírja. Hm. Borges sírja. Neki legalább van sírja. Vagy csak volt? Lehet, hogy már az sincs meg. Hallod, Borges? Meg van még a sírod? Tudod, ott Genfben. Látod onnan az örökkévalóságból? Vajon tényleg ott lehet? Alig hiszem. Írni kellene valamit. De mit? Búcsúlevelet? Azt már próbáltam. Inkább valami fikciót, amibe bele lehet feledkezni, hogy ne gondoljak a valóságra. Regényt. Á! Ahhoz úgyse lenne türelmem. Novellát vagy esszét. Novellát vagy esszét? Vagy esszénovellát. Valami… Most majdnem azt mondtam, hogy borgesest. De miért ne? Elvégre ezt a műfajt ő találta ki. Legalábbis Bioy Casares azt állította. (Ezt nemrég olvastam a könyvben.) Ő már csak tudhatta, a barátja volt. Akkor legyen esszénovella! Mi kell hozzá? Valami jó téma meg pár tucat okoskodó idézet. A pontos idézeteknek, most azt hiszem, szűkében leszek, mert csak egyetlen könyvem van. Ha meg a fejemből kezdeném előbányászni őket, akkor óhatatlanul betüremkednének ide az emlékek, és azoktól jobban félek, mint attól a valamitől, ami odakint van. Persze kitalálhatnék néhány írót, görögöket meg rómaiakat. Azt hiszem, ez menne. Írom is: Számoszi Andronikosz. Vagy… Tiniai Eumolposz. Akinek főműve: Az istenek kertje. Vagy lehetne egy keresztény szent, mondjuk: Szent Taminosz. Ő írhatta volna Az éjjeli virrasztást. Vagy egy vértanú: Szent… Szent… Á! Ennek semmi értelme. Ha már itt van ez a könyv, miért ne idézhetnék ebből? Miért is ne? Mert akkor Borgesről szólna ez is, amit írok. Na ne! Még ez is? Itt már hónapok óta Borgesről szól minden. Hallod, Borges? Hallod?! Kezdesz az agyamra menni! Na tessék! Most még a lámpa is halványul. Eddig tartott. Gyerünk vis�sza az ágyra! A fenébe! Most már össze kellene szedni ezeket az átkozott dobozokat. Majdnem kitörtem a bokám. Nem Borgesről kellene írnom, hanem arról az egyetlen íróról, aki azonos Borgesszel, Stevensonnal, a kimondhatatlan nevűvel vagy az általam kreált Tiniai Eumolposszal. Borges és Stevenson… Stevenson és Borges… Ez az azonosság, valamiért nem megy ki a fejemből. Talán erről olvashattam valamit. Az biztos, hogy nem én találtam ki. Majd utánanézek a könyvben. Talán benne van. Megtaláltam, pedig nem is kerestem. Visszalapoztam párszáz oldalt, mert rájöttem, hogy abból, amit az utóbbi napokban olvastam, egy szóra sem emlékszem. Most újra 1933-ban járok. Annak az évnek novembe-


61 rében jelent meg Norah Lange regénye, a 45 nap és 30 tengerész. Borges túlélte, pedig jól irányzott tőrdöfés volt. A történet egyik szereplőjét Stevensonnak hívták. Az őseivel kérkedő, könyvmoly agglegény ellenszenves figurájában mindenki ráismert. És ezt Norah Lange írta, a nagy Ő. Ezt inkább hagyjuk… Unom már ezt az életrajzot. Mégis jobb lett volna a Borges összes. Adathalmaz helyett most szívesebben olvasnék egy novellát. Talán a Körkörös romokat, vagy A tükör és a maszkot. De hát ez lehetetlen. Mégis csak írni kellene valamit, azzal is múlik az idő. Írhatnék valami novellát is. Mi lenne, ha leírnám valamelyik novelláját, csak úgy, ahogy éppen eszembe jut? Á! Abból valami szörnyűség lenne. És ha megpróbálnám leírni szó szerint, mint egyik hőse, Pierre Ménard, aki betűről betűre újra írta az egész Don Quijotét? Nem egyszerűen csak lemásolta, hanem megküzdött minden bekezdésért, minden sorért, minden szóért, minden betűért. Azzal, hogy Cervantes és Ménard könyve teljesen megegyezett, azt sugallja, bármely író helyettesíthető egy másikkal, aki ha elegendő időt kap, megírhat vagy újra írhat bármilyen művet. Ménard beleképzelte magát Cervantes bőrébe, és valamiképp feloldódott benne, azonosult vele. Ez persze csak fikció, és talán így túl bonyolultan hangzik, de ha a különböző szuggesztiós technikákra gondolok, lehet benne valami. Festőkkel már kísérleteztek. Az amúgy valóban tehetséges alanyoknak azt hipnotizálták, hogy ők azonosak van Gogh-gal vagy Rembrandttal, a ráhatás eredményeként pedig van Gogh vagy Rembrandt stílusában készült festményeket alkottak. Ki tudja? Talán így születtek azok a képek, melyek eredetiségén évtizedekig vitatkoztak. Lehet, hogy tényleg ez volt az igazán kiváló hamisítványok titka? Vajon ez a technika alkalmazható lenne az írásra is? Nem tudom. Lehet, hogy kipróbálom. Végül is időm az van bőven. Lekattintom a lámpát. Az utolsó villanyégő van bent. A többi már mind kiégett, nem bírták a feszültségingadozást. Mi lesz, ha ez is kiég, és nem tudok se olvasni, se írni? A dobozokat még mindig nem szedtem össze. Már megint. Kaszál a halál. Álmodtam. Arról a kinti világról. Színes volt, szélesvásznú és hangos, mint egy régi hollywoodi rémfilm. Nem akarok rágondolni. Inkább írok. Tegnap megfogalmaztam magamban azt a bizonyos első mondatot. A címen még gondolkodom. Meg az író nevén is. Még nem döntöttem el, hogy ki fogja írni. Én vagy Borges? Azt hiszem, rá hagyom. Hallod, Borges? Készülj! Most jön a nagy kísérlet. A legegyszerűbb technikákkal kezdem. Első a sima önszuggesztió. Hanyatt fekszem az ágyon, kinyújtózom, és lassan, mélyen beszívom a levegőt, majd lassan, ugyanabban a tempóban kifújom. Közben azt szuggerá-


62

Vár Ucca Műhely 46.

lom magamnak, hogy: „Én vagyok Borges. Én… Vagyok… Borges.” Állj! Ez így nem jó. Mindjárt elalszom, és nem érek el vele semmit. Legyen inkább a telepátia! Telepatikus kapcsolatot úgy kell létrehozni, hogy a célszemély arcát intenzíven magunk elé képzeljük – még jobb, ha a fényképe is előttünk van –, és valami emóciót kiváltó eseményre gondolunk, majd hirtelen valami egész másra tereljük a figyelmünket, töröljük az előző gondolatokat. Ezt addig ismételgetjük, amíg a kapcsolat létre nem jön. Másoknak millióból egyszer ha sikerült, nekem húszból egy biztosan. De ez így egyirányú lenne. Borges biztosan megérezné a jelenlétemet – ha nem lennék túl szkeptikus –, de most nem az a cél, hanem az, hogy én értsem meg az ő gondolatait. Reménytelen. Amit akarok, az inkább a misztikusok céljához áll közel. Mert mit is akartak ők? Valamiféle azonosulást Istennel. A szúfik még a fokozatokat is meghatározták: az első az összekapcsolódás, ami kizárja a hívő és Isten azonosulását, a második az azonosulás, melyben természetük egyesül, a harmadik pedig a benne lakozás, melyben isten lelke lakja a misztikus megtisztult lelkét. Mikor Al-Halládzsot megkérdezték, hogy melyik út vezet Istenhez, azt válaszolta, hogy „Húzd vissza mindkét lábadat, az egyiket a földi életből, a másikat a túlvilágiból, és akkor nála vagy”. Nehéz értelmezni ezeket a szavakat, de ha az én helyzetemre gondolok, alkalmazhatom rá. Nem vagyok sem az életben, sem a túlvilágon, és… A part alatt, a part alatt. Már megint ez a rohadt telefon… Ideje lenne kikapcsolni. Egyre jobban bosszant. És különben is, csak hiú reményeket táplál… Ma végre leírtam az első sort. „Állítólag valamelyik lepukkant atomreaktor szarkofágjából bújt elő.” (Ezt én írtam, és nem Borges.) Folytattam volna egy akadémikus véleményét idézve, akit mivel nem emlékeztem a nevére, magamban elneveztem D. H. Mayernek. Ő valami olyasmit mondott, hogy ami történt, az a négyezer év alatt kidolgozott fizikai világképünk megcsúfolása. De ezt már nem írtam le. A tollat bevágtam az asztal mögé. A lapot is kitéptem volna, de nem engedett. Végül csak lapoztam egyet a füzetben, és most az üres oldal ott fehérlik az asztalon. A lámpa meg ég. Le kellene kapcsolni! A három varjú meg csak kaszál, kaszál… Mi történt? Álmodhattam valamit? Talán megint a telefon? Nem. Sötét van, nem világít. Furcsa csend van. Megsüketültem? Nem. Elült odakint a dübörgés! Hát persze! Biztos arra ébredtem fel. Olvastam valahol, hogy az 1800-as évek végén egy éjszakán, amikor a Niagara befagyott, a környékén lakók mind felébredtek. Mint mondták, felriadtak, mert


63 olyan szörnyűséges csend támadt. Tényleg csend van. De mintha valami kaparászást hallanék. Lentről jön. Ez csak valamelyik gép hangja lehet, eddig elnyomta a kinti dübörgés. Talán ki kellene nézni, hogy mi van odakint? Nem. Azt aztán nem! Majd ha eljön az ideje, ha már nem lesz más választásom. Különben is, írnom kell. Ez nem lehet igaz! Nem ég a lámpa. Égve felejtettem. Lemerültek az aksik. És mi lesz, ha tönkrementek? Akkor közeleg a vég. Tényleg úgy vagyok, ahogy Al-Halládzs mondta, egyik lábamat még visszahúztam a túlsó világból, a másikat meg már ebből. Ez így elég zavarosnak hangzik. A kabbalista Luria is valamiféle összehúzódásról beszélt. Szerinte Isten a teremtés előtt visszahúzódott, hogy helyet adjon a teremtett világnak. Luriát valahol Borges is idézi. Melyikben is? A Fitzgeraldról szóló esszéjében. Feltételezi, hogy miközben az a Rubáijatot fordította, lelkébe beleköltözött Omar Khajjam lelke, mert Luria szerint „egy halott lelke beköltözhet egy szerencsétlenül járt másik ember lelkébe, hogy azt segítse”. Vicces. Borges, Borges. Rám is rám férne egy kis segítség. Hallod? Ideje lenne, hogy megszólalj! Üzenj valamit! Üzenj már valamit! Hiába sunyítasz ott az örökkévalóságban, előbb-utóbb úgyis megidézlek. Majd meglátod! Kitalálok valamit. Az endori boszorkány is megidézte Sámuel próféta szellemét. Persze ez már nekromancia lenne, és a régiek úgy tartották, ahhoz vér kell. Vér és kegyetlenség. Eriktó, a thesszáliai boszorkány átvágta a halott torkát, kampót akasztott testébe, és úgy vonszolta a barlangjába, ahol rémséges praktikáitól az még egyszer, utoljára megszólalt. De mindezek a valós vagy vélt szörnyűségek csak óvodások játszadozásának tűnnek ahhoz a lidérces álomhoz képest, amely odakint van, melyet a valóság alkotott. Borges életét olvasom. Újra és újra visszalapozok néhány oldalt, mintha késleltetni akarnám azt, amiben már régen biztos vagyok, az elkerülhetetlent. Amit magamban bunkernek nevezek, az csak egy betonsufni egy hajdani kisváros szélén, a felismerhetetlenné vált valóság és egy rosszul megfogalmazott fikció határán. A szemem előtt összefolynak a sorok, elalszom, majd felriadok, eltámolygok az ágyig. A bal oldalamon fekszem egy ideig, s mikor szúrni kezd a szívem, hanyatt fordulok és kinyújtózom. A forróság rám rohan, fojtogat, a homlokomon csiklandozva lefut egy izzadságcsepp. Erőltetem agyam, hogy Borgesra gondoljak, és ne arra, amitől három hermetikusan záródó vasajtó választ el. Sorban felidézem magam előtt a fekete-fehér fotókat, aztán agyam leragad annál a bizonyos utolsónál, a sírjánál. Elképzelem a szürke követ, felül a JORGE LUIS BORGES felirattal, alul az évszámokkal: 1899–1986.


64

Vár Ucca Műhely 46.

Tudom, hogy a kettő között egy véset van, vaksin bámulom. Első pillanatban úgy látom, mintha Borges arcát mintázná, de aztán tisztul a kép, és felismerem, hogy egy óangol pajzsdísz mintázatának másolata, hét harcost ábrázol, közülük három magasba tartja törött kardját. Alatta egy idézet, melyről azt hiszem, hogy spanyol nyelvű és meg sem próbálom elolvasni, de amikor közelítek hozzá, kitudom betűzni: „… and ne forhtedon na”. Nem tudom, milyen nyelven van, de érzem, mit jelent: „… és ne féljetek!” Lassan körbejárom a sírt, megnézem hátlapján a viking hajót, de a felirat megfejtésével már nem bajlódom. Más dolgom van. Írnom kell. Átolvasom, és közben titkon reménykedem abban, hogy a fenti sorokat Borges diktálta onnan az időnkívüliségből, mert ezekről az információkról csak úgy tudhatok, ha végigolvastam a könyvet. És akkor már nagyon közel van a… Kapkodva visszalapozok a füzetben addig a bizonyos első mondatig, melyet már egyszer leírtam. Elkezdem átmásolni a többi alá: Állítólag valamelyik lepukkant atomreaktor szarkofágjából… Pa-papa pam! Pa-papa pam! A telefon szól. Hol van? Ott felejtettem a párna mellett az ágyon. Ha még egyszer megszólal, kikapcsolom. Teljesen kizökkentett. Így sosem írom meg annak a néhány utolsó órának a történetét. Most kezdhetem elölről az egészet. Gyerünk vissza az ágyra! Kinyújtózom, az összegyűrődött takaró nyomja a hátam. Felkelek, elsimogatom a sötétben. Kitapogatom a telefont, és kikapcsolom. Talán ez az utolsó lehetőségem. Most végig kell csinálnom, ha törik, ha szakad. Visszafekszem. Próbálok Borges fényképére koncentrálni, de valami zavar. Mintha az ágy remegne alattam, és mintha valami távolinak tűnő zajt hallanék. Biztos lentről jön. Vagy kintről? Kit érdekel? Nem tudom, hogy kezdjem. Az összes azonosulási technika hasonló gyakorlatokra épül. Teljesen mindegy, hogy a jógik, a kabbalisták, a szúfik vagy a Sínai-hegyi szerzetesek által kidolgozott módszerekre gondolok, mind-mind egy végtelenségig ismételgetett mondaton és légzésgyakorlatokon alapszik. A szerzetesek éppen úgy ismételgették a Jézus-imádságot – „Úr Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam” –, mint a buddhisták azt, hogy „Om mani padme hum”, vagy a zsidó misztikusok Isten titkos nevének betűit. A többi már csak a légzéstechnikán múlik. Hallod, Borges? Könyörülj rajtam! Borges, könyörülj rajtam! Hallod? Bé! Ó! Er! Há! E! Sz… Dörömbölnek a legbelső ajtón. Nem nyitom ki. Nem nyithatom ki! Be kell fejeznem, amit elkezdtem. Már csak néhány sor van hátra… Galaktikus könyvtár Az üres hatszögtől (melyben nincsenek könyvek, csak egy mindenki által látható, de anyagtalan emberi csontváz) lefelé számolva a 344. szektor 18.


65 emelet 1899. hatszög 8. polcának 24. könyve. Állítólag van egy fakszimile a 9621. szektor 19. emeletének 1986. hatszögében: mégpedig a hatodik polc tizennegyedik könyve. (Csak ennyi áll benne. A többi négyszázhárom oldal üres. A jelek megfejtése vitatott.)


Simek Valéria

Napfénnyel felpakolva Hangod halkul, rozsdásodik, töredezettek mondataid, mikor polyvás agyaggal tapasztott, szétporló világról mesélsz. Óvatos kézzel simítod naftalinszagú ruhád, kötényed. Halvány mosoly fut át arcodon, megült rajta a gyerekkor. Kopott, öreg falak közül bakonyi napfénnyel felpakolva indultál. Lelked selymét szerettem volna érinteni… Mohazöld sálad felhajtja a szél, majd szoknyádba kapaszkodik, mint valaha én. Irigykedve nézem, ráncok nyílnak, vékonyulnak, sziromárnyékot vetnek a földre. Konduló percek, kocsizörgés, ránk hull az út pora.  

Cseppenként

Jó volna átszivárogni sűrű szövésű vásznakon. Megtisztulva cseppenként egy káposztalevél pohárba, és a tenyeredben lenni, tisztán és szabadon, átszűrve a szavakon.


67

Ajtó

Ajtóm voltál. Fényed csalogatott, nyitottalak, csuktalak. Hozzád léptem, és azok voltunk, akik csak mi lehettünk.   Ajtód vagyok. Átlépsz küszöbömön, irányt mutatsz. Sarkig tárom önmagam. Átlátsz rajtam, mégis kopogtatsz. Szavak csikordulnak bennem. Szél nyikorgat, érintésedre csendesedek.      

Vendég

Az érkezőnek letörlöd a széket, rejtett süteményed előkerül, ha dühödben nyitja is rád az ajtót, mert neki jár a kedvesség, rövid ideig ül asztalodnál. Előbb-utóbb úgyis elmegy, s még csomagolsz is neki kedvességedből.   Vendég vagy te is kimért idődön belül.      


68

Vár Ucca Műhely 46.

Különbségek

Fejed fölé emelsz, forgatsz, mint az idő a napszakokat. Pályára állítasz, keresem önmagam a megszédült ég alatt. Kifésülöm hajamból a csillagbogáncsokat, leheletpárával törlöm tükröm, belenézek, és Téged látlak ott. Bocsánatot kérek, közel hajolva különbségeket keresek arcomon. Hát ez maradt belőled. Hiányod hordom magamon.    

Forrás

A fa tövéből kis forrás csörgedezik az összerakódott emlékek között, szavak fűszálait sodorja, medret váj az emlékezet falába, mint az idő, csak csordogál útját keresve, kimossa a gondot, terhet cipelő hátamról leemeli a batyuba gyűjtött mondataimat, s bebújik a lombok árnyéka alá, és önfeledt örömmel kuncog a patak felé.


Sarusi Mihály

Bakonyi-balatoni jegyzetek* Aczél József doktor szerint – mondotta volt Almádiban az 1920-as években – az ógörög vette át a szittyától, avagy a szkíta az öreghelléntől a Balaton szót, mivelhogy a görög-szkíta ’plation’ egy ugyanaz az ugor-szit�tya Balatonnal… (Ősgörög eredetünk… 1924–2002. 45.) Majdnem mint a német Platten See. Ógörög-szittya Balatonunk… Mindezzel ellentétben a Magyar Tudós Társaságból lett Magyar Tudományos Akadémia által megjelölt irályt követő Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai (magyarán, nem akadémiaiul: szófejtő) szótára – 1983-ban – úgy tudja, a Balaton tónév szláv eredetű, a magyar honfoglalás előtti dunántúli ótót fejedelemség (zalavári) Blatyny grad a forrás. Magunk, pontosabban, honnan tudnánk? Ám hogy melyiknek hig�gyünk… A Kaporszakállú, ha tudja!

Az almádi Körös-parton

Még el sem mentem (Csabáról Almádiba), már megkérdezték: – „A csabai Szajnán” írója miről fog írni a Balatonnál? A csabai Szajna Almádiban? Ha az nem is, a Körös viszont éppen itt… A Körös-part, mely szinte mint… Nem mint a Balaton-part, nem is akár a Szajna mente, de valahogy majdnem ugyanaz. A kérdés csak az, mitől? Persze, hogy tőled (…Miska). Október 23-án az almádi Hősök emlékművénél ki nem jut eszedbe: a Csabán ’57-ben meggyalázott s meggyilkolt gyulavári Mány Erzsébet és Farkas Mihály (meg a veszprémi Brusznyai Árpád). A csabai Ligeti temetőben, anyád s apád sírhantjánál tett látogatást követően a sírkerti kőkereszt előtt persze hogy párod Veszprémben nyugvó atyjára is gondolsz (meg a kígyósi meg az iratosi cinteremben elporló nagyszüleidre). A veszprémi teátrumban, hogy a Petőfi így, ellenben – avagy ugyanúgy – a csabai Jókai színtársulata; a „magyar tenger” martján meg hogy. Ha hiszed, ha nem, így van! Éppen mintha otthon lennél! A Balaton-parton: akárha a Körös mellett andalognál! Majdnem ugyanaz a boglárfa (platán)? A fűz a víznél; a saját Kastélyi-szőlőkbéli fügéd jut eszedbe az itteni, utcánként több helyen is bőven termő fáról, bokorról. Egry Józsefről (Badacsonyban) Kohán György (és Vég-Gyula) ugrik be. A csap-


70

Vár Ucca Műhely 46.

szék népéről meg: a zamárdi Les Vigasban mintha a csabai Vákumban időt elütő poharazók s a világ viselt dolgairól társalkodók közt lennél! Füreden a Lóczy-barlangot kerülgetve, a Lóczy Lajos Gimnázium előtt elhajtva akárha Aradvármegyében járnál, Ópáloson, a nagy földrajztudós Maros-parti szülőfalujában, avagy Arad városában, ahol a Minorita művelődési otthonban emléktáblája van. S a drága, folyamatosan megnyomorított Aradot idézi az almádi Szent Imre-plébániatemplom sírkertjében nyugvó Vastagh György ezredes, a második világháború egyik legnagyobb magyar katonahőse is, aki 1944 őszén Arad-hegyaljáig vezette honvédainkat, s majd a csongrádi hidat védve esik el. Az almádi október 6-án az aradi vesztőhely és Szabadság szobor, meg Csaba Körös-parti kopjafás vértanúemlékhelye, a veszprémi Lovassy gimnáziumról (párom oskolájáról) a szegény hős szalontai nyughelye jut eszembe. A magam kis almádi irodalomtörténeti széptanulmányára készülve nem az aradi Fábián Gáborra lelek, ki Vörösberényben, e ma Balatonalmádihoz tartozó, ezeréves és gyönyörű ősi – erődtemplomos – magyar faluban született? A berényi Kunföldek dűlőnévvel már szinte hazaértem: nem szólva a csanádvármegyei Kunágotáról, csanádi-békési-aradi-bihari-zarándi-csongorádi kishazánkat északról nagy-, nyugatról kis-, délről ajtonyföldi-kunság keríti. (A Balatonalmádihoz tartozó – Szent István király korában Szárberénynek nevezett – Vörösberény szőlőhegye volt az almádi hegy, hogy utóbb inkább a veszprémi polgároké legyen az Öreghegy és mel�lyéke; a Nagykunság és a Kiskunság máig szomszédja Körös-Maros-közünknek, Ajtony-földe kunjainak a nyomát pedig a maradék magyarság tapodja Délvidénkünkön.) Hogy a balatoniak gazdagabbak, mint a viharsarkiak? Valamennyivel; nem sokkal! Az itteni nép éppen olyan ágrólszakadt volt, mint az alföldi, amikor halászatból, nádmunkából, földművelésből kellett megélnie, vagy éppen a nagy szőlő- és pincetulajdonosok napszámosaként gürcölnie. A kicsi saját szőlő, melyhez esetleg (szinte mindig) pince tartozott? Kiegészítette a keresetet, de nem pótolta. Ahogy ma sem lehet itt megélni pusztán a kis szőlőhegyi kertből. Víz mellett itt is, ott is. Igaz, aki ügyes, nyaranta kiadja – ha tudja – háza egy részét a nyaralóknak, de ne is mondjam: egy fűzfői vagy tapolcai gyári munkás éppen annyit keres, mint a csabai, az orosházi, vagy az aradi: az éhenhalás így – hogy munkád van – nem fenyeget, de amit kapsz, a fölszabadult, könnyű élethez mégiscsak kevés. Hogy megleped magad: odahaza, Csabán a kedves kábeltévés társaság havi 2700 forintot szedett be tőled (2001-ben) ugyanannyi csatorna – való, inkább kanális – otthonodba vezetéséért, mint amennyiért Budafokon a leányod alig 1000 froncsit fizessen, szegény magad Almádiban ugyanúgy


71 szinte 1000 rénes forintokat perkáljon le. Mutatván, minél messzebb vagy Pest-Budától, meg nem tudom micsodától, annál többe kerül az élet? Miközben ízig a békésvármegyei polgár és munkás általjában éppen a felét keresi annak, amit a budai, meg a pesti ez, meg amaz. Hogy Aradot ne is említsem. (Azóta persze javult a helyzet: Almádi nekiveselkedett – 2004-ben már 1650 forint a három évvel korábbi ezer se – s lassan beéri a csabai kábelárakat.) (Keverésben már túltett rajta: ahol ma rálelsz egy műsorra, holnap aligha kapod ugyanazt.) (S madzag a légben, madzag itt is fölösen!) (Minden, csak nem XXI. század.) (Na igen, üzlet – valakik hasznára, a mi kárunkra.) (Aradvármegyénkben, Csanádban nemkülönben.) Itthon, otthon. Brettyó – szinte Berettyó – Szántód alatt. „Tabán”: nem csak Budán, B.csabán is! Meg – most látom – Lellén. Mely Lelle az őshonosoknak: Lölle! Úgyhogy kezdek még inkább otthon lönni itt is: szinte már a szögedi világban! Hát még az almádi Bajcsy-Zs. utcában (melybe szalad az otthont adó Diófa utcánk), ahová a csabai Zsilinszky utca végéből szalajtottak. Máshol; biztos, hogy máshol vagy? Klapka utca a közelben, mint Csabán Corvin utcánk szomszédságában. A tó túlpartján, Zamárdiban él az a cimbora, aki Csabán segített életben tartani a Keresztény Nap című folyóiratot; ki úgy volt csabai Csabán, hogy ő maga soproni, csabai a párja, ki most a külső-somogyi Balaton-parton – három csabai gyermekét (pocsabjanszki-nyelv mentesen) nevelve – ismerkedik e máshol lévő egy-ugyanaz Magyarországgal. A Balaton-mellyék – amelyet az itteniek (a Pest-környéki táj mellett) az ország egyetlen természetes, szerves nagytérségének tekintenek – igazi székhelye, Veszprém a bakonyi vegyipar és bányászat tudományos, oktatási, igazgatási központjaként igyekezett magosra törni. Az elfuserált (Moszkvából ránk tukmált) félázsiai színvonal miatt ugyanoda jutott, ahová a száz éve még Nagy-Magyarországként működő haza egyik legiparosodottabb helységeként nyilvántartott B.csaba: 2002-ben a tartományi (belgául: regionális) szerepet, súlyt figyelembe véve a megyei jogú városok sorában mindkettő az utolsók közé tartozik. Ki hitte volna (Csabán és Veszprémben!): Veszprém nem sokkal van előrébb Csabánál… A csabaiak még csak, mert a legtöbb Keres-parti ember tudja, milyen nehéz helyzetben van városa, de egy veszpréminek rémálmában sem jutna eszébe a viharsarki székhellyel egy szintre helyezni bakonyi városkáját. S mi tagadás, ahogy ott könnyű volt észrevenni, itt sem kell megerőltetned magad, hogy belásd: ahogy nem sok köze van egymáshoz a Dél-Alföld örvén összeboronált csonka-bihari Sarkadnak a szintén csonka, de bácsvármegyei Bajához, annál több a somogyi, de balatoni Keresztúrnak a veszprémi, szintén tóparti Almádihoz.


72

Vár Ucca Műhely 46.

Itt, avagy ott; itt is, ott is. Se itt, se ott? Otthon itt is; hogy mitől, csak a Jóisten tudja. A Magyarok Istene biztosan. „Betyár vagy!” – adta meg a jelek szerint (veled ellentétben) utolsó lélegzetéig csabai szülőhelyünkön, Corvinkánkon élő egykomám, Ondris. S – ne is mondd – hazavár. Ahogy én meg őt ide. Az almádi… Öreghegy alatti Öreg ligetben pompázó Liget kávéházban folytatni, mit – pár évtizede – a csabai Fő téri Fiuméban (valamiért) abbahagytunk. Már szinte említeni sem érdemes: odahaza Fiume, idehaza Abbázia – mert hogy Almádi híres Tulipán Szállója egykor Abbázia vala! Ennyire egy-ugyanaz a világ. (…Volt?)

Kádercsúzdából érseki főiskola Kettős apostoli kereszt – 1994-től – a korábban marxi-lenini esti pártegyetemnek helyet adó, a köznyelvben akkoriban csak Kádercsúzdaként emlegetett épület tetején… A proletárdiktatúrának nevezett rendszer helyi kádereit képző szakintézmény, amelyre az eléggé lejtősre, mi több, csúzdásra kialakított „lapos” tetőzete is fölhívta a más vonalakhoz szokott veszprémiek figyelmét, a rendszerváltozást követő években lett az érseki főiskola otthona. Ki hitte volna? Az különösképpen nehezen, még az 1980-as években sem, akit bekényszerített e pártiskolába a munkahelye. Lélekromboló Kádercsúzdából léleképítő felsőiskola, mi több, egyenesen egyházi! A nemrégi katolikus püspökségből lett veszprémi érsekség tanintézete… A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola, melyben ma háromszázan tanulnak, hogy pappá, hittanárrá és hitoktatóvá, lelkipásztor segítőjévé, vagy szociális munkássá (magyarán: szegénygondozóvá) váljanak. Jó két évtized múltán a Balatonig szaladó Bakonyba visszatérő tollforgatóként tán nem csoda, ha az épület – épületünk, a néhai Kádercsúzda – tulajdonváltása lep meg a legjobban. Örvendeztet meg a leginkább, mutatja a legmeggyőzőbben, hogy… valami azért csak történt hazánk e tájain is 1990 óta! Hányan kényszerültünk arra, hogy efféle műintézetek köveit koptassuk! Legmerészebb álmainkban sem remélve, hogy egyszer ugyanide, ugyanabba a házba az a szellem költözik, amelyhez valóban közünk van. Amely: a miénk. Nem másé, nem megszállóinkké. A Kádercsúzda… Ahova engem nem járathatott a megyei pártlap (pártvezetése s miegyebe), mert amikor ott éltem, az 1970-es években még csak a Davidikumban folyt az átnevelésünk. A katolikus egyház által egykor emelt Dávid-árvaházban, amelynek Davidikum nevezetéről csak a bennszülött veszprémiek, a katolikusságukat a vallásellenesség közepette


73 is őrző legkülönb bennszülött veszprémiek tudtak… Hogy átadják a magamfajta – kereszténységét mélyen titkolni kényszerülő –, másfelől jött magyar embernek. „Davidikum”; de nem szerették még a szót sem, a nevet! Amikor volt neki más, hivatalos neve: MLEE, vagy hogy szólították. Marxi-lenini ez meg az. Kicsit arrébb, szülőhelyemen, Békéscsabán Körös-parti Sorbonne-nak, ha egy picit ivott az ember, s ettől valamennyire megbátorodott – úgy is mondhatjuk, elvesztette a fejét, elhagyta a józan esze – Foxi-Maxinak becézte a hasonló műintézetet. A veszprémiek humora – mint megtapasztaltam – szintén nem a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanas években jött meg. Az akkor frissen épült pártiskolát keresztelték el – több mint találóan – Kádercsúzdának, de korábban már itt is ismerős volt (a Balaton-parton, s egyebütt) a Káderdűlő nevezet. Vagy épp a bakonyi megyeszékhelyen, a Mintalakótelepen a Káderistálló népi helynév, amellyel a város vezető pártegyéniségei által birtokolt kerített udvarházat illették a rosszcsont helybéliek. (Békéscsabán Szentháromság térnek hívták azt a teret, melynek házaiban a három főelvtárs kapott otthont…) Magunk az egykori Davidikumban kényszerültünk a tudás pártfájáról ezt-azt szakítani. Vagy ha lehet, ottfelejteni! De amikor a pesti pártfőiskolai főtanár, hogy elrettentsen bennünket, kiterítette elénk a müncheni sötét ellenforradalmárok Nemzetőr című lapját, hogy lássuk, mire nem képesek azok ott a szögesdrót túloldalán, nem győzte a kezünkből kiszedni. Ugyanis kezdett a Szabad Európa Rádióhoz hasonló szerepet betöltő Nemzetőr kézen-közön eltűnni! Hogyne estünk volna a Nemzetőrnek, amelyet azelőtt csak hírből ismertünk. Azon értelmiségiek, akiket némi átképzésre, ideológiai helyrepofozásra küldtek az akkori urak a Davidikumból lett pártiskolába. – Rád fér még egy kis tanulás – s már küldtek is a párt esti főiskolájára, mert kiderült, ugyanarról nem ugyanaz jut az eszünkbe. Egy szerkesztőségi fejtágításon arról tájékoztattak bennünket, hogy a moszkvai főnök kiadta a parancsot, pár éven belül utol kell érni Amerikát és az egész koszos Nyugatot! Arra a kérdésre, hogy mi erről a véleményünk, szerénységünk azt találta mondani: valóban igen finom dolog lesz, ha kényelmesebb otthonokban fogunk lakni, jobb utakon, jobb kocsikban utazni, távolabbi tájakon nyaralni, mint – példának okáért – az osztrákok! – Te így értetted? – s már mehettem is, hasonlóan alulképzett társaimmal egyetemben a Davidikumból lett pártiskolába. A Davidikum meg: újra Davidikum! Ismét a katolikus ifjúságot szolgálja: a veszprémi katolikus iskola diákotthona. Annak a Padányi Bíró Mártonról elnevezett iskolának a kollégiuma, amelyben száz (100…) tanár ezer (1000…) gimnazista, szakközépiskolás, szakiskolás és általános


74

Vár Ucca Műhely 46.

iskolás fiatalt s gyermeket készítsenek föl az életre. Magyar keresztény szellemben. Talán érti az olvasó, miért csodálkozik rá boldogan erre a Veszprémre az az ember, aki az 1970-es évek végén elmenekült az akkori lélekpusztító Veszprémből… (Hogy máshol, pár száz kilométerrel arrébb ugyanazzal a rossz szellemmel találja szemben magát.) Hála Isten, Davidikum, Érseki Főiskola! Foxi-Maxi és Kádercsúzda helyett. A Káderistállóra pedig – szintén szerencsére – az idősebbek ha emlékeznek. Csak tudják a fiatalok, mit nyertek! Veszprémben, és szerte az országban.

Rianás Ha a tó fenekéig nem is, 20-30 centiméter erejéig csak befagyott a mi kedves tengerünk, a Balaton! A Balaton könyve című nem régi kötetben olvasható, hogy eddig az 1928–29-es tél 72 centis jege vitte el a pálmát, s hogy az átlagosan hideg teleken szokott 20-25 cm vastag lenni a balatoni jég. Átlagosan hideg… Tavaly – mondják bennszülött balatoni cimboráim –, a tavaszias Balaton-mellyéki télen hó sem volt, most meg egy hónapra beborított bennünket a valóban áldást jelentő vastag fehér lepel. Jég meg, ilyen vastag… Kíváncsi vagyok a Balaton jegére, hát rámerészkedem a tóra, s kiadós sétát teszek… Szigorúan a part mellett maradva! Ahogy a vízi rendőrségi jégen közlekedési előírásból tudhatjuk, hogy s mint szabad – és érdemes – a jégre menni. Repedések a lábad alatt, néhol keresztezik egymást az egyenes, vagy épp girbe-görbe, későbbi rianást ígérő vonalak; ha bírod, jókat csúszhatsz a tükörjégen. Amott a korizókon, hokizókon, sétafikálókon túl a tó belsejének igyekvő jégvitorlás küszködik gyönge széllel, jégbordával, repedésnél föltört s jégre fagyott vízzel. Igen, ahogy nyáron a lábad víz alatti, meder alján látható homokbordákat, homokgerinceket tapinthat, jégmentes időben a hullámzó-fodrozódó vízfelszínen mutatkozó hasonló törésvonalakat lesheted, most a jégbe fagyva… majdnem ugyanaz. Jégbe dermedt a balatoni hullám? Szinte. Ahogy szétnézel a balatoni tájban – a jégről, a tóról, a parttól valamen�nyire elszakadva, mintha a vízbe jól beúsztál volna, vagy nádvágó ladikból, avagy vitorlásról bámulnád a Balatont, s mindazt, ami körbevesz –, épp annyi szépségbe merülsz, mintha húsz-harminc Celsius-fokkal melegebb volna.


75 Csak a szépség… egy kicsikét más! Majdnem ugyanaz; csak épp befagyva, megdermedve, fázósan, összehúzódva… A repedések változatossága az egyik, amely a legjobban megfoghat. Már abban az értelemben, ahogy megfoghatja az éjféli sírkertben botorkáló akárkit valami. Nem a félelem – bár egy kis félsz csak lehet mindenkiben, aki egy bármilyen kicsi tengernek is a jégtükrén korzózik –, az óvatos kíváncsiság mindenképpen. Mert annyi, amennyi, s jó néhány alaposan elüt attól, ami még megnyugtató lehet. A szakember a repedéseket taglalva leszögezi: a jég a tágulástól és az összehúzódástól, az olvadástól és a fagyástól egyaránt megreped. Ha nagyon fagy, ijesztő hanggal járó módon „hízik a jég”, ha meg olvadni kezd, előbb a repedésnél egymásra tolulnak a jégtáblák (ez a turolás), majd a további olvadásnak köszönhetően alakul ki a rianás. – A rianás nem egyéb, mint nyitott turolás, amikor az olvadástól egyre inkább eltávolodó jégtáblák közt feltör, s mindjobban szélesedik a víz. Vagyis a szaknyelvben olyan, hogy „rianás”, tán nincs is, csak a nép találta ki. Rianás… Mert hogy a jégen lovas kocsijával és lovas szánjával batramoskodó, bort s más itteni finomságokat, esetleg túlparti lagziba igyekvő násznépet szállító balatoni ember lovai messziről megérezték a túl veszélyes (jégközi) vízcsíkot, s riadásuk jelezte volna, hogy ne tovább. A Balatonnál – nyilván néhány szakembert, s még köztünk élő, matuzsálemkorú, minden itteni népi tudományokban jártas halászembert nem számítva – mindenki rianást említ, ha veszélyes repedésről van szó. Ha figyelmeztetnek, ne menj arra, egyáltalán, rá se lépj a jégre… Rianás… Valóban riaszt e szó, s ha elhangzik, hál’ istennek tán valamennyien észhez térünk. Hogy ne tovább. Turolás, e szót viszont sosem hallottam – sem a Balatonnál, sem az ország távolabbi részein. Hacsak nem arra utal, amire a „Közös lónak túros a háta!”-féle közmondás. Ugyanis ha a lovadat úgy meghajtod, hogy habos, ne adj’ Isten sebes (túros) lesz a háta, magadra vess, mert igahúzó segítőtársad tönkreteszed. (Közösen a másikét…; hogyne, ismerjük.) Mit tesz a Balaton: az egymásra torlódó jégtáblák is mintha tajtékosak lennének, a már-már jégtorlaszt képező torlódás gerince „túros”… Szó mi szó, valóban mint a kifordult szélű seb. Turolás, rianás, Balaton… Nem mondom, most sem akármi – jegesen – e vízi puszta, melyet némelyek (nem véletlenül) a Hortobágy testvérpárjának éreznek.


76

Vár Ucca Műhely 46.

Egry József badacsonyi fügefája A gyulai Erkel-fát (amelynek lombkoronája alatt, állítólag, nem akármilyen hangsorok születtek) már nem lehetett megmenteni, a mondák világában tovább élő akarattyai Rákóczi-szilt a jó Isten sem tudta nekünk megtartani, ám a balatoni „kékarany varázslat” megragadójának, Egry József festőművésznek a badacsonyi háza elé ültetett fügefát a legvadabb tél, a legkeményebb tatarozás avagy átépítés sem tudta mindeddig elpusztítani. A gyulai kastélykertnek az a része, ahol Erkel Ferenc a hagyomány szerint a Bánk bán és a Brankovics György című dalművének némely részletét írta, ma a Várfürdőhöz tartozik. A csodálatos – Holt-Fehér-Körös parti – gyulai fürdőbe évente ellátogató százezrek együtt izgultak a helybéli természet- és művészetpártolókkal, hogy vajon sikerül-e a természetvédők igyekezete. Mert a rég kiszáradóban lévő mezei juhart, Erkel fáját az egykor gyönyörű lombkoronájú fa utolsó terméseiből kísérelték meg pótolni: a magból csemetét hajtatni s nevelni, majd kiültetni az Öregjuhar mellé. Legutóbb Gyulán járva nyomát sem láttam már e próbálkozásnak. Erkel fájának, úgy tűnik, valóban vége. Így járt az akarattyai öreg szil is. A hatalmas fa évszázadokon át határjelző volt: a tihanyi apátság és az akarattyai fa, illetve a Sió-toroknál fekvő Fok és az éppen a veszprémi–zalai vármegyehatárra épített almádi csárda közt húzódó képzeletbeli vonal vont határt a Balatonon. Hogy tudják a zalai, a veszprémi és a somogyi halászok, hol meríthetik meg hálóikat, s hol halásznak tilosban, már a máséban. Mi több, az akarattyai szilhez Rákóczi Ferencnek is köze van, legalábbis a máig eleven helyi legendák szerint: nagyságos fejedelmünk e fához kötötte volna a lovát, amikor erre járt, s innen hirdette ki az „akarattyát”. Szó mi szó, 1707-ben Vak Bottyán és Béri Balog Ádám az embereivel rajtaütött a szomszédos Keneséhez tartozó Hosszúmezőnél a tokos labancon, s a kicsiny, de lélekben hatalmas kuruc sereg győzelmet aratott a sokszoros túlerőben lévő labanc hadakon. De az öreg szil és Rákóczi kapcsolatát mesének tartják a történészek. Lehet, hogy mese, de szép, lélekmelengető, és a miénk. Mindenesetre az akarattyai Rákóczi-fa az elmúlt évtizedekben végleg kiszáradt. Ahogy egy helybéli regéli ma, 2002-ben – a ki tudja, tán félezer évig élő fa körüli kellemes liget mellett elvezető országútnál forró lángost is kínáló majdnem csárdában –, az 1980-as években még kihajtott, de aztán végleg végzett vele az idő. Ma kivágva, darabokra fűrészelve, de emléktáblával megjelölve idézi az akarattyai szil a múló időt; tegyük hozzá, a hajdani dicsőség, és Rákóczi szeretetének múlását semmiképpen sem. Éppen ellenkezőleg: ha villámsújtottan, végelgyengülésben kimúlva,


77 kivágva, szétfűrészelve is, a múltból – csak azért is – sarjadó jövőt ígérve. (2003-ban szilcsemetét ültettek Rákóczi fája helyére…) A badacsonyi Egry-füge története legalább olyan szép, mint e másik kettőé! A Balaton káprázatait mindenkinél pontosabban leltárba vevő s festményeiben tökéletesen visszaadó művész, Egry József 1941-ben épített háza déli falánál ültette azt a fügebokrot, amely azóta is kiirthatatlanul tenyészik. Jöhet bármekkora fagy, jöhetnek a házat tatarozók s átépítők, járhat erre akárhány emlékház-látogató (s ne adj Isten fügebarát, a fügefát megdézsmáló) vendég, Egry bokra, Egry fácskája él, túlél, tovább él. Egry József, aki 1883-ban Zalaújlakon született, s 1951-ben Badacsonyban hunyt el, az első világháború idején katonaként megbetegedve került a Balaton-partra, hogy egy életre ott fogja a tó s a hegy, a Balaton és Badacsony. A Vöröskereszt badacsonyi kisegítő kórházába került, ahogy maga írja: „…916-ban üdülésre a Balatonhoz, Badacsonyba küldtek. Itt szerettem meg a Balatont, amit eddig csak vonatról ismertem, láttam.”. Egry József, akinek a nevét ma – hála Isten! – jó néhány utca, iskola, s más hely és intézmény őrzi a Balaton-melléken, eleget nélkülözött, a Kossuth-díj ellenére túl sok elismerés sem övezte pályáját. 1951-ben, 34 badacsonytomaji esztendő után, összesen kilencen álltak a koporsójánál. Halálának ötvenedik évfordulóját zárt kapukkal köszöntötte a badacsonyi emlékmúzeum – amelyet az egykori Egry-házból hoztak létre 1973ban –, de több évfordulós tárlat is nyílt a környék városaiban, a Balaton Akadémia közreadta az Egry ragyogása című kötetet, amely a festőhöz írt költemények válogatása. S az Egry-hagyomány fölvállalásával jelentette meg első számát az Új Balaton című vadonatúj pannóniai irodalmi-művészeti folyóirat. Az Egry József Emlékmúzeumot fönntartó Veszprém megyei önkormányzat pedig úgy döntött, hogy rendbe hozza az elég rossz állapotba került épületet, s erre ötvenmillió forintot költhetnek. Az emlékmúzeum felújítása bontással jár: az 1973-ban az Egry-házhoz hozzáépített, ma már rozoga szárny helyére újat kell emelni. Az érdeklődő újságírónak mind a badacsonytomaji polgármester, Kálóczi Kálmán, mind a működtető megyei múzeumi hálózat műtörténésze, Gopcsa Katalin azt mondta: féltik, óvják, s megmentik a fügefát! Aki ismeri a fügefa természetét, tudja: ha tövig lefagy is, tavasszal újra kibújnak a friss hajtások… Ha máshonnan nem, a föld alól, a gyökerekből! Így aztán valóban szinte bizonyosra vehetjük, hogy túléli ezt a felújítást is az Egry-füge. …Amelynek értékét mutathatja, hogy pár évvel ezelőtt egy badacsonyi vásározó a kőzet-, s más természeti tüneményeket kínáló, sátor alatti ponyvájáról egy kecskekörmöt, a Balaton legendás kagylómaradékát adta cserébe az egy szem Egry-féle fáról, bokorról való fügéért…


78

Vár Ucca Műhely 46.

Balatoni kecskeköröm már csak mutatóban van, érett füge lassan minden valamirevaló déli fekvésű tóparti utcában kínálja magát, de ekkora, ilyen ízletes, ilyen pompás példányok csak az Egry-portán ékeskedő fügebokorról szedhetők. Él, átél, túlél, mindent elvisel… Ha egy kicsit vigyázunk reá.

A balatoni Lok-hegyen Öreghegy, Vöröshegy, Budatava, Vörösberény, Káptalan – ennyit akkor is tudsz Almádiról, ha évente egyszer erre kerülsz. Hogy Balatonalmádi Berényből, Budatavából, Almádiból és Káptalanfüredből áll, valamennyire ide kell szokni. Hogy Új-hegy, Megye-hegy, Vár-hegy, Lozsánta, Vödör-völgy, Remete-völgy, Malom-völgy néven említett helyek is vannak Almádiban, már valamennyi időt el kell itt töltened. Ha meg nemcsak hallomásból tudod, hogy valaha Apácza-fara nevezetű dűlő is előfordult Almádi-Öreg-hegyről (toronyiránt, ahogy az erdők, szőlőhegyek közt kanyargó utak engedik) Szabadinak menet, hanem rá is lelsz – hogy lassan gyanítani kezdd, honnan, mi végre ez a helynév –, már szinte törzsökös almádinak lehet tekinteni. Már akit, mert faluként másfél százada – városként jó két tizede – létező Almádinkba a legősibb helyi család is csak az 1800-as évek közepétől lakhat itt; a többiek elei az elmúlt két-három, legföljebb négy emberöltő alatt költöztek ide, hogy a minap érkező újalmádi lakost elkápráztassák helyismeretükkel. Az almádi szőlőhegy közigazgatásilag hol Szentkirályszabadjához, hol Vörösberényhez tartozott, a tulajdonos pedig évszázadok óta a veszprémi káptalan volt, s Almádi, amely nyilván azonos lehetett a mai Öregheg�gyel és környékével, a zalai megyeszélen a bakonyi – veszprémi – megyeszékhely polgárainak a szőlőhegyévé vált. Jó Francsics Károly barátunk, a jeles tollforgató borbély az Úr 1827. évétől 1880-ban bekövetkezett haláláig Veszprém városában lakozván szerelme, majd kedves felesége, Jákó Zsófia jóvoltából az almádi Jákó-szőlő gyakori vendégeként igen kellemes napokat töltött itt. Almádi pinceszereikről is szól naplójában, amelyből kitetszik: az egyszerű veszprémi polgár – akár borbélysegéd, majd mester urunk is – többnyire gyalogszerrel közelítette meg. Hogy milyen lehetett egy átlagos almádi nyári nap, a borbélysegéd 1846. évi leírásából ismerjük. Veszprémből Almádiba kutyagolva kezdődött a dolog dióveréssel, folytatódott borivással, majd gulyáshússal és közben megint borral, hogy a borról utána sem feledkezzenek meg, majd diószedés a kertben gyakori boros vászonkorsóba kukucskálással, mígnem „…a présház megett leheveredénk a gyönyörű zöld gyöpre és egy hosszú verset aludtunk.” Amin persze hogy’ csodálkoznánk?


79 Haza – ezek után nem kunszt – többnyire másnap hajnalra érhettek vissza Veszprémünkbe a mesterlegények. Francsics uram naplójában olvashatjuk: 1859-ben átvette sógornője Almádi úgynevezett Berény – később Sárkutainak tisztelt – dűlőjében fekvő szőlőskertjét. Hogy hol lehetett a Francsics-szőlő és Francsics-pince, tán eligazít Schildmayer Ferenc A Hattyú Vendéglő története című, 2003-ban megjelent füzete, abban ugyanis látható az 1923-as kataszteri térkép azon részlete, amelyen a Sárkutai loki dűlőnév szerepel a Hattyúnál. Nocsak; loki, lok? Ha afféle ember vagy, aki szereti tudni, hol él, fölnyitod Pesty Frigyes 1804-ben készített veszprémvármegyei helynév-tárát, Almádit nem találsz, mert nem volt önálló község, Vörösberénynél viszont megleled, mit keresel. Érdemes szó szerint ideróni: „Lok. Ez is egy szőlő hegy V.berényen alól, – épületnek nyomai ebbe a’ szőlő területbe is találtatnak, mert igazábban ez nem is Hegy, ha nem tsak Terület, és mivel hajdantan ez is lakásúl szólgált innen Lak – vagy Lok hely.” Érthető, így már magyarázható, honnan ered a Lok-hegy; mert hogy – foghatta meg jegyzőnk a marhánk szarva közti tőgyet – Lak-helyként már van valami értelme! A magamfajtának ugyan gyanús az efféle okoskodás, de hát üsse kő, őseink csak jobban tudták! A Pesty uramnak regélő községházi hivatalos személyek tudnak még – példának okáért – Vörös-hegyről, Öreg-hegyről, ne is említsük, Apácza faráról, a szintén máig jól ismert Kis Berényről, Remetéről, Sátor és Vár Hegyről, no meg Lósántáról! Mert Lozsántával nem sokra mehettek, s hogy valami értelmet nyerjen a szó, ráfogták az első arra sántikáló lóra. Csebere 1804-ben; amikor 1972-ben odaköltöztünk Veszprémből, csak a Tobruk nevét hallhattuk; a fűzfőiek – hál’ Istennek – azóta elővették a hely régi nevét, hogy 2003-ban rácsodálkozz, milyen jól hangzik, honnan hová jutottál, amikor a Remete-völgy után tovább folytatod a kirándulást a rengeteg és kerek erdőben: Cseberéből Vödör-völgybe. Lok, Loki, Lak; mire föl az 1993-as turistatérkép Lök-hegyről tud! – Löki gyerekek… …csúfondároskodsz odahaza, hogy tudják a családodban, hol laktok, meg a barátaid, akiknek Lökről eddig nem volt tudomásuk. Lök-hegy… Amely persze hogy Lok, csak a nyomda szórakoztat. Vagy: valakinek úgy tetszett, így már van valami értelme? Persze hogy indulatba jössz ennyi Lok, Loki, Lök után, hisz éppen azon a szent helyen van szállásod, melyet Lok-hegynek is vehetnénk… Hegynek alig, de olyan majdnem hegyecske. Annyiban hegy, amennyiben a Berény és Fűzfő közti Új-hegy hegy: dombocska, hegyalja, hegylába.


80

Vár Ucca Műhely 46.

A miénk, Lok: a Vörös-hegy és az Öreg-hegy közti lanka, mely hegyoldal, domboldal – a Berényi-séd és a Remete-patak közt – a tónak szalad. (Jankó János balatoni néprajza idézi a szófejtőket: a lok két hegy közti alanti völgy, lapályos hely…) A XIX-XX. század fordulóján „Vörösberény szőlőhegye részben a községnél kezdődő, északra eső Öreg-hegy (a 305 m magas Megye-hegy déli lejtője), s részben a Vár-hegy (278 m) oldala. Almádi tulajdonképpen szőlőhegybeli település (Lok-hegy, Öreg-hegy, 180-230 m-es magasságokban)” – olvasod a Veszprém megyei múzeumok közleményeinek 5., 1966-os kötetében… A térképen a Vörösberény és Almádi közti szőlő neve Lok-hegy s a tanulmányból kitetszik, miként fogyott e gyönyörű szőlőhegyünkön a legjava balatoni borra valót termő ültetvény: Almádiban 1873-ban 548, 1935-ben 149 nagyholdat tesz ki a szőlő. Hogy mára Lok-hegyünkön a családi házak, nyaralók apró kertjeiben maradjon csak meg valamennyi tőke, pár sor szőlő. Ez már több háromnál (Kr. u. 1982-ben gyalogszerrel jártad be a mintegy harminc kilométert – úgy 15 mérföldet – kitevő utat a Kárpátokban a Gyimesbükk nevezetű Gyimesalsóloktól Gyimesközéplokon át Gyimesfelsőlokig), úgyhogy nekiveselkedsz: valamelyik könyvből csak kitetszik. Azt mondja a földrajzi nevek szófejtő szótára, Nagylókot magyarázva: a lok szláv eredetű szó, víztócsát jelent. Mondom: jelenthet, de ez tán mégsem az. Ha csak nem a tóra értették azok, akik kitalálták. Lok. Pláne Lok-hegy. Igen, mégsem. Szabó T. Attila Erdélyi magyar szótörténeti tára csak elárul valamit arról, mi az hogy „lok”… Mert ez a Lok (a Balatonnál), meg az a Lok (Erdélyhon és Moldova között épp félúton). Hogy is mondjam. „Vízmenti lapály” – magyarázza a lok jelentését az EMSzT! Meleg, meleg; lassan tűz-tűz, mert azt mondja: „…a’ Székely Földön a Víz melletti térségek Loknak neveztetnek.” Majd „…székelységi tájszóként 1. leereszkedett kis völgyecske; 2. alanti hely, alacsony hely; 3. alattvaló helyen két hegy közötti térség…” Éppen az, hisz a Vörös-hegy és az Öreg-hegy közti, tónak szaladó hegyoldal. Ugyanúgy, mint a székely atyafiaknál. Ugyanaz, mint amit a székely-magyar testvérünk tanult attól a szláv (s nem római) nyelvű embertől, akit ott talált; ahogy a magyar átvette a Balaton-felvidéken is a… Lok nevezetet? Persze, hogy ilyet nem állíthatunk; ahhoz sok-sok – legalábbis néhány – régebbi adat kellene. Meglehet, megvannak.


81 Tény s való viszont, hogy ez a Lok meg az a Lok (közt vagy félezer magyar mérföld)… valóban ugyanazt tűnik jelenteni. Mire föl mit nem hallasz egy bennszülött almáditól, hol nem akar fölszállni a Veszprémbe tartó buszra? „A Lok-hegyi megállónál…” a menetrendszer szerinti társasgépkocsira. Sárkutai: Sár-kút dülleje. Sárkutai loki: lokja? „Loki szőlők” az 1600-as években az utóbb Almádivá lett Kisberényben. (Máshol meg – a térképen – azt látod: Kun-földek! Úgyhogy el sem kell a Nagykunságba, vagy a Kiskunságba, ne adj Isten Kunországba, Kipcsakisztánba menned a Balaton-mellyékről, hogy Kunföldön érezd magad.) Ez az Almádi, ez az Almádi… Mit nem tud!? Mire föl elém kerül egy alsóörsi cím, amely a szomszéd faluban Loki utca meglétére utal. Lok Alsóörsön is?! – Hogyne! Alsóörs is ezeréves, mint Almádi. A „lok” tájnév, területet, térséget jelent. A Loki utca mellett Kisloki utca, meg Lok is előfordul nálunk; szőlősök, gyümölcsösök vannak arra. Aki oda megy, azt mondja: Megyek Lokra! Ha a Lokon van kertje – teszi helyre a dolgokat egy ottani helybeli. Füred, Szőlős és Aszófő közt meg – véletlen – Laki dűlő; Loki dűlő Káptalanfüreden… A magyari lok a szófejtő szótár szerint a cseh eredetű lankával azonos jelentésű lehet. Lokok földje a Balaton-fölvidék is? Nem csak a székelyek földje? Lok, lok; egyetlen – nem is olyan piciny – haza. Lichtneckert András szerint ellenben (A balatonfüred-csopaki borvidék története 37) „A korábbi (középkori) rendszertelen szőlőtelepítés összefüggött a prédiális (pusztai?) gazdálkodás rendszerével, melynek emlékét szőlőhegyeink, vagy egyes dűlők Lok, Lak, Lok-hegy, Laki-hegy elnevezése őrzi Füreden, Lovason, Paloznakon.”. Mire föl Alsóörs fogja magát és nyolc évszázadot röpít vissza, már-már a honfoglalók korába. 1744: Szabadlok, 1670: Loki hegyen, 1646: loki szőlő (szőlőhegy), 1534: Lok… S egy ugrással 1279: Luchbey, mely a történész szerint Lokbél, Lokbéli! – olvashatod az Alsóörs története című, 1996ban Veszprémben közreadott könyvben. Azaz inkább luk, mint lak… Lok, lok; Lokok loka – körbe, karikába.

Pajtás a Tavon Könyv jelent meg Balatonfüreden a Pajtás gőzhajó ötven ével ezelőtti, 23 ember halálával járó fölborulásáról. Az évtizedeken át eltitkolt tömegszerencsétlenségről szóló legelső kötetet a Nők a Balatonért Egyesület adta ki. Könyv a balatoni hajószerencsétlenségről – hősökről, áldozatokról, rólunk, no meg (szőrmentén) ávósokról, miegyebekről.


82

Vár Ucca Műhely 46.

A magyar belvízi hajózás eddigi legnagyobb, 1954-ben a füredi kikötőben bekövetkezett szerencsétlenségéről Dulin Jenő közlekedés-lélektani szakember, hajózási szakíró írt Emlékezés egy tragédiára (Felborult a Pajtás gőzhajó Balatonfüreden) címmel összegzést a szóbeli emlékek, írásos visszaemlékezések és fényképfölvételek fölhasználásával. Ez utóbbiakból gazdag válogatás kap helyet a kötetben. Az 1954. május 30-án déli háromnegyed tizenkettőkor történt, 23 ember halálával, 56 sérülésével járó szerencsétlenség előzményeit, körülményeit és következményeit leíró munkából többek közt kiderül, hogy a Pajtás 1918-ban épült s mint II. számú csavargőzös szolgált a Dunán személyhajóként mindaddig, míg a háború végén, 1945-ben Budapesten el nem süllyedt. Egy év múlva emelték ki a Duna fenekéről, s 1950-ben kapja – állítólag a legnagyobb akkori hazai úttörőről, Rákosi Mátyásról – a Pajtás nevet. A Pajtás 1951-ben került a Balatonra, Siófokon próbálták a tavi közlekedésre alkalmassá tenni, ám hogy ez mennyire nem sikerült, a három évvel későbbi halálos borulás bizonyította. Mint a kötet szerzője megírja, a hajósok tudtak arról, hogy nem biztonságos a magyar tengeren a Pajtás, bizonytalan a mozgása, gyakran akkora a kilengése, hogy a megrémült utasok sikoltozni kezdenek, ám a mindenütt szabotázsra gyanakodó kommunista hatalomtól óvakodó szakemberek nem merték szóba hozni fölötteseik előtt a gőzöst – s rajta a legfőbb értéket, az embert, akarom mondani az utasokat – fenyegető veszélyt. A 178 utassal, hatfős személyzettel a fedélzetén Füredről Tihany felé kifutó hajó a „megszokott ingással” indult, de fordulás közben fölborult és rövid időn belül leült a majdnem négy méter mély tófenékre. A kötetben olvashatók szerint drámai percek következtek, mert aki tudott, segített, mentett: a vitorlabontó versenyen részt vevő sportolók – száz hajó mintegy kétszáz vitorlása – nekiálltak partra tenni a fulladozókat, úszni nem tudókat, mindazokat, akik nem szorultak a víz alatti hajórészbe. A hajó belsejében rekedt utasokhoz vezető lejárat víz alá került, a bátrabb férfiak ezen beúszva, víz alá merülve mentettek ki gyermekeket, nőket, fiatalokat és idősebbeket. Az egyik kerek ablakon kimászni igyekvő, a szűk lukba beszorult segélykérő nőt úgy tudták csak kirángani, hogy ottmaradt a fél combja. Másokat az odasiető hajógyáriak által a víz felszíne fölötti hajóoldalba vágott nyíláson mentettek ki. A visszaemlékezők szerint egy katonatiszt kétszer fordult, alábukva két embert kimentett a víz alól, harmadik útjáról viszont már nem látták vis�szatérni, maga is a Balatonba veszett. A hősiesség egyik további szép példájaként említi a kötet, hogy a kazánfűtő, ahelyett, hogy menekülni kezdett volna, megelőzve a hajó fölrobbanását az utolsó pillanatban kieresztette a kazánból a gőzt (kinyitotta


83 a vészszelepet). Az önfeláldozó fiatalember – húszévesen is igazi férfi – úgy megégett, hogy megmenteni már nem lehetett. A hősök mellett dicstelen alakjai is voltak a balatoni hajószerencsétlenségnek, a rendőrök és az ávósok, akiknek az volt az első dolguk, hogy kitépjék az eseményeket fényképező civilek gépéből a filmet, nehogy bárki helyszíni felvételekkel bizonyíthassa, mi történt a Pajtással és utasaival 1954 késő tavaszán – éppen a Rákosi pajtást újraválasztó MDP-kongres�szus zárónapján – a füredi partok előtt. Hogy 2004-re se javuljanak meg: az emlékeket gyűjtők ráakadtak az egyik gyászvitézre, de ő hogy vállalta volna a megszólalást… Nyilván nincs mit megbánnia, nincs min elgondolkodnia, mit bevallani. Megteheti, hiszen ötven évvel később szépséges demokráciánkban is olyan pártra szavazhat, amely méltó örököse – ÁVH-irányító – enmagának. A Pajtás hajó elsüllyed, a másik pajtás meg tovább emelkedik… a végső – 1956-os – lékig. (Honnan hová, végiggondolható.) Az kellett volna, nem 1954-ben írni róla a sajtóban! Abban… Hogy lehetett volna mást, mint hazugságot, mert azért rövidesen álhírt tesz olvasói elé a Szabad Nép, hogy aztán évtizedekig hallgatni kelljen róla, többé egy mukkot sem! A tiltás ellenére számos fénykép megmaradt, ezekből jó néhány bekerült a balatonfürediek évfordulós kiadványába. A hajó újabb átalakítás után Siófok névre átkeresztelve 1959-ig szelte a Balaton habjait, amikor is visszakerült a Dunára, ahol 1980-as évek végi kiselejtezéséig mint Dömsöd nevű személyhajó szállította a gyanútlan utasokat. A Nők a Balatonért Egyesület kiskönyvtár-sorozatának hetedik köteteként napvilágot látó füzet ezer példányban jut el azokhoz, akiket érdekel e nem hétköznapi, hamisítatlan ötvenes évekbeli rémtörténet. Akkoriban rikkanthatta a helybéli hangosbeszélő Rikkantó Rádió a békéscsabai tanodaudvaron: – Rákosival Előre! Előre, pajtások, amennyire elébbre csak lehet. De hogy Rákosi Pajtás mikor ivott utoljára Balatonunkból, csak a jaj, mi mindent el nem viselő aligai pártüdülő utolsó sarki őre ha tudja. * Részlet az Öreghegyen innen, Öreghegyen túl című, készülő balatoni könyvből.


Csabai Máté

Veszprém vörös pont a térképen mint az indiai nők homlokán a bindi Veszprém szép asszony talán férjnél van vagy csak divatból festi merem ezt hinni fekete köpeny a vállamon ha eső jön felveszem erős szövet Veszprém nem szakadó csak kicsit kopott de jól áll az a kopás mindenkinek hogy a tér itt lassabb és kedvesebb táncot jár szeretem Veszprém kényelmes fehér báli cipő vagy maga a tánc már mindegy nekem emlék meg ölelő utcák meg két kanál között az összepillantás Veszprém a reggeli tojásrántotta de lehet maga a konyha vagy a családi ház

először és sokadszor hadd kérjelek most először és sokadszor szeresd még jobban hogy énnekem mosakszol ahogy én is szeretem ha neked vetkőzöm tekintetem hétlakat látványodat őrzöm a csukódó pillákat a nyíló eget meg testeinket ahogy eggyé remegnek ha esténként szépségednek megadom magam tudd a testemnek nálad boldogsága van a néha kétkedést csak azért mert szeretlek hibám is szerelmes hát kérlek szeresd meg a combod most végtelen és soknapos nyár tudd hogy szeretkezni is velem tanultál és szeresd azt is ahogy én melletted vagyok félénken hallgatag a testedbe harapok


85 dombra felfelé vándorló vándor úgy sejlik fel ahogy én jutok az öledtől melledig el ha megérkezem hozzád olyan vagyok mint a nap az én fényem a hold is ha neki adod magad két tenyérül szívem lelkem ha kínálhatom gondosan koldulj csak az istentől és vakon ha rendnek kevés lennék őrizz rendetlenül ha többre vágysz legyek én a telhetetlen űr vágyat kívánsz lehetek én is a kirakatot sóvár tekintettel vágyó és forrón álmodó nyár ha holnap nem mondanám tudd hogy szeretlek mert édes illata van a tegnapi nedveknek múzeum a bizalom a féltés szelíd nagy óriás őrizd ezt a másik téged őriz nem kell semmi más kígyóbűvölő a világ de csak neked engedtem szeresd hát magad de legelőször engem

parainesis élhetsz föld alatti csengő szép haraggal oldozhatod ott jóleső ellentéteid de nem leszel jóban csak az erdei faggyal baj leszel ha hallod a nyár lépteit még szebb ha te lépsz úton lenni előny minden métered a szívről lehulló kéz halmokon győz ki nem úr semmi mezőn a nincstelenség pajzsod és veled menni kész van út és az senkié gazdag kalmár az út pora lábnyomod formázza mint szobrász a követ hívja vándor hiányod asszony és vacsora a nincs örök de hogy bírjon mindent elkövet élhetsz földed felett talpig öntött nyárban kötött pulóverként öltözheted fiatalságod a magas templomokban más boldogság van építs tornyot haranggal a padsorokba tégy virágot


Oláh-Horváth Sári

Tumultus a placcon 1. Nem is nekünk kell az életünk. Fel kell ajánlani. Vagy szolgálni vele. Ha ezért küzdesz, akkor egyből értelmet nyer. Magadat leküzdeni, hogy másoké legyen. A legszebb dolog! Befogadni… megőrizni… Majd tovább adni érintetlenül. Te befogadó vagy! Ha már arra tetted le a voksot, hogy a művészettel gyógyítasz, tanítasz, vagy csak megőrzöl, akkor sokkal keményebbnek kell lenned, mint bárki másnak. ... és milliószor magasabbra kell törnöd… érzésben… gondolatban… ízlésben… Ezért kell olyan zenéket hallgatnod, amikben én hiszek az életem árán is. Az én életemnek sincs semmi értelme! Ezért adom jó szívvel… Az az értelme, hogy nincs értelme. Ezért, ha igazán jó ember leszek, maradéktalanul odadhatom vagy szolgálhatok vele… Még nem vagyok igazán jó ember… sajnos. Orsi azt mondta egyszer, hogy a szerelemhez meg kell érni. Mert ha például ő nem jött volna ki a mértéktelen alkoholizálásból meg a gyógyszerekből, a fűből – a többire nem emlékszem – és nem élt volna nyugodt, kiegyensúlyozott életet, akkor nem vette volna észre a Tiszacipőst, és a Tiszacipős sem tekintett volna rá értékként, csak egy buta fruskaként, aki Orsi korábban tényleg volt. Aztán ez az egész, a gyógyszerek, a fű meg a kötelező ivászat valahogy abbamaradt. És volt hely és idő újra a könyveknek, a zenének, ezúttal a jó zenének, és a csendnek és persze a Tiszacipősre. Szerelem volt ez, de még mekkora. A Tiszacipős. Akinek Orsi csak annyit mondott, miután a Tiszacipős öt év után közölte vele, hogy itt a vége, csak ennyit mondott: köszönöm, hogy szerethettelek és köszönöm, hogy szerettél. Én meg, aki épp most csinálja azt, amit Orsi már nem, nem értettem az egészet. Én egyből a falhoz vágtam mindent, még magamat is, ha éppen arról volt szó, vagy legalább is belerúgtam egy jó nagyot a táskámba a legkisebb dolog miatt is. Ő meg köszöngetett. Mert a Tiszacipős az a Tiszacipős. De még nem tartunk ott, hogy Orsi abbahagyta volna. Ott tartunk, hogy az este folyamán már vagy a hatodik kocsmából jövünk ki és már én se nagyon bírom követni, hogy éppen mikor és mennyit. Ma tetszik az, amit Orsi csinál. Holnap persze utálni fogom magamat is és őt is, de ma még nincs holnap. A Tiszacipős nagyon érzékeny volt. Érzékenyen reagált mindenre, többek között Orsira is. Ha történt valami baj, egyből írt egy verset, és mivel


87 gitározni is tudott, írt hozzá gyorsan egy dallamot is miért ne alapon, így a versből dalszöveg lett, a dallamból pedig egy egész dal, a bajból pedig egy egész konfliktuslavina. De a Tiszacipős olykor-olykor a boldog dolgokat is megírta, csak azt nem verte nagy dobra, nehogy kiderüljön róla, hogy ő aztán annyira érzékeny, hogy nem csak a rossz dolgokat írja meg, hanem a jókat is, a világgal ellentétben. Mert az nem érzékenység, ha csak a negatív dolgokat írjuk ki magunkból, az csak vélemény. Bezzeg, ha kijön a jó is, az már tehetség, mert az a ritkább ugyebár. Na, a Tiszacipős az ilyen volt. Én tudom, mert nekem elmondta egyszer részegen, pont akkor, amikor arról panaszkodott, hogy Orsi régen milyen sokat ivott, és hogy már nincs Orsi. Ez akkor volt, amikor már én is sokat ittam. De itt még mindig nem tartunk. Ott tartunk, hogy Orsival ülünk a buszon és megyünk. Zötyögünk. Zötyögünk keletre. Mert mi elhittük, hogy keleten azok lehetünk, akik lenni akarunk. Régen Pestre zötyögtünk együtt, vagy moziból moziba, ma épp keletre. Hogy a Tiszacipős az olyan volt, hogy puha volt a keze, olyan aranyosan puha, hogy jó volt fogni. A Tiszacipős arca szép volt, kicsit pufi, gyerekfeje volt, de az is jó volt. És nagyon szép volt a hangja. Orsi szerelmes volt. Soha nem gondoltam volna róla. Hogy pont ő. Aki gyűlölte, ha én szerelmes vagyok. De nem féltékenységből gyűlölte, vagy mert ő nem volt az, ezt tudom, egyszerűen csak gyűlölte. Vagy csak nem szerette. De a Tiszacipős, az a Tiszacipős volt. Ő az volt, akivel órákon át lehetett nézni Budáról Pestet este, később már éjjel kivilágítva, a Lánchídat, rajta az emberekkel, a 41-es villamost és néha a 18-asat is. Akinek a Duna nyugodtan hullámzott és a szél se fújt, és a levegő sem hűlt le soha. Bezzeg később milyen hidegek voltak a napok. Amikor a Tiszacipős már nem volt. A Tiszacipő jól bírja a strapát, ezért a Tiszacipős is jól bírta. Fel lehetett vele menni a Várba koncertre vagy csak simán úgy bóklászni a hegyen, izgulni a sötétben a Király-lépcsőn lefele, mert a Király-lépcső nincs kivilágítva. De ilyenkor ez az út olyan volt, mintha a Tiszacipő világított volna és simán ment minden. „Elrontották az én szívem kicsiny motorját”, Később hányszor dúdoltuk ezt Orsival. Sírva. Sírtam én is, mert úgy éreztem, sírnom kell nekem is. A Tiszacipőssel nem csak nézni lehetett Budáról Pestet, hanem át is lehetett menni Budáról Pestre. Mégpedig a Szabadság hídon. A Tiszacipős nagyon szerette a Szabadság hidat meg az Astoriát, mert ott van ugye a Tisza-cipő bolt. Románban szoktunk rá a sörre. Az elsők között érkeztünk és az utolsók között hagytuk el a bűntény helyszínét. Nem válogattunk. Volt minden, alkohol, ha valaki adott, akkor fű is. Otthon gyógyszerek. Ez Román. Először csak Orsi. Tudtuk, hogy nem tart sokáig. Az ilyen sosem tart. Pénz miatt, egészség miatt, halál miatt, vagy néha barátok miatt. Vége kellett, hogy legyen. Nálunk lassan lett vége. Tele tragédiával, tele fordulattal. És sok zenével. Szerettük a zenét. Ültünk, néztünk ki a fejünkből, és csak a


88

Vár Ucca Műhely 46.

zene szólt. Néztük, ahogy a képernyőkímélő váltogatja a fotókat, szól a zene, és mi csak néztük. Talán nem gondoltunk semmire, talán egy kicsit az otthoniakra, talán arra, hogy mi lesz majd velünk, ha majd egyszer hazamegyünk. Mert hazamegyünk. Ezt is eldöntöttük. Táncolnék veled, ha hagynád, a tavasz tovább ér, mint egy lajhár, sokasodsz, okosodsz, rám csak a kokain vár, zene dübörög, őrület: téged hajt minden páratlan ütem, várat csak, fura hajnal. Ki írta ezt a hülyeséget? Mindegy volt, meghallgattuk. Intenzíven éltünk meg mindent. A lelkünk olyan hevesen vert, úgy felpörögtünk, izgultunk, ha csak eszünkbe jutott valami, hogy gyakran annyira elfáradtunk, hogy le kellett dőlnünk aludni 2-3 órát. Pedig volt, hogy csak boldogok voltunk, vagy csak egyszerűen eszünkbe jutott egy ötlet és örültünk neki. Mindegy. Elfáradtunk benne vagy tőle és aludtunk. Szeretek aludni. Szeretek álmodni. Szeretek olyat álmodni, amire vágyom. Arról szoktam álmodni, amire épp vágyom. Volt, hogy nem mentem be az egyetemre – pedig csak és kizárólag az egyetem miatt mentünk ki Románba – szóval volt olyan, hogy nem mentem be az egyetemre, mert amikor csörgött az óra épp szépet álmodtam, és azt akartam, hogy folytatódjon, mert álmomban jó volt érezni azt, amit épp éreztem, és még érezni akartam, mert jó volt nagyon, hát fogtam az órát, átállítottam és reméltem, hogy visszajönnek a vágyott álomképek. Orsi ilyenkor csak belém rúgott, és ott hagyott, hadd hemperegjek kéjesen. Az idő befektetés. Egyszer véget kell érnie a várakozásnak. Orsival irigyeltük az elfoglalt embereket. Olyannyira el voltunk foglalva azzal, hogy irigykedünk, hogy nem vettük észre, hogy igazából mi is elfoglaltak vagyunk. Tudatosan hajtottuk bele magunkat mindenféle programba. Hogy történjen valami. Hogy élmény legyen. Akkor még – kint Románban – nem tudtuk, hogy a csend is lehet tartalom. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk, haza kellett jönnünk. A Tiszacipős nagyon elfoglalt ember volt. Tipikusan az a fajta, akinek a gimi óta alig volt szabadnapja. Embertömegből embertömegbe csapódott ki és be, rengeteget dolgozott és mindig emberekkel volt körbevéve. Mindig más emberekkel. Ezért kezdetben meglepődtem például, hogy tudja az én nevemet is, és nem csak a többi elfoglalt emberét. Orsival általában csak egymással voltunk körbevéve, bár az is elég izgalmat jelentett. A Tiszacipős ezért volt nehéz esett, amolyan kicsit gyomorgörcsös, aki eszedbe jut reggel, ha felkelsz. Orsi mindig kevesebbet evett, ha a Tiszacipőssel találkozott, de mindig sokkal elevenebb volt, amikor vele beszélt, és nyugodtabb miután elköszöntek egymástól. A Tiszacipős kihívás volt. Mert más volt, mint a többi. Mert más volt, mint mi. Amikor először megláttuk és rájöttünk – együtt, igen együtt, mert mindenre együtt jöttünk rá egy darabig – hogy a Tiszacipős egy szerethető ember, nagyon izgultunk, hogy nehogy legyen valakije. Mindig volt körülötte valaki, mindig emberek között volt, mert ugye elfoglalt volt. Orsi azt mondta, hogy aki ennyire elfoglalt mint a Tiszacipős, az nem ér


89 rá arra, amit Orsi akarna tőle. Orsi boldog akart lenni a Tiszacipőssel. Először érezte azt, hogy azért akar valakinek a közelében lenni, mert érzi, hogy mellette boldog lesz. Még ha nem is csinál semmit, csak létezik. És ez bármennyire is fura, végül tényleg így lett. Orsi boldog lett. Kinn Románban amúgy kurva hideg van. Akkor még nem tudtuk, hogy lesznek melegebb napok is. Orsi soha nem féltett annyira valakit – még engem se –, mint a Tiszacipőst. A Tiszacipős mondjuk tényleg nem egy hétköznapi figura, ezt mondjuk lehetett érezni ránézésre is. Orsinak elég hamar el kellett fogadni azt a tényt, hogy a Tiszacipős nem csak akkor elfoglalt, amikor mi is azok vagyunk, hanem tényleg majdnem az év minden napján az. Nyáron is. Amikor mi ráértünk. Mert nyáron nincs színház. Vagyis sokáig nem volt nyáron színház az életünkben. Aztán Orsit később leszerződtették itthon, és elkapta a gépszíj. Akkor már ő is ténylegesen elfoglalt lett nyáron is, nem csak úgy, mint addig előtte, ahogy mi csináltuk, hogy azt mondtuk, hű de elfoglaltak vagyunk, pedig közben annyira nem is voltunk azok. Meg azért a Tiszacipős munkája más volt, mint a miénk, rajta tényleg látszott, ha dolgozott, már csak azon is, hogy olyankor nem volt otthon, hanem máshol volt. Mi meg volt olyan, hogy otthon is tudtunk dolgozni, mert agyalni meg szöveget tanulni, húzni, írni az olyan otthoni dolog. Aztán néha persze be kell menni a színházba, mondjuk legalább az előadásra nem árt bemenni. Szóval, a Tiszacipőssel nem nagyon lehetett elmenni helyekre, mármint kettesben, és mondjuk messzebb mint a budai vár vagy a Szabadság híd. A Tiszacipős csak-csak elment messzebbre, volt, hogy egészen külföldig, de akkor dolgozni ment, mert a Tiszacipősnek olyan volt a munkája, hogy máshol is kellett csinálni. Amúgy a Tiszacipős is színpadi ember volt, mármint olyan, aki van a színpadon. De a Tiszacipős nem volt színházi ember. Vagyis annyira nem, mint mi. A legnagyobb veszélyt azonban mégis csak az emberek jelentették, a többiek, azok, akik sokat vannak a Tiszacipős körül. Orsi nagyon féltékeny volt, de ezt a Tiszacipősnek soha nem mondta, sőt, nem is mutatta. Kinn Románban másképp éltük meg a szerelmeket vagy ahogy mi hívtuk őket, az alkalmi észzavarokat. Úgy voltunk, hogy nem nagyon estünk szerelembe, valahol mélyen talán féltünk, hogyha kint leszünk szerelmesek, akkor majd kinn akarunk maradni, ami ugye azt jelentette, hogy nem jövünk haza. Márpedig mi nagyon haza akartunk jönni, már akkor, amikor kimentünk. Ilyen szempontból nem, egyáltalán nem voltunk nyitottak és elfogadóak. Alkalmi kalandok, szórakozások voltak, de inkább csak azért, hogy ne unatkozzunk, és hogy ne csak szakmai tapasztalatokat, hanem történeteket is vihessünk haza. Kizsigereltük Erdélyt és Románt, ahogy mi hívtuk. Megyünk Románba. Vagy ha ott voltunk: megyünk Magyarba. Egyszer részegen sírva eldobtam két darab egy lejest az utcán az esőben, mondván nekem ez a monopoly pénz nem számít. Ez volt az első kalandom. Az első történetem. Állt előttem Névtelen, én mondtam neki


90

Vár Ucca Műhely 46.

valamit, valami nagyon dacosat és bátrat, mondtam valami monológfélét a határátlépésről is meg másról is, de ezekre szerencsére már nem emlékszem és szépen, bevallom, kicsit teátrálisan, kihúztam a zsebemből az ös�szes pénzt – hála a jóistennek, hogy csak két szaros lej volt nálam – és eldobtam. Amikor én is meg a Névtelen is abba hagytuk a sírást, a Névtelen mondta, hogy vegyem fel a pénzt, de én nem éreztem volna igaznak, ha ezek után le kellett volna hajolnom érte, úgy hogy hagytam mindent, ott ahol volt. Hogy nekem ez nem pénz, nem számít, nem érdekel. Szerencsére két lejt még tényleg megengedhettem magamnak, még jó, hogy a többi lejt addigra már elittam. Másnapra persze hűlt helye volt a román lejnek. Mert a román lejnek van ez a tulajdonsága, hogy másnapra eltűnik, főleg ha kettő van belőle. De nem csak a román lej tűnik el, de eltűnünk mi is. Orsi is eltűnt, ahogy eltűnt a Tiszacipős is lassan, a Névtelen meg a többi meg már olyan, mintha ott se lett volna. Ilyenek vagyunk. Eltűnünk. Tell you the whole curious story, that the night put in my head. Szeretem ezt a hangot, ami ezt énekli. I always leave too early… Egyszer kíváncsiságból megnéztem a neten, hogy milyen Tiszacipők vannak, mert én az a másik fajta vagyok, a converse-es, a tornacipős. Nem ismertem a Tiszacipőket, csak néha az utcán véletlenül láttam egyet egyet, de ennyi. Hát nem mondom, elég drágák na. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy veszek egyet, egy feketét. Pesten vettem fel először és ahogy haladtam előre az utcákon lépésről lépésre, úgy tört rám fokozatosan a kacagás. Hirtelen minden szép lett, napsütéses, melengető, ha tetszik: művészi. Eszembe jutott Orsi, a Tiszacipős. És futottam. Futottam a Szabadság híd felé. De nem volt jó érzés átmenni rajta. Talán mert nem nyári éjszaka volt, talán mert köd volt, talán mert Pestről Budára mentem át és nem Budáról Pestre. Talán mert nem Converse volt rajtam. Talán. Ha hidat látok, mindig összeszorul a szívem. A hidakról mindig a barátság jut eszembe. Talán a séták miatt. Nagyon sokat sétáltam egyedül hidakon. Ott valahogy valami miatt nagyon megváltozik az ember természete. A hídon mindig hűvösebb a levegő. És mindig szebb minden, még a múlt is, ha szomorúan is, de szép. Az emberek végül is egyenrangúak. Erre csak nem olyan régen jöttem rá. Sokáig azt hittem, hogy van fönt-lent, jobb-bal, fekete-fehér, de aztán rájöttem, hogy ez még sincs így, mert az izom ugyanúgy pumpál és ugyanúgy megáll egyszer a szív is, ha elérkezett az ideje, mindegy kiben van, és a vér is pirosan folyik ki, bárhol is élsz, bármit is csinálsz. Magamat hihetetlen módon és mértékben becsültem alá és minősítettem le saját funkciómat az életben. Ebből az állapotból Orsi kezdett el kipofozni. Kezdetben ehhez kellett az a rengeteg pia, hosszú és rövid egyszerre, egymás után, sorrendet nem nézve. Hogy találjam ki magam. Évekig találgattuk így ki magamat, buliról bulira, napról napra, egészen addig, amíg valami szó szerint a föld felé nem húzott és nagy esés lett belőle. Orsit nem kellett félteni, Orsi ki volt találva, neki nem voltak ilyen problémái.


91 Talán azért alakult ki ez bennem, mert az emberek olyan fura intonációval és modorral kérdezték meg a bemutatkozás után, hogy te amúgy ki vagy, hogy mindig megijedtem. De lehet, hogy azért ijedtem meg, mert nem tudtam válaszolni. Vagy talán azért, mert amikor mégis kinyögtem valamit, hogy hát ez, akkor az emberek mindig elfordultak, tovább fordultak tőlem, pedig soha nem voltam unalmas, sőt kifejezetten jó a humorom és jó fej is vagyok és kellőképp őrült. Orsi azt mondta, hogy nyugi, nyugi, azon a tényen ő sem tud-tudott mondjuk változtatni, hogy az emberek mindig a foglalkozást és a foglalkozás fontosságát kérdezik meg a másiktól a név után, ami alapján aztán folytatódik a párbeszéd, vagy ahogy az az esetemben előfordult: nem folytatódik. Amióta egyébként hivatalosan is színházzal foglalkozom, nincsenek ilyen problémáim. Bár mire színházzal kezdtem el foglalkozni, addig Orsival nagy nehezen összeraktuk a részeimet. Pedig milyen érdekes lenne a mivel foglalkozol kérdés helyett feltenni azt a kérdést, hogy te milyen embernek tartod magad vagy hogy milyen ember is vagy? De az ember gyáva és nem ugrik bele a bokáig érő medencébe. Orsitól soha nem fordult el senki, mondjuk Orsi nagyon régóta foglalkozik színházzal, és Orsi szülei is a színházban találták meg anno a részeit. A Tiszacipősnek is rendben voltak a részei, zenei hangokból állt és néha nagyon izgult, de más problémája azt hiszem, nem volt. A Tiszacipős mindig az embert nézte. Csak ritkán kérdezte meg a másiktól, hogy mivel foglalkozik. Vagy csak akkor, ha fáradt volt. Ezt az egészet Orsi találta ki, hogy írjuk meg a történetünket. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá, így is túl sok minden történt velünk, körülöttünk, hogy még le is írjam, na azt már nem nem, még egyszer átélni mindent túlságosan is fárasztó lett volna. Most azonban, hogy már mindennek vége, hogy nincs Orsi, nincs a Tiszacipős, nincsen Román és a konfliktusok az élettel, így teljesen más. Hirtelen elkezdett hiányozni minden. Még Román is, a kis kuckó, amit mi csak úgy hívtunk hogy a Kéjlak és Drogtanya. Pedig csak társasozni és aludni jártak fel hozzánk a többiek. Az előtérben szabad volt a csók, ahogy az öregek mondják, lehetett trógerkedni, cigi, pia, cipő, kinél éppen mi volt. Ültünk a földön, a fürdőajtó mellett, én a Wc-n mert már csak ott volt hely, de az volt a legjobb. Ültem a vécén, cigiztem, ittunk: abszint, vodka vagy éppen más. Kitaláltuk az előszobának az úgy nevezett drogvilágítást. Ilyenkor egy lámpa égett csak, az is kicsit arrébb, hogy ne égesse ki a retinánkat. A vécében meg csak egy gyertya pislákolt, az is csak azért, mert megmaradt egy vizsgajelenetből, ahol végül is alig használtam, úgy gondoltam, ha már megvan, használódjon is el. Egyébként nem vagyok egy gyertyás alkat, kifejezetten félek a tűztől, volt hogy Románban elégettem a szőnyeget, mert épp kipróbáltam, hogy tudok-e főzni. Nem tudtam. A vizsgáim ezzel szemben tele voltak tűzzel és kajával. Talán épp ezért. Szóval elkezdett hiányozni Orsi és a Tiszacipős, meg egy kicsit a Névtelen is, de ő teljesen


92

Vár Ucca Műhely 46.

más tészta. Ő csak Erdély kizsigerelésének a része volt. Elkezdtek fájni. Orsi is és a Tiszacipős is. A Tiszacipőssel én is nagyon jóban voltam, valahogy így alakult, hogy mi hárman nagyon szerettük egymást, de csak úgy egészségesen. Miután Orsi és a Tiszacipős azt mondták egymásnak, hogy vége, volt olyan, hogy én meg a Tiszacipős, illetve a Tiszacipős meg én még találkoztunk. Csak hogy kivel mi van. Mert persze hiány az volt. De hiányzott neki Orsi is. És akkor már nekem is hiányzott Orsi, mert akkor már nekem sem volt. Vége lett. Szó nélkül, ok nélkül. Egyik napról a másikra. Soha nem szerettünk annyira elfoglalt emberkét, mint amilyen a Tiszacipős volt. A Tiszacipősnek mindig agyontaposott volt a nadrágja széle, mindig lógott rajta valami. Azt amit az olaszok hanyag eleganciának neveznek és amit órákon át terveznek maguknak, na azt a Tiszacipős csuklóból megcsinálta, reggel felkelve azonnal tipp-topp volt. Csütörtökön hív, mondta nekem Orsi. És nyugodt volt, kivételesen nyugodt. Emlékszel, amikor találgattuk, hogy most vajon mit csinálhat a Tiszacipős, kivel lehet, merre járhat, mit érezhet? Na, csütörtökön velem lesz, tudni fogom, hogy mit csinál és megsejthetem, hogy mit érez. Ja és persze én mondom majd meg neki, hogy mit csináljon, kuncogott Orsi. Na, igen, ez volt a boldogság azokban az időkben. Megelégedtünk ennyivel. Én akkoriban már nagyjából készen voltam a részeimmel, mármint magammal, nagyjából letisztultam, előre láttam egy évvel is, el voltam foglalva. A Kéjlak és Drogtanya nevű helyen kezdetben semmit sem lehetett annyira jól csinálni, mint aludni. De szívesen aludnék újra olyan puhán és békésen, mint akkor és ott. Románban nincsenek olyan hidak mint Pesten. Amikor közeledett a kiutazás dátuma, előtte mindig elmentünk kóvályogni Pesten. Nagyjából cél nélkül, csak úgy bele a nagyvilágba, bele Pestbe. Persze tudat alatt lehet hogy meg volt az útiterv: keresztül-kasul át a hidakon, fel a várba busszal, le gyalog. Szívtuk magunkba a várost. Szó szerint. Az egyik utótalálkozáson a Tiszacipős elmesélte, hol látta először Orsit. Hogy mint kiderült, nem az volt az első találkozás amit mi hittünk. Mert az egy dolog, hogy mi előbb láttuk a Tiszacipőst, mint ahogy a Tiszacipős minket. Legalábbis mi azt hittük, hogy így volt. A Tiszacipős is felfigyelt Orsira már akkor, amikor mi felfigyeltünk rá, csak mi ezt nem vettük észre, illetve valahogy nem tudatosult bennünk. Igen, mert a Tiszacipős akkor is, mint szokás szerint, rengeteg emberrel volt körbevéve, és nem sejtettük, hogy van ideje felfigyelni meg nézegetni, meg egyáltalán megjegyezni bárkit is azokon kívül, akik nem közvetlenül körülötte voltak. Hogy állítólag ez a kettő, Orsi meg a Tiszacipős azon a koncerten vagy előtte, ahol mi észrevettük a Tiszacipőst, mélyen egymásra néztek. De hogy nem is akármeddig vagy akárhogyan. Hosszan és mélyen. Nem tudom, nekem ezt Orsi sosem mondta. És jó hosszan és mélyen kellett pislognom éppen abban a pillanatban, amikor Orsi és a Tiszacipős egymásra néztek, hogy ez nekem fel sem tűnt. Ez volt Orsi egyetlen titka. De lehet, hogy fel sem


93 fogta az egészet, vagy csak mint fura álom maradt meg neki, amik mint engem a vágyak és illúziók, éltették őt egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy ez volt az a reménysugár, hogy kimondja, valahogy ő is azok közt az emberek között lesz, akik körbeveszik a Tiszacipőst. Végül is összejött. 2. Tessék, fogd meg, tarsd a fény felé, a pohár alján nézz át, gondolj valakire, majd egy hirtelen mozdulattal húzd le. Le akartunk butulni. Amilyen mélyre csak megengedhettük magunknak. Hallgattam Orsira. Ő mestere az ilyeneknek. Egy sosem volt elég. Csak a rosszullét állíthatott meg minket. Aztán jöttek a sovány hajnalok. Ruhástul az ágyban, égve maradt lámpák, nyitva felejtett ablakok. Apró balesetek. De valahogy mégis megúsztuk. A szem nem tud titkot tartani. Ezt is Orsitól tanultam. Onnantól kezdve mindig napszemüvegben jártam. Így még jobban megfigyelhettem az embereket. Csak esténként és a hivatalos elfoglaltságoknál engedtem szabad utat sokak szerint őzike szemeimnek. Valami megváltozott. Óráról órára éltünk. Program tíztől tizenkettőig. Aztán kicsi szünet tizenkettőtől tizenháromig, utána ebéd, ott csöndben lehet maradni, nem leszek feltűnő. Aztán tizennégytől tizenötig újra elfoglaltság. Utána hazamehetek. Ott minden mindegy, ott nem számít semmi. Elkezdtünk sokat aludni napközben. Orsinak kicsit könnyebb volt minden, kedvenc gyerek volt a családban, lévén hogy egyke. Én nővéremmel harcoltam sokáig. Nem volt tipikus harc a miénk, de volt. Én gerjesztettem e feszültséget vagy a körülmények nem passzoltak sosem, nem tudom. Nővérem tíz évvel idősebb, engem szeret, de az életmódomat nem, meg talán valahogy az elmúlt fiatalságára emlékeztetem, a kihagyott lehetőségekre, amiket azt hiszem, hogy én nem hagytam ki, pedig nem öreg ő, csak elvesztette a kíváncsiságát. Mi Orsival kíváncsiak voltunk mindig és mindenkire. Ezért mentünk bele minden helyzetbe, még akkor is, ha tudtuk, hogy rossz vagy hogy veszélyes vagy hogy sejthető volt hogy pórul járunk. Nem érdekeltek a veszélyek, velük éltünk. Megpróbáltunk barátságot kötni a veszéllyel. Én leszarom, hogy magadnak hazudsz, de nekem ne merj! Orsi sosem beszélt félre, ő mindig mindent kimondott. Nem szerette, ha szerelmes voltam, vele ellentétben én mindig az voltam. Egy barátságot nem dobhatsz el egy szerelemért. Ezt mondta. Aspirinos jó reggelt. Hétből öt vagy hat így telt. Egyszer vettem helyette vitamint, kezdetben működött, mert a vitaminnak is szar íze volt. Aztán Orsi valahogy megtalálta a dobozt és rájött, hogy majdnem két hete egészségesen élt. Utána nem beszéltünk vagy három napig. Az soknak számított. Napi húsz SMS a másiknak minimum volt. Kint olcsó a telefon. Ha többen ültünk egy asztalnál és valami fontosat akartunk mondani valakinek, úgy hogy más ne hallja, nem félrementünk, hanem elküldtük SMS-ben. Ez kint bevett szokás volt, nem mi találtuk ki.


94

Vár Ucca Műhely 46.

Kellett valaki a régi helyet. Küldtem egy SMS-t az első embernek, aki az eszembe jutott. Bejött. Egyre közvetlenebb lett a hangulat. Ilyen a mi szakmánk. Ha hagyod, gyorsan megtörténhet bármi. Az ember már csak ilyen: megalkuvó. Orsi sosem tudta ezt csinálni. Vagy aki tényleg, vagy senki. Inkább a magányt választotta mint a fölösleges embereket maga körül. Ezért volt ritkán boldog. Vagy így is boldog volt. És tiszta mert nem mocskolták be a kilincselő kezek. Veled bármit meg lehet csinálni. Ezt látják rajtad, és ezért vannak ezek. Orsi oktat. Hátha tanulok valamit. 3. Anya, ma rész a Hold és ma én is rész vagyok, alattam a patak, ami szememből épp hogy kifolyt. Orsival a világ közepén. Naná, hogy ott. Mert akkor mi ott arra így gondoltunk. És lehet, hogy ez nem is volt másképp. Minden szemérem nélkül belepisiltünk idegenek kádjába vagy a Balatonba. Végig loptuk a gimis éveket, általában Orsi szüleinek a pénztárcájából éltünk. Még az is lehet, hogy a felső tagozat egy bizonyos részét is, de erre nem emlékszem. Csak arra, hogy a vízcseppek lassan folynak le az ablakon és a meleg mámor az arcunkra fagy. Újabb tízezer forint. Egyik napról a másikra. Hatalmas összegnek tűnt ez nekünk régen, ilyenkor mindig várni kellett. Reszkettünk ugyan, de egyre kevesebbet és egyre kevésbé izgultunk. Profik lettünk. Később persze már a saját pénzünket herdáltuk el, az annyira nem volt izgalmas. Az egyetemen nem loptunk, csak hazudtunk. Az egyetemen mindenki hazudik, mert mindenki fél a másiktól, de legeslegjobban a saját gyengeségeitől és félelmeitől félnek, ezért hazugsággal takaróznak be, nem is a másik elől, inkább magukat takarják be maguk elől. Illetve loptunk, de csak poharakat a kocsmából vagy kellékeket a termekből, éppen mi volt a vagány és a nélkülözhetetlennek hitt. Nem féltünk semmitől. Igazából vadállatok voltunk csíkokkal az arcunkon és pikkellyel a hátunkon. Egymástól sem féltünk. Olykor verekedtünk is. Hozzávágtunk valamit a másikhoz vagy csak figyelemmel kísértük hogyan fáj valami a másiknak. Szerettük egymást, nem volt tabu és nem volt akadály. Orsi hazudott többet, magáról, a családjáról és néha rólam is. A többiek ezért kedveltek minket. Mert azt hitték, hogy. Nem tudom, mit hittek. Mindig is voltak és lesznek azok a napok, amikor jobb lett volna nem felkelni, ha percenként is, de inkább forgolódni az ágyban, úgy maradni vízszintesben, nem figyelni, csak lenni. Merthogy esett az eső. Merthogy a barátok minden programot lemondtak. Merthogy csütörtök volt és a Tiszacipős nem hívta Orsit. Románban is előfordult ilyesmi, de ott nem zavart senkit a hanyagság, az valahogy benne volt az embereknek a vérében. Valahogy Románban mi is több mindent megbocsátottunk, több mindent nem vettünk komolyan. Aznap mindenki hülye volt, Orsi is, én


95 is, aznap nem tudtunk mit kezdeni se Budával, se Pesttel, sőt kifejezetten zavartak. De máshol azért nem lett volna jobb. Eleve rosszul indult a nap, mondjuk erre lehetett volna számítani, hogy ez egy ilyen rossz nap lesz, mert az előző kivételesen jó volt, jó hangulatú, napsütéses. Furcsa is lett volna, ha egymás után két ilyen jó nap következik, mert az milyen lett volna már. Mentek az SMS-ek, hogy ki hol, merre, az utolsó pontosítások az estére vonatkozóan. Az ember, amikor nem válaszolnak neki, hajlamos azt hinni, hogy elromlott a telefonja. Mi kis naivak. Sehol senki. Másnak nincs rossz napja, másnak ma van a jó. Segít átvészelni ezt a súlyos tényt, hogy akkor ez azt jelenti, hogy másnak tegnap volt rossz. Amikor nekünk jó volt. Álmodtam egy csuda fordulatot a jelenetbe, amin éppen dolgozom. Tényleg jó volt, előre lendítette volna az egész cselekményt. Mire felébredtem, elfelejtettem. Nem jöhet mindig minden össze. Szóval a Tiszacipős nem reagált. Hát igen, az elfoglalt ember könnyen felejt. Nem, nem az van, hogy jobb dolga van, egyszerűen az van, hogy több dolga is van és ez úgy látszik, hogy már sok. És valahol meg kell húznia a határvonalat akarva akaratlanul. Ma úgy látszik, hogy Orsit szeli ketté ez a vonal, szépen lassan megtöri a lelkét és hagyja elfonnyadni bánatában. Volt olyan, hogy mi mondtunk le találkát, mert valaki közbejött és az fontosabb volt. És mi még mérlegre is tettük a dolgot, hogy ki a fontosabb és aszerint döntöttünk. A Tiszacipős pedig egyszerűen csak szétszórt volt és ennyi. Megint mi vagyunk a gonoszabbak, ez tiszta sor. Orsi ezt nem vitatta, sőt alátámasztotta azzal, hogy elkezdte sorolni, hogyan is ölné meg a Tiszacipőst, vagy ha a gyilkolásig nem is vetemedne, de hogy melyik utcasarkon rúgná fel legalábbis. Miután közöltem vele, hogy ez nagyszerű, de ehhez előbb találkozni kellene a Tiszacipőssel, ami ugyebár nem jön össze, Orsi engem akart rugdosni, de én sajnos ott is voltam. Visszahúzok Románba, ha nem hagysz békén. Akkor húzzál vissza Románba. Ma többre nem tellett. Nyár volt, nem kellett még visszamennünk, csak fenyegettük egymást. Ez volt az a nyár, az a rendkívüli, az a sorsfordító, amikor Orsi és a Tiszacipős megismerkedtek. Ahonnan elkezdett az új időszámítás és egyre több energia került befektetésre a hitnek csúfolt fogalomba. Hiszem, hogy én meg a Tiszacipős, mondta Orsi innen kezdve egy éven át amikor is úgy alakult, hogy annyi de annyi könnyzápor és még néhány másra fecsérelt hét után mind a két oldalon, de ez a kettő tényleg szerelembe esett és boldog lett. Érthetetlenül boldogok lettek. Persze csak Orsi, mert a Tiszacipős inkább gondolkodóan lett boldog, mert ő olyan önmarcangoló típus, hogy azon is gondolkodnia kell, hogy ő most miért boldog, amikor lehetne szomorú is. De itt még nem tartunk. Még mindig csak ott tartunk, hogy a Tiszacipős nem válaszolt. Ágyban kellett volna maradni, hemperegni. Vagy filmezni. Vagy bármi. Ilyenkor lenne jó sírni. Csak ülni és sírni és semmi mást nem csinálni. De az embernek néha arra sincs ideje, hogy sírjon. Sírjon helyette más, mint ahogy az ember


96

Vár Ucca Műhely 46.

helyett más úgy is megnyomja a leszállásjelzőt a buszon, valaki más úgy is kitér előle az utcán, minek térjen ki ő, valaki más úgy is megmondja a Tiszacipősnek, hogy csütörtök este mit csináljon. Nem volt kedvem nyafogni sem, sem hallgatni a nyafogást, életemben először bezárkóztam a könyvtárba. Azért rossz, ha az embernek sok zenész barátja van, nekünk volt pár, mert az mp3 lejátszójára felteszi őket, és ha ideges, őket kell hallgatni, lévén hogy nincs más zene a készüléken, csak a barátok. Ezzel nem is lenne gond, amennyiben éppen nem arra a haverra vagy ideges, aki szól a füledben. És ha aznap nagyon rossz nap volt tényleg, akkor csak zenészekkel veszel össze vagy legalábbis haragszol rájuk. És ilyenkor – mert megesett – volt, hogy inkább a falhoz vágja az ember – én vagy Orsi, Orsi vagy én – az mp3-at. Csütörtök. Más a hétfőt vagy a vasárnapot, mi a csütörtököt utáltuk. Legalább lett volna olyan mint a többi, de még ez sem volt elmondható. De szerencsére szépen csendben csak besötétedik minden nap, hogy a másnap egy új lehetőséget hozhasson el a Tiszacipősnek és Orsinak, hogy végre beteljesedjenek és talán nekem is, hogy megleljem azt a fordulatot a jelenethez, ami egyelőre még várat magára. Valószínű, hogy nem a könyvtárban fogom meglelni azt, de most valamiért jó itt. Mindig is utáltam könyvtárban tanulni, dolgozni, valahogy kidobott a hely. Lehet azért, mert sokáig ott laktam mellette. Most nagyon messze mentünk ahhoz, hogy ne legyen közel a könyvtár. Ahogy leültem a könyvek közé, körbenéztem és az első könyvcím amit megláttam ez volt: Veszprém város lexikona. Na bumm. A helyi érdek és érték. Akkor ez a szék lesz a helyem. Valamiért így kellett történnie, már csak azért is, mert így történt és nem másképp. Csend volt. Soha nem gondoltam volna, hogy Veszprémnek van lexikona, bár végül is pont ugyanannyi joga van hozzá, hogy legyen, mint bármelyik másik városnak. Mi a veszprémiek, vagy ahogy kint hívtuk magunkat, a balatoniak, évekre Románba száműztük magunkat. Az ember azért ül a könyvtárban, hogy ne otthon üljön. Addig is történik vele valami, mondjuk az utcán. Ha más nem, látja más emberek arcát. Lassan kezdtem megszeretni a könyvtárakat Csak a csendjüket nem szerettem, valahogy károsan hatott a fülre. Aznap amikor újra bemerészkedtem, akkor pont azért szerettem meg, mert Orsi nem volt ott. Orsi Veszprémet is utálja, mert unalmas. Mint a tizenkét órás buszozás Románba. Nem volt gond, megoldottuk. Rászoktunk a repülőre. Hihetetlen egyszerű, tényleg triviális gondolat, hogy az emberrel egyszerűen nem történnek meg azok a dolgok, amiknek nem kell megtörténniük. Nem kapsz meg valamit? Ne sajnáld, mert nem kellett megkapnod azt a valamit, majd kapsz helyette mást. Vagy adj helyette te. Vagy megtörtént valami? Jól történt. Ajándéknak lónak ne nézd a fogát. A mi barátságunk Orsival ajándék volt, ezért egy rossz szó sem érhette a másik házának elejét. Nem is szidtuk egymást nagyon, vagy nem ítéltük el a másikat, bármit is csinált bárkivel. Az ember életében szerencsére van pár


97 ajándék pillanat vagy ajándék ember. Olyan is van, hogy valaki nekünk ajándék, a létezése, a látványa, a nyugalma, amit sugall, és az illető ezt nem is tudja. Vagy nem is ismerjük őt. A Tiszacipős is ilyen ajándék volt, hogy nem is tudta hogy az, mert még nem is ismertük. De később persze megismertük egymást. Orsival is tudtuk, hogy mi ajándékba kaptuk egymást valamilyen meg nem történt karácsonyi alkalomkor. A vicces az, hogy egyikünk sem emlékszik a találkozásra, olyan, mintha már a születés pillanatában találkoztunk volna és onnantól fogva folyamatosan kéz a kézben haladtunk volna egy irányba egy lélekkel. Haladunk. Együtt. Mert mi mindig együtt mentünk mindenhová.


KÖNYVRŐL KÖNYVRE A hattyú súlya A Hidegbékében sokszor megidézett Csoóri Sándor írja 1990-ben: „mindig erkölcsi züllésbe torkollik, ha nem vesszük észre, vagy ha nem akarjuk észrevenni a morális problémákat”. A módszerváltás óta elcsorgott huszonhárom év őt igazolta. Tudja ezt Tóth Erzsébet is, aki a Hidegbéke első mondata („Néha elgondolom, milyen szerencse, hogy megúsztam háború nélkül eddigi életemet, pedig hatvan év nem kevés.”) után már a délszláv háborúnál és József Attilánál („a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál”) tart: repít, nem hagy lusta pihenőket. Néha frissen facsartan fanyar, néha frissítően ironikus, de ami minden szövegen átüt: az a részvét. A jelen olyan csendes régésze beszél, aki képes árnyaltan szemügyre venni a dolgokat. Nem követi el azt a hibát, hogy leméri, hány kiló egy hattyú. Udvariasan nyújtja be a számlát. Magunkról. Elsikkasztott reményekről, pálfordulásokról, továbbélő elnyomásról, cenzúráról, a mocskos testű, százfejű nyomorról. A szavakat finomat főzve, pörkölve: „Így dolgozik egy író. Ne túlozzak, egy lény, aki író szeretne lenni. Szavakat válogat, leül egy asztal mellé, és a lencséből kiválogatja a feketét, száradtat, picit, gyanúsat. ami marad, fénylő tiszta szemek, de nekem egyetlen kell. Az irodalom nem lencsefőzelék”. Lakiteleki lélek, lakiteleki léptékek: ez jut eszembe Tóth Erzsébetnek a Nap kiadó Magyar Esszék sorozatában megjelent könyvéről, ami a soha meg nem kopó nemzeti gondolat apoteózisa is. A Kortárs Kiadó és a Nap Kiadó foglalkozik sorozatszerűen kortárs magyar esszék megjelentetésével. Szegények volnánk, ha már ők sem lennének, hiszen a vers mellett talán az esszé a legszebb és legalázatosabb. A Hidegbéke dekoratív. Kemény táblás. Fehér alapon hidegzöld a cím. Alatta egy kellemesen színes képen egy macska a klaviatúrán két lábra állva épp betörni készül egy számítógépbe. A hátlapon Gróh Gáspár meggondolt gondolatai: „vesztesek azok is, akik látszólag diadalmaskodtak: nekik is egy vesztes országban kell élniük”. Alatta egy régi fotón Tóth Erzsébetet láthatjuk egy reményzöld pálma alatt. Három részre osztott, jól szerkesztett, sűrűn szedett, tömény kötet. Öttucatnyi írás, zömében esszék, publicisztikák és tárcák: öt év termései. Reálisan beszél filmekről, zenékről, reklámokról, a nyelvről („egy kőgazdag és egy csontszegény”), Nyírségről, Zuglóról, az aluljárók mocskáról, az írásról („a honorárium átlaga sokkal kisebb, mint harminc éve”), a posztkommunista zavarosról („a besúgórendszer átvilágítása elmaradt”),


99 a gonoszan tabusított cigánykérdésről („hány doboz romlott konzervet löknek a cigányoknak”), a mindent átható manipulációkról, magáról („sehol sem vállalták a munkáltatásommal járó terheket”), az elúszó gyerekkorról („Érdekes, az évzárókra jobban emlékszem”) is. Reflektál, ironizál, néha kikacsint, kimosolyog, jó ritmusérzékkel, ahogy kell. Nem szalad el vele a ló, akkor sem, ha keményen szól: „A sok beszéd [...] nem más, mint az igazság elferdítése, tehát bűnnek minősül. [...] Az, aki három mondatban közli azt, amihez egy is elég lenne, más gazemberségekre is képes.” Szószaporítás helyett egy elemi idézettel fejezem be: „Nem értem azokat, akik mindenáron bocsánatkérésre akarják kényszeríteni mondjuk Biszku Bélát, vagy az iszapkatasztrófák okozóit. Aki tönkretette az életemet, tőlem ugyan ne kérjen bocsánatot. A bocsánatkérést elfogadom attól, aki a lábamra lépett véletlenül.” (Tóth Erzsébet: Hidegbéke. Nap Kiadó, Budapest, 2013) Pollágh Péter Az emlékezés művésze: Patrick Modiano A Svéd Királyi Akadémia a 2014-es irodalmi Nobel-díjat az 1945-ben született Patrick Modianónak ítélte oda „…az emlékezés művészetéért, amellyel megjeleníti a megfoghatatlan emberi sorsokat…”. Modiano a 15. francia író, aki megkapta ezt a magas elismerést. Utoljára Jean-Marie Gustave Le Clézio részesült 2008-ban a kitüntetésben. Az író apja szefárd zsidó, aki Olaszországból érkezett Franciaországba. Anyja flamand (belga) színész- és énekesnő. Így a francia író anyanyelvként a hollandot sajátította el. A háború alatt apja nem volt hajlandó a sárga csillagot viselni, illegalitásba vonult és a belga színésznő iránti szerelmét is titokban tartotta. A következmény azonban nem maradt titokban. Az író ennek a szerelemnek a gyümölcse. Peter Eglund a Svéd Királyi Akadémia állandó titkára szerint a Franciaországban sikeres írót más országokban kevéssé ismerik. Így van az Magyarországon is annak ellenére, hogy négy könyve magyarul is megjelent, és egy (szerző utolsó előtti kötete) jelenleg is kiadás alatt áll. Modiano műveinek jellemzője, hogy a szereplők kutatják a múltat, felidézik az elmúlt idők emlékeit, elemzik az események kapcsolódását, összefüggéseit, és végső soron keresik önmagukat. A múltba fordulás indítja Eglundot arra, hogy a Nobel-díjas szerzőt korunk Marcel Proustjának nevezze. A múlt elemzése, az emlékek felidézése jellemzi A Kis Bizsu hősnőjét, a tizenkilenc éves Thérèse-t is. A lány a bonyolult Chȃtelet metróállomás forgatagában véletlenül megpillant egy sárga kabátos nőt, akiben anyját véli felfedezni. Az esemény elindítja múltjának felidézését, felszínre hoz-


100

Vár Ucca Műhely 46.

za a fájó emléket, hogy anyja több mint tíz éve elhagyta. Csak egyetlen hírt kapott felőle, hogy Marokkóban évekkel ezelőtt meghalt, de a hír, mint minden a történetben, homályos, megfoghatatlan, beleolvad a párás háttérbe. Többször követi a láthatóan rossz körülmények között élő sárga kabátos nőt, de megszólítani sohasem meri. Az anya hajdan balettáncosnak készült, de bokája megsérült, így csak rosszhírű helyeken léphetett fel. Hirtelen azonban jómódú lesz, ír hangzású arisztokrata nevet vesz fel. A jómód oka feltehetően egy férfi, talán az apja, de a lány erről semmit sem tud. Az anya a lányához hidegen viszonyul, bár Kis Bizsunak nevezi. Sőt arra is ráveszi, hogy egy filmben szerepeljen vele, amit minden bizonnyal a gazdag barát finanszíroz. Az anya hidegségét aláhúzza, hogy a kislány szeretett kutyáját is elveszíti. Feltehetően figyelmetlenségből. Aztán egyszerre minden megváltozik, Az anya a lányát vidéki barátnőkhöz küldi, és eltűnik a lány életéből. Nem marad más utána, csak egy festmény (amely később elkallódik), meg az emlékezést szimbolizáló kekszes doboz, néhány feljegyzéssel és fényképpel. A történetben több furcsa szereplő is feltűnik. Így a sok nyelven tudó Moreau-Badmajev, akinek a keresztneve nem derül ki. Az viszont igen, hogy a kettős nevet az orosz apa és a francia anya neve alapján viseli. A férfi művelt, sok nyelven beszél. Az a foglalkozása, hogy hallomásból lejegyez különböző, a rádióban elhangzó beszédeket, amelyeket lefordít és megbízóinak továbbít. Még magyarul is tud, hiszen egy éjszakai adás során József Attila Mama című versének két versszakát is lejegyzi. A férfi és a lány kapcsolata homályos. Az világos, hogy a férfi megpróbál lelket verni a múlt nyomása alatt egyre jobban összeroppanó lányban, de testi vonzalom jeleit egyáltalán nem mutatja. Ugyancsak furcsa a lány viszonya másik önzetlen támogatójával, a gyógyszerésznővel. Az olvasó hajlamos lenne valamiféle leszbikus kapcsolatra gondolni, de ezt a gondolatot a könyvben semmi sem támasztja alá. Ez az ismeretség is megfoghatatlan marad, lebeg a levegőben, mint minden és mindenki a történetben. A regény végkifejlete szempontjából lényeges, hogy hősnőnk egy családnál munkát vállal. A kislányra kell vigyáznia, aki körülbelül annyi idős, mint ő, amikor az anyja elhagyta. Valadier-ék ugyanazon a környéken laknak, mint valamikor Thérèse. Lakásuk rideg, bútorozatlan, átmeneti. A titokzatos szülők kislányukkal ugyanolyan hidegen bánnak, mint valamikor az anyja ővele. Még neve sincs, csak kislányként szólítják, illetve emlegetik. Így nem csoda, hogy a két lány egyre jobban vonzódik egymáshoz. Amikor a kislány kutyát akar, a szülők mereven ellenzik. Ez újra felidézi Thérèse-ben saját kutyája elvesztését. Egyszer a Valadier házát zárva, lepecsételve találja. A kislány elvesztése, a múltban való vájkálása, saját lényének haszontalan keresése végső kétségbeesésbe kergeti Thérèse-t. Öngyilkosságot kísérel meg, eredménytelenül. Mikor feleszmél, olyan számára, mintha akváriumban lenne. „Nem értettem, miféle árnyak leb-


101 bennek ide-oda az akváriumokban. Később elmagyarázták, hogy annyira összezsúfolódtak a betegek a kórházban, hogy nekem csak a koraszülött osztályon tudtak helyet szorítani. Még sokáig hallottam a vízesés zúgó hangját, amely ettől a naptól kezdve az én számomra is az élet kezdetét jelentette” – fejeződik be pozitív felhanggal a történet. Talán ez az ismertetés is érzékelteti, hogy mennyire különleges ez a mindössze 120 oldalas regény. Egyet kell értenünk Rőhrig Eszterrel, Modiano nagy tisztelőjével, a könyv fordítójával, aki a könyvhöz írt utószavát a következő mondattal kezdi: „Aki ezt a könyvet kézbe veszi, inkább érezze, mint értse, amit a szavak és a mondatok megfogalmaznak.” Szintén Rőhrig Eszter ajánlja, hogy aki Modianót meg akarja ismerni, annak ezzel a könyvvel kell kezdenie. E sorok írója erre a kezdetre biztatja az olvasót. (Patrick Modiano: A Kis Bizsu (La Petite Bijou). Fordította: Rőhrig Eszter. Tarandus Kiadó, Győr, 2014) Mészáros Ernő „Ez az egy élet van, ezt kell gyógyítani” Tompa Andrea immár háromszorosan díjazott regénye, a Fejtől s lábtól nem csupán az irodalmárok elismerését vívta ki (Artisjus-, Békés Pál- és Déry Tibor-díjjal jutalmazták eddig), hanem az olvasókét is. Népszerűségét mutatja, hogy egy éven belül két utánnyomást is megért. Titka, hogy úgy olvastatja magát, mint a 19. század nagyregényei. Szerzője világot teremt (történelmileg hiteles világot), s olyan szereplőket, akikkel szívesen azonosulunk. Ezek a szereplők Kolozsvárra kerülő orvostanhallgatók, „egyik leány, másik nem”. (301.) Velük, egy székely úri fiúval és egy zsidó származású polgárlánnyal fedezhetjük fel a 20. sz. első évtizedeinek polgárosodó Erdélyét, általuk avatódunk be – a tudomány által sem megoldható – életproblémáikba, és velük együtt próbáljuk belakni ezt a roppant sokszínű, élénk szellemű, lelkesítően fejlődőképes, mégis belakhatatlan világot. Belakhatatlan, mert sok kísérlet, erőfeszítés dacára sem tudják a hőseink otthonossá tenni. Hisz mikorra kialakítanának már egy elfogadható életstratégiát, eldördül egy puskalövés (Szarajevóban), vagy áthelyezik a határokat (a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban), s máris lehet elölről kezdeni az élet újraépítését. Már annak, persze, aki túljut a történelem útzárain. Mert a könyv lapjain találkozhatunk olyanokkal is, akiket a történelem minden reményből kiforgat. Van, aki új hazát kényszerül választani: repatriál a kolozsvári egyetem legtöbb tanára. Van, aki marad, de fájdalmában, sértettségében megkeseredett, gyűlölködő emberi ronccsá torzul. S van, aki „nem bírja a váltásokat”, s öngyilkos lesz. Az előbbire


102

Vár Ucca Műhely 46.

a férfi főhős apja a példa, az utóbbira a zsidóból magyarrá lett Hevessi Imre professzor, aki március idusán betiltott kokárdával a kalapján lesz öngyilkos. Mert nincs már kórházi állás román eskü nélkül, nincs magyar nyelvű egyetemi oktatás, s nincs már „kincses Kolozsvár” sem. A „megtört város” új neve Cluj. A két orvossá érő fiatal tartózkodik a végletes reakcióktól. Megóvja őket a felvilágosodásban gyökerező modern (nem posztmodern!) értékrendjük. Ezt a ’10-es évek első felében alakították ki olvasmányélmények, a professzorok tanítása nyomán és a „Kőr”-ben vitázva. Ők, bár nem önmegtagadó módon, de a közjót akarják szolgálni. Tehetségükkel, tudásukkal használni akarnak – Erdélynek, az emberiségnek –, „cselekedni a jót”, ahogy egy „igazi hívatáshoz” (459.), az orvosláshoz illik. A medika igen korán megfogalmazza ezt a célt, s hangoztatja is nagy pátosszal. Néha meg is mosolyogjuk acélos tudatosságát, főleg, mikor látjuk, a hivatás (s később a politikai küldetés) korántsem tölti be minden vágyát. Mert kell, pontosabban kellene „egy férfi” is. „Kivel legyen nekem erkölcsi fejlődésem”? – kérdi. „És mi bennem a hiba, hogy nem közelítenek hozzám a férfiak”? (231.) Megérzi, hogy lágyabbá, nőiesebbé kellene válnia. Nem belemerevednie s beleszáradnia a kötelességteljesítésbe; mert „mi méltóság s gerincesség egyfelől, siralmasság másfelől”. (248.) Néha felsejlenek benne kételyek a hasznos élettel kapcsolatban is. Pl. amikor az ikertestvére elvonszolja egy hangversenyre, s ott a zene ráébreszti kicsinységére. „A tanulás…, az egész gyorskocsizás, mikor az életet mentjük,… az orvosi terveim és ambícióim mind semmi…, mit sem ér ennek a zenének a közelében”. (145.) A kételyeknek aztán igen praktikusan állja útját: kerüli ezentúl a zenét, költészetet és a színházat. Nem hiányzik neki, hogy személyisége egésze rendüljön bele a művészettel való találkozásba. A férfi főszereplőben csak később tudatosul, hogy „mi a dolga”. Az, hogy a háború traumájától és a Trianon-szindrómától szenvedő magyarságot (s egyúttal önmagát) is gyógyítsa. Ekkor áll a maga lábára. Addig szinte apja kreatúrájának érezte magát, olyannak, aki más vezetése nélkül nemhogy gondolkodni (Kant), élni sem tud. Fürdőorvosként a tolsztoji egyszerűség és természetesség jegyében a természetgyógyászat 19. sz.-i eszközeivel (vegetáriánus étrend, fizikai munka, víztaposás stb.) kezd gyógyítani. Bár családja is helyteleníti s az orvosi akadémia is kuruzslásnak minősíti tevékenységét, kitart mellette. Az adott helyzetben a lélek orvoslását előbbre valónak tartja a test gyógyításánál. És persze magánorvosként esküt sem kell tennie egy idegen hatalomnak. Pedig korábban, a háború éveiben már kórházi orvosként, sikeres sebészként működött. Negyedéves volt, mikor tanárai felfedezték különleges kézügyességét: „Óperáljon, fiatalúr! Óperáljon? Vigyázzon nagyon a kezére, mert ön egy Paganini!”(265.) Professzorai bizalma mélyen megrendítette. Addig apja szemével látta önmagát: hitvány, gyenge embernek. S most az ő csodájára


103 járnak, pedig még csak kórházi gyakornok. A háborús gyorsamputálások s a fronton a hadi kórházi ellátás silánysága, az „embervágás” kegyetlensége és reménytelensége azonban elundorítja. Ezt az undort tetőzi aztán az ország megcsonkítása: Erdélyt levágják a nemzettestről. Az érző, dobogó szív (az orvos ezzel a testrésszel felelteti meg Erdélyt) kimetszésre kerül. A fenti történések a 19. sz. regénypoétikai eszközeivel is megörökíthetők. Tompa Andrea azonban új eljárásokhoz folyamodott, s ezek révén a történetmondás maga is új jelentést generál. A mű legfőbb újítása a narráció többszólamúsága. A regényíró háttérben marad, s hőseinek adja át a szót. Ők számolnak be, Szt. Ágoston-i módon, vallomások formájában fejlődésükről és az öntökéletesítés terén elszenvedett kudarcaikról. (Így a szerző a 17–18. századi erdélyi confessiók tradíciójához is csatlakozik.) Két vallomássorozat fut párhuzamosan a műben, s diskurzusukba két ízben egy harmadik szólam is bekapcsolódik: az orvos apja, a Brassó környéki aljegyző a maga levélnek álcázott szónoklataival. (Ő a románokhoz, zsidókhoz, szászokhoz való viszonyról, a női emancipációról, a férfiasságról s az élet értelméről máshogy vélekedik, mint főhőseink.) Az orvosok maguk felváltva szólalnak meg, bár nem feltétlenül fejezetenként váltják egymást. A regény első felében inkább a medikát halljuk, míg a 23. fejezettől inkább a férfi orvost. Mindig az beszél, aki épp kézbe veszi a sorsát, s így nagyobb szüksége van a dolgok tisztázására, önelemzésre. Ebből persze az is következik, hogy az elbeszélők nem mondják el az egész életüket, hanem in medias res kiragadnak helyzeteket, történéseket az életútjuk másfél évtizedéből (1910-től). Ezeket aztán analizálják, értékelik, s közben reflektálnak mások ítéleteire is. A medika az első megszólalásaiban igazolni igyekszik önmagát. Amellett érvel, hogy helyesen döntött, mikor lány létére egyetemre jelentkezett. Ugyanis őt a családja a tradíció borítása miatt kitagadta. Valóságos védőbeszédeket fogalmaz. Részben otthon, a szülői házban, Nagyenyeden, részben levélben. Az egyetemi évei alatt pedig mindig mérleget készít: helyesen él-e. Tanulmányi eredményeivel, pályadíjaival, munkavállalásaival, takarékosságával és tanárai megbecsülésével mind azt bizonygatja maga-magának s környezetének: ő jó lány, nem érdemelte meg, hogy eldobják. A magány azonban fojtogatja és elbizonytalanítja: „Kell gondolkozzak rajta…”(44.) A férfi elbeszélő a regény második felében szólal meg gyakrabban. Ekkor kerül döntési helyzetekbe. Dönt arról, hogy sebész lesz, aztán módosít: fürdőorvos. Mindkét elhatározást sok-sok morfondírozás, töprengés kíséri. Korábban inkább csak búsongott, panaszkodott, s maximum ostorozta magát kényelmességéért, erőtlenségéért, amiért képtelen szembeszállni apjával (aki Bécs vagy Pest helyett csak a kolozsvári tanulását támogatta). Az ő naplószerű megnyilatkozásaiból fokozatos fejlődés rajzolódik ki. Le kell szoknia a henye, könnyelmű életről, s ki kell alakíta-


104

Vár Ucca Műhely 46.

nia egy hasznosabb és racionálisabb életformát, hogy a családi (vagy székely?) átok: a depresszió és vele az alkohol el ne rontsa. Aztán pedig meg kell őriznie hűségét a magyarsághoz, még ha ez „káros” is, hisz az órákat át kell állítani román időre. A két párhuzamos szólam a regény végén egyesül: az énformát felváltja a közös beszéd: a többes szám első személy. Ezt a különleges zárást több szinten (a nyelvben és a cselekményben is) előkészíti az író. A nyelvben oly módon, hogy a narrátorok stílusát az utolsó harmadban egymáshoz simítja a szerző. A regény elején még elég jól elkülönül a két hang – kifejezve az eltérő társadalmi helyzetet, mentalitást és gondolkodást. Ez akkor is igaz, ha mindkét elbeszélő ugyanazt a régies, nyelvjárásias (regionális) köznyelvet beszéli. (Ezt a nyelvváltozatot egyébként hibásnak és körülményesnek érezzük, ám a regény végére megszokjuk és megszeretjük.) A lány cselekvő alkat lévén szeret tömören fogalmazni; egy-egy eszmefuttatását csattanós tő- vagy hiányos mondattal zárja: „Én mindenesetre, amint tudok, megbocsátok. Csak tudok-e.” (23.) „Várom a hatást. Zérus.” (23.) Ő a polgári világból érkezik, s több szlenget és élőbeszédbeli fordulatot használ, mint narrátor társa: „Viszont nekem kutyául kevés az ösztöndíjam, úgyhogy pláné.” (96.) „Csók nuku.”(251.) Az ő megnyilatkozásai gyakran ironikusak vagy szatirikusak. Éles szemű, gyors felfogású lány, igen gyorsan felfedezi magában és másban az esendőséget. Anyját pl. így jellemzi: „Ülne ott azzal a nagy kövér testivel egyenesre fűzve..., s nézne lekonyuló szájsarokkal, hogy a gyermek meggyalázta a hitet, de a hitet még hagyján, hanem az evés szentségét. Egy Mensán, kérdem. Hát mit adnak ott, kérdem.” (42.) A medikának van humora, de a beszéde azon túl, önmagában is gyakran komikus a sok kontraszt, az örökös javítgatás, helyesbítés és a nyelvhelyességi hibák miatt. A férfi narrátor eredendően a székely nemesi-hivatali réteg társalgási nyelvét beszéli. Tájszókat, archaikus kifejezéseket természetesen ő is használ. A medikánál igényesebben fogalmaz, hangulatos állapotrajzokat ad sok jelzővel. Az ő nyelve inkább írott nyelvnek tetszik, a naplók, levelek nyelvhasználatához igazodik, s kicsit székelyesen csavaros. Gyakran él késleltetéssel. No, de mitől lesz hasonlóvá egy idő után a két hang? Egyrészt mindkét elbeszélőre hat az orvostudomány nyelve, a szaknyelv. Másrészt a beszélők személyisége változik. A lány egy művi vetélés következtében elbizonytalanodik, a fiú pedig sikerei nyomán határozottabbá válik. A legfőbb összhangteremtő azonban kettőjük (és nyelvhasználatuk) között a hasonló létélmény. Ifjúságukban megélték Erdély szellemi megújhodását, felnőttként pedig a katasztrófákat. A két szólam egybesimulását természetesen a cselekmény is indokolja. A párhuzamos történetek (ezúttal nem a végtelenben, hanem) a regény utolsó fejezeteiben találkoznak. Az életutak ugyan már korábban is ke-


105 resztezték egymást, de most a két orvos mintha végérvényesen egymásra találna. „Hurrá! ... Régóta vártunk erre már!” – kiálthatnánk Puskinnal. Legyen már happy end ennek a két magányos (és magának való) embernek a históriájában! Ha már ugyanarra az egyetemre jártak, ugyanazokért az eszmékért lelkesedtek (a Nyehó Kőr nevű asztaltársaságában), ha rokonszenvvel figyelgették egymást itt és ott, s ha már együtt töltöttek egy mámoros órát egy nővérszoba szűk kanapéján „fejtől s lábtól” a háború „másadik” évében. Igaz, azután elkeveredtek, elkerültek egymás közelségéből, de két gyermek, egy ikerpár a szegénysorról őrizte nevükben az összetartozásukat. Azok a császármetszéses ikrek, akiket közösen segítettek világra, akiket róluk neveztek el, s akik szintén fejtől s lábtól feküdtek anyjuk méhében. Azonban a regényíró a hősök révbe érkezését körberakja kérdőjelekkel. Mert meddig tarthat szövetségük? Az egyiket a múlt tartja bűvöletében, a másikat a jövő. Az egyik makacsul ellenáll az új hatalomnak, a másik a lehető legtermészetesebben tanulja az új impérium nyelvét, és esküszik fel annak királyára. (Mert asszimilánsként neki a magyarsághoz is alkalmazkodnia kellett.) Így ő gyermekgyógyászként továbbra is kórházban dolgozhat, míg társa élete igazi szerelméről, a sebészetről mond le, mikor magánorvos lesz. A nő a „szociálista” nemzetköziségben bizakodik, hite szerint majd ez fogja orvosolni Erdély sebét. A férfi őrizgeti, dédelgeti magában hazafiúi fájdalmát, sértettségét, s az idő múlásától reméli a seb behegedését. „Mert száz esztendő biztosan kell, hogy kimenjen minden harag, s dűh, s olyasmi.” (398.) Vajon meddig fog ez a pár együtt maradni? Megértik és elfogadják egymást, hiszen egy nyitott szabad szellemiségű világba nőttek bele, de máshogy éreznek, és a világ is megváltozott. Tompa Andrea nem ad választ, a kérdéseket sem teszi fel, csak tapintatosan jelzi a feszültségpontokat. A történelemből sajnos tudjuk a választ. A különböző származású, társadalmi helyzetű és ideológiájú emberek majd egymás ellen fordulnak. De a „kezdet” Tompa Andrea történelmi példázatában mégis biztató: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” (Vörösmarty) S jó olvasni erről a kezdetről, még ha a szerző érzékelteti is: a kezdetben ott a nem kívánt folytatás. A Fejtől s lábtól szívderítő olvasmány. Párját a magyar irodalomban nem is találom. Csak a film világában. Enyedi Ildikó gyöngéd humorú, játékos filmje, Az én XX. századom mesél a tudásvágynak, cselekvési vágynak arról a szédületéről, amelyről az író. És ez is, az is szembesít az árvasággal, az elveszettségérzéssel s az emberben megbújó kettősségekkel. Ha más kontextusban is. (Tompa Andrea: Fejtől s lábtól című regényéről – Pozsony, Kalligram, 2013) Domján Edit


106

Vár Ucca Műhely 46. Szemlélődésbe zárt erdő

Az erdő titokzatos hely – a beavatásé. Nem a tanulság, hanem a határátlépés tere. A lélek megmerítkezik a „rengetegben”. De – akár az eltévedésben, akár a benne fellelt sajátos egyedüllét által részesülünk ebből a közegből – birtokolni (a magunk számára behatárolni) nem tudjuk. Áthatolhatatlansága az életfolyamatok burjánzását és összeszövődését szemlélteti. Az idén immár hetvenedik évébe lépett, Botár Attila A helyzet izotópjai című kötete – a korábbiakhoz hasonlóan – egy erdő képzetét hordozza magában. Különös természettel rendelkezik ez a „szemlélődésbe zárt rengeteg”. A burjánzó képi világ mellett biztos kameravezetés jellemzi. Nem egy vadon rajzolódik ki a szemünk előtt, de a bemutatott részlet képes felépíteni maga köré az erdőség érzetét, atmoszféráját. A több jelentésrétegben is alaposan kimunkált képekben sok esetben fényjátékkal telítődnek a vizuális elemek. A fényviszonyok ábrázolása a napszakok mozgásának érzetével gazdagítja tájleírásait (Szőlőhegyi áthallások, Szoba költözés után). Sok esetben a jelzők nem a hatásfokozást szolgálják – különösen impulzívvá válnak a képtársítások azáltal, hogy olyan, elvárásainktól eltérő képi-hangulati világba irányítanak, ami a jelzős szerkezet két „síkja” metszett ki magának. Jellemzőek a többszörösen összetett képek, a visszacsatolásokkal finomított asszociatív építkezés (Tengeritörés – 1956). Ezek az írások nem csupán az ütemezésben formálódó, szerteindázó mondatstruktúrák, vagy a visszafogott, illetve elhagyott központozás miatt kívánják meg a figyelmet. A képtársítások komplex vizualitása is megkívánja, hogy a versképeket kibogozzuk magukból, és így táruljon elénk a hihetetlenül bonyolult szőttesük. A szövegek erőssége, hogy az általuk használt képi elemek minden esetben szervessé válnak. Nem aláfestő szerepet töltenek be, működésük egy jelenet atmoszférájába szervesülő hanganyaghoz hasonló. A szövegek jellemzően asszociatív működése alkalmas arra, hogy egyes gondolatok súlyozottságát megtörje, más szintre helyezze.1 Így válik ráeszmélés aktusánál hangsúlyosabbá a rácsodálkozás. Camus utolsó útja című vers aknázza ki legjobban ezt a fajta építkezést. Ábrázolásmódja roadmovie-kra emlékeztet – elmosódott képek, amelyek az életút kulcspozícióira történő fókuszáláskor élesednek ki.2 Ezt a metódust találhatjuk a Jöhet-e válasz? utolsó versszakában feltett, kvázi létkérdésében is: „Milyen tűnődés szülte világra?” (Honnan lett?) A filozofikusnak tűnő kérdésben nem az eredet válik lényegessé, hanem a szemlélt dolog kiterjedtsége által keltett érzet (…válasz? Akár a mesében” ) 2 Sok esetben Botár utalásrendszerei is az asszociáció könnyedségével operálnak. Töredelem című versében mottója („ne köpj a tengerbe”) a Gödör két arc közt. „nem köpünk oda, ahol az otthonunk csillagábrákat fürdet” – sorára reflektál. Ugyanez figyelhető meg abban is ahogy az Ami téged illet ciklus visszautal az előző szövegegység 1


107 A kötet verseire inkább játékos, mintsem a súlyos tekintet jellemző. A lírai én beleszálazódik a részletekbe, hogy az egész megjelenítése helyett a részek egymással való kölcsönhatására mutasson rá. Botár kötetében saját kozmoszának logikája teremt egységet. Nem lelhető fel homogén szimbólumrendszer, tematika, explicitté tett ideológiai vonulat – az önreflexió jellege is spontán, változó. A kötet látásmódjának konzisztenciája – a kialakított ciklusok ellenére is – megnehezíti az olvasó számára, hogy részekre bontsa szét ezt a kötetnyi szövegegységet3. Az önmaga útját(mozgását) is tüzetesen megfigyelő tekintet végig dominál. Botár sajátos látásmódját is szemléltetve jelenik meg több írásban a szerepfelvétel4 és a szövegszerűségre való reflektálás5 – olyan játékosságok, amik kibillentik az olvasó azon kísérleteit, hogy „bizonyosságot” nyerjen. Nincs végpont, se használt mélyértelműség, amit ezek a versek felkínálnának. Botárnál életbölcsessége nem belenyugvásra beváltható tapasztalati pontok halmaza – nála a „megbékélt” tekintet helyett a fókuszálás profizmusát találhatjuk. Képes olyan keretbe vágni a képet, hogy a kivágott rész azt rögzítse a vanból, ami lehetséges (mert van), de csak a jól figyelő szemnek mutatkozik meg ebben a formájában. „Tied, ne felejtsd, / a fecskén megakadó / tárt gyerekszemet” (Fi-karcok) A szövegműködés explicitté tétele mellett jellegzetes a gondolatjelek használata is – több verse ezzel az írásjellel végződik, a megszokott hármaspont helyett. A három pont a (további) megszólalás lehetetlenségét, vagy a lehetőségek végtelenjét jelzi. A gondolatjel – ami ilyenformán se nem zár, se nem nyit – a maga szerénységével enged teret egy másik gondolatszálnak, ami az előzőből fut tovább. Bizonyos esetekben funkcionálhat úgy is, mint kötés két szöveg közt. A gondolatjellel lezárt (nyitott) versek koncepciója jól illik Botár asszociatív verselési stílusához – a hármas (vég)pont helyett gondolatsor továbbfonódásának játékát kínálja fel az olvasónak. Dukai István  kritikájához6 képest  jelen kötetben  nem érzékelem „számvető, mérlegvonó” versek erősödő jelenlétét. A Dukai által említett (Darázs) címadó versének utolsó szavaira. Megjelennek tematikai egységek, de ciklusokba ékelve (Lapok Iglice könyvéből, A Duna hídjai, illetve ilyenek a párba rendezett versek is pl.: A befalazott szavai / A befalazó szonettje, vagy a Krónikátlan ének / Mélosz néma) 4 „Voltam már madárijesztő, gótikus eke, Kőmíves Kelemen és asszonya, attikai kalandornő és Isteren átkelő szittya lovas.” (Részlet a fülszövegből) 5 Szegélyen című versben a – Botár szövegei által különösen igényelt – újraolvasás aktusa kerül említésre, máshol egy hasonlattal utal kedvelt versformájára („éles szögletek / horzsolnak össze, akár egy szonettben” – Szoba költözés után II.). Látogatóimhoz című írásában nem csak fiktív istennőit üdvözli, hanem a kötetbe belépőket is. A Kavicsdalban pedig saját, asszociációs szövegalkotásra való hajlamát teszi játékossá – az Álmodott v betűkkelben mindezt a fonémák szintjéig fokozza. 6 Dukai Botár Attila előző kötetére (Éneklő nyomok) írt kritikájára utalok itt. (DUKAI István: Gázlók a Botár-folyón, Budapest, Hitel, 2010. május) 3


108

Vár Ucca Műhely 46.

„idill” burka megtörik, feltárul, és a benne lévő világ kiszellőzik. A helyzet izotópjaiban – a közösség sorsába ékelt személyes út megjelenítése helyett – elsősorban az egyedi események kerülnek előtérbe. Az írások inkább parafrázisai egy történelmi helyzetnek (szinkron történetírás történik.) A találkozások, életképek, intim terek csöppet sem válnak vallomásossággal terheltté – a helyzetek „jelenségként” mutatkoznak meg. Botár emlékezéssel, öregséggel kapcsolatos verseire is jellemző, hogy a tapasztalt dolgok élményszerűsége felülírja a tapasztalatok tanulság jellegét. Mégsem az érzelmi reakciók, hanem a szemlélődésben kiforrt nézőpont dominál. A halál nem a félelem – a testi folyamatok – élménye, de nem is misztérium. Elmúlás, illetve átlépés helyett inkább átformálódás  (Alkalom, Sorok Alsónekeressről). Hasonlóképp jelenik meg nála az időskor dinamizmusa. Nem a kezdet és vég közti vonal utolsó szakaszaként, hanem működésében láttatja az öregséget. Az egész kötetre  jellemző a változás észlelése. Még a pusztulásképek sem inaktív folyamatként ábrázolódnak, nem csupán végeredményükben7. Teremtés, fejlődés, és öregedés is „természetessé” válik Botár erdejében. Fény-évek versei ezek. Időtapasztalat érződik bennük – amit mégse azonosítanék az időskor, vagy az elmúlás tapasztalatával. A megélt út által kimért távolságból történő rátekintés hatja át a szövegeket, melyek bonyolultsága megkívánja, játékossága pedig kiérdemli az újraolvasást. (Botár Attila: A helyzet izotópjai, Művészetk Háza, Veszprém, 2012) Rábel Zsófia Salamon király szorong „…az idő a legnagyobb szemétláda…” (idézet a könyvből) Száz éve született a litván–orosz származású legendás francia író, pilóta és diplomata, Roman Kacew, alias Romain Gary, alias Émile Ajar. Vilniusban látta meg a napvilágot, de orosz anyjával még kisgyermek korában Franciaországba emigrált. Ifjúkorát Nizzában töltötte. Egyedülálló anyja rajongásig szerette, életét fia jövőjének szentelte. A nyomor szélén egyensúlyozva meg volt győződve, hogy fia híres művész és diplomata lesz. Hamar világossá vált, hogy a fiúnak sem a zenéhez, sem a tánchoz, sem a festéshez nincs tehetsége. Maradt az irodalom. Már csak azért is, mert az ifjú Romain verseket kezdett írogatni. Az irodalmi pályához azonban megfelelő név kellett, hiszen Kacewként senki sem lehet híres francia író. Ezért az anya és fiú sok időt töltött a jól csengő név kiválasztásával. Szá7

A szürkület istennőinek tánca az erózió, de a bibliai asszociációkkal is átszőtt szamár alak kiűzetésre ítéltsége, és S az Én hová? lírai énjének küzdelembe vetettsége mind a „lényeges megtörténtének”, az „útra rendeltségnek” a tapasztalata is.


109 mos variáció felmerült, amit az is tükröz, hogy az író később, a fenti két néven kívül, több álnéven is publikált. 8 Az álmok valóra váltak. A fiú, Romain Gary néven ismert író lett. A háború alatt De Gaulle hadseregében pilótaként szolgált, hősiességéért többször kitüntették. A háború után a francia diplomácia magas rangú hivatalnokaként tevékenykedett. Írói sikereinek fényes bizonyítéka, hogy egyetlen olyan szerző, aki a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat mind Romain Gary, mind Émile Ajar néven elnyerte.9 Ez ugyan ellenkezik a díj kiírásával, de csak az író halála, azaz 1980 után derült ki, hogy Gary és Ajar ugyanaz a személy. Minderről semmit sem tudtam, amikor 1977-ben a magyar kiadásban megjelent Előttem az élet (La vie devant soi) című Ajar-kötetet olvasni kezdtem. A regényt nagyszerűnek találtam. Akik ismerik ezt a csodás történetet az arab kisfiú és a zsidó öregasszony kapcsolatáról, megértik, hogy miért. Amikor legközelebb Párizsba kerültem, nem csak a könyvet vettem meg eredetiben, hanem megnéztem a regény alapján készült lenyűgöző filmet, amelynek főszerepét Simone Signoret alakította emlékezetesen. Így nem csoda, hogy 1979-ben a Mercure de France kiadónál abban az évben megjelent Salamon király szorongása (L’angoisse du roi Salomon) című, szép kiállítású kötetet is megvásároltam. A könyv ma is kedvenc regényeim közé tartozik. Lapozgatása közben többször felmerült bennem, hogy vajon miért nem jelent meg magyarul. Így aztán érthető módon megörültem és egyben kellemesen meglepődtem, amikor az internetről megtudtam, hogy a Park Könyvkiadó Salamon király szorong címen kiadta a művet. Harmincöt évvel az eredeti megjelenése után. Azonnal megrendeltem. A történetben a fiatal francia taxisofőr – Jean – felvesz a kocsijába egy öreg, nyolcvanon túli öregurat, Salomon Rubinsteint. A feltűnően elegáns úrról kiderül, hogy vagyonát készruhák gyártásával kereste, és valamikor „nadrágkirálynak” nevezték. Jean kevéssé iskolázott, de okos, gondolkodó fiatalember, aki szerteágazó ismereteit lexikonokból szerzi. A sofőr szemet szúr Salomonnak, mivel nagyon hasonlít arra a sötét múltú, a németekkel kollaboráló vagányra, aki a háború alatt lecsapta a kezéről szerelmét, Cora Lamonaire-t, az akkor divatos sanzonénekesnőt. A zsidóüldözések elől Salomon Portugáliába menekülhetne, de mivel Cora nem akar vele menni, négy éven át egy pincében rejtőzködik. Jelen történet idején Salomon, Jóakarat S.O.S. néven lelki segély egyesületet vezet, és vagyonát mások, főleg elesett öregek támogatására használja. De mint Chuck, Jean amerikai egyetemista lakótársa félig tréfásan megjegyzi „… Salomon úr nem szívjóságból jótékonykodik, hanem, hogy megleckéztesse Istent, szégyent ébresszen benne, és megmutassa neki a A történetről Romain Garynak a Park Könyvkiadónál 2012-ben megjelent A virradat ígérete (La promesse de l’aube) című könyvében olvashatunk. 9 Lásd Vár Ucca Műhely, 2014, 44., 57–60. o. 8


110

Vár Ucca Műhely 46.

helyes utat.” … „Salamon király pótol valakit, ellátja más feladatát, úgy áll bosszút rajta, hogy helyettesíti, és felmutatja neki a hiányát.” Igazából Salomon az öregség miatt szorong „… a mulandósággal van problémája, és azzal, amit a múló idő művel velünk, fenyegetve érzi magát, mégpedig a közeli jövőben, és minden lehető eszközzel tiltakozik és ellenáll.” Salamon király, akiben egyébként nem sok közös van a bibliai Salamonnal, kitartja Corát, járadékot, jólétet biztosít neki, csak éppen találkozni nem hajlandó vele. Igaz a háború után ő mentette meg Cora életét, amikor az énekesnő szerelmét náci múltja miatt elítélték és kivégezték. Ugyanakkor Cora a háború alatt nem árulta el Salomon búvóhelyét, pedig tudott róla. A sanzonéneklésnek a háború után vége. Amikor újra találkoznak, Cora vécésnéni egy lebujban. Innen emeli ki Salomon anyagi támogatása. Az öregúr „jótékonykodása” odáig terjed, hogy Jeannal virágot és cukrozott gyümölcsöt küldet a hatvan éven felüli Corának. Jean, aki az egész bolygóért, a kihaló félben lévő állatokért, következésképpen a haláluk előtt álló öreg emberekért aggódik, táncolni viszi Corát, sőt a szeretője lesz. Nem személyes, hanem általános tiltakozásként: „Nem sajnálatból csináltam. Hanem szeretetből. Nagyon is jól tudod, hogy milyen az Chuck. Szeretetből, de annak semmi köze őhozzá. Pontosan tudod, hogy ez általános nálam.” A történetet tovább bonyolítja, hogy a kedvenc könyvesboltjában Jean megismerkedik Aline-nal, akit később feleségül is vesz. A dilemma végül úgy oldódik meg, hogy Cora és Salomon, nem kis mértékben Jean ügyeskedése következtében, újra egymásra találnak. Nizzába költöznek, hogy együtt éljék le hátralévő napjaikat. Az élvezetes stílusú, humorral átszőtt regényében a szerző sok mindent elmond életről, halálról, jóról, rosszról. Sokszor olyan érthető formában, ahogy egy taxisofőr az élet nagy kérdéseiről gondolkodik. Így például Jean kijelenti: „Ha boldog az ember, az fontossá teszi az életet, és akkor még jobban fél a haláltól.” Vagy megállapítja – ezt a gondolatot a kiadó a magyar kiadás mottójául választotta –: „A dolgok jó oldalát érdemes nézni, Cora kisasszony, igaz, nem mindig lehet tudni, hogy melyik a jó oldal. Nem nagyon feltűnő”. A könyvet Bognár Róbert fordította. A feladat nem lehetett egyszerű, mivel a szövegben nyüzsögnek, a nem „irodalmi” kifejezések. Bognár jól megoldotta a feladatot. Ami nem csoda, hiszen már az Előttem az életet is ő ültette át sikeresen magyarra. Van tapasztalata Ajar fordításában. Különösen bravúrosak az olyan névátültetések, amelyek valami jelentésre utalnak. Cora neve „Kermody.” Amit az énekesnő Lamenaire-re változtat, mivel az eredeti név kimondva úgy hangzik, mint „cœur maudit”, magyarul elátkozott szív. Ebből a fordító megalkotja a „Rontache” nevet, amely rontásnak ejtendő. Vagy a korlátolt rasszista házmestert nemes egyszerűséggel Toulocnak, azaz tuloknak nevezi. Garyt/Ajart nem könnyű valamilyen irodalmi skatulyába helyezni. Ennek ellenére az irodalomtörténet a háború utáni neoklasszikusok közé so-


111 rolja.10 Ezek az írók az „új regény” (nouveau roman) irányzat után, visszatérnek a történetmesélésre, és ragaszkodnak „… a kidolgozottsághoz, a gondos, klasszikus nyelvezethez, és a bevált regényformulákhoz…” Ezért is érdemes az ismertetett könyvet elolvasni. (Émile Ajar: Salamon király szorong – L’angoisse du roi Salomon). Fordította Bognár Róbert. Park Könyvkiadó, Budapest, 2014) Mészáros Ernő Három könyv tükrében A lét–nemlét legfontosabb kérdéseit, kérdésköreit fogalmazzák meg Kanyár Erika írásai. Ha a prózái felől közelítjük ezt az állítást, akkor mindenképpen a Sváb golgota című regényéhez kell fordulnunk először. Az 1998-ban megjelent dokumentum, családi legendárium nagyon pontosan érzékelteti, hogy az írónő – emberként és alkotóként egyaránt – rendkívül fontosnak tartja az oknyomozást, a pszichoanalitikus feltárást a történelem kegyetlen pillanataival szemben. Ebben az önmegszólító, őseit kereső kényszerben – elkerülhetetlenül – érintkezik nála a családi legendárium, az emlék; és a történelem tényszerűsége. A régmúlt idők embertelen világát megidéző sorok fájdalommal, tragédiával telítődnek. A kitelepítések, a sváb családok hányatott élete, kiszolgáltatottsága, emberi sorsok..., szülei és nagyszülei tragédiája elsősorban, de az író – mint vérszerinti örököse, szenvedő alanya az elkövetett szörnyűségeknek – nem tud szabadulni ettől a lélektani tehertől. Tudathasadásos állapot az a szociografikus, mélylélektani boncolgatás, ahogyan felidézi szülei, nagyszülei, rokonai szenvedéseit. Érzelmi-erkölcsi azonosulásaiban mélyen gyökerezik az a transzcendenciaélmény, amely szintézist igyekszik teremteni, egyben metafizikai dimenziókat is nyit. A tapasztalásnak ez a – közvetlen és sokirányú – formája Kanyár Erikánál különös nyomatékot jelent a szorongatott kisebbség léthelyzetének megfogalmazásában. Az eleve elrendelés, a krisztiológiai sorsszerűség megfogalmazása végighúzódik a könyvön, ami nyomasztóan hat az olvasóra is. Ezért is nehéz, megrázó élmény a Sváb golgota, ugyanakkor sok tekintetben gazdagítja a svábok életéről szóló irodalmat, forrásanyagot. A kutatók számára is igen hasznos lehet ez a könyv, hiszen Herczeg Ferenc A hét sváb; Kalász Márton Téli bárány; Ircsik Vilmos Negyven év némaság; Schőn Mária Hajósi sváb népi elbeszélések; Reisinger Antal Határ című szépirodalmi műveit sok tekintetben kiegészítik, lélektanilag is árnyalják.  Kanyár Erika második önálló kötete – a Profán passió – mintha szerves folytatása volna az előző könyvének. Ebben is a családi történetek, Lásd: Maár Judit (szerk.): A francia irodalom története. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011

10


112

Vár Ucca Műhely 46.

emlékek és események a meghatározók. Ha alaposabban megnézzük ezt könyvet, akkor viszont  mégiscsak felfedezhetjük a különbözőséget, ami a nyelvezetben és a témakörben is másként realizálódik. Itt sokkal erőteljesebbé válik a portrészerűség, a közvetlen családi-emberi környezet arcának felmutatása. Megrendítően szép a nagyszüleiről, nagyapjáról szóló fejezet. Idézzünk belőle egy részletet: „A nagyapám ültette vén diófa... Árnyéka sincs már. Csupaszon meredeznek  az ősi fészek falai. Persze ez sem a régi. A homlokzaton sem díszlik a millennium évszaka: 1896. Pár évtizede rejtélyes módon lángot fogott a zsúpfedél. Tépte, cibálta a könyörtelen szél. Marták a lángok a roskatag építményt, pernyévé vált a savanyú zsellérsorsok tanúja. Múltba süllyedt az agyagból döngölt, a búbos kemence, a vaskosan terpeszkedő körpad s a négyszögletes, hatalmas asztal...” – olvashatjuk a Profán passió című kötet (2008) prológusában. Míg az író első kötete – a Sváb golgota – szélesebb körben, társadalmi és történelmi távlatokban szólal meg, addig a Profán passió erőteljesen életrajzi vonatkozású. Mindez nem jelent leszűkítést, hiszen – bizonyos szempontból – műfajt is váltott ezzel. Krisztus alakja, jelenléte ebben a könyvben – éppen a műfaji sajátosságok miatt – sokkal láthatóbb, közelibb; mert szüleinek, nagyszüleinek közvetlen szenvedéseiről szólnak elsősorban. Evangéliumi, oratóriumszerű nagyon sokszor egy-egy részlet, ami még inkább növeli a mű irodalmi és kultúrtörténeti értékét. Két családtörténeti könyv után Kanyár Erika még mélyebbre ásott. Amit nem tudott elmondani a próza nyelvén – a próza eszközeivel –, a költészet világába kiáltja bele. A visszhang, az időből és történelemből visszaverődő hang – valami egészen sajátos fénytörésen át – mint Smaragd énekek hangzanak fel a jelenben. A hang és a szín keveredése, a múlt és a jelen egyidejűsége drágakővé válnak a versekben. A szinesztéziának, a metaforikus egybevillanásnak és a tér–idő elválaszthatatlanságának ezernyi mozzanata összegződik a Smaragd énekekben (2013). Egyszerre alanya, állítmánya és jelzője is önmagának ez a fogalom, a költő. Ezért érzem magam is szerencsésnek a szerző címválasztását, amit a következő két versrészletben is igazol:                                 Szerelem –                                 Aranymadár                                 smaragd hattyúdalod                                 zeng elhalón                                 sárguló tollaid                                 lehullnak                                 a véget nem érő                                 Időben                                                      Égi úton


113                                 A kristálygömb fénytörései                                 szivárványos színekkel                                 ékítik az élet                                 feketén hasadó                                 barázdáit                                                      Kristálygömb   Az élet–halál kérdéseihez kötődnek ezek a versek is, csakúgy, mint a két prózakötet írásai. Lírai megszólalásaiban igazolja Kanyár Erika, hogy amit nem tud elmondani a próza nyelvén, azt a költészet eszközeire bízza. Teszi ezt egyre nagyobb biztonsággal. Madár János


Juhász Tibor

Kemoterápiás virágok Három ágy volt a kórteremben, ő a középsőn feküdt. Balján gépek tartottak életben egy rákette asszony, akiről éjszakánként nem bírta levenni a szemét. Jobbján, az ablak mellett egy középkorú nő volt, aki a látogatási idő alatt ülepére tett kézzel állt az üveghez, s tőlünk elfordulva nézte a novemberi, katéterszerű utcákat. Egy nap a baloldali ágy fehérre volt húzva. A kisasztalról eltűnt a 100%-os, dísznek odaállított narancslé. Mintha senki nem feküdt volna ott. Izgatottan a füléhez intett, s ahogy odahajoltam, már súgta is, láttam, amikor meghalt, egy másodperc alatt kisimult a bőre, végre visszakapta a méltóságát. Remegő kézzel igazítottam meg a párnáját, segítettem neki a keresztrejtvényben, de az életet hárombetűs szóval én sem akartam kimondani. Az ablaknál a szokásosnál jobban görnyedt a nő. Az asztalán, egy üvegpohárban, kemoterápiás virágok meredeztek, fekete testrészeket hullajtva a kitöltetlen rejtvényekre.

Találat A szeretet tud csak megvédeni minket, mondja a legújabb szekta egyik tagja a fiúnak, akit tegnap este is megrugdosott az apja. A férfi persze ezt nem tudhatja, baljával bibliai idézetekkel teli lapot nyújt a srácnak, aki némi tétovázás után elveszi azt. Állnak még egy percig, esetlenül, mereven, mire a fiú megígéri, hogy felkeresi a lap alján lévő bekeretezett címet.


115 Egy félrészeg tizenévest a prédikátor ugyanezzel az igazsággal állít meg, és kezébe nyomja az idézeteket. Ez a srác intézetes volt, ugyanúgy iszik, mint a nevelőanyja, és már kezd úgy bánni a nőkkel, mint az alkoholista nevelőapja. Megpróbálja értelmezni a mondatot, de üresen tűnnek fel előtte a szavak, minden reagálás nélkül továbbhalad, és nem sokkal arrébb, kiejti kezéből, amit kapott. A lány erős szorítást érzett az alkarján, meglepetten fordult oda. Tekintete egy hűvös, megértő szempárral találkozott, és úgy érezte, ez a férfi szeretni tudná. Nem akarta, hogy megszűnjön a szorítás, mohón kapott a feléje nyújtott lapért, hiszen szüksége volt a kezére, mely egy pillanatra elfeledtette vele a testsúlyát. Boldogan mosolyogtak egymásra a délutáni forgalomban. Mintha pénzt találtak volna.

Ha nem beszélnek rólad Ha nem beszélnek rólad, nem is létezel, mondta a költő, mielőtt szeszbe mártogatott jambusait ráfröcskölte a hallgatóságra. A felolvasáson egyetlen nyelvbotlása sem volt, s utána gondtalanul állt fel, mégis, a dohányzásra tömörültek között szép számmal lehetett hallani a tekintetéből és az arcbőréből levont következtetéseket. Szürke félcipőt, feslett aljú farmert és gyűröttkék bársonyinget viselt, kócos homloka ráborult vizenyős szemeire, amik alól pontosan táncoltak elő a ritmusok. De legtöbben a rövid szótagokat borcsuklásnak, a hosszúkat meg bagóreszeléknek hallották. Kedélyes tisztelettel fogtak vele kezet. S aki igazán szeretett volna megbotránkozni, dedikáltatott is, majd széles szájjal mutogatta körbe szaggatott kézírását.


116

Vár Ucca Műhely 46. A műsor csúszott a hangosítási problémák miatt. A várakozást, az asztalok között szlalomozó egyenruhás pincérnők oldották, töményt és sört szolgáltak fel. Az egyikőjük, egy kerek csípőjű, telt mellű nő hirtelen sikoltozni kezdett, ő nem tűri el, ha alányúlnak, és tajtékzó ujjaival irányt mutatott a kidobóknak. A feje súlyos koppanással verődött vissza a járdáról. Felsegítettem, ő a falnak vetette hátát, s vérző homlokára szorítva zsebkendőjét könyörgött, hogy ne higgyem el, amit az előbb láttam. Nem tudtam, mitévő legyek, hiszen ott állt előttem a példaképem, egy ittas zsebkendő mögé bújva, és láthatóan sokkal nagyobb zavarban, mint én. Mert számára, gondoltam, csak egy pattanásos epigonpalánta vagyok, aki mégis otthagyta érte az est többi fellépőjét.

A főnök állja Mióta itt dolgozok, még nem költöttem cigire, visszhangzott bennem fojtott vidámságú mondata, miközben kezet ráztunk. Nyílt az ajtó, és belépett két öregasszony. Ahogy kiléptem, hallottam mit kérnek, és kíváncsi lettem, mit szólnának ahhoz, hogy a buszjegye mellett még egy cigit is fizettek neki. Nem tudom, hogyan csinálta, de nem vették észre. Rendszeresen szívta a kasszát, nemegyszer hívott meg engem is. A főnök állja, bökött oldalba, és ha igazán jó kedve volt, mutatóujja elért egészen a szívemig. Én kezdettől fogva tartottam ettől, de soha nem próbáltam lebeszélni róla. Tudtam, hogy a főnöke piros Mercedesszel jár, hétvégén meg feketével, hogy nem köszön az alkalmazottaknak, és még akkor sem dicsér, ha véletlenül jól csinálnak valamit. Az a fajta ember volt, aki nem mosta a fülét, mert aranyszínű a zsírja. Így hát mosolyogtam, ha átnyújtott egy dobozt, és csak nevettem, ha feltankolt a szabadnapokra.


117 Hónap elején volt a legnagyobb forgalom, a segélyek és a fizetések miatt. Ilyenkor egy falatnyi ideje sem volt. Csak állt a pénztárgép mögött, köszönt, adott, elvette az összeget, a visszajáró mellé csapta a blokkot és megint köszönt. Bár több százszor megismételte, nem nyűtte el a mozdulatsor. Mosolygott. Mikor én következtem, még kezet is fogott velem, de ahogy viccesen megjegyeztem, hogy zsebéből kilóg a vásárlók sarka, megmerevedett. Komolyan, hidegen sziszegte, hogyha nem lennének gyávák, ők sem dolgoznának a legkevesebbért, ami adható. Aztán megint felvette a jokervigyort, és mintha még borravalót is adtam volna, rám kacsintott.


Cirok Szabó István

Ködbúvár I. Pont annyira meríted a ködbe, Amíg az ajtód engedi. Mint ezernyi kristály rajong körbe És a szembogarad köddel eteti. Ilyenkor legyen nehéz És az összes terved kontrasztját elmossa. Az ilyen november mindig merész Mint aradi tizenegy áll be a sorba. Pont annyira meríted a ködbe Amíg a város engedi, A lávalámpád üvegbúrája mögé Zárnak a kötés szabályai. Így leszel búvár a ködben, És mielőtt belepne az utolsó csepp, Jön a február nagyködmönben És újra tiszta lesz a csend. II. Az ózon szakadt szitán olvadnak át A nap küllői a Petőfi utca fölé. Feloldják az aszfaltot, fellobbanak a fák, Beáll a betontenger a karók közé. Így köpköd rájuk sárga járdakagylót. Indultam, de lemaradtam a kompról. A korlátok a küszöb köré olvadtak, mint rozsdás barna nád. Cserépből hajtom meg a papírhajóm. Tartom, a Petőfi utca még várat rá. Zöld üveg tartja alánk a természet betonkeverőjét. Minden fehér kavics kristályos por az alján. Csobog az utca, a járdaszegély hullámot tép, Kavicspor csillog a kerámiahalak hátán. Estére minden ecset Petőfit fest. Ragacsos aranymázzal én is szétkenem.


119 Cseréphajóm, mint törékeny égitest Siklik a karcos betontengeren. Megreped a zománc, a Petőfi utca ébredne. Bőg a betonkeverő négy évszak között. Tudom, hogy ilyen az utca telente, Mégis azt hittem, hogy ma nyárnak öltözött.

Prokletije Zúdul a vashegy a lovak fején, vasforgácsban ázik, cipzárzaj, ha bordájuk összeér. Tajtékozni hagyja a hegy, sírjanak a lovak, míg a vashegy földet ér. Megreped a hegygerinc, beleremegnek az inak, ez őrült nehéz súly szakad ki a szemellenző mentén. A párhuzamjaik miatt szenvednek. Most sírjatok, lovak, acetont.

Kiskonyha az ereszek alatt Csendben vagyunk, amíg a csiganyál megfagy a térdünkön, amíg ropognak a csigaházak. Folyt a linóleumterítőn a híg olvadéka a nyárnak. A kiskonyhában izzadó edény, A víz felforrt, szóltak: le kéne önteni. Csigatestek lüktettek a kenyér belén. Beinhaláltuk a halk pórusködjeit. Egyszer láttuk a tévében, hogy a csigáknak kék a vére, mert az eső kékítőt old a véredénybe. Végül is megtöltöttünk egy cseréptálkát, bő lében kavargott minden élettelen test, s úgy mertük le a könnyű nyálkát, mint anyáink tajtéktól a húslevest. Ma mégsem ülünk nagy tort és nem egymáséi leszünk a terítéken. Te sem szigetelsz jól, felfogod a záport, és majd elterülsz az asztalon, olyan ciánkéken.


Jódal Kálmán

Idült zamat Ma Johnny Motherfuckerrel sétafikálok. Egészségügyileg nyomatékosan ajánlott, stresszlevezető és endorfinfelszabadító, egyszerűen rá vagyok kényszerülve. Kicsit húzódozok az egésztől, tőle még inkább, mert agresszív és kiszámíthatatlan, ha ellentmondanak neki. Még az immár halott anyja figyelmeztetett rá egykor. Akit haláláig napi jelleggel vert. Pedig néhány éve azt mondta, megtért, más lett, tiszta. Valóban eljárt valamiféle gyülekezetbe, szobája falán is kinn lógott a feszület és egy Szűzanya-nyomat. De az anyját, azt változatlanul tovább püfölte. Jelenleg – sokadszor – külföldről jött haza. Spirális acélcsöveket növesztett a fejtetőjén, koboldszemekkel kombináltan, de azt mondja, muszáj volt, ez benne van a pakliban. Egy barátjánál szállt meg, mint mindig ilyenkor. Azt mondja, nincs semmi normális, nem fizikai és megfizetett munka sehol, egész Észak- és Nyugat-Európában, immár ott sem. Nekem meg nem nagyon volt választásom, kivel rovom az utcákat. Nagy, hosszú sétákra immár senki sem hajlandó, elkényelmesedtek az emberek, és idejük sincs. Az egykor szerénységemet rajokban lepő nők is eltűntek, akik abban a hiú reményben sétálgattak velem, hogy majd előbb-utóbb feleségül veszem őket, munkába állok, szörnygyerekeket csinálok nekik, lakáskölcsönnel, miegyébbel spékelve. Mind otthagytak, ki előbb, ki később, mikor kapcsoltak, hogy én nem akarok bármilyen munkát, és semmi ilyen irányú affinitásom sincs. Pedig még bármilyen munkához is régóta pártkönyvecske és komoly ajánlás kellett rég. Hiszen jó negyed évszázada minden dögrováson van, bármiféle kilátások nélkül. Még csak nem is lehet mindent az elmúlt háborúkra, a tranzícióra, a válságra kenni. Amiben kollektív tocsogunk, az már túl rég minősíthetetlen. Magam pedig a válságról, bármiről egyszerűen nem veszek tudomást, míg tehetem, az összes lezajlott háború pedig akkora, mindmáig megemészthetetlen rémálomnyaláb maradt, hogy kartondobozokba csomagolva kollektív száműztem őket egy biztos, elérhetetlen zugba, valahová a tudatom legmélyebb rétegeibe. S a néhai hatalmas társaságomból is mindenki kilógott rég. A szögesdróton túlra, üdébb, tágabb szögesdrótok határolta létmezők közé. Hiába szerveztem folyamatosan újra a baráti körömet zombikból, drogosokból, terepszín egyenruhás farkasemberekből, tönkrement zsenikből, vihogó


121 tinilányokból, vietnami szindrómás gyilkosokból, vagyis olyanokból, akikbe rendes körülmények között a cipőmet sem töröltem volna, előbb vagy később, de ők is elhúzták a csíkot, környezetbarátabb, tágabb ketrecek irányába. Csak én és vagy féltucatnyian maradtunk. Mert nem voltak tökeink semmi garancia nélkül belezuhanni a totál kiszámíthatatlanba és ismeretlenbe. De erre sem akarok gondolni. Persze, míg tehetem. Mire végül észbe kaptam, már éppen bármilyen munkák sem akadtak semmilyen pártkönyvecske birtokában, és semmiféle beajánlással sem. Én meg egy középkorú fasz lettem, fél lábbal az antivilágban lézengve, lebegve, aki ennyi vákuumév után minden bizonnyal már nem is munka- és szalonképes. El- és lekéstem. Mindenről. Mindegy. Ma délelőtt, amikor új anyakönyvi kivonatot váltottam ki, mert anyám nevét a most lejáró személyi igazolványomban hibásan tüntették fel, és korrigálnom kellett a dolgot, elméláztam, és gondoltam, kerülök egyet. A néhai Jadran mozi bejáratához lapulva két irokézfrizurás, bélpoklos lidérc gyömöszölte egymást, ügyet sem vetve a járókelőkre, akik szintúgy ügyet sem vetettek rájuk. Én is pusztán futólag regisztráltam a dolgot és továbbslattyogtam. Rég dugtam. Az utolsó nőm két éve rúgott seggbe. Annyian taszítottak már el, hogy immár nem is próbálkozom. Időközben pocakot eresztettem, és tulajdonképp fogalmam sincs, mi tart még mozgásban. Talán egy eljövendő, potenciális csúcsbaszásszéria reménye. Pedig tudom, ha lesz, annak éppúgy hamar vége szakad. Már rég annyira, de annyira olyan süket, értelmetlen és kiúttalan az egész, hogy ha értelme volna, ordítanék. Végül is megtehetném. Persze, annak tökéletesen tudatában, hogy senki le sem szarná. Ahogy bárki bárkit vagy bármit. Én sem vagyok különb. Egy gondolatolvasó Barbie-klónba botlok. Úgy állja el az utamat, olyan testtartással, mint aki azt hiszi, fontos, nélkülözhetetlen és egyedi. Pedig tucathús. Kikapcsolja a mobilját, és fémes hangon recsegi: – Annyira közhelyes vagy, hogy az már fáj. A falhoz döntöm és megerőszakolom. Szó és ellenkezés nélkül hagyja. Miután már belélövelltem – úristen, csak ne kapjak AIDS-et! – gúnyosan elhúzza a száját: – Még ez is közhelyes gesztus volt. Mi több, kétségbeesett, kanosságában zéróértékű. És abszolút feledhető. Rágyújtok, és otthagyom, mint egy darab műszart. Beugrik, mára hívtam el Bitch-Mary Poppinst, a rastafrizurás, halottlátó számítógép-karbantartómat, mert valami pihentagyú szórakozott a P. C.mmel: leblokkolta a Facebook-profilomat, a levelezésemet, és a Skype-vonalamat. Persze már lekéstem a terminust. Amit ettől függetlenül ki kell fizetnem. És még elnézést is kell majd kérnem, elvégre ő időben nálam volt.


122

Vár Ucca Műhely 46.

Morcosan megállok a minisikátor közepén, és ismét rágyújtok. Ha lehet a Chesterfieldnek fájdalom íze, akkor ez most olyan. Körbetekintek, és gyorsan helyrepofozódom. Körülölel a beton, az üveg, a fém, a por, a kiloccsant fáradtolaj és a plasztikszúnyogok raja. Így van ez rendjén. Nyár van, túldimenzionalizáltságában tikkasztó. Megnyugodva folytatom a mászkálást. Szeretem, éppen így szeretem ezt a hullarabló, dögevő, sorozatgyilkos-anyuci várost. Így az enyém. A kirakatokat figyelem. Mind lehúzta a rolót. Drága ez a környék. Tudhatták volna, amikor bármibe is belekezdtek. Megfizethetetlenül drága ez az egész. Mindössze egyetlen, egy régimódi, nem is retró, hanem a tudatalatti emlékekből felsejlőt imitáló borbélyszalon működik. Nemrég nyithatott ki, most veszem észre először. Bekukkantok, és azonnal beleszeretek. Bent valóban minden olyan, mintha száz évvel ezelőtt megállt volna az idő. Különben is, rám fér egy nyiratkozás. Benyitok. A borbély pont olyan, mintha egy boldog békeidős városi legendából lépett volna elő. Egy citromfejű troll sörényét csutakolja. Annyit mond mosolyogva, itt az előírások miatt tilos a dohányzás, de még frizura, borotválás is lesz, kinn egész nyugodtan elszívhatom, akár utána még kettőt is, ő megadja a módját. A szalon előtt elszívok négy szálat, majd ismét belépek. A galambősz szakállas-harcsabajuszos bácsi még buzgón pamacsol. Annyit mond, van mai újságja, még várnom kell egy darabig. Elhárítom, és a műanyag zacskómban magammal hurcolt ezoterikus-pénzvonzó kötetbe temetkezem. Aztán kikandikálok mögüle. Egy nagy ketrecben énekesmadár csiripel, halk, lágy zene szüremlik elő a rejtett hangszórókból, és valahogy minden annyira elképesztően nyugodt és kellemes, hogy ebből rám is ragad valami. Ami kuriózum. A szervezetemből egyszerűen hiányzik a kellő mennyiségű szerotonin, dopamin, miegyéb, akármi történik velem, soha semmitől sem érzem magam igazán jól. De itt és most minden abszolút cool és harmony-relax. A bácsi beszél, beszél, de a beszéde olyan, mint a vízcsobogás. Na, nem a vízcsapé vagy a zuhanyrózsáé, hanem mint valamiféle titkos, natúr forrásé, amiket a YouTube-on lehet találni, ha az ember rákeres. És valahogy mintha minden lelassult volna, mintha mindenre és mindenkire jutna idő és jóindulat. A bácsi olyasmiket mond, hogy amivel borotvál, az svédacél, az a legjobb, ugyanakkor a Távol-Keleten, Új-Guineában tudja uram, mivel borotválnak, mert arrafelé az embereknek gyönge a szakálluk. Négyrét hasított bambuszszelettel, úgy ám. Ez a diploma pedig itt, mindjárt mellette, a fiáé. Hosszútávfutó a gyerek, kirakta, hogy mindenki láthassa, jobb, ha a fiatalok sportolnak, ahelyett, hogy drogoznának. Mikor az elégedett troll fizet, akkora összeget kér tőle, hogy elhűlök, mégis maradok. Még jó, hogy van nálam pénz, nem bánom, ha a bácsika pofátlanul megvág.


123 – Most ön következik – fordul hozzám. A mosolya se nem tolakodó, se nem negédes, de kiégetten rutinosnak, perverznek, vagy tenyérbe mászónak sem nevezhető. Nem érdemes elemezgetni, önmagában úgy jó, ahogy van. Miközben nyír, mindenféléket magyaráz: hogy öt éve nem kapcsolta be a tévéjét, és nem bánta meg, meg ilyesmik. Hirtelen lerakja az ollóját, a kalitkához oson, kiemeli az énekesmadarat, kitekeri a nyakát, aztán gondosan visszahelyezi. – Harmóniából is megárt a sok. Tudja, egy ponton túl már toxikus – és folytatja a nyírást, szóözönével körítve, amely azonban egy csöppet sem kellemetlen. Elszégyellem magam, hogy egy adta korpasisak a fejbőröm – pedig tisztában vagyok vele, én vagyok az, aki fizet, nem tartozom neki semmiféle magyarázattal, pofa be, tűrj és mosolyogj, hisz megfizetem - és azt is jól tudom, nem tehetek róla, hiába mosom a buksim spéci gyógysamponnal évek óta, ideg alapon jelentkezik ez a korpásodás/pörkösödés-féle, ami időnként az arcomra is átterjed, erre egyszerűen nincs gyógyszer, de a borbély annyira elbűvölő, hogy muszáj mentegetődznöm előtte. Csak annyit fűz hozzá, ehhez keselyűzsír kell, csak sózatlan legyen, bármelyik szupermarketben aprópénzért árulják, utána pedig mossam le háziszappannal, mindegyik piacon lehet kapni azoknál a sokszoknyás, fejkendős szlovák néniknél, meglátom, egykettőre rendbe jön, és egyáltalán, butaság bármin idegeskedni, semmi sem annyira fontos, higgyem el neki, ő csak tudja, a nagyapám lehetne. Megkérdi, borotválást óhajtok-e, mire meglepetten mondom, hogy de uram, ma reggel borotválkoztam. Nem úgy, ahogyan kell, válaszolja, nem úgy, de ahogy óhajtja. Csúnyán megvág, egy átlagnyiratkozás ötszörösét kéri, még jó, hogy nem vagyok elegánsabban öltözve, akkor biztosan még többet akarna zsebre vágni, és persze, sehol árjegyzék. Homlokráncolásomat látva rám néz, örvénylő tengerszem a tekintete, és megjegyzi, tudja, uram, a röpke boldogság zamatát meg kell fizetni, ráadásul ez a város legközpontabb központja, mégis, mit vártam? Köszönök és halkan becsukom az ajtót, noha sajnálom, hogy köszöntem, és nem hagytam az ajtót sarkig tárva, egy kis extra munka a légkondicionáló berendezésnek nem ártott volna. Aztán belém hasít: tulajdonképpen igaza lehet. Utána az egész napom úgy telik el, mint egy használt koton: eldobhatóan, eldobandóan és újrahasznosíthatóan. És most itt battyogok Johnny Motherfuckerrel, akinek nem lehet ellentmondani, mert kiszámíthatatlanul agresszív természetű, és a lelkében, a fejében akkora zűr van, mint az ősrobbanáskor lehetett a világegyetemben. Szar az egész.


124

Vár Ucca Műhely 46.

Persze azért – merem remélni – a szokásos tömény kiszerelése keretein belül marad, végül is az utolsó pillanatban mindig valahogy visszafogja magát. Legalábbis többnyire – végül mégis – így szokta. Ő azonban már az elején a megszokottnál is antiszociálisabb és bizarrabb, ebből még baj lehet, de hallgatok. Össze-vissza, témáról témára ugrálva hablatyol, és ötpercenként beleköt valamelyik járókelőbe, félig szerbül, hogy az is kapcsoljon, éppen róla van szó, nem másról, és kifejezetten negatív, sértő szövegkörnyezetben. Csoda, hogy egyelőre senki sem reagál. Mintha nem lenne már maga az a tény is provokatív, hogy magyarul beszélünk. Bármikor idióták csoportjába botolhatunk. De ezt már rég elfogadtam, mint egy valóságvariációs lehetőséget, ettől nem félek komolyan. Rég megtanultam már ezzel együtt élni. Ám az, hogy J. M. lépten-nyomon mindenkivel, aki csak az útjába kerül, válogatás nélkül és látható kéjjel kötekedni kezd, ezúttal a mégoly edzett toleranciaszintem számára is egy kicsit már túl sok. Még rábaszhatunk. Persze tudom, mi a fő baja: meleg. Amivel nincs is semmi bajom, vannak meleg barátaim, nem ő az egyetlen, és semmi egetverő nincs benne. Csakhogy ő még az ötvenhez közelítve is titkolja, noha mindenki rég kapcsolt. Csak ő maga nem. Belehalna, ha megmondanám neki – tudom. Mindmáig szűz. Utoljára bő tíz éve volt nője, aki három hónap múltán szakított vele – mert éjjelente, meztelenül az ágyban egyre csak filozofált, miközben egyetlenegyszer sem dugta meg, hiába voltak magukban, és pucérak. Hiszem, hogy a többi, régebbi nőjével is ugyanez volt az ábra. Persze azt is tudom, neki sem könnyű. Van, aki gond nélkül elfogadja és a továbbiakban a szerint él, de egy meleg barátom egyszer bevallotta, neki ráment a fiatalsága, mire tetszik, nem tetszik, de integrálta ezt az aspektusát is. Johnny még ma sem. Közben egyfolytában a pocakomat bökdösi, és azt hiszi, ez remek vicc. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy tulajdonképpen a nadrágszíjam alatt szeretne bökdösni, csak ezt mélységesen titkolja, önmaga előtt leginkább. Megsajnálom. Érintetlennek lenni majd ötvenévesen – egyszerűen katasztrófa. Mégsem segíthetek rajta. Ha akár a lehető legnagyobb jóindulattal is rászólnék, hogy ugyan, fogadd már el magad, beletaposna a betonba. Engem pedig – noha egy ízben, pubertáskoromban egy akkori haverom leszopott – valóban kizárólag a nők érdekelnek. Szörnyű, ahogy lépten-nyomon mindenki fehér izzásig irritálja, pusztán azzal, hogy a közelébe került egy pillanatra, és ahogy azt hiszi, ő az egyetlen kitaszított szörnyeteg a sok ember, denevérember, tündér és humanoida közt… Neki rég nem baráti tanácsra, nem is pszichológusra, nem, neki minimum három pszichiáterre van szüksége. Egyszerre és éjjel-nappal. És persze heti egy szeánszot sem tud megfizetni, ezzel is tisztában vagyok.


125 Amikor a Norknál – azt sem tudom már regisztrálni, nyitva tart-e újra, vagy éppen ismét csődbe jutott – két középkorú nő abszolút közönyösen elhalad mellettünk, J. M. pár lépés után megkérdi, láttam-e, milyen szomorú a szemük. Miféle szomorúság, Johnny? Csak egykedvűség tükröződött bennük, semmi egyéb. De igen, de igen, nagyon is szomorúak, bizonygatta ő, immár ordítva, el akarom kapni mind a kettő seggét, és látom rajta, ezúttal nem viccel. Szerencsére a közelünkben leparkol egy tűzoltókocsi, egyik pasas kiszáll, és pizzaszeleteket vesz a közeli kioszknál. – Ezeket agyon kell ütni! Nem melóznak! – kezd J. M. üvöltözni, és látom, komoly baj készül. Valahogy sikerül elterelnem a figyelmét azzal, hogy bizonygatni kezdem, a viszonylag közeli kínai üzletközpont egyik butikjában sürgősen illatos füstölőpálcikákat kell vennem, gyerünk már oda, úgyis lóg az eső lába, mindjárt a nyakunkba zuhog, nekem pedig mindenképp, halaszthatatlanul szükségem van rájuk, gyerünk már oda. Közben magamban megfogadom, hogy a mai közös sétánk volt az utolsó ezzel a pszichopatával, nem bírom tovább, nem tehetek róla, ez a pasas rég közveszélyes, hová is raktam eddig a szemem. Már majdnem elérjük a bevásárlóközpontot, és benne a pálcikás butikot, mikor elered az eső. Mivel nem vízhatlan a tornacipőm, behúzódok egy girosos trafik védelmébe. Johnny Motherfucker szinte kitép onnan, hogy ugyan, mit vacakolok, esőben a legjobb sétálni, igen-igen, énekelni az esőben, hahaha, összetöri az esernyőmet, és mikor végre kirobbanok, a talajhoz tapaszt, hátracsavart karral, nem értem, honnan ebben a sovány testben ennyi erő, és sziszegve egy vadászkést villant meg az arcom előtt. A szeme olajosan és eszelősen csillog, mint aki valamitől nagyon fel van villanyozva, és akkor kapcsolok, ez már rég nem játék, ez valóban, a szó legszorosabb értelmében elmebeteg. A fülembe nyögdécseli: – Jönnek a katonák, mindenkit megbasznak. Már sosem tudom meg, pontosan idéztem-e. Valami végérvényesen kisiklott. De a katonák nem csak baszni akarnak. Kiszúrják a szemed, levágják a pöcsöd és a szádba tömik, közben röhögve figyelik, ahogy elvérzel. De van ennél rosszabb is. Mikor a pszichokatonák fokozatosan felzabálnak benned mindent, ami emberi, mindent, ami egykor te voltál. És csak tehetetlenül figyelheted, nem állíthatod meg őket. Valami lassan dagad benned, mint egy karcinóma, és fokozatosan mindent kiszorít. Mindent. Az az igazán szörnyű. – Hirtelen kurtán felnevet, megkarcolja a nyakam és leszáll rólam. Nem merek elfutni. Utolérne. – Csak még ma este bírd ki, aztán soha, de soha többé… Ne ellenkezz vele. Ne mondj neki ellent. Aztán majd ráuszítod a börtön-diliházat. Megérdemli. Ez már rég nem ő, a haverod. Az nyomtalanul belefulladt a tébolyba – nyugtatom magam gondolatban. Feltápászkodom a szitáló esőben. Azt is tudom, ha bármi helytelent mondok neki, a hátamban találom a vadászkését. Bekattant, na. Nem az első és nem is az utolsó a világtörténelemben. Sétálunk.


126

Vár Ucca Műhely 46.

Én falfehér arccal, ő pedig ismét elemében van. Minden járókelő után szemétségeket kiabál. Már a Duna-parton vagyunk, mikor két rendőr megállít bennünket. Vámpírrendőrség, ez különleges szektor, igazolványokat elő. Én simán odanyújtom a magamét az egyiknek, akiben szerencsére felismerem valamikori szomszédomat, nem is tudtam, hogy rendőr lett, de Johnny belemászik a másik egyenruhás pofájába, üvölt, fenyegetődzik. Az nyugodt testtartással, de ugrásra készen ugyanolyan hangnemben kommunikál. Atyám, ezek bevisznek bennünket a rendőrségre, és mindketten gumibotot kapunk vacsorára, suhan át az agyamon, és zavartan hallgatok a néhai szomszéd előtt. Aztán döntök. Az exszomszédomnak egy arcizma sem rándul, mikor odasúgom neki: – Ez komoly. Nagyon az. Ide mentősök kellenek. Sürgősen. A zárt osztályról. Nem tréfálok. Valóban. Az egyenruhás bólint, és valamiféle belső használatos kézjelet ad a másiknak. Johnny reszket, hogy végre üthessen, bárkibe, azt hiszem már minden mindegy neki, csak elkalapálhasson valakit. A másik rendőr azonban pillanatok alatt megbilincseli, úgy, hogy moccanni sem tudjon, az arcába röhög és tökön rúgja. Hamar megérkezik a vöröskeresztes kombi. Azt mondják, lépjünk arrébb, csak Johnny marad egyedül a helyén. Vagy ami belőle maradt. J. Motherfucker szomorúan rám néz, már nyoma sincs az előbbi tombolásának, és halkan, de jól hallhatóan annyit mond: – I am the way. Három nagydarab, zöld műanyag cuccot és szájmaszkot viselő férfi egy fura készüléket állít fel, majd a készülék műanyagcső-hosszabbításával Johnnyt fehér párával fújják be. Azt mondják, maradjunk ott ahol vagyunk, veszélyes. Mire elül a ködpára – az eső rég elállt – Johnny keményre és filigránra fagyott, definitív, mint egy porcelánbábu. Az egyik ápoló közelebb lép, a rendőrökre kacsint, és könnyedén letöri a néhai J. Motherfucker egyik ujját, és elröhinti magát: – Hoppáci, né, letörött egy darabocska. Aztán megtaszítja azt, ami egykor Johnny volt, s aki a sétány aszfaltján ezernyi apró szilánkká hasad. Az ápoló kifújja az orrát, azt mondja, na, ezt kigyógyítottuk. Int a rendőröknek, majd elcsomagolják a készüléket és mindhárman, visszamászva a vöröskeresztes járműbe, szélsebesen eltűnnek. Veszett lelkiismeret-furdalásom van. Tudom, hogy bekattant, de a halálát én okoztam. Kizárólag én. Egy könnycseppet sem tudok ejteni, pedig húsz éve ismerem. Valamikor nagyon jó barát volt. Ám ez az egész a kutyát sem érdekli. Ahogy persze nagyjából senkit semmi. Mégis kivagyok.


127 Lassan elbóklászok egy édességboltba – leesett a cukrom, onnan tudom, hogy szédülök – ahol ismer az elárusítónő. Két darab krémes pitét kérek – akciós áron van állandóan, hogy miért, rejtély előttem és nem is érdekel – mire a nagyestélyit viselő kiszolgálónő kerek papírtálcán elém tolja a kért sütit, majd egy keresetlen mozdulattal a pofámba csapja. Ahogy én szoktam olykor, másokkal, ha felidegesítenek. Meg ahogy a némafilmekben volt szokás. De kapni még nem kaptam soha efféle rögtönzött szívességet. A nő rikácsolni kezd, pedig azt hittem, ismerem, régi kuncsaftja vagyok: – Disznó! Megfogtad a mellemet! Mindjárt tárcsázom a quisling-csendőrséget, ha azonnal el nem takarodsz! – De én… én nem… – És különösen durva erőszakkísérletért is följelentelek! – ezzel a nyakára és karjára bök, amely valóban csupa véres karmolás- és sötét ütésnyom. Kirohanok az ismét szitáló esőbe. Akármennyire csak a lassú séta a kedvencem, ezúttal ész nélkül futok. A kínai bevásárlóközpont felé veszem az irányt. Ezek éjjel-nappal nyitva tartanak, és nekem most sürgősen füstölőpálcikák kellenek, egy egész marékra való. Még egy óriási, gic�cses gipszangyalt is veszek majd. A szárnyaira van szükségem, a földöntúli gipszszárnyaira, és a nemiszervére. Mert az angyaloknak csak azuk lehet, nem másuk. Le fogom tépni a szoborról, angyali nemiszerv, igen, szárnyak és füstölők közt, a néhai, pszichós barátom bizonyára értékelné, ennyit talán megérdemel, hajtogatom magamban, és csak szaladok, szaladok, immár a záporozó kerozinesőben, lihegve. Mocskosan, bőrig ázva, levegő után kapkodva állok meg a kínai bolt előtt. Aminek csak hűlt helyét találom. A reggel meglátogatott, belvárosi borbélyszalon áll a helyén. Sejtem, hogy valami nagyon nem stimmel, de feltépem az ajtaját. Az ősz szakállú, harcsabajuszú bácsi mosolyog rám a régimódi enteriőr közepén. – Tudtam, hogy ma ismét találkozni fogunk. Itt hagytad a frissen kiváltott anyakönyvi kivonatodat a meggazdagodást ígérő ezoszeméttel együtt. Átvált valami ismeretlen nyelvre, mégis értem. – Már nem lesz rájuk szükséged. És még valami: kinőtt a szakállad. Mégiscsak megborotvállak. A legjobb svédacél borotvámmal. Csak gondosan, hosszan kell pamacsolnom, látom, vékony a bőröd, de erős a szakállad, ha nem is nő még ma sem mindenhol. Tompán, gondolattalanul leülök. A bácsi beszél, vízcsobogásszerű a beszéde, a tükörből látom, a madárkalitka helyén kisebb akvárium van. Mikor már harmadszor vág meg, a leggyilkosabb tekintettel ölöm, de hallgatok. Csak ne kapjak AIDS-et a svédacél borotvájától! A bácsika észbe kap.


128

Vár Ucca Műhely 46.

– Hahó! Tudom, mi a baj. A toxikusan tömény harmónia! – Ezzel elővesz egy vadászpuskát, és szétlövi az akváriumot, majd tovább borotvál, immár makulátlanul. Elállítja a vérzéseimet, és annyit mond, ezt is vastagon meg kéne fizettetnie, de most grátisz lesz, a fura bolygóállás miatt ma nem fogadhat el tőlem több pénzt. Aztán lassan, szótagolva, a monarchiabeli mosolyát végig fenntartva folytatja. – Tudom, mit akarsz, még ha magadnak sem vagy képes világosan elmagyarázni, s csak ködös gondolatfoszlányként kóvályog a szürkeállományodban. Kinyit egy ajtót, amit eddig észre sem vettem. – A Semmi birodalma. Ami mégsem semmi. Talán. Állítólag mindennek dacára selymes tapintású az állaga, ami persze nem az állaga. Tudod, hogy egyes letűnt kultúrákban a selymet, bizonyos színű selymet csak a kivételezettek viselhettek? És folyton az jut eszembe róla: skarlát, és bíborszín, végtelen sakktábla. Az a selyem pedig olyan, mint a láthatatlan birodalomban született csecsemők bőrének tapintása. Persze mindez úgy van, hogy nincs. Vagyis vegytiszta semmi, ahol gondolatok sincsenek. Ha akarod, ma este a tiéd. Furcsa bolygóegyüttállás van ma, már mondtam. Aranypisztolyt vesz elő a zakóbelsőjéből és a halántékomhoz nyomja. – Tudom, ha azt mondanám, hogy huszonnégy karátos golyóval szétlövöm a fejedet, benne volnál. Vagy akár abban, hogy korlátlan mennyiségű pénzhez juttatnálak egy titkos bankkártyán, aztán rövid úton kitessékelnélek. Az egész valami olyasmire emlékeztet, mint mikor egy buddhista szerzetes copf után sóvárog, s arról álmodik, hogy copfostól, véres pillangószárnyakon, meztelenül nyargal a kozmosz végtelenségében. Ha az ajtó mellett döntesz, még csak be sem kell csuknod magad után. Ha az aranygolyó, netán aranylövet, esetleg a bankkártya mellett, úgy is jó. – Rendben – válaszolok különös, számomra is idegen hangon –, hagyjon békén. Rá akarok gyújtani.


Csontos Márta

Átmenetek Már semmi sem a régi, az univerzum is szűkebb lett, jelvényét rám tűzte az Idő, talán az Isten is öregedett kicsit. Már semmi sem a régi, szúrósabbak a hajnali szelek, fáradtan virraszt velem őrangyalom, csak hiányérzetem van, ha felkelek. Már semmi sem a régi, csak a múzsák kísérnek csendben, vértelen, magtalan pipacslány vagyok, az emlékek porában lassan kifeküdtem. Már semmi sem a régi, a természetvédő kidönti a fákat, körberohangálok a jelenlét peremén, már csak megálmodom az égő olajágat. Már semmi sem a régi, hiába színesebbek a kalandfilmek, nincsenek egymáshoz szelídült sorsok, rossz regényből írták a forgatókönyvet.


130

Vár Ucca Műhely 46.

Diagnózis: megnevezhetetlen Végigtapogatja a szél a fákat, áthomálylik a fény a réseken, az éjszaka strázsája eloltja a fáklyát, megpihen a romlás a sebeken. Útonálló tövisek megrágják a zöldet, a hőfok testmeleg alá zuhan. Tályogok nyílnak a szirmok mélyén, fenik a szikéket a kórbonctanon. Zsíros izzadmány ül a levelek szélén, felettem az égbolt csupa tűszúrás, arcomra csöppen a csillagok vére, infúziójára kötött a megmaradás. Égi kontrasztanyag folyik bennem, szeletekre bont egy okos időgép, teli bőröndökkel elrabolják álmom, az ősök örökségét már nem őrizhetem, harci szekeremről letört a kerék. Kórtörténetemben nincs pontos adat, a röntgen képen nem látszik a lényeg, csak az optikai láthatatlan lélekfehér foltja. Nem ülnek már felettem konzíliumot, újabb vizsgálatig, esetem elnapolva.


131

Faiskola Csak semmi kapkodás, a fák jól csinálják, a végleges helyhez kötöttség taktikája nekik bevált, s észrevétlenül, úgy nőnek egymás fejére hogy közben gyökér a gyökérbe kapaszkodik, az ágak egymásba fonódva törtetnek fölfelé a megritkult levegő nyitott ketrecébe, s a levelekbe csurgatott zöld ágyékából létük belelóg a télbe, nyárba, őszbe az összetartozás reményében, pont azon a téren, ahol egy délibábos történet bolondját járatja velem, ahol kintről minden másként látszik, ahol nincs rendező a világszínpadon, aki engedélyt ad változtatni a díszleten. A csend lassan oldódik anyagomba, árnyékom lassan belenő a fénybe. Csak a fák magasodnak a végeken.

Metamorfózis …bozótot teremtesz magad köré. vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc. (Nagy László) A rózsalonc is levetkezett így ősz kezdetén, s beállt a sorba, hol a tünedező levelek lassú pergésében maga is ott hagyta mindenét, s félénk mezítelenséggel nézte, mikor dob rá kopott madártollakból kabátot a szél, melyben végigdideregheti a fénytelen telet, s türelmesen megvárja, mikor húzhatja szét az árnyékok függönyét, hogy egy új, kedvező szereposztásban a jelmezkölcsönzőből megkaphassa azt a rózsaszín maszkot, ami ünnepi pompát kölcsönöz neki, s nem veszi észre a díszes maskarában, hogy ott áll a lomkamra ajtajában a végső selejtezés előtt, mert élvezi, hogy immár sokadszor, megszületett a felforrósodott napok ölében. Én is megmártózni akartam a júliusi nap erejében, de tudtam, hogy ismét és megállíthatatlanul színeimbe bújik a mennyei réseken átlépő végtelen szürkeség.


132

Vár Ucca Műhely 46.

Mimikri A világ neked csak egy szolgáltató vállalat, már nem kívánod átrendezni, marad a régi science fiction, lefut a program az Androméda-ködben, nem követed Kierkegaard elméletét sem, nem akarod vagy-vagy alapon megkapni az Égi Konténerből a neked juttatott részesedést, nem adod másnak a döntés jogát, nem hagyod, hogy a túlélők ugróiskolájában ne te dobd elsőként a legkedvezőbb pozícióból a követ, azt hiszed, te vagy a kiválasztott, neked juttatja az Úr az alkonyból kibontott utolsó sugarat, prófétaként elemzed, amit más még nem látott. Te vagy a mimikri, ha menekülnöd kell, neked állnak sorfalat a jelek. Megkapod valódi identitásod, szelektálod a színt, az alakot, a formát, utánzataiddal kitöltöd a teret. Beteljesül benned az álom, a haragot átengeded a szelepen, kezedbe szelídül a Nagy Mutáns; az Idő. A láthatatlant is megidézed, az érintésben simára csiszolod szenvedélyed, s mindent elkövetsz, hogy sziklába vésd létigédet, csak egyet nem tudsz tenni; Hádész kapuja előtt, halhatatlanság oldatába mártani a túloldalra lendítő ugrókötelet.

Vers a „hogyan” hiányáról Mélység és magasság párbajában folyamattá olvad az ég, szétszóródnak a távolság magjai, hogy teret nyissanak a fáknak, a távolság szellemei összegyűlnek, s behódolnak a megszelídített világosságnak. Kiterítve fekszem. Nem mozdul alattam a bárka, pedig már a vizek fölött lebeg az imából kioldódó láng, s lassan beleolvad a metakozmikus sugárzásba. Isten tudja, te küldöd neki a megszépítő fényt, gyermekeid ébren tartod a mesékkel, melyekben ő a legyőzhetetlen királyfi, ő az ördög három aranyhajszála, ő a Éden feliratú mozdony masinisztája.


133 Mert szeretnéd, ha a Teremtő a világ boltívét, szavaiddal erősítve, kettős létezőként tudná beépíteni a kölcsönösség extázisába. De nincs távirányítás a mennyei adásba, nem kaphatod meg az instrukciókat, nincs beleszólásod a metamorfózis folyamatába. Nem kapod meg a romlandó anyag átalakításának tudományát, nem tudod a varázsszert a sebek begyógyítására, nem lehetsz új Paracelsus, nem ég kezedben az öngyógyítás aurája. Csak nézed, hogy letér az útról a lélek, amit a Lélek mutatott neki.


Számunk szerzői Vári János Hunor (1993, Gyula) Békésen nőtt föl, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Tervezőgrafika szakán tanul, a Deákpoézis 2014-es versenyen különdíjat nyert. as lettem. Beke Ottó (1981, Zombor) az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet 2008-ban. Jelenleg az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karának asszisztense, valamint a Pécsi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza. Doktori disszertációjának témája: Másodlagos szóbeliség és irodalom. Gerencsér Péter a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar-irodalomelmélet-történelem szakokon. 2010 és 2013 között a Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszéken PhD-hallgató volt. Érdeklődési területe: újmédia, internetes művészet, cseh film, animációs film. Bartuc Gabriella (1956, Ada) újságíró, kritikus, szerkesztő. Veszprémben él. Mányoki Endre (1954, Budapest) az Irodalmi Jelen főmunkatársa, a legendás Mozgó Világ egykori szerkesztője. Géczi János (1954, Hosszúpályi) a Pannon Egyetem oktatója. Balatonalmádiban él. László Zsolt (1963, Szombathely) a székesfehérvári Vörösmarty Társaság tagja. Szikra János (1954, Bácsalmás) Székesfehérváron dolgozik. Lennert Tímea (1981, Zombor) újságírással és művelődésszervezéssel foglalkozik.

Zombor város hetilapjának, a Dunatájnak és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet honlapjának a tudósítója; a Dunatáj és a Kuckó civil szervezetek aktivistája, a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesületben színjátszó csoportot vezet, valamint a Fehér Ferenc nevét viselő irodalmi csoportot. Doroszlón él. Sarusi Mihály (1944, Békéscsaba) Balatonalmádiban él. Pollágh Péter (1979, Tatbánya) a Prae folyóirat szerkesztője. Mészáros Ernő (1935, Budapest) Széchenyi-díjas magyar meteorológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Madár János (1948, Balkány) Tokajon, Bátonyterenyén és Budapesten él párhuzamosan. A Rím Könyvkiadó vezetője, Juhász Tibor (1992, Salgótarján). Szülővárosában, a Kanizsai Dorottya Egészségügyi Szakközépiskolában érettségizett. A Debreceni Egyetem magyar szakos hallgatója. Cirok Szabó István (1995, Szabadka) a Svetozar Marković Gimnáziumban érettségizett, Újvidéken egyetemista. Két zenekarban játszom, foglalkozok megzenésített versekkel és slam poetryvel. Jódal Kálmán (1967, Újvidék) szülővárosában él. Csontos Márta (1951, Győr) doktorandusz a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Szegedi Írók Társaságának elnökségi tagja.

Profile for Művészetek Háza

Vár Ucca Műhely 46.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 46. szám 2014/4 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László Kiadja a Mûv...

Vár Ucca Műhely 46.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 46. szám 2014/4 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László Kiadja a Mûv...

Advertisement