__MAIN_TEXT__

Page 1

VárUcca MÛhely 28. VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap

Tartalom

XIII. évfolyam, 45. szám 2014/3

Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László

Kiadja a Mûvészetek Háza, Veszprém, Vár utca 17. Telefon: +36-88-425-204 Drótposta: varuccamuhely@gmail.com

Kéziratokat nem ôrzünk meg és nem küldünk vissza!

A kiadásáért felel Hegyeshalmi László, a Mûvészetek Háza igazgatója

Nyomdai munkálatok: OOK-Press Kft., Veszprém Tördelés: Dénes Tamás

ISSN 1586-7838

Támogatók: Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata Nemzeti Kulturális Alap Mûvészetek Háza, Veszprém

Papp Sándor: Éljen a háború! 3 Mák Ferenc: Szarajevó 11 Kilián László: 1914–2014 15 Dragan Velikic: Száz évvel késôbb 20 Muharem Bazdulj: Alvajárás és egyéb katasztrófák 23 Petrik Iván: Visszajátszás 31 Hörcher Eszter írása 33 Daša Drndic: Harci Tanz 40 Ircsik Vilmos: Sétálóidôn 45 Petko Vojnic Purcar: A harmadik világháború 63 Bora Cosic novellái 67 Abdulah Sidran versei 78 Takács János levele 81 Csák Gyöngyi jegyzete 83 Mák Ferenc: Fürdôélet a háború idején 84 Debreczeny György versei 86 Jódal Rózsa: Mélyponton 88

KÖNYVRÔL KÖNYVRE 91 Brassai Zoltán: Béke és háború 91 Sándor Zoltán: Prímszámok magánya 96 Csík Mónika: Bébi-blues 99 Hörcher Eszter: Csodás dolgok vannak. Titokzatos összefüggések 100 Novics János: Jéghegyezô 104 Mosonyi Kata: A textuson átütô írói szándék 106 Nagy Zopán: Dalok Faludi Ádám távol-közeli alteregójától 110 Gál Csaba: Transz 114 Novics János novellái

115

Szilágyi Károly: Borbély János halálhírére

122


A Vár Ucca Műhely mostani számában szereplő illusztrációkat Kovács Endre fotóművész készítette.


Papp Sándor

Éljen a háború! „Hát népét Hadúr is szétszórja:” (Ady: A szétszóródás előtt, 1914. január) A kép a korabeli sajtóból és a történelemkönyvekből jól ismert, az első világháború kitörésének napjaiban készült. Budapest egyik főútvonalán nagy tömeget mutat; ünneplőbe öltözött emberek, a kezek kalapokat emelnek a magasba, a kép közepén fiatalember ünnepi öltözékében, csokornyakkendővel, Girardi-kalapban, s kezében egy hosszú rúdon a tábla, rajta a felirat: „Éljen a háború!” Sajátos mentalitástörténeti abszurditás: egész Európa ujjong, vége a tespedt, tunya, a status quót bemerevítő békeidőszaknak. A háború itt nem vérözönként, pusztulásként, szenvedésként és halálként jelenik meg, hanem mint az előbbiek alternatívája. Egy bizonyos: a háború kirobbantását üdvözlő valóságos tömeglelkesedés nem csupán a mesterségesen felkorbácsolt nacionalizmus következménye volt. Nem is csak a meglepően hosszú békekorszak nyomán természetszerű tapasztalatlan naivitásé, ami a háborúban izgalmas-romantikus kalandot látott. Huszáros bravúr, alapos, villámháborús tervezés, kimeríthetetlennek látszó embertartalék, hatalmas ipari potenciál, addig még nem látott pusztító erejű fegyverek – mind-mind a háború gyors befejezését vizionálták. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim hazatérnek!” – ismerjük a német császárnak a háború gyors befejezését ígérő szavait. Ebben a lelkesedésben a valóságos változtatni akarás, a háború „tisztítótüzének” régit felperzselő, megújító igénye is benne feszülhetett. A háborútól sokan sérelmek és megaláztatások jóvátételét, valamiféle igazságtevést vártak. A háború kitörése – abszurd módon – egyfajta általános megkönnyebbülést hozott magával, az egységbe forrottság és a közös győzni akarás örömét váltotta ki. Újra feléledtek a rejtett katonai erények – bátorság, rettenthetetlenség, áldozatkészség –, amelyeket a korabeli sovinizmus és militarizmus teljes mértékben beépített szóhasználatába. A háború és béke egyfajta romantikus érzületben jelenik meg a közvélemény előtt, s ez ahhoz az illúzióhoz vezetett, hogy mindez rövid, fellelkesítő és viszonylag fájdalommentes hadgyakorlat csupán. Ez a hangulat egész Európát és a társadalmak minden rétegét eluralta, s ebben a tekintetben Magyarország sem volt kivétel. Július és augusztus


4

Vár Ucca Műhely 45.

fordulójának fülledt napjaiban a legnépszerűbb, érzelmeket felkorbácsoló ének: Megállj, megállj, kutya Szerbia,… A főváros július 26-án, a részleges mozgósítás napján, lelkes tüntetés színhelye volt (itt utalnunk kell a bevezető mondatokra), s utcán, kávéházban, vendéglőben, villamoskocsikban, minden nyilvános helyen lelkes hévvel tüntettek a király és Tisza István mellett (gróf Mailáth József emlékirataiból). A kollektív hisztéria hatása alatt az emberek azt a személyiséget, akit tegnap még „az ördög megtestesülésének” tekintettek, most hősként ünnepelték. Ezen írás keretei között nem lehet feladatunk az 1914 nyarához vezető folyamatoknak és az azokat közvetítőt véletleneknek, elkerülhetetlen összeütközésének és rossz politikai vagy katonai számításoknak, még kevésbé a háború keserves eseményeinek a bemutatása. Ám szomorú tény: a korabeli európai társadalmi, gazdasági, politikai, nemzeti és tudati ellentmondásokat és konfliktusokat egyetlen, Szarajevóban eldördült pisztolylövés torkolattüze is világot rengető detonációvá változtatta. A szarajevói merénylet után a Burg azonnal a megtorló háború mellett foglalt állást. A végleges döntés Tisza István aggályoskodása miatt késett, aki a háborút magát, mint a konfliktuskezelés lehetséges eszközét ugyan nem zárta ki (noha ezzel a megoldással kapcsolatban mindvégig kétségeket táplált magában), de az azonnali hadüzenetet az adott helyzetben politikai-diplomáciai előkészítetlensége, a szövetségi viszonyok tisztázatlansága miatt az uralkodóhoz írt két memorandumában is (július 1., illetve július 8.) ellenezte. Mintegy két hétig tartó vita után a felkínált német garancia Tiszát is meggyőzte, aki miután a hadüzenethez hozzájárult, teljes tekintélyét a háborús erőfeszítések szolgálatába állította. Az ultimátumot, amely szándékoltan elfogadhatatlan követeléseket támasztott, július 23-án nyújtották át, a szerb válasz összességében békülékeny volt, de nem tartalmazta a követelések teljes elfogadását. A diplomáciai kapcsolatok ezután július 25-én megszakadtak, s július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Augusztus 4-ére Európa összes nagyhatalma hadban állt. A háború a Monarchiában felkorbácsolta a nacionalista szenvedélyeket, miként a többi hadviselő országban is. Kormánypárt és ellenzék, konzervatívok és demokraták, egyházak, nemzetiségek, pártok és közemberek valaminő „hazafias” egységben, lojális lelkesedésben fogtak össze. A parlamenti ellenzék kezet nyújtott Tiszának, az egyházak megáldották a fegyvereket, s a háborúhoz a szociáldemokraták is nacionalista hévvel csatlakoztak. „Végre egyszer” – kommentálta a történteket – nem kis iróniával – a budapesti brit megbízott, W. G. Max Müller, „béke és egyetértés uralkodott a magyar parlamentben”. Tisza ezzel kapcsolatban egyik parlamenti beszédében így fogalmaz: „Ez a küzdelem elnémította a pártviszályt, elnémította az osztályharcot,


5 háttérbe szorította a nemzetiségi ellentéteket, és az egységnek, a kölcsönös szeretetnek olyan fényes tanújelét szolgáltatta, itt benn és a harcmezőkön, amelyek lehetetlen, hogy nyomtalanul tűnjenek el a magyar nemzet történetében és jövő fejlődésében…”. Ám a súlyos és barokkosan díszes mondatok – mint az a háború elhúzódása során bebizonyosodott – inkább a vágyakat, mintsem a valóságot juttatták kifejezésre. A több mint négy évig elhúzódó, véres és tömegpusztító állóharcok, a sírgödörre emlékeztető lövészároklét, a halottak, az eltűntek, a hadifoglyok és a megnyomorítottak, hadiözvegyek és hadiárvák elképesztő tömege, a hátországok keserves nélkülözései, az országokon áthengerlő frontvonalak hamarosan lelohasztották a lelkesedő várakozásokat, és keserű csalódásokat hoztak. A háború semmiben sem tudott igazságot tenni, mert még a halált és a nélkülözést sem egyenlő mértékben mérte. Hadiszállítókat gazdagított, háborús spekulációs vagyonokat alapozott meg, hadikötvények kényszervásároltatásával megfosztotta az embereket utolsó tartalékaiktól is, több és több újabb igazságtalanságot, sérelmet és megaláztatást hozott. A háború alatt a Monarchia kilencmillió embert állított fegyverbe, közülük 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. A kilencmillióból 1,1 millió esett el, 3,6 millió sebesült meg, s több mint kétmillió került hadifogságba. A kérdés bár akadémikus, mégis kikívánkozik belőlünk: mindez elkerülhetetlenül szükségszerű volt-e? Az kétségtelen, hogy a Monarchia közjogi, társadalmi és nemzetiségi szerkezetét a háborút megelőző évtizedekben egyre növekvő feszültségek és konfliktusok terhelték. A vezető politikai elit egy része – köztük a meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd – ezen belső reformokkal, átalakításokkal szándékozott volna enyhíteni. Felismerte, hogy a Monarchia növekvő szláv népessége több beleszólást követel az állam ügyeibe, a dualizmust – végső soron – trializmussá kívánja átalakítani. Ez viszont a történelmi Magyarország politikai elitjének, mindenekelőtt Tisza Istvánnak alig titkolt ellenállását váltotta ki, hiszen ez az átalakulás Magyarország súlyát a Monarchián belül mindenképpen csökkentette volna. Éppen akkor, amikor bizonyos körökben az a vágy munkált, hogy esetleg, német segítséggel, a központ Bécsből Budapestre lenne áthelyezhető. A dilemmát – sokak számára – egy sikeres háború oldhatta volna meg. Tisza kezdeti fenntartásait a háború elhamarkodott megindítása ellen, majd az utolsókig való kitartását a háború folytatása mellett bizonyára az motiválta, hogy érezte: egy vesztes háború – a Monarchián belül – Magyarország helyzetének alapvető megváltozásával, súlyának, szerepének csökkenésével járna együtt. De ami bekövetkezett, azzal – valószínűleg – legrosszabb eshetőségként sem számolt.


6

Vár Ucca Műhely 45.

Mire emlékezzünk az első világháború kitörésének százéves évfordulóján? Minden emlékezés üzenet – üzenet annak a kornak, amelyben emlékezünk, a jelennek és a jövőnek, s ha az emlékezés, az emlékek nem „boldogítanak”, akkor egyben intelem is. A történelem azt nem tudja megmondani, hogy a jelenben mit tegyünk, de arra gyakran kíméletlen élességgel mutat rá, mit kell elkerülnünk. Az első világháború emlékeit történelmünkben a gyász hangulata övezi. A Monarchia, benne a történelmi Magyarországgal középhatalomnak számított, s a háborút követő békediktátumok országunk területének kétharmadát, népességének pedig közel felét elszakítva a kisállamiság helyzetébe taszítottak bennünket. Mindazonáltal nem feledhető, hogy a történelmi Magyarország népességének az 1910-es népszámlálás szerint csupán mintegy 54 százaléka vallotta magát magyarnak. Ez pedig a nyelvi-kulturális azonosságtudat táplálta modern nacionalizmus korában, egy vesztett háború után, megfontolatlan „békecsinálók” közreműködése révén, végzetesnek bizonyult. Gróf Bánffy Miklós, akit íróként Kisbán Miklósként tisztelhetünk (legismertebb műve az Erdélyi történet – Megszámláltattál / És híjával találtattál / Darabokra szaggattatol), a két világháború között így fogalmazott: mi, magyarok különös találékonyságról teszünk tanúbizonyságot, ha arról beszélünk, hogy nemzeti tragédiáinkért MÁSOK mennyiben felelősek. De azonnal elapad a fantáziánk, ha azt kell felderítenünk, hogy azoknak MI MAGUNK mennyiben voltunk okozói. Így aztán kifelé marad az elutasítás és gyűlölet, befelé pedig az önigazolás és az önsajnálat. Higgadt, szenvedélymentes, de nagyon találó megállapítás. Az emlékezés – úgy vélem – akkor igaz, ha mélyen személyes. A kollektív emlékezés – bár történelmünkben ennek számos szép példáját megtalálhatjuk – mindig ki van téve az aktualizálás, az aktuálpolitika érdekvezérelte csapdahelyzeteinek. A személyes emlékezés pedig néma főhajtás és tiszteletadás a hősök és az áldozatok emléke előtt, akik – ezt határozottan ki kell mondanunk – azonosak. A lövészárkokban tetvek között, tífuszban, kolerában, fagyott végtagokkal, gránátszilánkoktól sebzetten szenvedők egyenként valamen�nyien hősök, hiszen megpróbáltatásaik számunkra elképzelhetetlenek, ám összességükben valójában áldozatok; egy értelmetlen, semmit meg nem oldó háború áldozatai. Ha a háborús hisztéria, a tömegpszichózis, a szenvedés, az áldozatvállalás, a bajtársiasság példáira kívánunk emlékezni, talán a háborús évek irodalmi megjelenítéséhez kell fordulnunk. A kezdeteknél írók és költők hada sajátos kábulatban, a háború dicséretét zengi. A lista hosszú, és a nevek egy része valóságos döbbenetet vált ki bennünk. Azonban hamar


7 jön a kijózanodás, a hang megváltozik, és az értelmetlen pusztítás ellen fordul. A kortárs költő, Gyóni Géza, a háború első számú dalnoka, a kezdeti lelkendezés után, 1915-ben orosz fogságba esve, a krasznojarszki hadifogoly-táborban írja meg emblematikus versét, a Csak egy éjszakára címűt: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.” Vagy idézzünk Thomas Mann: A varázshegy című regényének utolsó oldalairól: „Lehasalnak süvítve közeledő lövedékek előtt, aztán ismét talpra ugranak, és sietnek tovább, rekedt, bátor, fiatal ujjongással, hogy nem őket találta el. Némelyiket eltalálja, elesik, karjával hadonászva, homlokát, szívét, beleit érte a lövés. Ott fekszik, hanyatt, hátát megemeli a borjú, tarkója a földbe fúródik, keze karmolva markolászik a levegőben. De az erdő újakat küld, akik lehasalnak és felugranak, és ordítva vagy némán botladoznak előre az elhullottak között. Ó, a fiatalság borjúval meg szuronyos puskával, mocskos köpenyben, csizmában! Humanista széplélek másféle képekről is ábrándozhatna láttára…” A legnagyobb sikerű háborús regény, a Nyugaton a helyzet változatlan írója, Erich Maria Remarque így ajánlja könyvét: „Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték.” Lássunk egy rövid részletet a könyvből: „Ott ülök Kemmerich ágya mellett. Az állapota egyre rosszabbodik. Körülöttünk nagy sürgés-forgás. Kórházvonat érkezett, és kiválogatják a szállítható sebesülteket. Kemmerich ágya mellett elmegy az orvos, még csak rá sem néz. – Majd legközelebb, Franz – mondom én. Könyökére emelkedik a párnák között. – Levágták a lábamat. Ezt hát tudja már. Bólintok, és azt felelem: – Örülj, hogy így megúsztad. Hallgat. Tovább beszélek:


8

Vár Ucca Műhely 45. – Levághatták volna mind a kettőt is, Franz. Wegeler a jobb karját vesztette el. Az sokkal rosszabb. Meg aztán haza is kerülsz. […] Franz Kemmerich kicsinek, vékonynak látszott a fürdőben, mint egy gyerek. Most itt fekszik – miért is? Az egész világot ide kellene vezetni ehhez az ágyhoz, azt mondatni: ,Ez itt Franz Kemmerich, tizenkilenc és fél esztendős, nem akar meghalni! Ne engedjétek meghalni!’ […] Szanitécek járnak körül, üvegekkel és vödrökkel. Egyik odajön, kutató pillantást vet Kemmerichre, és ismét eltávozik. Látszik, hogy vár valamit, valószínűleg szüksége van az ágyra.”

A háborús irodalom döntő hányada – értelemszerűen – a háború befejezése után keletkezett. A kezdeteknél a triumfáló közhangulat a későbbiekben pedig a defektizmus vádja és a hazaárulás bélyege nem kedvezett a téma realista, valósághű bemutatásának az események idején. Kivételek persze akadtak. Ady Endre látomásos verse, „A szétszóródás előtt”, 1914 januárjában keletkezett. A vízió négy év múltán keserű valósággá vált. Babits, aki a háború kitörését megvallott pacifizmussal fogadta, 1916 húsvétjára írta: „legyen béke már! Legyen vége már!” (Húsvét előtt) Romain Rolland Svájcban, viszonylag szabadon írhatta cikkeit, de a háborús sajtó szavait elferdítve, rágalmakkal és hazaárulás vádjával körítve ismertette. Henri Barbusse-nek A tűz című regénye, amely a háború borzalmainak első reális leírása, megjelenését annak köszönhette, hogy a regény az egyszerű francia katona sztoikus kötelességteljesítésének, póztalan hősiességének állított emléket, elfedve ezzel a kötet forradalmi kicsengését. A kortárs, az eseményeket egyidőben közvetítő, bemutató művek sorából kihagyhatatlan az osztrák Karl Kraus „kozmikus léptékű” drámája, Az emberiség végnapjai. Az öt felvonásból és több mint kétszáz jelenetből álló művet a szerző 1915-ben kezdi írni, és 1918-ban már az epilógus is elkészül. „Az emberiség végnapjai” rémlátomás és egyben szatíra a széthulló Osztrák–Magyar Monarchiáról és az első világháború tébolyáról. Azonban a világban szétszórt kevesek hangja egyetlen nappal sem volt képes megrövidíteni az őrült öldöklést, nem volt képes enyhíteni az esztelenül megkötött békén, amely már – mint azt az események később igazolták – az új háborút hordozta a méhében.


9 Kitörése után száz évvel az első nagy világégésre emlékezve nem lenne hiábavaló hírt kapnunk arról, hogy pl. a mai szerb közvélemény miként vélekedik ezekről az eseményekről. A korabeli hazai sajtó elsősorban azt emlegeti, hogy a szerb sajtó és politikusok megnyilatkozásai sértőek, arcátlanok és nem kevésbé tiszteletlenek, mintha az egész szerb közvélemény ezt a hangvételt azért engedhetné meg magának, mivel háta mögött érezheti a nagy szláv testvér, Oroszország támogatását. Az persze kétségtelen, hogy a világháború kimenetele rövid időre a nagyszerb álmok valóra váltását hozta magával. Ám a délszláv egység víziója mihamar csalókának bizonyult, s a század végének rendszerváltoztató földmozgásai ezt a végső soron mesterséges államalakulatot még a korábbinál is apróbb darabokra tördelte szét. Márai Sándor – valahol, talán hatalmas Napló-folyamában – írja: nem halhat meg egyetlen ember sem addig, amíg el nem végzi mindazt a munkát, amit csak ő, egyedül csak is ő képes elvégezni. Az első világháború roppant számú áldozatára emlékezve, keservesen mondhatjuk: mennyi el nem végzett munka, mennyi erőszakos halál; fiatalok, középkorúak, idősebbek nem tudták ellátni a sorstól számukra békében rendelt feladataikat. Mennyi öröm, terv, álom, vízió, tavaszváró boldogság, el nem csókolt csók, elmaradt ölelés; mennyi füstbe, vérbe, sárba, fagyba süllyedt lehetőség, csonkolt testtel vegetáló élet; mennyi közösséget, családot sújtó pótolhatatlan veszteség. A veszprémi alsóvárosi temető példásan rendbehozott katonasírjai között tűnődve-meditálva erősödött meg bennem a meggyőződés, hogy az első világháború kitörésének századik évfordulóján az emlékezés és az intelem katartikus ereje megtapasztalásának legméltóbb színhelyei a katonatemetők. Hogy többé ne kelljen katonákat temetni. Hogy a Bartók Béla által a háború után gyűjtött népdal időtlen időkig érvényét veszítse: „Kimegyek a doberdói harctérre Feltekintek a csillagos nagy égre Csillagos ég, merre van a magyar hazám Merre sirat engem az édesanyám? Jaj Istenem, hol fogok én meghalni Hol fog az én piros vérem kifolyni? Olaszország közepében lesz a sírom Édesanyám, arra kérem, ne sírjon.” Hogy az édesanyák soha többé ne sirassák értelmetlen háborúkban elvesztett fiaikat! Az I. világháború – ma már nem kétséges – a 20. század ősbűne, őskatasztrófája! Amellett, hogy tízmillió ember életét elvette, gyötrelmek áradatát zúdította további milliók életére, elpusztította az európai kontinens jóindulatú és optimista kultúráját. És amikor négy év múltán az ágyúk


10

Vár Ucca Műhely 45.

elhallgattak, a politikai gyűlölködés és a fajgyűlölet mélyreható örökségét hagyta maga után (John Keegan). A totalitarizmus – bolsevik, náci – a háború politikai folytatása volt – más eszközökkel. A diktatúrák uniformizálták és militarizálták híveiket, felizgatták legalantasabb politikai ösztöneiket és minden belföldi ellenzéküket felszámolták. A háború az emberi élet értékét relativizálta, a halállal való mindennapos találkozás légkörében közöny és érzékenység uralkodott el. Létrejött az „élet” a halál árnyékában embertelen világa, amihez azután a hadifogság kínjai társultak. A hazatérők sajátos lelki metamorfózison estek át. A mindennapi életben is eluralkodott az erőszak alkalmazása, a háborús túlélési technikák igénybe vétele. Öt évig dühöngött szabadon az emberben a vadállat, s ez a magatartás a civil életre sem maradt hatás nélkül. Mindez megjelent a vörösterror és a fehérterror gyilkosságainak hátterében is. Ily módon néhány év alatt a hátország is hozzászokott a holtak látványához. Irodalmi megjelenítésként most idézzük Móricz Zsigmond: Szegény emberek című elbeszélését és Németh László: Akasztófavirág című kisregényét. A világháború évei alatt bekövetkezett pszichológiai és mentális változás ennek következtében szinte egyenes úton vezetett a második világégés eljöttéhez, s az elsőét meghaladó borzalmaihoz. Bár a történelem nem ismétli önmagát, az iménti tendenciák napjainkban is, olykor szokatlan időben és helyszínen, felütik a fejüket. Ha nem lesz elég erő a visszaszorításukhoz, akkor a jövőben is ugyanolyan következményekkel számolhatunk.


Mák Ferenc

Szarajevó Ma van száz éve annak, hogy 1914. június 28-án Szarajevóban eldördült az a végzetes pisztolylövés, amely hetekkel később lángba borította az egész kontinenst, hogy négyéves – korábban soha nem látott – pusztítás során Európa életéből kisöpörjön mindent, amit civilizációs vívmányként addig a klasszicitásból megőrzött. A nagy nemzeti kultúrák a XIX. században újkori virágzásuk legszebb korszakát élték, és a görög és római civilizáció értékvilágának elfogadását követően a liberalizmus eszméje meghozta számukra az emberi szellem örök tündöklésébe, nagyságába és vezető szerepébe vetet hitének kiteljesedését is. Bölcsek és írástudók kacérkodtak az örök béke gondolatával, és már az újságok is arról cikkeztek, hogy az emberi indulat a kultúra eszközeivel megzabolázható, s a pusztító szándékok mögött fölgyülemlő energia humánus meggyőzéssel a közösség javára fordítható. Ahogyan a technika fölszámolta a leküzdhetetlen távolságot, ahogy a modern orvostudomány legyőzte a pusztító ragályokat, úgy fogja legyőzni a humanizmus a lélek sötét indulatait, és teremt elíziumi rendet a társadalmakban – hirdették a lélektan tudós apostolai. Később, jóval később derült ki, hogy ezek az elképzelések a valóságtól gondosan elzárkózó, elit társaságok szalonjaiban fogalmazódtak meg, és a hatásukra kilombosodott társadalomépítő üdvtanok és eszmék figyelmen kívül hagyták a jólétből kimaradt tömegek nehezen kezelhető indulatát. Mondanám: a balkáni pszichopatológia vidékein kellett volna tanulmányi kirándulást tenniük azoknak a politikusoknak és társadalomtudósoknak, akik XX. század első éveiben a lélek mérnökeinek a szerepében tetszelegtek, s akik az idők beavatottjainak hitték magukat. Pedig milyen profánul kezdődött a történet! Herczeg Géza a fővárosi Pesti Napló tudósítója a szarajevói merénylet hírére azonnal vonatra ült, és másnap már a helyszínen követte nyomon az események alakulását. „A tikkadt és szomorú nyári estén – június huszonkilencedikén, este hétkor – ahogy megérkeztem Szarajevóba, egy gyászpompás udvari vonatba bewagoniroztak két nehéz koporsót. A pályaudvar, az utcák, minden zsúfolva katonasággal. Ágyúszó a harangzúgásban. Valami egészen különös, égető izgatottság a város. Tegnap a rettenetes gyilkosság, ma forradalmi tüntetés a szerbek ellen, tegnap reggel még díszmenete a trónörökös párnak, ma már a temetése. Ennyit nem bír el Szarajevó. Tegnap még lobogódíszben a város, és drapériák az erkélyeken, ma már fekete zászlók és plakátok a falakon, a statáriumról.” Az újságíró lépésről lépésre bejárta azt a városrészt, ahol a tragikus gyilkosság megtörtént, s a


12

Vár Ucca Műhely 45.

járókelők segítségével rekonstruálta a történetet. Az Appel-Quai mentén húzódik a „bombák rakodópartja”, az út, amelyen a trónörökös autója végigrobogott. Egyik oldalán, a Miljacka partján alacsony kőgátat emeltek, balról házak sorakoznak, az egész nem szélesebb a legszűkebb pesti mellékutcánál. „Ennek a szűk rakpartnak a két oldalán a járdák egész szélességében állt az tömeg. Rendőr minden tíz lépésre ha volt egy, s ezek sem háttal a trónörökösnek álltak, ezek se a tömeget figyelték, hanem feszes haptágban szalutáltak az elrobogó automobiloknak.” Az egyik hídnál bombát dobtak az elrobogó kocsisorra – ami már önmagában is lehetett volna intő figyelmeztetés. A polgármesteri fogadáson Ferenc Ferdinánd ki is fakad: „Én eljövök meglátogatni önöket, és önök bombákkal fogadnak engem! Fölháborító!” A trónörökös pár ennek ellenére újra kocsiba ült, ekkor érte őket Gavrilo Princip halálos lövése. A rendőrség ekkor is béna és tehetetlen volt, a merénylőket a közönség fogta el. Princip – némi meggyőzés után – hajlott a vallomásra, és a merénylet megszervezőjeként a szerbiai Narodna Odbrana nevű titkos katonai szervezetet, név szerint pedig Pribicsevics Milán őrnagyot nevezte meg. Herczeg Géza azonnal Belgrádba utazott, ahol ugyanazzal a háborús készülődéssel találkozott, mint öt évvel korábban, 1909-ben Kosztolányi Dezső. Számára ez nem volt meglepetés, jól ismerte a helyzetet: „A júniusi éjszaka óta – írta a később kötetben is megjelent beszámolójában – amikor a királygyilkos tisztek rövid úton elintézték az Obrenovics-dinasztiát, azzal, hogy Sándort és Draga Masinát kihajították a konak ablakán, a rakoncátlan Belgrád állandóan szerepel, nem tud nyugton maradni, szereplésével állandó izgalomban tartja egész Európát. A királygyilkosság után a Karagyorgyevics-dinasztia trónfoglalása, azután az annexiós krízis, a két balkáni háború, mindig és mindenben Belgrád az előtérben”, és most a szarajevói merénylet után ismét a szerb főváros felé fordult a figyelem. A további eseményeket a történelem már krónikába foglalta: négy évig vérben úszott a kontinens. A harctéren kilencmillió katona, a központi hatalmak hátországában további 17,3 millió, a szövetségesek hátországában pedig 10,9 millió civil halt meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia a háborúban 3,5 millió embert mozgósított, ebből 1,5 millió meghalt vagy eltűnt. Magyarország vörös behívós katonai áldozatainak száma 660. 000 halott, az így adódó 44%-os arány messze nagyobb volt népességének a birodalmion belül betöltött számarányánál. A világháború első halottja is valószínűleg az abádszalóki születésű Kovács Pál, a cs. és kir 68. gyalogezred katonája volt, akit 1914. július 29-én a zimonyi vasúti hídnál lévő őrhelyén ért halálos lövés. Nemzeti tragédiánk, hogy a Nagy Háború elvesztése utáni kataklizmában összeomlott a történelmi Magyarország. A történészek egy része hajlamos a világháború okait a piacok új felosztásának igényével magyarázni, azokkal a hadseregeket is mozgató nagy-


13 hatalmi ambíciókkal, amelyek a XX. század elején már csak a fegyverek erejével vélték megoldhatónak a világ nyersanyagbázisának újbóli felosztását. Nekem ez a magyarázat túl marxistának tűnik. Ha így lett volna, és csak pőre gazdasági szándék vezérelte volna a hadseregek fölvonulását, akkor 1915 őszére, a keleti, a déli és a nyugati frontok megmerevedésekor a központi hatalmak és a szövetségesek – „piaci megfontolásból”, pozícióik megóvása érdekében – megtalálták volna a konfliktus megoldásának békés módját. II. Vilmos császár még azt ígérte a háborúba indulóknak: mire lehullnak a falevelek, újra a szeretteitek körében lesztek. Az Oroszország és Németország közé beékelődő közép-európai kis nemzeteknek azonban csak másodsorban lehettek „nyersanyagigényeik”, nekik elsősorban államra és országra, élettérre volt szükségük. 1914-ben az volt Európa végzetes tragédiájához vezető óriási bűn, hogy a királyi, császári és fejedelmi udvarok az európai befolyásszerzés reményében sorakoztak föl az országgyarapítók nagy tévedései mögé. Párizsban, Bécsben, Berlinben és Londonban úgy akartak nagyhatalmi pozíciókat szerezni, hogy Európában a saját igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelő befolyási övezeteket teremtenek. Ezek lehettek azok a történelmi folyamatok mélyén rejlő szándékok, amelyek azután permanens háborúvá tették XX. századunkat. Arról senkinek sem volt elképzelése, hogy a klasszikus társadalmi és állami rendet szétziláló erőszak később hogyan fékezhető meg, hogy konszolidált időkben – ahogyan Churchill fogalmazott – a kardból hogyan lehet majd újra ekevasat kovácsolni. Az a Nagy Háború hol látványosan (az újabb balkáni háborúk hosszú sorában), hol visszafogottan (a szociális nyomor, a szegénység és az egzisztenciális kiszolgáltatottság járványainak formájában) körülöttünk ma is dúl, és megmérgezi a béke után sóvárgó lelkünket. Az anyaországtól elszakítva, száz éve hiába rakunk gondosan, nagy megfontolással téglát tégla mellé, abból sohasem lesz erődítmény, kastély vagy katedrális, munkánk és erőfeszítéseink sohasem szerveződnek társadalomépítő erővé. Mert nem működőképes társadalom az, ahol száz éve folyamatosan a mozgósítás fenyegetettségében él az ember. Nem társadalom – legfeljebb szolidáris közösség – az, ahol nem dönthet az ember munkája eredménye felől. A gazdasági és szellemi erőforrásaink fölötti szabad rendelkezés hiányában legfeljebb bérmunkásai lehetünk a ránk telepedő állami és piaci intézményrendszereknek. Amíg a visszaosztás alamizsnáján tengődünk, közösségünk nem fog tudni igényeinek megfelelő társadalmat építeni. Mindamellett alig vannak ismereteink mindarról, ami az első világháború utáni évszázadban velünk történt. Még világháborús emlékhelyeink sincsenek, hiszen mi vesztesei vagyunk a szülőföldünkért vívott küzdelemnek. Elesettségünkben hány és hány jószándékú ember fordította erejét a közösségépítésre, a délvidéki magyarság önfenntartó energiái-


14

Vár Ucca Műhely 45.

nak mozgósítására. Száz év múltán valamennyien megérdemelnék, hogy nevük ott szerepeljen a történelmünk katedrálisának falán. Persze, az eseményekkel a magyar történetírás sem foglalkozott a joggal elvárható objektivitással. A hivatalos nemzeti történetírás mindmáig nem számolt le azzal a téves hiedelemmel, amit a kommunista propaganda nemzetfelettiségének meggyőződésében oly nagy lármával hirdetett: hogy az úri Magyarország hatalmi köreinek birodalmi aspirációi vezettek a hatalmas világégéshez, s hogy a Tisza István alakjában megtestesülő dzsentri felelőtlensége vezetett országunk földarabolásához. Most érett meg az idő az őszinte megszólalásra, a méltó számvetésre. Most végre a centenárium alkalmával számba kellene venni minden áldozatot és erőfeszítést, amely az elmúlt évszázad során valahogyan mégis megtartott bennünket, és fölruházott az emlékezés kegyelmével.


Kilián László

1914–2014 1. A háború mindig a mulandóság apoteózisa. Apoteózis, ha Mars istenség. Az avitt idők avitt ágyúira előszeretettel kanyarintották rá díszes domborítások közepére, az elsütő alkalmatosság kardinális pontja közelébe a banális és cinikus jelmondatot: Ultima ratia regum – a királyok utolsó érve. Az 1914-ben kezdődött nagy háború pedig éppen ezt a summás „bölcsességet” írta fölül; talán a legnyilvánvalóbban a korábbi háborúkhoz képest. Nem utolsó érv a háború, mert ez a háború éppen nem az utolsó érv volt, további szörnyű öldökléseknek vetette meg az alapjait. Ez a háború tette lehetővé, hogy a vesztes bűntudatából olyan rémületes bűnbakképzés és annak olyan körmönfont intézményei kelhessenek életre/létre, amelyek iparszerűen irtsanak embereket, tömegeket faji és világnézeti (ideológiai) alapon. Érvként sem tételeződött azon túl a háború, mert meggyőző ereje a frontok létezésekor és azok megszűnte után sem maradhattak olyan álláspontok, amit a „vitázó” felek valóságos meggyőződéssel vallottak volna, vagy a konfliktusban szereplők közül az alulmaradtak hosszabb időre egy szent status quóként elfogadtak volna. És persze a háború ebben az esetben – 1914–1918 nyomán – minden addigi háborút meghaladva tüntetett el királyokat, császárokat, avagy királyságokat, császárságokat. A megmaradt királyságok pedig már messze nem olyan királyok alatt éltek, mint előtte. A háború mindig a mulandóság apoteózisa. Az, mert a fegyverek a működés szolgálatára rendelt társadalmak legvadabb ellenségét, a halált, a halál dekadenciáját, depresszióját akarja könnyelműen a világi hatalom szolgálatába állítani, mert halál gyorsított eljárásban. De az azért is, mert az értékek, a küzdeni valók elvesztésének alkalma – akarva-akaratlanul – a háborús felek mindegyike számára, legyenek bár győztesek vagy vesztesek majdan a harcok végén a békekötéskor. Így száz év távlatából ez az első világháború szembesít bennünket a leglátványosabban, hogy a háborús célok milyen gyorsan amortizálódnak. Az akkori háborús célok közül az utókor, a ma embere, mai hatalmak vajon hányért és melyekért kezdene, kezdenének megint (újabb) háborút?… És ha kezdene is, milyen hosszabb távú kilátásai lehetnének? Danton a vérpadon azt kiáltotta Robespierre felé: követni fogsz. Mintha ez bármilyen elégtétel is lehetne. Ugyanilyen helyzetet produkált a történelem is a szocioszféra, a föld szocióhéjának lemeztektonikai moz-


16

Vár Ucca Műhely 45.

gásában. A győztes nagyok szétcincálták az Osztrák-Magyar Monarchiát mindenféle politikai-gazdasági-kulturális szempont figyelmen kívül hagyásával és további gyógyíthatatlan konfliktusok magjait vetve el és lám, a második nagy háborút követően, majd az akkor 1945-ben szabott, újra szabott kabátok is szertehasítva; az új kabátok között pedig alig találunk, amelyik ne lenne foltozott, pecsétes vagy lyukas. Eltűnt az első háború után a Habsburgok több évszázados államalakulata, csődöt mondott az a modell, amely a birodalom népeit, ilyen-olyan közösségeit úgy tartja egybe, hogy egymással zsarolja őket, egymással szemben félelmet és haragot kelt időről időre és az egymáshoz asszimilálásra – az ilyen értelemben hatékonyabb –, birodalomépítésre, birodalomegységesítésre kevésbé figyel. Ám éppen ugyanígy eltűntek pár évtizeddel később, de ugyanolyan okokból és ugyanolyan tehertételekkel a nagy győztesek, békecsinálók és határokat újra szabók is. Hol van a brit óriás, hol a Szaharát és Indokínát bíró gall monstrum? Vagy hol a második háborúban milliónyi fiának feláldozásával szerzett provinciái a Szovjetuniónak és maga a Szovjetunió? Az első világháború előtti labilitások csak még tovább erősödtek, de legalábbis időzített bombaként léteztek a húszas évektől is. A politikai-történelmi tektonikai helyszínek voltak és sokáig maradtak is az egykori török és német–osztrák befolyásövezetek. Miközben Európa egységesülni törekszik, éppen ezekben a régiókban törtek darabokra az 1918–1920-ban konstruált országok éppen első világháborús hibás döntések bizonyítékaként. Az első háború bizonyította a legszemérmetlenebbül maguknak a résztvevőknek és a világnak, hogy a háború nem királyokat és nem a politika potentátjait szolgálja, hanem a gazdaságét. Ha a német Vaterlandon élettérről harsognak a szónokok, vajon mást jelölnek-e az angolszász és latainer rétorok és ideológusok, amikor azt mondják, hogy az erőforrásokat meg kell tartani. Az egyik gyarmatokhoz akar jutni, a másik e gyarmatok adta előnyöket (erőterek, erőforrások) meg akarja tartani, az e területek civilizálására, felemelésére tett lépések valójában álszent pótcselekvések, kiegészítő foglalatosságok.

2. Az első nagy világégés azt is a többi azt megelőző ilyen konfliktust megfejelve bizonyítja: a háborúk sem a győztesnek, nyilván a vesztesnek sem adják meg, amiért elkezdték őket. Mindig a számításoknál nagyobb áldozatokkal jár, emberveszteségben csakúgy, mint anyagiakban, de morális és politikai tekintetben is. Akik megtartani akartak általa valamit, nem az maradt meg nekik, amit meg kívántak tartani; nem is azok tartották meg, akik akarták, mert nem maradtak ugyanolyanok (rosszabb esetben nem maradtak ugyanazok, minthogy elestek a harcokban). Ezen felül le-


17 győztek valamit, valakiket, akiken most olyan elégtételt vesznek, amit az soha nem fog elfelejteni és bosszút forral – új háború van születőben, vagy a terrorizmustól retteghet a győző. Ezen felül helyre kell állítani a békeidők igazgatását, amelyet szintén másként lehet csak, mert az ország lakói, népe, népei is mások lettek. Erőt kell venni az elégedetlenségen, a háborús ínségen. Az első háború új hozadéka lett az is, hogy több háborús fél szempontjai között szerepelt a békeidők szociális konfliktusainak háborúval történő megoldása, illetve elodázása. A vesztesnek – aki persze sohasem úgy indul neki a csaták sorának, hogy alul marad – szintén jelentős kockázatokkal kell szembesülni. A hadisarcok, megalázó jóvátételek eltörpülnek a háború kedvéért felhizlalt harag túléléséből származó fizikai és lelki elégedetlenség tehertételei mellett. Ennek a háborúnak a farka csapkodott a legádázabbul a vesztesek maradványországaiban az ambivalens és háborús csapásokkal vetekedő forradalmak alakjában. A forradalmak elültével, leverésével pedig maradt a „harctéri idegesség” kistestvére, a legyőzöttségből fakadt terjengős pszichózis. Lelkiismeret-furdalás, bűntudat, amelynek nem lehet feloldása. Nem lehet még akkor sem, amikor a revízió meghirdetésekor szinte semmiből lett erők szabadulnak fel a német és a magyar válságövezetben – külön érdekesség ezen felül az olaszok, mint győztesek csatlakozása ehhez a revíziós blokkhoz a harmincas években. Az 1914 és 1918 közötti négy év a tömegpusztító háború születése is. A civilizált emberiség, a személyiségére, autonomitását kibontakoztató, belpolitikai jogaiért harcoló népesség a saját nagyszerűségének veszendőségével szembesül, amikor a „társadalom csináló faj”, az intelligenciával bíró lény jeles szellemi teljesítménye az iparszerű és ipari méretű gyilkoló eszközök létrehozása és felelőtlen alkalmazása lesz. Különösen akkor, ami előtt a büszke civilizáció még arra is képes volt vetemedni, hogy azt gondolta: olyan felelősen felnőtt, aki problémái megoldására mellőzni tudja a háború eszközét. Az első háború az első, amely éppen a gazdasági előnyök illúziói révén pattant ki (ugye ma már senki nem gondolja komolyan, hogy Gavrilo Princip miatt Szentpétervártól Londonig minden hadra fogható férfiú neki esett volna úgy magamagáért a másiknak). De első abban is, hogy a békekötés után egy évtized sem telik el és máris világra szóló kataklizma nyomorít győztest, vesztest, világbíró hatalmat, gyarmatot, provinciát, de gazdagot és szegényt egyaránt, minthogy a minőségi növekedésben 1914 óta senki sem tudott meggyőző vagy hatékony lenni, különösen nem a győztesek közül, különösen a béke szabta keretek között. Az előző nagy világhódítós felfordulás, a napóleoni háború után a Szent Szövetség még el tudott zötykölődni 1848-ig, az antant rendje (népszövetség) a győzelem után jóval hamarabb mond csődöt, gazdasági világválságba torkollik: hosszú ínséges éveken át senki nem tudja, mit kell ilyenkor csinálni. A


18

Vár Ucca Műhely 45.

krízisre adott válaszaik miatt válnak sokak számára szimpatikussá a tehetetlenkedő győztes országokban szocialista, nemzeti szocialista metódusok és despoták – lám az idő begyorsult, a szent béke új rendje már oda. Ha a béke malasztja szétfoszlott az óriásoknál, szét a kicsiknél is, ekként a kisantantnál is. A közép-európai változatú angol modell bevezetésére tett kísérlet több sebből vérzik el Csehszlovákiában. A régiónkba importált amerikai verzió Jugoszláviában esik gyermekbetegségekbe: a polgáriasulás, iparosítás gátja a balkáni-bizantikus kisdespotizmus, illetve a királyellenes merénylet. A francia mintájú román hibridállam is folyamatosan hányódik a nemzetközi erőterek változásaiban, saját megoldást nem talál. Ezért és a középen maradtak miatt is maradt meg valóságos első háborús kráternek Magyarország. Anglia, Franciaország, Németország és az USA már a sokadszorra forduló viszonyok megteremtésében, követésében él; gyarmatai, érdekszférái a modern kor migrációs kihívásaival, a globalizáció más előnyeivel, hátrányaival foglalkozik gazdasági és politikai értelemben is. Európa kisebb országai magukra találtak, csak a Kárpát-medencével kapcsolódó országok hordják vigasztalhatatlanul ezt az 1914–18 feliratú kölöncöt: nincs már Csehszlovákia, Jugoszlávia, az utánuk maradtak közül sokan teli vannak önigazoló kompenzációval, lelkiismeret-furdalással, pszichózissal, ellentmondásos nacionalizmussal. Tehát Csehszlovákia és Jugoszlávia eltűnt; ezzel szemben nem tűnt el az elszakított négy magyar kisebbség – az első háború csapását hordozva nemzedékek óta magán, ezt a csapást hurcolja magával az anyaország és ezzel kínlódik azóta is kisebb-nagyobb utódállam. Nem megoldás rá az asszimilácós igyekezet, nem az a kitelepítések firtatása, próbálgatása, nem a revízió. Ezeket mindet alkalmazták már 1920 óta, a probléma mégis megoldatlan maradt. Megoldásként vetődhetne fel a kontinens konvergenciája, az EU-s kvázifúzió, ha az újabban csatlakozottak köztudatában kimondva vagy látensen nem az a nézet tartaná magát makacsul, hogy az unió keleti bővítése valójában csupán kereskedelmi bűvészmutatvány, a nyugati termékek előállítóinak igazgatási-adminisztrációs szintű piacteremtése. 1914 árnyéka még mindig ránk vetül!

3. Ennek az írásnak az alapmotivációja az 1914–18-as események irodalmi utóéletének évforduló által fogott egyszerűsített és rövid vizsgálata. De a fentiekből is következik, rengeteg problémát vet fel a merítés, a szempontrendszer és a módszerek tekintetében is. Ha a magyar közelítést választjuk, nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy az 1920 utáni trianoni kisország határain túl született magyar nyelvű és irodalmi igénnyel megírt minden mű a tárgyhoz tartozik. Ha kitekin-


19 tés szélesebb kört céloz, arra kell rádöbbenni, hogy a háborús évek utáni irodalmak a történelmi közelség folytán dolgozták fel, dolgoztak vele, aztán elsodorták tőle, a témától a más, divatosabb témák, más a kor emberét égetőbben gyötrő megpróbáltatások. Musil, Kafka, Thomas Mann, Hemingway és természetesen Remarque, vagy akár Apollinaire belekerül a látókörbe. De ilyen értelemben közeli hullámverés Szabó Dezső avagy akár Móra, kis elvonatkoztatással Ottlik idesorolható, erre a témára utaló műve, művei. Az elszakított országrészekben az 1940-es visszacsatolásig a transzszilvanisták egyértelműen mutattak rá Szabó Dezsőhöz hasonlatosan arra, hogy a többi nép fiai által követett alapnézetnél és megítélésnél többről van szó a mi számunkra. A háborúval járó, a tömegek pokoli pusztulását és következményeit taglalják a nem magyar irodalmak, nálunk pedig visszatérő és/vagy fel-felbukkanó tömb a Trianon teremtette helyzet gyásza vagy a lázadás ellene. Irodalmak vetemednek néha – időről időre – arra, hogy történelmi korokba utaztatják vissza olvasóikat, minthogy elég távoli már az eseménysor és érzékelhető a probléma lappangása. Hát ezzel nem foglalkozik szinte senki. Se itthon, se másutt. A magyar tématárból hiányozhat ez azért is, mert a második háború utáni (proletár?) internacionalista nyomás irtózott a kortól és irtotta ezt (az ilyen), az esetlegesen feltűnni igyekvő témát. A nemzetköziből talán a távolsága, illetve az első világháború újjászülte nacionalizmus, finomabb közelítéssel fogalmazva nemzeti önérzete (hazafiság?) miatt. Hogyan nézne ki egy globalizálódásra hangolt erős életérzés közepette nemzetek sérelmeiről beszélni? A recepció ugyanilyen viszonyban van az első háborúval, alig látni eddig az e témában született frissebb megközelítést, értékelést a tárgyhoz tartozó művekről. Még a jubileumos konstelláció is ellene hat: a másik szörnyűségnek, 1944-nek szintén most van kerek évfordulója, igaz van/ lenne mit feldolgozni a kettő esemény egymással létező kapcsolatával kapcsolatban is. Minthogy a kapcsolat sokkal többrétegű, át meg átjárja egymást, ahhoz képest, ami az eddigi elemzésekben feltáratott. Egy évforduló a megemlékezéseket, kisebb léptékű értékeléseket, aktuális méretezésű konferenciákat tesz lehetővé. Mint annyi évfordulónál alakul ez így, most is kísért, hogy marad a lappangás, a sejtelem az első világháború körül. Lehet, hogy a 2018-as évig lehetne alkalom a száz év előtti problémaegyüttes tudományos, társadalomtudományi, művészettörténeti, irodalomtörténeti feltárására a mai ember szemével, a mai vonatkozások megkeresésével? Lehet, hogy kihívás lehetne ez irodalmi szerzőknek is, miként tartozás még 1945, 1956, 1990? … vagy toljuk tovább magunk előtt? Vagy húzzuk magunk után az egyre nehezebb rakományt.


Dragan Velikić

Száz évvel később 1. Számos oka volt az első világháborúnak. Ürügye csak egy: a szarajevói merénylet. Sok volt az érdekeltje is ennek a háborúnak. Elkerülhetetlennek tűnt, és csak idő kérdése volt, mikor történik meg. Úgy tűnik, mindenki ész nélkül rohant az összecsapásba, amely aztán gyorsan rászolgált arra, hogy világháborúnak nevezzék. Furcsa, de nem volt nagyobb ellenállás e háborúval szemben, ami természetesen nem mentesíti a szerb felet a merényletért való felelősség alól. Az a tény, hogy a balkáni háborúkban kimerült Szerbiának semmiképpen sem felelt meg egy újabb viszály, valóban logikus magyarázat, és nagyon meggyőző a józan ész szempontjából. Csakhogy, ha a józan ész lenne az a legfelsőbb instancia, amely állami szinten a döntéseket hozza, a világ sokkal kellemesebb hely lenne, mint az, amelyben élünk. Szerbia lépéseiben a józan észnek csupán mellékszerep jutott, ugyanúgy, mint a többi harcban álló félnél is. Mindenki azzal az elképzeléssel lépett a háborúba, hogy megoldja a kör négyszögesítését. Háborúkra egyébként is általában olyankor kerül sor, amikor két vagy több ország kapcsolataiban elviselhetetlen mennyiségű negatív energia halmozódik fel, amelyet nehéz ellenőrizni és kordában tartani. Ez az impulzív energia a háborúk üzemanyaga.

2. A történelem tele van olyan eseményekkel, amelyek elkerülhetetlennek tűnnek. Nagyjából azok is. A háborúra akkor is sor került volna, ha nem történik meg a szarajevói merénylet, de kérdés, hogyan alakul. Szerbia és Ausztria összecsapása nehezen lett volna elkerülhető; csakhogy a történelem nem feltételezésekkel foglalkozik, hanem azzal, ami megtörtént. Van, ami a történelemben adott. A történelmi események boncolgatása során mindig is erősen foglalkoztattak azok a negatív örökségek, amelyek hosszabb távon rányomják a bélyegüket két ország kapcsolatára. Hogyan lehet ezeket az örökségeket átlépni? És mennyire lehetséges ez egyáltalán? Az első világháború előestéjén az Ottomán Birodalom a halálán van. A balkáni háborúk éppen csak hogy befejeződtek. Egyre mélyebbek az


21 Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti ellentétek a Balkánon. Az ilyen politikai helyzet jelentősen befolyásolta a Szerb Királyság sorsát. Szerbia helyzete a Kelet és a Nyugat választóvonalán mind a mai napig változatlan maradt: a szerb politikai színtérnek állandó tényezője az Európa-párti és az oroszpárti opció közötti megosztottság, amely mély antagonizmusokat vált ki a szerb társadalomban. Válságos időkben Szerbia gyakran vállalja magára az orosz Gibraltár szerepét a Balkánon. Nem véletlen, hogy az utóbbi száz év sorsfordító eseményeiben, a szarajevói merénylettől kezdve egészen Zoran Ðinđić meggyilkolásáig, valahol a háttérben mindig ott volt az idősebb testvér árnyéka. Az orosz támogatás, amelyet Szerbia kap a sorsdöntő történelmi események során, pontosabban oroszbarát politikai opciója, azzal a következménnyel jár, hogy időnként eltávolodik Európától. Pedig az Európához tartozás nem csak földrajzi. Nem kellene megfeledkezni arról, hogy a szerb állam két évszázaddal ezelőtti újraalapítása után Bécs és Velence összehasonlíthatatlanul fontosabb központjai voltak a szerb kultúra, írásbeliség és szellemiség fejlődésének, mint Moszkva vagy Szentpétervár. Egyébként az északi szerb tartomány, a Vajdaság, évszázadokon keresztül a Habsburg-monarchia része volt. A modern szerb kultúra és politikai gondolat azokban a felvilágosult eszmékben gyökerezik, amelyeket a Habsburg-monarchiában élő művelt szerbek tettek magukévá és ültettek át később Szerbiába. Kevés az olyan ország, amellyel Szerbiának több mint három évszázadon keresztül olyan összetett viszonya volt, mint Ausztria. Nem csak a Duna köt össze bennünket, hanem a kultúra és a hagyományok is. És persze a két világháború. Ausztria tudatalattijából sohasem fog eltűnni Gavrilo Princip árnyéka, mint ahogy öntudatlanul mi is őrzünk hasonló emlékeket.

3. Szerbia nagy árat fizetett az első világháborúban. Népességének csaknem egyharmadát vesztette el. A háború végén mint győztes ország lépett be a délszláv népek közösségébe. A korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területeken élő szerbek is a közös országba kerültek. S Szerbia királyi dinasztiát, államiságot és győztesi legitimitást adott ennek az új országnak. Az elmúlt száz év során Európa megváltozott. Azok a nemzetek, amelyek az első és a második világháborúban farkasszemet néztek egymással a csatatereken, ma az egyesült Európa lakói. Franciaország és Németország évszázados ellenségeskedése az Európai Közösség legerősebb tengelyévé alakult át. Ilyen távlatból nézve az első világháborút, valóban őseink háborújának tarthatjuk. De bármennyire közelinek is érzem személyesen az ilyen megítélést, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Szerbia, alig tizennégy évvel ez-


22

Vár Ucca Műhely 45.

előtt, szemben állt ezeknek az országoknak a többségével. Belgrád az egyetlen európai főváros, amelyet háromszor bombáztak a huszadik században. Az 1999-es NATO-intervenció mindenképpen kihatott arra, hogy a szerb polgárok nagy részének tudatában Európa negatív képzettársításokat is kelt, s Szerbia ebben különbözik az EU többi tagjelöltjétől. A száz év utáni szaldó nem hagyhatja figyelmen kívül azt a bizonyos állandó tényezőt, az idősebb keleti testvérnek az árnyékát, akinek Szerbia maradt az egyetlen támpontja a Balkánon. A berlini fal leomlása és a kommunista ideológia csődje után, amikor átalakult Európa politikai térképe, Szerbia a modernizációval, a világgal való lépéstartással ellentétes irányt vett. Mindaz, ami Szerbiában a múlt század nyolcvanas éveinek közepétől 2000 októberéig, a demokrácia megalapozásáig történt, összeegyeztethetetlen volt a környezetében végbemenő változásokkal, és ennek tragikus következményei még ma is éreztetik hatásukat. Az országok közötti viszonyok a kémiai kötésekhez hasonlítanak, amelyeknek komponensei változó jellegűek és intenzitásúak, függetlenül attól, hogy felfelé ívelnek vagy lefelé tartanak. Hogy milyen irányt vesznek ezek a viszonyok, nem csak a politikai szereplők kívánságaitól függ, hanem egy sor nemzetközi körülménytől, viszonyoktól, amelyekre nem tudunk hatással lenni, de tudunk alkalmazkodni hozzájuk. A mai világot minden korábbinál több szál fűzi össze, amelyek a dominóeffektus elve szerint működnek. Kompatibilisnek lenni a világgal nem azt jelenti, hogy lemondunk sajátosságainkról. Az európai identitás nem egy eleve létező valami, nem szűkíthető egy programra, amit egyszerű másolással teszünk magunkévá, hanem a történelem során egy adott földrajzi térségben kialakult közös nevező. Az európaiság tehát nem a nemzeti identitás feladása, hanem a kulturális modell gazdagítása. Megtalálni a módját annak, hogy saját érdekeinket beépítsük a szélesebb, nemzetközi folyamatokba, minden felelős hatalomnak és diplomáciának sarkalatos feladata. Az országok közötti viszonyok engedmények és ellenállások váltakozásai nyomán épülnek. A politika ugyan inkább az erő küzdelme, mint az érvek harca, de a megfontolt politika mindig nagy teret és lehetőséget hagy az érveknek, ha kellő időben és megfelelő módon lép fel. Hogyan lehet túlhaladni az ősi animozitásokat és sztereotípiákat? Mindaddig, amíg a szerbek szemében a szarajevói merénylő csupán egy hős és hazafi, az osztrákok szemében pedig csak egy gyilkos, messze vagyunk a különbségek áthidalásának próbálkozásától. Mindkét oldalon erőfeszítéseket kell tenni a szélesebb kontextus megértése felé. Ellenkező esetben a múlt beidegződéseinek foglyai maradunk. Kollárs István fordítása


Muharem Bazdulj

Alvajárás és egyéb katasztrófák A századik évforduló közeledtével világszerte foglalkoztatja a közvéleményt a szarajevói merénylet (1914. június 28.), illetve az első világháború kitörése (július 28.). A jelentős évforduló kapcsán az angol nyelvterületen több új történelmi tárgyú könyv jelent meg, amelyek a nagy háborút megelőző korral és magával a háború kezdetével foglalkoznak. Noha nálunk még egyiket se adták ki fordításban, viták itt is, ott is folynak róluk, különösen Christopher Clark Sleepwalkers (Alvajárók) című művéről. Van ezekben a vitákban sok tudatlanság és túlzás, de felvetnek fontos kérdéseket is, kezdve attól, hogy ki a hibás és ki a felelős a háború kitöréséért, egészen addig, hogy milyen összefüggések fedezhetők fel a történelmi interpretációk és a mai politikai történések között. Miközben a Politika napilapban és más itteni médiákban történészek, írók és más értelmiségiek versengenek a szarajevói merényletnek és az első világháború kitörésében játszott szerepének különféle értelmezéseiben, érdemes felidézni egy újságcikket, tárcát tulajdonképpen, amelyet a zágrábi Vjesnik közölt 1960 őszén. A tárca A délszláv kérdés az első világháborúban 1914–1918-ban címmel jelent meg, szerzője Miroslav Krleža volt. Az egész ok-okozati zűrzavart Krleža már írásának első mondatában felveti, hogy aztán a Solferino utáni egész osztrák külpolitika furiózusan tömör, velős és pregnáns elemzése után – amelyben a Szerbia iránti viszonyra helyezi a hangsúlyt –, egyetlen mondatban ismét összegezze: „Az 1914-es osztrák– szerb háború közvetlen indítéka a szarajevói merénylet volt. A Szerbiának (1914 júliusában) küldött hadüzenet világégést váltott ki, ez pedig a délszláv állami egyesüléshez vezetett, miáltal a délszláv népeknek a császári politika ellen, az első világháború előestéjén vívott harca elválaszthatatlan az úgynevezett ‘háborús felelősség és bűnösség’ kérdésétől. [...] A Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös elleni merényletben keresni az 1914-es osztrák–szerb háború közvetlen okát, annyit jelentene, mint a tanúságtételeken alapuló értelmes megítéléssel szemben haladva vizsgálni a történelmi problémakört, pontosan azért, mert szemünk láttára terjed az a politikai és gazdasági karcinóma, amely a tudat és a jóslatok szintjén már egy egész évszázadon keresztül az osztrák császárság bomlásaként rajzolódik ki.”

Az imperializmus Az első világháborúval kapcsolatos délszláv vitákban gyakran szem elől tévesztik a tényt, hogy ez a háború – világháború volt. Egyébként az első világháború okainak fejtegetése nem csupán alkalmi téma, amelyre kerek


24

Vár Ucca Műhely 45.

évfordulók közeledtével emlékezünk. Már régen részévé vált a népszerű kultúrának is. A Fekete Vipera, Georgius és Baldrickus híres elmefuttatása a Fekete Vipera című sorozat negyedik évadjának utolsó epizódjában (ahol a cselekmény az első világháború idején játszódik) körülbelül így hangzik: Baldrickus megállapítására, miszerint ő tisztában van vele, hogy pillanatnyilag háború folyik, de tudja, hogy valamikor régen nem volt háború, s ezért felteszi a kérdést, hogyan történhetett meg, hogy az a kor, amelyben nem volt háború, átváltson egy korba, amikor van háború, a Fekete Vipera megjegyzi: téged tehát az érdekel, miért kezdődött a háború; Baldrickus igenlő válaszára Georgius így vélekedik: Hát ez világos, a háborút a gonosz sváb és bűnös imperializmusa robbantotta ki; mire Fekete Vipera így szól: Georgius, a brit birodalom jelenleg a földgolyó egynegyedére terjed ki, míg a Német Birodalom egy kis kolbászgyárból áll Tanganyikában, tehát nem igen állíthatjuk, hogy bűntelenek vagyunk az imperializmust illetően. (A beszélgetés további része még sziporkázóbb. Baldrickus ugyanis úgy hallotta, az egész azzal kezdődött, hogy meggyilkoltak valamilyen „Archie Duke”-ot.) Bárhogy is volt, Krleža és Fekete Vipera egyetértenek; a nagyhatalmak közötti feszültségek a huszadik század első évtizedének végén és a második évtized elején akkorák voltak, hogy csupán az alkalmas ürügyet keresték a háborúra. Ez az ürügy, illetve indíték Szarajevóban történt meg, vagyis az első világháború kezdeteiről szóló történet mégis elválaszthatatlan a délszláv kontextustól. Azonban ami azokat a könyveket illeti, amelyeket leginkább emlegetnek, amikor a „történelem revíziójáról” beszélnek az itteni vitákban – elsősorban Christofer Clark Sleepwalkers (Alvajárók) és Sean McMeekin July 1914 – Countdown to War című könyvére gondolok – el kell mondani, hogy a szarajevói merénylet nem központi témájuk, noha mindkét mű viszonylag terjedelmesen foglalkozik vele. Említsünk meg még néhány rokon témájú könyvet, amelyekről nálunk még nem esett szó. Greg King a szerzője a The Assassination of the Archduke: Sarajevo 1914 and the Romance That Changed the World című könyvnek, Ferenc Ferdinánd és neje, Zsófia egyfajta párhuzamos életrajzának. A könyv 2013. szeptember 3-án jelent meg, kulcstézise az, hogy az akkori bécsi udvar bizonyos befolyásos körei tulajdonképpen szurkoltak azért, hogy a párt Szarajevóban meggyilkolják. Alig egy hónap múlva, október 29-én hagyja el a nyomdát Margaret MacMillan The War That Ended Peace: The Road To 1914 című műve. A tekintélyes történész csaknem nyolcszáz oldalon fejti ki véleményét az első világháború okairól. Az ös�szeesküvés-elméletek itteni híveinek inkább ettől a könyvtől kellene félniük, mint Clark könyvétől, ha másért nem, hát azért, mert többek között Madeleine Albright és Strobe Talbott is dicshimnuszokat zengett róla. Néhány nap múlva, szeptember 24-én jelenik meg Sir Max Hastings neves hadtörténész Catastrophe 1914: Europe Goes to War című könyve. Ne siessék el tehát a médiák és a kommentátorok, a tánc még csak most kezdődik.


25

Gondok a cím körül Mielőtt bármit is mondanánk Christofer Clark művéről, az Alvajárókról, tisztáznunk kell egy félreértést, amely a könyv címe kapcsán merült fel Szerbiában. Már több cikkben olvashattuk ugyanis azt a nézetet, hogy Clark állítólag „alvajáró”-nak kiáltotta ki Gavrilo Principet. (Miloš Kazimirović például ezt írja: „Clark volt az első neves nyugati történész, aki Gavrilo Principet és a Mlada Boszna aktivistáit kétes politikai eszméket hirdető alvajáróknak nevezte, akik az öngyilkosságra is készek voltak céljaik elérése érdekében.”) S noha nyilvánvaló, hogy azok közül, akik az utóbbi időben kígyót-békát kiáltanak Clarkra, a legtöbben még csak nem is olvasták a könyvét, a félreértés elkerülhető lett volna már a könyv alcímének figyelmesebb olvasásával is. Az alcím így hangzik: „Hogyan indult Európa a háborúba 1914-ben”. Clark számára tehát nem azok az alvajárók, akik elkövették a szarajevói merényletet, hanem az európai koronázott fejek és politikusok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Ausztria–Magyarország, Olaszország, Oroszország és Szerbia vezetői. (Clark szerint „néztek, de nem láttak, álmokat kergettek, s nem mérték fel a szörnyűségek realitását, amelyet a világra szabadítanak”. Más szóval nem olyanokra gondol Clark, akik valóban járnak álmukban, mint a Malik nevű kisfiú Kusturica Apa szolgálati úton című filmjében, megfogalmazása ugyanis metaforikusabb.) Clark Alvajárók című könyve több mint hétszáz oldalas, és időrendi sorrendben a májusi fordulattal foglalkozó fejezettel kezdődik. Ezt követik, egyebek között, az Ausztria–Magyarországról, az európai hatalmak külpolitikájáról, a balkáni háborúkról szóló fejezetek, s a hetedik fejezet foglalkozik a szarajevói merénylettel. Magának a merényletnek az interpretálása szinte semmilyen újdonságot és eredeti meglátást nem tartalmaz. Túlhangsúlyozza Apis szerepét, de hát ez is már régi történet. (Még Crnjanski írta: „Egyesek nálunk is egy provinciális, fanatikus, sovén szerbet faragtak Principből, aki vélhetőleg csak játékszer volt Dragutin Dimitrijević Apis ezredesnek, a szerb vezérkar titkosszolgálati vezetőjének kezében.”) Ami engem olvasás közben a legjobban zavart, az Clark slampossága volt a délszláv tematikát illetően. Félreértés ne essék, Clark nagyszerűen ír, képzett, megpatkolt és kompetens, de nyilván, kicsit koloniális hozzáállással, úgy tartja, hogy amikor Boszniáról vagy Szerbiáról van szó, a precizitás és pontosság nem annyira lényeges, mint amikor Ausztriáról vagy Franciaországról beszélünk. Így például, Gavrilo Princip nevét alanyesetben következetesen és szinte mindenhol Gavril (és nem Gavrilo) Principnek írja. Ugyanígy a szarajevói előváros neve Clarknál következetesen Ilidze és nem Ilidža. Jó, mondhatná valaki, nem könnyű a nyelvtanunk, s az embernek az angol billentyűzeten nehéz megtalálni az idegen betűket. Az érvelés talán helyénvaló is lenne, ha Clark nem nevezné a Szarajevón átfolyó Miljackát könyvében minden egyes helyen


26

Vár Ucca Műhely 45.

Miljačkának. Amikor a belgrádi utcákról és kávéházakról ír, ahol a Mlada Bosznasok találkoztak, Clark The Little Goldfish-t emleget. Ennek a névnek a jelentése nyilván csakis Aranyhalacska lehet, és semmiképpen sem Arany viza. (Szarajevóban napjainkban az egyik legnépszerűbb kávézó neve Aranyhalacska, ahova a külföldiek szinte kötelezően betérnek, s az olvasónak úgy tűnhet, hogy Clark összetévesztette a múlt század eleji Belgrádot a huszonegyedik századi Szarajevóval.) Ehelyütt talán idekívánkozik, hogy könyvének elején Clark köszönetet mond informátorainak, illetve azoknak, akik segítségére voltak „áthidalni a nyelvi határokat”. A szerb forrásokat illetően Miroslav Došen és Srđan Jovanović segítségét említi. Nyilván nem sikerült a legszerencsésebben áthidalni azokat a bizonyos határokat.

A lepkeeffektus Mégis, Clark könyvének egyik alapvető tézise lényegileg ellentétes a hosszú időn át uralkodó történelmi nézettel, amelyre az előzőekben a Krleža-idézettel mutattam rá. Leegyszerűsítve, Clark azt állítja, hogy bármekkorák is voltak a nézetkülönbségek és a feszültségek az akkori európai hatalmak között, a háború nehezen tört volna ki a szarajevói merénylet nélkül. Ez természetesen lehet nagyon plauzibilis, azonban még ennél is nagyobb mértékben ellenőrizhetetlen. Mellékesen szólva Clark könyvében egy nagyon szuggesztív partitúrát is közread a korabeliek reakcióiról a szarajevói merényletre. Persze nem ő az első, aki összehasonlította a John Kennedy elleni merénylettel (megtette ezt Claudio Magris is a Dunában), de hatásosan jegyzi meg, hogy tulajdonképpen furcsa, hogy a történelem egy merényletet annak helyszíne szerint tart nyilván (ezt egyébként Ferenc Ferdinánd népszerűtlenségével magyarázza). Senki sem nevezi dallasi merényletnek a Kennedy-merényletet, de a Ferenc Ferdinánd elleni mindig és mindenhol szarajevói merénylet. Miután felsorolja különböző naplók és emlékezések bejegyzéseit a szarajevói merényletről, Clark megállapítja, hogy ebben Franz Kafka a közismert kivétel. Az ő naplójában 1914. június 28-a csupán az a nap, amikor téves villamosra szállt és hiába várt egy telefonhívást. Ugyanennek a Kafkának egy apokrif mondata szerint „minden, ami lehetséges, az meg is történik; lehetséges csak az, ami megtörténik”. Az egész mi lett volna ha a szarajevói merénylet nem történik meg, inkább a tudományos fantasztikum lepkeeffektus elméletébe tartozik, mint a történelembe. És az ilyen interpretációk természetesen inkább kapcsolódnak a huszadik század végéhez, mint az elejéhez. Egyébként maga Clark szögezi le, hogy Srebrenica és Szarajevó ostroma miatt ma nehezebb úgy tekinteni Szerbiára, mint a nagyhatalmak áldozatára, és könnyebb úgy kezelni a szerb nacionalizmust, mint magafajta történelmi erőt. Ugyanígy, Clark megítélése szerint


27 ma, az Európai Unió létezésének szemszögéből tekintve, könnyebb rokonszenvezni Ausztria–Magyarországgal, mint korábban. Nem mellékes a nézőpont, ahogy azt annak idején a macskadoktorról és a náthalázas egérről szóló versikékben olvashattuk a régi olvasókönyvekben. Clark nézőpontja az első világháborúról európai, az első világ nézőpontja, amely mentes más világok reflexióitól. Az említett Claudio Magris azonban nem feledkezett meg a második (és harmadik) világokról. Érdemes itt idézni egy hosszú és bölcs mondatát: „Néhány fénykép örökítette meg a szarajevói merényletet, amely annyira hasonlít arra, amelyik Dallasban történt; azokban a pillanatokban dördültek el Európa öngyilkosságának lövései – a leleményes értelem kacskaringós útjain ezek a halálos lövések talán az ázsiai és afrikai országok felszabadulásának kezdeteit is jelezték, amelyeken a régi európai hatalmak, ha egységesek maradnak, tovább uralkodhattak volna, és tovább tartott volna kizsákmányolásuk”. Más szóval az, ami az európai uraságok számára a Belle Epoque volt, nem mindenki számára tűnt aranykornak.

Visszaszámlálás A szarajevói merényletről szóló fejezet Clark könyvének valahol a felénél található. A könyv első fele tehát a megelőző tizenegy évet ecseteli, számos kitérővel a múltba. Második fele a következő harminc-egynéhány napra összpontosít, az államfők közötti kommunikációra a merénylet után, de a háború kezdete előtt, a Szerbiának küldött osztrák–magyar ultimátumra, a reakciókra, arra, hogy – Krleža szavaival élve – az osztrák–szerb háború 1914-ben hogyan torkollott világégésbe. Idegtépően izgalmas események ezek, főleg post festum távlatból, s főleg ha tudjuk, mi fog következni. Éppen erre az időszakra és ezekre az eseményekre ös�szpontosít teljes terjedelmében Sean McMeekin July 1914 – Countdown to War című könyve. McMeekin műve nagyjából Clark könyvével egy időben jelent meg. Nem annyira terjedelmes, noha 480 oldalával igencsak beletartozik a vaskos könyvek kategóriájába. Fókusza azonban jóval szűkebb, ami már abból is látszik, hogy nem a májusi fordulattal kezdődik, hanem in medias res a szarajevói merénylettel; ami Clarknak a hetedik fejezet, nála a prológus. Nagyon érdekes komparatív módon olvasni a két könyvet. Clark egy helyen megállapítja, vannak események, ahol a történésznek nem a források hiánya, hanem azok tömkelege okozza a gondot, és leszögezi, hogy az első világháború és az, ami megelőzte, jó példa erre. Talán ezzel magyarázható, hogy az olvasónak – amikor ugyanazokról az eseményekről olvas, méghozzá rokon megközelítésekből – nincs olyan érzése, hogy másodszor olvas valamit. Ha a szarajevói merénylet bemutatását vesszük górcső alá, megállapíthatjuk, hogy az apróságokban, legalábbis első pillantásra, Mcmeekin precízebb. Nála, például, Ilidža va-


28

Vár Ucca Műhely 45.

lóban Ilidža (alanyesetben és kalapos z-vel), a Miljackát viszont nem is említi, így nincs baj vele. Azonban tovább lapozva kiderül, hogy Zagreb az ő számára Zaghreb (ez még az újbosnyák nyelvújítóknak sem jutott eszébe, pedig életük értelmét abban látják, hogy ahova csak lehet, becsempésszenek egy h-t), és hogy a jelenkor befolyása a történelmi események percepciójára nála sokkal nyilvánvalóbb, mint Clarknál. Kedvenc példám McMeekin szárnyaló fantáziájára az a rész, amelyben megmagyarázza, hogy Danilo Ilić azért „rekrutálta” Mehmedbašićot az összeesküvők táborába, hogy biztosítsa a muzulmánok „jelképes jelenlétét” és így téves nyomra terelje a kutatókat. Még megtoldja azzal, hogy Mehmedbašić (ő Mehmedbashitch-nak írja) „csodásan evokatív” vezetéknevű muzulmán, mert a Mehmed a Muhamed név török változata, míg a bašić a török baksis szó szlávosításával keletkezett (?!). Történészünk sehol sem említi, nyilván nem is tudja, hogy Mehmedbašić neve Muhamed volt, ami még „csodásabban evokatív”, így nem is lett volna rá szükség, hogy a tájékozatlan nyugati olvasó előtt olvasottságának fitogtatásával bizonyítsa, hogy az illető muzulmán volt. De ez még nem minden. Miután elmagyarázza, hogy azon a vasárnap reggelen hol álltak a merénylők, McMeekin, mint egy „nagy stratéga”, először Danilo Ilićet bírálja, mert a legjobb helyekre, mint mondja, téves embereket állított, akiknek elhivatottságát túlbecsülte, így Vasa Čubrilović „nem volt eléggé edzett, és még kevésbé bátor”, míg Mehmedbašić, ugye, muzulmán, vagyis „lojalitása a szerb célhoz kérdéses volt”. (McMeekin úgy látszik nem is tudja, hogy Mehmedbašić volt az egyetlen, aki elkerülte a letartóztatást Szarajevóban, így Ilić állítólagos „ravasz terve” befuccsolt, mint ahogy nem tud semmit a szaloniki perről sem, Mehmedbašić magatartásáról a per során, illetve arról, hogy Apis hogyan értékelte Mehmedbašić „lojalitását”. Az ilyen részletek egyébként csak rontották volna a tökéletesen világos – igaz, fekete-fehér – történelemfelfogását. Szimplifikációi itt valóban a legfelületesebb bulvárlapos „elemzések” zsáneréhez tartoznak.)

Az ágyúszó előtt Mehmedbašić példája jól illusztrálja a megközelítésbeli különbségeket is Clark és McMeekin között. Clark természetesen tudja, hogy Mehmedbašić neve Muhamed volt, hogy hercegovinai származású és Ilić azért választotta, mert jól ismerték egymást, hónapokkal korábban közösen tervezek merényletet Potiorek ellen, illetve, hogy Mehmedbašić „baloldali eszméket valló asztalos” volt, ami Ilić számára fontosabbnak tűnt, mint „csodásan evokatív vezetékneve”. Tény, hogy Clark is egy helyen azt sugallja, hogy Ilićnek megfelelt, hogy a merénylők között legyen valaki, aki „nem szerb”, de ezt nem fejti ki behatóbban. Összegezve, azt a tézist illetően, hogy háború nem is lett volna a szarajevói merénylet nélkül, McMe-


29 ekin ebben is egyértelműbben fogalmaz, mint Clark. Könyvének befejező, utószó jellegű, a Felelősség kérdése című fejezetében McMeekin nyíltan polemizál az azoknak a „hosszan ható strukturális tényezők”-nek egész soráról kialakult „standard tankönyvi nézet”-tel, amelyek a háborúhoz vezettek. Felteszi a kérdést, miért nem tört ki világháború a Bosznia-Hercegovina 1908-as annexiója körüli válság következtében, vagy a balkáni háborúk idején négy évvel később, majd szó szerint ezt mondja: „Lehet, hogy a nagyhatalmak közötti háború a szarajevói merénylet nélkül is kirobbant volna 1914-ben, vagy valamivel később. De jó okunk van rá, hogy ennek ellenkezőjét gondoljuk.” McMeekin is eljátssza a mi lett volna ha játékot, nevezetesen, ha Ferdinánd és Zsófia épen és egészségesen tér vissza Bécsbe. Sorra véve a lehetőségeket, tételesen fejti ki, hogy minden nagyszerű és gyönyörű lett volna. Azonban az ilyen alternatív történelmek, leszögeztük már, jól beleillenek a tudományos fantasztikum világába, vagy valamilyen Robert Harris-féle fikcióba, de nem annyira a komoly történelemtudományba. Könyvének bevezetőjében McMeekin elmondja, hogy fiatalkorában Barbara Tuchman ma már klasszikusnak számító The Guns of August című, könyve keltette fel érdeklődését az első világháború iránt. Az, hogy a könyv „cselekménye” augusztus elsejével kezdődik, ösztönzőleg hatott, hogy ő tudatosan az előzményekre, 1914 júliusára ös�szpontosítson. Egyes méltatások szerint McMeekin könyve a „konvencionális történelem” arcába vágott kesztyű, amely már száz éve azt tartja, hogy a háborúért Németország a legbűnösebb (a „konvencionális történelem” példájaként éppen az Augusztusi ágyúkat szokták említeni), s hogy McMeekin érvekre építi ellentézisét, mely szerint „Oroszország és Franciaország ambíciói legalább annyira felelősek”.

A délszláv kérdés Amennyiben Christofer Clark és Sean McMeekin könyvei alapján ítélünk, a nyugati történelemírás „interpretációs ingája” valóban elmozdult az első világháború megítélésének kérdésében. Messze ható következtetéseket levonni két könyv alapján mégis pretenciózus lenne. Clark könyvét még Nyugaton sem fogadták osztatlan lelkesedéssel, főleg nem szakmai körökben. A történelem lehetséges globális „revíziójára” adott itteni válaszok azonban minden másnak nevezhetők, csak nem termékenynek. Aleksandar Mandić szavaival élve autisztikus, ad hominem sajtóviták folynak, miközben a szarajevói merényletről szóló, mind ez idáig legjobb könyv – Vladimir Dedijer műve –, nálunk utoljára több mint harminc éve jelent meg. A Dicsőséges Szulejmánt bemutató török tévésorozat sikerén felbuzdulva a hazai kiadók legalább megjelentették Radovan Samardžić Szulejmán és Rokszolána című könyvét, de úgy tűnik, hogy a szarajevói merénylet százéves évfordulója csupán annyi ösztönzést ad nekik, hogy


30

Vár Ucca Műhely 45.

lefordítsanak néhány „történelem kezdőknek” jellegű nyugati kiadványt. Fél évszázaddal ezelőtt, a merénylet ötvenedik évfordulóján, Dedijer a művének befejezésén dolgozott, Predrag Palavestra a Mlada Bosna irodalmáról jelentetett meg könyvet, Krleža, mint említettük, a délszláv kérdésről írt az első világháború vonatkozásában. Ne felejtsük el, hogy Dedijer angol nyelven írta könyvét a Harvardon, egy nagy New York-i kiadónak. Fél évszázaddal ezelőtt a saját magunkról szóló igazságunkat mi vittük ki a világba. Ma némán és behódoltan, általában engedelmes hajbókolással importáljuk az idegen propagandát. Ilyen értelemben Princip itteni lejáratása tökéletesen összecseng a globális trendekkel. Azok, akik Szerbia aranykorának látják az 1903 és 1914 közötti időszakot, ugyanúgy élik meg Principet és a szarajevói merényletet, mint az a sok-sok fekete-sárga nosztalgiázó, aki olyan idillikus-utópisztikus földi mennyországról álmodozik, amelyben együtt él Popper és Freud, Wittgenstein és Kokoschka, Musil és Kafka. S mint ahogy ez utóbbiak a szürke folt módszerével ignorálják azt, amit Krleža évszázados „politikai és gazdasági karcinómának” nevez, az előbbiek nem tudják megérteni, hogy Miloš Crnjanski miért éppen a Princip emlékére című versében írt így: Fénylő kolostoroknak ne szóljon költemény. Bársonyok, selymek szépsége fakult. Jajok és sírok népe az enyém. Nincs dicső múlt, hazugság a múlt. (Ács Károly fordítása) Hazugság az a Belle Epoque, hamis a világ fényes múltja, amelybe Princip belelőtt. Semmilyen magzatot golyói nem öltek meg. Egy világ eltűnését jelezték, és egy új, másmilyen foganását, amely még nem gyűjtött elég erőt, hogy megszülessen. Kollárs István fordítása


Petrik Iván

Visszajátszás Éppen száz éve hogy véget ért a nagy háború Senki sem számított ilyen váratlan fordulatra Hiszen még a béke utolsó pillanataiban, tárgyalások révén megkaptuk a Felvidéket, Erdélyt, a Vajdaságot Igen előzékenyen kivonultak a csehek és persze a románok meg a szerbek onnét, ahonnét kell De sajnos a compiegne-i erdőben kiradírozták aláírásukat egy bizarr szerződés alól a mindig nyughatatlan angolok, franciák és németek, aminek következtében mindenfelé lázongások törtek ki, és gyökeret vert az emberek tudatában a gondolat, hogy köztársaságok helyett királyságokban éljenek, persze ennél jobb a háború Mindez 1918-ban történt, és nem lehet csodálkozni azon, hogy a Monarchia arisztokratikus körültekintéssel visszavonta békeajánlatát Nincs értelme tovább részletezni az eseményeket, például azt, hogyan adtak át, nagy emberáldozatok árán, a németek francia területeket a franciáknak még ugyanebben az évben Vagy, ami minket közelebbről érint, hogy Piavénál összefoltozták a frontot az olaszok, s mi ezt családilag megúsztuk egy súlyos, de nem halálos fejlövéssel Az csak hab volt a tortán, hogy egy Wilson nevű visszavonta 14 pontos háborús béke-deklarációját Innét már minden megállíthatatlannak bizonyult Semmi kedvem felsorolni az összes kriptoelégikus részletet, elég annyi hozzá, hogy egy rettenetesen távoli, ismeretlen ország, az óceán túlpartjáról levélben érdeklődött, hogy részt vehetne-e a halottak felélesztésében, és még sok efféle dolog történt az elkövetkező pár évben Később Isonzói népdalokat próbáltak kiverni az emberek fejéből, aminek érdekében nagyon sok 18 és 50 év közötti férfit eltemettek a környéken És érdekességképpen egy IV. Károly nevű Habsburg lelépett a trónról, mivel az apja (a nevét most hagyjuk) úgy döntött, mégsem változtat rossz szokásain, és nem akar uralkodói rekorder lenni És mentek-mendegéltek vissza az ismeretlenségbe


32

Vár Ucca Műhely 45. Ypern, Verdun, Somme és Gallipolli, a Mazuri tavak és a társaik és persze Przemysl, ahol nem mellékesen az ükapám (másik ág) hízott pár kilót, miután az oroszok odakísérték egy meglehetősen hosszú séta során a Kaukázusból, és hagyták, hogy kipróbálja, milyenek is a tífusz lázálmai Az egésznek az lett a vége, hogy a világ számos állama üzenetekben értesítette egymást hadainak visszavonulásáról Ez természetesen azzal járt, hogy sok katonát hazaküldtek szeretteikhez, és a fegyvereket beolvasztották, például haranggá, hogy végre letérdeljenek az emberek, és végiggondolják, mit miért tesznek, köszönet ezért Ráadásul megelevenedett Ferenc Ferdinánd, egy nem túl szimpatikus Habsburg, az egyébként sem túl szimpatikus Habsburgok sorában, s az egyik első cselekedetével kinevezte Szarajevót a nem létező XX. század európai fővárosának, polgármesternek egy Gavrilo Princip nevűt ajánlott Ez volt a legeslegelső, félreértelmezhetetlen gesztusa, s így az emberiség örökéletének hátralevő részét XIX. századi problémáknak szentelheti Például annak, hogy valóban a leglágyabb ásvány-e a savanyúvíz, vagy hogy tojáshéjjal és söréttel lehet a legjobban palackot tisztítani, vagy hogy az utak melletti sorfaültetés üdvös-e az ország haladása mindenki által oly messzemenően kívánt tárgyának, vagy hogy Fiumének esetleg Triesztnek adassék elsőbbség az adriai kikötőink közül


Hörcher Eszter

Az emlék nem támad fel többé bennünk; mi halottak vagyunk… Erich Maria Remarque klasszikusa (1955) az első világháború intervallumában meghatározott idősávban mutatja be az eseményeket, elsődleges helyszínén, a nyugati fronton. Ennél több kronológiai meghatározás azonban nincs. Az események haladnak, többféle kategória különíthető el, de a mű elsősorban pszichológiai alapokra helyezett. Remarque nagy hangsúlyt fektet a naturalista-realista képiségre. Fizikai, biológiai ábrázolásában az ember épsége, egészsége, teljessége válik mindennél fontosabbá. A sérülések minőségének és mértékének ábrázolása a mások által meggyalázott fizikai és lelki létezés elfogadásának, elfogadhatóságának kérdéskörét állítja középpontba. A jellemrajz, a karakterek és a morális hozzáállás érzékletes bemutatásával Remarque párhuzamot von a történések, a személyiségalakulás és identitás- és testképváltozás között. Az emberi viselkedés lélektana kíséri a kötet minden pillanatát. Remarque a harctéren pillanatról pillanatra mutatja be egy ember fokozatos, folyamatos majd végzetes elpusztulását. A vér, hús, a különböző szervek, az emberi test különböző részeinek elhalását szagokkal, látvánnyal, az érzékekre ható (akár Goya rézkarcai1) módon ábrázolja. Az érzékelés egyik fontos aspektusa emellett a néző jelenléte, szemszöge, a többféle reagálási és értelmezési mód lehetősége. Remarque expresszionista erővel jelenti meg a víziószerű, rémálomhoz hasonló állapotrendszert. A fizikai aktivitás és a test kiszolgáltatott, kényszeredetten passzív, áldozati jellege kontrasztban áll a szellemi passzivitással. Az emberi hús és test a tábori (elkészített és felszolgált) ételek furcsa, kissé szürrealisztikus képi párhuzamaként jelenik meg: többek között a pépes főzelékek, bennük a húsdarabok, az ételek szaga, a szalonna, a zsír, a különböző alapanyagok, a főzés aktusa maga, vagy a „vékony rizsleves, melyben állítólag apróra vagdalt marhahúsfoszlányok úsznak” (133), és nem utolsó sorban a komiszkenyér. Az expresszionista stílus által tehát két világ dominál a kötetben, a történetben: a háború és a béke világa. Az erőszak, vizuális ostrom, melyet a szerző feltár, lehengerlő pontossággal és a naturalizmusán túl szinte pozitivista módon jelentkezik. A leíró részek lényege gyakorlatilag nem más, mint éppen ennek a felejthetetlen eseménynek Los desastres de la guerra (A háború borzalmai) címmel, 1863-ban jelent meg Goya rézkarcsorozata. (Sontag is kitér a spanyol festő munkáira, 49)

1


34

Vár Ucca Műhely 45.

a lehető legérzékletesebb átadása, közlése.2 A részletekben rejlő katarzis az emberi test félelmetes kiszolgáltatottságára irányítja a hangsúlyt. Sérülékeny, veszendő (a bevetéseken, egymás kiirtásában a legmesszemenőbb fokozatig érzéketlen és gépies), hibás. Negatív fizikai tulajdonságainak megmutatkozása által Remarque kettős hatást ér el: egyrészt részvétet hív elő a recepcióból. Empátiakeltése, az ember érzelmeire és az idegrendszerre ható konkrétumai a társadalmakban periodikusan felbukkanó militáris dominanciára, mint elítélendő jelenségre hívja fel a figyelmet. Az első világháború újszerű technológiájának nyomát, következményeit csak a háborút közvetlenül követő időszakban érzékelték és realizálták igazán. Ennek a destruktív folyamatnak és az iszonyat felismerésének vizuális kifejezésére sor került a képzőművészetben és a fotóművészetben is: Otto Dix (1891–1969) munkái és a Susan Sontag (1933–2004) által bemutatott Ernst Friedrich3 (1864–1967) fotográfiái nagyszabású és igen megragadó, katartikus példái, párhuzamai és vizuális leképezései a remarque-i világnak. Remarque verbalitása felveti a választás, döntés kérdését a csonkán, roncsként folytatható létezéssel kapcsolatban. Klas�szikus alapkérdés kerül középpontba ezzel kapcsolatban: Mi az élet értelme? Az ember ösztönös élethez való ragaszkodása evidencia, ám ebbe az életigenlő ösztönösségbe beivódik a (szellemi épség által realizált4 sorshelyzeten keresztül) haláligény ösztönössége is – a kettő egyenlő erejűvé válik. Megjelenik az a bizonyos határ, melyen túl a létezés teherré, sőt feleslegessé válik a súlyos fizikai hiányosságok miatt. A kiszolgáltatottság által az individuum tökéletes mértékben veszti el létösztönét, és választja inkább a halált. Az én realizálja mások holttestének látványán, kegyetlen halálán keresztül saját lehetséges sorsát is: „Itt egyenruhafoszlányok lógnak magukban, máshova véres pép tapad, ami valamikor emberi tagokat jelentett. Itt egy test fekszik… meztelen, ruhája szanaszét lóg a fán. Mindkét karja hiányzik, mintha kicsavarták volna, egyiket húsz lépéssel tovább fedezem fel a bozótban. A halott az arcán fekszik. Ott, ahonnét karjai kiszakadtak, a föld fekete a vértől.” (145).

„A döbbenet korszaka… 1914-ben kezdődött. Egy év sem telt el az akkor még sorszám nélküli világháborúból, s máris megrendült, sőt tarthatatlannak tűnt jó néhány dolog, amit addig magától értetődőnek hittek. Sokan úgy érezték, ez a lidércnyomás, gyilkos-öngyilkos fegyveres harc, amelyből a hadviselő országok képtelenek kivonni magukat – mindenekfölött a nyugati front lövészárkaiban naponta folyó mészárlás –, meghaladja azt, ami szavakkal kifejezhető.” (Sontag, 30–31) 3 Ernst Friedrich 1924-ben jelentette meg Krieg dem Kriege! című fotóalbumát, melyet élesen háborúellenes, pacifista manifesztációként használt fel. (Sontag, 20). A terribilità leonardói fogalmával érte el a tökéletes hatást. 4 A kísérletező orvos (179) személye mentális ellentéte a fizikai szempontból tehetetlen, sérült katonáknak. 2


35 A nyílt harctér eseményeinek, látványábrázolásának folytatásaképpen, a kórházi jelenetben is több lényegi koncepcionális elem jelenik meg. Remarque tudatosan helyezi a hadszíntér és az otthon helyszíne közé a kórtermet, mint afféle harmadik fő állomást, amely pokoli olvasztótégellyé változik, olyan figurákkal, mint a vak sebesült, vagy azokkal, „akiknek mindkét kezét vagy lábát amputálták…” (181). „Számos sebesültnek szétlőtt tagja egy támasztó villán szabadon lóg a levegőben; a seb alá edényt helyeznek, abba csöpög bele a genny…. Látok bélsebeket, amelyek állandóan tele vannak bélsárral… Csak a kórház mutatja meg igazán, hogy mi a háború” (181). Remarque mindhárom helyszínnel, mint meghatározó környezettel egyben a háborúellenes gondolkodásmódnak és deklarációnak is helyet ad: „Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást.” (182). Remarque is a pacifista hangján szólal meg, szavaival megfogalmazza azt, amit fényképeivel Ernst Friedrich fejezett ki. Az ember másikhoz viszonyulása közvetlen bajtársi kapcsolatot és reakciót is magában foglalja. A személyekre kiosztott, hordozott morális tartalom a gyilkolás aktusával kapcsolatban bontakozik ki legjelentősebben (158–159). Az egyetlen ember halálának okozásából adódó, kimerítő és végletes lelkiismeret-furdalás, morális dilemma, a küszködő psziché zavaros gondolatai erkölcsi ellentéte Oelrich „leszedegetős” módszerének. A gyilkosság morális tartalmának az adott helyzetekben kizárólag önvédelmi funkciója van. A gyilkolás természetességében felmerülő kérdés, hogy emberként vagy bábként kell-e tekinteni a másikra.5 A bosszú, gonoszkodás, aljas megnyilvánulások ugyanennek a humán viszonyrendszernek a negatív, de szerves részei. A szélsőséges rosszat azonban sorszerűen nem kompenzálja a filozófiai értelemben vett jó, mindössze a semlegességig, közönyig silányuló érzelemvilág. A kiélezett viselkedés- és magatartáspéldák opponense a halottak mivolta, az üres hullák lélek- és szellemtelen dologgá átalakulása, eltárgyiasulása. A jellemábrázolás egyik legérzékletesebb példája a fűrészporkép, melyhez a patkány szimbolikája tartozik (közvetlenül egymást követő két oldalon ábrázolja Remarque a patkányt és az ádáz cselekményt!): „Az a fajta ez, melyet hullapatkánynak neveznek. Undok, gonosz, csupasz képe van, s az embert émelygés foghatja el, ha hosszú, kopasz farkát látja” (75). A kenyér megrágása, elpusztítása, megharapása átvitt értelemben az embertelen ember másik ellen való kegyetlen közreműködését jelképezi. A patkány maga a gonoszság szim Remarque emberábrázolásának párhuzamát Virginia Woolf szavaival lehet illusztrálni: „a féktelen háborús öldöklés elpusztítja mindazt, ami az embert egyénné, sőt egyáltalán emberré teszi” (Sontag, 66).

5


36

Vár Ucca Műhely 45.

bóluma: „A szuronyokat magunk vizsgáljuk végig. Akad tudniillik olyan, amelynek tompa oldala fűrésznek van kivagdosva. Ha odaát ilyennel fognak el valakit, menthetetlenül lepuffantják. A szomszéd szakaszban rátaláltak embereinkre, akiknek ezekkel a fűrész-szuronyokkal levágták az orrát, és kiszúrták a szemét. Aztán szájukat, orrukat fűrészporral töltötték meg, és így fojtották meg őket.” (76). A karakterek ábrázolása, az individuumok különböző sorshelyzetei, gondolatai az erőteljes pszichológiai vonatkozásokat is magukban foglalják. A várakozás gesztusát (153) Remarque a sajátos időbeliség alapjaira helyezi. Az idő múlása, függetlenül a történelmi időszaktól, szubjektíven mérendő. Személyre és helyzetre szabottá válik. A csatatéren eltöltött órák által, a veszélyeztetettségen keresztül, az ember életének pillanatokra lebontott állomásai jelennek meg. A szerző a szubjektív és objektív kettős időbeliségen kívül más típusú időkettősséget is alkalmaz: egyrészt a gondolatban és a valóságban periodikusan visszatérő béke- és szabadságkörülmények narratíváit, képiségeit: „az élet, ebben a sovány alakjában, sohasem tetszett előttünk olyan kívánatosnak, mint most: a piros pipacs a szállásaink előtt elterülő réteken, a sima hátú bogarak a fűszálakon, a meleg esték a félhomályos, hűvös szobákban, a fekete, titokzatos alkonyi fák, a csillagok, a víz folyása, az álmok és a hosszú alvás – ó, élet, élet, élet!” (194), valamint a fronton eltöltött halálközeli élmények által felölelt idő múlását, töltését, átélését különbözteti meg. Az idő töménysége, várakoztató magatartása határozza meg az emberi pszichének, tudatnak, elmének az épségét, állagát. Az időkettősség a remarque-i dualitások egyik alapvető megjelenítése. A remarque-i elbeszélésnek és szövegépítésnek van egy rejtettebb, Krisztussal kapcsolatos szimbolikarendszere is. Egyik legérzékletesebb ebben a kenyér, mely a krisztusi testet jelképezi. (Önmagában, elsősorban élelmiszerként, kenyérként jelenik meg). A szerző érdekes azonosságban jelenti meg a kenyeret, mint eszközt, tárgyat, melyet kézikocsin húznak, megesznek, szelnek és nyelnek. Átvitt értelmében a lélek által kért és a test által magához vett kenyér a vallásos töltekezés egyik gesztusaként jelenik meg. Emellett megjelenik a lamentáció is, a Fiú elsiratásának aktusa, a pietà szerepe. A Mater dolorosa rejtett analógiája Kemmerich halálhírének közlésekor nyilvánul meg. Az anyakép, az anyához való vis�szahúzódás, visszamenekülés vágya már a történet elején megjelenik. A katonák ágyba vizelő, félős, sírós gyermekként ragaszkodnak az otthon biztonságához, az anya melegségéhez, szeretetéhez, mely távol van, és mindössze felidézhető, elképzelhető a körülményekhez képest. A főhős negatív hírnökké válik, a hírközlés negatív evangéliummá. Az anya számára a fiával történt események minden részlete evangéliumértékű. Ennek átadása, és az anya viselkedése, reakciója speciális kapcsolatot hoz létre a két idegen között. „Miért is van gyermek a világon, hogyha… Én job-


37 ban tudom, éreztem, hogy milyen nehezen halt meg. Hallottam a hangját, éreztem éjszaka a rettegését, mondd meg az igazat, tudni akarom, tudnom kell.” (128). A koporsó (52–53) a halottak tárgyként való érzelemmentes kezelése mellett („a halottat kidobjuk”!) távolabbi jelentésében a krisztusi test sírba tételének párhuzama lehet. A feltámadás átvitt értelmű lehetősége kizárólag a túlélők számára adott a szellemi-lelki regenerálódáshoz, új élet kezdéséhez. A Krisztus-szimbolika mellett adott Isten-kép is megjelenik. A víziók és jelenések nemcsak a negatív rémképeket vetítik fel, hanem a spirituális vonatkozású, elmejátéknak betudható jelenetek is: „egy képet látok, egy nyári estét, amikor a dóm keresztfolyosóján állok, s elnézem a magas rózsabokrokat… Senki sincs ott; nagy csöndesség fogja körül ezt a virágzó négyszöget.” (87). Az átszellemülés, kontempláció csendje a harctéri fegyverropogás, gránátrobbanások hangos zaját ellenpontozza. A pszichikai szempontból (is) roncs emberek, tépett lelkek egyetlen mentsvára a múltból való abszolutisztikus kivonulás, az emlékek lehető legnagyobb fokú törlésével, háttérbe szorításával. Az emlékképek, rémálmok azonban halálig tartóan belevésődnek a lélekbe, szellembe, tudatba. Ennek a helyzetkezelésnek az egyik (remarque-i) megoldása lehet a vallásos tartalmak közelebb hozása. A háború borzalmaival ellentétes a békét is jelképező otthon és család. Az ép ember kifejezője és szimbóluma. Az otthoni környezet, a város utcái, a béke csak átmeneti állapot a szabadságon lévő katona számára. Kénytelen visszaérni a harchoz, a frontra. Az ontológiai és egzisztencialista jelentőség kiéleződik a frontra való visszatérés aktusánál (itt a szabadság, a szabadság megélésének bármilyen lehetősége végleg elvész): az élet és a halál közvetlen, letisztult jelenségként áll egymáshoz a legközelebb, önmaguk jelentésében, önmaguk jelképeként. Az egyre veszélyesebb halálközeli helyzetek, élmények fokozódnak, majd állandósulnak, és kijelenthetővé válik, hogy „béke, az nincs!” (57). A műben több szimbolikus elemnek önálló kifejezőszerepe is lesz, azon túl, hogy a történet részeként és az elbeszélésben megjelennek. Többek között a cipő az ember használati tárgyaként, eszközeként a közlekedéshez, a járáshoz magához, mint alapvető cselekvéshez járul hozzá. A szétroncsolt majd amputált lábú katoná(k)nak már nincs rá szüksége. A cipő a továbbhaladást, az élet folytatását, a túlélők mivoltának jelképe is lehet. Az élet után minden személyes dolog, a tulajdon megszűnik. A tárgy lebeg, nincs már kihez kötni azt. Második viselője után a főszereplőhöz kerül, aki majd 1918 októberében esik el (200). Fontos jelképi párhuzamként jeleníti meg a szerző az ételeket. Funkciójuk biológiai szükségletet elégít ki elsősorban. Éhséget csillapít, az adott háborús helyzetben mindennél értékesebb. Gyakran előkerülő elem a különböző módon és mértékben elkészített étel. Minőségének, mennyiségének realisztikus bemutatásával a szerző fokozza jelentőségét, az emberi hússal vont képi hasonlóságát.


38

Vár Ucca Műhely 45.

Remarque részletesen mutatja be ezeknek az ételeknek az elkészítési módját, milyenségét. „A sötétben utálatosak ezek a fehér rongyok, a karjaimnak szárnya nőtt, szinte attól félek, hogy az égbe emelkedem, mintha egy pár léggömböt tartanék a markomban” (69). Másrészt fontossá válik az élelem tartalékolásának, a víznek és a szárazanyagoknak a megtartása is: „minden faláson háromszor annyi ideig nyámmogunk. Így sem elég; átkozottul éhesek vagyunk. Én megőrzök egy kenyérhéjat; a belét kieszem, a héj ott marad a kenyérzsákban; néha-néha rágcsálok rajta.” (79). A malacsült elkészítésének módja (161) kifejezetten a szakácstudomány fényében nyilvánul meg. A katonák finomságokat készítenek, krumplifánkot sütnek. Nem érik be akármennyivel, a körülményeket sikerül szinte teljesen likvidálniuk a tudatukból. A platóni lakomázáson megjelenő töltekezés, a férfitársaság ábrázolása néhány órára modern dandyvé változtatja a bajtársakat. Ahogyan a sors és az ellenség játékszerekhez hasonlóan bánik a nyugati front katonáival, olyan fokú könnyedséggel kezelik, sütik meg ezek a katonák a malachúst – ez újabb analógiája a halottak és életben lévők közötti viszonynak, az emberi bánásmód milyenségének. A hússütés cselekménye az emberi hús átvitt értelmű megsütésének, megégetésének a szimbóluma. A tárgyak mellett a lovak hadi eszközként jelennek meg közvetlenül. Az állat intelligenciája, mitológiai vagy bibliai (apokalipszis lovasai) vonatkozásai jelentős jelképpé teszik. A háború maga apokaliptikus állapot: félelem, égés, pusztulás. „Sohasem hallottam még lovat ordítani… Az egész világ szenvedése, a meggyötört teremtés, valami vad, szörnyű fájdalom az, ami ott nyög… Egyiknek a hasa van föltépve. Belei hosszan kilógnak.” (48). A kézzelfoghatatlan anyag, a levegő „nyomasztóvá válik ágyúfüsttől és ködtől. Keserűen érezzük nyelvünkön a puskapor ízét” (41). Ennek ellentétében a szerző a levegő kellemességét, éltető jellegét is megfogalmazza: „Lélegzem, ahogy csak a tüdőmből telik, s arcomon oly melegnek és lágynak érzem a levegőt, mint még soha.” (29). A levegő a szabadság szimbóluma is. A kétféle levegő jellegét tekintve jelképezi a harctéri állapotokat és a béke állapotát, létezést és halált, egészséget és szenvedést.6 Németország vesztésre áll. „Szürke ég, szürke, szétfolyó föld, szürke halál” (195) vár az katonákra. Remarque fellelkesített, békét váró hangulatban lévő katonákat ábrázol története végén. Nyugalmat, pezsdülő entuziazmust, hazatérést vázol fel. A halott Paul emlékezete, a memóriájában tárolt képek, a bevésődő iszonyat egyszerre semmisül meg halálával. Nincs többé sem élet, sem szenvedés. A halál pillanatától az ember minden pozitív és negatív élményt, tapasztalatot elhagy. A „jövőnek ezer 6

A skátjáték, melyet a bajtársak játszanak a hadi táborban, különleges jelkép.

Többször visszatér a cselekményben. Otto Dix Skátjátékosok című festménye ennek a történetbeli elemnek rendkívül erőteljes képzőművészeti analógiája.


39 arca” (199) között rejlik a halálnak ez a mozzanata is, melyet megváltásként érzékelni. Ez megszabadít a második világháborúban való részvételtől. (Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985) Bibliográfia : Sontag, Susan: A szenvedés képei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004


Daša Drndić

Harci Tanz Galícia, Galícia – ismételgette nagyapám. Egy literecske saját termésű muskotály mellett, belekevert néhány kanál mézet, amelyet szintén saját méhei termeltek, nagyapa mesélt és mesélt, s én csak annyit hallottam belőle, hogy Galícia, Galícia. Hétéves voltam akkor. És később, amíg nyaranta Belgrádból Isztria szívébe utaztunk, mindaddig, amíg nagyapám nem szenderült jobblétre, Galícia is odatelepedett vele az asztalhoz. Galíciával keltünk én és a bátyám, Galíciával tértünk este nyugovóra. Galícia mint valamiféle titok, mint egy fekete, bolyhos labda, úgy gurult végig a szobákon, hol nagyobb volt, hol kisebb, hogy aztán megfoghatatlanul elpattogjon a mesék világába. Galícia nem volt szép, inkább volt félelmetes, titokzatos és ködös. Örökre meg nem értett, és soha végig nem hallgatott. Nagyapám csaknem negyven éve nincs már, s csaknem negyven éve Galícia se jelent meg, elment talán vele, vagy ő vitte magával. A homályos, összekuszált emlékek közé. Miközben a második világháború, fiatalságom idején, meg később is, egészen máig, s benne családom szerepe, apámé, anyámé és nagyapámé, mint valamilyen hangosbeszélőn, mindenfelé harsogta meséjét, egymástól különböző meséit, addig az első, a nagy háború, behúzta a nyakát és lábujjhegyen hátat fordítva elsomfordált a feledés mezejére. S most, amikor a századik születésnapja közeleg ennek a háborúnak és nagyapám szerencsétlen Galíciájának, itt vannak, beférkőznek a merőben más világomba, meséjükkel, amelynek darabkáit egy hatalmas, széteső félben lévő mozaikba próbálom beleilleszteni. Egy elnyűtt és málló képbe, egy kontúrok, falak, keret nélküli történetbe, ködszerű fátyolba, amely csupán apró részecskéit lebbenti fel a múltnak, szagtalanul, hangtalanul. Galícia és a nagyapám megfagyott lába. Galícia és a távoli keleti front, a Kárpátok, az oroszok, az osztrák–magyar és a német katonaság. Az éhínség és az isztriai egzódusz, emberek át- és széttelepítése, ki tudja hányadszor, amióta világ a világ. Ismétlődések. Szomorúak és vészjóslóak egyaránt. Fenyegetése és siratóéneke urunknak, nem az Istennek, hanem a Történelemnek. Csak most, csak napjainkban, száz évvel később lép ki a kép az absztrakcióból, teljesedik ki ismétlődő abszurd drámává. 1915-ben írták alá a Londoni szerződést, amellyel Olaszország belépett a háborúba Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. Hogy megnyerjék maguknak, az Antant országai a Monarchia jelentős részeit ígérték


41 Olaszországnak, többek között Isztriát is. De nagyapám akkor már, mint „önkéntes”, a Kárpátok felé vonul, rongyokba bugyolált lábbal, és hogy éhen ne pusztuljon, bajtársaival az elhullott (vagy megölt) lovakat darabolja, hogy húsukat dermedt ujjaival forgassa a pislákoló tűzön, a fagyos ég és föld között. Ez, a Kárpátokban 1915-ben zajló ütközet, amelyben az osztrák erők állásokat adnak fel és nagy emberveszteségeket szenvednek, ez az „első világháborús Sztálingrád”, egyike a legkevésbé és a legfelületesebben feldolgozott csatáknak, s ennélfogva sok a vele kapcsolatban megválaszolatlanul maradt kérdés. Az embertelen hadjáratról megmaradtak és maradnak a kételyek, csupán itt-ott említve a porosodó levelekben, hiányos, félig elfelejtett történetekben. Egymillió katonát vetettek harcba mindkét oldalon: az egyik oldal a Monarchia határait védi, a másik utat akar törni Magyarország felé. A kíméletlen, magas hóval borított hegyi terepen, jeges hóviharokban, ködben, fedezék, lövészárkok nélkül zajlott (az újabb) kegyetlen hadjárat a csaknem teljes pusztulásig. Százkilencvenezer (190 000) orosz katona esik áldozatul, az Osztrák–Magyar Monarchia százharmincezer (130 000) foglyul ejtett, kimerült, átfagyott alattvalója nyomorog a Przemysl erődben, köztük nagyapám is, miközben a fehér halál hangtalan, könnyű, szinte anyai érintéssel viszi el bajtársait, tömegesen. Ausztria– Magyarország áttelepítéseket végez, többek között Isztriában is. Az emberek vagyonát rekvirálják, jószágait elhajtják, életüket kiforgatják kerékvágásából, átszabják, szétszaggatják. Az értelmiséget (és a többieket) táborokba irányítják; akik tehetik, a falvakba menekülnek. A vasúti kocsik készen állnak. Marhavagonok. 1915 májusában öt nap alatt nyolcezer embert ültetnek fel kényszerrel az egyenként 35 vagonos szerelvényekre, amelyek naponta nyolcszor indulnak Pólából. A kocsikra krétával írják rá: 6 ló, vagy: 40 ember. Telnek a táborok Ausztriában, Morvaországban, Magyarországon. Pusztít a tífusz, szedi áldozatait a kolera. Az evakuált isztriaiak legtöbbjét a már túlzsúfolt gmündi táborba szállítják, ahol mint a legyek, hullnak a gyerekek. 1915 októbere és 1916 májusa között háromezer ember hal meg Gmündben. Miután a galíciai hadszíntéren az osztrák–magyar hadsereget már a felbomlás fenyegeti, Gmündben helyet hagynak a visszatérő harcosoknak. Köztük nagyapámnak is. Melyik ezredben harcolt, nem tudom, de nem is fontos se számomra, se a történelem számára. Nagyapám kikerüli a gmündi tábort. Fagyásos, üszkösödni kezdő lábbal vonszolja magát Isztria felé, ezúttal már nem a pazini házába, hanem felesége, az én nagyanyám otthonába, egy Karojba nevű kis faluba, ahol újszülött fia várja. A második világháború alatt ez a ház lesz az isztriai antifasiszta ellenállás bázisa. Jugoszláviában két emléktábla kerül a falára, jelezvén, hogy itt alakult meg az első isztriai pártvezetőség. A független Horvát Köztársaságban, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) kormányzása alatt, tehát szentesítve az akkori elnök, Franjo Tuđman által is,


42

Vár Ucca Műhely 45.

ezeket a táblákat pöröllyel szétverik. Gmündben ma írótábor működik, néhanapján isztriai vendégei is vannak; Horvátországban az emléktáblákat még mindig pörölyözik. Nincs itt helyünk nevek, személyek, szétdúlt életeik említésére, pedig ők a vezérfonalai minden történetnek, amely világunkról szól, tehát azoknak is, amelyek a háborúkról szólnak. Ezért ez az én rövid történetem egy semmilyen történet, kicsi és kusza. 1917-ben, Isztriában nagy a szárazság, ami elképzelhetetlen éhínséget hoz magával, a háború még tart, kopogtat a spanyolnátha és az olasz fasizmus készülődik látogatóba, hosszabb tartózkodásra. 1920-ban az SZHSZ Királyság és az Olasz Királyság aláírja a rapallói egyezményt, amellyel Olaszország más városok és tartományok mellett megkapja Isztriát is. A horvát népesség újabb exodusza kezdődik. Edo nagyapám Edoardo lesz, a horvát neveket még a sírfeliratokon is olaszosítják, égnek a népotthonok, a horvát nyelv használatát kitiltják a közéletből, sokasodnak a letartóztatások, ricinusitatások, személyes és családi tragédiák újabb sorozata kezdődik. Nagyapám, feleségével és két fiával Jugoszláviába, Splitbe költözik, hogy aztán 1941-ben visszatérjen Isztriába, és gyerekeivel együtt bekapcsolódjon a népfelszabadító mozgalomba. Az, ami utána történik, csak látszólag nincs összefüggésben az első világháborúval. Ugyanis a történelem, mint egy búgócsiga, az a vidám gyerekjáték, ismét eljátssza haláltáncát, danse macabre-jét, méghozzá változatlan dallamra. A fasizmus bukásával egy újabb exodusz jelzi jövetelét Isztriába, mint valami baljóslatú kis földrengés. Most az olasz népesség exodusza ez, csendes és látszólag erőszakmentes költözés. S akkor, az 1975-ös osimói egyezmények aláírásával az Ancona melletti Osimóban, végre, ami nem jelenti, hogy tartósan is, 1977ben meghatározzák a JSZSZK és az Olasz Köztársaság közötti határvonalat. Az egyezmény szövegéből kiolvasható az a kívánság és szándék, hogy zavaros politikai célok és területi igények megvalósítása nevében újabb lakosságcserék ne legyenek. Ami nem egészen tizenhárom évvel később (1990-ben) fantazmagóriának bizonyul. Az osimói egyezmény aláírásában közvetlenül részt vesznek nagyapám fiai, de közvetve nagyapám is, aki fagyásoktól eltorzult lábait és költözködésekkel szétdarabolt életét – most már világos – értelmetlen reményekkel gyógyította. Nincsenek leveleim, amelyeket nagyapám küldött volna a jeges Galíciából. Nincsenek naplójegyzetei, nincsenek fényképek sem. Marad csak az echó: Galícia, Galícia. Az echó, amely mint jajkiáltás (vagy átok) kísért mindmáig. Viharban, behavazva, a jég rabságában, mínusz tizenöt fokos hidegben nem sokan írtak levelet haza, és nem sokan fényképezkedtek. De hát nem mindegyik galíciai csata zajlott télen. Váltották egymást az évszakok, és vannak történetek, amelyekre emlékezünk. Marko nevű dédapám, aki egy Gospić melletti faluból származott, sebesültként jött haza Galíciából. Egy repesz kiütötte a szemét, hogy az-


43 tán bizonyos idő elteltével időnként fémrészecskék távozzanak az orrán keresztül. Üvegszeme volt, amelyet lefekvés előtt egy pohárba tett, mint mások a műfogsorukat. Ezüst „Der Tapferkeit” vitézségi éremmel tüntették ki, amely most nálam van. Azt mesélte, hogy a fronton a katonák között olyan éhínség volt, hogy egyszer kilenc aranyért vett két tojást a helyi parasztoktól. Megvan a másik nagyapám naplója, aki a Monarchia katonájaként Szerbiába indult, ahol foglyul esett és az oroszországi hadszíntérre került. Japánon és Ausztrálián keresztül tért haza. Naplójának nem minden részét sikerült megfejtenem, egy része cirill betűkkel íródott, méghozzá eléggé olvashatatlanul. Dédapám Oroszországban esett fogságba. Egy földesúrnál dolgozott, s amikor kitört a forradalom, megszökött Oroszországból és néhány hónap után hazatért. Annyit tudok még, hogy megutálta a krumplit, mert ott szinte mást sem evett. Megvan katonai azonosítója, amelyet a nyakába akasztva viselt. Egy papírlap volt benne, rajta a neve, vezetékneve, csapatbeosztása és édesapja címe. Akkoriban még nem léteztek olyan katonai azonosítók, amelyekbe be lettek volna vésve ezek az adatok. Olvastam egy hadifogolyról, aki csak 1929-ben tért haza Oroszországból, miután több évet töltött Mandzsúriában és Kínában. Horvátokkal és szerbekkel is találkozott, akik közül egyeseknek nem sikerült hazatérni. Volt olyan is, aki örökre Oroszországban maradt. Nagyapám is orosz hadifogságban volt, valahol keleten. Ő is Mandzsúrián keresztül menekült. Végül Sanghajban kötött ki, ahonnan levélben pénzt kért a hajóútra. Soha nem épült fel a viszontagságos utazásból, korán meghalt szívrohamban. Én meg sem ismerhettem. Mindenkinek van valakije, aki hazatért. Az én dédapám Bjelovárról indult, de nem tért haza. Senki sem tudja, hova vitték, azt sem, hol fejezhette be. Százszázalékos unknown soldier. Takarékpénztárban dolgozott tisztviselőként. Nős, apró gyerekkel. Azt hiszem nem volt önkéntes, hanem egyszerű katona. Azt mesélik, hogy a háború elején vonult be, valószínűleg 1914-ben, 27 évesen. Ez minden, amit tudok. Anyai dédapám önkéntes volt. Freiwilliger, gyalogság. 1914-ben jelentkezett, otthon hagyva terhes asszonyát, és mindjárt el is esett, huszonegyedik évében, augusztusban, az első világháború első csatájában, a ceri ütközetben, Szabács mellett. Maradt egy kép és egy levél, amely fél évre rá érkezett, hogy elesett. Nem tudni, hol temették el. Ha valakinek bármilyen információja van, hol temették el a ceri ütközetben elesett katonáinkat, hálás lennék érte... Természetesen Galíciával a történet nem ér véget, mint ahogy nem ér véget egyetlen történet sem a háborúról. Illetve az életről. A feledésnek – az enyémnek, a tiédnek, a miénknek, az egyetemesnek, kényszerűnek


44

Vár Ucca Műhely 45.

vagy önszántunkból történőnek – ellenére. Merthogy mindez, a mi egész ittlétünk, csak egy nagy átrendezése a soha be nem fejezett mozaik szétdobált kockáinak, amely egy nagy palástot alkotna és beborítaná a Földet. Csakhogy ez a szeszélyes, álombeli palást, amelynek részecskéi nem tűrik a rendet, így, tele üres, kitölthetetlen mezőkkel, túlságosan törékeny, túlságosan gyenge, hogy bármit és bárkit is beborítson és megvédjen. Nem marad más hátra, mint hogy tovább keresgéljünk alkotórészeinek raktárában, annak reményében, hogy egyszer mégis megtaláljuk az arcát, és sikerül összeállítanunk a képet. Kollárs István fordítása


Ircsik Vilmos

Sétálóidőn Az 1914. augusztus végén Galíciában huszonnyolc évesen elesett nagyapám emlékének

1. Tulajdonképpen már három hónapja sétálóidőn van, amit persze a nyugdíjazását intéző papírok felmentési időnek mondanak. Ezek szerint mentesítették a folyamatos munkavégzés kötelezettsége alól, fél éven keresztül az átlagkereset illeti meg, és rendelkezési állományba helyezik, ami az ő esetében azt jelenti, hogy időnként be kell ugrania valamelyik kolléga helyett egy járatra. Most is ez történt. Egy kollégának meghalt az apja, és őt, már sétálóidőn, de még rendelkezési állományban behívták a helyettesítésére. A reggel hét tízkor induló hévízi járatra. Hatkor már a pályaudvaron volt, ahol a kezébe nyomtak egy menetrendet a pontos menetidőkkel és megállókkal. Gyorsan átfutotta, és egy kissé megdobbant a szíve, amikor felfedezte köztük a szülőfaluját, Öreghálást. Nem olyan híres hely, hogy gyakran látná leírva az ember. Meg egyáltalán nem is számított rá, a busz másik útvonalon is mehetett volna. Hét közepe lévén többségében szemmel láthatóan fürdőre menő idősebb emberek szálltak fel, sokan közülük talán ugyanúgy, mint ő, már sétálóidőn, de még rendelkezési állományban. Akkor ezek most a sétálóidejüket töltik, ő meg a rendelkezési állományt. Ez motoszkált mostanában folyton a fejében, ez a már sétálóidőn, de még rendelkezési állományban. Szóval félig már szabad, félig még rendelkeznek vele. Hát, ha ez az állapot a szabadság, akkor nemigen kér belőle, akkor talán inkább jobb, ha rendelkeznek az emberrel. Reggel mindesetre a sokhetes tétlenség után örömmel indult munkába, amit pedig a vége felé sokszor már nyűgnek érzett. Igaz, az utóbbi több mint huszonöt évben nem menetrend szerinti járaton dolgozott, hanem különjáratos lett, turistabuszt vezetett belföldön és külföldön. Azért került ide, mert kiderült róla, hogy tud németül, vagy ahogy a főnökei mondták, beszél idegen nyelven, ami egy kirándulóbusz vezetőjénél nagy előny. Még hogy idegen nyelven. Hiszen apjától, anyjától tanult németül, azok csak nem idegenek. Meg a nagyapjától meg a nagyanyjától. Vizsgát is tetettek vele a cégnél valami bizottság előtt, megválaszolt nekik minden kérdésükre, néha ugyan kijavították, hogy ez nem így van helyesen, de megadták neki a papírt, ami után még némi nyelvpótlékot is kapott. Meg is érttette magát a német, osztrák meg más utasokkal


46

Vár Ucca Műhely 45.

is, sőt néha még az idegenvezetőnek is besegített. Egyszer a Balaton körül vittek egy csoportot, a tapasztalt, művelt idegenvezető, különben bűbájos, okos, kedves nő, ott állt mellette, és a mikrofonon keresztül ismertette a látnivalókat. Éppen a Sió zsilipjére akarta felhívni a figyelmet, amikor a mikrofont befogva rémülten odasúgta neki, mint a színész a színpadon, amikor nem a közönséghez, hanem félre intézi a szavait: – Úristen, hogy mondják a zsilipet? – Schleuse – súgta vissza neki. – Az öreghálási Torna patakon volt zsilip, azzal szabályozták a halastó vízállását. És így mondták. Schleuse. A városban még három helyen volt megálló, a felszállók lassanként kezdték megtölteni az utasteret. Szóval Öregháláson is átmegy. Nem mintha olyan nagy ügy lenne, szokott ő hazajárni, leginkább halottak napján, ha nem volt éppen úton. De úgy látszik, az utóbbi időben mindig úton lehetett, mert ha jól számolja, legalább öt, de inkább hat-hét éve nem járt odahaza. Persze, mindig civilben ment, utasként, vagy a saját kis Skodáján, ha éppen nem sajnálta a pénzt a benzinre. De ez most más. Itt menetrend szerint megáll, kinyitja az ajtókat, embereket vesz fel, szót vált, hivatalosan érintkezik velük, jegyet ad, elveszi a pénzt, visszaad belőle, becsukja az ajtókat. Fizetnek érte, hogy elvigye őket valahová. Az apja meg a nagyapja is fizettek, de ők azért, hogy ne vigyék el őket. Hogy maradhassanak. Közben kiér a városból, hoppá, most jobban oda kell figyelni, mert a sztráda hamarosan kettéválik. A visszapillantó tükröt figyelve óvatosan besorol balra, és már rajta is van a balatonin, lehúzódik a szélső sávba, ezen most megállás nélkül több mint száz kilométert repeszthet, aztán majd letér a sztrádáról, és onnan kezdve szinte kitehetné a helyi járat táblát, olyan sűrűn fogják követni egymást a megállók. Igen, akkor januárban, három évvel a háború után Öregháláson az egész családjával együtt valahogy úgy voltak, mint most ő. Csak éppen fordítva. Még sétálóidőn, de már rendelkezési állományban. Na, ezt jól kigondolta. Vezetés közben egyébként is folyton forgott az agya, ezzel tudta magát a legjobban lekötni, különösen a hosszú, egyhangú sztrádákon, otthon meg a keresztrejtvényfejtéssel. Mindig rágódott valamin, hol ez, hol az foglalkoztatta, legtöbbször mindennapi csip-csup dolgok. Most pedig Öreghálás fészkelte be magát egyre inkább a fejébe. Most ettől nem tud szabadulni. Szóval, még sétálóidőn, de már rendelkezési állományban voltak. A kitelepítési bizottság rendelkezett felettük, és tette fel ötjüket, nagyapját, apját, anyját, őt meg a nővérét először az összeírólapokra, aztán a kitelepítési listára, a németországi transzportba, ahogy mondták. De az apja Magyarországon akart maradni, nem akart Németországba menni, nem akarta itt hagyni a házát, a két lovát, a földjét, amivel ő itt a falu eleje volt. A házat még nagyapja építette a clevelandi gumigyárban keresett, összeizzadt és összeverejtékezett dollárokon. Közvetlenül Ferenc Ferdinánd meggyilko-


47 lása után ment ki az utolsó hajóval, az öccsét is hívta magával, de az nem jött vele, éppen akkor született meg a fia, nem akarta apátlanul hagyni, aztán három hónap múlva az elsők között esett el valahol Galíciában, és a fia mégiscsak apátlan lett. A nagyapja sem akart Amerikában maradni, ő is hazajött ide. A főutcán felépített piros tetős háznak, oszlopos tornácával a csodájára jártak az egész faluban. A fehér homlokzaton büszkén ott domborodtak nagyapja nevének kezdőbetűi: K. M. Ez az ő neve is, az öregapja után őt is erre keresztelték. A név alatt pedig ugyanolyan domborodó számokkal az építés éve: 1927. Alighanem ez a ház okozta a vesztüket, mert azt nagyon kinézték maguknak, arra nagyon fájt a foga valakinek, annak a tulajdonosától nagyon meg akartak szabadulni. Hirtelen és szinte észrevétlenül, amint májusban gyakran lenni szokott, zuhogni kezd a zápor. Bekapcsolja az ablaktörlőt, aminek két lapátja egyenletes időközökben nagy félköröket hasít ki a szélvédőre boruló eső sűrű függönyéből. És a fel-fellebbenő függöny mögül most már véglegesen a hatalmukba kerítik gyerekkorának emlékei. Ilyenkor mindig csapatostól kiszaladtak a langyos májusi eső alá, és kórusban kiáltozták: Májusi eső nem árt, májusi eső nem árt, májusi eső aranyat ér. Mert a májusi eső nemcsak áldás volt a földnek, de azt is tartották róla, hogy aki gyerek alááll, az nagyra fog nőni. Nála be is vált. Ő tényleg sokat állt alatta, elég nagyra is nőtt. De akkor nem május volt, hanem január, nem langyos eső hullt, hanem hideg hó. Apja meg nagyapja sokáig törték a fejüket, hogy mitévők legyenek, sokáig vitatkoztak egymás között valamin, amit az elcsípett félmondatokból, fél füllel hallgatott beszélgetésekből először nem nagyon értett. – Hogy nehezebb időkre tartogatja? – dohogott bosszúsan az apja. – Ennél nehezebb idők már nem lesznek. Nem maga szokta mondani, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen? Most meg itt tehetetlenkedik. Pedig azok olyan cégéres gazemberek, hogy pénzért mindenre kaphatók. Nagyapja hümmögött, aztán végül csak beadta a derekát. A többit már a saját szemével látta. Kimentek a kert végébe, ő is velük mehetett, nem zavarták vissza, a kőbástya mellett ellapátolták a mély havat, és ásni kezdtek. Hamarosan valami vászonba csavart vasládikót emeltek ki. Pénz volt benne, méghozzá dollár, ami a házépítés után maradt a clevelandi keresetből. Hogy mennyi volt, nem tudja, nem hallotta pontosan, de valami ezreket emlegettek. Nagyapja jól keresett Clevelandban. Jobban, mint a többi gumigyári amerikás, akik vele együtt Európa szegényebb feléből jöttek, és úgy, ahogy németül lehetett szót érteni velük. Ő meg úgy beszélt németül, mint a vízfolyás. Így hamarosan magasabb fizetésért előmunkásnak tették meg. Akkor még jól jött neki a németsége. A dollár több mint húsz éve ott rejlett a kőbástya tövében. Eddig nem kellett, amire ruhából, meg egyéb bolti dologból szükségük volt, azt előteremtették a két kezük munkájával.


48

Vár Ucca Műhely 45.

– Igaz, nem fialt, mintha bankba tettem volna, de legalább megvan – mondta elégedetten az öregapja. – Ha oda berakom, akkor most bottal üthetném a nyomát. Egy részével a kitelepítési bizottság elnökét kenték meg, egy alacsony, ferde szájú, görbe orrú, kancsal tekintetű embert, akihez meglepetésére apja szintén elvitte magával, és aki akkor élet és halál ura volt. A külseje mindent elárult róla, mert nemcsak a szeme, orra és a szája volt ferde, a fülei meg kajlák, mint a tehén szarva, hanem az agya is görbén járt. Semmit nem mondott meg egyenesen, amikor a dollár szóba került, Ádámnál meg Évánál kezdte a dolgot, hogy az amerikaiakkal jó lesz vigyázni, mostanában éppen atombombát meg hidrogénbombát robbantgatnak, hamarosan a pénzük se ér semmit, nem nagyon érdemes üzletelni velük. Még a nevére is emlékszik. Kapotának hívták. A memóriája mindig jó volt, és még most sem hagyja cserben. Az iskolában azt mondták róla, hogy amit elmagyaráznak neki, azt elsőre megjegyzi. Az írása pedig olyan, mint egy fiskálisé. Olvasni is szeretett. Ajánlották is a szüleinek, hogy adják gimnáziumba. De őt már akkor, nyolcévesen is csak a gépek érdekelték. Volt otthon egy pár öreg ébresztőórájuk meg faliórájuk, azokat nagyon szerette szétszedni, összerakni, nézegetni a belsejüket, az alkatrészeiket. Először órás is akart lenni, az nagyon tetszett volna neki, az idő múlását reparálni, de aztán másként alakultak a dolgok, és az idő múlása helyett a kilométerek múlását figyelte egész életében. Nemrégen elérte a kétmilliót, baleset nélkül, emléklapot kapott érte meg egy kis pénzjutalmat. A köszöntőben azt mondták, hogy ennyi kilométerrel ötvenszer megkerülhette volna a földet. Ezt mondják mindig, mintha a buszsofőr világutazó vagy felfedező volna. Végül csak sikerült kiszedni Kapotából, hogy leveszi őket a listáról, ha tudnak öt embert szerezni maguk helyett. Ennyit tehet, és nem többet. Nem ő az atyaúristen, neki ennyi és ennyi embert ki kell telepítenie, és kész. Abba viszont van beleszólása, hogy kit. Ha így megfelel, akkor áll az alku. De nehogy szólni merjenek valakinek, mert az nem lenne jó. Nemrégen olvasott egy érdekes cikket valamelyik tudományos újságban arról, hogy Szibériában huszonöt fokkal alacsonyabb a téli átlaghőmérséklet, mint Németországban. Az újság nevére már nem emlékszik, pedig itt van a nyelvén, csak nem tudja kimondani az istennek sem, de ha kell, előkeresi, otthon van neki az asztalán. Dehogy mertek szólni! Apja szabad kezet kapva rögtön befogott a lovas szánba és máris indultak Iharkútra, ahol csupa mangánbányász lakott. Azokat nem tudták volna pótolni, ráadásul mind beléptek a szociáldemokrata pártba, az még külön is megvédte őket, így hát maradhattak. A koromfekete szőrű Bogár és a hókahomlokú, pej Csillag úgy röpítette a szánkót a friss, puha havon, hogy apjának vissza kellett fogni a gyeplőt. Olyan gyönyörűek voltak, hogy most is repes tőlük a szíve, ahogy megjele-


49 nik előtte a fehér havon száguldó pej meg a fekete ló, és hallja a nyakukban a csilingelő csengőt… Hátulról rádudálnak. Úgy látszik, valakinek nem megy elég gyorsan. Ránéz a kilométerórára, kilencvenet mutat, csak dudáljon nyugodtan, ő a külső sávban van, ennyi utassal, ilyen szakadó esőben többel nem is szabad menni. A tükörbe pillantva látja, hogy a belső sáv teljesen bedugult, és mögötte egy hatalmas kamion nem bír magával. Hát csak rajta, vágjál ki, gondolta, te vagy az erősebb, az erősebbnek pedig mindent lehet, annak mindig igaza van, hacsak emberére nem akad. Akkoriban nem is gondolta, hogy a szépen muzsikáló csengő is valami dudaszóféle, hiszen a szánkó hangtalanul siklott, a lovak patájának dobogását pedig elnyelte a hó. Persze, most nem kellett semmiféle figyelmeztetés, az utcán egy teremtett lélek sem mutatkozott, a havat se az útról, se a házak előtt nem takarították el, úgy maradt ott, ahogy leesett, a hatalmas torlaszok minden más hangot is elnyeltek, éppen úgy, mint ezek a hangfogó falak itt a sztráda mentén. A kitelepítés hírére a falut már jó ideje ellepte mindenféle kupec meg üzér, akik a zavarosban halászva bagóért vásárolták fel a listára kerültek állatait. Mert személyenként nyolcvan kiló ruhán és húsz kiló élelmiszeren kívül nem vihettek magukkal semmi mást. Apja is tárgyalt már valamelyikkel a két lóról, de egyre csak halogatta dolgot. Most pedig velük vágtat Iharkút felé, hátha talál valakiket, akik pénzért elmennének helyettük. Dollárért. A falu elhagyásához is külön aláírás kellett Kapotától, mert kordont húztak köréjük, csak be lehetett jönni, ki nem. Az engedélyért persze az a bitang még külön pénzt kért, amit úgy tálalt, hogy ez itt bányavidék, ő maga is a bányánál dolgozott, és mindenki nagyon jól tudja, hogy a veszélyes munkáért veszélyességi pótlék jár. Bezzeg Iharkúton más kép fogadta őket. Az egyetlen utca tükörsimára takarítva, a kapuk előtti hótorlaszok között pedig tisztára söpört ösvények vezettek be a házakba. Igazából nemcsak úgy találomra mentek Iharkútra, előtte már ajánlottak egy kétgyerekes asszonyt, akinek a férje valahogy az SS-hez csapódott, aztán Németországban fogságba esett, nemrégen engedték szabadon, és ott is ragadt. Nem akart többé hazajönni, inkább a feleségét hívta, hogy jöjjön utána. Az asszony könnyen kötélnek is állt. Ebből reményt merítve a nyakukba vették a falut, hátha sikerül még találni valakit. Öt ember kellett volna. De nem sikerült. Ekkor jött rá, hogy az utóbbi napokban miért lehetett, sőt miért kellett mindig ott lennie a felnőttek dolgának intézésében. Hát persze. Hogy az apja vele, a gyerekkel lágyítsa meg a nagyapja szívét a dollárok dolgában. Hogy a két gyerekre hivatkozva vegye rá Kapotát az alkura. És hogy az iharkúti asszony véletlenül se mondjon nemet. És hogy még további két másiknak is megessen a szíve rajtuk. De a többi háznál hiába mutogatott rá, hiába kért, könyörgött, ígérgetett, a fülük botját se


50

Vár Ucca Műhely 45.

mozdították. Így aztán ebéd körül visszamentek az asszonyhoz, és a megállapodásuk szerint magukkal vitték, mert az összeírólapjának kitöltéséhez és a listára vételéhez személyesen kellett megjelenni Kapotánál. Oda már csak ketten mentek be, ott már nem volt szükség rá, kint várakozott a szánkón, nem tartott sokáig, apja kis kitérővel otthon letette, aztán hazavitte az asszonyt. Odakint csillapodni kezd a májusi zápor, és az esőfüggöny egyre vékonyabban borul rá a szélvédőre. Az erőszakos kamionnak is sikerült elhúznia mellette. Alacsonyabb fokozatra kapcsolja az ablaktörlőt. Még három napjuk maradt. Három nap sétálóidejük. Ha az alatt nem találnak két embert, végleg rendelkezési állományba veszik őket. Apja reggeltől estig a falut járta, fülelt, hallgatózott, kérdezősködött, de hiába. A második napon szánkóba fogott, megint maga mellé vette őt is, és bejárták a környékbeli falvakat. Pedig hát azok is éppen olyan bajban voltak. Mintha egy földrengés vagy árvíz kárvallottjai között akart volna segélyadományt gyűjteni. Szóba se álltak vele. Még csak nem is sajnálkoztak. Mindenkinek elég volt a maga nyomorúsága. Olyan idők jártak akkor, hogy egy veszett kutyára jobban odafigyeltek, mint egy siránkozó emberre. A veszett kutya esetleg haraphatott, az ember nem. A harmadik nap kora hajnalán aztán mégiscsak történt valami. A szerencsés szembe szomszéd, aki nem került a listára, sietve bezörgetett, hogy tegnap este hazajött Pestről Keller Franciska. Apja kipattant az ágyból, magára rántotta a ruhát és elrohant. Kellerék a süldő lányukkal együtt szintén a listán voltak, de a nagyobbik lány, Franciska már egy-két éve Pesten dolgozott, és senki nem hitte volna, hogy éppen most haza fog jönni. Hogy a kitelepítési bizottság karjaiba rohan. És tessék, mégis csak hazajött. Apja nem sokkal ebéd előtt, félig boldog, félig gondterhelt arccal állított be. – Sikerült. Kapotánál is jártunk. Papírra vették – mondta zihálva. Aztán lassan a részletekre tért. Franciska nem akart elszakadni a szüleitől, ezért is hagyott ott csapot-papot Pesten, és eljött, hogy kitelepítsék. Persze dollárért. Sőt többért, mint gondolta. Mert a nagyanyjuk ugye itthon marad. És hiába próbálta rábeszélni, hiába győzködte, hogy akkor már menjen ő is. Akkor egy füst alatt minden elintéződne. Az öregas�szony hallani sem akart róla. Neki nem kell mennie, és nem is megy. Itt akar meghalni. – Mi meg itt akarunk élni – próbált a lelkére beszélni, de mintha a falnak mondta volna. És Franciska is csak akkor mehet, ha ő is kap egy kis pénzt. Egy kis dollárt. Hiszen egyedül marad, nem lesz semmi támasza. Így aztán kétfelé kellett fizetni. És így aztán még egy ember hiányzott. De az már meg sem lesz. Az biztos, hogy nem lesz meg. A föld alól nem lehet előteremteni.


51 –- Kár, hogy az iharkúti asszonynak nem három gyereke van. Akkor most kint lennénk a vízből – mondta befejezésül az apja. – Ezen akár nevetni is lehetett volna, de nem nevettek. Talán azért, mert nem is szánta tréfának, talán azért, mert túl nagy volt a baj, vagy talán azért, mert arra gondoltak, hogy Kelleréknek viszont tényleg három gyerekük volt. Három lányuk. A legkisebb néhány évvel ezelőtt szörnyű kínok között meghalt. Odakint játszott az udvaron, aztán a sok futkosástól megszomjazva beszaladt a házba, és felkapta a keze ügyébe eső első poharat. Nagyanyja ott mosott a konyhában, és abban a vizespohárban lúgot tartott. Egy pillanat műve volt az egész, de már nem tudta megelőzni. A kislány keze fürgébben mozgott, mint a halálba készülő öregasszonyé, aki talán éppen miatta akar maradni. Hogy majd legyen egy társa a temetőben. Leültek ebédelni. – Akkor ez az utolsó ebédünk – mondta az apja.– Délután összepakolunk. – Persze, hogy összepakoltok. Nekem – felelt a nagyapja. Én elmegyek, ti négyen meg maradtok. A kanalak megálltak a levegőben. Nagy veszekedés, patália meg jajveszékelés kezdődött apja, anyja meg öregapja között. Ő meg a nővére megszeppenve hallgattak. Öregapja megitta az ebéd utáni szokásos kupica pálinkáját, aztán elővette az ebéd utáni szokásos szivarját, amire még Amerikában kapott rá, és amiből csak egyetlenegyet szívott el naponta, majd szép nyugodtan magyarázni kezdett. – Először is, az a bitang soha nem adná vissza a dolláromat. Másodszor, az iharkúti asszony is rég összepakolt mindent a gyerekeivel együtt, az se adná vissza a dolláromat. Azon felül Németországban vár rá a férje. Nem hagyom, hogy csak úgy elherdáljátok, amiért megdolgoztam, amire húsz évig vigyáztam, mint a szemem világára, és amit a végén elkunyeráltatok tőlem. Közben olyan hatalmas füstfelhőket eregetett a szivarjából, hogy szinte eltűnt mögöttük. – Harmadszor pedig én Amerikát is megjártam, és onnan is visszajöttem. Clevelandhez képest ez a Németország csak egy ugrás. Onnan is vissza fogok jönni, Ne féltsetek ti engem. Magatokkal törődjetek, meg ezekkel itt – mutatott rá meg a nővérére. Majd fel is kelt, odament hozzájuk, és megsimogatta a fejüket. Először az övét, aztán a nővéréét. Ő volt neki a gyerek, a nővére csak lány volt. Az eső végképp elállt, kikapcsolja az ablaktörlőt, a forró májusi nap tüzelni kezd a szélvédőn, amely belülről hirtelen bepárásodik. Levegőt fújat rá. És megtöröli a szemét, amire szintén belülről mintha valami finom párafátyol borult volna. Már rég nem gondolt ilyen hosszan azokra az időkre, már rég megbékélt velük. Most is kár volt ennyire belelovalnia magát.


52

Vár Ucca Műhely 45.

Elkezdték a pakolást. Kint a pajtában állt egy mázsájuk, azon mérték ki a húsz kiló élelmet meg a nyolcvan kiló ruhaneműt. Mindent szép fehér vászonzsákokba raktak, akkorákba, hogy ha azokat megtöltötték gabonával, egy ember nem is tudta a vállára emelni őket. Először a nagy faládára gondoltak, amivel nagyapja megjárta Amerikát, de az túl nehéz volt, és állítólag a méréskor azt is beszámítják. Jól éltek még akkor, karácsonyra disznót vágtak, abból telt ki az útravaló, a kolbász, a szalonna, a sonka, a töpörtyű, meg egy hatalmas kenyér az anyja sütéséből. A zsák tetejébe odatették az összes doboz szivarját, amiből nagyapja szokás szerint mindig jó előre bevásárolt magának. Egy ideig el fog neki tartani. Ruhából nem akart sokat vinni, de aztán csak rávették, hogy legalább pénzzé teheti, vagy elcserélheti, ha nem lesz mindenre szüksége. Meg bárhova kerül, ágynemű is kell, nem hálhat a puszta földön. Az anyja az egyik párnacihába bele akarta neki varrni a megmaradt kevés dollárt, de ő megmakacsolta magát, hogy nem kell neki, tartsák csak itthon. A végén aztán sikerült egyezségre jutniuk, és hos�szas, bonyolult, érthetetlen számolgatás után megosztoztak rajta. Éppen vasárnapra esett az a nap, anyja szokás szerint elment az esti misére, hívta a nagyapját is, de az hallani sem akart róla: – Ha az a jóságos Istened ennek a bitangságnak az oldalára pártolt, akkor nekem nincs mit tárgyalnom vele – mondta. Aztán még hozzátette: – Az áldóját! – ez volt a szavajárása, ha haragudott, ennél durvább szót sosem hallott tőle. Hűha, az áldóját, majdnem elvétette! Itt kell letérni a sztrádáról. A záróvonal előtt még éppen annyi ideje maradt, hogy kitegye az indexet, és gyorsan megrántva a kormányt besoroljon a jobb oldali lekanyarodó sávba. Hát ezt a sávváltást nem teheti ki az ablakba, annyi szent. Hátulról, az utastérből hall is némi békétlenkedő morajt. A nagy felfordulás, a sok lótás-futás miatt szinte észre se vették, hogy az eltelt három napban megenyhült az idő, a rengeteg hó hétfőn reggelre majdnem mind elolvadt, és patakokban folyt végig az utcákon. Így aztán az egyszerre elköltött reggeli meg ebéd után kocsival vitték ki az állomásra déli tizenkettőre, ahogy az a kitelepítési határozatban állt. Az anyja és a nővére otthon búcsúzott el tőle, őt az apja ide is magával vitte. Amikor kifordultak a kapun, éppen megkondult a harangszó. Rendőrruhába öltözött négy suhanc intézte káromkodva a berakodást meg a beszállást a marhavagonokba, ők csak közelről nézhették az egészet. Az egyikük sokáig forgatta kezében az élelmiszeres zsák tetején talált szivarokat. Nagyapja észrevette a kínálkozó alkalmat. – Vegyen belőle egy dobozzal – ajánlotta neki. Nem kellett kétszer mondani. És hálából éppen annyi kedvezményt tudott kicsikarni, amennyire számított. Hogy utolsónak szállhatott be. Harmincan kerültek egy-egy vagonba, poggyászostól, mindenestől. Amikor rákerült a sor, a vagonajtóból még visszaszólt neki:


53 – Aztán tavasszal vigyázz arra a rigófészekre az aranyesőfán! Eddig én ügyeltem rá. Az az oktalan madár túl alacsonyan rakta. Nagyon megbízik az emberben, a macskára meg nem gondol. Az aranyesőfa volt a kedvence, amit a ház építésével egy időben ültetett, és azóta hatalmas fává terebélyesedett. Közvetlenül a tornác mellett nőtt, kora tavasztól májusig sárga virágözönnel, májustól novemberig zöld levélrengeteggel bólogatott be a tornácra, novembertől pedig sápadtra zsugorodva várt az újabb tavaszra. A sűrű, kusza ágak között rigó fészkelt, nagyapja etetéssel szoktatta oda őket, és jó időben a rigófüttyöt hallgatva az aranyeső tövében szívta el ebéd utáni szivarját. Két suhanc betuszkolta a vagonba, és rácsukták a nehéz vasajtót. A marhavagonon nincs ablak, csak egy kis szellőzőrács. A vonat még sokáig vesztegelt, de ők végig ott maradtak, amíg egy rándulással végül el nem indult, és lassan döcögve el nem tűnt az állomás utáni kanyarban. Kigyullad a leszállásjelző gomb. Most már sorban jönnek majd a megállók. Az első itt is van. Délután négy óra is lehetett, amikor elindult az a vonat. Négy óra hosszat tartott az a szörnyű hercehurca. Hát még a többi hány órát tartott. – Az ajtót! Nyissa már ki az ajtót! – kiáltják hátulról többen is. Ez már nem olyan sejtelmes moraj, mint amilyet a sávváltáskor hallott, ez már dühös kiabálás. Gyorsan benyomja a nyitógombot. Hát ezt bizony tényleg elfelejtette, az áldóját. Az öregapját már soha többé nem látták. Egy jó fél év múlva megkapták halálának a hírét. A körülményeit körülbelül két év múlva egy as�szony mondta el, akivel együtt tervezték a hazaszökést, és akinek sikerült hazajönnie. De neki nem. Kifelé Csehországon keresztül vitték őket, ami hazának már veszélyes lett volna, így azt eszelték ki, hogy először is az oroszból, ahová kerültek, átszöknek az amerikai zónába, és Ausztrián át jutnak el Magyarországra. Nagyon kegyetlen tél volt akkor Németországban, ide-oda terelték őket, sokszor fedelet sem kaptak a fejük fölé, a szabad ég alatt kellett hálniuk, és persze az élelem is hamar elfogyott, úgy kellett koldulniuk valami ennivalót. Állítólag tüdőgyulladást kapott, az vihette el. De nem biztos. Persze, hogy eltemették, vagy inkább csak elkaparták. Hogy a sírja hol lehet? Azt bizony nem tudja, jóformán azt se tudja, hol voltak akkor. Valahol Pirna környékén rakták le őket, erre a névre emlékszik, ott kóboroltak keresztül-kasul, ott küldözgették őket Ponciustól Pilátusig. Volt, akit befogadtak a megadott helyen, volt, akit továbbküldtek. Ő aztán elkerült onnan máshová, ahonnan végül sikerült a szökés, éppen úgy, ahogy elgondolták. Az anyja szép énekes gyászmisét mondatott érte. Fiatal káplán került éppen akkor a faluba, az tartotta a gyászmisét. Igen szépen beszélt. Azt a káplánt, azt nagyon szerette. Nem olyan volt, mint a többi pap. Nyáron rövidnadrágban, napszemüvegben járt, és ő lett az öreghálási futballcsa-


54

Vár Ucca Műhely 45.

pat kapusa, méghozzá nem is akármilyen kapusa. Úgy röpködött a labdák után, mint az angyalok a templomi képeken. Évekig járt hozzá ministrálni, a ministránsokból futballcsapatot szervezett, a hittanórákat pedig a sekrestyében tartotta. Versenyt rendezett nekik a Bibliából, amit ő nyert meg. A jutalma egy piskótából sütött bárány volt a feltámadási zászlóval. Addig őrizték otthon, amíg csak lehetett, amíg teljesen szét nem porladt. Amikor elvégezte az iskolát, az a káplán is nagyon akarta, hogy tanuljon tovább. Mert nagyon jól fogott az esze, fejből tudta az egész latin misét, meg a magyar szövegét is. Még most is el tudná mondani, még ha az álmából is költenék fel, még most is ott van a fejében a Confiteor, a Suscipiat, pedig a templomban elég ritkán fordul meg manapság. De most egy másik jár az eszében, a Misereatur: Misereatur tui omnipotens Deus, et dimissis peccatis tuis, perducat te ad vitam eternam. Irgalmazzon neked a mindenható Isten, bocsássa meg vétkeidet, és vezessen az örök életbe, ámen.

2. A kétszáz kilométer utáni megállón tíz perc szünet van beiktatva. Időben érkezett, így van ideje elmenni a szolgálati helyiségbe, ahol megiszik egy kávét, és elszív egy cigarettát. Lassan eljut abba a korba, amelyikben akkor a nagyapja járt, és most már ő is beéri napi egy, legfeljebb két cigarettával. Először van itt, és alighanem utoljára is, de nem érzi magát idegennek, a kollégák kedvesek, persze, hiszen egy csapatban játszanak. Az jó, ha az ember valami új helyen nem érzi magát idegennek, és őt sem tartják annak. Az meghozza az ember önbizalmát. Pontosan indul tovább, most már Öreghálás közeledik, ha nem is azonnal. A sík vidék lassan hepehupásodni kezd, majd hegyekbe megy át, az úttal egy szinten egyre szaporodik a sárgán zümmögő repcetáblák négyszöge, felettük halványzölden habzó erdők, legfelül pedig a felhőtlen ég kék kupolája. Igen, a repce ilyenkor tele van méhekkel, a motor halk duruzsolásán keresztül talán hallani is a zúgásukat. Erre is eshetett az eső, mert az egész táj úgy csillog, mintha fényesre sikálták volna. Nagyapja kitelepítésével még nem értek véget a bajok. Egy kora tavaszi napon Kapota behívatta magához az apját, és azt kezdte el neki magyarázni, hogyha elveszít valakit az ember, akkor a legjobb orvosság a környezetváltozás. Az segíti a felejtést. Új helyen nem jönnek elő a régi emlékek. Ez nála azt jelentette, hogy kilakoltatta őket a házukból, és külön hálával tartoztak neki, amiért nem kerültek egy másik faluba, hanem Öregháláson maradhattak, sőt csak át kellett sétálniuk a harmadik szomszédba, egy düledező kis házba, ami már évek óta üresen állt, mert nem kellett a felvidékieknek. Igen, felvidékieket telepítettek be a faluba. A házukba, mintha csak lekopírozták volna, öten kerültek, ahányan ők is


55 voltak, a szülők, két lány meg egy öregasszony. Pástiéknak hívták őket, a két lányt pedig Lenkének és Szerénkének. Ilyen neveket itt addig soha nem hallottak. – Na, akkor a magam szomszédja lettem – mondogatta keserűen az apja, akinek a szavain egyre inkább nem lehetett eligazodni. Nem lehetett tudni, mikor tréfál, mikor gondolja komolyan. Persze tréfálni most se igen volt kedve, az új szomszédjaival pedig szóba se állt. Átnézett rajtuk. És inni kezdett. Inni meg kártyázni a kocsmában. Az apja után a ház elvesztése túl sok volt neki, elvesztette a talajt a lába alól. Majdnem szó szerint, mert a földjeik nagy részét is Pástiék kapták meg. Nekik csak a silányabbak maradtak meg a legtávolabbi határban, a Vöröskeresztben. Volt olyan nap, hogy elkártyázta a gyönyörű növendék bikaborjúját. Esténként legtöbbször az anyjával együtt mentek el érte a kocsmába, hogy hazavigyék. Aztán amikor megkapta az apja halálhírét, mintha kicserélték volna. De hiszen éppen itt van a Vöröskereszt, ott jobbra, ni, közvetlenül az út mellett most is ott áll a vörös kőből készült Krisztus-kereszt, innen még jó hat-hét kilométer a falu. De sokszor megjárták ezt az utat! Amíg apja ezt a földet is el nem adta. Eladott mindent, amit lehetett. Hogy ne legyen mit elinnia. A lovakat már korábban megvette egy kupec, most jöttek a maradék földek, végül csak két tehén maradt. Azok kellettek a családnak. Ő maga pedig beállt bányásznak. Sorba nyíltak akkor errefelé a bányák, mangánbánya, szénbánya, bauxitbánya. Az apja bauxitbányász lett. Ott lehetett a legjobban keresni. Annak volt a legnagyobb jövője. És egy pár éven belül a keresetéből, a lovak árából, a föld árából, megmaradt kevés dollárból meg a két keze munkájából meg a lebontott anyagból majdnem olyan gyönyörű házat épített a düledező viskó helyén, mint amilyen a régi volt. Piros tetőset, oszlopos tornáccal. Csak nevet meg évszámot nem íratott a homlokzatra. Amikor pedig jött a téeszesítés, elégtétellel állapította meg: –- Legalább nem tudtak elvenni tőlem semmit. Na ugye, mégis csak az nevet, aki utoljára nevet. De most sem lehetett pontosan kivenni a szavaiból, komolyan gondolja-e azt, hogy a végén tényleg neki maradt oka a nevetésre, vagy ezúttal csakugyan tréfálkozik. Ez már a viadukt, tábla is mutatja, merre menjen, de mit neki a tábla! Behunyt szemmel is rátalálna a rövid kis bekötőútra, ami a főútról a faluba vezet. A buszmegálló most is a kocsma mellett van. Most nagyon alaposan odafigyel a leszállásjelzőre, de senki nem akar leszállni. És felszálló sincs. A menetrend szerint mindenképpen be kellett jönnie, de bejött volna ő talán anélkül is ide. És tessék, nincs se leszálló, se felszálló. Egészen elszomorodott. Hát ilyen utolsó egy falu lett ebből? Ilyen falu, ahol a madár se jár, ahová egy lélek se jön, ahonnan elutazni se utazik el senki. Vagy talán most is kordont vontak köréje? A házuk messze van


56

Vár Ucca Műhely 45.

ide, a menetidőt tartani kell, és az órára pillantva látja, hogy néhány perc késésben is van. Így hát megfordul, és a visszatérve a főútra Hévíz felé veszi az irányt. Közben ő elkerült hazulról az osztrák határ mellé, a gépszerelő-iskolába. Az utolsó év októberében két másik társával együtt nekivágtak a határnak, gondolta, megnézi magának azt a Clevelandet. De aztán félúton visszafordult, a másik kettő viszont meg sem állt egészen Amerikáig. Apja elsírta magát, mikor otthon elmesélte a dolgot. A nővére már férjhez ment a szomszéd faluba, és arra számítottak, hogy ő marad velük támaszul öreg napjaikra. Az iskolában a szakma mellé jogosítványt is kaptak, így aztán válogathatott a munkában. Először szerelő lett az állami gazdaságban, majd átment sofőrnek a bányához. Eljött az a január, amikor tíz éve lett, hogy elvitték az öregapját. Tíz hosszú éve! Ezt nagyon jól megjegyezte magának, olyan pontosan tudta, mint a saját születése napját. De sokszor eszébe jutott azóta, hogy a nagyapja mennyire szerette azt az aranyesőfát, rajta a rigófészekkel! Talán nyugodtabban feküdne ott az ismeretlen sírjában, ha itt az új portájukon, az ő emlékére ültetnének egyet. A régiből. A vízkereszt utáni héten gondolt egyet, fogta magát, és átment Pástiékhoz. A tíz év alatt jóformán egyetlen szót sem váltottak egymással, nemcsak a szüleik, de ő se, ő a lányokkal, jóval idősebb nővére ugyan szintén férjhez ment már és elkerült a háztól, Szerénke viszont csak egy osztállyal járt lejjebb nála, őt hosszú évekig mindennap látta. Beköszönt. Nemigen örültek neki, amikor tíz év után először lépett be a házukba, de nem is igen csodálkoztak, amikor elmondta jövetele célját. Szerénke szolgálatkészen felpattant, kiment vele a tornácra, valahonnan előkerített egy metszőollót, odajött vele a bokorhoz, aztán a kezébe nyomta az ollót: – Tessék, vágjál te belőle! Lemetszett négy-öt, ceruza vastagságú tavalyi hajtást, valami köszönésfélét motyogott, visszaadta az ollót Szerénkének, aki kikísérte egészen a kapuig. Otthon a hajtásokat húsz centi hosszúságúra darabolta, az egyik végét közvetlenül a rügy alatt vízszintesre vágta, az kerül majd a földbe, a másik végét valamivel a rügy fölött ferdére, az kerül felülre. Aztán köteget csinált belőlük, levitte a pincébe, tavasszal pedig elültette őket a tornác elé. Utána egy fél évig nem is találkoztak. Igaz, Szerénke év közben nem lakott otthon, középiskolába járt és kollégista volt, csak a hétvégeken jött haza. Na meg persze nyárra. Aztán az Anna-napi bálon egész véletlenül összefutottak. Azokra a bálokra szeretett eljárni. Kint a strandon tartották őket a szabadban, betonozott táncplaccon, a csillagos ég és a szomorúfűzfák lombjainak sátra alatt. A Tücsök-zenekar muzsikált, a két pisztonos egyikét hívták Tücsöknek, rajtuk kívül még egy harmonikásból és egy dobosból állt a zenekar. Így aztán öreghálási szokás szerint öreg-


57 nek is, fiatalnak is a kedvébe tudtak járni. Mert megvolt a szabály az ilyen bálokra, hogy német valcerekkel kezdnek, aztán jött a magyar csárdás, végül pedig a legújabb táncok és táncdalok. Most éppen az átmenetnél tartottak a legújabb felé. Tangót játszottak. A dobos énekelt is hozzá: Vallomás, Ez a tangó egy vallomás amit nem ért meg senki más, Pedig mindent bevall. A fák alól Csak egy kopott gitár dalol, És az erkélyen áthatol Ez a szerelmes dal. Éppen erre érkezett oda, és éppen erre botlott bele Szerénkébe, aki könnyebben feltalálta magát, mint ő. Szerencsére volt miről beszélniük. Igen, az aranyesővesszőket kérdezte, hogy elültette-e őket. Persze hogy elültette, azóta már rég megeredtek, és kihajtottak. A tangó pedig továbbra is szólt, nem akarták abbahagyni, annyira tetszett mindenkinek. És akkor Szerénke megkérdezte, hogy nem táncolna-e vele. Ez a kedvenc száma, nem akarja elmulasztani, lenne ugyan partnere, Tomkó Laci, de elment sörért, és sehogy nem akar előkerülni. A tánc meg az ének a vérében van az öreghálásiaknak. Itt mindenki szeret és tud táncolni meg énekelni. Így születtek. Ezért aztán nem is mondott nemet. Az elején még ő kezdeményezte a folytatást azzal, hogy jövőre talán már virágozni is fognak azok a vesszők, meg hogy nagyon köszöni, mert a nagyapja miatt nagyon fontos neki az az aranyeső. Ez egy kissé hamisan hangzott. Éppen úgy, mint amikor csak úgy tessék-lássék megköszönte a vesszőket a kapuban. Minek köszönje meg az ember azt, ami az övé? Ezt egy ilyen hamis köszönömmel nem lehet elintézni. Erről beszélni kell. És beszéltek is róla. De nem most. Most egyre inkább elmerültek a táncban, meg egy kicsit egymásban is, ahogy ott egymás karjában voltak. Szerencsére a tangót úgy nyújtották, mint a rétestésztát. Amikor a dobos sokat sejtető hanglejtéssel elénekelte a harmadik versszakot: Amikor kinyitod az ablakot, Lehajolnak a büszke pálmafák, Úgyis tudom, hogy hallgatod Ezt a csodás melódiát! – a táncosok kórusban felkiáltottak: – Mert…


58

Vár Ucca Műhely 45.

Mire ő kénytelen volt elölről kezdeni: Vallomás, ez a tangó egy vallomás… Úgy ment ez, mint abban a tréfás mesében, amivel ugratni szokták egymást: Volt egyszer egy tengerész, tengeren élte életét, mikor meghalt, magához hívta három fiát, és így szólt: Volt egyszer egy tengerész, tengeren élte életét, mikor meghalt, magához hívta három fát és így szólt… és így tovább, a végkimerülésig. Hát ezért szerette az Anna bálokat. Azt az akkorit pedig még más miatt is. A tangó is majdnem végkimerülésig tartott, végül aztán mégis csak befejezték. A táncplacc széléről pedig Tomkó Laci integetett két felemelt sörösüveggel. Kissé tanácstalanul egymásra néztek, majd Szerénke elindult feléje. Ő egy darabig még társtalanul ténfergett ott, majd fogta magát, és hazaindult. A tánc éppen szünetelt, a zenészek pihentek, és így a sötétből, a söntés felől most tisztán hallatszott a kocsmatöltelékek kurjongatása: Atya fiú, szentlélek, szentlélek, Én a paptól nem félek, nem félek. Mert a pap is vétkezik, vétkezik, Pénteken húst étkezik, étkezik. Atya, fiú, szentlélek, szentlélek, Én a paptól nem félek, nem félek. Mert a pap is hibázik, hibázik, Asszonyokkal cicázik, cicázik. Attól kezdve egyre sűrűbben találkoztak. Kezdetben inkább csak véletlenül, aztán egyre inkább szándékosan. A házuk feletti erdőben volt egy mohás szikla, olyan, mint egy lóca. Azon jól el lehetett üldögélni. Legelőször még az utcán azt kérte számon rajta Szerénke, hová tűnt olyan hirtelen a bálból. Ő meg kimondta, ami tényleg nyomta a szívét, nem kertelt: – Nem volt kivel táncolni, téged meg elvittek. – Tomkó Lacira gondolsz? Ugyan! Nem érdekel engem az a hebrencs. A bálban is folyton inni járt. Különben is majdnem tíz évvel idősebb nálam. Csak egy faluból valók vagyunk, ezért jár olyan sokat hozzánk. A szüleim szeretnék, de én nem. Tudod, bennünket is kitelepítettek ám. Éppen olyan házból, mint a tietek. Borzasztóan sajnálom a nagyapádat, biztosan nagyon szeretted. Igen, akkor már nagyon szerette, akkor már majdnem eldőlt minden. Végleg pedig a nyár végén dőlt el. Addigra már a szájára vette őket a falu, otthon pedig nagy patáliát csaptak, amikor megneszelték a dolgot. Különösen az anyja zaklatta lépten-nyomon: – Mit akarsz te azzal a lánnyal? Minek legyeskedsz folyton körülötte? Ezek a felvidékiek egy kanál vízben megfojtanának bennünket. Ráadásul kálvinista.


59 Mikor mindezt elmondta a sziklánál, Szerénke felkacagott. Nagyon szép nevetése volt, ilyenkor az arcán két kis gödör lett, két kis gödör, amitől meg lehetett bolondulni. Végül abbahagyta a nevetést, és megmagyarázta az okát: – Hát nekem is ugyanezt mondta anyám. Hogy mit lófrálok veled folyton? Meg hogy ezek a svábok egy kanál vízben megfojtanának bennünket. És hogy ráadásul pápista vagy. Na hallod, te pápista! És a kis gödröcskék újra megjelentek az arcán. Ez volt a döntő lépés. Ez az első közös titkuk, amit megosztottak egymással, amiről senki más nem tudott, csak ők, és ami szövetségessé tette őket. Akkor ott a sziklán ismerték meg egymást igazán, kívülről is, belülről is. Szerénke pedig attól fogva mindig így köszönt el tőle: – Pá, Pista! És attól fogva Pistának is szólította, amit egyáltalán nem bánt. Pedig nem is volt Pista. Hiszen ez már Hévíz! A francba! Ettől óvnak minden sofőrt, hogy ne vezessenek vakon, rutinból, mint ahogy most ő tette. Szinte egyetlen megállóra sem emlékszik. Rutinból nem vezethetett, hiszen még sohasem járt erre. Csak egy kicsit elbambult, vagy inkább elábrándozott. Szerencsére semmi baj nem történt. Sőt az utasok nagyon szívélyesen köszönnek el tőle, az egyik meg is kérdezi, mikor indul vissza. – Tizennyolc tizenötkor – feleli. Akkor több mint öt órája van. Na, azt sétálóidősként tölti el. Egy kicsit körülnéz ezen a híres helyen. Beáll a busszal a kijelölt helyére, elintézi a formaságokat a szolgálati irodán, aztán visszamegy a táskájáért, és elsétál a közeli parkig. Már az magában is olyan gyönyörű, hogy nem engedi továbbmenni. Felülről a gesztenyefák fehér gyertyái világítanak, lent a tarka virágágyások pompáznak. A narancssárga büdöskét meg a lila, kék, fehér, piros árvácskát felismeri, ilyen nekik is volt az udvaron, a többinek viszont nem tudja a nevét. Az emberek is tarkán nyüzsögnek a kavicsos sétányokon, és mindenféle ismeretlen nyelven beszélnek, a németet meg az oroszt felismeri közülük. Mintha a fél világ sétálóidőn volna. Kivesz egy szendvicset a táskájából, megeszi, és amikor az italért nyúl, kezébe akad a fürdőnadrágja. Szóval akkor mégis berakta a felesége. Nem hitte volna, hogy sétálóidőben elküldik még ilyen távoli útra, és hogy útközben még annál is messzebbre fog eljutni. Sok volt ez neki mára. Hirtelen gondol egyet, bemegy a fürdőbe, legyen a feleségének igaza. Nagyobb dolgokban is dűlőre jutottak ők már, mint egy fürdőnadrág bepakolása. Amikor komolyra fordult a dolog, akkor már az apja is beavatkozott. – Hogy képzeled? – kelt ki magából. – Hiszen ezek betelepedtek a házunkba!


60

Vár Ucca Műhely 45.

Abban reménykedtek, akárcsak Szerénke szülei, hogy túl fiatalok, hogy majdcsak benő a fejük lágya, és észhez térnek. Ebben egyetértettek velük. Még nem voltak teljesen biztosak magukban. Szerénke leérettségizett, munkába állt, őt elvittek katonának, két éven keresztül autót vezetett a tüzérségnél, és közben megszerezte a jogosítványt a buszra is. Aztán a leszerelése utáni farsangon összeházasodtak. Az esküvőn csak ők ketten voltak, a két tanúval. Tulajdonképpen szívesen maradtak volna Öregháláson. Szerettek ott lenni. De egyszerűen nem volt maradásuk. A két nagy ház, jóformán üresen, csak rájuk, várt, de hogy költözhettek volna be akármelyikbe is? Az csak olaj lett volna a tűzre. Így aztán Szerénke tervei szerint Pestet nézték ki maguknak, ott két kézzel válogathatott a buszsofőri állásokban és jobban is lehetett keresni. Először egyedül ment fel, munkásszálláson lakott, a felesége egy év múlva követte, majd hamarosan kaptak egy ötvennégy négyzetméteres lakótelepi lakást. Ma is abban élnek. A tó sarkában kiválaszt magának egy kényelmes helyet, ahol egy kicsit úszkálhatott, aztán a pihenőgerendába kapaszkodva jólesően kinyújtóztatja a tagjait. Nem is tudja, mikor engedett meg magának utoljára ekkora luxust. Nyaralni jóformán soha nem nyaraltak. Nevetséges is volna. Ha egy kirándulóbusz sofőrje üdülni megy, az majdnem olyan, mint amikor a hóhért akasztják. Csak egyszer töltöttek két hetet Szilvásváradon. A felesége óhajára. Onnan néhány óra alatt el lehetett jutni Gömörbe, a szülőfalujába, Bejére. Ő is meg akarta nézni a szülőházát. Hogy átérezze azt, amit neki mindennap éreznie kellett. Milyen az, amikor mások laknak benne. Mások, vagy idegenek. De ezek ráadásul vadidegenek voltak. Akkor még útlevél kellett, azzal mentek át a határon, és egy-két óra múlva már Bején is voltak. Szerénke még emlékezett a házukra, otthon is pontosan utánakérdezett, tudta, hol keresse, meg is találták. De beengedni nem engedték be. Először egy férfi jött ki, aztán egy asszony, ő értett valamit magyarul, de már a magyar szóra is megvadultak, amikor pedig megtudták, mi járatban vannak, szinte elkergették őket. Ha lett volna kutyájuk, biztosan rájuk uszítják. – Szegény apádat értem – mondta szomorúan Szerénke – de azt nem, hogy ezek miért gyűlölnek bennünket. Az egész nyaralásuk el volt rontva, Szerénke sokat sírt, levelet írt haza, és alig várták a két hét végét. Talán akkor ment el végleg a kedvük a nyaralástól. Tizennyolc óra ötkor jól kipihenve és felfrissülve beáll a kocsiállásába, kinyitja az első ajtót, és menetkészen várja az utasokat. Már éppen indulni akar, amikor két matrózruhás diáklány érkezik futva. Az egyikük hosszan rámosolyogva Öreghálásra kér jegyet. Közben az arcán két kis gödröcske jelenik meg. Miközben odaadja neki a visszajárót, belecsúsztatja kezét a lány tenyerébe. Ennyi jár neki Öreghálásból, ennyi jár neki a fiatalságá-


61 ból. A két lány végignéz a buszon, de már nemigen találnak ülőhelyet. Odaszól nekik, hogy leülhetnek mögéje, a szolgálati helyre, ami rendesen az esetleg felszálló kollégáknak van fenntartva. A két lány leül. Becsukja az ajtót és elindul. A lányok csevegni kezdenek, egy darabig figyel rájuk, ma volt a német érettségijük, azt tárgyalják, hogy nagyon könnyű volt, és hogy nagyon jól sikerült. Egy darabig még hallgatózik, de amikor mindenféle lányos magánügyekre térnek át, hirtelen elröstelli magát, aztán eszébe jut valami, és rálép a gázra. A fia is nagyon jó volt németből, érettségi után vendéglátó-ipari főiskolát végzett, és amikor megnyíltak a határok, Németországba ment dolgozni. Egész pontosan Drezdába. Ma egy társával éttermük van ott, nagyon jól megy neki. Ő is eljutott Németországba, csak egy kicsit máshogyan, mint a dédapja. A felesége német, ha lesz gyereke, az is német lesz. Jártak nála látogatóban, neki persze rögtön Pirna jutott az eszébe, azt emlegette az a hazaszökött asszony, hogy valahol ott veszett nyoma a nagyapjának. Pirna pedig ott van Drezda közvetlen közelében. A fia fel is ajánlotta, hogy járják be a környéket, kutassanak utána, de ő nem akarta. Minek? Kit kérdeztek volna? Mit kérdeztek volna? A nagyapjából az emlékén kívül egy valami maradt meg. Az a vasládikó, amiben a dollárjait őrizte. Amikor meglett a lakótelepi lakásuk, azt magával vitte. A szülei szívesen adták. Nem tartottak haragot, amikor csak tehették hazajártak hozzájuk is, meg Szerénke szüleihez is. Csak ők nem álltak szóba egymással soha. – A saját árnyékomon nem léphetek túl. Azt mindig magammal hurcolom. Egyszer majd te is észreveszed, hogy nem tudtál túllépni rajta, hogy ott van a sarkadban – szokta mondogatni az apja, ha nagy néha még beszéltek a dologról. A szüleik halála után nővérével eladták a házukat, akárcsak Szerénkéék. Régen volt az már, ki tudja, ki lakik most ott. A vasládikót a szobájában őrzi, és ha ránéz, rögtön a nagyapja jut eszébe, a nagyapjáról pedig a fia. Ilyenkor odaszól a feleségének, vajon mit csinálhat most éppen a gyerek Drezdában, vajon jól van-e? Ilyenkor némán egymásra néznek, és nem tudják eldönteni, hogy sírjanak-e vagy nevessenek. Az árnyék pedig ott imbolyog hol előttük, hol mögöttük, hol mellettük. A másik diáklány le akar szállni, és szép illedelmesen megkérdezi tőle, hogy kinyitná-e neki az első ajtót, persze, hogy kinyitja. Aztán nemsokára már Öreghálás következik. A rövid bekötőút és a megálló a kocsma előtt. Ránéz az órára. Jól számított. A menetrendhez képest sikerült neki több mint tíz perccel korábban érkeznie. Ezt nem szabadna, de egy sétálóidős megteheti. Sőt még mást is megtehet. Szól az utasoknak, hogy a bal hátsó keréken ereszt a szelep, elveszett róla a sapka, van itt egy ismerős szerelő, kér tőle egyet. Negyed óra múlva indulnak tovább. És már siet is gyorsan a főutcán az Alsófalu felé. A diáklány előtte megy. Nem akarja utolérni, hiszen szépen elköszönt tőle, és minden más csak zaklatás lenne egy ilyen


62

Vár Ucca Műhely 45.

vén bolondtól. Öt perc múlva meglátja házukat. Az igazit, a régit. Nem akar hinni a szemének. A lány éppen annak a kapuján lép be. Egy kicsit vár, majd odamegy a kerítéshez és benéz. A tornác mellett ugyanazon a helyen ott áll az aranyesőbokor. Talán még a régi, de ha nem az, akkor biztosan abból bújtatták. Ki tudja, meddig él egy ilyen bokor. A már hullófélben lévő aranysárga virágok között rigó ugrál. Na, az biztos nem a régi. Narancssárga csőre szinte egybeolvad az aranysárga szirmokkal, fekete tolla pedig úgy csillog közöttük, mint a Csillag fekete szőre azon a télen Iharkút felé a fehér januári hóban. Nincs több ideje tovább nézelődni. Már majdnem elindul, amikor eszébe jut a legfontosabb. Felpillant a fehér homlokzatra. Hát persze, hogy ott domborodik rajta a K. M. – és alatta az évszám: 1927. Gyorsan átsiet a másik házhoz, aminek minden redőnye le van húzva, az udvaron térdmagasságig nőtt a májusi fű, az aranyesőbokrot pedig hiába keresi. Úgy hallotta, hétvégi háznak vette meg valaki az előző tulajdonostól, aki elköltözött. A buszhoz érve a tisztesség kedvéért odamegy a bal hátsóhoz, egy kicsit babrál a szelepen, közben pillantása a gumiabroncsra esik: Goodyear. Hát ezeket gyártották ott Clevelandban, ezt a goodyeart kereste nagyapja minden útjába kerülő autókeréken, és milyen boldog volt, ha megtalálta valamelyiken. Aztán a volánhoz ül, még hátraszól, hogy mindenki itt van-e, és pontosan a menetrend szerinti időben elindul. A sztrádán érte utol az este. Bekapcsolja világítást. Előtte végig pirosan csillogó szemekből összekapcsolódó, hosszú láncsor húzódik, a másik oldalon párosával fényesre kikerekedett nézésű lámpák jönnek vele szembe megállás nélkül, és valahol mögötte belevesznek a sötétségbe. A pályaudvaron bejelentkezik, elintézi a szükséges dolgokat, leadja a menetlevelet, aztán elviszi a buszt a garázsba. Innen két átszállással még egy jó óra az út hazáig. Többször is gondoltak rá, hogy máshová költözzenek, valami tágasabb lakásba, közelebb a munkahelyéhez. Lett is volna rá egy kis pénzük. A panelház tömlöcéből csak az a vasládikó meg az erkélyen Szerénke muskátlijai jelentették nekik a szabadulást. Ilyen napjai, mint ez a mai, nemigen voltak, ilyen sétálóidőben nemigen volt része. De lakásváltoztatásra, lakáscserére soha nem tudták rászánni magukat. Az szóba se jöhetett, abból egy életre elegük volt mindkettőjüknek. Mivel pontosan meg tudta mondani, mikorra ér haza, nem vitt magával kulcsot. Megnyomja a kaputelefont és beleszól: – Én vagyok az. – Azonnal nyitom – válaszolja odafentről a jól ismert, összetéveszthetetlen hang, enyhén palócos kiejtéssel, amennyi még megmaradt benne Gömörből, amit még nem tudtak teljesen elvenni tőlük. A halk berregésre határozottan benyomja a súlyosan kinyíló kaput, és belép a lépcsőházba. Hazaérkezett.


Petko Vojnić Purčar

A harmadik világháború Nostradamus látnoki módon megjósolta mind az első, mind a második, mind pedig a harmadik világháborút, mely utóbbinak, szerinte, 1999-ben kell bekövetkeznie valahol Európában... Valahol, a Szabadka, Zobnatica, Zimony, Belgrád, Kragujevác, Uzsice, Pristina, valamint az Adria-parti Podgorica és Bar között elterülő vidéken. A NATO első rakétája mégis az újvidéki rendőrség kiképző-központjába csapódott be abban az 1999-es, gyászos, háborús esztendőben. Mai szemmel nézve olyan régen, hogy lehetetlen felidézni éppenséggel minden részletet. Végtére is, példának okáért, Újvidék 110 kilométerre van Szabadkától délre, viszont csak 75 kilométer választja el Zobnaticától, a hajdani Vojnić grófok nagybirtokától. Egy-két kilométerrel több vagy kevesebb, oly mindegy. Az a fontos, hogy nem valék katonakötelezett! Kiszuperáltak a sok dioptriás, vastag szemüvegem miatt, meg elviselhetetlen derékfájdalmaim okán, melyek időnként az egész test meggémberedésével jártak. Ilyenkor csakis a mentőszolgálat hordágyán vihetnek el hazulról. Áldalak, Istenem, hogy nyavalyát plántáltál testembe, s ekképpen nem muszáj vesződnöm a hegyes-völgyes Fruska Gorán, melyet valamikor, régen, Frank-hegynek és Tarcal-hegységnek is neveztek, na, és ott, gyalogsági gépfegyverekből lövöldözni a körülbelül tizenkétezer méter magasságban röpködő szuperszonikus repülőgépekre. Meg aztán, horvát létemre, miért harcolnék én a „Nagy-Szerbiáért”? Eszem ágában sincs. Különben pedig, lám, ezt az Egek Ura sem engedi meg nekem. Úgy látszik, csupán néma és tárgyilagos – el ne feledjük, tehát pártatlan – szemtanú lehetek. S zavartalanul olvasgathatom, újra meg újra, Nostradamust, hogy meggyőződjem, mekkora pontossággal látta előre a harmadik világháború eseménysorát. Méghozzá majd’ négyszázötven évvel ezelőtt. Miként ha varázstükörben szemlélődött volna. Kereken negyvenéves lettem. 1959-ben jöttem világra, és álmomban sem kísértett meg a harmadik világháború. Most meg, tessék, nyakig benne vagyunk. Vacog bele a föld, rázkódik, reng, fel-felbődülnek a szirénák, az óvóhelyekre – jól van, nevezzük így: –, atombombabiztos óvóhelyekre menekül a nép, azok pedig, akiknek nem jut fedezék, a szabad ég alatt maradnak, s a rettegés meg a cinizmus mérhetetlen adagjával felvértezve ábrándoznak róla, hogy nem kaszálják le őket, és nem kerülnek a „Kollaterális károk” rovatába másnap virradóra.


64

Vár Ucca Műhely 45.

Egy tarka kendőkbe bugyolált anyóka, mint aki meghibbant, sasszemeket meresztve figyeli a szomszédbeli ablakokat és balkonokat, hogy tetten érjen olyan „spionokat”, azt a kutya istenit az anyjuknak, akik „diszkrét” jelzéseket adnak azoknak a repülőgépeknek, amelyek nem a „mieink”, hanem az „övéik”, vagyis „ellenséges” gépek. A mi repülőinkből pedig, mintegy „csak azért se”, sehol az égen. Egyetlen egy sincs. Azaz, valójában mégis megjelent egy a harmadik világháború első napján, de ijedtében a Dunába zuhant, amikor ellene fordult a francia, amerikai és görög pilótáktól vezetett három repülőgépraj. Csak csodával határos módon menekült meg pilótája. Eltörött hét bordája, kificamodott az állkapcsa, és a koponyacsontja is jócskán megrepedt. A mai napig is műszerekre kapcsolva él. Mint egy növény. Manapság, 2004-ben, már meg is feledkeztek róla. A rokonság sem látogatja már a katonakórházban. Valami azért mégis arra sarkall, hogy írjak róla, talán egy megindító karcolatot, s akkor bánom is én, legyen, ami lesz. Már a szöveg terjedelméről is megállapodtam a szerkesztővel, mármint az újvidéki Dnevnikkel, amely 1942-től számítva már hatvan éve cirill betűs nyomtatásban jelenik meg, s amely – ez az újvidéki napilap – nem akarta leközölni a cirill betűs írásmód megmentéséről szóló felhívást ebben a többnemzetiségű térségben. Mert hiszen – hát nem igaz? – a Dnevniket is cirill betűs szedéssel nyomtatták mind azokban a háborús években, majd a háború utáni, mind pedig az ismétlődő háborús időkben. Ki bolond a saját cipőjébe pisálni, nemde?! Van egy hóbortos húgom. Egy londoni zenekar korrepetitora. Onnan telefonálgat, álmomból ver fel, éjszaka, amikor nem a NATO repülőgépei riasztanak föl, nos, akkor ő ébreszt, s ordítja a telefonkagylóba, hogy foglaljak helyet neki a Duna-hídon, ott akar kiállni és énekelni, így dacolván a világ legnagyobb haderejével, meg hogy náluk Londonban, mint a világ soha nem látott, legnagyobb tűzijátéka, istenien fest az ilyesmi. Magam is voltam kocazenész, végtére is ötéves korom óta zongorázok, most azonban háború van, s nem hajlok semmi olyan őrültségre, hogy megjáts�szam a bátor majmot, és teljesen ártatlanul golyót kapjak a homlokomba. Akárcsak egyik idősebb kollégám Dubrovnikban, tíz évvel ezelőtt. Nem én, véletlenül sem. Háború idején, legalábbis szerintem, mindent meg kell tenni, hogy ép bőrrel megússza az ember. A háborúról csak azok mesélnek, akik túlélték. A többiek nagyon is csendesek, és abszolúte nem hallatnak magukról. Ott, mélyen a föld alatt. Kukacok között. Dália húgom tajtékozva ordítja a telefonba, hogy majd a svájci légitársaság gépén Újvidékre, helyesebben Budapestre repül, onnan pedig kombival folytatja az utat Vajdaság fővárosába, Újvidékre, hogy melldüllesztve kiálljon a hidakra, és üvöltözve meg énekszóval elbátortalanítsa a támadókat. Késő, ordítom vissza a kagylóba. Elkésett!


65 Hogyhogy késő?! Mi az, hogy „elkésett”?! Normális vagy te? – ordibál rám a La Manche-csatornán, Franciaországon, a hegyes-völgyes Svájcon meg a Mont Blanc-on, Európa legmagasabb hegycsúcsán át a húgocskám, hogy szinte föl akar falni. Szőröstül-bőröstül. Nincsenek már hidak Újvidéken, ordítok én is a telefonkagylóba, hogy hátha meggyőzőm annak igazáról, amit én élek meg már napokon és éjszakákon át, amikor pedig ő, azaz Dália, tüzet okád, s hazugnak titulál, mivel mindenáron azon vagyok, hogy meghiúsítsam nemes szándékát, ezt az egyedülálló élményét. Mely felér egy nagy, természetfeletti orgazmussal! Azt mondtad, elkéstem! Az újvidéki hidakat lerombolták?! Halkabbra fogva hangját, mindinkább meggyőződve róla, hogy nem füllentek, lassan belenyugszik, hogy az újvidéki Duna-hidak tényleg nem léteznek többé. Vagy csak – talán – néhány képes levelezőlapon. Magam is küldtem ilyen képeslapokat barátaimnak és barátnőimnek Bécsbe, Pozsonyba, az arany Prágába, a fényárban fürdő Párizsba meg a rátarti Londonba. Ajaj, de hányszor?! Testvérem hangja búgóra vált a telefonkagylóban. Erre én félbeszakítom a beszélgetést. Azért, mert ez előtt a nagy háború előtt – melynek részesei vagyunk, s amelyben a Vajdaság, Szerbia és Montenegró hivatalos és leghivatalosabb forrásai szerint, amúgy mellékesen, legyőztük a NATO-t –, a kettőnk testvéri eszmecseréiben ilyenkor az a szigorúan magánjellegű téma következik, hogy: Na, és mikor nősülsz?! Hát, ez aztán annyi, mint sót hinteni a sebre. Februárban töltöttem be a negyvenedik életévem, és csakugyan igyekeztem elcsábítani és feleségül venni egy fiatal özvegyet, egy gyermek anyját. Kiét is? Bogdán anyukáját (?), vagy valami Borkánét (?). Elég az hozzá, hogy az asszonyka kiöregedett férje odaveszett az amatőr autóversenyzők raliján. No, és amikor annak dacára, hogy a férj nemrég halt meg, megállapodtunk a nő második, illetve az én első esküvőm dátumában, kitört a márciusi háború, vagy másképpen, ahogy Nostradamus mondja: Világháború. S én teljes egészében osztom ezt a nézetet, mert tehát derűre ború, menyegző helyett, nyakunkon a háború. A sorstól meg nem adatott feleség váratlanul ös�szepakolt, eladta a férje lakását, ő meg elutazott Kanadába, Montrealban kötött ki, a fivérénél és édesanyjánál. Eredetileg azzal a szándékkal, hogy én is vele tartsak, ám amikor a bátyja meg a mama meglátta az e-mailben megküldött fényképemet, úgy vélekedtek – s ezzel a vígözvegy is egyetértett –, hogy második férjének csinosabbnak és fiatalabbnak kell lennie. „Nahát, tíz év múlva már felváltja az ötvenest”, hüledezett a bátyó, mondogatta utána a mama, majd ismételgette – savanyúan bár – a mondvacsinált ara is, aztán fogta magát, repülőgépre ült, és – Budapest–Berlin–Gender–Montreal érintésével – eltűnt életemből, remélem, örökre.


66

Vár Ucca Műhely 45.

Csak tudnám, mivel érdemeltem ki egy ennyire arrogáns eljárást?! Valóban olyan öreg vagyok már? Hogy soha nem nősülök meg? Hja, de hogy háborús időkben valaki önkezével vessen véget életének, na, igen, az tényleg nonszensz. Azonban, ami engem illet, mi maradt hátra? Elveszítettem a szeretett asszonyt, olyan elképzelhetetlenül messzire vette útját, mintha a világmindenség túlsó felén horgonyozott volna le, azelőtt pedig a kis Bogdán is – vagy Borkán (?) – bájosan gagyogva szólongatott, hogy Tata, ópuci, fater, mivel horvátul is, magyarul is és németül is makogott egy kicsit, így van ez már, ha többnyelvű környezetben élsz, és egyre-másra keverednek a nyelvek, és az emberek egymásra találnak és a szerelem kötelékei is felbomlanak, és neked annyira komplikáltnak, nehéznek, ólomsúlyúnak tűnik minden, és nem látsz kiutat, bár lehet, hogy van is kiút, de pont te nem látod, még csak nem is sejted, és nincs más választásod, mint hogy kezet emelj magadra, vagy beállj katonának, és elessél egy szuronyrohamban. Mint a régi, szép időkben. Manapság azonban gépesített háború folyik, repülőgépek és tankok, hadihajók és helikopterek veszik fel a harcot, s ki tehet róla, hogy nem tudok járművet vezetni. Semmilyet. Rendőrök posztolnak az újvidéki Duna-hidak maradványainál, és nem engedélyezik, hogy bárki is felmásszon oda, nehogy provokálja a NATO repülőgépeit, s aztán újra eltalálják a hidat. Megtennék? Vagy sokba kerülnek a rakéták? Időnként mégis becsapódik egy-egy. Reng bele a föld meg a Duna. Akárcsak hátborzongató rémálmainkban. Fekete füst gomolyog az olajfinomító felől, s elborítja az idillikus panorámát. Nincs többé derűs idill. Gyászos sötétségbe borult és értelmetlenné vált minden. Éppenséggel minden. Zajlik a harmadik világháború. Pétervárad és Újvidék között – mely utóbbit péterváradi sáncoknak nevezték valaha –, csupán egy magányos komp jár éjjel-nappal, és bódítja el a rajta nyüzsgő embereket. Szorongva kísérik szemmel a fejük felett időnként elsüvítő lövedéket. Amelyik viszont, tőlük eltérően, jól tudja, mi a rendeltetése, és hol a cél. Kérdem én, persze mindhiába, eltrafálja-e pontosan ezt a kompot, amelyen én is naponta kétszer utazom? Vajon végére jár-e az én egzisztenciális és szerelmi keserveimnek is, véget vet nekik már egyszer?! Mondj valamit, NOSTRADAMUS! Borbély János fordítása


Bora Ćosić novellái

Hogyan frizíroztak bennünket Pincében töltött életünk 1944. október tizenharmadikán vette kezdetét, mely esztendő akkor szökőévnek számított. Amikor eldördültek az első ágyúk, mi kiugrottunk az ágyból, s összevissza ütköztünk egymással a majdnem teljesen átláthatatlan sötétségben. Az ótata elsőnek a papára gondolt, és felordított: „Hú, hogy ez mekkorákat fingik, akár egy ló!”, később azonban rájött, hogy tévedett. A nagybácsim meg én ugyanabba a nadrágba próbáltunk belebújni, de nem sikerült. A mama felsikoltott: „Jaj, hol a kisfiam!” Egy repülőgép süvített el alacsonyan. A mama elejtett egy, valamiféle rongyokból álló pakkot, aztán tüstént rám vetette magát. „Megfojtasz”, ordítoztam. Majd valahogy kikecmeregtem alóla, és megtaláltam cipőimet. Az orosz támadás jócskán kora reggel kezdődött, úgyhogy a papának még nem sikerült kijózanodnia. Mégis lesegítettük a lépcsőkön, gyengéden, minden szemrehányás nélkül. Odale húztunk-vontunk mindent, az ágyakat, fazekakat, paplanokat. Ótata belekönyökölt minden szomszédba, akire nem ismert rá. „Vigyázz!” – ordítozta közben az apó; ezt, meg hasonló értelemben csupa ilyesmiket. Az emberek kiabáltak, mindenféle eszközzel verték a betont, és közben ríttak. Valaki megmarkolta a házmester lányának csöcsét, mire aztán a lány felsikoltott. „Ez jemek!” – mondta erre Voja Bloša barátom. Néhányan megpróbálták áterőltetni az ajtón az esernyősmester feleségét, azonban nem sikerült nekik, az asszony túlzott kövérsége miatt. „Hát ez, kész elefantiázis, Afrikából hozott elefántkór!” – jegyezte meg a mama. S akkor az ajtóba szorult asszonyt otthagyták, ahol volt. Az esernyős rázárta az ajtót az asszonyra, kétszer is, nehogy ellopják netán, a pincébe pedig csupán egyetlen könyvet vitt le, ugyanolyan vastagot. Amidőn összeszedte magát, a nagybácsi bánkódni kezdett: „Uh, azt a vak napot, nem érkeztem megborotválkozni!” Nagyapó megnyugtatta: „Ez meg itt mi, ha nem beretválkozás, méghozzá szárazon!” A pincében széttúrtuk a szenet, kidobtuk a szánkóimat, s azonnal elhelyeztük az ágyat, a sárgaréz fekhelyet. A nagybácsi ujjal mutogatott a papára, és figyelmeztetett: – „Aztán nehogy elássa valaki, amíg a papa eszméletlen állapotban van!” Nagyapó így szólt: „Ott jobb volna neki!” – „Rémes” – tette hozzá a mama, majd tüstént folytatta új lakásunk, a pincelakás takarítását. Nagyapó körbe-körbe futkározott, és a lakás minden egyes darabját, legyen az akár fahasáb, gyerekkocsi vagy bármi más, kré-


68

Vár Ucca Műhely 45.

tával megjelölte, arra az esetre, ha túlélik. Közben beállított Ružica Milivojević fodrásznő, s megkérdezte: „Volna-e maguknál nekem is egy hely a fészerben?” Nagyapó kurtán válaszolt: „Hordd el magad!” A fodrásznő ekképpen figyelmeztetett bennünket: „Elfelejtettétek, amikor bejártam hozzátok egy-egy otthoni, ráadásul ingyen nyiratkozásra!” Még nem is jött el a reggel, beállítottak a németek, ott csetlettek-botladoztak a sáljaikba bugyolált, és még alvó öregek között, közben elemlámpával bevilágítottak minden szögletbe. Az esernyősmester a lépcsőház alatt üldögélt, és ama vastag könyvét olvasgatta egy szál gyertya mellett. A németek nem szóltak semmit. Végül aztán belerugdostak a rendezetlen edényekbe, félrelökték Ružica Milivojević fodrásznőt, aki a pincehelyiség közepén álldogált, lövésre élesítették géppisztolyaikat, de nem lőttek. Én arra gondoltam, hogy a németek csupán azt ellenőrzik, miként helyezkedtünk el. Finoman meg voltak borotválkozva, és teljesen józanok voltak. Amikor elmentek, az esernyősmester Nostradamusról kezdett regélni, a keletről érkező aranytehenekről, meg csupa efféle összefüggéstelen, ám félelmetes dolgokról. A nagybácsi figyelmeztette: „Ne beszélj zöldeket!” Majd a papa felé fordult, lekent neki egy pofont, és odasúgta neki: „Ugyan, józanodj ki, nincs értelme!” A papa hajlandónak mutatkozott: – „Na, mindjárt!”, felelte, de mit sem változott. A gránátok, mind az orosz, mind pedig a német gránátok, továbbra is a tetők felett repültek. A mama tűnődve kérdezett rá a maga ügyére: „Becsuktam-e otthon a háromajtós szekrényt?” A nénék hozzátették: „Legalább egy manikűr szerszámot hoztunk volna magunkkal körömápoláshoz!” – „Én meg” – tette hozzá suttogva Ružica Milivojević – „a nyírógépemet!” Nagyapó mindjárt rászólt: „Ki kérdez tőled bármit is?!” Darosava asszonyság hebegett valamit, különben pedig állandóan hányta a keresztet. Voja Bloša anyukája a fejét verte a falhoz, mint akinek a foga fáj, pedig nem is fájt. Mindjárt látszott, hogy egy kicsit mindannyian spiccesek vagyunk, ámbár csak egy embert róttak meg ezért, mármint az apámat. Ivászat ide, ivászat oda, mindettől függetlenül, a ház alapjánál fogva ingott a föld rengésétől. A fűrészesek klozetjáért a hasmenéssel küszködők marakodtak meg verekedtek, de mások is. A papa kijelentette: „Eszembe sem jut a söpredék társaságában forgolódni!” A papa, egyébként, a mi harmadik emeleti árnyékszékünkbe járt, mit sem törődve a zuhanó gránátokkal. A nagybácsi végleg megállapította: „Még hogy egyetlen szarás miatt a fejemet veszítsem?!” A mama máris siránkozott: „Jaj, megölik!” Nagyapó igyekezett megnyugtatni: „Ugyan, a részegeket a Jóisten is oltalmazza!” A papa sokáig maradt a mi kényelmes árnyékszékünkben, végül a nadrágját gombolgatva, megjelent a régi, kiolvasott újságokkal a hóna alatt. Majd akkor közölte velünk: „Még a hamutartó sem mozdult az asztalon!” De hát mégiscsak rengett körülötte, és nagyon hasogatott valami, azaz egy gránát robbant hallásközelben. A nagybácsi hozzálépett,


69 s ráparancsolt: „Fújjál rám!” A papa egyenesen a nagybácsi szájába fújt, azonban semmit sem lehetett érezni. Ezt követően beszaladt a pincehelyiségbe Vujo Dingarac, amúgy sapka nélkül és rongyos kabátujjakkal. Mindenekelőtt beszólt: „Na, kis híján megnyírtak!” Aztán szétnézett közöttünk, észrevette a papát, s azonnal a kitárt karjai közé vetette magát: „Hun vagy, merre vagy, Lázó batyusom, a mama kedvence!” Mire a mama hozzászólt: „Hát lehetséges, hogy ez nem más, mint Vujó úr, akik remek verseket ír sok mindenről?!” – „Ejnye, hát ki volna más?” – felelte Vujó Dingarac. Róla a mama mindig azt hangoztatta: „Ennek arany kezei vannak”, tekintet nélkül arra, hogy nekünk sohasem sikerült rajtakapni, hogy mi az ő igazi foglalkozása. Vujó Dingarac énekbe foglalta azt a borzalmas jelenetet a fürdőszobánkban, amikor elégett a papa egyik pizsamája. Ugyanilyen jól sikerült az a mamának címzett versike, mely szerint a mama éppen tortát habar, holott fölöttébb bánatos. Vujó Dingarac ez alkalommal leírta nekünk, ahogyan az orosz csapatok elfoglalták a híres Delini-gyógyszertárat, valamint arról is mesélt, milyen hangokat hallatnak a fülünk mellett elzúgó golyók. Vujó Dingarac végül sajnálattal állapította meg: „Hát, bizony,Teodor Graočankić gyönyörű kis büféje most por és hamu lett, a földdel vált egyenlővé!” – „Bezzeg, kár érte!” – kotyogott közbe nagyapó, azonban mindjárt látszott, hogy másként gondolja. Estére aztán Vujó Dingarac árnyjátékkal kezdett szórakoztatni bennünket, olyképpen, hogy egy petróleumlámpa előtt táncoltatta ujjait. Értett hozzá, hogy egyszerűen, a kezével mutasson be egy ugrásban levő zergét, felidézzen egy ismeretlen madár röptét, nemkülönben egy ormányt, elefántormányt, s mindez nagyítva lett látható a szemközti falon. Később pedig egy koszos zsebkendőből formált élő egeret mutogatott nekünk. A mama azonnal értékelt: „Ugyan, ez csak közönséges rongy” – mondta, azonban mégis, minden eshetőségre számítva, sikkantván egyet, eloldalgott onnan. Később, úgy tűnt nekünk, hosszan élünk még. Az emberek feszelegni kezdtek, mindenkinek, hol ez, hol az a dolog kellett nagyon, amolyan csupa „nincs”, most nem létező árucikk. Mindenki irigykedett apámra, hogy a klozetra járhat, de ezzel vége is lett a haragnak. Ružica Milivojević ott legyeskedett közöttünk, sűrűn mondogatva: „Ugye, most jól jönne nektek, ha valaki megfésülne és megborotválna?!” Mindenki némán hallgatott. Jómagam már a háború előtt nem mentem nyiratkozni, mondván: „Nem akarok, az engem csupál!” A mama erre szépet-jót ígért: „A bácsi lassan csinálja majd, én meg utána elviszlek a moziba!”, én azonban ebbe sem egyeztem bele. Abban az időben a mama újságpapír gyurmával, tőle elnevezett „papilotnikkal” kezdte el naponta becsavarni a haját. Ami engem illet, én ezt a szót, „papilotni”, őstörténeti, azaz görög szónak tekintettem. A nagynénik holmi „kolmajznak” nevezett vasat találtak, ami nem más, mint mesterséges filmfrizurák kidolgozására szolgáló szerszám. A


70

Vár Ucca Műhely 45.

vasból való eszköz a sparhelten melegedett, egyszer megsütötte az ujjam, és három napig nem jártam iskolába. Ekkortájt, az alagsorban, Ružica Milivojević mindent szemügyre vett maga körül, a mi borzas hajunkat, nemkevésbé a már kinőtt szakállunkat. Végül aztán egy sóhaj kíséretén megszólalt: „Ejh, hol van csak az az élet Krasić uraság szalonjában, vagy Kaćanskinál, akik talán már nem is élnek?!” Majd sóvárogva körülírta a „Hölgyeknek és uraknak” elnevezésű céget. A mama csitította: „Ugyanez van felírva a klozetra is, ne siránkozzatok hébe-hóba!” Mire aztán a nagybácsi is beleelegyedett: „Ugye: igaz, hogy minden fodrász előszeretettel tapogatja egymás seggét?”. Ružica Milivojević kurtán válaszolt: „De uram!” Én úgy véltem, a nyiratkozás abban a pillanatban a legszebb, amikor a fodrász meghajol, és azt mondja: „Tessék parancsolni!” Egy időben azt gondoltam, hogy a fodrászszalonban valamiféle királyi, majdhogynem udvari rendezvények játszódnak. A fodrászok mindig félig lehalkított hangon beszéltek, amikor bejöttem az apámért, aki egy törülköző alatt borotválkozott. Én komolyan feltételeztem, hogy ezek a beszélgetések holmi nagyon szemérmetlen francia színdarabokból erednek. A fodrászok elmaradhatatlanul hajlongtak vendégeik előtt, és tükröt tartottak elébük, mintha valami tapsfélét várnának. A fodrászok, gyakorta, maguk is stuccolták egymás bajuszát, erre azonban később került sor, amikor már leeresztik rolót, majd a gazdától megkapják a fizetést. Mindezt az apám elbeszélései nyomán tudtam, már korábban. Igen ám, de a papa szóbeszédéből mindig hiányzott valami, s nekem olybá tűnt, hogy a fodrászszakma tekintetében még valami létezik, amit csak ezután, azaz később fedezek fel. Ekkor pedig meghallottuk az orosz tankok hernyótalpainak hangját, igen közelről. Éppen akkor jutott eszébe valakinek, hogy megkérdezze: „Hol az a kisasszony, az a szlovén csaj, aki az egész háború ideje alatt a svábokkal szajháskodott. A szlovén illatszertáros kisasszonyt egy sarokban találtuk meg, félig-meddig bepúderozva és reszketegen. Vujó Dingarac fölegyenesedett, a belső zsebéből elővett egy egészen kicsi, de csillogó, nikkelezett nyírógépet. Olyant, hogy mindenki beragyogott tőle. Az illatszertáros hölgyikét felültették egy sámlira, a pincehelyiség közepén. Vujó Dingarac kiadta az ordrét: „Megvilágítani!” Belemarkolt az illatszertáros kisasszony hajába, és nekiállt nyirbálni, mértéktartón, hozzáértéssel. Megmutatkozott a kissé ráncos koponya fehérsége. A vöröses, festett haj tincsei a betonpadlóra hullottak. Ebből látszott, hogy a fodrász szakma, akkoriban, másokat is érintett, úgyszólván mindenkit. Vujó Dingarac többször belefújt kisded gépének fogazata közé, jeléül, hogy a munka befejeződött. Az illatszertáros kisasszony hiányos külsejű, túlságosan kisminkelt szájú, csúnyácska fiúnak látszott, így újdonsülten. A kapu felől valaki parancsoló, kíváncsiskodó hangja hallatszott. Megindultunk arrafelé, és azonnal észrevettünk egy fiatal, vézna partizánt


71 német zubbonyban, de angol géppisztollyal a vállán. Köszöntünk egymásnak. A legény cigarettát vett elő, sorra megkínálta a körülötte levő embereket, s akkor megkérdezte őket: „Ugyan, tudja-e ittend valaki, mit köll nekem beírni a blokkomba?” A legény egy cédulát mutogatott, amelyen tintaceruzával írt, ormótlan betűkkel neveket írtak fel. Az emberek belekukkantottak a papírba és elhallgattak, a jövevény fiatalember pedig, mélyen a nők szemébe nézve, nyugtalanul forgolódott. Majd zavarában a házmester feketehajú lányához lépett. „Ez volna az?” – tette fel a kérdést. Karban szólt mindenki: „Nem!” Én meg közben a jövevény bőrből készült, igazi katonatáskáját tapogattam, mire ő rám förmedt: „Takarodj!” Azután kivezették a szlovén nőt, az illatszertárost, amúgy, megnyiratkozva. A bőr libabőrös lett a fehérlő koponyán. A jövevény legény, irulva-pirulva ácsorgott még egy darabig a helyén. Utána elővette a ceruzáját, ráköpött, és áthúzta azt a bizonyos nevet. A legény megfordult, hogy majd elindul, azonban a géppisztoly elakadt a fal sarkán. A fegyver csövéből vékony tűzcsóva buggyant ki, kékes, majd pirosas. A sorozat tönkretette a mozaikkal kirakott padlót, egy golyó beékelődött a villanyórába, a többi pedig hasba lőtte a házmester lányát. A lány kétrét görnyedt, és a letérdelt a kőpadlóra. Láthattuk a szerencsétlenül járt lány fekete, zsíros bélrendszerét meg elfehéredett szemeit. Keresztbe rakott kezekre emelve levitték a pincébe. A legény levett sapkával ott ácsorgott, zavartan. Vujó Dingarac vállat vont. Valaki hívó szavakkal szólt be az utcáról. A legény sietve kiment. Ekkor tájt a papa holmi remekbe szabott híreket olvasott egy régi, már elavult újságból, magasan, a harmadik emeleten, mindennek fölötte.


72

Vár Ucca Műhely 45.

A famegmunkálás furfangjai A szabadságban eltöltött élet első tele volt, és ki tudja hányadik tüzelőfa nélkül. A papa a repülőtéren dolgozott. Önkéntesek javítgatták a romos hangárokat, eltávolították azt, ami még az utakon találtatott, begyűjtötték a törött fatörzseket, egyiket-másikat azonnal halomba rakták, majd meggyújtották, hogy melegedjenek mellettük. Estefelé a papa a hídon át baktatot hazafelé, olyképpen, hogy villanykarót vonszolt menet közben, amely mély nyomot hagyott maga után a hóban. Katonai teherautók, dzsipek meg állambiztonsági személygépkocsik kerülgették nagy kínnal. Megnagyított hangyára hasonlított a menetben. A családi házban egyetlen villanykaró elegendő volt, hogy befűtsön három emeletet, úgyhogy mindenki hálálkodott a papának: „Köszönjük, testvér, köszönjük!” – „Á, semmiség!” – válaszolta a papa, s késedelem nélkül átváltott a saját fűtési módjára egy flaskó segítségével. A fát magán a lépcsőfeljárón fűrészelték, és már a kapuban erősen érezték a fűrészpor, a gyanta, a kátrány kellemes illatát, az erdő illatát, röviden szólva. Közben megjelent Efreem Badulji, a mama már korábban is úgy beszélt róla, hogy: „Ez aztán ért hozzá, hogy mindent megcsináljon fából.” Badulji azokat, akik a papa hozta villanykarót fűrészelték, megkérte, hasítsanak le neki egy darabot, s utána aztán hamarosan kifaragott egy nagy fakanalat belőle. A mama megkérdezte a fütyörészve újabb munkába mélyedt Efreem Baduljit: „Mert hogy maga tényleg minden öreg ördögöt meg tud csinálni, ami csak eszibe jut?!” Badulji nyugodtan válaszolt: „Megtudom!” Mindez télen, kilencszáznegyvenöt telén zajlott, a fák égetéssel történő nagyfokú pusztításának évében. Nagyapó már előzőleg fölszeletelte és eltüzelte az egész háború előtti, „alldeutsch” ebédlőt. Csupán a márvány asztallap maradt meg, de ez is összetört egy cécón. Nagyapó a konyha közepén ücsörgött, fejszével csapkodta a fotelt, majd ami levált, azonnal bedugta a sparheltba. A nagybácsi nem hagyta szó nélkül: „Később majd a seggeden ülsz, ha nem lesz egyetlen szék sem!” Abban az évben nagyon mostohán bántak a fával, majd sok minden mással is, mint például az emberekkel. Ez onnan eredt, hogy elhanyagoltak egy jelentős és nélkülözhetetlen szakmát, az asztalos munkát. Az egész vidéken, a háború kitöréséig, nem hallatszott a gyalu finom hangja, a deszkának egyetlen, éles vassal való csiszolása. Az egész utcában már régen nem készült el egyetlen kisszék sem, ugyanakkor rengeteg, nagyon drága, fából készült ingóságot felaprítottak, a tűzhely martalékai lettek mindannyiunk szeme láttára. Ekkor megint csak megjelent Badulji, s a mama késedelem nélkül megkérte: „Mester úr, csináljon nekem egy seprűnyelet. A meglevőt elvették tőlem, mert köllött nekik zászlórúdnak!” Badulji ezt egy-kettőre


73 összecsapta, bármilyen ellenszolgáltatás nélkül. „Na, ilyesmihez, egyedül csak Oterbein Jáša, vagy pedig a mlatišuminai Básta Jován értett” – mondta elismerően a mama. Később még hozzátette: „Most legalább felsöpörhetek magam körül!” Ez volt az egyik első eredménye az ősi asztalos mesterség újjáébredésének. Nekem meg eszembe jutott: „Na, és amikor azt a sváb ezredest fűrészelték az udvaron, aki nem akarta megadni magát?!” – „Volt, ami volt!” – vélekedett a nagybácsi. Én észrevettem, hogy az asztalos munka a háború idején is életjelt adott magáról, csak éppen más módon, azaz néha nagyon veszélyesen. Mi sokat vártunk az előttünk álló napoktól, noha legtöbbet mégis Efreem Badulji és famunkája ígért nekünk. A mama mindenekelőtt a seprűnyéllel kezdte, de aztán fölbátorodott, és a háború viharában elpusztult mindenféle tárgyakat kért Baduljitól. „Mester úr” – szólította meg –, „a nagyon fontos ébredés céljából lehetséges-e fából vekkerórát csinálni?” Badulji igenlően válaszolt: „Természetesen, csakhogy sokáig tartana!” Hanem e helyett, egy családi ünnepség alkalmából tetszetős kis kalácsokat készített, de – fából. Olyanok voltak, mint az igaziak, de mert kemények voltak, egyikbe sem lehetett beleharapni. Több volt a dekorációnál. Március volt, továbbra is fagyos hónap, a frontról pedig éppen hazatért a szlavóniai születésű szomszéd, ólmossá fagyott, sötétkék violaszínűvé merevedett arccal. Zsíros, kormos, nagydarab mankóra támaszkodott, ha meg lépcsőre szorult, egy lábon tipegett-topogott, másik már nem volt. A konyhában üldögéltek, félre fordított tekintettel csevegtek mindenféléről. Mire aztán nagyapó dühödten fölpattant, németül káromkodott egyet, hogy a többiek nem értették, aztán kitört: „Na és mi lett azzal a lábbal,... hogy csókot küldjek az anyjának?!” A hiányzó láb történetét, mint közismert, unalmas históriát, a szlavóniai szomszéd rövidre fogva elmesélte. Az illető gránát segítségével nem csak a láb ment el, hanem két jóbarát is. A láb később megkerült, ami a bajtársak esetében egyáltalán nem történt meg. A lábat sátorlapba csomagolva hozták haza. „Ezt a lábat szerettem” – mondta a szlavóniai rokkant. Aztán elmondta, hogy folyt le a temetés. A lövészárokban deszkát találtak, a deszkákból tokszerű, hosszúkás ládikát, skatulyát ácsoltak. A lábat egyszerű rongyokba pólyálták, majd előírásosan eltemették. A Sídtől 18 kilométerre fekvő síremléken a következő felirat áll: „Duskó géppuskás katona és jóbarátunk rokkant lába fekszik itt.” Miközben a szlavónai mesélt, látszott, hogy Efreem Badulji igen figyelmesen szemléli. Feltűnt, hogy ez a mester sokat gondolkodik, latolgatja a helyzetet, miközben a huszonegyedik szerb roham–hadosztály gépfegyveresének üres nadrágszárán függ a tekintete. Másnap fütyörészve jelent meg a hóna alatt egy falábbal, amely majdnem ugyanolyan jó volt, mint amelyik Síd környékén, a 18-ik kilométeres távon volt eltemetve. Itt a mese vége az asztalosmunkáról, de nem a többiről is.


74

Vár Ucca Műhely 45.

A szabóság Amikor először elvezettek Kalinović úr szabóműhelyébe, azonnal felfigyeltem bizonyos szagra, köztük amolyan fojtó, nedvességre emlékeztető illatokra, vízzel megpermetezett, majd melengetett régi rongyok szagára. Ez egyrészt az ablaktalan szobában végzett vasalástól, másrészt a körben üldögélő és sokat várokozó emberektől eredt. A szabónál mindig akadt valaki, aki várta, hogy készüljön el már a kabátujja, miközben a szabó a vasalója fölé hajolt, ahonnan bőségesen gőzölt. A velem jött nagyapó aggódott: „Na, és ha megég?” A szabó haladéktalanul válaszolt: „Nem fog!” Megállapítottam, hogy a készülő kabátujj vasalása sokkal tovább tart, mint amikor a mama a papa nadrágját vasalja. A szabónál minden lassan, méltóságteljesen ment, de bűzlött is. Egyébként pedig nála még sok tetszetős tárgy akadt: mindenféle vonalzók, nagyobbfajta ollók, fababák, amelyek élő embereket jelképeznek. Én mindjárt megkérdeztem: „Miért nincs nekünk fababánk?! – „Még csak az hiányzik” – felelte anyám –, „különben is minden a fejünk tetején áll!” Itt-ott újságpapírból kivágott darabok is hevertek szerteszét, ezek játszották el a jövendőbeli ruhamodelleket. A mama ekképpen siránkozott: „Ha csak megvolna nekem ez a szabásminta, egyedül is megvarrhatnék mindent, ami éppen eszembe jut!” Korábban, nálunk, a házunkban, mindig holmi szabásmunka körül seppegett az asszonynép, és én bizony nem hiába hittem, hogy a gyerekeket illetően ez valami tilos dolog, azaz nem gyerekeknek való. Amikor a női divatlapban először láttam mezítelen nőket, amint éppen öltözködnek, rájöttem, hogy ez igaz is volt. Mindennek ellenére, a szabóműhely legfontosabb szerkentyűje a mágnes volt, nem más, mint egy darab vas, amely a padlóra hullott tűk összeszedésére szolgált a vasdarab pirosra festett ormányainak segítségével. Mostanság, a szabadságban eltöltött első, egyébként fagyos tél napjaiban másképp volt. Megállapították, hogy nagyra nőttem, számomra már nem volt télikabát. A szekrényből kihúzták a mama vedlett, és a sok esőtől violaszínt öltött, régi bundáját. A bundát alapos vizsgálat alá vették, befoltozták, majd ollóval megkurtították. A mama így szólt: „Ez van, amid van!” A bundát belegyömöszöltem a nadrágba, amit előzőleg kibővítettek. A tetejébe ballonselyemből készült, fehér, nyári, repülős viharkabátot öltöttem. A mama rám nézett és felsóhajtott, én meg elmentem, hogy agitáljak a Népfront javára a gimnáziumban. A mama eső mosta, violaszín, nadrágba gyömöszölt bundájában érkeztem oda. A fejem igencsak kicsi lett a termetemhez képest, amely hatalmas méreteket öltött a bundában. Öklömmel vertem az asztalt s szidalmaztam a nép ellenségeit, közben a viharkabátról lepattant egy gomb, a háttérből aztán kitódult a szőr a mama bundájáról. A gimnazisták nagyot néztek, egyikük


75 odakiáltott is a szónoknak: „Uá, szőrme!” Én befejeztem a beszédem, hazatértem, és azt mondtam: „Nem akarom többé viselni ezt a szemetet!” Nagyapó odaszólt, mondván: „Örülj, hogy ilyened is van!” A mama csak annyit mondott: „Szegény kisfiam!” Utána találtak egy itt-ott golyó lukasztotta, háborús katonaköpenyt, azonnal megpróbálták átfesteni. A kissé bűzös komiszruhát egy lábosban főzték. Valamikor a lábosban főzték az ilyen-olyan leveseket, most először gyűrték bele a huszonegyedik hadosztály elesett harcosának katonaköpenyét, a háború előtti házban talált festékes zacskóval együtt. A köpeny egész nap főtt, estefelé szedték ki az edényből roppant súlyos sebesült képében. A köpeny gőzölgött a fagyban, s amint kötélre akasztották, rögvest megfagyott, valamiféle akasztásra emlékeztetvén bárkit. Reggelre kelve bevitték a konyhába, elfásulva, s már csak akkor vettük észre a ruhadarab igazi színét. Negyvenötben az emberek szürke, kék, zöld színű kabátokat viseltek, illetve ki milyet. A mienk piros volt, az újfajta művészeti szellemet követve. A nagyapó csak ekkor ismerte el: „Ez a húsvéti tojás börzsönyétől van!” Tehát lehetetlen volt bármikor helyrehozni. Szabó nem volt többé kéznél. Kalinović uramék, az ő kitűnő vasaló legényei, azok segédei, akik mágnesvassal szedegették össze a padlóról a tűket, mindannyian az azóta elhunyt Pilsudski marsall nevét viselő utcabeli katonai varrodában dolgoztak. Egyikük-másikuk kabátujjakat csináltak, mások kizárólag kabáthátak szabásával foglalkoztak, míglen közülük többé senki sem tudott volna egy egész kabátot öszeállítani önállóan. A Népfront agitátorának kiutalt piros katonaköpenyt nem volt, aki átalakítsa. Ekkor odahoztak két pasast, vakok voltak. Nagyapó odaszólt: „Micsoda parádé!” A jövevények így válaszoltak: „Mi normálisak vagyunk, csak nem látunk!” Engem a szabók körültapogattak, araszonként mérték a térközöket nagyon sovány testemen. Nagyapó igyekezett a helyreigazítással: „Nem itt, hanem lejjebb!” A mama nem hagyta annyiban: „Haggyad te őket!” Amazok „köszönet”-tel fogadták. A szabók mindezt igen sokáig végezték, azután áttértek a színes katonaköpeny tapogatására. Mindenki sajnálkozott a hibáik miatt, egy néni nem tudott ellenállni, s odaszólt: „Tudjátok meg: ő piros!” A kitűnő, habár vak mesterek ujjai reszketni kezdtek a megfőzött, majd festett posztón, ezt azonnal láthattam. Kiderült, miszerint ők mindemellett sokat tudnak a történelem újabb keletű változásairól, ahogyan e változások színéről is. A kabát kitűnően sikerült a végén. Mérték szerint készült, ugyanakkor önmagában veszélyes is. A kabátban melegem volt, de anélkül is biztosan ugyanígy volt. A kabáttal nagy sikert értem el. Nem volt többé röhögés, elmaradt a legkisebb lebecsülés. Mikor rajtam volt, rövidebben és jobban szónokoltam, ugyanis a kabát magáért is beszélt. Én az ellenfél kárára szóló szavazásról, a szégyenletes fekete börzéről beszéltem, egyszersmind a szabómesterségről is, mely az új feltételek közepette váratlan eredményeket ért el.


76

Vár Ucca Műhely 45.

A szabóságról még csak ez a mondandóm. Amikor az ellenség üldözésébe belefáradt Vaculić főhadnagy száján kiütött a tajték, a bajtársai ordítozásba csaptak át: „Csak gúrjál a markába valamiféle vasat!” A nagybácsi nagydarab szabóollót nyújtott oda neki. Vaculić, kilencszáznegyvenöt januárjában, egyik beteges önkívületi állapotában, teljes egészében rapityára vagdalta a Sport című lap 1942-es évfolyamát meg a mama hátul japán sárkánydíszes pongyoláját; amidőn megkísérelte, hogy a nagyapó ágyán keresztülvágja a lóbőr takarót, akkor magához tért. Vaculić főhadnagy, most már kifogástalan egészségi állapotában, sorra bocsánatot kért az okozott kárért, figyelmesen az asztalra helyezte az ollót, azonban a mi sorsunk szabászteendőiről, jövőnk gondjáról általában, nem mondott le soha.

Akkor most mi a helyzet? Egészen a közelmúltig abban a hitben ringattam magam, hogy minden létező mesterségről, szakmáról írtam már elbeszélést, egyként mind a hivatalos, mind pedig a nem hivatalos fajtákról, de amikor Berlinbe kerültem, megállapítottam, hogy egész sor, számomra teljesen ismeretlen foglalkozás létezik még. Én korábban is úgy véltem, hogy az embernek sohasem sikerül lajstromoznia mindazt, amit lát, sőt megértettem, hogy akkor jegyzi fel a legértékesebbet, amikor nem néz sehova. Így aztán mostanság ráébredtem, miszerint még mindig nem sikerült novellát írnom a filozófusnak, annak az embernek a foglalkozásáról, aki egyetlen pontra szegezi tekintetét egy nagyon pici szobában. A másik, még meg nem írt elbeszélés olyan emberekről szól, akik mást sem művelnek, mint hogy efféle kis szobában lakoznak, és ki nem mozdulnak sehova. Mindezt meghánytuk-vetettük Berlinben élő barátommal, aki sok mindenről ír könyveiben, minek folytán kiderült, hogy írók vagyunk, valamint hogy a barátom felesége meg a mi, délről odakerült kis családunk – egyetlen család, melynek a világforradalomban való részvétele még egyáltalán nem fejeződött be. Én azért jöttem ide, hogy ki tudja mivel foglalkozzam, most meg az történt, hogy részben itt, Berlinben folytassam tovább néhány évtizeddel ezelőtt írt, hajdankori könyveimet. Kiadóim igen gondterhelten csóválják fejüket, és felteszik a kérdést, ejnye, hát nem látom, hogy amit most írok, csupán jelképes ismétlése a valamikori írásoknak?! Én azonban azzal tromfolok nekik vissza, hogy mindennemű írás: ismétlés, méghozzá bizonyos sokkal különb dolgok ismétlése az életben. Valamikor úgy gondoltam, az élet semmi, minden más az írásban leledzik, most meg


77 néha úgy gondolom, hogy pontosan fordítva van. És itt-ott mégis, egyenesen azon meggyőződésemet jegyzetelem, amely az emberi tevékenységek közül főleg az írás ellen irányul, méghozzá az egyszerű életmód nevében, amely mindig veszélyes. Engem itt, Berlinben, mindenféle újságírók faggatnak, miért írok, én meg azt mondom nekik, amit pillanatnyilag érzek: mármint, hogy nem tudom. De annak a másik mesterségemnek az okát sem tudom, hogy olyan hosszú ideig és még mindig olyan makacsul próbálkozom életben maradni. Berlin, 1995. szeptember 29-én Borbély János fordítása


Abdulah Sidran versei

Szarajevói történet Gránátok robbantak bombák hullottak az egyik eltalálta a szobánkat és nem ölelt meg engem a háború gonoszság, amely sétára indul és házhoz megy, belép a lélekbe és elveszi a házat, és a lelket nekem csak annyi kellett volna hogy öleljen meg titkoltam, amikor sírtam titkoltam a gyermekeimtől hogy szükségem van a szeretetre ha legalább egyszer megölelt volna számomra véget ért volna a háború véget ért volna a borzalom jár-kel, s elveszi a földet a várost, házat rabol tönkreteszi a lelket a háború háromszáz napja és rám se nézett háromszáz nap, háromszáz éj a háborúnak nincs lelke és szeme rég óta együtt vagyunk már és tudom, hogy a szerelem elkopik mint a pénz, mint az emlékek de körülöttünk bombák robbantak nekem csak annyi kellett volna hogy megöleljen


79

ZASTO TONE VENECIJA Miért süllyed Velence Nézem Velence felett az égboltot. Semmi sem változott az utolsó hét milliárd év alatt. Odafenn az Isten. Ő hozta létre a világegyetemet, az univerzum hét milliárd világát, s minden egyes világban számtalan embert, sok-sok nyelvet, és egyetlen – Velencét. Létrehozta a különböző nemzeteket, és a fülükbe súgta: „Most ismerjétek meg egymást." Sok nyelvet adott, hogy megtanulják egymásét, és hogy ezáltal gazdagabbak és jobbak legyenek. Adott egy Velencét is, adott madarat, halat, hogy az emberek higgyenek Benne – hogy csodálják műveit. Nézem Velence felett az égboltot. Odafenn és mindenhol, ott van – Isten. Az az egy. Aki létrehozta az Univerzumot, a hét milliárd világot a világegyetemben, a rengeteg nyelvet és nemzetet, és egy Velencét. És adott a világnak egy kicsi népet is, valahol Európa földjén, a délszlávok törzsében. Ott van a Határ. Bosznia. Bosznia. Bosznia. Itt érintkezik és harcol a keleti és a nyugati kereszt. Egy keresztből keletkeztek. A bosnyák nemzet szelíd. Ezért elfogadott egy harmadik istenhitet. Egy az Isten, aki nem született, de a világ Ura, és uralkodik az Ítélet Napján. Nézem Velence felett az égboltot. A föld urai úgy döntöttek, hogy a bosnyák nép – nincs többé. Velence süllyed. Európa is süllyed. Süllyednek a bölcsők, és a gyermekek is süllyednek. Süllyednek a kontinensek. A muranói üvegvázában süllyed a rózsa. Süllyed Murano. A hotelszoba is süllyed és a holt költők társasága is. Miért nem kell a világnak a bosnyák nép? A színek közül egy szín, az illatok között miért legyen eggyel kevesebb? Miért nem kell a világnak, Velence? A világ csodáiból – legyen eggyel kevesebb? Nézem az égboltot, a földi világ tetejét.


80

Vár Ucca Műhely 45. Az egyik csillag, hosszú ívben a világegyetem szakadékába zuhan. Mintha a Grande kanálisba hullna. A földi világ, a hét milliárd kozmikus világok egyike szegényebb akar lenni egy egész nemzettel. Így akarják a földi világ urai. Az univerzumban, majd lehull egy csillag. Ezért süllyed el Velence. Az univerzum szegényebb lesz – egy egész világgal. Így akarja világ Ura. Így akarja az Ítélet Napjának Ura. Fenyvesi Ottó fordítása


CsakGy-Takรกcs Jรกnos


82

Vár Ucca Műhely 45.


Csák Gyöngyi

Emlék (Előszó T. J. első világháborús katona naplórészletéhez)

Véletlenül jutott el hozzám T. J. első világháborús katona naplójából néhány részlet. Padlástakarítás közben akadtak rá a tulajdonosok a majd százéves megsárgult lapokra a limlomok között, és szabadították meg a további romlástól és a padláson randalírozó éhes egerek társbérletétől. Az előkerült irománynak felbecsülhetetlen értéket tulajdonítok; a régies betűkkel, a szívvel-lélekkel lejegyzett mondatok hiteles háborús dokumentumként szolgálhatnak, a ma emberéből erős emóciókat válthatnak ki. A naplótöredék felkavaró élmény, egyre több gondolatlavinát képes elindítani. Ez a gondolatsor egy katonai táborban az első világháború utolsó felvonásának valamelyik rövid szünetében szakad fel – ki T. Jánosból, drámai sűrítményeként a kiszolgáltatottságnak, a hazaszeretetnek, a haza és a kedves utáni vágynak, a katonatársak sorsán való aggodalomnak. Micsoda képsor! Egy katona ceruzájáért és papírért matat tarisznyájában, hogy emléket állítson a pillanatnak, a mának, mert talán holnap már nem adódik alkalom. Emléket állítani az idegenben életüket áldozó névtelen hősöknek, bajtársaknak, ahol a remény is csak annyi, hogy valaki megtalálja az írást és így eljuthat haza. A szomorú képek pillantásával a társakért, családért felelősséget érző egyszerű ember vallomásává lesz ez a memoár. Pereg a némafilm, szürkén, szürreális szituációban; képzeljük el a helyszínt, a holdfényben körmölő embert, nem lehet kívül és közömbösnek maradni, kimaradni írója emlékeiből. Nem kell különösebb bevezető, hiszen az írás kivetíti alkotója jellemvonásainak gazdag skáláját, T. J. megkapó őszinteségével lopja be magát majd százéves időtávolságból a mai lelkekbe. Szerencse, hogy előkerültek a megsárgult lapok, hogy a feljegyzései dokumentumként őriztessenek az utókor számára.


Mák Ferenc

Fürdőélet a háború idején Az első világháború a hátországban is gyökeresen fölforgatták a polgári életet a mindennapi gondok, a frontokon harcoló férfiak iránti aggodalom átírta a hétköznapok rendjét. Eltűnt az élet derűje, és az ünnepeket is mereven meghatározták a szűkös lehetőségek. Azonkívül, hogy a háború előrehaladtával egyre nagyobb gondot okozott az élelmezés, az intézményeket – kórházakat, iskolákat, vendéglőket és szállodákat – a katonaság rendelkezésére kellett bocsátani, így a társas élet korábban megszokott színtereit is fölemésztette a háború. A középosztály életviteléhez szorosan hozzátartozó fürdőélet pedig lassan a régi világ szép emlékeinek sorába, a visszasírt örömök birodalmába emelkedett. 1914 nyarát követően a hírlapok tárcarovatából is évekre (talán mindörökre) eltűntek a kedélyes fürdőélményekről írt beszámolók, és a társas élet emlékei is egyre inkább elhomályosodtak. „A valóság az, hogy fürdői élet egyáltalán nincs” – írta 1915. július 7-én, Herkulesfürdőn kelt levelében egy névtelen tudósító a Fehértemplom és Vidéke szerkesztőségének –, s a korábban oly nagy kedvvel látogatott gyógyfürdők: Pöstyén, Vízakna és Herkulesfürdő szerepe erőteljesen átalakult – hajdani jelentőségük mindörökre megszűnt. „Ott, ahol korábban igazi fürdői élet, zaj, vidámság, nagy forgalom, zene, mulatság szokott lenni, most üresek a szobák, a villák”, némelyiknek a tulajdonosa is valamelyik lövészárokban várta sorsa jobbra fordulását. Néhány száz sebesült, lábadozó, gyógyulófélben lévő katona – többségük mankóra támaszkodva – ténfergett a korábban oly lelkiismeretesen gondozott virágágyások között. Mellettük „kényszervendégként” néhány ada-kalehi és orsovai menekült család múlatta a pavilonok árnyékában boldogtalan napjait. A fürdői élet tehát semmiben sem emlékeztetett a békebeli szezonokra. „Fürdés, sétálás a súgó Cserna partján, élvezni az áldásos levegő illatát” – ez volt minden. A régi, pompás zenekarok helyett már csak az öt tagból álló orsovai cigánybanda vendégszereplése számított eseménynek Herkulesfürdő egykor pompás vendéglőinek erkélyén. Olykor egy-egy Mars-szolgálatában álló vitéz harcfi leült a zongorához, és eljátszott egy Chopin-etűdöt vagy mazurkát. Legnagyobb gondot azonban az élelmezés okozta, de azért húsleves, főzelék-feltét és egy szelet hús, valami tésztaféle mindig akadt a konyhán, egyedül a kenyér beszerzése okozott egyre nagyobb gondot. Szellemi szórakozásról már szó sem esett, nincs színház, kabaré, az olvasótermet, a könyvtárat nem nyitották ki, az újságokat csak az étteremben lapozhatta át az érdeklődő.


85 Ha lehet, még szomorúbb volt a helyzet két évvel később, 1917 nyarán, erről Gál Kálmán, a tekintélyes tanár és közéleti személy számolt be a lapban Fürdői élet a háború harmadik évében című, ugyancsak Herkulesfürdőből küldött levelében. Ő is emlékezett 1914 tragikus nyarára, amikor a szarajevói merénylet és a hadüzenet hírére kapkodva csomagoltak és indultak útnak a fürdő vendégei, hogy még a mozgósítás okozta fölfordulás előtt hazaérjenek. A Ferenc Józsefi időkben „július végéig öröm, szórakozások, tervezgetések, kirándulások foglalták el a kedélyeket”, ilyenkor nyolc-tízezer volt a vendégek száma, a háború harmadik esztendejében azonban jó, ha 1400-an keresték föl Herkulesfürdőt. „És milyen vendégek! Talán tizedrészük sem tartozik az értelmiséghez, a középosztályhoz, hanem földművelő férfiak, asszonyok és gyerekek, akik a szó valódi értelmében gyógyulni jöttek ide reumás bántalmaiktól, így húzzák ki azt a három-négy hetet.” Gál Kálmánt bevallottan is bántotta a demokráciának ez a szokatlan megnyilatkozási formája, a román nép lármás viselkedését határozottan kifogásolta. Még jó, hogy a Ferenc József-udvar, és az elegáns közönség szállói nem nyitották meg a kapuikat! Akadt azonban, aki még így is, ilyen körülmények közepette is a sors ajándékának tekintette a fürdőben eltöltött heteket: a budapesti vendégek szerint ugyanis jobban és olcsóbban lehet itt élni, mint a fővárosban. Nem árt viszont, ha a vendég lisztet is hozott magával, mert a kenyérellátás bizony akadozott. A háborús körülményekre vall, hogy a hét gyógyforrás meglátogatása mellett a fürdő vendégeinek programba iktatták a Domogla tető megmászását, és a csúcson lévő, korábban elfoglalt román hadállások és fedezékek megtekintését. Miért ne, hiszen a séta, a hegymászás elősegíti a gyógyulást! És a világ határozottan reménykedett a gyógyulásban.


Debreczeny György versei

háborúk? majd megszámozzuk őket! mottó: pusztítsd el felebarátodat miképpen tenmagadat ó világderű ó világháború visszaszámolás indul második első Gavrilo gavaril szar a helyzet Szarajevó kis háború nagy háború kicsi a szám nagy a szám 15 millió olyan nagy szám? na és ha befogom a szám? most vagy soha? szívélyes szívmélyi egyetértés mire a falevelek lehullnak sok lesz a hulla halvány őszirózsák szabvány őszirózsák mondjátok el hogy háborúk kis háborúk nagy háborúk aztán majd meghámozzuk vagyis megszámozzuk őket


87

hátország a hátországnak viszket a háta a haza belőle vakar elő katonákat élelmet és hadianyagot ó mennyi hasznos eszközt képes az úgynevezett homo sapiens a hülye ember feltalálni az értelmes ember elpusztítására

háborúbéke dzsungelvédő honfüggetlenségi légi számháború a fegyvertűrés békehordozója békebalom nyújtom cimbalom ó melegháború hidegbéke szép békearc a békeharc áll a rokkant hadilábon háború és honderű háború és béka mire az első levelibékák lehullnak a győzelem nagy gyapja nagyapa nagy napja hajókötélből köss ma fegyverszünetet add bele magad a hadianyagba te bamba vadat üzenek magamnak még nem nagy az ember de már zsugorodik közös motivációs térben a moszkva téren béke poharaidra


Jódal Rózsa

Mélyponton „Jegelik” a feleségem. S mégis vérzik, egyre vérzik. Néha úgy érzem, már minden vérének el kellett folynia, hát honnan csepeg, szivárog elő abból a csepp, lassan elfogyó testből újabb, s újabb erecske? Versz engem, Úristen, hej, de kegyetlenül versz! Hát mit vétettem én, mondd, mit vétettem, hogy minden asszony, gyerek, akit szeretek, elhal mellőlem? Hát olyan gonosz vagyok én, akit el kell taposni, földbe kell döngölni, akinek folyvást ököllel kell törölnie a könnyeit? Marcsit is… Az első feleségemet, az én drága, gyönyörű szerelmes asszonyomat te ölted meg, te pusztítottad el! Meg a gyerekeimet, szép kis ikerlányaimat, akiknek még nevük se volt, testük is alig, úgy kellett őket földbe gyömöszölni az anyjukkal együtt, ebbe a tarackos, vérmaszatos, százszor meggyalázott földbe, hát igazság ez? Mondd: hol az igazság? Versz, egyre csak versz. Egyik vacak kis faluból a másikba helyeznek, rúgnak, csak azért, mert más vagyok, nem az ő fajtájukból való. Én itt születtem, hát hova menjek? Mondd, miért hagyod?! A legokosabb voltam az egész családban. A család esze! Hahaha! S mire vittem? 914-ben egyenesen az iskolapadban fogtak grabancon és vittek sorozásra a pajtásaimmal együtt. Azt se tudtuk, mi eszeveszett kamaszbarmok, hajdani fakardozók, hetyke kis versenyparittyázók, hogy mi az igazi puska, a szurony, amin az ellenség bizony fennakad, de a hegyén a mi lelkünk is ott fityeg ám örökre kilyukasztva, a kutyaúristenit! Az első áldozatom értetlenül rám bámuló, csodálkozó ábrázata, mielőtt elhanyatlik. Sose fogom elfelejteni, hiába minden meakulpázás, fogadkozás, minden áldozat. Akkor bezzeg öntötték belénk a szeszt, rogyásig, hogy bírjuk! És mi – bírtuk. Mars! Mars! Szuronyt szegezz! A királyért, a hazáért, Ferenc Ferdinándért. Aztán egyenesen ki az olasz frontra. Szaros kölyökbaka! Ásd azt a nyomorult lövészárkot! Nem hallod? Mélyebbre. Ki bassza meg, ha víz is bugyog, vér is bugyog, spriccel alul, fölül, hogy a szemed is belekáprázik? Feküdj! Auf! Noch einmahl! Csússz! Mássz! Kézigránátot biztosíts ki! Ne bambulj, ne lelkizz, úgy is megdöglesz. Raj-ta! Elő-re! … Doberdó. Hát az kutya volt. A bakancs is lemállott a lábunkról. Mint a papundekli. Talán az is volt. Ott sebesültem meg először. Én hülye, még örültem is neki. Azt hittem, otthagyhatom azt a förtelmet. De nem volt kegyelem. Még mit nem! Alighogy lábadozni kezdtem, azonnal marhavagonba velem és a többi viaszsárga képű „lelkes” hadfival, és irány a piavei front! No, ott aztán megtáncoltattak bennünket! Az igazi haláltánc volt. Hiába öntötték belénk a sok szíverősítőt, én már nem


89 bírtam tovább. Írtam titokban egy könyörgő levelet, és valahogy hazajuttattam. Miket össze nem írhattam abban! Már nem is tudom pontosan. Ennyi év után… Valami olyasmiket, hogy tegyenek már valamit… valamit, bármit… vigyenek haza, mert én itt vagy megőrülök, vagy főbe lövöm magamat. Esetleg megszököm, és az… hát az ugyanaz. Akkor nekem már tényleg minden mindegy volt. És akkor! Akkor megjött az a bizonyos levél, amiért úgy a bögyödben vagyok, lehetek, Istenem. Otthonról azt írták, hogy anyám nagyon-nagyon beteg, alighanem a halálán van. Még egyszer látni szeretne, engedjenek haza… Nem is értem, hogyan, miért – abban a vérzivataros, kardcsattogós, lőporfüstös időben ugyan ki törődött ilyesmivel, nem lelkiztek akkor – de engem ezek után tényleg felraktak egy haza induló szerelvényre… És én hazamehettem! És ott lehettem végre a saját városomban! Az én hazámban! Az enyémekkel! – És az anyám makkegészséges volt! Akkor még az volt. Hanem aztán… Akkor jött a te bosszúd! Mama rövid időn belül úgy megbetegedett, de úgy… Azt hittük, ott hal meg a kezünk között. Rettenetesen szenvedett. Tudta ő is, hogy ez lehet az ára… De nem bánt meg semmit. Ilyen volt az én anyám. Zokogtam és ápoltam, fohászkodtam, és raktam rá a prizniceket. Én is, meg a többiek is… Nagyon szenvedett szegénykém. Talán megesett rajtunk (rajta?) a szíved. És megkegyelmeztél neki. Neki. De csak neki. Nekem nem. Mintha csak megátkoztak volna, azontúl minden sújtott, ami csak sújthatott. Hadiérettségit ugyan még tehettem – az osztálytársaimmal együtt –, sőt jóval később beiratkozhattam Pesten a jogi fakultásra is. Hű, de büszke és boldog lettem egyszerre! Akkor már gyakornok voltam a községházán. Valamiből élni kellett. Egy ideig még vizsgázgattam is. Hanem aztán! … Amikor már, mintegy vezényszóra határok bújtak elő körös-körül, mint a ketrecek!… Minden vizsgámra – vasutas ismerősök segítségével – tehervonatok fékezőfülkéjében, mint álfékező csúsztam át azokon a nyomorult határokon. Amíg lehetett. De azután eljött az a pillanat, amikor már nem lehetett. De nem ám! Nem volt – tovább! Sosem teljesült a vágyam, nem lettem jogász, nem lett belőlem egyetemet végzett ember. A család eszéből, a nagyreményűből csak egy kis falusi jegyző… egy szürke jegyzőcske lett. Ez volt a bosszú. A te bosszúd? Vagy a háború bosszúja? Miért??? Hát akkora az én bűnöm? Hazudtam, igaz, illetve miattam hazudtak, de csak azért tették, mert szerettek. Nagyon-nagyon szerettek. Ha akkor ottmaradok, tudom, érzem, sosem keveredek haza. Legfeljebb zászlóval letakart koporsóban. Az ott Piavénál maga volt az eleven pokol! Neked azonban ez sem volt elég. A kálváriám folytatódott. Persze időnként azért adtál egy lélegzetvételnyi szünetet. Hogy azt higgyem, végre rendeződik az életem. Az életünk. Egy kis állás. Egy nagy szerelem. Azt hittem, enyém a világ legszebb asszonya. Ma is azt hiszem,


90

Vár Ucca Műhely 45.

hogy az volt. Valamiben hinni kell! Ha már minden összeomlik körülöttünk. És bennünk. Az apám – maradék családjával – egyszeriben Romániában találta magát. Nem értette a dolgot, nem találta a helyét. Szegény feje azt hitte, mindent megold, ha a fiai után jön, de akkor már mi is egy új államban éltünk! Egy másikban. Vagy harmadikban? Negyedikben? Ezt még úgy sem értette. Állomásfőnök volt, hát kért egy új állomást magának. Tele volt tetterővel, energiával. Ám neki már nem járt állomás. Egyetlenegy sem. Egy fél sem. Ezek a megváltozott nevű állomások már nem rá vártak. Próbált magyarázkodni. Kérvényezni. De nem ismerte a nyelvüket. Csak a sajátját, de az már mindenütt idegennek számított. Mint egy újdonatúj, ismeretlen Bábelben. Bábel. Azt mondták, vizsgázzon. Azt mondták, tanulja meg a nyelvet. A nyelvüket. Nem értette. Itt a bizonyítványa. Tessék. Színjeles. Nem érvényes, mondták. Ezen egy régi, valaha volt állam pecsétje díszeleg. De hát az itt volt. Ezen a helyen. A képébe nevettek. Hol van az már! Ahol a tavalyi hó. És kényszernyugdíjazták. Úgy, hogy másfél évig egy vasat sem kapott. Még albérletet sem. Addig abban a vagonban lakott családostól, bútorostól, amelyben érkezett. Félrehúzva, a pálya szélén. Azontúl már csak mindig a pálya szélén. Én megtanultam a nyelvet. Sajátos módszerem volt. A közigazgatási könyvemet fordítottam le arra a nyelvre. Az egész könyvet. Aztán arról megint erre. Oda-vissza. Oda-vissza. Míg csak meg nem tanultam. De megtanultam! Elhelyezkedtem, amennyire tudtam, segítettem az enyéimet és – a szerelembe menekültem. Nem mondom, volt néhány szép hónapom, évem. Már gyereket vártunk. Nem is tudtuk, hogy egyszerre kettőt is. S akkor váratlanul az a himlő… Mindhármukat elvitte. Én akkor megátkoztalak, Istenem. És még erősebben elkezdtem inni. A fronton belém töltögetett volt az alap. A többit már csak – utánatöltögettem. Most is töltögetem. Nincs visszaút. Az én nemzedékem – az én elveszett nemzedékem egyre csak – utánatölt. A semminek… a nagy semminek a nevében. Lehet, hogy Klári, ez a gyerekasszony is Marcsi után megy? A kis csacsi, aki úgy imád fürödni, hogy majd megveszik érte. Aki süldőlány korában álló nap a Bégában áztatta magát. Ennek fogalma sem volt róla, hogy várandós nő nem pancsolhat forró vizes kádban. Mert nem tanítják meg őket semmire! Minden tabu. Vagy már senki, semmi sem fontos? Az orvosi eskü, orvosi etika sem ér egy fityinget sem? Hiába gyógyszerezték, kaparták, vagdosták – most éppen jegelik – valami benne maradhatott, vagy éppen nőni kezdett benne valami új, valami ismeretlen (?), mert egyre csak vérzik, vérzik. Még elvérzik itt nekem. Ez is a te lelkeden szárad! Meddig akarsz még büntetni? Fáradt vagyok. Nagyon elfáradtam. Muszáj innom egy kicsit. Utánatöltenem, haha!


KÖNYVRŐL KÖNYVRE Béke és háború Furcsa így ez a cím, de nem tudok jobbat adni Závada Pál új, a könyvhétre megjelent nagyregényéről, a Természetes fényről szóló írásnak. Hogy kicsit előreszaladjak: a regény összesen vagy két évtizedet fog át, de valójában tíz évről szól, 1937 és ’47 között zajlanak azok az események, melyeket szereplői (hősei?) sorsát alakítják, meghatározzák. A regény három nagy, de nem egyenlő hosszúságú egységből (fejezetből?) áll: az első a háború előtt, a második a háború alatt, a harmadik pedig a háború után játszódik, ugyanakkor a harmadik részt semmiképpen nem lehetne békének nevezni. Azt a kort a történészek sem nevezik békének, a regényben sem az. A szerző, még javában dolgozott a művén, mikor egy interjúban kérdésre azt mondta, hogy a regény „a háborúról is szól, és a békéről is szól”, és sajnálkozott, hogy a Háború és béke már foglalt, „pedig milyen jó cím”. Hozzátehetjük, hogy sajnos a Háború és háború címet is lefoglalta Krasznahorkai László; bár az nem lenne annyira jó ennek a könyvnek az élére. A Természetes fény történelmi regény, ha nem is kizárólag a klasszikus szabályok szerint van megírva. Ezekből csak annyit tart be Závada, hogy – a kerettörténetet kivéve – a cselekmény lineáris vonalvezetésű, az eseményeket, helyzeteket általában időrendben ismerjük meg, amire már csak azért is szükség van, hogy ne nehezítse meg túlzottan az olvasó dolgát. Épp elég nehéz az (akár szó szerint is), a könyv terjedelme, az utalások és a narrátorok változásai miatt. Ehhez járul még az archív fotók szerepe, erről külön is kell szót ejtenünk. Viszont a regény tempója lassú, Radnóti Sándor pontos kifejezésével: komótos, sok szereplőt mozgat, nem kevés ismeretanyagot tartalmaz, így az olvasó valóban azt érezheti, hogy egy neki írott történelmi regény szövedékét bogozza, annak világát járja be. Ennek is köszönhető, hogy fölkerült több sikerlistára, azaz nagy számban vásárolták a magyar piacon szokatlanul magas ára ellenére; ez pedig jelent valamit. Többek között azt is, hogy minden borúlátó jóslat ellenére a közönség meg-, sőt visszahódítható a „magas” magyar irodalom számára is. Závada Pál pályáját szociológusként kezdte, és ez az érdeklődése, a kutatási-értékelési módszerek ismerete a mai napig nagy és pozitív hatással van műveire. Hogy Ady kifejezését használjuk, életes művészet, próza az övé. Nem is véletlen, hogy vagy tíz évvel ezelőtt már besorolta egy kritikus a mai „népi írók” közé (az idézőjelet is ő használta), többek között Tar


92

Vár Ucca Műhely 45.

Sándor, Kiss Ottó, Grecsó Krisztián mellé. Abból a szempontból kétségtelen igaza van Károlyi Csabának, hogy a felsorolt írókat a valóság, ezen belül a magyar parasztság, a falusi népesség alapos, nem csupán könyvekből, brosúrákból származó ismerete jellemzi. Nem lehet persze véletlen az sem, hogy a felsorolt szerzők egytől egyig az Alföldről, jórészt annak déli részéből származnak, ott nőttek föl, és ez a táj nehezen vagy egyáltalán nem ereszt el. Legalábbis az emberek, a táj és az életmód vagy éppen a szavak ott kísértenek az ember mindennapjaiban és írásaiban. A szavak is, még akkor is, ha nem akarja, ha inkább mai köznyelven ír. Így került bele például a Természetes fény című regénybe, hogy Semetka Mari egy fazékban szármát őriz; ezt a szót bizony arrafelé, délen ismerik, másutt töltött káposztának hívják. Závada Pál írásainak állandó színtere a szülőfalu, 1993 novembere óta város, Tótkomlós. Első könyvét, a Kulákprés című szociográfiát is a falu történetéről írta, és azóta is, egy kivétellel valamennyi regényének a színhelye az óriásfalu, a jelentős szlovák múlttal rendelkező Komlós. Ebben a regényben is ez a fő helyszín, a szereplők döntő része innen származik, idevalósi, csak maga a név nem hangzik el, rövidítve T.-ként szerepel. Vajon mi indokolhatja ezt, mikor egyrészt a helyszínleírások, utca- és területnevek valódiak, még az Iczkovits-ház is, ahová a falu zsidó lakosságát költöztették a deportálás előtt? A többi település, város és falu, erdő és puszta a nevén szerepel, kivéve még egyet: azt a szlovákiai falut, ahová az egyik főszereplő, az egykori bíró, Semetka János költözött, ahol a regény kezdetekor is ott él. Ez a falu pedig Galánta mellett (ma is ez Tótkomlós egyik testvérvárosa, a második világháború utáni lakosságcsere idején sokan telepedtek oda) csak egy M. betűvel van jelölve. Ez az összefüggés indokolja, hogy a települések teljes neve ne hangozzék el. A regényről tudjuk, az író többször nyilatkozta is, hogy hat évig készült; az pedig látható, hogy roppant igénnyel írta a szerző. A Természetes fényt megelőzte az a három kötet, amelyet az értelmezők trilógiának szoktak tekinteni: a Jadviga párnája, a Milota és A fényképész utókora, ez a három „tótkomlósi regény”, melyek valóban többé-kevésbé összefüggnek, és a várost fölrajzolták a magyar irodalmi térképre. A Természetes fény megpróbálja, véleményem szerint sikeresen, összefoglalva megírni egy nagyregényben ennek a településnek történetén keresztül mindazt, ami az országban és Európa e régiójában történt. Nem történelmet ír; a regényben nem is szerepel egyetlen történelmi szereplő sem, még a nevek említése is ritka. Arról beszél, hogyan alakult a kor szorításában, nyomása alatt egy közösség sorsa, mi maradt mindabból, ami ezen a tájon értékként, akár morális értékként létezett. A válasz meglehetősen elkeserítő. De legalább nem végleges, hiszen a regény egyik alapvető gondolata, hogy nincs, vagy legalábbis ritka az a helyzet, mikor egyetlen igazság van, nem is vagyunk a birtokában annyira,


93 hogy kimondhassuk. A nagy történetet nem is lehet elmondani. Már csak azért sem, mivel nem vagyunk, illetve az író nincs birtokában a teljes tudásnak, a világismeretnek, nem is lehet, és nem csupán azért, mert ugyanaz a dolog, tény, emberi jellem és akarat más szemszögből nézve más. A nagy történet elmondásához eleve hiányzik az erre alkalmas nyelv is. A Természetes fény mindhárom fejezete hasonlóan kezdődik: a narrátor közli, hogy ismeretei hiányosak: nem ismerte a főszereplő családját, nem emlékezik eredeti szándékára, alig tud valamit a háború e részletének eseményeiről. Az első két alkalommal csupán egyes szám első személyt használ, a harmadik fejezet élén nevezi magát „az önök elbeszélőjének”. Ez az elbeszélő a regényben mesél, interjút készít, kutat, fényképeket, dokumentumokat vizsgál, értelmez, megpróbálja a szereplők élettörténetét felderíteni. Ő az elsődleges narrátor, aki nem mindentudó, és aki lényegében azonos az íróval, Závada Pállal. Ezt nem is titkolja, bár elárulni csak a figyelmes olvasónak árulja el, mikor az 522. oldalon Osztatní Mártonról mint „korábbi hőséről” beszél, azaz bevonja a történetbe a Jadviga párnája című regényt. Egyébként a trilógia másik két kötetének néhány szereplőjét is megidézi, azaz a regény értelmezésének síkjába bevonja a korábbi műveket is. Az elsődleges narrátor mellett ott van a változó szerepű mi, a többes szám első személy, akiket nehéz azonosítani, aki(k) segítik vagy kiegészítik a narrátort, véleményt mondanak, valamiféle közösséget jelentenek. Elbeszélők még azok, akik a narrátornak és nekünk, olvasóknak elmondják a történetüket, elsősorban Semetka Mária és István, de gyakran megszólalnak mások is, például Sógor Miska lovász, később katona, Weisz Jakab (Kóbi), aki a nem létező Friss Újságban készít beszámolókat a háború idején, a már ismert Milota, emellett több leány is. Ezt a technikát már a korábbi kötetekben kipróbálta az író, meg is rótták érte („Kellemes és tanulságos órákat-napokat tölthetünk el Závada új regényével, ám amikor letesszük, a gondos és agyafúrt építmény széthull alkotóelemeire.” Angyalosi Gergely), volt, aki most is „megtrükközött mesélést” emleget. Véleményem szerint ez a technika ebben a műben szinte tökéletesen működik; a szerző ad annyi segítséget az olvasónak, hogy a Természetes fény lineárisan elmesélt történetét tudja követni, azaz hamar rájön, éppen ki beszél. A szereplők T. (Tótkomlós) és a környék lakói, magyarok, azaz magyar szlovákok, magyar zsidók és magyar magyarok, akiknek nem könnyű, időnként tragikus életét mondja el a nagyregény békében és háborúban. Igen, erről van szó: a 19. században a történelemről még mint világtörténelemről beszélhetett a Háború és béke, a 20. század végétől (amikortól ugyebár kinyílt a világ) már egy alföldi falu világában lehet tükrözni egész korszakot. Ezek az emberek élnek, szeretnek, háborúba, munkatáborba mennek vagy viszik, hurcolják őket; vannak, akik hazatérnek, vannak, akik odavesznek, megölik őket, itthon terrorizálják a maradókat vagy ha-


94

Vár Ucca Műhely 45.

zatérőket az új rend nevében, majd jó részüket, a szlovákok egy részét (a lakosságcsere borzalmas időszakában) ráveszik a „hazatérésre”, a Galántára és környékére való áttelepülésre. Egy részük valóban szlovákká lesz, (szlovák szlovákká), ki is javítja a '90-es években (ez a regény jelen ideje) hozzájuk látogató T.-i vendéget, hogy ő nem Pista, hanem Stefko, kifogásolja, hogy a vendég nem jól beszél szlovákul. Mások pedig, bevallva, bevallatlanul örökké otthontalanok lesznek, mint az idős Semetka János. A regény szereplői élnek, mint a regény és a világ emberi lényei, boldogok egy kis időre, és szenvednek, bűnöket követnek el, és bűnöket követnek el ellenük, de leginkább áldozatok, hiszen „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” De hát nem is hősnek születtek. A regény tere pedig egyrészt T. és környéke, másrészt pedig a szereplők egy része bejárja Közép-Kelet-Európa egy részét a Brjanszki erdőtől Brünnön át Németországig, onnan küldenek leveleket, álújságcikkeket, készítenek fényképeket, van, aki elesik a háborúban, van, akit elpusztítanak, van, aki hazatér, és ott alázzák meg. A kötetben 247 archív fénykép és három térkép található. A térképek a szereplők által bejárt vagy említett területekről készültek, megjelölve csaknem az összes települést, ezen érdekes módon Tótkomlós a teljes nevén szerepel, M. viszont biztosan nem azonosítható, pedig a kerettörténet fontos helyszíne, a haldokló Semetka Jánossal ott találkozik a T.-i küldöttség. (Meglehet, hogy Kékkő, szlovákul Modry Kamen városka lenne?) A fotók külön érdekességet jelentenek. Azt eddig is tudtuk, hogy Závada Pált foglalkoztatja a vizuális hatás: a Kulákprés képanyaga is jelentős, a fényképész, a fénykép fontos motívuma a regényeinek, A fényképész utókora esetében még a cím is jelzi. A Természetes fény címe is fölhívja erre a figyelmet: egyrészt ez a kifejezés Weisz fényképész eljárását jelenti (ezt a 12. oldalon le is írja); másrészt pedig utal a cím a könyv törekvésére, még ha az író már vagy egy évtizede elmondta kételyeit a célzott írói hatásról: „…nagy rejtély az ambiciózus szerzői szándék, a gyarló megvalósítás, illetve az olvasat formájában leképeződő következmény bonyolult viszonya”. Nos, ezek a fotók valóban a regénytörténés idejéből valók, lelőhelyeiket a jegyzet pontosan meg is adja. Fotók, de nem illusztrációk, részei, integráns részei a regény szövetének, azaz dokumentumok, viszont szerepük ennél bonyolultabb. Egy részük szinte kiegészíti a szöveget, bár a könyv elején a szerző figyelmeztet, hogy a képek nem a szereplőket ábrázolják, hogy is tehetnék. Még akkor is, ha a képeknek ez a része T.-ről készült, onnan származik. Más részük tulajdonképpen kiigazítja a szöveget, árulkodik arról, hogy az éppen megszólaló narrátor nem mond igazat, például szépeket mond a háborúról, és a kép a borzalmat mutatja, meztelen emberek ássák saját sírjukat, égő falu fölött gomolyog a füst. Ennek fordítottja is előfordul, mikor beállított, idilli képet készítenek a


95 szovjet katonákról és a helybeli lányokról, a szöveg pedig elárulja, hogy a lányokat úgy parancsolták oda. Van olyan kép is, melyről sejthetjük, hogy előkerülése apró jelenetet hívott életre: a 244. oldalon lévő, kissé infantilisan beállított kép, melyen egy vidáman heverő katona egy keleti várost ábrázoló háttérkép előtt pózol. Ez adhatta az ötletet, hogy Koleszár azt énekelje, hogy „Szép hely, jó hely Teherán …”. Lehetne még sorolni a példákat. A szöveg, a képek és az olvasó képzelete közösen hozza létre az olvasmányélményt. A képzelettel pedig együttműködik az író és olvasó emlékezete, még akkor is, ha a tárgyukról már csupán közvetett emlékei vannak. Így van ez a kellemetlen, esetleg kínos emlékekkel is: „… az ember maga forszírozza, hogy mihamarabb kitörlődjenek a memóriából, mert visszataszítóak és szégyenletesek. De a bamba figyelmetlenség, a felületes átsiklás vagy a banális feledékenység rendesen még eltemetni sem képes kínos emlékeinket – nem szólva a felejtés erőltetéséről, amikor az emlékezet hisztérikusan és hanyagul elföldelt hulláinak úgyis folyton előbukkan egy-egy végtagja”. (p. 133.) Závada Pál most „sem mondott le arról, hogy ennek a közösségnek a krónikása legyen” (Almási Miklós). Két nagy téma megtalálta az íróját, két nagy, összefoglaló irodalmi alkotás megszületett a 20. század nagy magyar történelmi traumáiról: Oravecz Imre a kivándorlást, Závada Pál a szlovák kisebbség sorsát dolgozta fel. Mindkét író úgy, hogy belehelyezte a kor többi nagy kérdése, hibája, bűne, tragédiája közé. Valahogy így kell a dolgainkkal szembenézni. Mert szembe kell nézni. A falut, az embereket, a tragédiákat meg kell örökíteni, meg kell írni, le kell fényképezni, a töredezett szélű képeket meg kell őrizni, hamisítás nélkül ki kell egészíteni, amennyire lehet; nem azért, hogy mindez ne történhessék meg újból, mert ez öncsalás, mások megcsalása. Hanem azért, mert a tragédiákat átélő emberek emlékének megőrzése erkölcsi kötelesség, mert az ő sorsuk nélkül a sajátunkat sem fogjuk megérteni. Erre való a nagyregény, vagy mondjuk ki: az extenzív totalitás. Ebből a regényből is a legmaradandóbb személy Semetka János, aki addig küszködött, amíg tehette, amíg be nem látta, hogy a világ nem lesz jobb, nem lehet jobb, az a világ, ahol őt az új világ piszkos „hősei” összeverik; ekkor elhagyja az országot, de a régi T. munkaeszközei, kukoricadarálója, dagasztóteknője, miskakancsója(!) haláláig mellette maradnak mementóként. Hogy elgondolkodjunk. Elvégre a Háború és béke sok neves alakja közül is egy szegény parasztemberre emlékezünk leginkább, aki filozófusnevet visel, Platon Karatajevre. (Závada Pál: Természetes fény, Magvető, 2014) Brassai Zoltán


96

Vár Ucca Műhely 45. Prímszámok magánya

Gyermekhősének szuggesztív elbeszélése révén egy zártkörű falu (paraszt)társadalmának kegyetlen kritikája elevenedik meg Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében. A múlt század hatvanas éveiben játszódó történet egy település, azon belül pedig egy család sorsát meséli el egy kisfiú alulstilizált monológján keresztül. A társadalmi miliő és a közhangulat ábrázolása egy gyerek tapasztalatai és meglátásai által meglehetősen nyers és élethű, pillanatokra szociografikus leírást eredményez. Olyan világ ez, ahol a házban egy asztal van, odabent döngölt földön járnak, a gyerekek szüleikkel alszanak egy ágyban, és mindenkinek koszosak a körmei. Az állandó nélkülözés mindennapos, a zord életkörülmények közepette az édesanyának olykor érzelmi rohamai vannak, öngyilkos szeretne lenni, „Dögölnél meg te is!”, mondogatja ilyenkor a fiának, közben sírva veri a felmosóronggyal. Ugyanezt teszi a barátságtalan apa is, amikor részegen jön haza a kocsmából, ahová azért jár, nehogy megszólják, mert a többi férfihez hasonlóan ő is fél, a spicliktől félnek a férfiak, de nem tudják ki a spicli, ezért egymásra gyanakszanak. A félelem társadalma ez, ahol mindenki retteg mindenkitől, ahol a Messiást várják, közben Istenről sem szabad szót ejteni, az anya pedig arra figyelmezteti gyerekeit, hogy a párttagok gyerekei előtt ne beszéljenek semmit, jobb, ha nem is játszanak velük. Olyan közegben, ahol mindenki gyanús és megbízhatatlan, ahol az irigység és a megbélyegzés a társadalmi élet legfőbb mozgatórugója, ott a pletyka is elegendő ahhoz, hogy valakit kiutáljanak a közösségből. Borbély Szilárd regényében a falu nem otthonos hely, a hozzája tartozókat védelmező közösség. Épp ellenkezőleg, a falu legfőbb jellemzője az érzéketlenség és a kegyetlenség. Itt senki sincs biztonságban: sem állat, sem ember. Bármikor belerúgnak a kutyába, vízbe fojtják a kismacskákat, bántalmazzák a gyengébbeket, csúfot űznek az elesettekből, ha a másság legkisebb gyanúját vélik felfedezni benne, a testvérükről is gond nélkül lemondanak, csemetéiket pedig időben megfosztják az álmoktól: egy fekete macskát szorosan belevarrnak egy kicsi zsákba, hogy ne tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik – azt mondják: kiverik belőle az álmokat. A Nincstelenekben szó sincs a paraszti létnek a magyar irodalom jelentős részére jellemző empatikus ábrázolásáról, a természetes életforma (romantikus) magasztalásáról, a falu lakosságának megjelenítése meglehetősen kíméletlen és lesújtó. A hiteles társadalomábrázolás és emberek közötti viszony érzékeltetése terén kulcsfontosságú szerepet játszik a regény sodró nyelvezete. Az elbeszélő kisfiú rövid, lüktető, olykor lírai mondatai mindvégig fenntartják a belső feszültséget. A szöveg teli van mindennapi élettel járó gusztustalanságok – férgektől hemzsegő állattetemek, felboncolt baromfik, budiból kicsorduló fekália – naturalisztikus leírásával, trágár tartalmú káromkodásokkal és szófordulatokkal – a falu


97 népének a humora is kizárólag a szenny és az obszcenitás talaján mozog –, ugyanakkor a helyi szóhasználat érzékeltetése is fontos szerepet játszik a műben. A közösség megvetésében az anya dominál, aki gyűlöli a falubelieket, a férje rokonságát, a parasztokat, létét a menekülési vágy határozza meg. Egy helyen a következőket mondja fiának: „Ezek parasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedjenek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk. Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából. A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetről. Olyanok, mint a növények. Nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak. Szeretik a büdöset, mert ott meleg van. Inkább megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha megavasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor se, ha már kikeltek benne a kukacok. Előveszik a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is hús, mondják. Bolondok lennénk kidobni…” Fia azon kérdésére, hogy miért mondják neki azt, hogy büdös zsidó, az anya így folytatja: „Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg korukra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán.” A magyar többségi társadalom bírálata olvasható ki a falu közösségének a mindenkori kisebbségihez való viszonyulásából, nem ritkán üldöztetéséből. A román pap meghurcolásának, és a románok erőszakos magyarosításának taglalása féktelen önkényről árulkodik, az utódok szemszögéből ugyanakkor identitásbeli problémát vet föl. Hasonlóan tragikus figura a munkaszolgálatot megjárt Mózsi, akinek időközben szüleit, feleségét és gyermekeit is elhurcolták. A regény lapjain szemléltető leírások olvashatók a zsidó család folyamatos hecceléséről a második világháború idején, s noha mindezt egy meghatározott csoport végezte, amit kezdetben mindenki szégyellt, senki sem szólt vagy tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza ezeket az antiszemita kilengéseket. A szerző ezúton is a falu lakosságának közömbösségét, a másik szenvedései iránti érzéketlenséget domborítja ki. Magyarázatul szolgálhat a segítségnyújtás


98

Vár Ucca Műhely 45.

elmaradására a félelem a megtorlástól, sokkal inkább árulkodik azonban a falubeliek mentalitásáról a megkönnyebbülés, amit akkor éreztek, amikor elhurcolták a zsidó családot. A megkönnyebbülés, mert nincs több tartozás, hiszen az egész falu tartozott nekik, elhordták az árut a boltból és nem fizettek. A falu lakosságának részvéttelenségét ideológiai meg�győződés támasztotta alá, mindent a zsidókra kentek: ők csinálták a háborút, a kommunizmust, Trianont, a válságot, a nagy krakkot, tehát minden kínszenvedésük valójában megtorlás. Talán ez a magyarázat arra, hogy amikor néptelen maradt a ház, minden mozdíthatót széthúztak. A jelenben ez az intoleráns magatartás leginkább Mesijás, a cigány falubolondja folyamatos zaklatásában érhető tetten. Az idétlen, féleszű, hibás, szegény szerencsétlennek tartott férfivel mindenki a kedvére gúnyolódik, vele végeztetik el a legpiszkosabb munkákat a faluban, s ő mindennek ellenére mindig mindenkivel tiszteletteljes, a kalapját leveszi, ha magyarral beszél, mondják is, hogy Mesijás még tudja az illemet, mert „magyarokkal csak hajadonfőtt beszélhet a cigány”. A maga közvetett módján erről az egészségtelen közegről – az attól való menekülési kényszerről – árulkodik az elbeszélő hős számokhoz kötődő viszonya is. A kisfiú számolási mániája és a prímszámok iránti rajongása a szorongásos zavarok közé tartozó obszesszív-kompulzív megbetegedéssel, más néven kényszerbetegséggel hozható kapcsolatba. „Megyek és számolok. Magamban számolok, amikor megyek. A lépteimet számolom. […] Számolom a sürgönypóznákat. A fákat. A kutyákat. Megszámolom az ablakokat, amíg megyünk az utcán. Az óriás dália szirmait. A kakukkszót. A kerítésoszlopokat. Mindent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom, hogy most mit fogok megszámolni.” Az állandó számolás a kényszercselekvés egy módja, amely – pszichiátriai leírás szerint – az általában kínzó, kellemetlen, a személyiségtől idegen, a tudatba „kényszerűen” betolakodó, szorongást okozó kényszergondolatok (obszessziók) által keltett félelem elhárítását szolgálja. A számokról való töprengéseiben a gyerek sokszor önreflexív módon árulkodik önmagáról és a faluban betöltött szerepéről: „Apám mondta, hogy vannak olyan számok, amelyeket nem lehet osztani. Nincs más osztójuk, csak egy meg önmaguk. Azóta minden számot megpróbálok felbontani. Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül. Mint az öt, a hét, a tizenegy.” A regényben megemlítendő számok zöme prímszám (hetvenháromban történt ez, nyolcvanháromban zajlott az, tizenhárom hónapig volt köztük, tizenegy kiskacsa, a kapu mellett öt meggyfa áll stb.). A prímszámok a magányt jelképezik a műben. A regény nyitósorai is ezt sugallják: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”


99 Már elment a Mesijás? – teszi fel a kérdést a regény alcíme, azt sugallva, hogy ha járt is itt, már elment. Az elköltözés vágya, a szabadságba (felszabadulásba) vetett hit élteti Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének hőseit. Menekülésük az egyén menekülése a közösség által megszabott béklyóktól: menekülés a szegénységtől, a magánytól, a félelemtől, a sorstól és a családi titkoktól. Menekülés a traumákkal teli bűnterhes múlttól. Menekülés – megváltás helyett. (Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kalligram Könyvkiadó, 2013, 328 oldal) Sándor Zoltán Bébi-blues Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében kalandos utazásra invitál. Visszakalauzolja olvasóit a negyvenes és a hetvenes évek Budapestjére. Történelmi, kultúrtörténeti, ha úgy tetszik: zenei utazás is ez, hiszen Bereményi egész alkotói eszköztárát bevetve hozta létre regényének tereit, formázta meg szereplőit, árnyalta az ábrázolt évtizedek szellemi profilját. A regény egyik szála a negyvenes évek Magyarországára vezet vissza. Afféle „egy nap az élet” miliőbe, melyben az ember megpróbál minden egyes napot úgy megélni, mintha az utolsó lenne. Háborús megrázkódtatások, politikai emigráció, bizonytalanság és távlat nélküliség. Ebben a helyzetben egy gyönyörű, zsidó lánynak valami „csodálatosan mély érzésbe” való menekülésen kívül aligha lehet más mentsvára. Vadnai Éva, vagy ahogy a körülötte tobzódó aranyifjak nevezik: Bébi – a magyar főváros éjszakai életének legyvágyottabb szépsége. Kérők hada lebzsel körülötte, ő mégis a legelérhetetlenebb férfiba, egy zárkózott, kimért nyárspolgárba habarodik bele, sodródva ezzel közös tragédiájuk, a gyűlöletszerelemben való megsemmisülés felé. A regény másik szála a hetvenes évek kiábrándult, szorongó, korlátok közé szorított magyar közegébe vezet vissza. Abba a társadalomba, amely a háborús generáció utódjaként képtelen feldolgozni a hátrahagyott évtizedek hozadékát, s túlélési receptként, jobb híján, a rendszerrel szembeni lázadást, valamint a konvencionális gondolkodással és magatartással szembeni ellenállást alkalmazza. E kor szülöttje Dobrovics, a pályakezdő író, aki önjelölt nyomozóként kutakodik régmúlt történetek, események között, és kezdi összerakosgatni egy kusza családtörténet szertehullott darabkáit. Bereményi Géza sebészi pontossággal illeszti egymáshoz regényének idősíkjait, adagolja információmozaikjait. A kötet kétharmada feszes, izgalmas szöveggörgeteg, melyben mellékszálak és mellékszereplők sokasága hivatott arra, hogy hiteles közeget teremtsen egy szerelmi történetnek.


100

Vár Ucca Műhely 45.

Ha úgy tetszik: egy magyaros bluessztorinak, ugyanis a Bereményi-regény – szomorkás, bánatos felhangjával, szociális érzékenységével – kísértetiesen emlékeztet a Magyarországon épp a negyvenes években megjelenő, majd a hetvenes években meghonosodó blues zenei műfaj szöveg- és érzésvilágára. Vadnai Bébi története egy sajátos bluesballada, amely nemcsak két ember egymásra találását, hanem kettejük sorstragédiája mellett egy ország és több generáció sorstragédiáját is „megénekli”. E fősodor mellett tucatnyi melléktéma vetődik fel. Leghangsúlyosabb közülük az abortusz, a családnélküliség, a szülőkeresés, a zsidóprogram, a koncepciós perek, a besúgás és az elvándorlás kérdése, amelyek áthatják és befolyásolják a magyar társadalmi folyamatokat, ahogy a regénybéli eseményeket is. Talán épp ez a tematikai tarkaság eredményezi, hogy a kötet végére érve úgy érezzük, a szerző szétszórta a fókuszpontokat, sokat akart elmondani egy szuszra. Ráadásul túl is méretezte alkotásának keretét, ugyanis a kezdetben érdekfeszítő regény harmadik harmadára elfogy a feszültség, vontatottá válik az elbeszélésmód, felületessé, széttartóvá válnak a párbeszédek. A mellékszálak elvarrásának, illetőleg a szerzői eszmefuttatásoknak a terepe a befejező harmad. Tudatregénnyé módosul az addig kalandregénynek tűnő alkotás. Még a kétségkívül fajsúlyos monológok is felhígulnak e laza szerkezetű levezetésben, a végére hagyott „jampi performansz” pedig idegen elem, elidegenítő effektus a szövegtestben. Bereményi Géza a Vadnai Bébi megírásakor magasról indított és idő előtt lesiklásra fogta. Kár, mert az igényes nyelvezet, a kiváló szerkezeti felépítés, az élővé varázsolt szereplők, s maga a jól kidolgozott alaptörténet mestermunka. (Bereményi Géza: Vadnai Bébi, Magvető, Budapest, 2013) Csík Mónika „Csodás dolgok vannak. Titokzatos összefüggések” „Labda vagyok, és csak pattogok, hol az élet, hol a halál oldalán” (386). Az elbeszélői hang a világról, annak jelenségein keresztül életről és halálról mesélő figura. Állítása szerint az emberiség abnormális romhalmaz. „Lövésem sincs, mi történik, minek képzelem magam, egyszerűen eszelős vagyok. Azt hiszem.” (262). Az embert filozófiai, antropológiai szempontok és főként morális szempont szerint mutatja be, ítéli el, magyarázza viselkedésének sajátos voltát, majd emelkedik felül minden anyagi köteléken. A narrátor Dan Coolbirth nemcsak ítélkezik, de megmondja a tutit az emberekről, saját családtagjainak elemzésétől a legperverzebb alakokig. A társadalomban jelen lévő uralkodó abszurd dolgokat kritizálja, próbálja a racionalitás vagy logika alapján kiemelni ezeket a maguk


101 áltermészetességéből és álnormalitásából, és visszahelyezni valós kategóriáikba. Ezek a dolgok: a beteg elme jótékony hasznosítása, szadista hajlamok, agresszió, az ostobaság megnyilvánulása a mindennapokban, vagy abszolút mértékű önkényeskedés, mások kihasználása. Centauri ezeknek a jelenségeknek a lehető legszélsőségesebb gyakorlati megjelenését, az orvostudomány iszonyatos példáit hozza példaként. (Moniz doktor és Walter Freeman tevékenykedései) vagy az első emberpár történetének érdekes parafrázisa által a szerző tükröt állít az ember gyilkos, ártó, háborút szító, (nemcsak vér-) fertőzött mivoltához – a történet első felében. Centauri álláspontja szerint a minden rosszban egyáltalán nincs valami jó. Illogikus és kifejezetten szerencsétlen megoldások léteznek, melyeket nehezen lehet kompenzálni. A hatalomgyakorlás és alávetettség kettőssége szinte maga a világ. Centauri ábrázolásában tömegkritika jelenik meg, induktív módon kialakítva, az egyéntől az egész társadalomra kiterjedő illusztrációkkal. Szándékosan fogalmaz laza hollywoodi stílusban. Közli az olvasóval saját életének fontos és megdöbbentő pontjait: ebből tanulhat mindenki. A társadalomban létező balsorsú és abszurd események párhuzama a későbbiekben felbukkanó megmagyarázhatatlan jelenségek sora. A történet maga is az Egyesült Államok több helyszínén játszódik, ahol az ember lehet isten és eszköz egyaránt. A főhős fiatal srác, aki eljut mindenféle hülye szituációkig, különböző jellegű konfliktusokig. A mindennapok alapvető átlagosságából azonban rendkívüli alkalmak keletkeznek. Nem mindennapi élethelyzetek. Centauri Quentin Tarantino és Oliver Stone elképzeléseinek egyvelegét kreálja meg írásának bizonyos pontjain. A testnedvek gyakori emlegetése bántalmazások vagy a nagyon intenzív szexualitás kapcsán merül fel, a misztikum már Phineas Gage pokoli pálfordulásánál megnyilvánul. Az uralom és hatalomgyakorlás egyik jellegzetes módja – a szerző megállapítása és továbbmagyarázása szerint – az emberi biológia megfosztása a szellemtől, értelmes gondolkodástól. Ennek egyik módja a manipulatív, irányított társadalom és benne az ember kiszolgáltatott élete utolsó pillanatáig. „Sors? Véletlen? Nem, szó nincs erről.” (92). A beavatkozás által tudományos puritanizmus valósul meg, mely az embert tisztán biológiai és fizikai lénnyé fejleszti vissza, elveszi tőle egyetlen evolúciós többletét: az intelligenciáját, szellemét. Másik lehetősége a szellem végleges átalakulása ugyancsak a testi állapot megváltozása révén, de pozitív irányú, transzfiguratív, felemelő módon. Centauri prófétaszerepe az igazságkeresés és igazságszolgáltatás kapcsán a legjelentősebb. A vaker kifejező és az igazat mondja, nem csak a valódit. A hang a celebritás és sznobizmus kigúnyolója. Valóságos storyteller, aki szerepében jól érzi magát, közlése őszinte, felvilágosító, magyarázó. Benne megtalálható a filozófiai mondanivaló. Centauri tankönyve sajátosan megírt Evangélium, próféciáinak gyűjteménye egyfajta lexikonná, bibliává válik, melyben az élet minden-


102

Vár Ucca Műhely 45.

napjaihoz köthető viszontagságok, gonoszságok, gyarlóságok találhatók meg gyűjteményesen, példamutatóként. Szócikkeiben, szövegrészleteiben, gondolati egységeiben tanmeséket állít fel. Közlésének értelmezését, pozitív fogadtatását a recepcióra bízza, bevonja az olvasót ebbe a világba, mely tulajdonképpen az olvasó világa is. Centauri jégvágója a konkrét agyműtétektől az általános emberi agymosásig, kollektív lobotómiáig vezető úton haladva jelenti az ominózus, mindenkori eszközt. Majd saját lékének kialakítójává válik a tárgy, melyen keresztül, a jeges tóba merülés által, a halál felé veszi útját a test és a szellem. Történeti kronológia nincs meghatározva a történetben, de megjelennek olyan tárgyalási pontok, mint az emberi faj keletkezése, az ember- és társadalomkritika alapvető kiindulási pontja. Centauri a Biblia kérdéses eseményei alapján következtetési, értelmezési lehetőséget biztosít arra, hogy a társadalmi ámításnak Isten is csak egy aspektusa. „Nem hiszek semmiféle túlvilági lényben. Szerintem, ha game over van, nincs már semmi, totál vége mindennek…” (204). A narrátor-főhős ateizmusa, egzisztencialista hozzáállása mindenféle transzcendenciát kizár a világból, nemcsak a monoteista világnézetet. Nem különböztet meg isteni, de emberi létmódokat sem. Az embert álidentitással rendelkező, sokszor önző figuraként ábrázolja, mely a másikat (ki)használva létezik saját érdekérvényesítésben. A történetátadás szerepe, a szájhagyománnyá alakított, valaha megtörtént események a mitizálásnak, történetírásnak a funkcióját is betöltik. Az olvasónak folyékonyan, akadálymentesen, szabadon adja át saját élményeit, viszontagságait. Az ember, mint egyén állandó veszélynek van kitéve. Anarchikus viszonylatok között kénytelen létezni. A veszély az egészséges és a beteg agy kettősének fényében keletkezik. A kettő folyamatosan kapcsolatba kerül egymással a társadalom zárt egységében, ez a kapcsolatteremtődés hozza magával a konfliktusokat, a szerző által legérzékletesebben, a pamutgyárnál előkerülő alak szavaival kifejezve: „Veszel téglát, buzi?” (175). Centauri a narrátor személyén keresztül magyarázza, egyúttal megérteni-megértetni is próbálja ezt a jelenséget. Történetmesélése, történetbontása részletes, önmagáért beszélő képiséggel társul, története végén a test átlényegül egy másik létmódba, és megszabadul a társadalom adott kötelékeitől (a szürreális víz alatti zárójelenetben). A vizuális élményt a hangulatábrázolások és a filmszerű motívumok, képek segítik. A részletekben szimbolikusság is rejlik (a könyvtár leégése az emberiség hanyatlása, apokaliptikus pusztulásának metaforikus képe), Koestler művére is utalva: a városra „sötétség borult délben” (169). A gondolattal, emlékekkel játszadozó, az azokat felidéző tudat manipulált mivoltát hangsúlyozza: „Az a legszarabb, amikor rádöbbenek, hogy álmodtam. Ember! A legszebb emlékeimet álmodtam csak.” (205). A tudatátalakítás és az utólagos megváltoztatások módja, folyamata és az ehhez kapcsolódó emlékmegsemmisítés (az apa verseinek elégetése, és a híres-


103 ségekkel kapcsolatos legendás események) Orwell 1984-ének mondanivalóját idézi. A legenda- és mítoszcsinálás hazug megnyilvánulásainak komolyságába Centauri ugyanakkor humorral, élénk, felrázó szóhasználattal kíséri a történteket: „[Jim Morrisont] szerintem nem szívroham vitte el, egyszerűen csak beleszorult a kádba. Ennyi.” (88). Érzékletes, finoman és mélyen lappangó filozófiai aspektusokkal egészíti ki az események felszínen játszódó láncolatát. Elsősorban szóhasználata, fogalmazása, filmjének szinkronizálása adja meg a gördülékenységet. A szerző ezzel és a közéleti fellegvárak lerombolásával újraracionalizálni igyekszik dolgok valóságosságát, valódi alapjait. Centauri áthelyezi a történetet egy egészen távoli pontba. Átvitt értelemmel rendelkező részletei, fontos mozzanatai között ennek jelentősége az életből egy másik létezésbe való átkerülés módja, mely nemcsak fizikai szempontból valósul meg, hanem a Téával való misztikus szellemi-testi egyesülésben, átlényegülésben is. A főszereplő szerettei ugyanúgy halottak, mint az indiánlány családjának tagjai. A misztikum helyszíne maga a városka, ahová Dan elutazik. Itt történnek meglepő és ijesztő dolgok, melyek előrevetítik a halált, az átalakulást. „Valószínűtlen lények és azok valóságai vesznek körbe anélkül, hogy tudnék róluk. Megszűnik minden bizonyosság.” (315). A szerző konkrétumokkal is megerősíti, sugallja a jövendő eseményeket: csontok megtalálásával, rémálommal, mely a birkadöggel etetett hollókról szól, a hallgatag helybeliek viselkedésével, de főként a bolond lány társaságával és a faház környezetének furcsa atmoszférájával. Nem is beszélve a Holdban lévő bizarr figuráról, melynek pszichikai-vizionált létezése eleven ómenné változtatja a teliholdat, és viszolyogtató gömbként van jelen a főhős felett. A szóbeli beszélgetést, beszédet felváltja a telepatikus kommunikáció. A tó a lány halottainak temetője, természeti közegből később a saját és a főhős új közegévé válik. Az ember „a világ alapjához ér” (414). A főhős számára vergiliusi kíséret és pokolbéli utazás veszi kezdetét ezen az új helyszínen. Egy egészen más világban jár. Dan maga dantei szereplővé, jellemmé alakul. Egyéni színjátékában „a halál sem sokkal rosszabb”. Érzékletes és szürreális hangvétele teszi különlegessé, szervesen összefüggővé a teljes mértékben racionális, anyagi hozzáállású karakter és a történet második felében ezzel ellentétes, misztifikáló hangnemet hordozó stílus kettősségét. A titokzatos jelleget fokozza az időbeliség bizonytalansága, nincs hiányérzet, igény vagy akarati modul. „Csak ez van, az itt és most… A perc, amiben nyakig vagyunk” (409). Emlék, álom és valóság mosódik egybe, és lesz a környezet sajátos metafizikai tér, ahol köd és gondolat szinte egy. (Centauri: Jégvágó, Magvető, Budapest, 2013) Hörcher Eszter


104

Vár Ucca Műhely 45. Jéghegyező

Ritkán fordul elő velem, hogy egy könyv már az első két sorával az olvasójává tesz. Pedig az első mondat mindig kulcsfontosságú egy szövegben. Az indítás mikéntje. Hogy beszippant-e vagy sem. A Jégvágónak ezt alig fél perc alatt sikerült elérnie nálam. Persze nem mindegy, melyik könyvnél jutunk el odáig, hogy egyáltalán belelapozzunk. Centauri írásaival felületesen találkoztam már korábban, volt rá esély, hogy az új könyvét elolvassam, de a lehetőség akkor vált megkerülhetetlen szükségszerűséggé, amikor az alábbi regénykezdésre bukkantam: „Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek.” Három-négy hasonló mondat után tudtam, hogy a könyvet el fogom olvasni. A Jégvágó című regény, első szám egyes személyben elbeszélt történetének narrátora Dan Coolbirth, amerikai fiatalember, aki megszólalásában határozottan emlékeztet Salinger Zabhegyezőjének hősére.  Nem is titkolja származását: a könyv első felében nemcsak szóba kerül a néhány éve elhunyt amerikai kultuszíró írásművészete és élete, hanem bizonyos értelemben az elbeszélő a saját énképét is Salingerhez, illetve az általa megteremtett írói világhoz képest határozza meg. Nem tud, talán nem is akar elszakadni elődje és mestere árnyékától, ugyanakkor számos ponton vitába száll vele, bírálja, sőt mintha egyenesen küzdelmet folytatna azért, hogy megszabaduljon tőle. Nehéz örökség, hiszen Centauri épp ezt az utat választja: az amerikai beatirodalom nézőpontját és hangnemét imitálja. Mondhatni fél évszázaddal a korszak után meghonosítja. S míg a regény első felében az elbeszélő monológjából a családtörténete és a világhoz fűződő bonyolult viszonya bontakozik ki, addig a folytatásban a másik ünnepelt ikon, Kerouac vándorútja idéződik meg.  Dan ugyanis, ahogy a regénytípus önsorsrontó hősei, egy váratlan fordulat után száműzi magát a társadalomból és menekülni kényszerül. A Jégvágó innentől kalandregénnyé válik, amelyben a fiú vidéken, halott nagyapja házában talál menedékre, és végül egy titokzatos indiánlány meg egy grizzly társaságában misztikus beavatási rítus részese lesz. A Jégvágó tehát részben egy beatregényként működő fejlődéstörténet, de sok más amerikai műfajt is megszólaltat, a cselekménybonyolítása pedig látványosan filmszerű, így Dan vesszőfutása néha úgy jelenik meg az olvasó előtt, mintha egy izgalmas krimit vagy thrillert látnánk a moziban. Miközben a szerző elegánsan használja szinte az egész amerikai kultúra motívumkincsét és hihetetlenül erős a humora. (Rég röhögtem ilyen jóízűeket mai magyar regényen.)


105 Mégsem a történet a legfontosabb, hanem a nyelv, amely nem első alkalommal bukkan fel irodalmunkban, hiszen a hatvanas évek végén egy vajdasági író révén már egyszer megszületett magyarul Kerouac és Salinger szélsőségesen szabadelvű, lázadó hőseinek beszédmódja, Végel László Egy makró emlékiratai című regényében. Csakhogy Centauri, ahogy annak idején Végel, nem szimplán magyarosít, ennél sokkal magasabbra tör. (Magasabbra a tetők, ácsok!). Ő a létező anyagból egy teljesen új nyelvet alkot. Napjaink és a közelmúlt amerikai valóságából nem egyszerűen a műfajt ülteti át az új évezred magyar nyelvére, hanem saját, szuverén nyelvi univerzumot hoz létre. Ez a törekvés már az első lapokon megmutatkozik. Nem találkoztam még kortárs magyar regénnyel, amely a mindennapokban beszélt nyelvi készletünket ilyen kreatívan és gazdagon, mégis ennyire összetett módon alkalmazta volna. Bár jeles íróink lépten-nyomon próbálkoznak a beszélt nyelv irodalmi szövegekbe olvasztásával, szerintem Centauri az első szerző, aki végre úgy szövegel, ahogy ma, egy betegesen őszinte magyar fiatalember tenné, ha ő lenne a Zabhegyező hőse.  Hiszen az írói teljesítmény éppen abban mutatkozik meg, hogy Dan Coolbirth nem csupán egy nyelv megalkotásához önkényesen kreált üres papírlap, hanem – hiába is tiltakozna – , valóban Salinger alakjának hús-vér utódja. Ugyanannak a tiszta tudatállapotnak a hordozója, mint Holden Caulfield. Egy kívülálló tekintetével szemléli a körülötte zajló életet, és miközben beszél és ítélkezik, megmutatja, hogy ez a hely, ahol, és ahogyan élünk, mennyire kisszerű, hazug, szánalmasan sekélyes és élhetetlen. Nem tud és nem is akar olyan világban élni, ahol nincsen magasabb rendű értelem. A regényben megjelenő jégvágó, világunknak ezt a két ellentétes pólusát ábrázolja. A lobotómiához használatos primitív eszköz, amellyel a pszichiátria kioltja az emberi szellemet, Tea, az indiánlány kezében egy spirituális tudáshoz vezető szertartás és út kulcsa lesz. De talán még ennél is fontosabb, amellyel Salinger egykori passzív zárógondolatát felülírja: a saját történetünk elbeszélésére buzdít, az értelmetlen hallgatás helyett. Nem tudom, ki lapul a Centauri név mögött – egy ismert szerző vagy a fura fickó a szomszédból, esetleg egy régi iskolatárs, akiről nem is feltételeznénk – , de akárki is legyen, egy dolog biztosan eldőlt számomra: a Jégvágó az utóbbi évek egyik legjobb regénye és alig várom a következő találkozást szerzőjével. (Centauri: Jégvágó, Magvető Kiadó, 2013) Novics János


106

Vár Ucca Műhely 45. A textuson átütő írói szándék „Aki bűnt követett el, aki ölt, annak bűnhődnie kell! Különben a világ még a maradék értelmét is elveszíti.” /Csabai László: Szindbád Szibériában/

Nem kis feladatra vállalkozott az eddig költőként, szerkesztőként ismert Babiczky Tibor, amikor az idén megjelent első prózakötetének, a Magas tengernek (Magvető) tárgyául a bűn és bűnhődés fogalomkörét választotta. Alkotói küzdelme végigtapogatható a szövegtesten. S bár az irodalmi élet rögtön felfigyelt a könyvre, az első interjúkészítők, recenzensek nem tudták pontosan megnevezni annak műfaját és tematikáját. Ayhan Gökhan óvatosan kriminek vélte, amit a szerző visszautasított. Toroczkay András „túl gazdagnak, túl műveltnek, balos magyar nyomozónak” tartotta a könyv főhősét, ugyanakkor rögvest elindította a könyv kortárs irodalmi kánonba vételét is. De valójában – talán a mottók miatt – a „kisregény” atmoszféráját méltatta elsősorban. (IJ, 2014. 02. 18.). A Literán olvasható interjúban rejtélyesnek minősül a főhős „merő fájdalomtól átitatott minden gondolata, mozdulata”, az olvasóra testálva a rejtély megfejtését. Pethő Réka rövid reflexiójában „a bűntudata által gyötört nyomozó tudatfolyamáról” beszélt, némi kritikai éllel megállapítva, hogy „a bűntudattal való harca pedig nem igazi harc.” (campusonline, 2014. 04. 01.) Tomaji Attila volt az, aki a Holmi májusi számában megjelent terjedelmesebb cikkében azt állította, hogy „[a] Magas tenger megírásával újabb bizonyítást nyert, hogy fölösleges különálló kánonokban hinni: a szépirodalom és a noir krimi megkülönböztetése feleslegesnek tűnik”. „...az ún. elit filozófia és a populáris kultúra között létezik termékeny átjárhatóság.” Tehát az olvasó Babiczky könyve kapcsán ennek a „termékeny átjárhatóságnak” lehet tanúja, ám Tomaji védőbeszéde nyomán felmerülhet benne némi gyanú is. Különösképpen azért, mert időközben még inkább megnőtt Babiczky szépirodalmi ázsiója, A képtolvaj nyomában című meghívásos pályázaton a Szent Vér című írásával elnyerte a Litera-díjat. „Miniben a Magas tenger” – olvasható a litera.hu június 14-i oldalán. Valóban! Ugyanazok a motívumok, hasonló szerkesztés, az ismert, megkapó hangulatteremtés, ugyanaz a kissé flegma, ám határozott, kétbalkezes, de magabiztos, Camelt szívó, sört ivó nyomozói allűrökkel rendelkező főhősfigura köszön vissza, aki még mindig az Isten-hiány kérdésével és meghalt fia emlékével viaskodik. Lásd az amúgy tényleg szép, költői befejezést! Köztudott, hogy a krimiirodalom manapság reneszánszát éli. Elég, ha felidézzük könyvheti sétánkat a budapesti Vörösmarty téren, ahol az egyik szélső pavilon pultján ott virítottak a skandináv krimi vaskos kötetei (Jo Nesbo, Jussi Adler-Olsen és a többiek); vagy gondoljunk a Magyar


107 Narancs legutóbb készült interjúira: a svéd Maj Sjövallra, a norvég Jo Nesbore, illetve az „erasztománok” (Borisz Akunyin Eraszt Fandorin detektívjének) lelkes táborára az oroszoknál, nem feledve hazai szerzőnket, a nagyon is rangos helyre érdemes Csabai Lászlót és az ő Szindbádjának történelmi korfestő kalandjait. Babiczky Tibor mindezeknek kiváló ismerője, az angolszász líra számára balladáinak ihlető forrása lett, szervesen beépült költészetébe. „Az életünk szüntelen ostromállapot” – írja az Argentum c. versében, melynek nyomán (és ismerve véres balladáit is) az olvasó rögvest megállapíthatná, hogy ez a problematika Babiczky alkotói világának centrumát képezi. Van benne igazság. A szerző a Magas tengerben sem tér el ettől, egy jottányit sem: főhőse, az anonim nyomozó szerint a bűnben veszteglő világban az ember vert helyzetben van. „A nyomozó félt a testtől... A test menthetetlen. Az ijesztette leginkább, hogy ebben a menthetetlen hústömegben kapott otthont a lélek. Az ő munkája akkor kezdődött, amikor a test végképp magára maradt.” (33) Mindeddig a megállapításig azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen típusú regény, vagy most már pontosítsuk a műfajt: kisregénnyé strukturált novellafüzér (mely 15, nagyrészt gyilkossági történetet kapcsol egybe a főhős traumatizált létállapota által) megírásának receptje valahogy így fest. Végy egy fantáziát mozgató motívumot, pl. egy brazíliai hotelben vagy Szibériában surrogó ventilátort (Nemeszisz, Szindbád Szibériában, mellesleg ez utóbbiban pikáns iróniával van megrajzolva a kép), csippents fel, és alakíts át egy tragikus balesetet (akár Lawrence Block Matthew Scudderének egyik történetét), adj hozzá egy kis oidipuszi jelleget, fűszerezd meg egy adag Bodor Ádám-i, Tar Sándor-os világfelfogással, keverj bele egy kis camus-i közönyt, fokozd a cinizmusig; a budapesti helyszíni sétákat pedig írd meg megközelítőleg olyan pontosan és érzékletesen, mint Barnás Ferenc a Másik halálban; végül mindezt spékeld meg egy pud balladai homállyal, netán éleszd fel az olvasóban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből Raszkolnyikov lelki gyötrődéseit. Mindezt jól rázd össze, s a széthulló történetek majd úgyis összeállnak a bűntudat zsebkönyvévé. Ha meg nem, nyomozzon az olvasó! Persze ez nem ennyire egyszerű, és legfőképp nem az a nyomozó által említett „lélek” miatt. Babiczky főhőse ugyanis önnön lelki megtisztulására vágyakozik, a megváltásra, hiszen ő maga is gyilkos, a kisfia gyilkosa, még ha véletlenszerű balesetről volt is szó. A könyv esztétikai minősége körüli problémáink épp ezzel, a novellákat egybefűző fikciós történet hihetőségével kapcsolatosak. Pedig a szerző mindent megtesz az olvasó meggyőzésére, és talán pont ez a baj. Aki másodszorra olvassa el a Magas tengert, az rendre felfedezi annak jelképrendszerét, a legalább hétszer megjelenő ventilátor motívumot


108

Vár Ucca Műhely 45.

(a gyilkos eszközt), mely hol metaforikusan négylevelű lóhereként tartja életben a nyomozó bűntudatát, hol a Naprendszer csóvájaként; máskor egy hotelszobában a siklóként kinyúlt testű öngyilkos nő körül keveri a hullaszagot, végül pedig a végzetes baleset okozója lesz. A szerző „megemeli” a fikciós történetet, moralizáló bűnregénnyé teszi, más dimenzióba helyezi át, és ehhez intertextusként a szentírási szövegeket használja fel, a főhőst passzivitásba, önként vállalt „állati magányba”, önsorsrontásba kényszerítve. Ráadásul olyan jellegzetességekkel ruházza fel, amiktől a nyomozó az olvasó előtt hiteltelenné válik. Narrációja kifelé szűkszavú, belső monológjai inkább hasonlítanak egy bölcselő elmélkedéseire, olykor teológiai tézisekre. Már a cím is egyértelmű utalás (akinek nem lenne az, lapozzon a vörös-tengeri átkelés eseményét felidéző szakaszhoz (102, 106), illetve a 2Móz 14, 22-höz. A könyv borítóját készítő Baranyai András ennek szellemében járt el, még ha a könyv végkicsengésével, a főhős személyiségrajzával ez nem is egyezik meg. A borítón ugyanis a nyomozó túl magabiztosnak látszik, a fikciós történetben azonban tele van félelemmel. Még akkor is, amikor évek múltán visszaemlékezik arra, hogyan élték meg kisfiával a tengeri dagályt, ő félt a növekvő víztömegtől, kisfia pedig bátran nézett szembe a tengerárral, amit a nyomozó aztán úgy kommentál, hogy ő nem bízik a kegyelemben, fia viszont annál inkább bízott. Egy elmélkedésében beismeri, hogy önmegváltás nem létezik, és a hitet zárványként megőrizte szívében, mégsem képes elfogadni a megbocsátó kegyelmet. Története antitörténet, nem valós lelki küzdelem, hanem toporgás saját bűntudata körül. Számára marad (védelemül?) a pesti utcák szürke, kopott, sivár házsorainak kőtömege, mely árnyképe csupán a szétválasztott hatalmas víztömegnek. Mielőtt szerkezetileg, prózapoétikailag áttekintenénk a művet, emeljünk ki egy szentenciózus megállapítást: „az irodalom az igazság és a bűn elmélete”. (55) Tisztelve ezt a gondolatot jegyezzük meg, hogy ez így csupán egy szelete az irodalom fogalmának, leszűkített vélemény. Ennek kapcsán talán érdemes lenne az esztétikai fogalmakat újragondolni. Mint ahogy újraértelmezendő, ha már nagyrészt feledésbe ment, a bűn, a bűnbánat, a gondviselés, a kegyelem fogalomköre is, hiszen éppen ez áll a könyv szellemi centrumában. A főhős – lelki zavarában – ezeken a kérdéseken libikókázik, holott számára is napnál világosabb a megoldás; és a narrátornak tudnia kell azt is, hogy isteni igazságszolgáltatásról beszélni a 20. századi két világháborút, a diktatúrákat követően eléggé abszurd dolog, legfőképp mert nincs más kiút az ember számára. Az írói ábrázolásmód ezt a kérdést manapság az irónia vagy a groteszk eszközével képes megközelíteni. Az 56. oldalon a narráció ezt alá is támasztja: „[n]em lehet gyakorolni az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme”.


109 Persze a szépirodalmi mű nem lehet erkölcsi kódex. Ha azzá válik, akkor a fikció is elveszíti erejét, mesterkéltté lesz, nem lehet autentikus. A szerzői szándéknak fel kell oldódnia, bele kell olvadnia a tartalomba, nem szabad átütnie a textuson. Ellenkező esetben a fikciós történet elveszíti a katarzist, ami ráadásul egy novellákból rendeződő mű esetében nélkülözhetetlen. A Magas tengerrel valami efféle történt. A megemelt retorika a nyomozó szentenciákra hajlamos belső monológjaiban jelenik meg, melybe belejátszik számos ismeretelméleti tétel, valamint szépirodalmi kontextusba helyeződnek a zenetörténeti ritkaságok, s valljuk be, az iméntiek nem feltétlen jellemzői, attribútumai egy nyomozónak. Hiteltelenítik a fikciót, mely megtartható, kivédhető lett volna az elmélet és valóság helyes arányának megőrzésével, különféle prózapoétikai eszközökkel, egyéb ábrázolásmódokkal. Efféle félrecsúszás, aránytévesztés másokkal is megesett, csak egyet említenénk, amit az adott szerző maga is beismert: Spiró György Kerengőjét. A narráció egyébként működőképes a könyvben, kifejezetten hasznos, hogy olykor átlép vallomásosba, illetve az első történetben a gyilkos egyes szám első személyű emlékezései megrendítőek. A gyermekkori traumák áldozata ő is, mint részben a nyomozó. Tetszetős a novellákon áthúzódó előre és hátra utalás szövedéke, mely nem engedi végleg kiveszni a fő szálat, a nyomozó belső tusakodását. A kötet szerkezetileg talán túl jól felépített. Több teret kaphatott volna az olvasói fantázia! Ebből a szempontból talán a legjobban megírt novella az első és a 12. És mindjárt az első történet kis ventilátor metaforájától kezdve az utolsó fejezet végéig minden részben szétosztva megtaláljuk a háttérben húzódó tragédia mozaikjait. Különböző módokon tárul fel a nyomozó immár hatodik éve tartó önsorsrontó magánya. S mivel a történetív túlkonstruált, és maga a fő történeti szál is kissé kimódolt, ezért nem hat elemi erővel az olvasóra a végső fejezetben megjelenített „baleset”, mikor is a cukrászda mennyezetéről lelógó ventilátor lecsapja az apa nyakában ülő kisfia fejét. A nyomozó karaktere kissé szokatlan, valódi jellegzetességek nélküli, arctalan, emberileg elhordozhatatlan bűntudatának következtében torzult látású. Monoton jellemzője a dohányzás (Camel; Jo Nesbo-jelleg), minőségi italok fogyasztása, kávézás; cinizmusig menő kiábrándultság, apátia, már-már embergyűlölet, nihil. Szakmai tudása hiányos, kollégái előtt néha felsül. Ugyanakkor belső monológjai által rezonőr szerepet is betölt, mely tetten érhető társadalomkritikáján (pl. „...egy országban, ahol az erkölcs értelmezhetetlen fogalom, ne próbáljuk meg eljátszani a felháborodást”) (27), az emberekről vallott nézetén: az emberek = állatok. Bölcselkedései néhol teologizálásra kényszerítik az olvasót, így a világ keletkezésével vagy a jó és rossz kérdésével kapcsolatosan önkénytelenül is felmerül az 1Móz 2, 17. Ehhez kötődik mellesleg az egyik leg-


110

Vár Ucca Műhely 45.

szebb története, a csecsemőket elraboló öreg gyermekvasutas esete. A 12. fejezet az istenek alkonyát ironikusan, képletesen jeleníti meg, ez jól sikerült részlete a könyvnek. A főhős-narrátor világlátása szerint az embereket az animalizálódás jellemzi. (Bodor Ádámnál ez egyetemes, a természetet is eluralja.) A kötetben vannak elborzasztó történetek, mégsem ez a domináns ebben a prózában, hanem a más dimenzióba történő kitekintés, mikor is a földi bűz csatornafedele egy-egy pillanatra meg-megemelődik. Ilyenkor e prózatechnikában elszaporodnak a lírai elemek; a természeti leírások általában gyönyörűségesek. Ha pedig a bibliai reminiszcenciák iróniával is párosulnak, akkor meglepő minőséget produkál a könyv. Ilyen az önkiszolgáló étterem/oltárhoz járulás ötlete is (38–39) Egyébként a kötet stílusára, nyelvezetére a sűrítettség, a szövegtakarékosság jellemző. A Magas tengernek vannak még vitatható pontjai, mindamellett ez a próza alapvetően működőképes, legfőképp vannak ígéretes tartalékai. S habár a szövegen átsejlő szerzői szándék arra a Kertész Imre-i gondolatra enged következtetni, hogy „[u]gyanazt a regényt élni és írni” – ez az író erkölcse (a Kudarc szerint), akkor Bán Zoltán Andrással Babiczkyre nézve mi is feltehetjük a kérdést, hogy ez megvalósítható-e? „Ez magának a regényírónak rejtett és magában a regényben többszörösen megválaszolt kérdése, voltaképpen költészet és valóság viszonyának kérdése”. (Az elme szabad állat, 140. o.) Végül is a főhősre nézve kapunk egy jelképes magyarázatot, elégedjünk meg ennyivel! „A nyomozó egyik gyalogos sétája során keresztülvágott a hajdani Tabánon. A Déli pályaudvar oldalával szemközt, egy szecessziós ház tetején festett villanybetűk: BIZTONSÁG. Fakult, régi felirat. Nem működik. Ahogyan maga a szó sem.” (51) (Babiczky Tibor: Magas tenger, Magvető, 2014) Mosonyi Kata

Dalok Faludi Ádám távol-közeli alteregójától Kezdjük a „végén”! – A plusz oldalon két fotográfia fordul egymás felé vízszintesen, így alkotva egyféle egymásba néző tükörképet, önportrépárost (Freisinger – Faludi), mely tükröződés (önmagába nézés) a szerző negyvenévnyi távlatának, értékeinek, egybenvalójának szembesítéseként is funkcionálhat… A különálló (többnyire rövid) történetek, énképletek, nem létek/létképzetek… feltárása, egymásba játszása, az utalásokkal teli mozaikdarabok, az izgalmas és mozgalmas „esetelemzések” egységessé érlelése:


111 összességében talán így definiálhatnánk e könyvet. Természetesen más megközelítések is működőképesek. „Nyitott mű”. Ez viszont bizonyos. Sokakról, sokmindenről, elsősorban egyes szám első személyben, nagyon személyesen! E nagy lélegzetű történetfüzért: átfogó naplóregénynek is nevezhetjük. A különböző fejezetek (és a fejezetek folyamain belül külön-külön életet is élő további fejezetek), a kis novelláknak tetsző boncolgatások, a rocknemzedék kultikus formációinak – és azok dalcímeinek, szövegrészeinek megidézése igencsak fontos szerepet játszanak. Mondhatni, hogy domináns részei a nagy folyamnak. A visszatérő „elemek” is jelentősen pulzálnak: Költőfejedelmek, filozófusok, hétköznapi lelkek, nevetséges közéleti személyek (álneves-álruhás kormaradványok: egy letűnt kor visszajáró rossz és jó szellemei), felismerhetetlen régi iskolatársak, szerelmek, színészek, iniciálék, montázsok, tudatvesztések, sokszínű elképzelések és tévedések, szelídített szomszédok, különféle szerkezetek, megtestesült képzelgések, rocksztárok, félnótások – és még sokan mások… „Dalok”, mint sajátos időkapszulában áramló magánbeszédek, pszichedelikus monológok, révülések, visszafordulások, ironikus párbeszédek... A szerző műveltsége, pontossága, a múlt és jelen eseményeinek laza, mégis következetes kezelése, vagy szó- illetve mondatjátékainak egyedisége, „ritkamadársága” is szembetűnő… És, hogy valamelyest szemléltessünk, illetve kissé el is vonatkoztassunk („pluralis majestaticus”) – idézetek s önnön gondolatok, képzettársítások által –, mintegy kísérleti útmutatásképpen, most efféle sorok következnek: „Bongo Fury! Waka Jawaka! – csapdos szárnyaival Bird Reynolds, és le akar vakarni az ágról. Gagyi Úr és Gagyiné asszonyság megízleli az Önálló Vélemény Gyümölcsét ezerkilencszázhatvanhatban… – A Csermanek Rend Morcosai pediglen egy kicsit hátradőlnek, elégedetten szemlélve munkájuk gyümölcsét, amitől habzik a sok-sok szabad száj…” – (Hajlunk rá) – Füst a fene-ette lyuk felett… Lyuk-karikák, füst-lyukak, hangzatos hasadások, szmog-karimák, spirálok, füstgomolyag-áthallások… – Csattog a zsebmetsző seb-olló; jajj-dal, aljszoknya-jajj, dal-alvadó (vér-cseresznyés) fekete fülemülék: ének a fény mögött… – Áthangolt (nyávogó) Miák, Szentfetrengő Murci, Agynetofon, Aranyeső-váltóláz, Árnyéknász, Hiper akt-ív és kíntornás: a Leendő Hal(l)ottak Klubjában… – „Haggyámá Hattyú! = Haggyámán!” (Majd feloldoz a Sav-sámán…) – Eszement Fohász. Szinusz hullámok. Szonáta-koordinát(h)a (ha-ha)... – A túllihegtetett (túlpumpált) juhászkutyáról a preparált szájkosár már csak lángvágóval műthető le… – A vízszintes átölelése Boldogasszonypusztán (és azon is túl)… – Kakukk! És száll, száll a családi fészek… – Rocksztár


112

Vár Ucca Műhely 45.

vigyázz! Az oszlás létszáma nem semmi! Tetetetetete(mek)… – Ó, centrifúga-komplexum, ó, irodalomlatyak-szippantó zagyszivattyú! – Zokszó és szorongás: zokogó zongorák… Dharma-Shakti-Kánya vetél(ked)ő visongása… Vezeklés, (f)eltápászkodás, lefejezés… Véres lyukak ásítása… Szopott gombócok a(z) (f)agyasztóban… Impozáns lemondás, komposztált gesztusok… – „Márminálunkbabám” – Márminál – Mármi – Már – Minimál… – És a zsenitemetőben immár üres sírhelyek tá-tá-táto(n)gnak… – Ó, ®észecske-gyorsító, ó lassított elhalasztás! = A veszteség ma is hiánytalan. Ködpumpa hörög, gőzhenger énekel – s jön, jön, jön felénk a hang-orkán: a gang torkán… – „Egy totális és kaotikus nász eredménye, egyben egyetlen példánya a Lepkekötő… Könnyedén lehánthatjuk málladozó kérgét, és fehérbe öltöztethetjük félszárazra érett olajfestékkel. Egy ismeretlen rendeltetésű eternit cső ürege sötétlik a kúttól kétlépésnyire. Ha jobb lenne a szemünk, nyilván átlátnánk rajta a Föld túlsó oldalára, ahol egy ausztrál őslakos rágcsál valamilyen tápláló fehér hernyóféleséget, amit épp egy fa kérge alól piszkált ki nemrég. – Hé te ausztrál őslakos! Merre menjek a Vén Veres Szikla felé? – huhoghatnánk bele a csőbe. – Amerre akarsz, előbb-utóbb mindenképpen megtalálod – hallanánk vissza az ausztrál őslakos szavait Sutyek-féle tájszólásban…” – És erre többen megmozdulnak (bármelyik dimenzióban is tartózkodnak): például M. Brando, M. Basquiat, Cortazár, Colosseum, Bukowski, Bontovics Kati, Szentkuthy, Szandimandy, Szolzsenyicin, S. Sontag, T. Waits, T. Dylan, M. Jagger, Mahavishnu Orchestra, J. Garcia, J. D. Morrison, J. L. Borges, F. Pápa, F. Zappa, Mr. Mordizomadta – és C. Beefheart: „fábazárt sámántitkár, sámánelnök, sámán-felügyelőbizottsági örökös tag, sámánrészvény tulajdonos, sámánképviselő, multinacionális sámán, hitelrontó sámán, lesajnáló intézetet működtető kereskedő sámán…” is (A Határozókulcs útmutatásait követve). – A Lepkekötő fél arasz átmérőjű, másfél méter hosszúságú, fiatalon kimúlt nyárfatörzs-gerincére esküszöm! – És mindezt (valószínűleg) a híres Munkácsy televízió monochromban közvetíti, s mindenki együtt gerjed (még-ha különböző hullámhosszokon is)… A számtalanság zavart okoz (a fényszennyezés nem-különben)… „Az idő elrohant vérvörös falábakon, az utak összebújnak a hó alatt…” (J. A.) A tévedés igéje nélkül! „Egy korábbi könyv, a Hogyan teremtettem a világot című történetfüzér gyermekkori mítoszértelmezéseinek folytatása mindez, némely motívumok ezért ismétlődnek. A Rockdíler a kamasz- és ifjúkor időmozaikjának összeillesztésére tett kísérlet, amelyik sikerrel jár. Amennyiben elfogadjuk kitűzött célnak a megvalósíthatatlant.” –


113 Vallja kötetének előszavában Faludi Ádám, aki, miután kilép a kiskonyhából: kora reggeli eszmélettel az ég felé bólint („óceánt találtak a Szaturnusz holdján” – ezt valószínűleg ő is megtudta), macskáit friss tejjel kínálja, a hátsó műhelyben föltesz egy megfelelően karcos bakelitlemezt, gyümölcsfáival hozzáértően koccint, miközben a kertben elhelyezett, gondosan felszerelt hangfalakból fölszakadnak az Iron Butterfly feledhetetlen sorai: „In-A-Gadda-Da-Vida…” – Otthon van tehát! Megérkezett. – És csak a miheztartás végett: folyamatosan érkezik… Majd (kisvártatva): időoldott jelen(lét)ével újabb tennivalók után néz… – Éljen minden részecskegyorsító! (Faludi Ádám: Rockdíler, Magyar Napló Kiadó, 2013) Nagy Zopán


Gál Csaba verse

Transz a harcmezőn éles fényben kinyílik kezedben az életveszélyes körülmények között leszedett vadvirágcsokor ez a csokor vadság átsegít a törvényszerű megszelídülésen ahogy sebesülten jövök haza hozzád a fogolytáborból fél szemét vagy fél lábát vesztett katona részegít a puszta létezés öröme mámor ez hosszú háború után vánszorgás boldogan haza tán valamiféle transz szibériából


Novics János novellái

Minden jó lesz Először nem is tudtuk, hogyan került ide, mert egyszer csak megjelent a sarokban, a virágok mellett, ahol a tévé is van. Néztük a tévét, az apám, az anyám, a kisöcsém meg én, és épp csak egy rövid áramszünet volt, hirtelen sötét lett, aztán amikor újra visszajött a világítás, ő már ott állt, mint egy gumiállatka, pont olyan, amilyent a játékboltokban kapni, csak sokkal nagyobb annál, a kövér testével és a két furcsa ormányával, amik zölden meg pirosan villogtak, mintha egy megbolondult jelzőlámpa volna. Az egész család megijedt, pedig én szóltam napokkal korábban, hogy idejön majd, meglátogat minket, talán itt is marad, aztán az öcsém játszani is kezdett vele, az ujjával nyomogatta az ormányait és azt kiabálta, hogy ez egy nagy csiga, és ahogy hozzáért, a zöld és a piros szín átváltott kékbe meg sárgába, már teljesen olyan idétlen gumidínónak látszott, mint amilyet a gyerekeknek vásárolnak karácsonyra. Aztán hirtelen megint elment az áram és amikor újra világos lett, ő már eltűnt, csak egy ember maradt helyette, egyszerű, kissé pocakos, negyven év körüli, kopaszodó férfi, akin semmi különös nem látszott, azon kívül, hogy betévedt a lakásunkba, pedig senki sem hívta. Csak én tudtam, hogy ő a barátom és a kedvemért érkezett, de mindenkinek segíteni fog, az anyámnak a háztartásban, az apámnak kint a kertben, az öcsémnek a leckében, nekem meg abban, hogy végre ne érezzem egyedül magam. Fel kell őt tölteni, mondta. Ahhoz, hogy újra csodalény legyen, le kell kapcsolni a villanyt, ki kell húzni a konnektorokból a zsinórokat, ő  így töltődik fel, ha nincs a közelében semmilyen elektromosság, aztán várni kell türelmesen a sötétben, hogy újra gumivá váljon a teste. Akkor lekapcsoltuk a világítást, minden madzagot kihúztam, és elsötétítettem az egész lakást, vártunk kitartóan, de amikor negyedóra múlva mindent visszacsináltam, még mindig csak ez a kövér férfi állt ott magában a virágoknál. Magyarázkodni próbált, hogy ehhez neki sokkal több idő szükséges, mert hosszú utat tett meg, mire eljutott hozzánk, nagyon fáradt, talán egy egész éjszaka kell ahhoz, hogy átváltozzon. Egyébként néha, képzeljük el, amikor emberként közlekedik az utcán, még nappal is, váratlanul visszaváltozik, a lábai két óriási tappanccsá nőnek, és döcög esetlenül a járdán, mint az állatjelmezbe bújt szendvicsemberek. A járókelők általában nem csodálkoznak, mert megszokták már a különös figurákat, csak azok ijednek meg, akik éppen szemtanúi annak a pillanatnak, amikor hirtelen gumifigura lesz.


116

Vár Ucca Műhely 45.

Az apám javasolta, hogy feküdjünk le, pihenjük ki magunkat, reggel majd meglátjuk, sikerült-e. Őt otthagytuk a nappaliban, anyám megágyazott neki a díványon, mire közölte, hogy neki alvásra egyáltalán nincsen szüksége, mert valójában nem élőlény, nem állat és nem is ember. Reggel ébredés után persze az volt az első dolgom, hogy megnézzem, de sehol sem találtam. Aztán zajt hallottam és kifutottam az udvarra. Nagyon vicces volt, a nagy lábaival és a böhöm testével, ahogy a cseresznyefa alatt a kutyával játszott, vagy nem is játszott, inkább ingerelte őt, mert a németjuhászunk megállás nélkül ugatott, nem bírta felfogni szegény, hogyan kerül az udvarra ez a hatalmas baba, és miért villognak az ormányai, sőt már az egész teste. Odarohantam és átöleltem. Felkapott magához és tovább mozgott, már szinte táncolt, éreztem a bőrét, de nem igazi bőr volt az, hanem tiszta gumi, mint egy labda felszíne, csak puhább és rugalmasabb. Az anyám és az apám az ajtóból néztek minket, nekik is integetett, én meg azt kiabáltam, hogy most már nyugodjanak meg, ne aggódjanak, most már minden jó lesz, nem kell félnünk semmitől, mert ő velünk van. Csak az öcsém sírdogált a küszöbön, pizsamában, mert érezte, hogy engem jobban szeret, hogy ő valójában az én barátom, hiába mondtam neki, hogy ne bőgjön már, neki is segíteni fog. Így álltunk az udvaron, a napsütésben, a zokogó kisöcsém, anyám és apám boldog arccal, a kutyánk kissé megzavarodva, meg én, fent a magasban, a villogó gumibőrére tapadva, az ormányait nyomogatva, míg ő billegett középen a mókás fejével. Erre vártam. Mindig tudtam, hogy így lesz. Hogy egyszer majd minden jó lesz.

A virágkehely Nagy csörömpölésre ébredek. A faluban búcsú van, a férfiak részegek, verekednek egymással. Lehet, hogy meghalok ma éjjel. Kiugrom az ágyból, mintha végig erre a hangra vártam volna. Csak egy alsónadrág van rajtam, így alszom, de nem fázom, májusi éjszaka, az ablak nyitva, kiszaladok a konyhába, ég a villany, nők és férfiak a fényben. Valami történt. Mielőtt lefeküdtem, a falióra az ajtó felett függött a falon, most a kövön hever darabokra törve. Eltűnt az álom a szememből. Megállt az idő, az emberek bámulnak. Délután a sátraknál jártunk, a céllövöldénél sok három pálcásat leszedtem, játék pisztolyt és más kacatokat. Kaptam anyutól zsebpénzt, felültem a körhintára, megsarkantyúztam a lovam, forgott velem a tömeg, vacak


117 zene, zsivaj. Az a fekete lány is ott állt a bámészkodók között, nézte, ahogy forgok körbe-körbe. Látom a szemét, két sötét kút a tekintete. Szédülök, táncol a gyomrom, zuhanok a szemekbe. Én még nem ihatok, mert gyerek vagyok, csak a felnőttek isznak, ülnek és röhögnek, fánk, hurka, bor, pálinka. Nem szabad rosszalkodnom, megígérem, hogy jó leszek. A pisztolyomat elrejtettem, a zsebemben lapul, nem eshet ki onnan, nem veszíthetem el a fegyveremet. Hajóhintázni akarok, mondom anyunak. Nézd, ott lebegnek a levegőben, kékek és fehérek, az oldalukra horgonyt és matrózsapkát rajzoltak. Én most felszállok oda, mert repülni akarok. Az a lány is ott áll mellettem, a fekete tekintet. Gyere, súgom neki oda, szállj be a hajómba. De csak nevet rajtam, mert kicsi vagyok hozzá, idősebb nálam. Nem tudom, mi lehet a szoknyája alatt, de érzem, hogy valamit titkol előlem. Meg kellene néznem, talán egy rém bújik ott meg. Elképzelem, hogy meztelenül a takaró alatt ölelgetem, de nem tudom, mit tegyek a szörnnyel. Nem tart velem, egyedül fizetek be a hajóhintára. Anyu idegenekkel nevetgél. Ő mindent tud, mert neki is olyan van. Majd megmutatom én nekik, az egész népségnek, akik isznak és nevetnek. Majd meglátják, milyen magasan szállok a hajómmal. Belendít a cigány, miután elteszi a pénzemet, az izmaim sebességet adnak, behajlítom a térdem, gyorsul a hajóm, le és fel, fel és le, egyre magasabban. A tömeg odalent, hullámok a vízben. Most csak sötét csík a két fekete szem. Gonosz hal. Nagy zajra ébredek, a kövön a széttört falióra. Valami baj történt. A férfiak összevesztek, az asszonyok sikoltoznak. Az ajtó becsapódott, most kinyílik újra. Jön egy férfi. Akkora a háta, mintha medve volna. Szőrös a mellkasa. Egy sovány férfi lépeget utána és a medvét szidja. Tudod mi vagy te? – kérdi tőle. – Egy állat. Az állat megfordul, lekever neki egyet. Az ütéstől megszédül a vékony ember, a földre zuhan, szédülök én is, repít a hinta. De gyorsan felpattan és megint a medvét csúfolja. Futni kezdenek, kiszaladnak az udvarra, az asszonyok utánuk, a kutyák ugatnak, süt a hold, a távolból hallatszik a zene. A felnőttek bálból jöttek, táncoltak, berúgtak, most verekednek. Kirohannak az utcára, kergetőznek. Utánuk futok alsógatyában, nem fázom, a meleg szél simogatja a bőrömet. Anyu rám kiált, visszazavar a házba, de nem megyek. Látni akarom őket. A medve üldözi a férfit, utoléri, a földre löki, az út szélére, szegény beleroskad a kavicsba. Jön egy másik ember, hogy a medvét lefogja, elkapja a derekánál, de nem bír vele, a medve őt is leteríti és belerúg a fekvő férfiba. Vérzik a cipője orra. Az asszonyok sikítanak. Anyu zokog és reszket. Semmit sem tehetek, agyonverik egymást a férfiak. Meg akarom állítani a hintát, a gyomrom már émelyeg. Vissza akarok térni a földre, mert ez a magasság veszélyes. Kiegyenesítem a térdemet. Lassul a hajóm, a hullámok elülnek, emberek állnak alattam. Anyu néz


118

Vár Ucca Műhely 45.

rám és nevet. A fekete szemek eltűntek. Láttátok, hol jártam, milyen magasan? És ő vajon látta? Leszállok, szédülök, megtántorodom, oldalra visz a lábam. Látom, hogy anyu nevetését valami rémület zárja össze. A szájához kap, majdnem elájul. Megállt az idő, a tömeg szobrokká dermedt. Minden szem engem figyel, egy nő sikít, hallom, hogy a hátam mögött nyikorog a hinta. Megfordulok. Előttem áll a hajóm, megfagyott a levegőben, a homlokomtól egy ujjnyira. Majdnem beleszaladt a koponyámba. Dél van, szól a faluban a harang. Egy nyakláncot keresek az utcán, nekem ez a feladat maradt. A férfinak, akit éjszaka megvertek, a nyaklánca elveszett a kavicsban, ahol verekedtek. Anyu szólt, hogy keressem meg. Kutatom mindenhol, de nem találom, hiába nézem az utat. Jön a fekete tekintet, a szoknyája eltűnt, most farmert visel. Ballag az utcán az anyukájával. Rám néz, lelassít. Tudom, hogy valamit mondani akar, de rápisszen a mamája és odébb húzza a kezénél fogva. Nézem, ahogy távolodnak. Előveszem a pisztolyom, egy láthatatlan töltényt a hátába eresztek. Lelőttelek, hülye liba. Hazamegyek, a házban csend, a felnőttek alszanak. Az asztalon a széttört falióra. Benézek a szobába, anyu a medve mellett, horkol, kilóg a cicije. A másik ágyon a vékony férfi, csupa kék-zöld a teste. Ma este nem alhatok otthon, mert anyu átvisz a szomszédba. Lehet, hogy meghalok ma éjjel. Megágyaznak nekem egy idegen szobában. Anyu beszélget az ajtóban a szomszéd nénivel, és elmegy. Itt minden félelmetes, az ágy nyikorog, bogár mászik a falon, a szekrény mögött egy csontváz bujkál és anyu nincs velem. Elhagyott engem. Nem találtam meg a nyakláncot, ezt kaptam tőle büntetésnek. Rossz gyerek vagyok, ülök az ágyon és sírok. Úgy, hogy a néni a másik szobában ne hallja. De úgy bőgök már, hogy fáj az egész testem. Becsukom a szemem. Az idő nem mozdul, fekszem a fűben, csupa vörösség és kosz a hajam, a háttérben véres orrú hajóhinta leng, anyu ájultan hever a medve kezében, emberek rohannak felém, léggömbök futnak a kék égen. Nagy csendre ébredek, egy virág kelyhében. Látom ott a két fekete szemet. Rohanok utána, a csukott virágsziromban, körbe-körbe, a haja jéggé vált a levegőben. Már a sarkában vagyok, de mire elkapnám a szoknyája szélét, mindig elinal. Lapít a rém a szoknyája alatt. Futunk, futok utána, szédülök, ő hátrapillant és nevet rajtam. Lelőném, de a pisztolyom elveszett. Anyu is ott áll, szomorúan figyel engem. Már nem játszhatok sokáig, mindjárt megszólal. A hangja bágyadt és kedves. Elég, indulunk – mondja. Jöjjek és hagyjam abba.


119

Bolond idő Olyan száraz ez a nyár, hogy a nyálunk elporlik a szánkban. Ülünk a presszók teraszán, és ha sokáig csendben vagyunk, áttetsző homok képződik a nyelvünkön. A kutak mind kiszáradtak, a pincérek az utolsó ásványvizes palackokat bontják fel. A sört megittuk, a bor megromlott a pincékben. Csak a kemény szeszhez nem nyúlunk, mert félünk, hogy részegen bántanánk egymást, az alkohol pedig kiöli testünkből a vizet. Nem dolgozunk, a gyár bezárt, a gépek csodálkozva hevernek a műhelyekben, a földeken is abbamaradt a munka, a termés nem érett be, az üzleteken lakat. Nincs áram, mert elpárologtak a villanyvezetékek. A hűtőszekrényekből kiszopogattuk az olvadó jeget, a maradék élelmiszer megfeketedett. A konzervek sem élik túl a meleget, mindet kinyitottuk, de csak sűrű kátrányt találtunk bennük. Megállt az élet. A színházban elmaradtak az előadások, a színészek, mint hüllők a bőrüket, levedlették a szerepeiket, most kocsmáról kocsmára ődöngenek, és mormolják magukban a szövegkönyvet. A moziban elszenesedtek a filmek, egy sztár megszökött az egyik szalagról, most ott bolyong valahol az égett vásznon. A kórházban minden beteg infúziós oldatot nyakal, az orvosok gondterhelt homlokkal keresztrejtvényt fejtenek. A patikát kirabolták. A polgármester beviszkizett, és elbújt a mosogatógépben. Nincs iskola, a gyerekek bandákba verődve járják a várost, és a tómederben rekedt csigaházakra vadásznak. A buszok és villamosok az állomáson vesztegelnek, sehol egy utas. A sofőrök bezárkóztak a forgalmi irodába, és dühösen kártyáznak. A vonatok szénné égtek, a vasúti sínek megolvadtak, és ráfolytak a talpfákra. Nem ülünk autóba, mert a forróság a benzint berobbantja. Nagy részüket hetekkel ezelőtt kannákba töltöttük, és a gázpalackokkal együtt elszállítottuk a város szélére. Gödröket ástunk, és a földbe temettük őket. Most messziről látszik, hogy füstöl a talaj, robban a propán-bután, ég odalent az üzemanyag. A töltőállomás lángokban áll. Alig beszélünk egymással, a szánkban termelődő köpet porszőnyeggé változtatja az utcákat. Rézbőrűekké váltunk. Aki ruhátlanul lép ki a napra, annak egykettőre felperzselődik a bőre. Egy fiú labdázni kezdett rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel, és fél órával később kis lángok gyúltak a hátán. A bőr megpörkölődik, és a testünkből tűzkabát lesz. Mindenki vastag inget visel és kötött sapkát, széles karimájú kalapot hord, mégis rohamosan barnulunk a ruhák alatt. Van, aki prémet és bundát vesz magára, de izzadni és viszketni kezd, a bogarak kifürkészik a réseket, a hernyók a hónalj gödrében keresnek nedvességet. Rajtam egy lenből szőtt kardigán van, lassabban engedi át a


120

Vár Ucca Műhely 45.

meleget, felszívja az izzadmányt, hűt az átnedvesedett szövet. A nyakamat sállal kötöttem át, a fejemet rongyba burkoltam, időnként a csatornákban felgyűlt szennyes iszapba mártom, a napszúrástól megvéd, de a hajamban férgek nyüzsögnek. Ha törülközőt cserélek, kidörzsölöm bozontomból a dögöket. Minden éjjel csecsemők tűnnek el. A szomszéd család egy reggel az újszülött helyett csak parázsló dombocskát talált a bölcsőjében, a forró levegő élve hamvasztotta el. A kisgyerekeket éjszaka takaróba csavarják, de reggelre mind leég, a nap a sötétben is tovább izzik láthatatlanul, a bőrük színe a paradicsomlére emlékeztet. Aki nemrég fogant meg, pár nap alatt elszívja anyja hasából a magzatvizet. Az állatok elmenekültek vagy megbolondultak. A macskák megérezték a közelgő vészt, és már tavasszal északra húztak. Most nagy az egérszaporulat, de ha rágcsálóink kimerészkednek járataikból, néhány óránál nem bírják tovább, a vérük megbuggyan. Madár sehol a fákon. Csak néhány hű kutya maradt, de a szőrüket letépte a nap. Csupaszon szaladgálnak, lihegve várják, hogy vizet kapjanak. Egy uszkár gazdája arcáról nyalogatja az izzadságot. A tehenek saját tőgyükből szívták ki a tejet, most elgörbült nyakkal hevernek a szalmán. A lovak esővíz után kutatva felágaskodtak az ereszcsatornákra, de a darazsak összecsípték a fejüket, erre megbokrosodva kitörtek az istállóból, és most céltalanul vágtatnak a fehér ég alatt. A kaptárakból kiszikkadt a méz, a méhek szégyenükben fullánkjukat szegték az üres poharakban. Rossz időket élünk, néha mégis kedvünk támad nevetni. Vidám nép vagyunk, nehéz megtörni a lelkünket. Aki még bírja, viccekkel szórakoztatja a többieket. Az öregek régi történeteket mesélnek. A diáklányok divatos cuccokba öltöznek és táncolnak az üres utcán. A férfiak hunyorogva bámulják őket, hangos taps a jutalmuk. Néhány család útra kel, nem tartóztatjuk őket, bár tudjuk, mi lesz a sorsuk. Az egész földrészt aszály sújtja, aki az úton megpihen, eltörik a gerince, mert a nap a csontvelőt ripszropsz felissza. Aki maradt, ül és figyel, kémleli a messzeséget. A tévék szikrát hányva aludtak ki, a számítógépek megsültek, a telefonkábelek ellobbantak. Az utolsó mobiltelefont egy nő a napon felejtette, és az ásványi kristály a tenyerébe folyt. Mérgében el akarta fenekelni egy férfi, de feltartóztattuk és beástuk a forró homokba. Csontig égett a koponyája. Én elleneztem. Most asszonyok kotlanak a fején egymást váltva, hogy az izzadt seggek hűtsék az égés helyét. Nem vizeltem három napja, a pincér lassan előszedi a tömény szeszt. Nagy ládákban hozza, a kezein elpattannak az inak. Röhög és összetör pár üveggel. A torkunkat égeti a rum, az első órában mégis úgy tűnik, mintha elaltatnánk a szomjunkat. Később az alkohol megragadja a zsigereink között húzódó vizet és nyomtalanul eltünteti. A vesénk, a tüdőnk, a szívünk és a májunk összeszáradva leng bennünk. A véráram lassul, páran


121 lefordulnak a székről, mert porszemcsék tömik el az artériát. Sokan alszanak vagy ájultan morognak magukban, de néhányan erőt gyűjtünk, mert hallottuk, hogy vihar készül. Nem tudjuk, honnan származik a pletyka, de pillanatok alatt terjedni kezd. Ahogy alkonyodik, egy öregember kiabálásba fog. Valamit észrevett az égen, tőlünk nyugatra. Világos csík az. Olyan, mint egy üstökös vagy a sarki fény, merev félkörívben érkezik felénk. Nem éri át a boltozatot, megtörik középen, és fényes csúcsban végződik. Egy villámot sejtünk benne, amely megszédült a melegtől, és nem tud kiteljesedni. Reménykedünk, hogy mégis lesújt majd, és esőt hoz magával. De nem áll meg a város felett, hanem átúszik rajtunk, és kelet felé halad. Utána eredünk. Aki makacs, két lábra áll, és követi. Egy légyraj kísér minket, a szárnyaikat egymáshoz csomózták, mintha fekete gyöngysor kelne életre. Mi is fogjuk egymás kezét, hosszú láncot alkotva ballagunk a sötétben. Nem sietünk, hová is rohannánk, hiszen a fényár lépést tart a lábaink ütemével. A csúcsa percről percre fényesebb. Ahová lecsap, ott elpusztít mindent, de a mennydörgést zápornak kell követnie. Fülelünk, hátha az ég végre zengeni kezd. A hangját akarjuk hallani, mert az felhőszakadást jelent. Egyre közelebb ér hozzánk, fényes farka a földhöz koppan. Olyan erősen ragyog, hogy muszáj behunynunk a szemünket. Én hátra kerültem a sorban, egy megkopaszodott kislány mögé. Sírdogál szegény. Azt súgom neki, ne félj, mindjárt esni kezd. Nézd, esküszöm neked. Figyelj csak! Most.


Szilágyi Károly

Borbély János halálhírére Ha most nekrológot írnék, valószínűleg én is elkövetném azt a hibát, amit az erre szakosodott búcsúztatók jó része szokott: a halott ürügyén önmagamról beszélnék. Ha nem nekrológnak veszem ezt a kis írást, talán nem lesz annyira zavaró, hogy valóban „beleírom” magamat is. Hiszek a telepátiában. Vagy két héttel ezelőtt Szlovéniában jártunk egy delegációval, s hazafelé tartva útközben szóba került valahogy, milyen szép, de nehéz dolog a fordítás. Minthogy olyan emberek társaságában voltam, akiknél nem kell félni, hogy a históriám harmadik mondatánál közbeszólnak, nekifogtam egy történetnek, amelynek főhőse történetesen Borbély János. Így kezdtem a mondandómat: – Volt nekem egy jó barátom… – ekkor szégyenkezve észbe kaptam – …hogy harapnám el a nyelvem a múlt időért… szóval van nekem egy jó barátom, halálos beteg szegény, de még van. Lehet, hogy pont ekkor intettél búcsút, drága Jánosom, valahol a van és a volt határán? Nálunknál jóval fiatalabb közös barátunk, Fenyvesi Ottó levelében olvasom a halálhíred ma délelőtt: „…János meghalt ma reggel, álmában elszenderedett! Temetése szombaton, 15.45-kor lesz a városi temetőben. Tisztelettel Géza, a fia.” Rápillantok a naptárra: a szombat, az nekem jó, feltétlenül ott leszek, a biztonság kedvéért, gondolom magamban, rákérdezek még, hogy most szombaton, 14-én? Erre rátéved a tekintetem az e-mail keltére: hat nappal ezelőtti! Én meg pont hat nappal ezelőtt indultam egy lengyelországi útra egy csoporttal, s tegnap este értem haza… Azért a Jánosról szóló históriát elmondom. (Hátha valaki nem ismeri még.) Borbély János barátommal arról beszélgetünk, ki min dolgozik éppen. Mondom, hogy Vidosav Stevanović Nagyárok című novelláját fordítom. Te, mondja János, ha jól emlékszem ezt a novellát én is lefordítottam. Jó ég, mondom, akkor most csináljam, ne csináljam? Minthogy az én megbízásom egy teljes Stevanović-kötetre szól, s ennek egyik novellája a Nagyárok, abban maradunk, hogy nem ez az első eset a világirodalomban, hogy egy művet többen is lefordítanak, folytassam nyugodtan a munkát. János megmondta, hol jelent meg a fordítása – már nem emlékszem rá, talán a Hídban? – de persze eszem ágában sem volt elolvasni. Aki nem


123 volt még hasonló helyzetben, el sem tudja képzelni, mennyire meg tudja az embert bénítani már a puszta gondolata is annak, hogy valaki már járt előtte a szűznek hitt területen, igazán semmi szüksége rá, hogy még azt is megtudja, miként szántott, mit vetett az illető. Végigszántottam-vetettem hát a magam módján a Nagyárkot, s amikor elkészültem vele, leültünk Jánossal egy kávéra. Na, ijesztgettem évődve, most összevetem szépen a két fordítást, aztán majd meglátjuk, ki a legény a gáton, melyikünké a jobb. Össze is vetettem, mondatról mondatra, rávetítve, természetesen, az eredetire is. Tanulmányt lehetne írni róla, itt csak az összbenyomást mondom: az egészen rövid mondatokat kivéve nem volt egyetlenegy szóról szóra megegyező szövegrészünk! És mindketten a lehető legnagyobb mértékben hűek maradtunk az eredetihez, és mindkettőnk munkáját – ha szabad a magaméról is nyilatkoznom – igen jónak találom. Döntetlen, mondom Jánosnak, amikor legközelebb találkozunk. Hanem egy megoldásodért, mint Richard király azért a bizonyos lóért, az országomat odaadnám. Egy frappáns jelzőről volt szó, ebben a szövegkörnyezetben: „Fekszünk a kórházi ágyon. Hanyatt. Szederjes kezeink ernyedten nyugszanak a takarón.” János zseniális érzékkel kibányászta valahonnan szókincse mélyrétegeiből a szederjes kifejezést, nálam meg a se íze, se bűze elkékült szerepelt. Semmi gond, mondja János, vedd át, neked adom. Köszönöm, rendes vagy, de nem fogadhatom el. Ez a te leleményed, idegen tollakkal nem ékeskedem, mondom önérzetesen. És, nevessenek ki érte, leadtam a kéziratot az Európa Könyvkiadónak a gyenge megoldással. Mit tesz Isten? A kontrollszerkesztőm – sajnos arra sem emlékszem már, ki volt – természetesen belekötött az elkékült kifejezésbe, és kijavította megkékültre. Én száz esetből kilencvenötben elfogadom a kontrollszerkesztő (szerkesztő, lektor) javaslatát, de ezzel a megkékülttel – nyilván a jobb megoldás ismeretében – nem tudtam kibékülni. Mit volt mit tenni, visszamentem szépen Borbély János barátomhoz. Tudod mit, Jancsikám, mégiscsak add kölcsön azt a szederjest. A tiéd, mondta János nagyvonalúan. A Stevanović-kötet kézirata ma is itt hever a fiókomban. Az Európa sajnos visszatáncolt a kiadásától. Aztán a Nagyvilág nemrég megjelentette belőle a Nagyárok című novellát. És első sorában ott van a famózus szederjes – nem mindennapi műfordítói leleményem pompás bizonyítékaként. Eddig a történet.


124

Vár Ucca Műhely 45.

Gyerekkorom óta ismertük egymást. Újvidék külvárosában, a Telepen laktunk, ők a Páva (Paunova), mi a Mogyoró (Lešnikova) utcában. Utcabeli cimboráimmal sokat mulattunk rajta, hogy a házunktól egy jó kőhajításnyira az egyik irányban egy Szabó nevű borbély, a másikban egy Borbély nevű szabó lakott. Utóbbi János édesapja volt. János hét évvel idősebb volt nálunk, nem haverkodott velünk. Tanárnak készült, s később úgy alakult a dolog, hogy rövid ideig engem is tanított a József Attila iskolában. Galamblelkű tanár volt, feleléskor angyali türelemmel hallgatta nyögdécseléseinket, s ha kellett harapófogóval szedte ki belőlünk azt a keveset, ami az átmenő osztályzathoz kellett. Jómagam elég jó magyaros voltam, hamar megszerettük egymást. Érdekes, hogy ennek ellenére pont egy olyan mondata ragadt meg emlékezetemben, amelyet nem szívesen ugyan, de most kiteszek az ablakba.


125 Egyszer együtt ballagtunk hazafelé tanítás után, és arról faggatott, mit olvasok éppen. Annyi eszem már akkor is volt, hogy a magyartanárának nem mondja el az ember, hogy olvasmányainak több mint fele félpengős ponyva, úgyhogy felsoroltam néhány jól hangzó könyvcímet, ami hirtelen eszembe jutott. Az egyiket nem ismerte, rákérdezett, hogy ki a szerzője. A szerzője? – kérdeztem vissza, hát én azt sosem szoktam megnézni. No, az nagy szamárság, Karcsesz, mondta, s ezzel elintéztük a dolgot. Azóta megnézem. Sőt, a fordítóét is. Utóbbin egyébként sokat töprengtünk, jó-e az, ha az olvasó hirtelen megáll egy mondatnál és visszalapoz a könyv elejére, hogy megnézze ki a fordító. Mert az még hagyján, ha szakember vagy netán kolléga az illető, csettint egyet egy jó fordítói leleményen, s kíváncsi az elkövetője nevére, de ha valaki azért áll meg, mert bicsaklik a szöveg, mert a forrásnyelv ismeretében azon töri a fejét, vajon milyen kifejezés is állhatott az adott helyen az eredetiben, vagy mert még egyszer el kell olvasnia az egész mondatot, akkor nagy baj van. Nem tudom, csak feltételezem, hogy János barátom édesapjától örökölhette azt a hallatlan precizitást, amivel dolgozott: az a zakó ne szorítson sehol, ne lötyögjön, úgy álljon a viselőjén, mintha ráöntötték volna. Az a fordítás ne csikorogjon, ne zökkenjen, ne bitangoljon el az eredetitől, de térjen el nyugodtan, ha az kell hozzá, hogy természetesen „üljön” a célnyelvben, hogy lehetőleg ugyanazt az asszociációs folyamatot indítsa meg a fordítás olvasójában, mint abban, aki az eredetit olvassa. Míves fordító volt – azt hiszem ez rá a legmegfelelőbb jelző. Lassan dolgozott. Mint az ötvösmester egy hatalmas ezüst dísztárgyon. Miután elolvasta a lefordítandó mondatot, eszébe sem jutott lepötyögni az első kézenfekvő megoldást ütött-kopott írógépén, vagy újabban szerény tudású kis számítógépén, előbb kutatott egy sort a memóriájában, szótárban, szakkönyvben ha kellett, méricskélt, ízlelgette, passzítgatta a szavakat, s csak akkor írt le valamit, amikor tökéletesnek vélte. Aztán, amikor elkészült egy féltucatnyi oldallal, elolvasta az egészet újra, csiszolt, cizellált, javított, törölt, s amikor már nagyon-nagyon sürgette a szerkesztő a kéziratot, nagy szívfájdalmak közepette megvált tőle és elküldte a kiadónak. Több mint száz szerb és horvát szerző művét fordította le magyarra! Olyan szerzőkét, mint Ranko Marinković, Mirko Božić, Mirko Kovač, Dragan Velikić, Aleksandar Tišma, Ranko Marinković, Boško Ivkov. És természetesen Danilo Kiš. Jánosnak „opciója” volt Kišre a Forum Könyvkiadónál. Még meg sem száradt a nyomdafesték Kiš legújabb könyvén vagy a tinta az érte kapott díjon, János már fordította is. Remekül. De nemcsak a fordítót szerettem benne. Emberként is kiváló volt. Vagy egy évtizeden át közvetlen főnökömet tiszteltem benne az Újvidéki Rádiónál, de soha, egyetlen gesztusával sem éreztette velem, hogy ő a gazda, én meg a beosztottja. Sosem parancsolt, csak kért. És kérdezni, kérni le-


126

Vár Ucca Műhely 45.

hetett tőle bármit – mindig és mindenben segített, minden kósza ötletemre rábólintott. Hétfőn eszembe jutott, hogy riportot szeretnék készíteni a kelet-szerbiai urániumbányáról vagy a hvári levendulaolaj-ütő szövetkezetről, kedden már utazhattam is. Dicsérni is tudott, a Jóisten áldja meg azért a sok szép szóért, amelyekkel szerény firkálmányaimat illette. Legutóbb két évvel ezelőtt egy bajai könyvbemutató utáni vacsorán beszélgettünk hosszan, jóízűt, négyesben, Ilonkával, a párjával, és Erikával, a párommal együtt. Akkor érett meg bennem a gondolat, hogy közelgő nyolcvanadik születésnapjára azzal lepjük meg, hogy elvisszük őket pár napra Szlovéniába, egy nem szokványos körútra. Szép lassú, öreges túra keretében megmutatjuk nekik Maribort, a szülővárosomat, megmártóztatjuk őket szlovéniai unokatestvéreim visszafogott, de érzékelhető vendégszeretetében, szlovén népdalokat énekelünk nekik nagynéném harmonikakíséretével a Pohorje tövében, megnézzük a mutai ezeréves zsindelyes körtemplomot, ellátogatunk Repnikék – apa is, fia is európai hírű festőművész – műtermébe… De amikor eljött az ideje, már nem vállalták az utat – legnagyobb bánatomra… Talán nem puszta véletlen, hogy éppen Szlovéniában ért az utolsó üzenete. Hiszek a telepátiában. Nyugodjál békében, kedves barátom. Gyúró, 2014. június 12.


Számunk szerzői Papp Sándor (1936, Biri) a veszprémi Pannon Egyetem professor emeritusa.

Abdulah Sidran (1944 Szarajevo) szülővárosában él.

Mák Ferenc (1956, Becse) a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet külső munkatársa.

Debreczeny György (1958, Budapest) Sőt mi több című verseskötete 2011-ben jelent meg.

Kilián László (1961, Várpalota) a veszprémi Művészetek Háza igazgatóhelyettese.

Jódal Rózsa (1939, Újvidék) Kosssssava című novelláskötete 2010-ben jelent meg a Forum Könyvkiadónál.

Dragan Velikić (1953, Beograd) szerb író és publicista. Muharem Bazdulj (1977, Travnik) boszniai újságíró, műfordító. Szarajevóban él. Petrik Iván (1971, Balassagyarmat) Pápán levéltáros. Hörcher Eszter (1984, Budapest) Budapesten él. Daša Drndić (1946, Zagreb) horvát írónő, a Rijekai Egyetemen oktat. Sonnenschein című regénye 2010-ben jelent meg a Kalligramnál. Ircsik Vilmos (1944, Városlőd) Veszprémben él. Kertek és kerítések címmel jelent meg novelláskötete 2014-ben.

Brassai Zoltán (1948, Mosonmagyaróvár) a veszprémi Lovassy Gimnázium nyugalmazott irodalomtanára. Sándor Zoltán (1973 Nagybecskerek) az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanult. A Magyar Szó napilap munkatársa. Szabadkán él. Csík Mónika a Magyar Szó munkatársa és a muzslyai Sikoly folyóirat szerkesztője. Szabadkán él. Utolsó kötete: Hattyúnyakú (versek; zEtna Könyvkiadó–Fiatal Írók Szövetsége 2013) Mosonyi Kata Budapesten él. Nagy Zopán (1973, Gyoma) irodalmi-művészeti folyóiratokban publikál 1993 óta.

Petko Vojnić Purčar (1939, Szabadka) horvát író. Újvidéken él.

Gál Csaba (1968, Kecskemét) Székesfehérváron él.

Bora Ćosić (1932, Zagreb) regényét A családom szerepe a világforradalomban címűt számtalan nyelvre lefordították. Belgrádban tevékenykedett, évtizedek óta Berlinben él.

Novics János (1974 Mosonmagyaróvár) a PORT.hu rovatvezetője, Budapesten él. Szilágyi Károly (1940, Maribor) műfordító és hivatásos tolmács. Gyúrón él.


Profile for Művészetek Háza

Vár Ucca Műhely 45.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 45. szám 2014/3 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László Kiadja a Mûv...

Vár Ucca Műhely 45.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 45. szám 2014/3 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László Kiadja a Mûv...

Advertisement