__MAIN_TEXT__

Page 1

VÁRUCCA MÛHELY 28. VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap

Tartalom

XIII. évfolyam, 43. szám 2014/1 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László E számunk vendégszerkesztôje Ladányi István Kiadja a Mûvészetek Háza, Veszprém, Vár utca 17. Telefon: +36-88-425-204 Drótposta: varuccamuhely@gmail.com

Kéziratokat nem ôrzünk meg és nem küldünk vissza!

A kiadásáért felel Hegyeshalmi László, a Mûvészetek Háza igazgatója

Nyomdai munkálatok: OOK-Press Kft., Veszprém Tördelés: Dénes Tamás

ISSN 1586-7838

Láng Zsolt: Lépcsôk (novella) Farkas Wellmann Endre: Hóballada (vers) Visky András: Az ügynökkérdéshez (vers) Egyed Emese versei Selyem Zsuzsa: A jó ég (novella) Felméri Cecília: Kakukk; Mátyás, Mátyás (filmszinopszis) Lakatos Róbert: Csendország; Bahrtalo (filmszinopszis) Felméri Cecília–Lakatos Róbert: Drakulatúra. Egy importált mítosz története (filmszinopszis és forgatókönyv) Tömöry Péter: Szavak közt szabadon (novella) Serestély Zalán: Apostolu kövei (novella) Orbán János Dénes: Misi mackó – tankönyvverzió. Herélt, cenzúrázott, szelídített változat, kölköknek Muszka Sándor: Fehérnépecske bugyiharisnyába (Székely Balett) Balázs Imre József versei László Noémi versei

40 44 46 48

KÖNYVRÔL KÖNYVRE

51

Mosonyi Kata (Balázs Imre József: Blanka birodalma) Heizinger Anita (László Noémi: Labdarózsa) Tokos Bianka (Orbán János Dénes: Sándor vagyok én is...) Brassai Zoltán (Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek) Hörcher Eszter (László Noémi: Föld) Gyôrfi Anna (Bodor Ádám: Verhovina madarai) Hörcher Eszter (Ferenczes István: Ordasok tépte tájon) Guttmann–Semsák: Volt egyszer egy…

51 55 57 60 63 67 71 74

Éltetô Erzsébet: A pillanat poétái. Magyar irodalom, 2013 – toplista

77 81

Támogatók: Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata Nemzeti Kulturális Alap Mûvészetek Háza, Veszprém

A címoldalon Baráth Ferenc plakátja látható

3 6 7 9 11 14 15 16 27 35


Cindy Schmid (Németország)

Számunk képanyagát az Erdélyi napok rendezvénysorozat részeként megvalósult 1914. mail art-kiállítás képanyagából állítottuk össze. A tárlat látogatható: Művészetek Háza – Dubniczay-palota, Magtár (Veszprém, Vár u. 29.); 2014. március 31. és április 30. között, hétfő kivételével 10 órától 17 óráig.


Láng Zsolt

Lépcsők

Sok mindenki lehetne ennek a történetnek az elbeszélője. Akár egy postagalamb is. Vagy egy lépcső. Bár kétlem, hogy egy lépcső alkalmas volna erre a szerepre. Amilyen lassú a felfogása, már a legelején leragadna valaminél. Például hogy miért a kiszáradt Tvrtice patakra visz le, és miért nem a pár méterrel arrébb található festői tengeröbölre? Eszébe sem jut, hogy ha az öbölhöz vezetne, az is teljesen felesleges volna, ugyanis a tengerparti házban lakók nem járnak ki: a férfi hosszú évek óta tolószékbe kényszerült, a felesége pedig allergiás a tengerre. Mellesleg a nőt egyéb allergia is gyötörte. Többek között a padlásra vezető falépcső reccsenésétől hisztériás rohamot kapott. Márpedig a padláslépcső nem csupán recsegett, hanem döngött is, sőt dübörgött, méghozzá elég gyakran. A férfi két dolog miatt kúszott fel (a szó szoros értelmében) ezen a meredek falépcsőn, maga után rángatva kerekesszékét. Egyrészt fent volt a manzárdszoba, ahonnan már gyerekkora óta szerette nézegetni a messzeségbe vesző tűzhányókat, amelyek közül már csak a legtávolabbi eregetett néha-néha egy-egy füstkarikát, bár lehet, csupán a tövében lakó halászok égették az elszáradt szőlővesszőket (mert nemcsak halásztak, hanem szőlőt is termesztettek). Másrészt a padlás sarkában, a tetőhöz tapadva állt a galambdúc, amit még nagyapja eszkábált. A férfi megörökölte a házat is, a galambokat is. Amióta lebetegedett, azóta többet foglalkozik velük. Postagalambok, összesen négy pár. Az egyik szivárványos nyakú hímet különösen megkedvelte, nevet is adott neki, Kolumbusznak hívja. A többieket hol így szólítja, hol úgy. Kiröpteti őket minden nap, aztán messzelátóján figyeli, ahogy sebesen eltűnnek Kosljun felé. Hát igen, mit is remélhet egy tolószékhez láncolt férfi? Talán hogy a galambok megtanulnak beszélni, és elmondják, mit láttak odafentről. A férfi betegsége lassan, de elkerülhetetlenül súlyosbodott, ingerült szótlansága is jegesebb lett. Ha ő volna ennek a történetnek az elbeszélője, azt mondaná, a feleségével semmiben nem maradtak társak, csak a mogorvaságban. Napokat képes volt étlen-szomjan a padláson tölteni. Ha az asszony mesélne, elpanaszolná, férje csak azért járt a padlásra, hogy őt bosszantsa. Hát igen, lehetséges hogy a szemrehányás vagy a bosszú alakzatai irányították a férfi viselkedését, ám végül nem hagyta magát belerángatni a lealjasodási folyamat mókuskerekébe, sőt, hogy kikerülje az efféle gyakorlatot, elhatározta, papírt és ceruzát visz fel, és írni fog. Egyik nap neki is látott. Ám sehogy nem jutott előre. Leírta az első mondatot, többször elolvasta, majd összegyűrte a papírt. Leírt egy másik mondatot, elolvasta, széttépte.


4

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Napok múltán lett végre egy kilencszavas mondata, amit nem volt szíve eldobni. Úgy érezte, valamit kezdeni kell vele, valahová elmenekíteni, egy szív oltalmára bízni. Felmarkolta a lapot, óvatosan leszakította róla a mondatot, majd a keskeny papírcsíkot összehajtogatta. Beillesztette Kolumbusz gyűrűjébe, aztán hess, a markából kiröppentette a madarat… Kolumbusz rögtön tudta, feladatot kapott. A postagalamboknál nem úgy van, mint az embereknél. Esetükben az emlékezet, vagy emberi párhuzamot használva, mondhatni a személyesen megélt tapasztalat: öröklődik, átszáll szülőkről fiaikra. Kolumbusz is magában őrizte ősei életét, emlékezett a nagy vesszőkosarakra is, amelyekben az utazók (főképp hajósok) magukkal cipelték őket, hogy híreket küldhessenek családjuknak vagy üzlettársaiknak. A gyűrűjébe tűrt levél felélesztette a szunnyadó emlékeket, a feladattól megmámorosodva röpült messzire. Így lelt rá Kosljun közelében arra a párhektáros szigetre, ahol egy férfin és egy nőn kívül csak kutyák meg kecskék éltek, árnyéktalan fügefák társaságában. A férfi épp a nőt búbolta, valahogy úgy, ahogy a derék kecskebak teszi a szarvatlan nőstényekkel. Aztán kéjesen hátra alélt, és magával rántotta a nőt is. Szép volt a nő hasa, verejtékcseppek ragyogtak köldöke körül. Öle kiürült madárfészekre hasonlított. Nem csoda, ha Kolumbusz szinte belezuhant. A nő megrémült, de nem sikoltozott. Remegve a madár után nyúlt, két tenyerébe emelte, csak azután ült fel. A dagadt törpe bódultan hortyogott mögötte. Hűvös, nedves volt a nő tenyere, jólesett Kolumbusznak az érintése. A nő, miután kibetűzte a kilenc szót, némi gondolkodás után keresett egy hegyesre csiszolódott puha, fekete kavicsot, és a kilenc szavas mondat alá odaírta a saját mondatát. Visszatűzte a galamb lábára a papírdarabot, a galamb pedig, jóllehet elcsigázta az ideút, azonnal hazaindult. Gazdája csalódottan fogadta, nyilván úgy vélte, még mindig az ő levele fityeg a gyűrűjében. Végül mégis felfigyelt arra, hogy nem hosszában, hanem keresztben tűrték össze a papírt… Amit motyogva kiolvasott, abba egészen beleszédült. Csak lassan tért magához. Akkor odakuporodott a manzárdszoba asztalához, és egyetlen szuszra teleírt egy lapot. Aztán lekörmölte még egyszer, tömörebben, hogy ráférjen egy kisebbre, amit beszuszakolhatott az alumíniumgyűrűbe. Kolumbusz nem tudott olvasni, a szavakat sem értette volna, mégis kitalálta, mi van a levelekben. Mindez váratlannak és persze hihetetlennek tűnhet, mégis így volt. Megértette a mozdulatokat, az ujjak izgatott remegését, vagy ellenkezőleg, merev tartózkodását, tétovaságát, szinte bűntudatos bizonytalankodását… A férfi el nem mozdult az ablakból, amíg postása viszsza nem tért, jóllehet bármennyire is kedvező volt a szélirány, fél napba is beletellett az út… A nő, amikor felismerte a közeledő küldöncöt, a part felé rohanva, két karral integetni kezdett, kis híján maga is szárnyra kapva. Ha a kutyák is a közelbe merészkedtek, szikrázva mordult rájuk, mindenre


5 elszántan, s erre még a falkavezér is behúzott farokkal kushadt messzebbre. Kolumbusz fel nem foghatta, miért nem találkoznak végre, mármint a nő miért nem indul neki. Az egyértelműnek miért nincs egyetlen értelme. Aztán persze megismerte a kopott bőrnadrágjában peckesen járkáló, korbácsát lóbáló törpét, megismerte a nőt felügyelő kutyákat. Látta a búbolásokat, látta a nő kibuggyanó fájdalomkönnyeit. Bár ebben tévedett: nagyon jól lehet úgy élni, hogy az ember semmit nem vár az élettől. Egyre szomorúbban szállította a leveleket. Ismeretlen közöny telepedett rá, madárlelke megkeseredett, szíve majd megszakadt az értelmetlennek hitt erőfeszítéstől. A dologhoz tartozik, hogy a nyolc galamb közül ő volt a leginkább mélabús alkatú. A lépcsőkhöz hasonlóan ő sem lett volna ideális elbeszélő. Hamar belegabalyodott mondvacsinált gondokba. Képes volt ilyesmiken törni a fejét: ha egy férfi azt álmodja, hogy kukoricaszemeket dobál egy galamb kitátott csőrébe, és ettől a galamb öklendezni kezd, akkor az homoszexuális hajlamtól való félelmet jelez, de ha egy galamb azt álmodja, hogy kukoricaszemekkel töm egy kapálózva tikkadozó férfit, ennek az álmomnak a galambra vonatkoztatva vajon ugyanaz-e a jelentése? Aztán egyik levélben a nő életbevágó dolgot kérdezett. Abból is sejthető volt a kérdés súlya, hogy a nő mindig nedves tenyere száraz lett, mint a napon égetett agyag. A férfi válasza sokat váratott magára. Végül elkészült, de szokatlanul vékony lett az összehajtogatott levél. Baljós sejtelmekkel vitte magával. Amikor megpillantotta a ház felől ijedten, szinte vánszorogva közeledő nőt, belehasított: a nőnek nem szabad elolvasnia a férfi levelét. Hiába mond ellent génjeinek, ösztöneinek, fajtája jellemének, most nem fogja küldetését teljesíteni! Szárnyai azonban vitték előre, mozdulatai olajozottan kapcsolódtak egymásba, agyának műszerei hibátlanul tették a dolgukat, úgy tűnt, ha akarja, ha nem, hamarosan célba ér. Ám ekkor felfedezett egy magányos sziklát, nagyjából száz méterre a parttól. Elképedve pillantotta meg a szikla oldalába vágott lépcsősort. A szürke sófoltokkal pöttyözött kőzet kékes árnyalatot kapott a mélység fényeitől. Honnan vezet ide ez a lépcső? Vagy: hová visz? A legfelső fok nedves felszínén vakítóan tükröződött a nap, olyan fehéren, mint a makulátlan papír. Mindez fenyegető, de akár megnyugtató is lehetett Kolumbusz számára. Hirtelen belefordult egy bukfencbe, majd mint a bukómadarak, összezárta szárnyait, előrenyújtotta fejét, kinézte a lépcső tetején vakító foltot, bemérte magának összes műszerével, végül lehunyta szemét. A nevenincs szigeten élő nő nem látta, hova tűnt a galamb. Ha ő meséli ezt a történetet, valószínűleg másképp alakítja a végét. Az is lehet, kitalál magának egy egész regényt, vigasztaló befejezéssel. Vagy a mesélést ráhagyja a bőrnadrágos hajcsárra, akinek elbeszélésében az élet apró örömei is megjelennek.


Farkas Wellmann Endre

Hóballada hó hull, bár csak a tél mögött s amit a láthatatlan sejtet úgy nézem most a pelyheket mint sok-sok idegsejtet a tájra ahogy ráül a csend s rajta mint bőr, megül a hó érzékeny, nedves és fehér azt hiszem, ölelni volna jó minden pehely egy üzenet s a csillogás is látomás sok álom fénybe törve csak hó és áltatás de egyszer, ha rágyúl a fény s mint bőrön a guruló cseppek lemossa a tájról az olvadás a titkokat, a csendet s a szerelmet.

Mózes Katalin (Budapest)


Visky András

Az ügynökkérdéshez

A végakarat A poromat is vidd magaddal, mondta anyám, ne hagyj itt belőlem semmit, mondta, miután aláírta végakaratát. A fogság földjében nincs megnyugvása a testnek. Hároméves voltam. Szétomló betűk, egymás mellé rekesztett idegenek. N.-re hagyta mind a hét gyermekét. Egy milicista jött meg egy másik hivatalos személy. Okmánybélyeget is hoztak. És pecsétnyomót, lila pecsétpárnával. Ortodox keresztet vetettek, amikor elmentek. Soha nem láttuk őket ügyetlennek. Anyám elmosolyodott. Próbáltam elképzelni, hogyan földeljük el, de nem ment. Úgy szerettem a testét, mint a tenmagamét. Keze karomon nyugodott, hidegen, erőtlenül. Öt hideg gyertya nyoma a csuklóm felett. Megmaradt, itt van. Jönnek Isten szárnyas besúgói, mondta, és lecsuklott halálszép feje a hideg szalmára.

A szünetjel Amikor a titkosrendőrség ügynökei jöttek hozzánk, apám terített asztalhoz ültette őket, majd elővette a Szentírást és felolvasta a besúgók zsoltárát, a Dávid prófétától származó rettenetes maszkílt, az első szótól az utolsóig: Mit dicsekszel gonoszságoddal, / hatalomnak embere? / Hiszen a Mindenható szeretete mindig megmarad! / Romlásomra törsz, te cselszövő! / Nyelved olyan, mint az éles borotva. / A rosszat szereted, nem a jót, / a hazugságot, nem az igaz


8

VÁR UCCA MŰHELY 43. beszédet. // (Szela.) // Szeretsz bántó szavakat mondani, / álnok a nyelved. // Össze is tör téged a Magasságban Lakozó végleg, / megragad, kiránt sátradból, / kitép gyökerestül az élők földjéből. // (Szela.) // Látják ezt az igazak és félnek, / rajta meg nevetni fognak. / Ez az az ember – mondják –, akinek nem kellett a Mindenható oltalma, / hanem nagy gazdagságában bízott,/ és a megrontásban volt erős.// De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, / az Égben Lakó házában lehetek, / bízom a Világ Ura szeretetében most és mindenkor. / Hálát adok neked mindenkor, / mert te munkálkodsz. / Nevedben reménykedem, mert jó vagy híveidhez. És amikor az első Szelához ért és szünetet tartott az előírás szerint, úgy állt előttünk, mint akit Isten lélegzete fojtogat, a másodiknál, Szela!, akkora csönd áradt a szobába, mint két harangütés között, a legvégén meg, amikor teljes valójával a Nevet – áldott legyen! – szólította meg, mintha tűzből tért volna vissza, azon csodálkozva maga is, hogy egyetlen hajszála sem pörkölődött meg, sértetlenül visszatérhetett az övéi közé a hetedik égből, íme, itt van, itt vagyok, lássanak hozzá, uraim, fordult a titkosügynökökhöz, ne féljenek, napjainkhoz napokat told, ugyan miért is teszi az Egyedül Hatalmas...?!, mondta.


Egyed Emese

Három kísérlet

Della libertà álmodtalak és megöleltél véges időmből kiemeltél hagytál röpülnöm magasokba hívtalak szállni magasokba vágytalak mégsem érintlek meg másé vagy nem is érinthetlek egész világban árvaság van elmúlok boldog árvaságban

A jel Messzi város kapuján öreg betű, vasalás dimbes-dombos jóslatok vasrostély a vágy előtt Alkonyatban szemhunyás kockavető angyalok messze: lélek kóborol sorsot kérdez part fölött Virradat jő: válaszolj visszavonó mozdulat könnyek foszló fátyola víg terecske, vak dalos


10

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Himnusz gyermekeimnek Kisfiú, anyádra vigyázz, vigyázzatok egymásra, adjon Isten nektek erőt ama szülésre várva: megszületésre, egyszeri világi szent csodára. Gyermekem, bátor készülő, már egyszer anya lettél; most újra befelé figyelsz, várod, hogy segíthessél: evilágra segíthesd őt, második legénykédet, imádkozom s mint fűzfaág lehajolok elébed: Köszönöm, hogy vállaltad őt, a nagyot, és most őt is, a megszületni készülőt: őrizze az ég őt is. Áldjon meg téged a tavasz, egészséggel, reménnyel, mint termő ág, bontakozhass Teremtőnk szent nevével.


Selyem Zsuzsa

A jó jég

Belép a kerthelyiség kapuján, leengedi a nyakába fülhallgatóját, s miközben telefonján a zenét megállítja, körülnéz. Harminchárom éves, már tud annyit a világról, hogy az örök életet ne tartsa rossz ötletnek. Kipirult-lesült arcok, szól a zene, mindig is bírta az augusztusi estéket, ritmusra lépeget az asztalok között, ma délelőtt úszott az erdőkkel körülölelt, mély vizű tóban, kívül-belül lüktet, az az asztal tökéletes lesz, míg Joker megérkezik. Édes fiam, ezt komolyan gondoltad?, kérdezi a pincért, az meg zavartan néz rá, csorog róla a verejték, félájultan tartja a tálcát, rajta két pohár fröccs, valamint csészealjon olvadozó jégkockák. Kancsót kértem, még akkor is kancsó, ha egy kancsó pont két pohár, capisce? És míg egyik kezével lefelé fordított győzelemjellel mutatja a jámbor léleknek, hogy lépegessen szépen vissza, és hozzon azt, amit kért, kancsó száraz fehér, sok jéggel, másik kezével iPhone-ját húzza újra elő a Damir Doma tervezte, Silent márkájú, olívazöld farmernadrágja zsebéből. Abszolút itt vagyok, te is?, nagyszerű, gyere csak hátrafelé, meg fogsz találni, már látlak is téged, szökellj erre, barátom, meg tudod csinálni, csak pár lépés, kiáltja egyre hangosabban a telefonba, minél közelebb van, annál harsányabban, a végén már egyenesen a fülébe, hogy íme, a cél, átölelik egymást, ezeréve, mondják, meg: mitiszol, merrejártál, pompásan. A közeg? Néhány nő éppen egy árnyalatnyival hangosabban nevet fel, de egyébként semmi: éjfél elmúlt, helyi erők terpeszkednek az asztaloknál, a forróság nem csökkent, hiába csorog a hideg sör lefelé a torkokon. Rendelésüket már nem az álmatag pincér veszi fel, hanem egy zöld szemű, karcsú lány. Joker sört kér, Rod friss jeget. Némiképp kiszínezve elmeséli Jokernek, hogy milyen volt a korábbi pincér. Ott áll a pultnál, nem mer erre nézni. Győztél megint, mi? – mondja Joker, és nevetnek. Győzni győztem, de Wendy az érdekes – válaszolja némi szünet után Rod, majd látva, hogy Joker nem érti, részletezésbe fog – pár évvel ezelőtt az egyetemi könyvtárban volt egy hatalmas buli, huhh, nem tudnám pontosan megmondani, mikor, de szerintem ott voltál, szóval Wendy akkoriban ott szolgált fel, és aztán egy adott ponton elszabadult minden és mindenki, na, dereng valami? Joker figyelmesen nézi Rod arcát, mint aki tökéletesen emlékszik, de valami egészen másra, és várja, hová akar a barátja kilyukadni. Annyit mond mindössze, hogy persze, Wendyt ismerem, nálam is dolgozott. Rod folytatja: ott, a könyvtári bulin Wendyvel


12

VÁR UCCA MŰHELY 43.

szemezgettünk, és rajtam múlt, hogy nem mentünk el semeddig, de hát akkoriban Yomikóra hajtottam, olvasni élet-halál kérdése volt számomra. Persze láttam én Wendy pompás seggét is, nem vagyok vak – nézett fel a lányra Rod. Wendy évekkel ezelőtt azon a könyvtári bulin rendesen belezúgott Rodba. Míg fel nem tűnt ebben a fülledt éjszakában, azt hitte, kigyógyult belőle, és csodálkozva érezte magán, hogy elpirul, miközben gyakorlott mozdulattal kicseréli a hamutartót Rod és Joker asztalán. Jó nő, gondolta Joker, de a fű jobb. Mintha Rod olvasta volna gondolatait, zsebeiből kezdte kipakolni a dohányt, a rolnit, Joker viszont leállította: ezt itt nem lehet, újabban minden hely tele van spiclikkel. Rod megvonta a vállát, azért csak megtekerhetem. Megtekerte alaposan, a kész spanglit gyöngéden beleeresztette könyök fölé feltűrt fehér Lacoste ingje zsebébe, belenézett jó mélyen Joker hatalmas szempillákkal árnyalt kékeszöld szemébe, végigsöpört tekintetével a kifakult Black Label pólón és gyűrt Diesel farmeron, majd megkérdezte, mit csinál újabban. Mit csinálsz újabban? – kérdezte Rod Jokertől, és Joker valami patikáról beszélt, meg az anyjáról, s hogy ez utóbbi szerint a patika van annyira jövedelmező, mint a kocsma, ami igaz is, az egyetlen gond, hogy itt tovább hever a pénz a limbóban, de végül is mindegy, már úgysem bírtam a könyvtárat, két éven át nem láttam természetes napfényt, este kezdődött a meló, hajnalban haza, alvás, este van megint, mint északon. Rod int Wendynek, hogy kérne egy kávét. Joker, ha már volt olyan tapintatlan önmagával szemben, hogy felidézte kétévi, folyamatos, sötét fáradtságát, Red Bullt rendel. Amikor már három hete ott hevertem totál matt állapotban Éva müncheni nappalijában, folytatta Joker, egyszer csak arra ébresztett, hogy két óra múlva a filmstúdióban kell lennem meghallgatáson. Hogy megfogjam a főszerepet a Tarzan 3D-ben. Na persze, gondoltam, de erőm se, kedvem se volt vele vitázni. Mintha két év politoxikomán életmód hagyott volna bármit is tizenöt év versenyúszásból. Mennyibe is került az a film? Rod, miután széles mosollyal köszönte meg Wendynek, hogy kihozta a kávéját, minden figyelmét a tej állagára összpontosította. Meg hogy mennyibe került az a film. A tej szürkés volt, előre-hátra döntötte a kis üvegkancsót, ez kibaszottul szürke, gondolta, majd hallva az összeget, kétszázötven milla, bólintott, igen, erre ennyi kell. Ugyan ki a faszt érdekelhet egy animációs film produkcióján, hogy a hajdani úszóbajnok huszonnyolc éves színész korára leamortizálta a testét, futott át Rodon a gondolat, de nem kérdezett semmit. Joker rágyújtott egy cigire. Rod várta, hátha folytatja a müncheni fejleményeket, de aztán látva, hogy Joker csak ül rezzenéstelen arccal, ő is rágyújtott egy cigire, majd néhány olvadozó jégkockát kanalazott a borába. Ez a jó jég, mondta Rod.


13 Joker egy pillanatra odanézett, majd elképedt pofát vágva Rodra emelte tekintetét, benne a kérdéssel: csak nem? De hát nézd, milyen átlátszó. Biztosan kiváló minőségű vízből gyártják. Á, mindenütt szimpla csapvizet használnak. Ez meg kimondottan vacak, mert amit te átlátszónak mondasz, az valójában egy felületes fagyasztás. A Könyvtárban az én dolgom volt a jéggép szemmel tartása is, akkor volt ilyen a jég, amikor ilyen dögmeleg éjszakákon az egész város ott tolongott nálunk, percnyi szusszanást nem hagyva rendelték az italokat, mi meg kénytelenek voltunk hamarabb kiszedni hozzájuk a jeget. Te Joker, szerinted mit találjak még ki, hogy Wendy idejöjjön? Á, megvan, mondja Rod, és int a pincérlánynak. Valami édességet ennénk a barátommal, mi is legyen, mondjuk brownie, igen, brownie-tok van? Wendy mosolyog: már órák óta bezárt a konyha. Oké, akkor azt mondd meg, hogy kinek van igaza: nekem, hogy ez a jég a legkiválóbb módszerrel a legtökéletesebb vízből készült, vagy Jokernek, aki szerint pusztán azért nem homályos, mert el van fuserálva. Nem tudhatom, én csak felszolgálok. Szóljatok, ha valamit tényleg kértek. De hát tényleg kértük a brownie-t. Vagy hogy gyere velünk egy spanglira most azonnal. Mennem kell, mondja Wendy, és egy másik asztal felé biccent, ahol egy férfi fölemelt üres sörösüveget tart feje fölé. Ja, nekem is. Rod feláll, és a zene ütemére lépked a mosdó felé. Te Joker, ül vissza az asztalhoz, szerinted olyan harminc év múlva mi fog kiderülni, hogy mi manipulált minket? Joker fölnéz az iPhone-járól, elvigyorodik, és zsebébe süllyeszti a delikvenst. A számlát rendeztem, menjünk innen, mondja Joker. A kapuban utoléri őket Wendy, civilben és táskával. Na, hol nő az a jó fű, kérdezi, és közéjük lép. Várfal mellett haladnak el, rajtuk kívül nincsen senki az utcán, mégis minden élénk, vibrál a város, amikor átveszik a cigit, alig érintve egymás ujjait, az az érzésük, hogy átkerültek a másik testébe, és ott közlekednek hárman, egymásban. Mélyre szívják a fenyőillatú füstöt. Visszatartani is jó, mondja fojtott hangon Rod, majd sóhajt egyet: de aztán kiengedni is jó. Körülöttük az augusztusi csillagos ég.


Felméri Cecília

Kakukk Magyar–román kisjátékfilm, 2008 A forgatókönyv egy Baka Andrástól 1958-ban gyűjtött, Dekameronba illő, felnőtteknek szóló moldvai népmese alapján íródott. Egymondatos szinopszis A film egy erotikus mese, tipikusan vígjátéki háromszögtörténet, ahol a ravasz asszony számára nem is a buta férj kijátszása a tét, hanem az, hogy a szerető kiállja-e a próbákat, hogy megkaphassa őt. Rövid tartalmi leírás Kerekes János szeretője Máris, de a lányt a szülei a buta és gazdag Demicshez kényszerítik. Máris nem harcol Júliaként a szegény Jánosért, hanem azon van, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Férjhez megy Demicshez, de megígéri Jánosnak, hogy az esküvő után először neki adja magát. Ekkor kezdődnek a bonyodalmak.

Mátyás, Mátyás Színes magyar film, 2009 Szinopszis „Mátyás király Bécsben halt meg kilencvenben, október vége felé, és meg volt mérgezve. Evett fügét, reggelre kész volt. De már éjszaka rosszul volt, és reggel... meghalt.” Egy animációs dokumentumfilm 13 percben Kolozsvár lakóiról, és arról, hogy mit tudnak a kolozsváriak városuk híres szülöttéről, Mátyás királyról. „És annyit még tudok mondani, hogy Mátyás király a szobornál lovon ül. Ennyi. Hát többet mit mondjak?”


Lakatos Róbert

Csendország Színes magyar dokumentumfilm, 2002 Szinopszis Milyen jelentősége lehetne egy fényképezőgépnek egy tízéves kisfiú számára a csend országában? Mert a gondolatokat nagyon nehéz kifejezni jelbeszéd segítségével. Élményekről és érzelmekről szól ez a film.

Bahrtalo Színes magyar–osztrák–német játékfilm, 2008 Szinopszis Hogyan üssük meg a főnyereményt? Erre a kérdésre keresi a választ Lali, a nagy kalapos gáborcigány és erdélyi magyar haverja, Lóri. Közös próbálkozásaikat gyakran üldözi balszerencse, de ha mégsem, sikerélményük nem tart sokáig. Viszont tudnak valamit, amit manapság egyre kevesebben. Tudják élvezni az életet. Ebben a neorealista komédiának nevezhető dokumentum-játékfilmben a két főszereplő önmagát játssza. A kamera egy valós barátság viszontagságait követi nyomon különböző kulturális és országhatárokon keresztül.


Felméri Cecília–Lakatos Róbert

Drakula-túra Egy importált mítosz története Dokumentumfilm: 52 perc, HD

Szinopszis Kontextus: Talán a vérszomjas Drakula gróf a leghíresebb erdélyi a világon, csakhogy erről az erdélyiek sokáig nem is tudtak. Az 1989-es változásokig Drakula neve ismeretlen volt „hazájában”, Erdélyben, mert a kommunista cenzúra a tiltott könyvek listájára száműzte Bram Stoker művét. A változások után az erdélyiek meglepődve vonogatták a vállukat, amikor a borzongani vágyó külföldi látogatók a vérszomjas Drakula nyomait keresték. Az első Drakula-túrát egy vállalkozó szellemű budapesti turistavezető szervezte Erdélybe. Az élelmesebb helyiek is hamarosan utánanéztek, hogy ki is ez a Drakula? És ezzel kezdetét vette az azóta is sokat vitatott Drakula-turizmus. Alapkonfliktus: A Drakula-mítosz nem Erdélyből származik, hanem Bram Stoker könyve indította útjára, és Hollywoodnak köszönhetően lett ennyire híres. A mítosz most „visszatért” Erdélybe, és az erdélyieknek, sőt egész Romániának komoly fejtörést okoz: hogy lehetne úgy kihasználni a mítosz gazdasági vonatkozásait, hogy közben ne adják el a lelküket, a valódi történelmüket. Két tábor van, egyik a valódi, bár kevésbé eladható értékekre esküszik, a másik a gazdasági fellendülésért bármit bevállalna. A falusi emberek továbbra is a vállukat vonogatják, amikor Drakuláról kérdezik őket. Közben pedig virágzanak az élelmesebbek által szervezett Drakula-túrák, Drakula panziók és Vámpírkempingek. A film a mai erdélyi realitást kívánja bemutatni a Drakula-mítoszon keresztül, egy posztkommunista társadalmat, amely most tér át a piacgazdaságra, és most kezdi felismerni és kiaknázni a „természeti” adottságait. Az emberek – és természetesen a film is – valójában értékeket ütköztetnek: gazdasági értékeket szellemi értékekkel. Mi a fontosabb? A film szerkezete: A helyenként humoros hangvételű film emberi történetek láncolatán keresztül szeretné megközelíteni a Drakula-mítoszt. Olyan embereket keresünk, akiknek az életére hatással van vagy volt Drakula vagy Vlad Tepes mítosza, bármilyen szinten: könyvet ír róla, Drakula Szállodát nyit, vagy Drakula Halloween-túrát szervez, egy Drakula Szálloda takarítójaként dolgozik, vagy egy horrorház ijesztgetőjeként, elhiszi a mítoszt, vagy kutatja, Drakula-konferenciára jár, Drakula leszármazottjának hiszi magát (vagy valóban az), a kommunista rezsimmel összetűzés-


17 be került a Drakula-mítosz kapcsán, Drakula-kancsót készít, vagy volt vámpírélménye stb. Ezzel a módszerrel különböző társadalmi rétegekhez tartozó emberek történetét ismerhetjük meg, ezáltal egyfajta társadalmi keresztmetszetet kapunk a mai Erdélyről. Ugyanakkor természetesen kidomborítjuk a téma magyar vonatkozásait. Ilyen például a Drakula halála – az első magyar Drakula-film, melyet Lajthay Károly rendezett 1921-ben, még a Murnau filmje előtt; illetve Lugossy Béla – aki talán a leghíresebb hollywoodi Drakula; az Esterházy család Bécsben vásárolt eredete szerint Attilától és Drakula vajdától származtatja magát; a történelmi Drakula és Mátyás király közötti kapcsolat stb.

DRAKULA-TÚRA Animációs dokumentumfilm-forgatókönyv (részlet) Rendezők: Felméri Cecília és Lakatos Róbert

1. KÜLSŐ. ÚT SZÉLE – NAPPAL Az út szélén egy elgázolt kutya tetemét dongják a legyek. Kutyaugatást, kolompcsörgést hallunk. A tetem mellett elhalad egy bárány. Majd még egy. Egy juhnyáj kel át az úton, az autók csikorogva fékeznek, dudálnak. A juhnyáj mellett egy PÁSZTOR megy. Az autók egyre erősebben dudálnak. A PÁSZTOR a botjával megfenyegeti az autósort. A juhnyáj egy bekerített kemping mellett megy el. A kemping fölött nagy tábla: Vampire camping. A háttérben a hegytetőn várrom. FŐCÍM: Drakula-túra


18

VÁR UCCA MŰHELY 43.

2. KÜLSŐ. FŐTÉR – NAPPAL KÖNYVES KÁLMÁN Kolozsvár főterén könyveket árul egy újságos bódé mellett. A háttérben autók mennek, galambok röpködnek. Egy nagy, szőrös mikrofon lóg a képbe. A kép sarkán megjelenik a Rec gomb pirosan. KÖNYVES KÁLMÁN S most miről fogunk beszélni, vagyis hogy miről kell én beszéljek? RIPORTER (OFF) Amit csak tetszik tudni erről a Drakula-históriáról. KÖNYVES KÁLMÁN Hát ismerem a Drakula-históriát. Jártam a Törcsvári szoros… kastélyban kétszer vagy háromszor. Én ott voltam katona Brassóban, na. És utolsó voltam, aki két évet csináltam, légvédelmi tüzérség, szikratávírász és rádió telefonista… voltam. Brassónak az innenső végében. Románia térképét látjuk, amin sorban megjelenik a Törcsvári szoros, Brassó, Cristianu mare, majd 1799. KÖNYVES KÁLMÁN (OFF) És ismerem a Pojánát, mint a tenyeremet 100% és Törcsvár, az a keresztény havasok, magyarul. Cristianu mare. És mondjam el milyen magas? 1799 méter magas. Becsületszavamra… KÖNYVES KÁLMÁNT látjuk ismét, aki a képen kívülre integet, valakit vagy valamit elhesseget. RIPORTER (OFF) De mit tetszik tudni a Drakuláról? KÖNYVES KÁLMÁN mellé beáll egy RÉSZEG EMBER, és a kamera felé integet, majd idétlenül vihog. KÖNYVES KÁLMÁN (idegesen, a RÉSZEG EMBERNEK) … Na te, légy szíves, tűnj el... A RÉSZEG EMBER kimegy a képből.


19 KÖNYVES KÁLMÁN (a kamera felé) Én mindenkit ismerek Kolozsváron… Na most még mit mondjak Drakuláról? Őt eredetileg úgy hívták, hogy Vlad Tepes. S mintha azt mondták, hogy… na ezt most már mondom külön… hogy mintha szerelemgyereke volt Hunyadi… vagyis Mátyás királynak, na. Ez… ezt így hallottam, na. Aztán hogy mi igaz ebből, azt nem tudom. Az, hogy Hunyadi Mátyás bezárta Vlad Tepest Prágában, a prágai várba, igaz, nem tudom, egy-két évet, nem tudom mennyit. Hármat?… vagy Hunyadi Jánosnak? Nem… Nem tudom… Valaki szerelemgyereke volt nem tudom melyiknek. De mintha Vlad Tepes. 3. KÜLSŐ. FALUSI KULTÚRHÁZ – ALKONY A vár aljában levő falu főutcáján van egy épület, melyen azt írja: Kultúrház Aref, alatta banner: Nemzetközi Drakula Konferencia. A kultúrház előtt tűz ég egy nagy, derékig érő bádoghordóban, rajta rács. Előtte áll a KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ. KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ A kultúrház igazgatója vagyok, és a kultúrház elé akarok is készíttetni egy emlékművet néhány zsivánnyal, sorban… egy zsivány, egy tolvaj, egy áruló… karóba húzva. És Vlad Tepes mutatja nekik, hogy ott a vár. Az a legenda, hogy az áruló bojárok építették a várat… Mialatt beszél, átalakul a kép, a kultúrház előtt megjelenik az emlékmű a karóba húzott emberekkel és Vlad Tepessel, aki a várrom felé mutat. RIPORTER (OFF) Drakuláról mikor hallott először? KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ A forradalom előtt. De akkor nem volt túl ismert. Vlad Tepes nem volt vámpír, és erről írtam is egy dalt, melyet neki dedikálok, és remélem, hogy ez majd egy himnusz lesz. Valaki egy fazékban nagy adag megfűszerezett húst hoz (csirkecombot), és leteszi a „tűzhely” mellé.


20

VÁR UCCA MŰHELY 43. RIPORTER (OFF) Elénekelné?

KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ Egy évig írtam, mindig egy-egy szakaszt… most először énekelem tévé előtt… (énekelni kezd) Sokan becsméreltek, Drakula, Havasalföld királya, Könnyű most veled Ujjat húzni bezzeg A dal alatt videoklip-szerűen jelennek meg képsorok: a tipikus Vlad Tepes-közelkép a történelemkönyvből, majd Vlad Tepes csata közben. KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ (énekel) Te büntetted a hazugokat, A tolvajokat és árulókat, A lustaságot, a mohóságot, És a haza árulóit (egy karóba húzott embert látunk, majd még egyet, még egyet, végül egy egész erdő karóba húzott embert) Gyere Tepes a várhoz, Tégy igazságot, Hozz rendet az országba, Erre vár az egész nép. (sok karóba húzott mai öltönyös ember, politikus) A KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ énekel, és előtte lobog a tűz. KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ (énekel) Fenn az Argesen a vár Téged vár, gyere Téged vár az egész nép A fiainkért, a jövőért. (a várrom fölött feljön a hold)


21 Ez az… Esküvőkön, falunapokon énekelek, van egy énekcsoportom is, nyolc férfi van benne. Írtam vagy 12 számot. A KULTÚRHÁZ-IGAZGATÓ nekilát rárakosgatni a bádoghordón levő rácsra a húsokat. A húsok sercegnek. A kultúrházzal szemben egy Drakula panzió van. 4. KÜLSŐ. FALU SZÉLE – NAPPAL A falu szélén van egy házikó, előtte egy árok, az árok szélén ül a TÖRÖTT SZEMÜVEGES (öreg, szakállas, egyik szeme előtt a szemüveg üvege látványosan törött). A völgyben, picit arrébb építkezés zajlik. A házikó előtti kertkapuban egy ÖREGASSZONY áll, és hallgatja a beszélgetést. RIPORTER (OFF) Ön hisz a vámpírokban? TÖRÖTT SZEMÜVEGES Nem, ez csak fantázia. Valami régi dolog, a középkorban féltek az emberek valamitől… a mítosz az csak mítosz. RIPORTER (OFF) Ön nem hiszi, hogy manapság is létezne? TÖRÖTT SZEMÜVEGES Meghalsz, és abban a pillanatban véget ér az élet. Ha érvényes volna a reinkarnáció elmélete vagy a harmadik dimenzió… én éjjel felmegyek a völgyön, de 20 éve senki, semmi. Mert nekem van fent egy gyümölcsösöm. Ha onnan lejövök, pont ide a herceghez érek. Ahogy ezek mondják, a vadász herceghez… ami itt épül. Az építkezést látjuk, egy Drakula-kastély épül. Egy teherautó megáll, és elkezdnek lerakodni róla: denevéreket, farkasokat, kerti szobrokat. Odajön az ÖREGASSZONY, az is leül az árok szélére, hallgatózik, vihorászik, egy virágot rágcsál a szárán. TÖRÖTT SZEMÜVEGES (az Öregasszonyhoz) Gyere, hiszel a sárkányokban, az ördögben?


22

VÁR UCCA MŰHELY 43. ÖREGASSZONY Én nem tudom ezeket a dolgokat, nem tudom… TÖRÖTT SZEMÜVEGES Gyere, na, te hiszel az ördögben… na, mondd csak, hiszel az ördögben vagy nem? ÖREGASSZONY Nem hiszek. TÖRÖTT SZEMÜVEGES Lehet, jön és megfog… ÖREGASSZONY (vihogva) Fogjon téged! RIPORTER (OFF) És a strigoiban hisz? ÖREGASSZONY Én nem hiszek, drága, semmiben. Én a Jóistenben hiszek. Én nem tudom ezeket a dolgokat… RIPORTER (OFF) Drakuláról hallott? ÖREGASSZONY Nem tudom drága, mert nekem nincs tévém sem, íme, ő tudja, de nekünk nincs, itt lakom, nincs áramom… nem tudom ezeket a dolgokat… én tudom, hogy megyek a templomba, imádkozom a Jóistenhez, ilyesmik. De ennél többet… RIPORTER (OFF) És mástól sem hallott róla? ÖREGASSZONY Másoktól hallottam… a tévéből, mikor megyek a lányaimhoz… de nem értek hozzá. RIPORTER (OFF) Mit gondol, van másvilág?


23 ÖREGASSZONY Lehet, hogy van, és lehet, hogy nincs. Azt mondja a vallás… de az ördög tudja, mert onnan senki nem jött, hogy mondja, hehehe. Ez van. TÖRÖTT SZEMÜVEGES Jön a strigoi.

ÖREGASSZONY Hozzád jön, hehehe. Fel oda a hegyre… TÖRÖTT SZEMÜVEGES Én nem félek, mert nem hiszek benne. ÖREGASSZONY Elhiszem, hogy te nem hiszel, mert mész magadnak éjjel is… az erdőben… mint egy bolond. RIPORTER (OFF) És ön félne éjjel az erdőben? ÖREGASSZONY Hát hogyne félnék, ha ebbe az erdőbe megyek!… vagy abban is… de mit keressek én az erdőben éjszaka? Mit tudnék ott keresni? Ott állatok vannak, farkasok, ilyenek… vadak… rossz szellemek…


24

VÁR UCCA MŰHELY 43. 5. KÜLSŐ. FŐTÉR – NAPPAL KÖNYVES KÁLMÁN az újságos bódé előtt ül. RIPORTER (OFF) És a Drakula az vámpír volt? KÖNYVES KÁLMÁN Hát úgy valahogy. Azért hápogták, hogy Drakula. Vlad Dracul. Hát Vlad Tepes és „tepes” az azt jelenti, hogy… na érted, hogy mit jelent, hogy Tepes. Teapa. Karó. RIPORTER (OFF) És az, hogy vámpír, az mit jelent? KÖNYVES KÁLMÁN Mit jelent, hogy vámpír? Hát aki másoknak a vérét szívta, vagy megette… Most ki akartam térni egy másikra. Nem Vlad Tepes, hanem Petru Rares. Arról tudjátok, hogy hol született? Dés mellett, Désakna fölött. Petru Rares Stefan cel Marenak volt a szerelemgyereke. A kép megmozdul, és átfordul Mátyás király szülőháza felé. OPERATŐR (OFF) Szerintem álljunk fel, s akkor kérdezzél arra. RIPORTER (OFF) Fel tetszene esetleg állni, hogy a háttér legyen az az utca, Mátyás szülőháza legyen a háttér. KÖNYVES KÁLMÁN Az legyen az én hátterem? RIPORTER (OFF) Igen, mert látszik azért a háttér is.

KÖNYVES KÁLMÁN beáll a képbe, Mátyás király szülőháza előterébe. KÖNYVES KÁLMÁN Nehezen állok fel, mert kilenc napja átmentem a 68ra… Így álljak csak?


25 RIPORTER (OFF) Igen. KÖNYVES KÁLMÁN Vigyázzba? RIPORTER (OFF) Mindegy, ahogy kényelmesebb… S akkor nem tetszik tudni, hogy az, hogy vámpír és hogy karóba húzta az embereket, hogy kapcsolódik? KÖNYVES KÁLMÁN Ez magas nekem. Én szőlészet-borászatot végeztem… és a legjobb könyves vagyok. Két víz közt születtem, Fűzfa utca 10 szám… Szervusz, te! (valakinek int a képen kívülre) Ő velem egyidős és román. S mondjam meg, hol született? Csucsán. Komolyan. RIPORTER (OFF) S azt tetszik tudni, hogy egy csomó amerikai turista azért jön ide, mert jönnek, hogy megnézzék a vámpírokat meg Drakulát? KÖNYVES KÁLMÁN Itt? Erdélyben?... Ez engem hidegen hagy… vámpírokat… itt Erdélyben!? Nem tudom. Én nem hiszek az ilyesmiben… ááá, akkor most mondok valami mást. Nagysármáson. Ott gyermekeskedtem 13 évet. Sármáson voltak vérszípók. Mondjam meg mik? Azok a hernyók. Ott van egy nagy sánc, ami összeköti a Nagy-Szamost a Marossal. És abban a nagy sáncban voltak vérszípók, na. Hát azok a… azok a kukacok. Hát úgy körülbelül, mint a kicsi ujjam… ekkora. (mutatja a kicsi ujját) És feketék, sötétek. Olyan, mint a giliszta, de vastagabb. Vastag. Én emlékszem rájuk. És mondom, ráragadt az emberre, és szívta a vérét. Vágókép: látjuk a sáncot, és hogy a kicsi ujjára rátapad a vérszívó és kiszívja a vért.


26

VÁR UCCA MŰHELY 43. KÖNYVES KÁLMÁN Komolyan. RIPORTER (OFF) A románoknál ez a vámpír az a strigoi. Erről tetszett hallani? KÖNYVES KÁLMÁN Igen. Igen. Nem, a… Sztrigoi?... Hát valahogy úgy… RIPORTER (OFF) Erről mit tetszik tudni? KÖNYVES KÁLMÁN Nem tudok mondani, na… ilyesmiről nem… na. Én sztrigoiellenes vagyok. RIPORTER (OFF) Miért? KÖNYVES KÁLMÁN Na jó, most mondjam be a filmbe? Mi Sármáson a magyarok, ki tudod találni, mik voltunk… románellenesek, cigányellenesek, száz százalék. Sármásnak valamikor 80%-a tiszta magyar volt, most vagy 35-40%. RIPORTER (OFF) A halál után mi fog történni az emberrel? KÖNYVES KÁLMÁN Nem tudom. Hát ilyesmiről nem tudom, mit mondjak? Nem tudom. Elkorhadunk… Sokan azt mondják, feltámadunk. Én az ilyesmikben nem hiszek. Ez azt jelenti, nem vagyok vallásos… én hiszek a valóságban. RIPORTER (OFF) Drakula-filmet tetszett látni? KÖNYVES KÁLMÁN Mintha igen… de tévében. Nem moziban… És láttam a földönkívüliekről is azt a filmet. Íti… E.T. … Na!


Tömöry Péter

Szavak közt szabadon

Ti, asszonyok és lányok, kik nekem ajándékoztátok éjszakáitokból a nyugalom felét, ti vagytok egyetlen menedékem. Áldottak legyenek azok is közöttetek, akiket csak megsimogattam, akiknek képét minden leremegő szemhunyáskor szívemig sikamlóan érzek. Ti, akik elérhetetlenek voltatok, akiket magamtól az elérhetetlenségig űztem, akiket magamévá szerettem, akiket részegen, akiket kiszámított józanul. Ti, akik belém vesztetek, akik bennem éledtetek magatokká, akik hol és hol nem volt léteztetek, akik csak átcsobbantatok rajtam, mint patak kövein a meztelen vizek… * – Figyelnek. Görnyedt alázattal rebbent föl. – Figyelnek – mondta. *

Az első mese: a fiú meséje Őszbe érkeztünk. Bíborosba. A kapu mögöttünk rácsapódott a házra, ahonnan kiléptünk. Maga alá gyűrte a frissen lehullott leveleket. Mintha örökre. Visszavonhatatlanul. A milicista a járdán állt. A rőt, sárga és még itt-ott penészzölden kivillanó levelek elfedték cipőjét. Mintha az aszfalthoz ragasztották volna. Állókép. Hogy meddig tartott, nem tudom. Mert bennem visszafordult az idő. Mióta áll itt? Mióta figyel? Akkor bizonyosan tudja, hogy… Tekintetemet ráfüggesztettem a diófára, amelyről az első fagytól sebzetten továbbra is hullottak a levelek. A még a fán maradottak közül kiválasztottam egyet. Rátapasztottam a tekintetemet. Miért éppen az maradt fönt a csupasz ágon? Miért áll éppen itt ez a tohonya rendőr? Véletlenül? Elbűvölte a levélhavazás? Vagy? Pár napja érettségiztem. Pótérettségin. Pótérettségit kellett tennem, mert a tavaszi rendes érettségitől eltiltottak. A ballagáson nem énekeltük a parancsba adott éneket: „Partidul în vremuri grele (A Párt a nehéz években)…” Néhányan a „Ballag már a vén diák...” kezdetűt daloltuk. Lagymatagon. Szinte suttogva. Mert az a mi hagyományunk. Hagyták. Aztán jelentés érkezett. Behívatták a szüleinket: „Vigyázzanak! Még egy ilyen nacionalista provokáció, és…”


28

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Anyám reszketett, amikor hazajöttek a szülői értekezletről. És nem szólt hozzám. Egy szót sem. Apám közölte a tényeket: „Pótérettségi, fuccs az egyetemi felvételinek… De megúsztátok!” Este, miután lefeküdtem, hallottam, amit zokogó anyámnak mondott. „A kicsi bőröndöt azért pakolja be… Neki… Ki tudja…” Békés nyár következett. Európában minden csendes. Lett. Miután a szovjet hajók visszafordultak Kuba partjai alól. Nem lesz világháború. „Pedig még az is jobb lenne…” – mondogatta apám. Ha berúgott. Egész nyáron tanultam. Szigorított rendben. Sem strand, sem foci. Letettem az érettségit. Megjutalmaztam magam. Egy mozifilmmel. Szállnak a darvak. Ez volt film címe. Szerelmes film volt. Szép. Egy Szvjetlána Szamoljova nevű színésznő játszotta a főszerepet. A rendőr megmozdult. Elkaptam pillantásomat a diófalevélről. A szemközti épület homlokzatára feszített feliratra ugrott: Éljen szocialista hazánk! Harcolunk a békéért! Vékonydongájú, alattomos szél lopakodott le a hegyekből. Magamnak is gyanús vagyok. Vajon nem tettem-e ma is valamit, valamit, ami miatt letartóztathatnak, kikutathatnak, kihallgathatnak? Mit is mondtam ma délelőtt, amikor a parkban elsétáltunk ezzel a lánnyal gyerekszerelmünk gesztenyefái alatt? Azt, hogy nem tudom, mi vár rám! Hogy korrupt ez az egész… Kimondtam hangosan, vagy csak gondoltam? „A gondolat a legveszélyesebb.” Ezt kimondtam. A rendőr közeledik. Kövér és veres. Mint aki disznóvágásról érkezett. Vagy? Meg kell fogalmaznom magamnak, mit mondok neki, ha ideér és igazoltat! Hogy ehhez nincs joga! Megmondom neki, hogy én egy szabad állam polgára vagyok, szerelmes lehetek, megölelhetem a lányt, akibe szerelmes vagyok. Szabad, nagykorú polgárok vagyunk, akik… Hinni szerettem volna, hogy megmondom neki. Hinni szerettem volna, hogy ez így is van. De nem tudtam egymás mellé rakni a szavakat. Pedig hány alkalommal tanították mindezt nekünk… Én csak Burckhardt Márta osztálytársnőmre gondoltam. Aki kilencedik osztályban a padtársam volt. Akit egy délelőtt a latinóráról vittek el. Ő visszaszájalt. A bőrkabátos ott vágott ököllel az arcába. Valódi horogütés volt. Szakszerű. A latintanár csak állt, megmerevedve a katedrán. Hallgatott. Amíg Mártát hátracsavart kézzel kilökdösték az osztályból… És ott folytatta, ahol abbahagyta a leckét: „Ego tu mihi fili, Brute? (Te is fiam, Brutus?)” Mártát azóta nem láttam. Sem én, sem senki más. Állítólag öt évet kapott… Én csak a gyűlést látom képzeletemben, amikor elítéltük őt… Egyhangúlag… Burckhardt Márta verseket írt… Szerintem rosszakat… Ezért emeltem föl én is a kezem… A szavazáskor… Takarózás! Hárulás! Most mivel fogok takarózni?


29 Ha rám néznek, már át is tapogatnak a pillantásukkal. Magukévá teszik az érzéseimet. Sejtéseimet bizonyítékká alázzák. Minden pillanatban számot kell adnom magamról magamnak. Esti imádság helyett leltározok: menynyit kaphatok a kételyért, a gondolatért, az imádságért… Hány évet… Azért, hogy?... Nem kell kérdezzenek. Mindent tudnak… A hajam túl hosszú volt. Ebbe beleköthet ez az idióta. Az iskolában is ezzel szekíroztak! A hosszú haj, mint politikai engedetlenség… Vétség a szocialista erkölcs ellen… És ha kihallgatta, hogy mi történt ott bent a szobában? A lány sikongott… Kéjesen… Gyönyörű volt… Átjárnak a csókjaimon. Szerelmembe dörgölik szennyes érdeklődésüket. Belém költöznek. Ott laknak az érzékeimben. Jegyzőkönyveik ringyója vagyok… Én azon az estén vesztettem el szüzességemet. A lány mint védtelen állat bújt a karom alá. Be kell bizonyítanom, hogy nem hiába bízott bennem! Nem hiába avatott férfivá. Hogy meg tudom, meg fogom védeni… Remegtem a milicista és pillantásom között feszülő húron… Ezek régóta figyelnek. Figyelik anyámat, apámat, a latintanárt. Mindent tudnak. Mit? Mikor? Miért? Úgy ahogyan ők akarják. S oda hatnak, hogy én is úgy akarjam. Fogalmazom saját följelentésemet, vallomásomat, védbeszédemet, az ítéletet is, az enyhítésekkel együtt… Tudatlan polgári családban nőttem fel, nem juthattam el még az egészséges pártos gondolkodásig, a marxizmus-leninizmus és a tudományos szocializmus tételeiig… Mindezzel csak az iskolában találkoztam, de… Anyám és apám nem marxisták, de igyekeznek… Förtelem! A milicista elénk érkezett. Olyan közel, hogy csak egy nagy vörös foltot láttam belőle. A térdem megroggyant. Nekiestem. Zuhantamban belevágtam öklömmel az arcába. Összegörnyedt. Megragadtam a fülét. Fejét nekirántottam a térdemnek. Hallottam, ahogyan reccsen az orrcsontja. Nadrágom nedves lett a vértől. Leesett. Kíméletlenül rúgtam. Ahol értem. Felemelkedtem. Nem mozdult. Körülnéztem. Az utca üres volt. A lány, életem első nője, sehol. Remegtem, de nem féltem. A vér vagy az ernyedt ősz illata megnyugtatott. A bizonyosság békéjében. Felnyaláboltam egy marok levelet, és letörültem a vért a nadrágomról. És a milicista arcáról. Félig nyitott szemhéja mögül mintha köszönte volna a tekintete. Leültem a járdaszegélyre. Ott talált meg a patrula. A járőrszolgálat. Mielőtt betuszkoltak az autóba, megvertek. Módszeresen, indulat nélkül. A rendőrségre vittek. Másnap a fogdában rám eresztették a rendőrömet. Vegyen elégtételt rajtam. Arca véraláfutásos, tekintete bávatag. Rám nézett és halkan kérdezte: „de ce?” (miért?)


30

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Fel kell jelentenem magam a józan ész ítélőszékénél. Gyanús vagyok magamnak. Nem feleltem. Ő sem. Kiment. A többiek kiröhögték. Bejöttek és bevégezték, amit ő nem tudott. Vagy nem akart. Csak a karom tört el. Átadtak az ügyészségnek. Nem a szekuritáténak. Burckhard Márta öt évet kapott a verseiért. Én kettőt. Garázdaságért. * – Engem figyelnek? – kérdezte. – Figyelnek – válaszolt. – Túlról – kérdezte. – Figyelnek – mondta a másik. – Innen? – kérdezte. – Figyelnek – suttogta a másik. – Honnan figyelnek? – kérdezte. – Figyelnek – hallgatta a másik. *

A második mese: a lány meséje A fiú, akit megszerettem, annyi idős volt, mint én. És szűz. Mint én. Több hónapja jártunk már együtt. Egyre inkább egymáshoz préselt a vágy. Vártam, hogy megcsókoljon. Idegesen nézett mindannyiszor körül, amikor a fejem hátrabiccentettem, hogy fogadjam ajkait. Ráhajolt a számra, éppen csak megérintett, majd el is kapta a fejét. Mint a feketerigó, ha kukacot talál. „Ne, még ne! Csak akkor…” Értettem: biztonságot akar. Páros egyedüllétet. Kimentünk a város szélére. Egy rekettyés mezőre. Úgy csókoltam meg, ahogyan az érett nők. Amikor nyelvem az ajkai közé siklott, magához szorított. Védekezett. Mint a bokszolók, ha meg akarják akadályozni a nyílt párharcot. Hogy egyikük se kezdeményezhessen. Ez adott erőt, hogy a fűre döntsem. Hogy kibontsam a tétovaságból. Minden előítéletemet levetkőzve nyúltam a nadrágjába. Amikor már a saját bugyim is a térdemen fityegett, és átadtam magam a beteljesedés előtti pillanat, az évek óta kínzó vak vágyakozás utáni beteljesülés szabadságélményének: most és mindörökre! Hirtelen elhidegedett. Motorburrogás hallatszott. Minden idegszálával figyelt. Riadt dermedettségben. Majd felugrott. Egy traktor szántott. A patak túlsó partján. Tőlünk messzire. „Nem jöhet ide, gyere! Itt a pillanat. Az elszalaszthatatlan kegyelem…” – akartam volna mondani, de amikor láttam, hogy szemérmesen hátat fordít nekem, s begombolkozik, én is visszahúztam a bugyimat. Majd dühösen ugrottam neki. Véresre mardostam a száját, nyelvem a torkáig dugtam, fojtogatva öleltem, addig, amíg a hasamon nem éreztem a nadrágján átszivárgó me-


31 leg nedvességet. Ellöktem magamtól. Térdre roskadt. A túlhajszolt vágy szégyenérzete engem is térdre kényszerített. Úgy térdeltük ott, mint két ministráns, akik úgy érzik, hogy Isten láthatatlan szeme leleplezte hittelenségüket. Ne paráználkodj! Ne ölj! Ne lopj! Ne hazudj! Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát! Magamhoz húztam a fejét. „Szeretlek” – mondtam. Ő nem mondott semmit. Zsebkendőt vett elő, és törülni kezdte a szoknyámat. Bocsánatkérően, megtörten, és elővigyázatosan. Mint szennyes bűnjelet. Otthon bezárkóztam a fürdőszobába, és kimostam a ruhát. Ott, ahol a folt volt, hosszasan sikáltam. Szinte észre sem vettem, hogy széttárt tenyérrel simogatom. Kéjesen. A vacsoránál alig mertem az anyám szemébe nézni. Hátha megkérdezi, miért vettem magamra másik ruhát. Szégyelltem magam, de nem azért, ami történt, hanem amiért szégyellem magam. És eldöntöttem, mindenek ellenére, hogy ez a fiú lesz az első. És mielőbb. Miért haragszol ág-karomra? Előlük úgysem menekülhetsz. Felgyújtottad, égnek lobogva. Kezed, karod, melled is tűz lesz! Kirándulni hívtam. Kinéztem egy eldugott menedékházat. Fent a hegyekben. Erdő közepén. Anyámnak azt hazudtam, hogy osztálykirándulásra megyek. Elhitte. Volt már ilyen. A hátizsákomba két bugyit pakoltam. Bizsergetett: szükségem lesz rá! A menedékházban csak ő ment a portára. Amíg egyezkedett a gondnokkal, én felosontam a második emeletre. Szállodákban a vendég köteles bejelentkezni. Egyazon szobába csak hasonneműek vagy buletinnal magukat igazolni tudó házastársak bérelhetnek közös szobát. A különnemű kiskorúak csak szüleikkel együtt lakhatnak egyazon szobában. A szocialista erkölcs ellen vétők a hatályos erkölcsrendészet szabályai szerint büntetendők. A szobában kipakoltuk a hátizsákot. Ettünk. És közben mindketten az ágyra meredtünk. Széles franciaágy volt. Széles és osztatlan. Friss ágyhuzattal. Hófehér. Úti célunk fertőtlen állomása. Feszülten odáztuk a megérkezést. Izgalmunk, mint sustorgó háló ülte meg a szobát. Én vetkeztem le először. Aztán ő. Sietősen. Mellém bújt. A takaró alá. Hozzá bújtam, és úgy éreztem, zuhanni kezdek, és nem foghat föl, csak ez a meleg valami, amit ennek a feszes izomzatú fiúnak sikamlós teste sugároz… Férfi és asszony eggyé válni teremtetett, hogy a gyönyört egymás közt kicseréljék. Lucretius Carus: De rerum natura. Zörögtek az ajtón. A fiú, mint meglepett állat, felugrott. Óvatosan ment az ajtóhoz. Meztelen. Fordított a záron. Akkor néztem oda, amikor kinyitotta. Aztán elrejtőztem a takaró alá. Halk puffanásokat hallottam. Fojtott szavakat. Csend. Hogy mennyi idő telt el, nem tudom. Aztán ismét nyílott az ajtó. Puha lépések. Nyugodtság szállt meg. Visszatér. Semmi baj! Ki akartam dugni fejem a paplan alól. Nem tehettem, mert valaki


32

VÁR UCCA MŰHELY 43.

lábtól hajtotta fejemre a takarót. És fejemre feszítette. Kiáltani akartam, de szorosan húzta arcomra a lepedőt. Aztán már csak a félelem és testem érzékei működtek. Éreztem azt a pengényi fájdalmat, amivel belém hatolt. S hallottam a lihegést a fülem mellett. Mintha hangtompítóval. A menedékház gondnoka volt. Nem fájt, pillanatig sem fájt a testem. Csupán a takarót küszködtem le a fejemről. Sikerült. De akkor már egy másik feküdt rajtam… Aztán egy harmadik. Az beleharapott a nyakamba, és úgy ráncigálta a mellemet, mintha le akarta volna szakítani. Mind a kettőt. Nem küzdöttem, mert úgy éreztem, hogy ezek után csak a halál jöhet. Felgyújtották a villanyt. Egyik hozzám lépett, az arcomat két tenyere közé szorította és belém bámult. Arcán mintha késsel hasították volna ki a száját. Szőke volt. És szép vonású. Kissé borostás. „Nincs semmi baj!” – sziszegte. „Semmi baj! De ha valakinek is szólni merészelek az esetről, nagyon megjárom. Máskülönben örvendjek, hogy nem az erkölcsrendészetet és a szekuritátét hívták, mert azok doszárt nyitottak volna rólam, mint hivatásos kurváról… És akkor az iskola, a szülők, a város… De szerencsémre megoldották az ügyet. „Házon belül.” Tárgyilagosan beszélt. Választékosan. Magyarul. Ő volt az első a három közül. Az első férfi az életemben. Majd megsimogatott, és fejemre húzta a lepedőt. Mint egy szemfödelet. Kimentek, és egy tiszta törülközőt dobtak be a szobába. Fölvettem és megtörülköztem. Aztán kikerestem a hátizsákból a tiszta bugyit, és fölhúztam. Felöltözködtem. Nem mertem kimenni a szobából. Vártam. Nem tudom, mire, de valamiféle megváltásra… Vissza szerettem volna fordítani az időt. Ruhástól feküdtem az ágyra. Lassan valamiféle nyugodtság ömlött rám. És ettől elaludtam. Hajnalban visszajött a fiú. Még mindig meztelen. Ajka föl volt repedve, az orra duzzadt. Sápadtan, dideregve öltözködött. Szótlan. Én sem szóltam semmit. Odajött az ágyhoz. Hosszasan nézett, majd elfordult. Követtem a pillantását. Az ágy támláján állapodott meg. Ahova feldobták a használt lepedőt. Feketén száradt rajta a vér. Ártatlanságom becsületjegye. Hirtelen fordította vissza tekintetét. Szemében sárgán parázslott a gyűlölet. Azt akartam mondani, esdekelve: „én nem!” Ösztönösen nyúltam a lepedő után… Az arcomba sújtott… Azt hiszem, elájultam… Ő volt az első férfi, aki megütött. Miért haragszol ág karomra? Előle úgy sem menekülhetsz. Felgyújtottad, ég más lobogva, kezem, karom, mellem is tűz lett… * – Figyelnek – mondtam. – Ők? – kérdezte. – Figyelnek? – kérdezett vissza. – Figyelnek – mondtam.


33

A harmadik mese: a fiú és a lány meséje – Volt már nőd? – fordult a fiú felé. – Ez miért érdekes? – kérdezett vissza a fiú. – Csak úgy – mondta a lány. Ismeretlenként találkoztak. Mozi után. Egy fénytócsás sikátorban. Mintha elrendeltetésszerűen. Elhagyott ház előtt. Ahova bemásztak. Hogy használják egymás testét. Szoros karolásban. Romos falak közt. Szabadon. És imigyen szólt a fiú: – Ti asszonyok és lányok, kikkel megajándékoztam éjszakáim felét, ti vagytok egyetlen menedékem. Áldottak legyenek azok is közületek, akiket csak megsimogattam, akiknek képét minden leremegő szemhunyáskor szívemig sikamlóan érzem. Ti, akik elérhetetlenek voltatok, akiket magamból az elérhetetlenségig űztem, akiket magamévá szerettem, akiket részegen, akiket kiszámított józanul. Ti, akik belém vesztetek, akik bennem éledtetek magatokká, akik hol és hol nem volt léteztetek, akik csak átcsobbantatok rajtam, mint patak kövein a meztelen vizek. És imigyen a lány: – Paráználkodj! Ölj. Lopj! Hazudj! Isten szeme semmit se lát! Karom iszalag, fojtogat, kiöl belőled minden kiutat, eltulajdonít, megöl bűntelen, örök parázsként feléget. Szeszélyesen és szertelen. Alázz magadhoz! Hogy enyém lehess. Fölnyikordult a kéj nyomán a csend. – Jár itt valaki? – kérdezte a lány. – Átjárnak rajtunk – mondta a fiú. – Hallod? – kérdezte a lány. – Hallom – mondta a fiú.. – Tényleg jár itt valaki – rebbent föl a lány. A fiú fölkelt, és átkutatta a házat. Egy magnetofont hozott karjában. A szomszéd szobából. Mintha ölelné. – Ha csak nem ez? – mondta a fiú Megnyomta a magnetofon gombját. A készülék bekapcsolt. Jóllehet nem csatlakoztatták a hálózathoz. Megszólalt: „… már magamnak is gyanús vagyok… vajon nem tettem-e valamit, amiért letartóztathatnak, kikutathatnak, kihallgathatnak …például ma is… amikor elsétáltam a gesztenyefák alatt, és azt mormoltam: mért haragszol ág karomra?... előle úgysem menekülhetsz… felgyújtottad, ég már lobogva, kezed karod, melled is tűz lesz… tűz lesz… tűz lesz…


34

VÁR UCCA MŰHELY 43.

ha rám néznek, már át is tapogatnak… a pillantásukkal… magukévá teszik a vágyamat… a sejtéseimet… a kételyeket… átjárnak a csókjaimon… szerelmembe törülik szennyes érdeklődésüket… fantáziájuk ringyója vagyok… A lány rátenyerelt a magnó billentyűire. A készülék leállt. De csak pillanatra. Recsegve újból bekapcsolt. A fiú felemelte. Földhöz vágta. Egyszer. Kétszer. Míg belefáradt. Csend. Végre. Sietve öltözködtek. Kimásztak a betört ablakon. Az őszi kertbe. A lehulló diófalevelek záporában megcsókolták egymást. – Minek nevezzelek? – kérdezte a fiú. Mint mesében vagy mozifilmben. – Meg ne nevezz! – mondta a lány. A fiú kézen fogta. Kiléptek az utcára. Őszbe érkeztek. Bíborosba. A kapu, ami mögöttük becsapódott, maga alá gyűrte a lehullott leveleket. Mintha örökre. Visszavonhatatlanul. A milicista a járdán állt. A rőt, sárga és még itt-ott penészzölden kivilágló levelek elfedték cipőjét. Mintha az aszfalthoz ragasztották volna. – Figyelnek – remegte a vékonydongájú őszi szél. A rendőr elindult. Lépéseitől fölkavarodott az avar. Amúgy csendes volt Európa. A szovjet hajók is visszaérkeztek rakétáikkal Kuba partjai alól.

Suzlee Ibrahim (Malajzia)


Serestély Zalán

Apostolu kövei

A fecsegő Gadzsero, a bizalmas beszélgetések feltétlen híve megcsinálta szerencséjét, amikor ’83 nyarán rejtett célokból és utakon végre öszszehozta a Clujana cipőgyárat a tîrgoviştéi gombafeldolgozó-üzemmel. Megélhetése biztos mederbe fordult, szeme azon a nyáron kéklőbb volt és vizenyősebb, mint konstancai halpiacokon a makréla, nyelve fürge és ihletett. Félárva volt, aki állatok közt nevelkedett egészen; papája patkolókovács haszongépek diadalmas évtizedeiben, hatalmas atyakezei jóságosak és mindig, mindig kevesek. A pusztuláson kívül semmi de semmi intenzívet nem talált az emberi létezésben – gyerekkorában sáskákat, férgeket, békákat nyúzott, feszített, belezett, preparált, meglett férfikorára végezte el az állatorvosit, a törődés pontosabb rálátást nyit a pusztulásra, a törődés a halál maga. Rögeszméje volt, nem is tagadta, sivatagban csak rögeszmékért érdemes élni – mondogatta, inkább csak ősszel –, nem sokan kedvelték, Apostolu igen. Kétévnyi kemény kutatás után – szemei alatt a kialvatlanság oldódhatatlan, szederjes tokáival –, ’85 márciusában megküldte míves tanulmányát a Nemzeti Állatorvosi Szemle szerkesztőinek, hogy azok közölték-e, mára kideríthetetlen; a könyvtárak gyűjteményeiből a teljes évfolyam hiányzik, kéziratnak nyoma sincs a jogutód Ugar és Babilon szépirodalmi figyelő szerkesztőségi archívumában. Gadzsero kivénhedt pásztorkutyákon kísérletezett, napestig az érkező időt figyelte mozdulataikban, ahogy katatón zihálásuk közepette hirtelen felszippantanak valamit a szürkületi fénnyel, testüket eufória járja át, árnyakat terelnek velő szürkületben, visszahozzák a botot, megtagadott küldetéseik teljesítik, maradék erejük messze meghaladva. Izgalmuk váratlan letörtével szőrükről lehull a visszfény, élősködők törnek a felszínre, a halál azonban még várat, beveri az önkény ékeit – a rítus egyszerre habituális és önmagát megsemmisítő. A jelenséget Gadzsero-eufóriaként vagy Halálpollenként emlegette a szűkebb hazai szakma, amerikai etológusok azonban hamar elvitatták – előbb a súlyát, később a nevét. Buşteni fölött most épp ilyen volt az ég, hermetikusan boldog, lehetőségei felett puszta, feszes és konkáv; Apostolu már tudta, vihar lesz. Mire elcsendesedett, s a vontatott kő éles csikorgással megint önmagát marta, az égbolt rühes volt, teli vakfoltokkal akár kivénhedt tükrök, keletről vöröses elszíneződések úsztak a fenyvesre, a menetirány most sértette a tájat. Szergej elülső szélvédőjén – csőrei közt egy téli araszolóval – varjú lelt tompa halált, az erős keleti szél sodorhatta el, az ablaktörlők a síntalpakra


36

VÁR UCCA MŰHELY 43.

seperték. A felvizezett madárvér azonban lemoshatatlan csermelyeket rajzolt az üvegre – mintha a teljes szélvédő a halál térképévé változott volna. A halott madártest – köröztek Apostolu felett Maya Găinaș szavai – nem a kontúrjainál fogva ég be a képzeletbe, a halott madártest a részletekben lakik, a halott madártest a halál legelemibb élménye. Az ernyedt szárnyak seprűi, a tollakon egyenként elbabráló szellő, a mindig résnyire tárt csőr, gombszemek körül a kirojtosodott hártya. Maya Găinaș, a tünékeny, szorongó Maya, aki egyszer Jeszenyint idézett, de költőibb Jeszenyinnél is, a pergamenbőrű hercegnő, kinek bölcs teste vörös tűzlepkék sírja, Maya olykor nagyon hiányzott, s olyankor jó lett volna leoldani vagy le sem oldani Szergej koncait, kiszórni ablakán valami ballasztot, valami igazán csiszoltat, súlyosat és aprót, valami kavicsokat a nyelv alól. Az égből kőeső zuhogna, a bádogsárkány felkapaszkodna az első légörvényre, teljesíteni a vér lappangó parancsát; elrabolni az utolsó hercegnőt, aztán elpusztulni nyomban, száraz pengével a hüvelyben hencegjen csak a lovag. Nyelvét önkéntelenül végigjáratta szájüregében, átvizsgálta minden zugát – a barlangjáratszerű felső padozattól a romlott bölcsességfogakon át az alulsó metszőket burkoló érdes fogkőig –, míg a nyelv alatti tartományban végül valami áporodott hallgatásban merítkeztek meg ízlelőbimbói. Lápíze volt a hallgatásnak és hatalmas súlya. Szavak, bár inkább mondatok fosszíliái erjedtek benne – helyenként még ki lehetett tapogatni a központozást, a kérdéssé nyomorodott kijelentéseket, a feltételesség tolakodó és utólagos ékeit. Alapjában ez sem volt ismeretlen – túl ismerős is talán; annyira benső, hogy már organikus, ahogy a finom lila hússal lüktet, s ha lecsapolnák, a szájüreg belakhatatlanul tágassá válna, akár egy leszívott tályog, mely – míg meg nem nyitják – újra és újra kitölti gennyel a tolakodó űrt. Szüksége soha nem volt a fecsegés, nem viselte nyelvén történetek nyomát, a jó történetek – gondolta – amúgy is békétlenek vagy dőrék. A jó történetek olyanok, amik még épp nem karcolják össze a torkot, de már nyomot hagynak a nyelven – a jó történetek leheletnyivel jámborabbak, mint az a mondat a meddőhányó szélén, azon a nyáron, amikor Kehes-dombon megszíjasodott az összes káposzta, s anya pillangós szoknyája térdig átvöröslött. Az embernek ki kell csiszolnia a maga, csakis a maga ballasztját – határozott végül –, mégsem lehet, hogy egész életében eloldhatatlan súlyokkal karcolja a földet. Az embernek köpnie kell, súlyosat, csiszoltat – olyat, mintha nyelve alatt folyton kristálycsillárt szopogatna. Az elhatározás – már a puszta nyelve is – idegenséggel töltötte el, s most, hogy megfogant benne, testben összekuszálódott; ujjai zsibbadtak, s amikor az izgalom leért ágyékába, megérezte, hogy lakik, mindenkiben lakik némi impotencia. Mint a talpfák közé söpört varjú, úgy csúsztak le a történetek a képzelet szélvédőjéről – a sarokkő itt lehetett; felmérni a képzeletet; hogy a


37 kilátást takarnia kell, hogy csak ott van, ahol összekoccannak és megsemmisülnek testek, hogy egyszerre hárítja és teszi láthatóvá a vért, hogy csak emlék, mindig csak emlék, a varjú eltűnik, beég a hímpor mentén, a többi találgatás. Írói ambíciói nem voltak, tulajdonképpen ambíciói is alig, esze ágában sem volt lejegyezni bármit. Ami történt, maradéktalanul az elméjében történt, ritkábban kicsit az arcán is. A menetirány még mindig sértette a tájat, majdnem ugyanazt, bár lassan már alkonyodott, a sötétben pedig ütemesebben fájnak a sebek. Szergej imént felkapcsolt fényszórói a töltések mentén, szűk hatótávolságban olyan kényes és sértő aprólékossággal rajzolták ki a tér textúráit, akár monarchiabeli katonai térképek, melyből annak idején, jól emlékszik, Bârlogunak is volt, az aragázban tartották, a butélia alatt. A nyolcrét hajtott tájban időnként csótánytetemekre bukkantak, mintha a fejre állt topográfia kiiktatta volna tájékozódásuk, s elveszejtette volna e pompás és meglehetősen intelligens lényeket. Pedig a csótány akár huszonhét esztendeig is elél – fűzte tovább az emléket Desmarest jellemzése alapján –, egy-egy petéző nőstény így évtizedekig is elbolyonghatott a semmi pasztell domborzatán. Bár az is előfordulhat – fogta kétkedőbbre –, hogy csak a rovarok tudják igazán az időt; talán jóval gyorsabban telik, mint azt gondolni mernék, talán nem is annyi nap és óra és perc telik, amennyit beismernek az hivatalosságok. Az elképzelés meghaladta nem csak elméje, de idegei tűréshatárát is, kicsit még elhallgatta a hamuzó matt csendjét, mire szervezete a maga anyagi eszközeivel is tiltakozni kezdett; hánynia kellett. Már késő volt. Szergej előtt csak szűk pászmákban hasadt fel az este, a töltés mentén tolakodó rendben buja akácos vonta közelebb Azugát. Ültetett – gondolta –, mégis, mint elvadult bolíviai patióban, hemzsegnek a denevérek benne. Dél-Amerikában, ahol a denevérek denevért is esznek – mesélte Rozália hazaúton Ștefan Apostolu temetéséről –, egér fialt egy tanyasi pajtába. Szárazság volt azon a nyáron, hiába várták az esőt, a vetemény java kiszáradt, az öszvérek éhesen fel-felbőgtek éjszakánként, nyüszített szürkületkor a kutya, a pecsenyére sült gazda csak vedelt, vedelt bánatában a verandán, a gyerekek rongyosak, a hőséget csak a kaktuszok állták. Az elapadt, szoptatástól csontra aszott egéranya az utolsókat rúgta, bordái már átütöttek a finom szürke bundán. Az egyik kisegér – mind közül a legkisebb és legszürkébb – denevért látott alácsüggni a mestergerendáról. Mivel ilyet annak előtte még sose látott, s olyan jó bőrben volt, olyan fenséges hidegséggel nyújtóztatta szárnyait az éjbe, a kisegér angyalnak vélte, s egész éjjel imádkozott hozzá, vigye magával haldokló édesanyját az égbe. Amikor vijjogó égi dala közepette hajnalban elragadta édesanyját, aztán testvéreit sorra, a pajta tetején az első kövér esőcsepp visszhangosat koppant, s percbe sem telt, kövér csermelyek kígyóztak a döngölt padlón. Hogy az eső elől menedéket leljen, a gazdasszony a pajtába rohant, az


38

VÁR UCCA MŰHELY 43.

ajtó szélesre tárult, az öszvérek felhorkantak, az angyalt – mintha a nap első, sovány sugarai szippantották volna fel – többé sose látta. Jólesett befutni Azugára, kilábalni a zsíros akácosból, beletorkolni az állomás szenes sötétjébe. Nene Costi húsos ajkai fehérek Szergej fénypászmájában, szemei is fehérek. Kijózanító az arc márványa. Apostolu rágyújtott, levegőt engedett az ablakon, alakja volt, de csak enyhe, kamilla oldotta a vasízt. Meg sem lepte, hogy Costi bá egyik régi meséjét érzi a nyelvén, egy szén aktról, ami a tisztaszobában lógott – távoli svéd rokonok ajándéka. A háború negyedik esztendejében, mire a faluba nem hogy gyógyszer, de liszt is csak a nyüveséből jutott, Costit és három testvérét vérhas gyötörte, fostak is, mint az árva kutya. Patika a faluban nem volt, a legközelebbi város kétnapi szekérút, háborúidőben füvekkel meg ki foglalkozott. Szemérmes asszony volt Costi mamája, de azért ő sem kereste a szarva között a tőgyit. A képet csak behunyt szemmel nyalhatták a fiúk, tiltott fertályokra nyelvük nem tévedhetett. Az első nyalásoknak cukros lakkíze volt, mint felajzott lányok verítékének – mesélte Costi –, a többiről beszélni sem jó. Mire a fosás abbamaradt, a papíron mintha csak egymásra kassírozott árnyak terültek volna, leszámítva persze a tiltott zónákat. A megcsonkolt nőt a pajtában tartották, a fejőszék fölött, háttal; egymás közt még sokáig úgy emlegették: „az incselkedő svéd nővérke”, kínosan felröhögtek, ha eszükbe jutott, kicsit halkabban, el-elcsukló hangon beszéltek róla, magányosak voltak és éhesek mindig, akár a kivert kutyák. De ahogy Szergej szemei előtt megritkultak a testek és textúrák, és a fény egyre kevesebbet ért, Apostolu magára maradt a kövek csikorgásával. Nem maradt más: megtalálni a történetet, mely pontosabban, mélyebben, kimozdíthatatlanabbul sajátja, mint a veseköve, hogy ha nyelve alól egyszer kiköpné, talpa a súlytalanságtól mindjárt bizseregni kezdjen. Amiben nem szerepel majd egyetlen mintha, egyetlen múlt idő sem, soha de soha nem lesz feltételes, kérdés sem lesz benne, az ő története mindig két mondat között történik majd, a senkiföldjén, s kizárólag abból készül, amit az egyik még éppen nem tud, a következő meg már éppen nem. Hát ilyen lesz az ő története; a jövőből származó, hogy csak jelen időben lehessen emlékezni rá, az ő története mindenkié lesz, de ember a száján helyette ki nem ejtheti. Nem esett nehezére elméjének kitapogatni a jövőt. Volt ebben némi alkati hajlandóság is. E tárt jövőben nincs jövő, nem előz meg semmi semmit – akár egy lengőhíd legmélye; csak lengés van, szűkülés és tágulás, és amire még kilátást enged, ami egyszerre most van és holnap lesz és volt mindenkoron. A perspektíva fenséges, de meghatározott – tudni nem tudja, de pupillái néha szélesebbre tárulnak, mint a hold, szemei szárazak, kék erek szövik át a szürke talapzatot, csontszáraz bennük a folyó mélysége is.


39 A nyelv az egészen más, azt be kell nedvesíteni. A nyelv csak az arcoktól nedvesedik át. A nyelv alatt kövek az arcok, mégis átnedvesítik a nyelvet. Összezavarodott, de a dolgát tudta. A munka a képzeletre hárul, avatottsága fölösleges, talán leszámolandó. Úgy döntött, ne legyen távoli, nem ismeri a földeket. Elmésebb se legyen, mint ő, érteni akarja. Már ne viseljen átizzadt sapkát, a petróleummal felsikált várók szagát se érezze. Férfi legyen, a nőkről nem sokat tud, gyógyít a testük, az anyákat folyton angyal ragadja el – ennyit talán. Fiatal legyen, ne kelljen megölnie, temetnie, gyászolnia. Szabadabb legyen, mint a képzelet, amiből vétetett, lépteit könnyű test segítse, szíve lassan beforr. Álla beesett legyen, majdnem olyan beesett, mint egy osztrák költő álla, aki 1912-ben egészen remek verseket írt. Félénk legyen, küzdjön meg magával, szabadságát tanulja, hogy mindenben felismerje. Mért ne találkoznának ’88 áprilisában, kövér újszülött lesz majd Mózes-kosárban, a test puha, nem koccan semmivel, már annyi minden eldőlt, még minden kivehetetlen. A mamák ugyanahhoz a henteshez járnak majd, bejárnak a külvárosból, Kézdivásárhely külvárosából, lesz egy hentes – majdnem kóser, de ezt már rossz szájízzel, csak sutyorogva mondják – a központban, a templom mellett, magas lépcsők vezetnek oda, kőből, de nem lesz sor, sokan gyönyörködnek mégis, mikor először megmássza. A toll nem neki való, folyton bütykösek tőle az ujjai, öt ujjal fogja, így fogja mindig, nem érti, mért nem jól. Minden betű árnyékos – szétkeni a tintát a lapon. A keze összeborul árnyékával, ilyenkor hangot is hall. Fél a kutyától. Hús és porcelán együtt szerinte nagyon disszonáns – igazi dzsessz. Egy ablakon át olvas, egyszerre sok neki egy szó – ezt mondja a tanítónő, és azt is: a türelmet térben kell tanulnia. Amikor a ponthoz ér, nem tudja, hogy kell kiolvasni. A család már felkapaszkodóban, de meg-megalázzák a gazdagok, neki nincs olyan autója, amitől eltávolodhatna és úgy is működik. Nem is lesz. A neve miatt intelligensnek gondolja magát, néha mások is; szorongásban él; a félelemtől, hogy leleplezik és megalázzák, sosem szabadul. Nem hallja magát, halk belül, mindenki túlkiabálja a belsejét. Néha azt mondja, meghalni tanul, meghalni tanulni kell – olvas ilyenkor vagy szerelmeskedik, régebb még írt félelemből. A történetek munkásak – mondja –, egész nap asztalnál kell várni rájuk, és ritkábban ülnek meg a mellkasán, mint a szomszéd macska. A dorombolás az egyetlen, ami nem nyomja el a hangját. A karaktert kell előbb megtalálni – mondja –, idegen is lehet, ha pontosabban, mélyebben, kimozdíthatatlanabbul saját, mint a vesekő. Úgy érkezzen folyton, mint egy szemrehányás; karcoljon, de legyen megbocsátható; a perspektíva pompás, de behatárolt. Szabadsága legyen alkati, így jobban látszik a megpuffadt test, egy súlyos láp a nyelv alatt, kék kalapon az izzadtság partvidéke. A halállal kezdődjék minden, hadd rostáljon a gyász; a végkifejletnek az időhöz semmi köze. Úgy haljon meg, mint a kutyák; egyedül, nagyon boldogan, úton.


Orbán János Dénes

Misimackó – tankönyvverzió Herélt, cenzúrázott, szelídített változat, kölköknek

A felnőtt (szigorúan 22 éven felülieknek szánt) verzió előadására 2014. április 3-án, 22 órától kerül sor a veszprémi Expresszóban, a Fehérnépecske bugyiharisnyában avagy alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek című székely irodalmi humoresten. Hitvány kölkök! Ejszen ismeritek a Micimackót. Egy angol bácsi írta, és nagy humoristánk, Karinthy Frigyes fordította magyarra. Node, az ősi góbé virtust hirdetendő, az angol meg magyar szamárságokat Málna András Alajos, csíkszentgölöncséri tanító bácsi átültette nektek székely nyelvre is. ELSŐ ÉS EGYETLEN FEJEZET, melyben Misimackó székely módra rendet csál a Gölöncséri Pagonyban Alig es pitymallott, hogy Misimackó kitüsténkedett a dunyha alól. Fáin, hímzett harisnyanadrágot cibált magára, met rendes székely medve nem menyen ki csóré popsival az erdőbe, mint a pestiek. Vasalt ing, lájbi, hosszú szárú csizma, rendesen megpucolva, pörge kalap, árvalányhajjal, szóval ahogy kell. Még a bajszát es megpödörte egy csepp suviksszal. A csizmaszárba bécsúsztatta a kacorbicskát, met sosem lehessen tudni, mi minden történik. Azzal kilépett a Gölöncséri Pagonyba, hogy ő aztán most rendet csál, met a vacakságból elég vót. Egyenest a méhekhez tartott. Dógoztak az istenatták, hogy majd megszakattak belé, csak úgy csepegett róluk a verejték. De azétt ők es vasalt csíkos ingbe vótak, met a székely mán csak így dógozik. Mikó meglátták Mackó uramat, megálltak az iparkodásban s nezegették nagy csúful, met rögtön tutták, hogy mit akar. – Aggyon Isten magiknak szép jó reggelt! – emelintette meg Misimackó a pörge kalapját, ahogy illik. – Aztán azt akartam magiknak mondani, hogy eztántól arrafelé többet nem leszen herregés meg acsarkodás, ha gyüvek a mézér, met istenuccse csúfot csálok magikból, értike-e? – Hanem aztán ugyanbiza mivel csálja kied azt a csúfot? – vihogtak a méhek. – Ejszen meginn azzal a rozsdás kacorbicskával mind nyeletlenkedik, mint a múltkoriban? Vette-e észre, hogy nekünk küssebb ugyan a bicskánk, de ezerszer annyian vagyunk?


41 – Há nem mondom, észrevettem – vigyorgott huncutul a bajsza alatt Misimackó –, hanem magik meg észrevették-e, mekkora bühnagy permetezőgépet cepeltem haza a tegnap a brassói Praktikerből? No, Isten álgya magikat! Ahajt, egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsémbes napja van. – Na aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve. – Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, met engem úgy utál, mintha egy bolhás görény lennék. – Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga fülivel legyezgeti a csihányt?! Megfejtem én a maga álmát, guruzsmás fajzattya! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, s hersegteti a lapit. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, menynyen el velük a méhekhez, s horgya bé a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük. – Micsoda?! – visított a szamár. – Méghogy én dógozzak? Ráadásul neked, te senkiházi? – Hinnye, rusnya fajzattya, há te mit képzelsz? Hogy a szamárcsipogás fölhallaccik a magos mennyekbe? Adok én neked! Azzal Misimackó a kacorbicskával jókora dorongot nyesett, s tángálni kezte a naplopót. Szalatt es a hitván dógozni, mint annak a rengye. Tigris eppeg a fűben tespett, és úgy bámult egy nagy veres mezei verágot, mintha ez lenne egy igazi fenevad legfontosabb dóga a velágon. – Há hallja-e, koma!? – így Misimackó. – Aztán egeret fogott-e ma, vagy csak azt a veres verágot mind bámulta, mint Világtalan Ábrahám a tyúkszemit? – Egeret? Há métt kéne nekem egeret fogni? – háborgott amaz. – Azétt, komám, met tejet nem ad, tojást nem tud tojni, s akkó csáljon maga es valami hasznosat. – Én? Méghogy én? Ahonnan jöttem, a dzsungelből, én vótam a császár. A császár meg nem fog egeret. – Komám, a fenét sem érdekli, hogy császár vótál, vagy csíkos lábtörlő. Itt, felénk egy jöttment vagy, akit béfogattunk, s akkó úgy kell éljél, ahogy itt szokás. Itt pedig csak egy bühnagy cirmos macska vagy… – Micsoda – bömbölte Tigris –, méghogy én macska?! – Abbiza, komám, há mi más? S ha erősebben belégondolok, akkó olyan, mint a kóbor macska, hogy megvárja, amíg a házi macska megfogja az egeret, aztán ellopja. Megszégyellte magát Tigris, de erőssen. Azt se tutta merre nezzen, hogy a mackó szeme ne mind bököggye az övét. El es kullogott, hogy ő aztán nem csak az egeret, de a patkányférget es megfogja ezentúl.


42

VÁR UCCA MŰHELY 43.

„Na ezt es elintéztem” – bőcselkedett Misimackó, s azzal ment tovább. Egészen Bagolyhoz. – Na aggyisten, komám, hogy azt a teremburáját a hitván erdejinek – állított bé. – Nyugoggy mán le, komám! – csitítgatta Bagoly, aki tutta, hogy haragos székely medvével agyarogni nem tanácsos. – Igyunk inkább egy csepp jóféle szilvapálinkát! – Nem bánom – enyhült meg a bundás. No, szedegették es béfelé az oroszhegyi háziszőttest, s osztották a velág dógait. Bagolynak akkora gülü szemei lettek, hogy mán minnyán csak két nagy szem vót. De mackó uramét es elöntötte a dühü, s úgy forgott, hogy a legyek elszédültek, s mind lepotyogtak a fődre. – Aztán lesz itt rend! Elég vót a dögségből, a zákhányból, a csemerségből. A méheket, a szamarat meg aztat a rusnya tepelák macskát mán móresre tanítottam. Nyusziékból olyan paprikást rittyentek, hogy Szent Péter es békunyerálja magát ebédre. Hát mit mind képzelnek, hogy csak úgy szökdösnek, s eszik hiába az Úristen füvit? Azannyuk… Malackából es allesz, amire az Úristen szánta: füstölt kolbász, tepertyű meg abált szalonna. – Node komám – mondotta Bagoly –, ha mán ilyen szépen elrendezted a dógokat, arra gondótál-e, hogy az életedet es el kéne, s hogy ejszen fehérnép es kellene a házba… – Azta, komám, hogy neked milyen igazad van… De nem erőst tudok errefelé fáin eladó cinkát… – Hát aztat én se tudok… De ott van Kanga asszonság… Elvált asszon ugyan, s kölke es van, de rendes, dógos, tisztességes fehérnép. – Bizony hogy az, drága komám. Arról aztán senki nem mondhattya, hogy nem egy tűzrőlpattant jószág, met még most es csak úgy pattog, ahogy halad… S a gyermek es formás, csak egy cseppet mutuj meg sokat nyeletlenkedik, de majd én meghutyuruzom a mogyorófa-vesszővel. No, komám, menyek es, met béültetted a szerelem kukacát a fejembe. Nagy pukéta virággal állított bé Misimackó a kénguruhoz. – Kezsicsókolom, drága asszonság! – Isten hozta, Misimackó. Mi járatban errefelé? – Nézze, naccsága! Én egyenes medve vagyok, nem mind teketóriázok, hanem megaszondom magának a nagy igasságot a szemibe. Úgy szép az élet, mint a harisnyanadrág szára: párosan. Két bicskával es jobban meg lehet kergetni a haragosunkat, mint eggyel. Azirányba vónék itt, hogy legyen ízibe az én hites, drága feleségem! – Azta, de eleresztette kijed a gyeplőt, Mackó uram – pattant fel Kanga asszon. – Há mit mind képzel? Hogy csak úgy béállít ide, egy pukétával, mormog néhány mézes szót, s máris a nyakába szökök? S aztán kimosom a gatyáját, s szülök magának egy szekérderék kismackót, erszénnyel, hogy legyen miben vigyék a mézesbödönt az óvodába?


43 – Hinnye, de felvágták a nyelvedet! – turálta fel magát Misimackó. – Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen derék kérőd akad, azután, hogy apja sincs a kölködnek… Há tudod mit? Akkó vegyen el téged az a zsémbes szamár, ugribugrizzál együtt a naplopó macskával, vagy pislogjon ki az a rusnya vén Bagoly a bugyellárisodból, a gülü szemivel. Met én innen úgy elmenyek, hogy többé nem lácc… Azzal indult es kifelé nagy dohogva, de Kanga asszon elejibe került. – Na jó na, csacsi öreg medvém, ne mind berdózz itten nekem, met csak bezgettelek egy cseppet, nehogy azt mind higgyed, hogy olyan könnyen adom a bugyellárisomat. Hát hogyne lennék a hites feleséged, mán holnap es, ha olyan erőssen akarod. Lett erőst nagy ölelkezés, csókolózás, aztán Misimackó uram nagy bódogan hazaballagott. Édesen elalutt, s csak úgy csepegett a nyál a szája széliről, mikó aztat álmotta, hogy ott áll az oltár előtt a csipkébe öltözött Kanga asszonnal. Hát mielőtt a pap összeatta vóna őket, há nem felrángatta az édes álmából medvénket az a fránya Róbert Gida… – Misimackó! Mi történt itt? Nem ismerek rá a Gölöncséri Pagonyra… – Hogy mi történt? – ordította Misimackó. – Az történt, te hitván, rendetlen kölök, hogy végre rendet csináltam a szobádban, és ha ez nem marad így, akkor úgy megsiríttelek egy törpefenyővel, hogy egy hétig állva iszod a bihaltejet. Értetted-e? Értettétek, kölkök? Rend legyen aztán, ahogy kell, nem ám úgy, hogy szanaszét hever minden a szobában, ti meg tekeregtek, és ahogy nőttök, egyre kevesebb örömünket leljük bennetek!

Antal Lux (Németország): „Az I. világháború gyötrelmei (’14)”


Muszka Sándor

Fehérnépecske bugyiharisnyába Székely Balett

Vótunk Vásárhelyen, ember, elvittünk vót a piacra egy duba pityókát, s ott mind árultuk, s a városiak vették. Igen, de egy nap eladni nem tudtuk, s reánk esteledett, s mondom Árpi komámnak, gyere, menjünk, nézzünk szét, hadd lám, itt milyen menet van. Bémentünk a főtérre, ott vót az a nagy színház, ki vót világítva úgy, mint a karácsonyfa. Mondom a komámnak, gyere, Árpi, menjünk szeg ide bé ne, egy cseppet művelődjünk, met nálatok es csak két könyvet láttam életemben, a pártkönyvet s a bibliát. Na münk a jegyeket megvettük, s azzal béduvattunk egy irtó nagy terembe, s leültünk a jó bársonyszékekre, s há, egyszer kezdenek harangozni. Münk ügyesen keresztet vetettünk, s gondoltam magamba, még es csak jó hely ez a város, ha ilyen istenfélő népek laknak itt. Na de kettőt nem kongattak, hát egyszer a villanyt elvették, s aztán egy szentpercre meg es adták, de a villanykörtéket kiverhette a villany, met mán csak a színpadon égett. Erre a firhangot elhúzták, s há, látom, fut bé egy jóforma fehérnépecske bugyiharisnyába, s kering a színpadon, s rázza a kezeit s emelgeti a lábjait, mint a beteg tyúk. Ej, gondoltam magamban, irtó ügyes leányka, milyen kár érte, hogy ilyen beteg s sovány es erőssen, hogy a vider tejet a csarnokba elvinni nem tudná. De ezeket még végig se gondolhattam, met bérontott utána egy pasas es, s az es bugyiharisnyában vót, s a leánka derekát elkapta, s a feje föli felemelte. Aztán visszaengedte egy kicsit, megszagolta s letette, met ejszen nem kellett neki. A leánka elfutott, a pasas utána, s esment elkapta, s esment felemelte, megszagolta, s letette, a leányka esment elfutott, s a pasas esment utána, s mind így vagy harmincszó, negyvenszer. Aztán mire a pasas kedvet kapott vóna, s a leánykát es elfogta, hát a villanyt felgyújtották, s nekünk kellett visszamenni a piacra. Na aztán másnap a pityókát eladtuk estére, de mondom Árpi komámnak, gyere, még egyszer mennyünk mi oda a színházba el, met látod-e, a tegnap es milyen fájin cinkák vótak. Na aztán el es mentünk, s esment a jegyeket megvettük, s béültünk abba a nagy terembe, a jó bársonyszékekbe, s harangoztak, s azzal a villanyt elvették. A firhangot elhúzták, s há, mögötte két pasas úgy énekelt, hogy a fülünk csengett belé, de érteni egy szavikat nem értettük. S aztán jött vagy két fehérnép es nagy cicomásan, s énekeltek azok es, de inni előtte ihattak, met a kezükbe semmi nem vót. Na s mi ott mind hallgatkoztunk, mint a süket disznyó a búzába, s egyszer aszongya a koma, ő ki kell lépjen, met erőssen kell hugyozzon, s aztán


45 én meséljem el, hogy mi történt. Na de itt kezdődtek a bajok, met Árpi komám kiment, s bényitott ide es, oda es, de a budit nem találta, s aztán bényitott még egy helyre, s ott olyan erőssen égett a villany, hogy ő eleget jártatta a szemit, de semmit nem látott, csak egy asztalt s rajta egy vázát virággal. Erre ő odament, a virágot a vázából kihanyitotta, s a vázába beléhugyozott, s aztán azzal megtért, s jött vissza s ült le mellém. Visszajött, s aszongya, na mi vót, koma, há, mondom, ezek az énekelők éppen hogy a színpadról kimentek, béjöttél te, s a virágot a vázából kihanyitottad, s azzal beléhugyoztál, s jöttél vissza ide. Igen, de erre az emberek es kezdték a komát megismerni, s kezdtek münket kacagni, s szidni úgy, hogy a szégyen majd megölt. Mondom, gyere koma, eresszük szeg ki az ajtón, met ezek még münket ejszen megütnek. Azzal münk az ajtón kifordultunk, s a dubába bé, s eresszed hazafelé. Elég az hozzá, hogy a nagy ijedségtől a komámnak olyan gyomoridegje lett, hogy Dánfalva előtt a mezőbe egy akkorát szart, hogy a csobánykutyák egy hétig ugatták, azt hitték, medvebocs. Aztán hazaértünk, de münk többet színházban azóta se vótunk.

Connie Jean (USA)


Balázs Imre József

Ballagási vers Míg tízóraim ittam-ettem, emlékeket gyűjtögettem. Míg verseket tanultam itt, megsejtettem valamit. Míg rajzaimat rajzoltam, színeik közt ott voltam. Míg halkan énekeltem, hangokkal beteltem. * Ha körülnézek, évszakokat látok, jönnek sorban, hűséges barátok. Én nyár leszek, azt rajzolok magamnak, bárányfelhő-koszorút a napnak, búcsúzó madárrajt az ősznek, gólyákat, kik aztán visszajönnek, téli hómezőt, ahol nyomunk marad, tavaszt, és virágot termő gomblyukat. * Mint amikor telefonban elköszönsz: Heló, köszönni rossz kicsit, s köszönni jó. Ha érzed azt, hogy egész jót dumáltál, folytatódni fog, amire vágytál. Ha összegyűjtesz minden apró holmit, tedd el őket, hadd mondják, hogy jó itt, a felcímkézett, fém emlékdobozban, kulcsra zártan s szőnyegre pakoltan. * Mi rímelhet leginkább a ballagásra? Talán a közönség felszipogó hallgatása? Vagy egy aktatáska, melyben ott lapul az akta, Hogy a ballagó a szerepét belakta?


47 A ballagástól leszünk ballagók? A hallgatástól vagyunk hallgatók? Ha rohannánk, a fékek lefékeznek. Akik ballagnak, többször megérkeznek.

Szombat reggel Bevetett ágy és plüssállat-sor, Kirakott kirakós, új terítő. Őrült pörgés, reggeli matatás, Kanalak csengnek, villa zörög. Asztali gyertya, díszszalvéta. Díszcsengő szól reggelihez. Főszobapincér meghívókkal, Kakaótündér csodakakaókkal – Várja a szombat, hogy belekezdj.

Belemerülés Nem értem! Hogy mondod? Nem hallom. Sürgős most ezt pont elolvasnom. Máris! Azonnal! Mindjárt jövök! Ez van, ha valamibe belemerülök.


László Noémi

Jóságok Hóban jó a ropogó, szánkóban a suhanó, kendőben a suhogó, levélben a susogó. Napban jó a bódító, égboltban a villogó, nénében a dúdoló, bátyóban a ballagó. Szélben jó a változó, csikóban a táncoló, gyertyában a lángoló, időben az álmodó.

Sötétvers A sötétnek kilenc feje van: egyik egész éjjel pislog, másik egész éjjel nyávog, a harmadik forgolódik, a negyedik morgolódik. Az ötödik ásít, a hatodik sziporkázik, a hetedik horkan, a nyolcadik nézelődik: a habókos kilencedik hol van. Hajnal körül a kilenc fej gesztenyévé zsugorodik, s elgurul a napsütésben komótosan ébredező porban.


49

Mesterkedések Csiszolok és reszelek, citeráznak a szelek. Reszelek és csiszolok, villámcsapást csiholok. Aki nézi, kesereg, aki látja, hunyorog. Fényreszelék lepereg, fellegsavó lecsorog. Csoszogok és sziszegek, kocogok és vacogok. Citeráznak a szelek, ködcibere kavarog.

Esti mondóka Alma, alma, kerek alma, légy a világ nyugodalma! Légy a világ esti csendje, kísérjen a Jószerencse. Alma, alma, kerek, édes, add az esti békességhez sárga-piros, üde ízed: aki búsul, megsegíted. Alma, alma, gömbölyű, légy szívünkben a derű, éjszakánknak közepén légy a messzi, égi fény.


50

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Vihar Lakik egy szarvas az égen. Előjön, ha nagyon nézem. Jobbról a kémény vigyázza, balról az almafa ága. Úszik az égen egy ablak. Mögötte morcosok laknak. Morognak felhőnek, szélnek. Szikrázó szemüktől félek. Tűzmadár, vízmadár szárnyal, teli az ég suhogással, teli a táj csepegéssel, bátorság, csak te ne véssz el!

Peter Kupás (Magyarország)


KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Pörögnek a motollák Minél többet forgatjuk Balázs Imre József Blanka birodalma című gyermekverskötetét (Koinónia, Kolozsvár, 2012), annál inkább meggyőz minket arról, hogy gyermekverset írni nem könnyű. Még az irodalmi kánon legnevesebb költői közül is kevesen rendelkeztek ezzel a képességgel. Foghíjas felsorolásban Vörösmartytól kezdve Aranyon, Kormos Istvánon, Weöres Sándoron, Kányádi Sándoron át a kortárs ifjabb nemzedékig: Tóth Krisztinának, Lackfi Jánosnak vagy Varró Dánielnek adatott meg. Minden bizonnyal szükség van személyes érintettségre, netán szülői tapasztalatokra ahhoz, hogy a gyermek képzeletvilágának ábrázolása hiteles és átélhető legyen az ismeretlen olvasó számára, s mindenekelőtt megszólítsa magukat a kisgyermekeket. De nemcsak írni nehéz jó gyermekverset, hanem megítélni is annak minőségét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint szerzőnk első kislányához írt – és már itt bajban vagyunk, hiszen a kötet elbeszélője, narrátora maga a gyermek – Hanna-hinta című kötetének (2009) néhány kritikája. Ugyanis, ha összevetjük akár csak Lovász Andreának (Bárka, 2010) és Lőrentz Évának (Látó, 2011) a verseskötetről szóló megállapításait, azt tapasztaljuk, hogy szinte merőben ellentétes a véleményük, még az illusztrációt (Keszeg Ágnes rajzait) tekintve is. Míg egyikük a versekben idegenséget, értelmezéskényszert, ridegséget érzékel, addig másikuk a gyermekmitológia újraértelmezett szimbólumokkal való megteremtéséről és rózsaszín gyermekvilágról beszél. Abban azonban egyetértenek, hogy pompás nyelvi játék, szóteremtés a Nyüstifecske (=füstifecske) és Dukkász Dodong (=darázs), valamint feledhetetlen a Vidrakölykök játékai című vers. 2011-ben, a József Attila-díj átvétele után Boldog Zoltán (az Irodalmi Jelen szerkesztője) interjút készített Balázs Imre Józseffel (a továbbiakban B. I. J.), akkor még a Korunk főszerkesztőjével, íróval, költővel, a kolozsvári egyetem tanárával, a Hervay Gizella-monográfia szerzőjével, és már akkor szó esett arról, hogy gyűlik az anyag a második kislányához írandó gyermekverskötethez. Megírására egyrészt az apaság ösztönözte, másrészt a gyermekvers kiváló lehetőségnek kínálkozott a költői én, az alany rejtőzködésére. Erre leginkább azért van szükség, mert a szerző nem extrovertált alkat. Valójában a költői én mitikus reflektálása ez a gyermekbirodalmon kívüli világra, önteremtés, elvágyódás egy tisztább, autentikusabb élettérbe, a valamikori Éden kertjébe. Ilyen allegorizáló játék például A titkos fa című költemény.


52

VÁR UCCA MŰHELY 43.

„Izzó parazsat ültettem, / hajnali földbe rejtettem, / Hold fényével öntözgettem, / Tűzcsíráit őrizgettem, / Nőtt belőle egy pompás fa, / Megszólít, ha jól keresed.” A vers jól működő dikciójában a nyolcszótagú sorok ütemhangsúlya időmértékbe olvad, a párrímek bensőségesen csengenek. A Blanka birodalma sem maradt visszhangtalanul, többek között Zsigmond Júlia Égen korcsolyázni, Hold mögött csónakázni című recenziójában (új magyar szó online, 2013. február 11.) rámutat arra, hogy B. I. J. egy gyermekperspektívából megközelített világot ábrázol, a gyermek kérdez, s az „egyes szám első személyű saját válaszok”, valamint „a felnőttektől kapott magyarázatok jellegzetes, szívderítően leegyszerűsített vagy kedvesen túlbonyolított értelmezésben” tárják az olvasó elé a gyermeki gondolkodásmódot. A recenzens lényeges meglátása, hogy a 2009-es testvérkötethez képest itt tágasabb birodalomról van szó: az otthon, az ismert kirándulóhelyek mellett elkísérhetjük Blankát a lovardába, megleshetjük balettozás közben, láthatjuk a bevásárlóközpont forgatagában is, és vele örülhetünk az óvodai ünnepélyre való készüléskor. Mindezek után tegyük fel a kérdést, hogy mitől szép ez a gyermekverskötet? Mert kétség nem fér hozzá, esztétikailag valóban igényes megjelenésű könyvről van szó, ugyanakkor első olvasásra, átlapozásra nem nyílnak meg a versek szépségének titkai. Ennek oka talán bennünk, elrontott érzékelésű olvasókban keresendő, akik a posztmodern irodalom „élvezőiként” a nyelvi bravúrt, a különleges szókészletet, az utca nyelvét, a szlenget, a kicsavart ritmikát, a meghökkentőt, a minden emelkedettség nélkülit keressük minden szövegtérben; a rikító ornamentikát még a természetben is. Aki ezt várja ettől a kötettől, az csalódni fog. Balázs Imre József gyermekverseiben az egyszerűség igényességgel párosul, poétikai textúrája műfaj, tematika, motívumok, verselési módok tekintetében a klasszikus irodalmi hagyományba ágyazódik. Szókincse nagyon is tudatosan leegyszerűsített; még a kötet végén található alulstilizált prózaverseket is a nemes, tiszta elbeszélői hang jellemzi. (Ezek a Tóth István által fordított svéd gyermekversek mintájára íródtak.) A kötet verseinek zöme Kányádi Sándor „köpönyegéből bújt elő”, erről árulkodik annak prozódiája, illetve itt-ott Weöres Sándor-i allúziókkal találkozunk. Részben témában, leginkább ritmikában vagy a rímelést illetően. Így A ménes című vers akár a Száncsengő párdarabja lehetne. „Távoli ménes felnyihhan: / jöjj, kicsi gazdánk, jöjj nyomban! / Barna csikósunk fáradt már, / s néha a pónink elcsászkál. / Hogyha a pónink tajtékos, / kéne a pokróc most, épp most...” Hasonló varázsos ritmika jelenik meg a Nyári rajz című versben is: „Ujjal festek a lapra, / nincs ecset, és Anya hagyja. / Látszik a munkakötényen, / S látszik a kedvem a képen...”


53 Ezeken a sorokon eluralkodik az időmérték, és érzékelésünkre finoman rátelepszik valami megfoghatatlan az időszámításunk előttiből, más, mitologikus világba röpítve képzeletünket. Lassan kezd megnyílni előttünk ez a versvilág. Közismert, hogy a gyermekek fantáziáját végtelenül izgatják a természeti jelenségek, az évszakváltások, a napszakok, és valami megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi őket az állatokhoz. Gyorsan megbarátkoznak velük (már amelyikkel lehet), könnyen megértik egymást. Épp B. I. J. mesélte el a litera.hu-n, miközben útnak indította a Naplóírót, hogy Blanka egy alkalommal a benzinkútnál „bemutatkozott” egy kutyának, és az is őneki. S mikor a szülők megkérdezték, hogy hívták a kóbor ebet, ő rögtön rávágta: „Karinának”. A gyermeki fantázia felszabadítóerő lehetne a felnőttek számára is, ha a hagynánk. Jellemző, hogy Weöres Sándor és Károlyi Amy is közeli barátságban, mondhatni gyógyító közelségben élt macskájukkal, aki a jól ismert Macska-indulót, valamint a Fekete kandúr című költeményt ihlette. Akárcsak T. S. Eliot macskaversei, ezek a költő személyes vallomásai is életről, halálról. „Szívem görcs, vérem szilvalé, / közeledem hetven felé. / Macskánk gyógyítja májamat, / ráborul és meleget ad, / vérrel fűtött kis termofor, / karmos talpakkal megtipor” – írta Weöres a Fekete kandúr című versben, és micsoda tragédia lett abból, mikor ezt a macskát rábízták egyszer Bata Imrére, aki 1981-ben elvesztette. (A történetet Pomogáts Béla meséli el a Forrás 2013. decemberi számában.) Innen már csak egy ugrás Tandori verebeihez, de térjünk vissza Blanka birodalmához! A gyermekversek világképe a gyermeki fantázia lenyomata (A csillár, a Biztató című vers is erről árulkodik). A versek mesefigurái közt szerepel a királylány, a boszorkány, s annak megkülönböztető jegye, az elmaradhatatlan fekete macska. A boszorkány fekete cicája című versről meg kell jegyeznünk, hogy az utolsó két sora korrigálásra szorul, talán ekképp: „Fekete lesz tőlem a hó, / én is, s akkor jól van.” Ezzel a változtatással harmonizálódik a 7, 6, 8, 6-os szótagszámú strófaszerkezet, és ez a két sor elnyeri megfelelő dallamát. Blanka birodalmában találkozunk még csíkos macskával (Nyári nap), kár, hogy az illusztrátor őt képileg nem jelenítette meg; pandamacival (Varázsigék), az ő figurája azonban nagyon kedves; tücskökkel és bogarakkal, gyíkokkal (Mit láttunk a kiránduláson); egy griffmadárral (A pocakos griffmadár), amelyről kiderül, hogy hosszú farkincája van; a mesebeli sárkánnyal (Lefekvés előtt); mindenféle exkluzív állattal az Uszodában, és természetesen lovakkal, pónival, egy egész ménessel, és kihagyhatatlan attribútumként a táltos csikókkal, egyik fekete, a másik hófehér. „Fekete csikómnak / Fekete a szárnya, / Fekete sörényét / tündérlovász vágja.” (Táltos csikók)


54

VÁR UCCA MŰHELY 43.

A gondolatritmusra épülő sorok elején a szóismétlés egyúttal tetszetős anafora is, a felező hatosok kiváló ütemet diktálnak. S ha már az ütemnél tartunk: leggyakoribb a 7-szótagú 4/3 osztású ütemezés, de ettől nem válik monotonná a verselés, mivel a kötet szerkezeti elhelyezésében váltakoznak az egyéb: a 6-os, felező 8-as strófákkal. A ritmusba gyakran belejátszik az időmérték is. Ez a Felmászunk a sósziklához című versre is jellemző, melynek egyéb érdekessége, hogy a sorvégeken egymást kergetik a jambikus hímrímek a trochaikus nőrímekkel, mely által csillámlóbb lesz a sószikla, ahová a család bizonyára szívesen kirándul, ugyanis a színhely már ismert a Fogak nyoma című felnőttkötetből. (Kirándulás a Sóvatta hegyekbe) Gyakori a legősibb, főképp a népdalokban meglévő sortagolás, amikor is egy sor egy gondolatot tartalmaz, soráthajlás nélkül. Ritka az enjambement, funkciója: a magyarázat, amikor a kis narrátor valamit kifejt. „A sósziklában az a jó, hogy kicsit sem édes...” Az asszonáncok által igen változatosak a sorvégi összecsengések; legjellemzőbb a párrím, a keresztrím és néha előbukkan a csoportrím is. (Varázsigék) Fontos poétikai eszköz még az alliteráció, A mese című vers bővelkedik benne, valamint a ritkán megjelenő metafora emelkedettséget kölcsönöz a tartalomnak. A címadó és egyben kötetkezdő vers két inverziója („Színes rétet, tavaszit, ...vadgesztenyét, tavalyit”) előrevetíti a megfordított világlátást, általuk belépünk a kis főhős fantáziabirodalmába. A verstípust illetően a kötetben zömével népdalszerű, ritmikus gyermekversek, mondókák, gyermekréják, illetve filozofikus tartalmú versek találhatóak. A Jönnek a motollák és a Varázsigék afféle féleleműző mondókák, a motollák esetében épp a képzeletet zaklató gonosz apró szörnyek elkergetése a cél. „Forognak a motollák, / pörögnek a motollák, / [...] Szobám körbeforogják, / mindkét szemem befogják. / Elbújok a paplan alá, / menjetek ki motollák!” A gondolatritmus egyre gazdagabb tartalommal telítődik, a metafora értelme megnyílik, az ismétlések mozgalmassá teszik a külső-belső történést, míg végül elcsattan a motollákat kiűző záró rím. A legszebb metaforikus képet az Égi korcsolya című versben találjuk, ahol a jégmanók, azaz a hópelyhek égi bálját csodálhatjuk meg. Talán a kötet legszebb illusztrációja is ez a légies könnyűségű rajz. (39. o.) Keszeg Ágnes e kötetben (egy-két kivétellel) érzékletes, a versekhez illő illusztrációval rukkolt elő. Amit hiányolunk, az mindenekelőtt a zöld gyep, a fű, a rét, a játszótéri természeti kép. Ennek hiányában vált a versbéli játszótér csupasz falú konditeremmé. (Fitneszcuccok) Hiányoljuk a Holdat is az egyik legsikerültebb vers, A hold mögött című ábrázolásából. Igaz,


55 ott a csónakoknak meg vitorlái nőttek, ami legalább színesíti a nagy égi fehérséget. Mindemellett kifejezetten szép és stílszerű A balettmozdulat megjelenítése, vagy szívszorító a Világgá megyek szerepjátszó versikének képi ábrázolása. Maga a szöveg Móra Ferenc Panka-történeteit idézi meg, csak egy gyakorlatiasabb, 21. századi kislány variációjával. A filozofikus jellegű versek a kötet gyengébb darabjai. (Átváltozások, A jó fésű, a Ki kinek az őse) A bölcsek érkezése messze alulmarad a reminiszcenciaként felvillanó József Attila Háromkirályok című verséhez képest. A könyv utolsó öt-hat prózaverse a gyermek egy-egy életbeli helyzetének elbeszélései, melyek már nem tartoznak szorosan a mese világához, a hétköznapi eseményeket rögzítik, a nyelvi ábrázolásból el is tűnnek a poétikai jegyek. Megjegyzendő, hogy a Hanna-hintában meglévő nyelvi játékosság, sajátos szóteremtés e kötet hiányossága, ugyanakkor a szókincs bővült a modern köznyelvi szókészlettel (pl. CD, kondicucc). A Blanka birodalma verseinek szépségét elsősorban az intellektuális költőiség adja, s hogy ez mennyire tölti be funkcióját egy gyermekkönyv esetében, az lemérhető a verseket hallgató gyermekek reakcióján. A címadó vers megalapozza a kötet hangulatát: egy cserfes, kíváncsian kérdezősködő teremtés lesz az egyes szám első személyű főszereplő, aki később lelepleződik előttünk. Olykor fél, máskor irigykedik (Az én játékaim), de szívesen végigvezet bennünket a képzelt, de számára valós világban, ahol a hétköznapok is többnyire ritmikus sorokban lüktetnek. (Balázs Imre József: Blanka birodalma, Koinónia, Kolozsvár, 2012) Mosonyi Kata Pattanó rózsák László Noémi 2010-ben jelentette meg a Bookart kiadónál Labdarózsa címmel gyermekversekből álló, gazdagon illusztrált verseskötetét. A kötetről már első ránézésre sem mondhatnánk, hogy gyerekcipőben jár, nagyon jól strukturált, tematikus felépítése gondos kézre utal. Az olvasó már az első lapon szembesül egy olyan családi közeggel, mellyel saját élményeit előhíva azonosulni tud, így hamar magának szólóként értelmezheti a műveket, és saját gyermekkorának gesztenyefigurái és pegazusai között barangolva halad át ezen a mesevilágon. A kötet elején szereplő Ajánlás gyermeki hangon tárja elénk a kötetet uraló szerkesztői elvet, precíz témamegjelöléssel, ígérve Napot, Holdat, nyarat és őszt és emellé járó „szanaszét” konstrukciót, amely gyermeki játékhoz hasonló, hisz szétszórtságot ígér. A gyermeki világ konstruált káosza a szétszórtságnak értelmet ad, éppen a rendezettségében, a gömbszerűségében van a szépsége. Hiszen a gömb alakzat önmagában a leg-


56

VÁR UCCA MŰHELY 43.

pontosabban összeállított egység, mert ha egy elem tartása enged, akkor már nem gömb a gömb. A címadó vers aktualizálja a földhözragadt felnőttekben felmerülő kérdést; most akkor a hagyományos értelemben vett labdarózsáról lesz itt szó, vagy egy olyan labdáról, amely rózsákból áll? Ekkor szembesülünk vele, hogy a gyermeki nézőpont elvesztése miatt megint látókörünk szűk határaiba ütköztünk, ezért asszociációs bázisunkat újra gyermeki módon elevenné kell tennünk. Mi más lehetne a labdarózsa, mint maga a Nap, melynek fényétől minden virág és minden rózsa labdává válik, azaz kinyílik? Fontosnak tartom a szavak hangzásának kiemelését, például a Csendkirály című versben az l hang lágysága megteremti azt az alaphangot, amely egy ilyen játékhoz kellene, sőt a versnek is kellemességet, enyheséget ad. Itt bukkan fel először a kötetben visszatérő gesztenye metafora, mely a tudatunkba hozza gyermekkorunk (Kippkopp, Gesztenye Guszti) meséit, és megteremti a kapcsolatot köztünk és gyermekeink világa között: a földbe eső gesztenyemagból idővel gesztenyefa lesz, ahogy egyszer a gyermekből is felnőtt. A Mák című vers bevezet minket a kötet egy olyan tematikus rendjébe, mely a növények köré szerveződik. Ide tartozik még a Rózsa és Gesztenye című vers is. A kötetet tematikusan uralják a növényeket is meghatározó évszakok (Nyár, madár; Téli fa, őszi fa; Tél), valamint hónapok (Augusztus, Szeptember, Február). A Például számomra a kötet legkiemelkedőbb verse, mely Erdős Virág stílusát juttatta eszembe. Persze, a kortárs irodalomban nemcsak ő kedveli a játékosságot közvetítő kétsoros versformát. A gyermekversek viszonylataiban megfigyelhető ez Lackfi Jánosnál (pl. Nagy szaladás, Szupermen, Cigi stb.) vagy Tóth Krisztinánál (Bonyolult vers) is. A napi rutint bemutató vers kiváló módszer lehet a napi folyamatok során adódó nehézségek áthidalására: „Ébredj, öltözz, fuss, siess, / odafigyelj, el ne ess!” – mondogathatja óvó hangján egy gyerkőcét a gumicsizmába belekényszerítő, a késéstől fáradtan aggódó anyuka mágikus rigmusokban. A Napok című vers az alliteráció alakzatához nyúlva a hét napjait könynyen megjegyezhetővé teszi mindenki számára, játékos tanuláson keresztül. A mellette illusztrációként megjelenő színes pörgettyű pedig azt a képet közvetíti a gyerekek felé, hogy minden nap színes és lehetőségekkel teli, egyfajta optimista látásmódot, pozitív hozzáállást biztosít útravalónak. A Gondűző és Civakodóknak című versek ereje elsősorban ritmikájukban rejlik. A viszonylag rövid, kétsoros elemek könnyen megjegyezhetők, a vers jól kontrázható, mondogatható. A kortársak közül talán leginkább Varró Dániel gyermekverseivel állítható párhuzamba, aki szintén kedveli a rövid sorokból álló, ritmusos mondókaformát. Az ezt követő versekben megjelenő fa és madár motívumok a nyár és az ősz változásának jelképei. Az évszakok közti átmenetet rendkívül jól


57 ábrázolja a kezében egy kalitkában felhőt tartó őszi fa, mely lombjait elvesztve még az őszhöz tartozik, de kezében lévő felhőből, mint egy porcukros szitából a földre hinti a hóesést, mely a következő oldalon hullik le a verseskötet világát élvező kicsinyekre és nagyokra. A telet mint minden jó előkészítőjét mutatja be a kötet, a gesztenyefigurákat a pegazusok képe követi, vizuálisan is szépen megmutatva az évszakok váltakozásával együtt járó napszakok váltakozását. Mivel ez a vers a kötet záróverse, jelzi, hogy az életünket meghatározó ciklikussághoz hasonlóan a kötetet is többszöri olvasásra, mondásra szánta László Noémi. A kötetet különösen szerethetővé és kedvessé teszik Szulyovszky Sarolta illusztrációi. A gesztenyefigurák, a fűben kúszó csigák, a labdarózsa és minden elem a fantáziát inspirálva, a gyermeki bájt és jókedvet közvetítve elevenedik meg a szemünk előtt, megteremtve a kötetben felépülő világ vizuális támpilléreit. Ehhez az élményhez járul hozzá a lapszélen megjelenő mosolygó eperszemek, méhecskék és egyéb rajzok látványa, mely a korábban már említett otthonosságérzésre csak ráerősít. Összességében a kötetet a „kedvesen konstruált” jelzővel tudnám jellemezni, mely a játékosság és lágyság érzete mellett, a háttérben jelentős koncepciók szerint épül fel, és költőileg is megmunkált szövegeket rejt. Olyan, mint a labda: ha dobjuk, lökjük, könnyedén pattan, de ha nem lenne a műanyag pontosan kifeszítve vagy felpumpálva, nem működne a játék. Összeszedett, kidolgozott, alapos. Egyszóval: rózsás. (László Noémi: Labdarózsa. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2010) Heizinger Anita Bevezetés a kivezetésbe… Kézbe véve a könyvet, első látásra észlelem, hogy nem szokványos alkotásról van szó, rögtön feltűnik „abnormalitása”. Orbán János Dénes Sándor vagyok én is… című könyvéről van szó, melynek alcíme: Kivezetés a költészetből. Jól kezdődik, egyből elfoglalhatóvá válik az a pozíció, ahonnan kíváncsian várhatja az olvasó, hogyan vezetik be a kivezetésbe… A címlapon egy beteg, torz Petőfi-kép látható, egy firka a költőóriásról, és ez az ál-Petőfi kiáltja ki a címet: Sándor vagyok én is… Már a borítóra tekintve nyilvánvalóvá válik, hogy nem újjászületett Petőfi/Petőfik antológiája ez a könyv, aztán további jelekből is láthatja az olvasó (ha van elég türelme), hogy Petőfi-firkáktól csak „firkaversek” keletkezhetnek, és ezek alapján nem rajzolódhat ki újra egy „neo-Petőfi” kép, nem indulhat meg a „repetőfializálódás” sem. A címlap még két eszközzel él, hogy utaljon a kötet tartalmára: egyrészt a színhasználat; a piros színre gondolok, ami kiemeli a konkrét szerző nevét (OJD), másrészt magát az általában vett szerzőt is (én), annak problematikáját, amely ténylegesen


58

VÁR UCCA MŰHELY 43.

a mű középpontjában áll. Az említett második eszköz a címben feltüntetett pont, pont, pont probléma, amelynek kettősségét emelhetjük ki: ez a jelölés folytatást kíván, a valahova való bevezetést igényli, ugyanakkor egy hiánynak a felmutatója, egy elmondhatatlannak tűnő problémának, a „tudod te, mi a bajom” nevű problémának, mondjuk ki: Miért van annyi ál-Petőfi? – avagy miért nem marad a suszter a kaptafánál… „E roppant vidám könyvecske”, ahogy OJD nevezi az Előszóban, négy részre tagolódik (Versek népe, Sándorirtás, Sándorportrék, János vagyok én is…). Az Előszóban OJD megnevezi a casus bellit, a kötet „kirobbantásának” okát. Megtudjuk, hogy Böszörményi Zoltán 2005-ben, az RTL Klub egyik műsorában közölte: kész a harcra, „bárkit szívesen leközlünk”. Ezzel a kijelentéssel indult tehát a háború az Irodalmi Jelen szerkesztősége ellen. A legtöbb támadó kézirat azonban visszapattant a várfalról, és végül egy paródiarovatban találta magát, szórakoztatásra ítéltetve… A Versek népe részben megtudjuk, hogy már mindegyikünk írt verset, mert magyarok vagyunk, és ez a dolgunk, hiszen magából a versből származunk mi is. Aztán jön a feketeleves, a súlyos leleplezések a számtalan írószövetségről, amelyek bekebelezik az „írókat”: mert aki egy ilyennek tagja, az már vérprofi; a probléma mindvégig ebben áll, az „írónak érzik magukat” állapotban: „Ezrek, tízezrek, százezrek szent meggyőződése, hogy újító, világrengető művek lángolnak a papiroson, hogy érzelmeik a legőszintébbek, soraik a legmívesebbek, rímeik a legtökéletesebbek.” Folytatódik a sor: gondolatok a könyvpiac túlzsúfoltságáról és a nevesincs kiadók kisemmiző akcióiról, amikor a szerző fizet a kiadásért, és nem neki fizetnek szellemi termékéért. Pedig, ugye, egy normális irodalmi párbeszédben és világban fordítva van. Na de, ne felejtsük el, még mindig „ki vagyunk vezetve”, egy irodalmi peremterületen járunk. A Hogyan írjunk levelet a szerkesztőnek? cím egy „normális” tanácsadókönyvben a Hogyan ne…? mondattal kezdődne, de itt „másfajta tapasztalat” fűzi a gondolatokat: írjunk hosszú levelet, ha lehet, kézzel, fecsegjünk mindenről, de a lényeget el ne felejtsük kihagyni, és dicsérjünk, ameddig a szem ellát… A Hogyan írjunk és publikáljunk verset? írásban szó esik a publikálás transzcendens tapasztalatáról, valamint a kezdetekről: a csodás génről, az ihletről, a múzsákról, a népszerűsítésről – és hirtelen fellibben a fátyol arról, milyen versekből van hiány: a szerelmi és az egzisztencialista líra remekeiben szűkölködünk, valamint az istenes versek aránya kicsi, de szükség lenne még több poszt-posztmodernneoavantgárd költészetre is... E közel ötvenoldalnyi bevezető sem tudja felkészíteni az olvasót arra, ami a Sándorirtás fejezetében várja, a kötet hátoldalán szereplő „irodalmi pokol” jelzős szerkezet illik leginkább erre a tömény hetven oldalnyi katarzisélményre. A „nehezen mondható” Nemes Nagy Ágnes-i kategóriája juthat eszünkbe: erről tényleg nehéz beszélni…


59 Beküldött „versekből” kapunk részleteket, amelyeket OJD-kommentárok egészítenek ki, és ezek reflektálnak a különböző stílusokban született alkotásokra. Így az „Amikben nem szenvedünk hiányt” listáján számba veszi mindazokat az archaikus szavakat, amelyektől, ugye, ma is vers a vers (mert hát mi mástól lenne az): lélek, szív, szeretet, vér, haza, köldökzsinór… Megtudhatjuk, hogy vannak olyan költők, akik nem tehetnek poéta lelkületüktől: „Bennem van, mint egy új, egy más élet a gazdatestben, mely által a test is életre kel.” Sokszor megeshet, hogy a vers olvasása közben megmagyarázhatatlan indíttatást érzünk a sírásra, és zsebkendőért nyúlnánk, hogy „igen, ilyen is létezik”, de az OJD-kommentár feloldja szomorúságunkat, és inkább sírva röhögésben törünk ki. Sajátos terápiás célra is jók ezek a kommentárok, legalábbis lehetővé teszik, hogy a szerkesztőben keletkezett feszültség egy-egy „remekmű” olvasása során enyhülhessen, valamint arra is, hogy a papírra nyomtatott művek, mihelyt megjelennek és tündökölnek a fekete tintától, egy-egy minősítéstől azonnal meg is semmisüljenek. A „költőnek” közlik művét, a szerkesztő pedig indokol, hogy miért nem. Ez az igazán jó üzlet: mindenki jól jár. A versek végén, ha ennyi nem lenne elég, szemezgetünk kicsit a beérkező hosszabb levelekből is, ahol annyira nem a szöveg áll a középpontban, hanem egyéb, nemes célok elérése: társkeresés, a magyarság megerősítése, pénzszerzés. Az Irodalmi Jelen alosztályai pedig készségesen válaszolnak és reflektálnak minden problémára, hiszen „ezért vannak”… A Sándorportrék című részben, „melyben prezentáltattak a közelmúlt, a jelen és a jövő legjelesebb klasszikusai”, olyan költőkkel ismerkedhetünk meg, akik „méltán” tekinthetők Sándorunk leszármazottainak. Van, akitől mindössze két vers maradt ránk, és van köztük olyan, aki több kilónyi kötetet írt tele elméje szüleményeivel. Ilyen Szoboszlay Sándor, aki nem más, mint e könyv ihletője, akinek 1942-ben jelent meg Sándor vagyok én is… című verseskötete. A bölcsészek irigyen olvashatják Kozma Hugó baglyos versét, amely verseinek ötven százalékát képezi, tudniillik ő a kétverses alkotó, aki egyben bukott színházigazgató is. A jelöltek között van még nyugdíjas, vasutas és agresszív „államgyilkosjelölt” is. És vajon még kikről nem tudunk? A János vagyok én is… című részben Orbán János Dénes „átsándorulásának” vagyunk tanúi, ahol az eddig józan(?) kritikus esze is messze vándorol, és olyan verseket olvashatunk, amelyek messzemenőleg illeszkednek az eddig bemutatott művekhez. Szegény szerző… A kötet legfontosabb erénye annak antioxidáns-tartalmában, továbbá az olvasó rekeszizmainak jótékony működtetésében rejlik. Vény nélkül kapható gyógyszer! S, hogy milyen lehet a fogadtatása egy ilyen műnek? A jó(zan) ízléssel megáldott olvasók felől talán egyértelmű. A benne szereplő szerzők felől tekintve többféle is lehet. Egy részük talán észbe kap, és felismeri a helyzetét; „ó, mekkora szégyen”, s elbujdosik a világ elől, amely csak kacagással fogadja őt. A szerzők másik része szintén felismeri


60

VÁR UCCA MŰHELY 43.

nevetséges helyzetét, mérlegel, és a végén úgy dönt, inkább örül a megjelenésnek. A harmadik része gyűlölködni kezd, és újabb „remekművekkel” bombázza a szerkesztőséget, és az kénytelen lesz újabb és újabb köteteket kiadni, míg végül átveszik a hatalmat a... (Orbán János Dénes: Sándor vagyok én is… Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2012) Tokos Bianka

Negyvenegy levegővétel Többször idézték már Láng Zsolt híressé vált mondatát a „Romániai” „magyar” „irodalom”-ból (sic): „Divat Erdélyt a novella hazájának nevezni, merthogy geopoétikailag ez a dombok és vizek által „kicsiny tájegységekre” szabdalt fennsík a maga emelkedettségével és lefojtott tektonikájával a rövid lélegzetű „drámai-lírai formának” kedvez.” Jól hangzik, főleg ha egy novelláskötetet veszünk célba. Csakhogy a szerző így folytatja, és végre írjuk már le ezt is: „Ez marhaság.” Később persze finomítja a tételt, de lehet-e napjainkban, mikor úgy hírlik, nem könnyű novelláskötetet elfogadtatni, kiadatni, a kiadónak pedig túladni rajta, lehet-e számot nem vetni azzal, mi lesz azzal a műfajjal, melynek vagy száz esztendeje a legfényesebb jövőt jósolták. Most meg oda jut, hogy lassan már csak az iskolákban olvassák, főleg azért, mert biztos, hogy az érettségi írásbelin novellaértelmezés lesz az egyik tétel, feltéve, hogy az a novella négy oldalnál rövidebb. Csodálkozunk, hogy ebben a helyzetben Láng Zsolt is, aki az egyik legjobb magyar novellaíró, ő is regényeket ír, és a kérdésre úgy válaszol, hogy „akár levegővételnek is nevezhetjük a rövidprózákat”; ez a levegővétel két regény írása közben szükséges. Figyeljünk föl rá, hogy rövidprózákat mond, nem novellát, mégpedig többes számban. És ugyanekkor még azt is megjegyzi, hogy szeret „háromoldalas regényeket írni”. Ezt el is kell hinni neki, még ha igazán ismertté a Bestiárium Transsylvaniae című tetralógia tette. A szerző itt is pontosan fogalmaz, mint mindig: a terjedelem, a megoldandó feladat foglalkoztatja, nem az elméleti kérdés. Új kötete különféle műfajokba sorolható írásokat tartalmaz, „rövidprózákat”, negyvenegy darabot: van köztük elbeszélés, kisesszé, hagyományos novella, örkényi egyperces, tárca, még életkép is, terjedelmük is eltérő. Ugyanakkor öszszefogja őket a legősibb és legfontosabb téma szomorkás vizsgálata. Nem mondom azt, hogy a szerelemé, bár a cím erre vezeti a gyanútlan olvasót, holott ebben a címben fontos az is, amit hozzáfűz az első szóhoz: Szerelemváros és más történetek.


61 Itt vetem közbe, hogy a borító remek ebből a szempontból is: az „és más történetek” fordítva, fejjel lefelé és fekete betűkkel szerepel a szürke alapon, alig láthatóan, de ott van legalul (a Szerelemváros szó fehérrel van nyomva). A borítót a szürke szín uralja, benne két piros pötty, mely engem kígyóharapásra emlékeztet, de lehet két parázsló, pici szem is, fölül jobbra pedig egy kisebb, világosbarna tépett négyszög takarja le a szürkét. Az egész oldalon pedig fekete, finom háló húzódik, szabálytalan kis csomókkal. „A szerelem elrohanások és kirohanások csomópontjainak hálózata” (226). Emeljük ki: a borító Hrapka Tibor munkája. Visszatérve a témához: a központi kérdést, illetve állítást a kötet kilencvennyolcadik oldalán olvashatjuk. Így szól: „Nem szabad úgy meghalni, hogy nem a boldogságba halsz bele, mert akkor a halál nem a te történeted” (Harangzúgás). Természetesen a boldogsághoz hozzá tartozik a szerelem, sőt annak talán legfontosabb feltétele, komponense, tehát nem vagyunk nagyon félrevezetve, de a kötet központi kérdése ennél általánosabb és teljesebb: test és lélek harmóniája, illetve egysége: „A lélek is test” (97.). A boldogság keresése. Erre a kérdésre a fej melankolikus ingása a válasz, ha szabad ilyet leírni egy rövidprózakötetről. A kötet darabjai több év alatt íródtak, többfelé megjelentek már, leginkább a Népszabadságban és az ÉS-ben, de olyan is van, amelyik antológiában, egy A szomszéd nő című kötetben, egy pedig az Itthonévben. Ezeket nem könnyű észrevenni, mivel többnek megváltozott a címe, de nem csupán a címe. A Szerelemváros ugyanis könyvmű, egységes egész, azaz az egyes novelláknak helyi értékük is van, Láng Zsolt belenyúlt a szövegekbe, átformálta őket a kötetkompozíciónak megfelelően. Elég, ha egy példát hozunk: a Foggyulladás című az Itthonévben még Sáp vagy sarc? címen jelent meg. Az író alaposan átdolgozta a szöveget, de úgy, hogy aki ismeri, annak se tűnjön föl igazán. Annyit mozdított a szövegen, hogy emlékezésből a kötet szövetébe illeszkedő novellává váljon. Az új változatban már nem Bécsből, hanem Linzből tart visszafelé, mikor fogfájósan eltéved; a fogorvosnő-szeretőnek már nincs teljes neve, csak Klara, teste nem csupán munkabírásával tűnik túlszárnyalhatatlannak, hanem virtuozitásával és leleményességével is, és nemcsak magyarul nem tud, hanem angolul sem, és ennek is nyilvánvaló az oka. A narrátor pedig, aki az Itthonévben még fogolynak érezte magát, itt az gondolja, „mintha munkába volnék állítva”. A Foggyulladás ezzel elfoglalja helyét a kesernyés humorú Babanemzés.hu után (melynek szintén van előzménye a jóval korábbi Perényi szabadulásában). A Babanemzés.hu című szövegben más módon érhetjük tetten azt, hogyan használja akár nyersanyagnak saját művét. A kötetben így kezdődik: „Engem szerencsére nem Láng Zsoltnak hívnak. Akár eső után a gomba, gyakori lett ez a név.” A köteten kívüli közléskor (Népszabadság, 2012. június 18. ) pedig ez volt a felütés: „Engem is Láng Zsoltnak hívnak. Azért


62

VÁR UCCA MŰHELY 43.

is, mert mint a gomba eső után, gyakori lett ez a név.” Ebben az esetben jól látható, mennyire más ez a novella önállóan, mint a nagyobb egység részeként. Az első esetben egy szomorkás, anekdotikus írás, a másodikban viszont igazodik a többi szöveghez, azaz ha az egész kötetben kérdéses, mennyire azonos a szerzővel a narrátor, illetve van-e egyáltalán egy tetten érhető, önmagával azonos narrátor, akkor a névnek is kérdésesnek kell lennie. Nos, ezen a ponton tudatosan hoz zavarba minket az író: már az első szövegben három Láng Zsolt van, a narrátor, a felesége (!), illetve egy harmadik személy, egy író, akinek a művéről a narrátor kritikát készül írni. A szövegek többségének van egyes szám első személyű narrátora, de ez a narrátor korántsem mindig ugyanaz; néha az írásmű közepe táján értesülünk arról, hogy egyáltalán milyen nemű, akinek a szemszögéből ismerjük meg a történetet. Az is megesik, hogy ugyanazt két szemszögből halljuk (Potyautas). A névvel, illetve a szóval és annak jelentésével másutt is probléma van, láthatóan érdekli a szerzőt, milyen pontosan lehetséges megírni azt a történetet, amelyet birtokol. „Azt gondoltam, minden történetben van egy férfi meg egy nő. És minden férfiban meg nőben van egy történet” – gondolja a narrátor egy beszélgetés közben, de nem mondja ki, kommentárként halljuk meg (Kavicsok). És a narrátor többször is ki akarja kerülni a küzdést az anyaggal, egy másik szereplővel szeretné megíratni a történetet (Kavicsok, Csucsai időkút), mivel kérdés, hogy megírható-e. A szavaknak, mondatoknak hatalmuk van. Beszédes, hogy a Jókai Móric nevű szereplő ép mondatokat hall egy nő testéből (ejtsd: szinematográfer). A mondatok sem azonosak néha önmagukkal: a narrátor (illetve az egyik novella narrátora) hiába küld a lapnak új és új írást, mindig az első írása jelenik meg, ezt nem veszi észre sem a szerkesztő, sem az olvasók közül senki, sőt dicsérik minden alkalommal. Viszont mikor ő maga küldi el az „agyoncsócsált írást” próbaképpen, rögtön jön a reklamáció (Utolsó próbálkozás). Nagy Boglárka is megírta (ÉS, 2013. július 5., 21.), én is leírom: Láng Zsolt nagyon tud kifejező, jó mondatokat írni. Jó az a mondat, amelyik minden hangjában, hangsúlyában azt a gondolatot-érzést mondja, kiáltja, suttogja, recsegi, amelyért létrejött. Ezek a mondatok hordozzák, közvetítik ezekben a szövegekben a szerző kesernyés világlátását, mely szerint a boldogság, benne a szerelem nem igazán, illetve aligha érhető el, vagy ha elérhető, nem mondható el. Egy korábbi művében, melyben képzelt jövőbeli interjúkat készít, fia szájába adja azt a megállapítást, ars poeticát, hogy „amikor valakit megírok, a hiányát írom meg” (A jövő emberei, 48.). A Berlinévben pedig Lopez zenéjét hallgatva (az ő művének dallamára szerkesztette-írta ezt a kötetet, mely most a kezünkben van) arra a megállapításra jut, hogy a zeneszerző műve „[a]rról szól, hogy nincs szépség, csupán sóvárgás van” (52.). Itt pedig azt írja, hogy „[A] szerelem az


63 a totális tumor, aminek nincs gyógyító metaforája” (220.). Megállapítja, hogy „a be nem teljesülő szerelem kiüresíti az embert”; korábban már leszögezte, hogy „[A] boldog szerelem is halállal jár: énhalállal. Ha tudom, elkerülöm”. Ugyanakkor annak is tudatában van, leírja, hogy „miközben az emberek tudhatják, képes enyhíteni a rájuk szakadt retteneten, mégis mindent megtesznek, hogy eltitkolják: van ilyen, létezik szerelem” (224.). Csakhogy ez a szerelem könnyen foszlik szét, néha elég ehhez, hogy az ember meglát egy fekete szőrszálat a másik orra alatt. Metaforákat viszont találunk a könyvben, meglepőket, érzékleteseket, melyek meggyőznek, hogy a magyar nyelv képszerűsége, plasztikussága kifogyhatatlan. Csak néhányat írok ide: „Nem szeretné a gyanú loncát maga után húzni” (78.); „teflonszívű vagyok, nem tapadnak szívemhez az érzelmek” (187.); „beleváj a csend alvó verébfürtjeibe, s a sivalgás zajfüggönyétől takarva, kimond egy nevet” (225.). A prózaíró közel merészkedik a kép határaihoz, de sosem téved képzavarba. Érdemes olvasni, föl kell fedeznie annak, aki még nem ismerte. De annak is, aki igen. (Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek. Kalligram, 2013) Brassai Zoltán Noli me tangere… László Noémi, a „boldog testtulajdonos” saját verseiben hullámzik, váltakozik, lényegül át és lényegül néha vissza. Hol csendes szomorúsággal, hol feltörekvő haraggal és keserűséggel adja ki magából a személyességet. A költő saját magáról ad elő monológot: megélt és nem megélt dolgairól, akaratairól, szerelmeiről, gyermekeiről – amit az ő földje rejt. A föld László Noéminél a mindent jelenti. Szülőföldet, környezetet, múltat és jövőt, anyagot és testet. Ehhez a földhöz tartozik a csend, az ember, a természet, élet és halál. Minden: „a lényeg: földízű napokat hozzon.” (A szív helye) vagy „Nekem a föld való. Követelem. / Ha lehet, ereimben ő keringjen. / Ha lehet, ne engedjen innen / meglépni. Súlyos szerelem legyen / amit a porból vétetett könnyen visel.” (A szív helye). A test egyenlő a földdel. A testhez tartozó minden emberi lényeg, lélek, szellem, szó és kép szimbóluma, szinonimája, megélt jelentéstartalma a földnek. László Noémi kötetéből individuális, szép, a mindenből eggyé nőtt világ szivárog rá az olvasóra. László Noémi szövegeiben minden apró tárgynak jelentősége van. Mindennek megvan a pontos helye, változtatható és változtathatatlan formában. A lírai én is megtalálja lassan a helyét, számot vet, múltat elemez, jelent él és jövőt tervez vagy remél. Saját időélésében benne rejlenek a generációk, ezek együttélését figyeli meg. Az ember tér és egyben idő, lineáris vonalon mozgó létező. Ezek életképekben nyilvánulnak meg, az én


64

VÁR UCCA MŰHELY 43.

által megfigyelt és látott környezetben, tárgyakkal, helyszíneken (Édes-keserű dal, Szeptemberi elégia). László Noémi a semmit és a pontosan leírt, megfogalmazott színeket, formákat, mozdulatokat, cselekményeket állítja kontrasztba egymással. Az én semmije, a kiüresedő, elmúló – noha a haláltól még messze lévő – én tartalmait, rejtőzködő immanenciáit opponálja a külső világ elevenségével, mozgalmasságával. A test és saját anyaga különleges kapcsolatba kerül a külvilág anyagával. „A láthatóval nem vitatkozom. / Mint általában, majd hozzászokom, / hogy hordanom kell jeget és havat, / mert én állok a téli nap ködében / és én fekszem a hegyhátak alatt, / és rajtam kívül aki rabja lett / nincs más, csak képzelet” (Éter). A külső szemléletből jut el saját benső elemzéséhez. Filozófiai alapokon álló szemléletrendszer alakul a kötetben. A költő kívülálló, lázadó, akit akarat vezérel, és aki szenved az élet alatt: „földem egén, hogy lássák, megszülettem, / fázom, magányos vagyok, enni kérek, / ragaszkodom, míg él bennem ideg…” (Egy bolygó árnya). A költő ugyanakkor lebegő én, akit a föld magába ölel, de felszínén is tart (Kalandregény), ez a föld átlényegülésekre ad lehetőséget. Utakat mutat, melyeket kihagyni és megjárni egyaránt hiba, hiba a választás, döntés, az én által meghatározott irányadás. A rossz döntések sorából rossz élet alakul; a költő az életet esetlegességek halmazaként írja meg. A költő saját hibáival él együtt – a földből és saját lélekből épített burokban (csigaházban). Keserű tehetetlenséggel rója fel saját magának azokat a konkrétan nem megnevezett pillanatokat, melyeket kihagyott, elszalasztott. Sugallja valamilyen bűnét, mely elől menekülni szeretne, felejteni, megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Lírája gyónás, párbeszéd egy önmagából alakított lelkiismerethez, egy megkettőzött, önmagával egyet alkotó lélekfélhez, melyet használ, mint megtisztítót, újjáteremtőt a régi selejtes rossz, a hibás helyett. „Így morzsolódom, míg nyugodni térek” (Egy bolygó árnya). Másik élet kell neki. „Anyagom nem tömb: csupa törmelék. / A türelem túlélni nem elég” (Kalandregény). Az én a földhöz hűséges, azt soha el nem hagyó létezővé válik, ugyanakkor így fogalmaz: „bátor, szabad lelkem ha van, / miért nem oldom innen el magam”. László Noéminál nincsenek konkrétumok. Megszólító hangneme az aggodalmakat, problémákat, keserűségeket, bizonytalanságokat fejezi ki, ezek tartják határok között az ént. Ellentétpárjai a fény-sötétség, belső és külső, élet és halál, tűz és víz, föld és ég, én és világ (Éter). Vívódás, vihar, kétség gyötri, olykor szaggató némaságban leledzik. A jelenbeli lét elrontását, megváltoztathatatlan korábbi periódusainak kicserélését, megjavítását nem remélheti, de hisz a kissé irracionális és kézzelfoghatatlan, bizonytalan aspektusokban is, ezekbe kapaszkodik: akarja saját feltámadását (Éter 7.). Az individuum általános, megszokott változásai a beletörődés hangjain szólalnak meg. Az én magányos, szükséges és szerves része a másik, de elhárítja a kapcsolatteremtést, mert az ő „csigaháza” megtört egyént rejt. A


65 porból vétetett és porrá lévő én megszólíthatatlanságot, érinthetetlenséget sugall. Szinte hermetikusan elzárt. Megmásíthatatlan egyéniségének alapvető tulajdonsága a tökéletlenség, a hibavétés (Őszi szonettkoszorú). A költő önkritikával is emlegeti magát. „Kiásod azt, hogy erőd nevetséges / még nevetségesebb házad, hazád, / hogy nincs fogalmad, mennyit vihetsz véghez, / a mindenséggel mérje más magát, / kiásod azt, hogy jobb, ha nem szeretnek, /mert könnyebb halállal, hitetlenül / küzdeni végig, mint konok eretnek, egyedül.” (A szív helye). A világ és az én nincs összeköttetésben, nincs gyakorlati kommunikáció, csak víziószerű megfigyeléseken, külső szemléleten alapuló ismeret. A költő vertikális és horizontális, kettős keresztirányú lényegekre hívja fel a figyelmet. „Majd így is, úgy is bekerít / a vég. Mindegy, mit tűrtem, / mit nem tűrtem el: a föld öle / egykedvűen visel, / bezár szelíden, szépen, / könnyedén. / Enyém.” (Kalandregény). Determinált, sőt predesztinált léte elől nem térhet ki – ezt újra és újra érzékelteti. A lélek lassan elhagyja a testet, a földet, majd az akarattól, érzelmektől fokozatosan szabadulva, megszűnve, átlépi a fizikai törvényszerűségek határát. Egy ponton az élet és a halál határmezsgyéjén történőt fogalmazza meg, mintha ebben a létsávban minden saját lassú időbeliséget nyerne, és érzékelhetővé válna a biológia és a szellem alakulásának ideje, benne szinte megérinthetővé válik a pillanat. A korlátok és határok eltűnnek, felmerül, hogy az ember mennyit képes magából átadni eme determináltság ellenére, képes-e a reális és pozitív önmegosztásra, vagy sem. László Noémi a megtétel és elfojtás, elhallgatás kettősségében ábrázolja a döntések és a döntésekhez kapcsolódó akarat mibenlétét. A szabadság és a boldogság (a szerelmen keresztül beteljesedő boldogság) is korlátozott ebben a létmódban, olykor szinte tiltott (Mindent szeretni, Kirakat). A feltörekvő emberi akarat és érzelmek ebben a szerelemakarásban hirtelen semmivé redukálódnak, illetve lényegülnek át. Az emberi korlátok és a földi lehetőségek nincsenek összhangban, arányban a szellem (a Logosz) és a lényegek fenségességével. A megfigyeléseken alapuló kezdet és vég között lángol fel az én. „Törünk, hajlunk, ellentmondás a vége. / Beáll a vég, oly pontos, oly hibátlan, / és nincs sehol a lélek büszkesége” (Őszi szonettkoszorú). Az élet és halál közötti létsáv megragadásánál az élet felől a halál felé mozdul. Végül énje úgy szólal meg, mintha már elérte volna a máslétet, az átalakulást. A nélküle való létezés kérdéseiben felmerül a mégis típusú életszeretet, a létkiteljesedés valószínűsége, de nem vele. Az önkorlátozás és önkorlátozottság kettőse van itt jelen, a változtatás akarata és a változtathatatlanság adottsága. A semmi fenntartása filozófiai értelemben bizonytalan jelentéstartalmakat is jelent, a meghatározhatatlant és megismerhetetlent is, ezért képtelen vagy nem hajlandó a konkrét érzéseket és a másikat felismerni, megismerni: „és rádöbbenünk: semmi. / És ezt a semmit kell híven szeret-


66

VÁR UCCA MŰHELY 43.

ni” (Kirakat, Mindent szeretni). A gyakorlati megvalósítás korlátai miatt az eszmei kiteljesedés lehetetlen, ez a csonkaság változik semmivé. Az én hite is korlátozódik, nem teljesedik ki Isten felé, sőt, kifejezetten ironikusan szól a teremtőről, az „unott mindenes”-ről, „fütyörészve… ropogtatja csontjaink”, aki léténél és jellegénél fogva mindenható, korlátlan, de ő maga korlátoz, nem determinált, de ő maga határozza meg a dolgok működését: „Fogyunk a mester / kénye-kedve szerint. / Megint” (Por és hamu). A szerző inkább az emberi megoldások felé megy el. A megoldás ismét: akarat. A másik van, eltűnik: „hűlő hab”, míg az én: „… szíved, ez a suta kő. / Amíg szárnyam kinő” (Káprázat). A másik érzékelésének módjaiban az álmodott, eltűnt, de végletekig szeretett lény lebeg (Káprázat, Egy szó). Az én távol tartja magától. A hibázás általánosságából következő, de meg nem ismert konkrétuma adja, hogy az érinthetetlenségnek és a vissza nem találásnak személyes oka van. Az emberi vétkezés, a bűn elkövetése, majd felvállalása, bevallása, és a következmények vállalása adódik. A súlyos önkritika, önostorozás vezet a csigaház kialakításához; „belehalok, még mielőtt kimondom, / hogy élni eszeveszett szerelem. / Ha nem velem” (Nélkülem). Egy ismeretlen, de világot megmozgató negatív tett löki az ént az önsorvadás pszichikai bugyraiba. A közös életből el. Isten megtagadta az ént, ezért nem kell más, csak az akarat, a meg nem másítható önlényeg. Nem kell a léthez más, csak stagnáló linearitás. Ennek bizonyosságát nem lehet megkérdőjelezni, ezért nem foglalkozik mással, csak az elmúlással. A kihagyott és elvétett dolgok, a hibák már nem számítanak, csak a jelen pillanat. Esdeklő, imaszerű strófáiban még próbálja a megbocsátást kikérni a szeretett másiktól, „akárhányszor gondolok rád, ez a szó / e kimondatlanul gondolható, / gondban, örömben, kétségek között – / mint aki eget kóstol” (Egy szó). Ismeretlen jelek közlése, melyből következtetni lehet csak a megtörténtekre. Ezt feltárva visszatér a figyelő, nézegető, lenyugvó léthez, és várja csendben a megérdemelt halált. (László Noémi: Föld. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2013) Hörcher Eszter


67 Verhovina végnapjai Bodor Ádám Verhovina madarai című regénye a Sinistra körzet világába visz vissza, de egy másik tájegységhez, talán másik időbe is. Itt is bele kell folyni a regény világába a források vizével együtt, hogy ismerős legyen a környék, és egyértelműek, természetesek a kezdetben értelmetlennek, céltalannak tűnő szabályok, szokások. A regény első fejezetében az olvasó Daniel Vangyelukkal együtt járja be a települést, vele értetlenkedik a kirekesztés, a karanténba különítés miatt. Ez az olvasói pozíció végig megmarad, de szigorúsága enyhül, a „három hét” letelte után könnyen beilleszkedünk a szövegbe. A regényt végigolvasva észrevehető, hogy mindent a víz irányít, az események és az idő folyását, az elszigetelt közösség életét is. A Sinistra körzethez hasonlóan itt is egy elkülönített, telepszerű, elfeledett vagy inkább ellehetetlenített léttér bontakozik ki, amelybe belepottyanunk, és próbálunk nem belefulladni. Verhovina abban is különbözik a Sinistra körzettől, hogy a kortárs olvasó számára könnyebben azonosítható valós térként. Ugyanakkor az önkényuralom nyomai itt is jelen vannak. A láthatatlan, a falusiak számára nem ismert külső hatalom meghatározza életüket, elviszi a nem megfelelő egyéneket, köztük a hatalom helyi képviselőjét, Anatol Korkodus brigadérost is, valamint több segítőjét. Az életet a céltalanság, az értelmetlenség hatja át. Ezt érzékeli Adam, az elbeszélő is: „Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt. Vagy nem jön ide többet senki. Igazából csak az idő múlását várjuk.” (215) Az időt nem órákban mérik, sokkal inkább évszakokban, napszakokban, pont úgy folyik és hömpölyög, mint a falut tápláló források vize „… holnap? Vagy holnapután? Az is ma van.” (236) Az idő voltaképpen nem fontos, hiszen nincs mit véghezvinni, sajátos életritmus alakul ki, a reggelt a sülő lángos és pogácsa illata jelenti, a nap sötétedésig tart. Egyedül a mosoda nyitva tartása időhöz kötött, de a falubeliek ezt sem tartják be. Két részre bomlik az év, télre, amikor elzárják a zsilipeket, valamint nyárra, amikor nyitva vannak. A lakók szeparáltan élnek, nem alakul ki közös időbeosztás, mindenki a saját életvitelét alkotja meg. Ezt sem egy vajúdó nő, sem az a tudat nem mozdítja ki, hogy reggel valaki értük jön majd, hogy elvigye őket. Az értelmetlen lét folyamatosan kísérti az ott lakókat. Ez ellen lép fel Anatol Korkodus, aki megszervezi a források vizének elvezetését, mosodát nyit, állásokat hoz létre, ezzel szerepeket, közösséget teremt. Ez abban is megmutatkozik, hogy közösen ítélik fogságra az Augustin házaspárt, és miután nincs börtönük, a külső ítéletig bedeszkázzák őket saját házukba. Tettük csak több részletből ismerhető meg. A falu hét gyermekét vihar idején agyoncsapja egy villám, azonban Nika Karanika kettejüket egy-egy könnycseppel feléleszti. Az Augustin házaspár azonban saját


68

VÁR UCCA MŰHELY 43.

igazságot szolgáltat, más gyermeke sem részesülhet csodában, ha az övék nem élhet, ezért a feltámasztott gyermekeket árammal megölik. Büntetésük ellen nem lázadnak, természetesnek veszik azt, türelmesen várják sorsukat. A falu is egyetért a büntetéssel, nem bántják őket, nem akarnak saját ítéletet hozni, hárítják a döntéssel járó felelősséget. Azon a napon azonban, amikor elvinnék őket a faluból, a házaspár magára vállalja ezt, és kettős öngyilkosságot követnek el. Ezt a lakók éppolyan egykedvűen fogadják, mint a gyermekek feltámasztásának csodáját. Anatol Korkodus intézkedései céltalanságuk ellenére ritmust hoznak az életbe, meghatározzák a hivatali mindenes (később hátramozdító) vagy éppen a fogadós mindennapjait. Az idegenekkel nem tartanak kapcsolatot (Bán Zoltán zárványhoz hasonlította írásában a falut1), kivételek ez alól a külső hatalom képviselői. Azonban ez a kapcsolat sem stabil, változnak a kiküldött felügyelők, és ezzel a helyzetek is. „Elmúltak azok az idők.” (93) A hatalom ismét kiismerhetetlen és arc nélkülivé válik. Továbbra is fenntartják a kereskedelmi kapcsolatokat (termálvizet és folyami kavicsot adnak el jegyekért és élelemért cserébe), ám ez is látszat, hiszen a víz értéktelenné válik, ahogy kikerül a településről. „Valaki gondoskodik rólunk azzal, hogy tőlünk ezt a sok hasznavehetetlen dolgot megveszi. De egy napon, ha már nem kellünk neki, abba fogja hagyni. Soha nem fogjuk megtudni, ki volt, és mit akart.” (228) A történet időpontja sem körülhatárolható, ahogy az sem, hogy mekkora időintervallumot ölel fel a szöveg. Az események nem egymásutániságukban mutatkoznak meg, hanem mozaikszerűen építkeznek a tizenhárom rész során. A fejezetcímek a szereplők neveit viselik, de nem taglalják a történetet, nem hangsúlyosak, ahogy erre a zárójel is felhívja a figyelmet. Sokkal inkább a múlt egy olyan szeletéhez irányítják az olvasót, ahol az adott személy sorsa vagy inkább sorsának egy része ismerhető meg. Ezek az egymással való összefüggésrendszerek, hálózatok alkotnak egy egészet, de ez sem teljes, és nem is mindig egységes. A bevezető mondat meghatározza az egész szöveget: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel”. Az olvasóban folyamatosan a felszámolás, elmúlás érzetét kelti a szöveg, minden annak van alárendelve, hogy hogyan jutunk el az előre meghatározott véghez. A mozaikszerű építkezés ugyanakkor nem segíti ezt a folyamatot, magunknak kell megépítenünk az utat. A letartóztatással pedig nem lesz vége a történetnek, sokkal inkább ott kezdődik. Ezután már nem az előrevetített vég a meghatározó, hanem a bizonytalan jövő, az ismeretlen. Az elmúlás érzete végigkíséri a szöveget. 1

BÁN Zoltán András: A zárványlét szépségei. Elérhetőség: http://www.revizoronline. com/hu/cikk/3982/bodor-adam-verhovina-madarai/


69 Ez ellen az ismeretlen ellen védekeznek jóslással, álmokkal a falubeliek. Pallag Zoltán kritikájában2 egy cikket közöl az 1854-es Vasárnapi Újságból Verchovina népéről, akik a mai Ukrajna területén éltek: „babonás, dologtalan, s hogy munkálkodás helyett lenyugszik, s az álmok túlvilági képeivel olly gyakran bíbelődik, – dolog helyett ásít, sóhajt, aggódik; s mind ezek mellett sem változnak a mező pillangói fürjekké, – se sovány hegyeiről nem folyik le erdei méz, se kopasz havasaira manna nem csorog.” A jóslás képességével szinte mindenki bír, jövendöléseik két forrásból származnak, emberiből: álmokból, vízből, nyálból, valamint Eronim Mox szakácskönyvéből, amelyben a receptek között talányos mesék olvashatók. Anatol Korkodus ezeket próbálja értelmezni, és saját életére vetíteni. A legfontosabb jóslat az, hogy a halál neve Nikita, így aki N betűt lát álmában vagy maga körül a természetben, az hamarosan meg fog halni. „Nikita az Eronim Mox meséskönyvében, és egész Verhovinán a halál neve.” (145.) „Az N azt jelenti: Nikita. Nikita mifelénk a halál neve. Mondhatom, kár, hogy nem olvasta Eronim Mox szakácskönyvét. Amikor az emberen a melle tájékán vagy a lapockája felett egy nagy N betű kezd derengeni, mintha madártollból vagy ezüst bárányfelhőből lenne, az neki az élete utolsó napja.” (177.) Ezek a jóslatok, álmok megvédik az embereket az ismeretlentől, a meglepetéstől, hiszen van idejük felkészülni rá. Amikor Anatol Korkodus meglátja az N alakú felhőt, amiből hó esik, tudja, hogy másnap elviszik. Elkészítteti utolsó vacsoráját, gondolkodik, és Adamra bízza feladatait. Nevének megfelelően (az Anatol görög férfinév, jelentése napkeleti országból való) reggel viszik el, Adam az ajtóból eltűnni látja a felkelő nap homályában. Az N betű azonban nem mindig jelent közvetlen halált a történetben. Nika Karanika (a Nika a Nikita becézése) alakja összetett, és több szempontból is meghatározó. Az után érkezik a településre, miután a madarak elköltöztek onnét, mivel valaki leverte fészkeiket. Köpenyén madárminták láthatók: „Kék selyemköpeny volt rajta, amelyre fénylő fonallal szálldosó madarak, pintyek, süvöltők, kenderikék és cinegék voltak hímezve, ha kicsit hunyorgott az ember, úgy nézett ki, mintha nem is varrva lennének, hanem körülötte lebegnének.” (77.) Az emberek szerint a madarak jelezték a vég kezdetét, elköltözésük a végnapok eljövetelét jósolta. Nika távozása után a madarak ismét megjelennek, a regény zárása mintha reményt nyújtana a teljes megsemmisülés ellen. Nika vízből jósol, és könnyeivel életre keltett két, balesetben meghalt gyermeket. Így nemcsak a halált, hanem az életet is képviseli. Ugyanakkor Anatol halála után a Nikita név már egyértelműen nem a halált, hanem az életet, sőt a rendkívülit képviseli: Adam fogadott unokahúgának gyermekét hívják így, aki a megszokottól eltérő2

PALLAG Zoltán: Változatok végnapokra: Bodor Ádám és a Verhovina madarai. Internetes elérhetőség: http://kotvefuzve.postr.hu/valtozatok-vegnapokra-bodoradam-es-a-verhovina-madarai


70

VÁR UCCA MŰHELY 43.

en gyorsabban fejlődik. Ez is alátámasztja, hogy a történetek értelmezése szubjektív, ahogy a jóslatok is, ugyanis ezeket a jeleket keresik mindenütt. Hogy be tudjon teljesedni a jóslat, a vécé falára felkent fordított N betűbe is a halál jelét képzeli a fogadós, és inkább öngyilkos lesz, csak megfeleljen a szövegnek. Eronim Mox szakácskönyve így egyfajta sajátos vallást képez, Bibliaként is értelmezhető, hiszen a falubeliek eszerint igyekeznek élni életüket, vagy magyarázatokat találni az eseményekre. A receptek sem egyszerű ábécésorrendben találhatók benne, hanem élethelyzetekhez, hangulatokhoz, problémákhoz köthetők, ezekre kínálnak megoldást. A szellemi forráson kívül a természeti források is jelentős szerepet kapnak, főleg a műben kettes számúnak nevezett. Ennek vize közvetlenül nem felhasználható, mérgező, mégis mélyebb tartalmat, üledéket hordoz, mint a többi. Vize kék, mindenre, ami belekerül kék kristályok tapadnak, egyedül a lakantuszbogarak élnek meg benne. Gőze belengi a környéket, büdösségét csak az itt lakók nem veszik észre. Kultikus hely, hiszen a múltat konzerválja, visszapillantást enged, a beleesett malacra éppúgy, mint Anatol Korkodus brigadérosra. Nem véletlen, hogy ebbe a forrásba fullad bele Gusty, az idegen, aki a tájat jött felmérni és fényképezni, hogy egy jobb jövő képét hozza magával. Ez azonban a megszokottól való eltéréssel járna, így Adam hagyja belefulladni a vízbe, nem ragadja meg a kínálkozó lehetőséget a változásra. „Akik ide küldték, a helység jövőjére gondolnak. Azért is, ha már szó esett róla, érdekelné, körülbelül hányan laknak még itt. […] Merthogy munkaerő szempontjából. Csak azért kérdi, mert biztos örülnének egy kis keresetnek. Tudni akarja az igazat? Ha nem jönne ide senki, annak örülnének.” (243.) Változást jelent azonban, hogy Gusty már valószínűleg nem ugyanannak a külső hatalomnak a képviselője, sőt mintha nem is tudna ilyenről. Ezzel megkérdőjeleződik a fenyegetettség is, hiszen már nincs, ami kívülről határozná meg a jövőt, csak magukra számíthatnak a falu lakói. Azzal, hogy Gusty meghal, ez a felszabadulás nem kerül nyilvánosságra, megreked az idő, ahogy fent megrekedt ősz óta a gát is, az idő, amit a víz folyása határozott meg, megtorpan. De a változás nem állítható meg. A mosodában, ami egyben fürdő is, a megtisztulás helye, megjelennek a lakantuszbogarak, egyfajta lakmuszként jelezve a változást: „Úgy látszik, valamelyik termálforrásban megváltozott a víz összetétele.” (254.) A változás a szöveg szintjén korábban elkezdődik, mint a történet szintjén. Adam mindent tudó narrátorként kezdetben a múltat meséli el, ugrálva, elliptikusan, ahol a hiányzó részeket más szemszögből tudjuk kipótolni, másik személy történetén keresztül juthatunk el hozzá. Az elliptikus szövegalkotásra már a cím is felhívja a figyelmet, azt állítva középpontba, ami nem jelenik meg, a hiány központi szerepét hangsúlyozva ezzel is. A 10. fejezet választja el a múltat a jelentől. Törés keletkezik a narrációban is, megjelenik az időrendiség, az események egymást követik, bár a szöveg


71 továbbra is elliptikus marad. A narrátor énelbeszélővé változik, már nem pusztán rekonstruál, hanem meg is éli azt. Az eddigi szenvtelen, kívülállóként ható hangnemet felváltja egy semlegesen leíró hang, amelyben azonban már érzelmek is helyet kapnak. Ez részben a Nika elköltözése miatti szomorúságban, másrészt pedig a nemi vágy megjelenésében és kiélésében mutatkozik meg. Már nem az elfojtás jellemző rá, de valódi élményként sem tudja megélni a tapasztaltakat. „Fene tudja, mi történik, ahogy tenyerem csúszkál a hátán, gerince két oldalán, fel-le, nyakától a párnás rejtekéig, hagyom, hadd matasson, találja meg, amit keres, lássuk, mit kezd vele. A meleg víz lágyan csobog, elnyom minden más hangot. Nem tart sokáig. Elég fura, szédítő, kicsit jeges érzés. Olyan a vége, mintha elvesztettem volna valamit.” (253.) A madarak megjelenése örömet okoz számára, egyfajta reményt nyújt neki, ezt bizonyítja a felkiáltójel használata is: „Hát, a rozsdafarkúak!” Adam érzékeli ezt, a kiábrándultságból és kiüresedettségből, ami testileg is realizálódik a szexuális tapasztalat után, a remény, a jövőkép jelenik meg a rozsdafarkúakkal. Ezzel a lezárással nyeri el az alcím, Változatok végnapokra végső jelentését. Az eddigi apokaliptikus, halált és pusztulást hozó végnapok helyett az elnyomás, a reménytelenség időszakának végnapjaiként lehet értelmezni a szöveget, ami nem a jövőben fog megjelenni, hanem a múlt lezárásaként, egy eddigi rendszer végnapjaiként. Ez a végnapok két változata, amelyek a jövőbeli megsemmisülés helyett most a múltat zárják le. 3 (Bodor Ádám: Verhovina madarai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2011.) Győrfi Anna

Nem lehet az angyallal menni, mert vár az ördög Az egybeszerkesztett riport-novellákban a megszólaltatott személyek élettapasztalatait közli Ferenczes István, az általuk átélt, valós múltbeli események válnak az emlékezésein keresztül mítosszá. A kötet mindenkori memento, az emlékezés és a gyász, az általános részvét és empátia felerősítésének újabb fejezete, deklarációja a dokumentatív irodalomban. Ferenczes kívülállóként, riporterként, hallgatóként van jelen az elbeszélő társaságában. Az erdélyi magyarság közvetítésével feltárul a közvetlen tapasztalatanyag. Hagyja szabadon visszaemlékezni alanyait. A ’70-es évek3

„A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.”


72

VÁR UCCA MŰHELY 43.

től a ’90-es évek közepéig jegyezte le riportjait, melyekből novelláskötetét összeállította. A kötet 1997-ben jelent meg először, Csíkszeredán. Mikszáthot vagy Móricz Zsigmond novelláinak címét idéző elnevezésekkel találkozni: Iamandi Ádám boldog élete, Istók János morzsa-revolúciója stb. Ezekben az elbeszélésekben szó esik szerelmekről, családról, az elme és a fizikum, a lélek helytállásáról és imádságokról. A falvak és emberek, a civil lakosság sodródó életét vetíti fel a kilenc történet. Az elbeszélések elsősorban az általános emberi moralitás kérdésére világítanak rá, a kötelező, parancsként teljesítendő és a szabadon választott cselekmények mivoltára, minőségére. A részletes visszaemlékezések remek jellemrajzot adnak ki, újra és újra emlékeztetnek a rendkívül vegyes kvalitású emberi tartalmakra, arra, hogy egy adott helyzetben az ember hogyan találja fel magát, és mire képes, mik a határa a morális és gyakorlati tetteknek. Az igazságkeresés a háború által meghatározott szituációkban a hősies, szinte eposzi alapokra helyeződik. A történetek főként a magyar és román, magyar és német, magyar és orosz ellentétekre élesednek ki, illetve a magyar és magyar ellentétekre, a nemzetiségi kisebbségként számon tartott honfitársak, széthúzó magatartását tanúsító emberek közötti ellentétekre. Ez fokozta a haragot és a keserűséget, fájdalmakat. „A külső világ, a mindennapi életünk, a közéletünk is tele lett aknaszilánkkal. Sokszor éreztem én úgy a háború után, mintha aknamezőkön járnék. Ezek a szellemet, a közérzetet romboló aknaszilánkok talán még jobban fájtak, jobban rombolták az elmét” (Bíró Albin aknaszilánkjai). Az események rezisztenssé teszik, a gonoszságokkal szemben szinte immunissá merevítik a lelket a szükség és a szituációk függvényében. A morális támasz mellett a megrendítően pozitív emberi tulajdonság, az akarat jelenik meg, mely a tiszta lélek megtartásáért és újjászületéséért van. Ennek fontossága rajzolódik ki Ferenczes kötetében. A szépségben való elmélyülés lehetősége, a jó állandó keresése, a személyes kvalifikációtól függetlenül. A tapasztalatok és a sorshelyzet opponálása ez az akarati megoldás. Az elbeszélők konkrét történelmi eseményekkel együtt mesélik el saját személyes és családi helyzetüket, a mindennapok alakulásait. Említésre kerül az 1944. október 14-i gyergyói vérengzés, szóba hozzák Szentdomokost, Madéfalvát, Szárazajtát is, a későbbiekben a Securitate megfigyeléseit, kihallgatásait, a folytonos megaláztatásokat. „Sokszor borzalmas álmaim vannak, mintha ordasok tépte tájon élnék, látom a gyönyörű dámvadat, amint ide-oda cibálják, ráncigálják, tépik a ragadozók. Aztán megjelennek a dögevők, a keselyűk, bevégezni a pusztítást” (Ordasok tépte tájon, 98). A visszaemlékezők mindennél tisztábban és pontosabban emlékeznek ezekre az eseményekre, a saját élet-halál határán lebegő pillanatokra. Az 1941 és 1945 között történtek Erdélyben a magyar- és románlakta területeken, a különböző vezetők (Gheorghe Gheorghiu-Dej, Iuliu Maniu és gárdája stb.) által megengedett és parancsba adott mészár-


73 lásokat, kivégzéseket elevenítik fel, illetve a háború ideje alatt diktált nacionalista, soviniszta megnyilvánulások részleteit, melyek a magyarlakta területeket érintették. Ez szigorúbban, vagy kompromisszumokkal megoldható enyhítésekkel együtt nyilvánult meg, hatványozottan vagy párhuzamosan, a háborús időket követően a kialakult kommunista rendszer alatt is, egészen Ceauşescu 1989-ben bekövetkező haláláig. „Magyarok vagyunk. Magyarok, akik fától fáig sírva élnek, végetes egyvégbe hullatják könnyeik, akik fölött ott székel örökkön a homály, amely időről időre ránk szakad” (Árva Kató Margit, 115). Ferenczes, válogatásával a legszignifikánsabb mozzanatokat jeleníti meg beszélgetőpartnerein keresztül. A jelen pillanat már a békét szimbolizálja, a hátrahagyott teljes huszadik századot, a felépülést, újrakezdést, a leszármazottakba vetett hitet és reményt, a sorsuk és boldogulásuk alakulását, melyet a ma szabadsága és Európa és a világ új arculata képes megteremteni, megadni. A különleges nyelvezet a táji adottság részese, az elbeszélő szereplők sajátsága, hozzájuk tartozó erdélyi magyar tájnyelv. Főként az egyszerűbb emberek körében őrződött meg a jellegzetes regionális beszéd, népi nyelv, tájnyelv, mely irodalmi, esztétikai és értelmezési szempontból érdekes ellenpontját képezi a köznyelvi, a mindennapokban beszélt magyarnak. A szavak, kifejezések, a Ferenczes által lábjegyzetelt értelmezések, szinonimák, etimológiák együttese még inkább enged részesévé lenni a közvetlenségnek, cenzúra és megkötöttségek nélküli folyamatos beszédnek, verbális direkciónak. A konkrétan megnevezett helységek között sok falu szerepel, valamint megyék, nagyobb városok, magyarországi nagyvárosok, mint a családok szétszakadásának, az ontológiai értelmű távolságoknak a különböző helyszínei. A helyszínek adódtak, ritka esetben választottak. A hányattatás, az egyik pontból a másikba való menekülés, elhurcoltatás, vagy éppen a tanulásnak és boldogulásnak a helyszínei. Az események káoszt, iszonyatot, abszurd történéseket hordoznak, mint a rossz kocsiútról leszorított, embereket szállító teherautó, melynek balesete következtében huszonheten meghalnak, vagy a tank alá kerülő kislány, akinek maradványait egy kis dobozban temették el. Sorsuk továbbra is különösképpen alakul, némelyikük elméje átszimbolizálja az eseményeket, mintha kissé elvesztené realitásérzékét, elméje kezdene megbomlani (Jánó Ilona pokolraszállása), vagy akik külföldre kényszerűségből mentek, azok öngyilkosságba hajszolódnak, mert nem találják helyüket. Jánó Ilona pokolra száll, a misztikus események, angyalok és ördögök harca, vagy a Szűzanya látása, látomások, víziók, mintha ő maga is ott lett volna. Valóságosként megélt történet a pokolraszállás, egyben összegzi – utolsóként beillesztett novellaként – az egész kötet eseményeit. Az elmesélő személye egyben szimbolizált alak, aki angyalaival vergiliusi-dantei utakat jár be a mennyekben és a pokolban egyaránt, vezetővel vezetettként. „…a Napnál megláttam a Szent-


74

VÁR UCCA MŰHELY 43.

léleket, több történetet láttam ott, kísértett ott es az ördög… Ott Csíksomlyón sokféleképpen láttam a Szűzanyát, láttam fájdalmasan es, dicsőségesen es, láttam a mennyországban, szomorún es, sírva es, miképpen az Úrjézust… Én akkor ott félreálltam a kapuhoz, s láttam, hogy mi nép mennyen bé, hogy jelentkeznek az ördögöknél…, a gunyájuk olyan setét, fekete színbe vót, a hajuk lángszínű, a derékszíjukon kardot tartottak” (Jánó Ilona pokolraszállása, 192, 196). A valóságot és a vízióként megjelenő képi elemeket az elme és a történelem egybemossa. A látomások és a valóság keveredése ebben az elbeszélésben kapja a legerőteljesebb átvitt értelmet, és a kettő egymás allegóriájaként, szinonimájaként, egymás jelképeként értelmezhető. Ferenczes remekül építi fel a józansággal telt, racionális hangvételű részleteket az imádságokkal, könyörgésekkel, rémálmokkal, csillagok látásával, a valóság és álom határait tehát ezen a ponton leginkább kettéhúzó elemekkel. Ferenczes gyűjtése analógiaként szolgál többek között a Zentán történt ’44-ben (1997, 2005) című, Szloboda János által megírt, ugyancsak riport-novella műfajába sorolható kötetéhez, vagy Benkő Levente Szárazajta (1995, 2011 bővített kiadás) című dokumentum-elbeszéléseihez. (Ferenczes István: Ordasok tépte tájon. Magyar Napló, Budapest, 2013) Hörcher Eszter

Volt egyszer egy… Máté Angi Volt egyszer egy... című könyve eredetileg tizenkilenc történetet tartalmaz, ebből Székely Andrea hat mesét alkalmazott színpadra a veszprémi Kabóca Bábszínház és a budapesti Aranyszamár Színház közös produkciójában. A darab ősbemutatója 2013. október 13-án volt Veszprémben. Máté Angi 2010-ben a Volt egyszer egy…-ért elnyerte az Év Gyermekkönyve-díjat, amit a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának magyar szekciója ítélt oda. Ahogy az összes Máté Angi-mese, ez is kétfedelű: az érdekes és nem mindennapi történetek alatt mindig erősen intellektuális, filozofikus sík húzódik, amelyet vagy a felnőtt olvasók értenek meg, vagy azok a gyerekek felnőtt korban, akik ezeken a meséken nevelkedtek. Máté Angi az egyik legizgalmasabb gyerekszerző napjainkban. Volt egyszer egy kislány, aki elindult a világba, mert az udvarán nyújtózkodó NAGY ÜRES mellett nem volt többé maradása. Útja során pöffeszkedő almákkal, rebbentő pillás békával, csupaláb hernyóval találkozott – és mindenki mással, akiket Máté Angi író megálmodott. Miután mindenkitől gyűjtött valami emléket, elért egy olyan helyre, ahol repülőket hajtogatnak leveleikből a fák, és már nem rettentő többé az ÜRES.


75 Az előadás egy kis stúdiótérben tervezett. Nem véletlenül, hiszen ezek a szövegek intimitásuk miatt ilyen kis közegben jobban tudnak érvényesülni, megelevenedni. Egy nagyszínpadi térben elveszne ez az aprólékos és finoman cizellált textus. A stúdióteremnek köszönhetően a gyerekek is nagyon közel ülnek a színtérhez, szinte fizikálisan is „belecsúsznak” a játékba. A hátteret egy mai kortárs festményre emlékeztető vászon szolgáltatja, mely egy erdőbe kalauzol minket. A felnőtt tekintet is szívesen veszik el ebben a sűrű és sok jelentéssel bíró rengetegben. Az alaptónusok inkább tompa, pasztell színek, melyek egybemosódnak, akárcsak az előadásban feltűnő apró történetek. Az első pillanattól kezdve arra készteti a nézőt, hogy minden egyes részletén elmélázzon, megfejtse a rejtélyt, amit ez az egybefüggő rengeteg alkot. A vászon előtt elhelyezkedő állványok tetején különböző színű golyóbisokról s a tér közepén álló nagy gömbről (melyet a Szaturnuszhoz hasonlóan gyűrű vesz körül) először a világegyetemre asszociálhatunk, hiszen valóban NAGY útra indultunk a kislánnyal a történet elején. A bolygó kráterein ugráló főhős képe, gyerekkorunk emblematikus figuráját, a bolygóját kikormozó Kis herceget juttatja eszünkbe. Más megközelítésből a tér, amiben a mesék megelevenednek, lehet akár egy kert is. Az almafa is, mint a mindentudás fájának szimbóluma ezt a képzetét erősíti bennünk. Maga az éden ez a csupa színes varázsfával teli kert, ahol minden kerek – egész – gömbölyű, ahogy Máté Angi meséi is külön-külön és egybe is egy kerek egészet alkotnak. A sok gömbölyű alakzat, ami az egész színpadképet jellemzi, valamilyen módon kompenzálja a Nagy Ürességet, amely a mese elején útnak indította a főszereplő kislányt. Bármivel is azonosítjuk a teret, amibe kilép, egyet biztosan sejteni lehet: valami ki fog bontakozni ebből a kerek egészből. A tér közepén a már fent említett nagy gömb képezi a tér és a mese origóját. Innen bújik elő mindig a főszereplő, ezt a gömböt hámozza le Érsek-Csanádi Gyöngyi mint egy hagymát, hogy megismerhessük a mellékmesék helyszíneit. Az állványok tehát különböző élettereket szimbolizálnak. Egyszerre jeleníthetik meg a rétet, amiben a sündisznó mászik, a tavat, mely a béka birodalma, az almafát, ahol a hernyó támad békésen pöffeszkedő almákra, a házat, amiben énekelni kezdett a csend, vagy az udvart, ahol a kő feküdt magányosan, örök vágyával, hogy puha párna legyen. A díszletelemek gördülékenyen és rugalmasan szolgálják az előadást. Olyanok mint egy varázsdoboz, ami pillanatok alatt alakul át, esik szét és alkot új konstrukciót, kap új jelentést és formát. A Bodnár Enikő tervezte papírból készült bábok egyszerre kemények és lágyak. A papírmasé természetességéből megalkotott világ anyagában is illeszkedik a mesékhez. A szöveg is ezt az egyszerűséget és természetes letisztultságot kívánja meg és diktálja, hiszen az sem túlburjánzó, mellőz minden túldíszítettséget. Teljesen harmonizál a mesenyelvvel, a történetek egészével, s egysége így hat a nézőre.


76

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Elképzelhetetlen ez az előadás élő zene nélkül. Nagyon jó érzékkel és érzékenységgel veszi észre a rendező Székely Andrea, hogy kizárólag az élő zene biztosítja azt a természetességet, amit a textúra és a képi világ is megjelenít. Az ősi meditatív muzsika lágyan öleli át és köti össze a részeket, olyan, mint amikor a csend énekelni kezd. Érsek-Csanádi Gyöngyi játéka könnyed és elegáns. Biztos technikai tudás jellemzi, játéka lenyűgöző. Képes folyamatosan megújulni és figyelmet fenn tartani. Jelenléte betölti a teret és mégis háttérben marad, magát alárendelve a báboknak – a főszereplők a bábok maradnak. Nagyon jó ritmust ad játéka az előadás egészének. A mesékben szereplő állatok, tárgyak mind-mind azt keresik, arra vágynak, amik nincsenek meg bennük, mindenekelőtt önmaguk legyőzése a céljuk. Valamiféle más értelmet találni a létezésüknek. Mindenki valami olyasmit szeretne csinálni, amire nem rendeltetett, mintha valami boldogságot akarnának elérni. Az almafa nem félni, a sün nem bökni, a csend énekelni, a kemény kő megpuhulni vágyik, a kislány pedig megtölteni az űrt az életében. Minden mellékmese végén megjelenik, felszedi az adott történet főszereplőjének lábnyomát, és elteszi emlékül… Mindenki másmilyen nyomot hagy a világban maga után. Egyéntől függ, hogy mit veszünk észre életünk során magunk előtt, mit szedünk fel, mit rakunk el és mit kezdünk az összegyűjtött lábnyomokkal. (Máté Angi: Volt egyszer egy... Bábjáték. A Kabóca Bábszínház (Veszprém) és az Aranyszamár Színház (Budapest) közös produkciója. Rendezte: Székely Andrea. Ősbemutató: Veszprém, 2013. október 13.) Guttmann Ráchel–Semsák Liza


Éltető Erzsébet

A pillanat poétái Slam poetry Veszprémen innen és túl

„…minden költői szó váratlan tárgy, Pandora szelencéje, ahonnan a nyelvezet minden virtualitása kiszabadul...” Roland Barthes

Mert a szavak szabadok, és költészet által lesznek élők. Éppen most születnek. Nem úgy, mint amikor a betűk csigavonalban kövülnek bele a zártnak hitt irodalmi hagyomány talajába. A versnek nincs szüksége arra, hogy bármilyen időhöz vagy térhez rendelje magát, mert mindig a kimondás aktusában közvetítődik. Alkotó és befogadó között teremti meg az ’itt és most’ éppen cselekvő pillanatát, mely bár nem rögződik látszó formákba – s így a könnyedén az elillanás látszatát keltheti –, a közönség szellemében mégis úgy hat, olyan élesen, ahogy a József Attila-i versben az ezüstös fejszesuhanás játéka a nyárfalevéllel… Játék a nyelvvel… Tulajdonképpen így határozható meg a napjainkban magának egyre nagyobb teret hódító modern, lendületes, játékos műfaj, melyet akár a villámköltészet elnevezéssel is illethetnénk, éppen a jelen levő, történő és cselekvő jellegből kifolyólag. A slam poetry e sajátos tulajdonságának köszönhetően akarva-akaratlanul, de elhatárolja magát a hagyományos értelemben vett költészettől, ráadásul mind alkotás, mind pedig befogadás szintjén. A műfaj képviselőiről köztudott ugyanis, hogy a nyelv eszköztárából nem éppen a megszokott módon válogatnak. Szócsavarok, meglepő nyelvi kreálmányok, kreatív szóalkotás jellemzi a pillanat költőinek művészetét, ahol rím és ritmus együttes lüktetése tölti meg tartalommal mindazt, amit rögzített formába önteni nem lehet; a slam poetry nem leírva közöl, hanem a kimondás aktusában akarja létrehozni magát. Simon Márton, a műfaj egyik jeles képviselője a Perwoll-lal mosott költő című szövegében így fogalmaz: „Amikor a mamikorban lévő regimentek / nyafogva és fanyalogva stílusomnak nekimennek, nem tudják, / hogy most más van: a hagyományos költészeti gagyogások / kora letűnt, stand up van és slam poetry, felejtsd el a betűt.” Az egykori költőszerep ily módon történő átalakítása, megváltoztatása ugyanakkor más jellegű értelmezéshorizontot kezd indukálni a befogadás szintjén is, megújítva ezzel az irodalomról való gondolkodást. Míg a hagyomány legtöbbször legyártott magyarázatok számtalan rétegével akar csak minduntalan ránehezedni a csupasz szó önmagában könnyű testére


78

VÁR UCCA MŰHELY 43.

úgy, hogy a legyártott jelentésekkel valósággal felaggatja a legutolsó betűt is, hogy az így előállított rétegeket aztán újra leránthassa és szétszedhesse, a végső értelmezést kutatva, addig a pillanat költészete elutasítja ezt a szemléletmódot. A szövegeket maga az író adja elő, aki előadásmódjával, gesztusaival, arc- és hangjátékaival segíti a megértés folyamatát, s visszaadja a szavak nyers, de mégis igaz jelentését. Ettől eltekintve az irodalom e sajátos, új műfaja tágabb értelemben olyan gyökerekből eredeztethető, mint az ókori görög költői viadalok, lovagi énekesek, trubadúrok. A modernség korában pedig a konstruktív formákat lebontó és újraalkotó avantgárd művészek alkotásait tekinthetjük előzménynek. A slam poetry követői a műfaj közvetlen hatását az úgynevezett spoken word irányzatban vélik felfedezni, amely tulajdonképpen egy olyan performance költészeti formát jelent, mely keveredhet zenei, színházi elemekkel. A magyarországi slammerek legtöbbször olyan neveket jelölnek meg hatásként, mint Gil Scott Heron soul- és dzsesszköltő, Henry Rollins zenész, író, színész vagy Marc Smith, aki a chicagói Get Me High nevű klubban kezdte népszerűvé tenni a műfajt. Innen került ki Bob Holman, aki a műfaj egyik legjelesebb képviselőjeként a manhattani Lower East Side-on megalapította a Bowery Poetry Clubot, melyet napjainkban is a slam poetry egyik legismertebb otthonaként tartanak számon. E művészeti ág képviselői nem egyszerű felolvasóesteken szavalják ütemhangsúlyos verselésben szövegeiket a néma közönségnek. Az estek attól válnak igazán élővé, ha tényleges szó- és rímcsatákba csapnak át. A slamköltők éppen a korlátok ledöntését, a határok megszüntetését hirdetik előadó, bíráló és közönség között, akik éppúgy részesei a „műsornak”, akárcsak a művész. A hallgatóság ugyanis a műalkotás keletkezése közben is folyamatosan véleményezheti az előadást bekiabálásokkal, füttyel vagy tapssal, amit végül a produkció pontozása követ. Mindezek hatására a slam poetry hazánk kultúrtalajában is gyökeret eresztett, amelynek első kezdeményezéseit 2006-ra datáljuk. Az ekkor megrendezett Budapest Slam után Fiáth Titanilla, Mavrák Katalin, Matits István és Prekopcsák Zoltán slam poetry esteket kezdtek szervezni havi rendszerességgel a Kőleves nevű étterem pincehelyiségében, megalapítva ezzel a kocsmaműfaj magyarországi nagyatyját, a Slam Poetry Budapestet. Az eseménysorozatnak a későbbi, Mika Tivadar Mulató mellett 2013-tól már a Kolor Bár ad otthont minden hónap utolsó csütörtökjén, nyitott slamversenyekkel, költészeti műsorokkal. „Jó benne részt venni, alkotásra ösztönző műfaj és társaság, hasonlóan gondolkodunk sok dologról, és összeköt minket a kimeríthetetlen magyar nyelv vég nélküli szeretete, és a szellemiség közvetítésének lenyűgöző hatásmechanizmusa. […] Ez egy szabad fórum, nem akar semmit, nincsenek határai és pár (bármikor felrúgható) szabályon kívül teljes szabadságot és nyitottságot igényel és ge-


79 nerál is egyben” – vallja a magyarországi slam poetry kétszeres országos bajnoka, Süveg Márk. A hazai slam poetry-kezdeményezések azonban nemcsak Magyarország centrumában, Budapesten hódítottak egyre nagyobb teret, a műfaj hangulatára, szellemességére hamar ráéreztek a vidéki alkotók is, ily módon a 2009-ben alakult veszprémi csapat is, mely az odaLÖKött KöLtészet nevet viselve mára egészen sajátos költői hitvallást alakított ki. Bár a kezdetben vándoréletet folytató verselő veszprémi fiatalokhoz – éppen az állandó máshol mozgás miatt – folyamatosan új tehetségek csatlakoztak és váltak el az odaLÖKött bandától, az alkotás szeretete mindvégig meghatározta az általuk viselt vagy – ha úgy tetszik – képviselt eszményt. „Írásaid ne zárja se cenzúra, se szekrény. Szólalj fel, kérlek, szavaimban Veszprém! A templomért, nagyurak, vajh’ ki mit tesz még? Adj könyvet és kultúrát fiainknak, Veszprém.” Veszprém pedig adott. Nem tudom, hogy a szó mágiája, a kimondás erejével történő beteljesülés által, vagy egész egyszerűen csak azért, mert időközben egyre több emberhez jutott el e kortárs műfaj üzenete és annak hatása. Mindegy, hogy egy túlzsúfolt kocsmában vagy egy csendes kávéházban, egyetemi napokon, nyaranta az utcazene-fesztiválon, színpadon, az antikváriumban ezer és egy könyvvel körülvéve. A veszprémi slam poetry szinte mindenhol felbukkan, hogy a város és környék egészét megszólaltassa mai, aktuális témák labdáit feldobva. Az eseményeken az egyszerű versfelolvasástól, rímfaragásokon, szócsatákon át, egészen az improvizációig minden belefér, sőt külön szép az is, hogy mindig más és más beszédmódok keverednek egy-egy verselés alkalmával, ami színessé és változatossá teszi az esték hangulatát. Ki utcai szlenggel, ki lírai nyelvvel, komolyan vagy komolytalanul, de életre kelti a szöveget nyelvjátékaival, hanghordozásával, arcával, gesztusaival, egész lényével. „A slam poetry egy retorikus elemekkel élő, élő szavú költészet, ahol bárkiből lehet költő, hozzá nem kell más, csak töltő; toll a másnak ékére rója; Trója trónját meg ülheti bárki; nem taszít senkit ki a Bárka; ez nem egy üres bár csak; hanem hol pre-szóban a pultra rácsapsz” – hangzik a már szállóigévé vált, pársoros kedvcsináló. Estjeink lényege ugyanis a megjelentek bevonása a szövegelésbe, a veszprémi slam arra törekszik a mai napig, hogy sikeres, telt házas esteket tartsanak. Szerencsére az évek során egyre több kulturális esemény, színtér adott lehetőséget ennek a kortárs művészeti ágnak: az OdaLÖKött KÖLtészet színpadát már lassan egy éve a Művészetek Háza biztosítja Kilián László igazgatóhelyettes jóvoltából a Dubniczay-palotában, ahol kéthavi rendszerességgel kerül sor slam poetry-estekre.


80

VÁR UCCA MŰHELY 43.

Csupán veszprémi vonatkozásokkal azonban nem zárul be a kör, ha versben kell beszélni. Városunk újonc kortárs poétái ugyanis más települések slammer előadóival is kapcsolatban állnak, jó barátság alakult ki a pécsi Sophiane Slam Poetry képviselőivel, a szombathelyi Savaria Slam Poetry tagjaival vagy a budapesti Astoria Slam Poetryvel, aminek hozadéka az említett csapatokkal történő együttműködés, közös estek megvalósítása lett. A különböző slamműfajban alkotó közegek stílusát, szokásait megismerve, az egymás városában történő fellépések oda- és visszahatva is segítették a fejlődést, az előrehaladást. Ebben a tekintetben külön kiemelendő az Erdélyben élő, de Magyarországon is aktívan alkotó és tevékenykedő csapat, a SepsiSLAMgyörgy, akikkel az OdaLÖKöttek 2013-ban, egy tótvázsonyi rendezvényen ismerkedtek össze olyannyira, hogy a két csapat jelenleg első közös estjére készül. A Pannon Egyetem által szervezett Erdélyi napok keretén belül ugyanis határon túli szófelforgatóink április 2-án a veszprémi Hangvilla alatti Expresszó Klubba látogatnak, hogy a veszprémiekkel karöltve bizonyítsák, mi mindenre lehet használni a nyelv erejét. Számukra fontos, hogy közéleti témákon keresztül mutassanak példát másoknak, hiszen úgy vélik, a közösségért, melyben élnek, ők maguk is felelősséggel tartoznak. Az erdélyi slammerek úgy érzik, hogy a világ történéseire, az ország aktuális problémáira és a politikára is egyaránt reflektálni kell, különös hangsúlyt fektetve a határon túli problémák megjelenítésére: „…Nyelvünkön kopik hazánk hímes szava, s vele a Nemzeti dalunk hat szakasza. Hadd fakassza könnyünk a „tavaszi szél vizet áraszt”, Válaszoljuk már meg azt, rabok legyünk vagy szabadok per rablók legyünk vagy szavazók… Idestova most vagy soha a sorsunk mindig mostoha, az idő szűk, az eskü szűk, de esküszünk, esküszünk, ugyanazok nem leszünk. Nem leszünk” – szólal fel Kocsis István, átírva és újraértelmezve a Nemzeti dal gondolatait úgy, hogy az mai szemmel nézve is élő problémafelvetést sugalljon, gondolkodásra intsen Románia magyarságának társadalmi helyzetéről, annak minden bizonytalanságával együtt. Legyen szó itthonról vagy külföldről, Budapestről, Veszprémről vagy határon túlról, a slam poetry az éppen elhangzó kérdésekre, problémákra már annak megfogalmazása után azonnal válaszol. Miközben összeköti a fiatal nemzedék és a magyar irodalom néha áthidalhatatlannak tűnő szakadékát, bebizonyítja azt is, hogy mai generációnkból talán mégsem veszett ki a kultúra és az irodalom iránti igény, mi több, a nyelvet szinte megreformáló új nemzedék olyan nyíltan és közvetlenül kínálja fel a kortárs művészetek asztalán a szavakkal való végtelen játékot, hogy hamarosan nem lesz tér, ahol ne fogadnák tárt karokkal a pillanat poétáinak szófelforgató művészetét.


Magyar irodalom, 2013

Toplista

A Vár Ucca Műhely Bodor Béla irodalomtörténész és kritikus kezdeményezésére 2005-ben egy egész számot szentelt a magyar kritikaírásnak. A szakma jeles képviselői a kritika helyzetét sötét színekkel ecsetelték. Bodor Béla egyenesen azt kérdezte, „van-e magyar irodalomkritika, továbbá volt-e valaha, és lesz-e valamikor?” Tíz év távlatából elmondhatjuk: a problémák és bajok ellenére viszonylag sok kritika és recenzió jelenik meg a lapokban és a világhálón. A magyar irodalom bőséges témát, értelmezést és reflexiót szolgáltat az érdeklődők számára. A kérdés csak az, hogy elolvassa-e valaki? Különösen aktuális felvetés ez egy olyan korban, amikor az olvasók 99,99 százaléka csak az írások címét vagy az első bekezdését hajlandó elolvasni. A Vár Ucca Műhely szerkesztősége most arra kérte a folyóirat és más lapok kritikusait, hogy állítsanak össze egy tíz könyvből álló listát a tavalyi magyar könyvtermés kiemelkedő alkotásaiból. Először sokan megtorpantak és szabadkoztak (ilyen kéréssel még nem fordult hozzájuk senki?), de aztán elküldték a tízes listájukat. Íme lássuk, a 2013-ban megjelent magyar könyvek közül a kritikusok mit olvastak, és mit tartottak fontosnak kiemelni.

BRASSAI ZOLTÁN 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól Borbély Szilárd: Nincstelenek Parti Nagy Lajos: Mi történt, avagy sem Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben Balázs Attila: Pokol mélyén rózsakert Báthori Csaba: Elemi szonettek Egressy Zoltán: Majd kiszellőztetsz Hász Róbert: A Vénusz vonulása Spiró György: Álmodtam neked Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya (+11. Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond)


82

VÁR UCCA MŰHELY 43.

HÖRCHER ESZTER 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem Erdős Virág: Ezt is el Tóth Krisztina: Akvárium Kiss Judit Ágnes: A keresztanya: Szomor Veron történetei Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás? Háy János: A mélygarázs Ágh István: Összegyűjtött versek Oravecz Péter: Tökéletes délután Szalai Zsolt: Viharvadász Szkárosi Endre – Arany Imre: Verboterror: performanszköltemények

MOSONYI KATA 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Borbély Szilárd: Nincstelenek Barnás Ferenc: Másik halál Tompa Andrea: Fejtől s lábtól Háy János: A mélygarázs Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a halálcsillag Hász Róbert: A Vénusz vonulása Krasznahorkai László: Megy a világ Varga Mátyás: Hajnali 3 Láng Zsolt: Szerelemváros Centauri: Jégvágó

NOVICS JÁNOS 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Centauri: Jégvágó Borbély Szilárd: Nincstelenek Tompa Andrea: Fejtől s lábtól Potozky László: Nappá lett lámpafény Vásáry Tamás: Üzenet Székely Csaba: Bányavidék Jónás Tamás: Lassuló zuhanás Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben Krasznahorkai László: Megy a világ Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem


83 FEKETE J. JÓZSEF 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Kun Árpád: Boldog Észak Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Kontra Ferenc: Idegen Cserna-Szabó András: A szíved helyén épül már a halálcsillag Majoros Sándor: Az eperfa nyolcadik gyökere Hász Róbert: A Vénusz vonulása Balázs Attila: Pokol mélyén rózsakert – avagy az ezredes úr golyóstolla 8. T. Kiss Tamás: A tükörtestvér 9. György Attila: Bestiarum siculorum 10. Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban

ALEXA KÁROLY 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Bereményi: Vadnai Bébi Krasznahorkai László: Megy a világ Báger Gusztáv: Mondtam-e Sajó László: Magyar versek Kontra Ferenc: Idegen Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya Pelle János: A humorista Borbély Szilárd: Nincstelenek Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből Szőcs Géza: Ha a polip…

REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Centauri: Jégvágó Kun Árpád: Boldog észak Csaplár Vilmos: Edd meg a barátodat Borbély Szilárd: Nincstelenek Tompa Andrea: Fejtől s lábtól Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek Térey János: Moll Kabai Lóránt: Avasi keserű Muszka Sándor: Sanyi bá Kőrösi Zoltán: Magyarka


84

VÁR UCCA MŰHELY 43. VIRÁG ZOLTÁN 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Tolnai Ottó: Kalapdoboz Zalán Tibor: Papírváros (letarolva, három) Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje Borbély Szilárd: Nincstelenek Márai Sándor: Hallgatni akartam Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon Beszédes István: Magritte-sziget Bicskei Gabriella: Puha kert Centauri: Jégvágó

SZILASI LÁSZLÓ 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Borbély Szilárd: Nincstelenek Tóth Krisztina: Akvárium Bereményi Géza: Vadnai Bébi Tompa Andrea: Fejtől s lábtól Csabai László: Szindbád Szibériában Farkas Péter: Nehéz esők Barnás Ferenc: Másik halál Farkas Zsolt: Szia Hajnóczy Péter: Jelentések a süllyesztőből Rubin Szilárd: Zsebtükör

HARKAI VASS ÉVA 1. Borbély Szilárd: Nincstelenek 2. Kun Árpád: Boldog észak 3. György Péter: Állatkert Kolozsváron (Képzelt Erdély) 4. Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem 5. Esterházy Péter: Egyszerű történet… 6. Barnás Ferenc: Másik halál / Márai Sándor: Hallgatni akartam 7. Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés 8. Tóth Krisztina: Akvárium 9. Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv 10. Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben / Nagy Gabriella: Üvegház


85 LADÁNYI ISTVÁN 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Borbély Szilárd: Nincstelenek Bereményi Géza: Vadnai Bébi Krasznahorkai László: Megy a világ Géczi János: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz Varga Mátyás: Hajnali 3 Láng Zsolt: Szerelemváros (és más történetek) Tóth Krisztina: Akvárium Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat 9. György Péter: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély 10. Tolnai Ottó: Kalapdoboz

NÉMETH ZOLTÁN 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Bartók Imre: A patkány éve Molnár Illés: Hüllők és izzók Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról Ayhan Gökhan: János és János Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem kabai lóránt: Avasi keserű Simon Márton: Polaroidok Varga Mátyás: Hajnali 3 Pion István: Atlasz bírja

CSEHY ZOLTÁN 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Varga Mátyás: Hajnali 3 Borbély Szilárd: Nincstelenek Konrád György: Vendégkönyv Krasznahorkai László: Megy a világ Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Simon Márton: Polaroidok Erdős Virág: Ezt is el Térey János: Moll Kabai Lóránt: Avasi keserű Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal


86

VÁR UCCA MŰHELY 43. BOKÁNYI PÉTER 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Bereményi Géza: Vadnai Bébi Kontra Ferenc: Idegen Báger Gusztáv: Mondtam-e? Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből Háy János: Mélygarázs Krasznahorkai László: Megy a világ Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal Parti Nagy Lajos: Mi történt, avagy sem Sajó László: Magyar versek Majoros Sándor: Az eperfa nyolcadik gyökere

BEDECS LÁSZLÓ 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Kun Árpád: Boldog észak Borbély Szilárd: Nincstelenek Kötter Tamás: Rablóhalak Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Erdős Virág: Ezt is el Szécsi Noémi: Gondolatolvasó Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

UTASI CSILLA 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Tolnai Ottó: Kalapdoboz Borbély Szilárd: Nincstelenek Danyi Magdolna: Enyhület, felröppenés Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Varga Mátyás: Hajnali 3 Krasznahorkai László: Megy a világ Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat 8. Bartók Imre: A patkány éve 9. Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem 10. Háy János: A mélygarázs


87 HORVÁTH FUTÓ HARGITA 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Beszédes István: Magritte-sziget Borbély Szilárd: Nincstelenek Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat Kontra Ferenc: Idegen Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek Nagy Abonyi Árpád: Kolumbusz és én – Úti elbeszélések Tolnai Ottó: Kalapdoboz Tóth Krisztina: Akvárium Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

SÁNDOR ZOLTÁN 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Borbély Szilárd: Nincstelenek Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből Tóth Krisztina: Akvárium Bereményi Géza: Vadnai Bébi Erdős Virág: Ezt is el Csík Mónika: Hattyúnyakú Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya Kontra Ferenc: Idegen Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz

BORDÁS SÁNDOR 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Borbély Szilárd: Nincstelenek Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal Térey János: Moll Zalán Tibor. Holdfénytől megvakult kutya Tóth Krisztina: Akvárium Végel László: Neoplanta – avagy az Ígéret Földje Hász Róbert: A künde Vári Attila: Nappali holdfény Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár Tolnai Ottó: Kalapdoboz


88

VÁR UCCA MŰHELY 43. URBÁN BÁLINT 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Molnár Illés: Hüllők és izzók Borbély Szilárd: Nincstelenek Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Bartók Imre: A patkány éve Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve Barnás Ferenc: Másik halál Fenyvesi Orsolya: Tükrök állatai Schein Gábor: Megölni akit szeretünk Kalapos Éva: Dac

MAKAI MÁTÉ 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Térey János: Moll Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal Bartók Imre: A patkány éve Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek Krasznahorkai László: Megy a világ Tóth Krisztina: Akvárium Borbély Szilárd: Nincstelenek Tompa Andrea: Fejtől s lábtól Vajda Mihály: Túl a filozófián

KORPA TAMÁS 1. Bartók Imre: A patkány éve 2. Borbély Szilárd: Nincstelenek 3. György Péter: Állatkert Kolozsváron - Képzelt Erdély 4. Láng Zsolt: Szerelemváros (és más történetek) 5. Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve 6. Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv 7. Térey János: Moll 8. Tompa Andrea: Fejtől s lábtól 9. Varga Mátyás: Hajnali 3 10. Végel László: Neoplanta avagy az Ígéret földje


89 MOLNÁR ILLÉS 1. Varga Mátyás: Hajnali 3 2. Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve 3. Bartók Imre: A patkány éve

PINTÉR VIKTÓRIA 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés Ladányi István: Eresszai észrevételek Borbély Szilárd: Nincstelenek Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat Kiss Noémi: Ikeranya Kabai Lóránt: Avasi keserű Barnás Ferenc: Másik halál Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz Tóth Krisztina: Akvárium Nagy Abonyi Árpád: Kolumbusz és én

NÉMETH ISTVÁN PÉTER 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Hermann Hesse: Karácsony Tóth Krisztina: Akvárium Temesi Ferenc: Apám Illyés Gyula: Ráadás élet Bereményi Géza: Vadnai bébi Kerék Imre: Írott képek Alföldy Jenő: A Hívó Hang Gyurácz Ferenc: Alsószilvágyi égbolt Kalitkám is madár – Czigány György összegyűjtött versei Csíkszentmihályi Mihály: Az öröm művészete – Flow a mindennapokban (+1 Lukáts János: Ez légyen ostorod)


90

VÁR UCCA MŰHELY 43.

GÁL CSABA4 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

4

Babics Imre: Gnózis Bakonyi István: Hogy elfogadjanak Dr. Csernus Imre: A kiút Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig György Péter: Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély Hász Róbert: A Vénusz vonulása Jász Attila: Belső árnyék Kányádi Sándor: Küküllő kalendárium Krasznahorkai László: Megy a világ Dr. Vékás Lajos (szerk.) – dr. Gárdos Péter (szerk.): A Polgári Törvénykönyv – magyarázatokkal

Kommentár: bevallom, hogy hiányzik a teljes körű rálátásom a tavalyi kortárs magyar könyvtermésre, ezért véleményem részben előítéletes (akiket szerzőként kedvelek, azoknak olvasatlanul is bizalmat szavazok), részben „minden szentnek...” effektusban szenved, mert általam személyesen ismert szerzőknél nem tudom kihagyni ezt a szempontot. Műfajilag teljesen vegyes a listám (történelem, irodalomtörténet, regény, gyermekvers, vers, pszichológia). Dr. Csernus Imrét szeretném megmagyarázni, soha semmit nem olvastam tőle ezelőtt, ez a könyve azért kezdett el érdekelni, mert akkora volt a pfújolás körülötte, hogy az már kíváncsivá tett, meg azért is mert vannak kamasz fiaim, valamint munkám kapcsán gyakran találkozom pszichiátriai kezeltekkel... jobban lekötött mint vártam. Végül a listán utolsóként szereplő új Polgári Törvénykönyv szintén 2013. évi kortárs magyar jogi szakszerzők könyve, így kizáró kritérium hiányában ezt is belevettem, gyakorlati szempontból ennek lesz a legjelentősebb hatása, várhatóan évtizedekig. A könyvek közül van, amit olvastam, van ami folyamatban van, és van amire olvasási szándék irányul.


SZÁMUNK SZERZŐI Láng Zsolt (1958, Szatmárnémeti) magyar prózaíró, szerkesztő. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, Marosvásárhelyen él. Az Éneklő Borz hangos irodalmi folyóirat alapító szerkesztője. Farkas Wellmann Endre (1975, Marosvásárhely) romániai magyar költő, szerkesztő. 1990 óta több magyar nyelvű folyóirat munkatársa volt. Visky András (1957, Marosvásárhely) erdélyi magyar író, drámaíró, dramaturg, egyetemi tanár, színházi teoretikus. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója. Egyed Emese (1975, Kolozsvár) egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének oktatója. Selyem Zsuzsa (1967, Marosvásárhely) irodalomtörténész, író, egyetemi oktató. 1993 óta jelennek meg esszéi, tanulmányai, novellái, publicisztikái. 1994–1997 között a Korunk irodalmi szerkesztője. 2000-től 2002-ig az Lk.k.t. folyóirat felelős szerkesztője. Felméri Cecília (1978, Kolozsvár) forgatókönyvíró, filmrendező. Az Erdélyi Magyar Filmszövetség tagja. Lakatos Róbert (1968, Kolozsvár) romániai magyar filmrendező, producer, forgatókönyvíró. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó, film és média szakának tanára. Tömöry Péter (1943, Kolozsvár) magyar költő, író, műfordító, rendező, dramaturg.

Serestély Zalán a Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola doktorandusza a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 2013-tól a Láthatatlan Kollégium programmenedzsere, valamint az Echinox kétnyelvű irodalmi-kulturális folyóirat tanácsosa. Orbán János Dénes (1973, Brassó) költő, prózaíró. Az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998 óta igazgatója. 2003–2008 között az Irodalmi Jelen szerkesztője, 2006 áprilisától az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov kávéház és a Toldi étterem tulajdonosa. Muszka Sándor (1980, Kézdivásárhely) romániai magyar költő. 2002 és 2003 között a Kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör alelnöke, az Echinox magyar oldalainak főszerkesztője. 2005 óta a Kolozsvári Literátor Klub vezetőségi tagja. Balázs Imre József (1976, Székelyudvarhely) romániai magyar költő, irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének oktatója. 1999 óta a kolozsvári Korunk szerkesztője, 2008-2012 között a lap főszerkesztője. Kutatási területei: avantgárd, erdélyi magyar irodalom. László Noémi (1973, Kolozsvár) költő, műfordító. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. Mosonyi Kata kritikus, Budapesten él. Heizinger Anita (1992, Székesfehérvár) egyetemi hallgató, a Pannon Egye-


92 tem MFTK Magyar nyelv és irodalom alapszakán tanul. Tokos Bianka (1991, Győr) egyetemi hallgató, a Pannon Egyetem MFTK Összehasonlító irodalom- és művelődéstudomány MA-n tanul. Brassai Zoltán (1948, Mosonmagyaróvár) a veszprémi Lovassy László Gimnázium nyugalmazott irodalomtanára. Hörcher Eszter (1984, Budapest) A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett. Művészettörténész, esztéta. Győrfi Anna (1990, Székesfehérvár) egyetemi hallgató, a Pannon Egyetem MFTK Magyar nyelv és irodalom MA szakán tanul.

VÁR UCCA MŰHELY 43. Guttmann Ráchel (1993, Kaposvár) egyetemi hallgató, a Pannon Egyetem MFTK Magyar nyelv és irodalom alapszakán, színháztörténet szakirányon tanul. Semsák Liza (1991, Győr) egyetemi hallgató, a Pannon Egyetem MFTK Magyar nyelv és irodalom alapszakán, színháztörténet szakirányon tanul. Éltető Erzsébet (1988, Marosvásárhely) egyetemi hallgató, a Pannon Egyetem MFTK Magyar nyelv és irodalom MA és Összehasonlító irodalom- és művelődéstudomány MA-n tanul.

Profile for Művészetek Háza

Vár Ucca Műhely 43.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 43. szám 2014/1 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László E számunk ve...

Vár Ucca Műhely 43.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 43. szám 2014/1 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László E számunk ve...

Advertisement