__MAIN_TEXT__

Page 1

VárUcca MÛhely 28. VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap

Tartalom

XIII. évfolyam, 44. szám 2014/2

Géczi János: A hang (fejezetek egy regénybôl)

3

Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó

Pollágh Péter versei 11

Szerkesztô: Kilián László

Búzás Huba versei 16

Lanczkor Gábor: Napló, 2013 november

13

Murányi Zita versei 19 Sándor Zoltán: Adósság 22

Kiadja a Mûvészetek Háza, Veszprém, Vár utca 17. Telefon: +36-88-425-204 Drótposta: varuccamuhely@gmail.com Kéziratokat nem ôrzünk meg és nem küldünk vissza!

Szikra János versei 28 Debreczeny György versei 31 Bíró József: Rövid ima a gyógyulásért

35

Szôcs Géza írása 36 Mosonyi Kata: A profanitás és a szakralitás Bohumil Hrabal költôi prózájában

46

Sándor Zoltán: Összetett dolgokról egyszerûen

54

Mészáros Ernô: A Goncourt-díj nyomában

57

KÖNYVRÔL KÖNYVRE 61 A kiadásáért felel Hegyeshalmi László, a Mûvészetek Háza igazgatója

Nyomdai munkálatok: OOK-Press Kft., Veszprém Tördelés: Dénes Tamás

ISSN 1586-7838

Fekete J. József recenziói 61 Kellei György írása Matyikó Sebestyén József könyvérôl

67

Matyikó Sebestyén József versei

73

Éltetô Erzsébet: Novum Forum Siculorum

77

Cs. Pataki Ferenc: Radnóti

79

T. Ágoston László: Egérfogó

80

Tönköl József versei

86

Sebô József: Dicshalom, avagy ...

88

Tungli M. Klára: Vasi lépteink lábanyomában

92

Mihalik Margit versei

94

Vladimir Kopicl: Virág a tengeralattjáróból

97

Támogatók: Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata Nemzeti Kulturális Alap Mûvészetek Háza, Veszprém

A hátsó borítón Karácsondi Imre képkölteménye


A Vár Ucca Műhely mostani számában Karácsondi Imre képkölteményei láthatók


Géczi János

A hang (fejezetek egy regényből)

29. Judith hasára csúszott kézzel mereng, s várja, hogy a csarnokszerű gyorsbüfé mosdójából pégyé visszaérkezzen. Eltökélte, hogy beszámol az állapotáról. Nem halogathatja azt tovább. Megérinti, mintha onnan várna biztatást, a pocakját. A nőgyógyászon kívül eddig egyedül ő tudja, hogy egy kis, kitudhatja még, milyen nemű lény növekszik a méhében. Semmi életjelet nem ad még magáról, de már él. Judithnak éppenséggel két élete van. Pégyé a zabáló tömegen át elégedetten cammog az asztalhoz, megdörzsöli tenyerét – szépnek találja a magára figyelő lányt. Akin mindenki látja, hozzá tartozik. Az asztalról éppen leszedték az étkezés utáni maradékot, csak a foltos terítőpapír tanúskodik a vacsoráról. – Barna meggysört kívánok! – közli Judith a letelepedő pégyével, ámbár nem tudja, létezik-e egyáltalán ilyesmi ital. A sós étel után egyidejűleg vágyik az árpamaláta és a meggy ízére. És el is képzeli magának a barna és bíbor egyetlen folyadékban történő elvegyülését, amely a szájban először keserű, majd pedig savanykás lesz. – Ha van ilyesmi, akkor belga lesz. – Pégyé máris felpattan, s a pultnál terem. – Van. Tessék. Csak meg ne ártson – helyezi a poharat az asztalra. – Valóban: belga. Némaságot fogadott szerzetesek csinálják, azt állította a pultos fiú. És nagyon sokba kerül. Judith ellenőrzi a sör sötét színét, olyan az, amilyennek elgondolta. Félig-meddig megdűti az italt s beleszagol. A meggy illata dominál, s mögötte haloványan felsejlik a kenyéré is. S az ízében sem talál semmi kivetnivalót. – Ilyenre vágytam! – és nem hagy a pohárban semmit. Megsimogatja a pocakják. Szeme hunyorintásával köszöni meg a zamatos italt. Jókora lélegzetre van szüksége. Éjjel, amikor felriadt, és kikászálódott az ágyból, rátelepedik a székére, mivel ő máson nem, kizárólag széken, mégpedig a saját magának rendeltetett ülőalkalmatosságon tudja az elképzeléseit végiggondolni, számba venni a lehetőségeket. Az, ami számára megfelelő, az jó a magzatnak is. Vagy nem szereti. Vagy közömbös számára. Márpedig megnyugtatónak bizonyult pégyével szeretkeznie, nem talál abban sem kellemetlent, sem semmi kivetnivalót. A fiú kívánta meg őt, de neki sem akarata elleni a gyöngédség. Tulajdonképpen biztos abban, hogy előbb-utóbb egymásra


4

Vár Ucca Műhely 44.

borulnak, hiszen sem ő, s talán pégyé sem érzékeli a hiátust a múlt és a jelen között. Másrészt abban nem biztos, hogy testi vagy érzelmi szükség miatt fogadja el az ölelést, s ugyan melyik miatt ölel a fiú? Csak a havazás tette, a szüntelenül pelyhező tél? Avagy az éles fájdalommal jelentkező honvágy, amely az utóbbi időben annyiszor belesajdul a szívébe? A pergő magyar beszéd? Üldögél a székén, az ágyban a fiú alig hallhatóan szuszog, kitakarózva, jelentőségteljes a teste, az ablakon túl fakón dereng a szállást befoglaló liget, a folyosón valaki csendben jár fel s alá, és hiába készít katalógust az érzékelhető dolgokról, nem erre vágyik. Az embrió szempontját kutatta magában, de nem tudott azonosulni annak igényével. – Kérsz még? – kérdezi pégyé. Mindig udvarias, már ha nem a bogaraival foglalkozik. Munka híján a szolgálatkészségével kompenzálja azt, hogy amúgy modortalan. Némelykor önző. – Ennyi elég volt. Köszönöm. – Judith hálásnak látszik a kérdés rövidségéért. És eltolja a poharat maga elől. – Jólesett mindkettőnknek. Pégyé eltátja a száját, majd belenyerít az étterembe. Menten ijedten kapja össze magát, tekergeti a fejét. Senki sem figyel rá. A többi asztalnál is hangosak az emberek. – Megfogant volna? – suttogja, és előre hajol, hogy biztosan értse Judith. – Igen. Nem. – Judith nem tudja, mire is válaszoljon. A fiú szándéka szerinti kérdésre, vagy a kérdés tartalmára. – Ne légy idióta! Te, biológus! – s a lány újra megpróbálkozik. – Terhes vagyok – közli. És lesüti a szemét. – Biztos? Attól, hogy sört kívánsz, még nem kell állapotosnak lenned. – Én eddig sosem kívántam még meg sört. De a meggyet sem. Terhes vagyok. Csak nem látszik. – Tőlem? – Attól, hogy lefeküdtem veled, még nem kell, hogy teherbe essek tőled. Nem te lehetsz a gyermek apja. Egyébként is: tegnap este történt. – Ki az? – A.– böki ki Judith. – A.? – sürgeti pégyé. – Ő meg ki? – Alden A. Algren. Szeptemberben mentünk szét. Nyugaton él, franc tudja, miért, valahol. – Hanyadik hónapban vagy? – A kívánós fázisban. A hányós szerencsémre kimaradt. – Aldren tud róla? Mármint a gyerekről. – Nem is fog. Tekintsd te is spermadonornak. Sem a testtartásán, sem pégyé arcán nem lát változást Judith, eszerint biztos lehet abban, hogy a fiú nem kívánja, hogy gondolata láthatóvá, azaz nyilvánossá váljon. Egy amerikai ilyenkor bárgyún mosolyog, az olasz grimaszt vág, a lengyel kitörli a szeméből a szomorúságot. A magyar maszkot borít a képére. Pégyé maszkja a bárgyúságot formázza meg.


5 – Jobb, ha tudod. Hamarosan úgyis mindenki látja – teszi Judith sajátját a fiú asztalon felejtett kezére. Jó pégyét megérintenie. – Tartozik ez itt bárkire is? Nem ilyennek találom őket. – Nem. Azt hiszem, nem tartozna. Senki sem szól semmit, hacsak nem én hozom szóba. – Judith visszahúzza a kezét. Majd ismét ráhelyezi a hasára. – Még nem mozdult meg. De nagyon várom, nagyon figyelem, mikor is fog. – Talán tudnia kellene az apjának – de hogy kérdés vagy kijelentés, azt nem teszi nyilvánvalóvá. – Én az ő helyében tudni szeretném – s véleményét megfellebbezhetetlenül megfogalmazza. – Nocsak? És tudod? – Már mit? – mert elveszti a fonalat, pégyé visszakérdez. – Hát, hogy apa vagy-e? – Judith huncutul felkuncog. – Eddig még senki sem szólt miatta. – Ebből ugyan egy nő sem vonná le azt a következtetést, hogy nem vagy még apa. – Akkor fölneveled? Egyedül? – Mi a franc egyebet tennék? – vijjogja Judith, s oly szigorral néz pégyére, hogy az elszégyelli magát. Belekotor a zsebébe, mintha rá akarna gyújtani. És tovább matat, mint aki nem akarja, hogy lássák, cigaretta után nyúl. – Bocsáss meg! – feláll, odalép a lányhoz, és megcsókolja a homlokát. Majd megfogja, és a szájához emeli a lány jobb kezét. S lassan odahajol az arcához, ajkával megérinti, mivel Judith elpityeredik. Hosszan, némán üldögélnek az asztalnál. Olyannak látszanak, mint egy házaspár, akiknek nem szükséges beszélni egymással ahhoz, hogy társalogjanak. Akiknek nem kellenek a szavak egymás szeretéséhez. Aztán elindulnak Judith lakására. Otthon Judith megkérdezi pégyét, hogy ott akar-e ma is aludni. Éjjel, amikor Judith rátelepedik töprengőszékére, újabb, ezúttal váratlan kérdést intéz a felébredő pégyéhez. Mit szólna ahhoz, ha összeköltöznének? Pégyé álmosan és vontatottan válaszol, nem tartja okosnak a felvetést: hiszen másfél hónap múlva hazautazik, s addig meg csak-csak találnak maguknak alkalmas helyet is az együttléthez, ha ahhoz szottyan kedvük, s menten vissza is zuhan a párnára, folytatni az alvást, s máris horkol.

30. Nagy lábakon lépked az idő. Nem érkezik olyan nap, amelyen pégyé ne kutakodna több órát a könyvtárban, látni akarja a bogaraival foglalkozó valamennyi közleményt. Csillapíthatatlan iramban szaporodnak a jegyzetlapjai, ábrákat másol át, s egyre újabb szakirodalmat kér elő a raktárak mélyéről. A közlemények oldalain apró bogarak mászkálnak, legalábbis


6

Vár Ucca Műhely 44.

pégyé ezt képzeli. Minden egyes szót egy-egy bogárnak, amely fölé oda érdemes hajolni, szemügyre illik vennie, s ha már fölfedezte, mint egy tárlóban, időállón elraktároznia, hogy mások számára is tanulmányozhatóan megmaradjanak. Amikor tudatosodik benne, hogy nincs elég ideje ahhoz, hogy mindent átolvasson, feldolgozzon, vásárol magának egy apró fényképezőgépet, vagyonba került ugyan, de kétségtelenül megéri. Csak az idő az, ami nincs. Tucatszámra szerzi be a negatívot, és a könyvtárban, űrlapokat kitöltve, engedélyt kap arra, hogy lapról lapra lefényképezze a leválogatott, számára fontos iratokat. Kiszámolta, mennyivel olcsóbb ez, mint ha fénymásolatot készíttetne, s kényelmesebb is, mint hogy irdatlan kézirattömeggel a hóna alatt utazzon vissza Magyarországra. Judith szorgalma sem csillapodik, saját maga választotta témáján dolgozik, Nancy laborjában. Alkalmanként önmagába becsomagolt, akkurátusan összehajtogatott üzeneteket hagy pégyé számára, aki, ha a tenyérnyi, pégyé nevével lezárt cetliket megtalálta, hol a portán, hol a menza hirdetőtábláján, hol a könyvtár ruhatárában, napközben is átugrik a lányhoz, többnyire azonban alkalmatlan időben, így egy-két mondatnál többre nem futja az együttlétre Judith idejéből. Pégyé, bár érzékeli, nem jut számára hely Judith idejének dobozában, továbbra is hűségesen rohan oda, ahová parancsolják – meglehet, egy nappal később, vagy a megjelölt időpontnál két órával korábban. Judith sosem írja rá az üzenetre, melyik napon, melyik órában tacepaózta ki üzenetét, azonban a kampuszon jártában-keltében, pégyé feltételezett útvonalainak pontjaiban mindenhol kihelyez egyet-egyet. Kapcsolatuk a cetlik írására és kitűzésére s a cetlikbe rejtett kérések céljuk vesztett teljesítésére korlátozódik. Vegyen gyümölcsöt. Nézze meg, megérkezett-e már a megrendelt könyv, de ne próbálja meg elhozni, úgysem adnák oda. Este 8-kor nyilvános koncert, hallgassák meg, hozzon számára is kabátot, a kockásat, amelyet a szekrényben talál meg. Ebédidőben ne a menzán beszéljenek, hanem a K épület előtt, a főbejáratnál, mert szabad levegőn is kell néha lenni. És vásároljon szendvicseket, sajtosat, s hozza magával, de ne műanyag zacskóban, hanem papírba csomagoltan. Judith meghatározott időnként orvoshoz jár, rutinszerűen ellenőrzik az állapotát, nincs gondja se a magzattal, se önmagával, s be-beugrik, ha teheti, a terhes hallgatónők számára ajánlott, szülésre és gyermekgondozásra felkészítő tréningekre. Ezek azok az évek, amikor az ambiciózus, kutatónak készülő lányok az egyetemi képzés végével meg kívántak felelni biológiai szerepüknek, hogy az utóbbi ne akadályozza a karrierüket. Judith az egyik esti csoportfoglalkozásról visszatérve azzal fogadja pégyét, hogy feladatul kapta, képzelje el, mint reagál majd az újszülöttre, amikor először a mellére helyezik. – Nem fog tetszeni neki. Túlságosan nagy – bök mellbimbóira. – Már miért is nem? Az anyját fogja látni benned, nem a nőt! – nyugtatja pégyé.


7 Judith kibontja a mellét, hogy nyomatékot adjon állításának. – Ezzel nem lehet mit kezdeni. – Ugyan már! Elfogadja. Táplálékforrás, miért ne tenné? Judith jobban kigombolja a blúzát, és alánéz! – Ez? Ez szerinted táplálékforrás!? – s mély riadalom bujkál a szemében. Pégyé úgyszintén bekukkant a blúz alá, tekintete simogatja Judith feszes, barna bőrű mellét. Nem lát azon semmiféle kellemetlen változást. – Persze! A gyerek számára az lesz! Attól még neked más is. És az apjának is! Pégyé oly türelemmel veszi Judithot körül, mintha a gyermek apja volna. Judith türelmetlenkedését elviseli, változó hangulatait mintha nem is érzékelné. Maga is meg-megtapintja a lány pocakját, ha Judith azt állítja, a Tik-taknál nem nagyobb, ki tudja, milyen nemű lény megmozdult, habár tudta, ilyesmi nem fordulhat elő. Judith nem a türelem mintaképe! – Nem az apja vagy! A derengő fénnyel megvilágított folyosón a kiáltástól többen megállnak a közelükben. Az utolsó előadások után népes hallgatóság veszi őket körül. Pégyé elvörösödik, vissza akarja gombolni a blúzt, a kezét azonban Judith eltaszítja! – Nem te vagy az apja! Neked legfeljebb a mellemhez van közöd! A portás, maga is egyetemista korú, gondosan megtervezett tömegű izompacsirta, sietve hagyja ott a helyét, s áll közéjük. – Hagyja, csak a barátom! – sziszegi Judith, és megigazítja magán a ruhát. – Vegzálta a mellemet! – s belekarol a sóbálvánnyá vált pégyébe, és sietve odább vonszolja. – Miért csinálod? – tudakolja a megalázottságát átélő pégyé. – Mert nem a gyerek apja vagy. Pégyé kényszeredetten vigyorog. – Szeretnéd? – Nem. Közröhej tárgya lennénk. Nem lehetsz az apja. – Ugyanúgy füle lesz, meg orra, mint a többi gyereknek. – De te nem tudsz sötét bőrű gyereket csinálni. Alden A. Algren fekete. Azaz félfekete. Ezen pégyének muszáj elgondolkodni. Elsőként a barátai, majd a rokonsága jut az eszébe, miként is nem kérnének magyarázatot arra, hogy ha már hazamegy egy nővel és egy újszülöttel, ha a gyermeken látszik, nem az ő utóda. Aztán leül a hall sarkában a székre. És eszébe jut, mindeddig fel sem vetődött benne a nősülés, nem hogy a családalapítás mint életstratégia. Judith tud a gondolatokban olvasni, hát megnyugtatja a fiút. – Engem egyedül nevelt fel az anyám! Ha ő képes volt rá, akkor én is.


8

Vár Ucca Műhely 44.

31. Pégyét ugyanaz a februári napfény olvasztja el, amely a havat is elviszi. Mindez egyetlen napba került. Judith terhessége látható attribútumát felhasználva törtet át a tömegen a buszállomáson: a népsereglet engedelmesen nyílik ketté hegyes kis pocakja előtt. Pégyé vállára vett hátizsákkal lohol mögötte, s maga után húzza a bőröndöt. Sietnek, mint akik félnek egymástól búcsút venni. A lánynak időben vissza illik érnie a laboratóriumba, Nancy, két konferencia között, visszajött, s naponta több megbeszélést is tart a munkatársaival, s az ilyen alkalmakon mindenki részt vesz. Pégyétől azonban, hogy barátságuknak megfelelő módon elbúcsúzzon, kikíséri a New York-i buszjárathoz. A vakító, mogyorópollen-sárga napsütésben felismerhető a csarnok üvegfalainak valamennyi szennyfoltja, frissen mosottan egyedül az autóbusz villog. Judith, ezt látja pégyé a lassan kiálló autóbusz üléséről, elmosolyodik. Átadja magát a jelen időnek. Judith azt érzi, hogy egy marék pillangó száll föl a méhében, és kezd benne körbe-körbe röpdösni. Előző nap pégyével csúnyán összevesztek. Pégyé valahonnan megszerezte Alden A. Algren elérhetőségét, és telefonon felhívta. Röviden elmondta, ki ő, s beszámolt Judith terhességéről. Mindezt Judith A.-tól tudja meg, akinek a jelentkezését fölösleges zaklatásnak tekinti. Leginkább azért, mert, amint mindig sejtette, A. nem tud mit kezdeni a kölykük érkezésével. Amint azzal sem, hogy Judith régi s egyben új szeretőjétől értesült a terhességről. Pégyé pedig olyan dologba kavart bele, ami nem az ő ügye, harsogta a fölháborodott Judith, s mindez azt bizonyítja, hogy mint régen, most is meggondolatlan. A bogarak tanulmányozására alkalmas legfeljebb, már ha ilyesmire hosszú távon egyáltalán használható, mert maga is olyan értelmetlen lény, akár a könyvlapokat rágcsáló bogár. Pégyé persze, emlékek formájában, darabig még ott marad Judithtal. De azt a néhány emléket, amennyit három hónap alatt képes a diákszerelembe visszaesett, majd annak hiábavalóságát felismerő s a szerelemből kétségbeesetten kihátrált férfi megteremteni, gyorsan eloszlatják a vadonatúj élmények. Judith, ha nem a laborban serénykedik, listát készítve az elkövetkező hónapok törvényszerűen várható eseményeiről, igyekszik elrendezni a dolgait. Minden részében átalakítja a lakását, kihajítja a felesleges és megunt tárgyakat, felgyűlt, hasznukat vesztett kacatot. Karbantartja elnehezedni tűnő testét. A jövevény – kislány lesz – gondozásához szükséges bútorokat megvásárolja, néhányat pedig kölcsönkér. Mindenféle kelléket vásárol a csecsemőgondozáshoz, s ebben nem egy évfolyamtársnője örömmel nyújt segítséget. Ruhák, kendők, törülközők, tisztító- és fertőtlenítőanyagok, kencék, edények és ápolószerek, gyógyteák és kézikönyvek és feladattáblák halmozódnak fel, s mindenből még egy-egy, ha valami okból szükség lenne rájuk. Rózsaszínű dolgok világá-


9 vá változik a kis diáklakás Az új noteszbe bekerül a holmik pótlására alkalmas helyek címe, telefonszáma, s mindazon intézmények, szervezetek és emberek elérhetősége, akik alkalomadtán fontosakká válhatnak. Másrészt tanulnia is muszáj, hogy a szülés előtt, megfelelő időben beadhassa a dolgozatokat, bevégezze a beszámolókra történő gondos felkészülést, lezárja és kiértékelje a labormunkáját, megbeszélje a tanárokkal az elvégzett feladatok minőségét és a jövőben várható megbízásokat, s úgy kezdődjék majd a nyár, mintha csupán egyszerű, a régi nyarak közé tartozó nyár lenne, tele semmittevéssel, lazasággal és jóleső meleggel. Megtanulja a fürdetés fogásait, a babahangok jelentését, a helyes szoptatási testtartást, a szülés biológiáját, a melle gondozását s a tejláz megelőzését és a csecsemőgondozás helyes menetrendjét. Akadtak technikák, amelyek kétséget ébresztenek benne, némelyeket pedig ösztönösen megfelelőnek talál. Egyre inkább az ösztönére hallgat, s először érzi azt, hogy biztonsággal hagyatkozhat minderre. Azaz önmagára. Idővel egybeszerkesztődik a jövő, Judith egyedül azt nem tudja, hogy ősszel, amikor a második tanulmányi év elkezdődik, a tanulmányait miként is folytatja a gyerek mellett, s miként dolgozik az eddigi rend szerint a laboratóriumban. Ebben majd Nancy fog a segítségére sietni, a legésszerűbb javaslattal: olcsó és kitűnő gyerekgondozók nyújtanak Judithnak támogatást. A pszichológiai tanácsadásra, jól sejtette, nincs szüksége. Legvégül szentül hitte, ha árokszélen vagy a park bokra alatt fogja el a fájás, ott is képes akár egyedül és természetesen problémamentesen egészséges gyermeket világra hozni. Június első napjának hajnalán válik Judith lányos lányanyává. A csecsemő Judith anyja neve nyomán kapja a nevét. Hanna szabályos súllyal, mérettel, kielégítő állapotban született, semmi gond nem jelentkezik vele. Az újszülött az apjára üt, csak a szeme színét nem tudja Judith megállapítani. Judith ugyanis a már a hasára fektetett gyermekét szemüvegen át nézi meg. A szülés pillanata után napokon át különleges szemüveget visel, amelyet a laboratóriumból hozott magával, s amilyen gyorsan csak tehette, odailleszt az orrára. Tudni akarja, hogy amikor az újszülötte elkezd látni, milyennek látszik a világ. Azt sejtette, a baba a legelső képeit a világról fekete-fehérben érzékeli, csak idővel tanulja meg, milyen a színes világ. A szülész óvatos kérdésére azt a választ kapja, hogy ő mint kismama, amíg lehet, szeretne a gyermeke kezdeti élményeiből is részesülni. Addig, amíg teheti. Amíg el nem válik a két test egymástól. Judith, hogy ne kelljen a furcsán reagáló, értetlenkedő orvosnak magyarázkodnia, kijelenti, mindez annak a pszichológiai kísérletnek a része, amelyben részt vesz, s ezzel minden orvosi aggályt eloszlat. Az orrán maradhat az ormótlan okuláré. Így mindaddig, amíg haza nem kerül a kórházból, feketében és fehérben vizsgálgatja a gyermekét, a szobáját és az időként ellenőrzésre, segítségre be-betérő, csupa fehér ruházatú személyzetet. A szülőotthonban először Bácsi látogatja meg, tőle értesül a gyermek szürke szemszínéről. És ez


10

Vár Ucca Műhely 44.

Judithot megnyugvással tölti el. Eszerint a gyermek nemcsak arcvonásai révén hasonlít az apjára, hanem szemszínében is. Utóbb, amikor majd a labor munkatársainak közös közleményeként megjelenik a kutatási eredményük, amelyben azt igazolták, hogy az újszülöttek uterális életük utáni első hónapjuk végével kezdenek színeket érzékelni, Judith bármelyik, e tárgykörben tartott előadását azzal a saját élményével vezeti fel, hogy milyen is újszülött módon látni a világot. A hallgatóság pedig a kiosztott, különleges szemüveg segítségével kémleli a tér nélküli sziluett-világot, azt, amely a babák számára adatik. (A Vár Ucca Műhelyfolyóirat köszönti Géczi Jánost a hatvanadik születésnapja alkalmából.)


Pollágh Péter

Akcentus a Dédi Magáztam én a cselédet is. Aztán elveszett egész Felvidék. Egy halfarkú ország letört darabjait boltokba hordták, az egész Régiséget kirabolták. Minden magyart letegeztek. Kitegeztek: néha így mondom, ahogy nem szabad. Csupa olyan szót használok, ami nincs. Kitelepítettek, ahogy a Földet a többi irigy bolygó: néha úgy hasonlítok, ahogy nem szabad, nevetnek is rajtam a csillagászok. Elnézést kérek a nyelvemért. Nem értem a tegezést. Nem nyelv, csak akcentus vagyok, nyakfodor, nyugvó nap: lassan legombolnak; tiltott, fehérbőrű cigarettát, eloltanak.

A Dédi hibái Album, ráncos bőrbe kötve. 79 oldal. Minden évre van egy. Néha előveszem a lefűzött, iktatott tükröket. Megitatom őket, ha kell. Kis csacsik. Volt kincsek. Tele hibával. Sosem hívtam üvegest, nem kell mindig javítani.


12

Vár Ucca Műhely 44. Belenézek, és látom azt, amire kíváncsi vagyok, amit félek, rengeteg fejet, filmet, szemet, útravalót, de nem magamat. Csak ostobák látják, keresik magukat benne. A tükör nem metafora, hanem tárgy. És filozófia. A legöregebb. Évai talán. Minden a nézés szögén múlik, és nem minden szög horzsol, de látsz folyosót, útvesztőt, rengeteg beragadt holmit, testemléket, szobát, hont, évgyűrűt, alkonyt és alanyt, vérző szférát, mutató ujjakat. Nem is szabad mindent felsorolni. Amire más kíváncsi, az nem látszik benne, nevelje fel mindenki a saját tükreit. Én felneveltem a nagymamát. És most nevetek. Összekoccannak az évtizedek. Nincs följebb nálam. Nem én akartam magas lovat. Jobb volna egy nyeretlen kétéves, lennék fehér ló lánya, nem ember, nem fájna.


Lanczkor Gábor

Napló, 2013 november A régi Zeneakadémia üres koncertterméből a szemközti Andrássy– Vörösmarty sarokra lepillantva mintha kulisszát láttam volna, valamiféle világváros-délibábot. Ezen a szakaszon látszik meg talán leginkább a sietség, amellyel birodalmi ábrándok között élő eleink a gyönyörű, semmibe szalajtott sugárutat összetákolták; ezen a részén a legijesztőbb az eklektika grandeur­-igényének hamissága és a harmonikusnak gondolt korszellem reflektálatlan disszonanciája. A hátország, a vasúti sínekig elterülő sivár, omladozó negyed parkoló autók füzéreitől fuldokol és bűzlik a kutyahúgytól. Apró dudorokkal, mint a Braille-írás, a Buda és Pest környéki kistelepüléseken – északon és délen – jól tapintható nyomai maradtak egy nemrég fölszámolódott, és az erősebb nagyvárosi asszimiláció ellenfényében makacsabbnak tetsző, szigetszerűen létezett nemzetiségi társadalomnak. Annak a soknemzetiségű Magyarországnak, amelynek története a törökök kiűzése után kezdődött, és a trianoni határok között két és fél évszázaddal később szakaszosan ért szomorú és dicstelen véget. Learatott kukoricaföldek között ballagtam délnek az agyagos földúton. A ráckevei Duna-ág fosszíliaszerű füzesei és nádasai mögött úgy folyt szét a nap, mint egy túlságosan is narancsszínű tojássárgája. A magaslaton olyannak látszott így hátulnézetből Harast főutcája a lejtős kertekkel és a zömökségében is elegáns német téglatemplommal, mintha valahol Poroszországban vagy Hollandiában járnék. Mindenestül ilyen volt az őszi alkony a művelés alá vont ártérrel és a föld kissé poshadt kipárolgásával. Egy férfi kukoricát kórészott a tarlón. Kurta lábú, tömzsi lovacskák állongtak melankolikusan egy kerítés mögött. Korai Van Gogh. Mindig Balatonhenyén akartam lenni, kora délután, gyalog neki a hegynek, frissen áramolva, mint a vér, lányommal a karomban, a feleségem mellettem, fönn a Magyal-tető előtti magaslaton megállni és lesni a vihar sörényét, amint sötétkéken lobog északnak a Balaton és a Tapolcai-medence metszően éles kontúrú vulkánkúpjai fölött, állni az áramlásban, akár egy szívroham időtlenségében. Hosszabb szünet után mostanában megint többször föl-föltettem John Frusciante Niandra LaDes And Usually Just A T-Shirt című első szólólemezét (az utóbbi években, mióta csak számítógépen hallgatok zenét, úgy tapasztalom, egy nagylemezről nem több és nem kevesebb, négy szám az,


14

Vár Ucca Műhely 44.

amit jólesik egyhuzamban meghallgatnom). A hamisságok, nyüszítések és vonítások, a lelassítva és fölgyorsítva a trackekhez kevert beszéd, a nyersen hagyott gitársávok a popzenei viszonyrendszerben valamiképp mind absztrakciónak tűnnek, valahogy úgy, mint az odafirkált motívumok Cy Twombly nagyméretű vásznain, melyeken olvasható szavak is szerepelnek (THYRSUS, GOATHERD, MENALCAS). Ezzel együtt kissé olyan is a Niandra, mint a mészköves őshalmaradvány az íróasztalomon: lenyomatszerűen, zártan tanúskodik egy ismeretlen tartományról. Létrejöttének az eredői között nyilván hangsúlyosan szerepel Frusciante egykorú heroinfüggősége, amelybe kis híján belehalt; azonban húsz év (és egy csomó újabb nagyszerű és kevésbé sikerült szólólemez távlatából) a Niandra túlélte a RHCP exgitárosáról szóló bulvárhír direkt kontextusát. Hevenyészettsége ma valamiféle jól eltalált avantgárd patikamérlegnek tűnik, lecsupaszított érzelmessége felszabadító, a lemez egésze különlegesen inspiratív. a tanki lányok tányok velük telül vagyok­ – ezt a három sort még gimnazista koromban jegyeztem le egyszer alvás közben. Reggel nem emlékeztem a szövegből semmire, csak az igyekezetre, hogy olvashatóan próbáljak körmölni a sötétben. Akkoriban mindig tartottam éjjelente papírt és ceruzát magam mellett, amint azt kamaszkori mentorom, Faludy György tanácsolta. November utolsó harmadában járunk, és nem akar megjönni a fagy. Helyette eső, többnapi makacssággal szemerkélő, vékonyszálú eső. Sár. Lilatönkű pereszkék, egy szép erdőszéli csiperke, és egy zsenge karcsú őzláb, az utolsó az évben. A tetőtéri ablakokból ismét föltűnt a Fekete-hegy és keleten a Tói-hegy, amint a fák lehullajtották a lombjukat. Meglepődök, amikor újra és újra finom szövetű tájrészleteket fedezek föl a tar ágbogak, tetők és homlokzatok között a jól fűtött szobából. A Dobogóra tartó út mellett az akácosból egy parányi kivágást. Az északi kisablakon keresztül a Dobogó kopár teteje mutatja magát a templomtorony mögött. Nyugaton mantegna-i rövidülésben látszik a lejtős vadföld, amely innenső sarkával a fekete-hegyi kapura mutat. Mintha mocorogna a ház; jelzésértékűen. A környék fehér és fekete köveiből falazták föl ismeretlen férfiak, az ablakoknál-ajtóknál téglával (itt-ott talán jövevény vöröskövekkel) kiegészítve. A gondosan megválogatott tömbök közeit agyaggal kitapasztották; megvolt a módja. Nem történt ez olyan nagyon rég, mégis: jelenlegi perspektívánkból mindenestül archaikus figuráknak tűnnek ezek az ismeretlenek. A ház eredetileg istállónak és kamrának készült.


15 Nagyapám is épített egy borospincét bazaltból a Kissomlyó hegyen (a balatoni tanúhegylánc északi végpontja), dédapám pedig egy rendes udvarházat lenn a faluban, Köcskön. Hogy ugyanitt a nagy pajtát ki, vagy kik falazták föl, dédapám vagy ükapám, esetleg korábban valaki, nem tudni. Nagyanyám legalábbis nem tudja, nagyapám pedig tíz éve halott. Második generációs városlakóként falura visszaköltözni amnéziás állapot. Ahhoz, hogy én innét egyszeriben kapcsolódni tudjak oda, ahová ez a vidék velem együtt, nem: én a vidék szívébe plántáltan tartozom, ahová a táj szíve szerint tartozom, ahhoz sok mindenről kellett volna hirtelenjében lemondanom, ha e belső folyamatok nem feltételezték volna egy jó ideje egymást. Megjött a fagy, rögtön egy kevéske kis hóval. Katalin-nap. Kőházam hűvössége, téli hajnal, te tarts meg engem! November huszonnyolcadikán délután három óra körül fénynyalábjainak szinte teljes terjedelmével, majdhogynem szemből ömlik be a földszinti dolgozószobába a nap, akár egy újabb kori pogány szentélybe, amit egyelőre fölfejthetetlen okokból november huszonnyolcadika délutánjára hangoltak. Vöröses talajú konyhakert a kőháton. A téli ágyások között, akár egy kolostorépületben a szentély, négy-öt rövid sor gyalogtőkés szőlő. Mint egy cet háta a fodrozódó tengerből, úgy áll ki mellettük a földből jó kétméteres hosszával egy sima, lapos kő, a föld csontja, itt és most a tőkék hasonlataként, melyekben a nedvek áramlása megállt, a gyümölcshús, levélbőr már lefoszlott róluk, és a boruk nagyjából kiforrt. A hosszúkásra torzított koponya Holbein nagykövetei előtt. A más nézőpont zsarnoki követelése.


Búzás Huba

Párizs, a tűnt idő kimúlt az éj, sötétjeit ki tartja féken? az ember egy nap arra ébred, ez talán a… a legutolsó szó, amit papírra vet: Párizs… pucérka hölgyek gin fizzében magányedzetten élem át (ki áll ma amott helyettem, mint egy minaret, bocs’, obeliszk) a tűnt időt… a csend köszönt be, mi ez, netán kultúrpiac-emlékvetítés? mindössze arcok, ábrák, ábrázolatok, na, mintha éppen Marcel Proust üvöltne a Sorbonne lépcsein, a kép avítt és mögötte tán Tristan Tzara dadog bimbózó lányok árnyékában támolyogva, áhítaná az ősök lelkének nyugalmát, avagy az ivadékokét? uram bocsá’! a hangjuk már csak lüktető aorta, egünkön hírnevük mint fény szaladt át – és én, e félhomály, mindegy, hová…

Egy keresztutca a hátizsákosok talán seholse laknak, az időjárásjós ma semmi jót se jósol (imént a garniszállón leskelő madám) elég, ha dekoltázsra néz az ablak, enyészponttal csak Pythia adós, hol – tömött tudatom pince-padlatán az Étoile mögött az Avenue Foch-nál – Manet, a festő húgát vette feleségül Paul Valéry… halk rímeit hörögte szét, hol még te torokköszörűs is föllobognál, az alkonyat vörösse kielégül, egy keresztutca viseli nevét… ingadozik az árfolyam, ma jelmezesbál, alig tized fénymásod percben élsz, feledd el: sirül-fordul a fény, fuvalld hát szét magad, nereidák térhangja foszforeszkál, a nooszféra tele rettenettel, a boulevard lüktető – a film szakad


17

Pillangó születése

emlékezésül Budapest bulvárjainak lepkelányaira

felüljárók alatt aluljárók… toronyház… metróba préselődött rángó rohanás és mélygarázsok, némi nagyfeszültség sohonnájában selypeg ez a lány, elektrosztatikus zörej, melledző pólóján pár bronxi hirdetés, csöpp popsikája érett nektarin, hideglelősen leskelődik fölfeslett fél-stanicliból nyeszergő felvonókban… metálos popzene-csörömp-ricsaj, mikor zuhany alól kilép a gyöngyözése – vakuk fehérfény-villanásai – és teste bábjából – fatális – egy pillangócska születik

Haláltánc-etűd

szilveszter Szent István körútján

új felvétel, a kellékek talán a stábé, útjelzőtábla, lassíts vagy legyintsetek, sok túrabusz, ijesztő maszkparádé, himbálóznak a hangok, förgeteg s a térfigyelő kamerák, mellettünk elsuhanó járdaszigetek… ki az, ki közülünk elébe vág, kinek zenél, kinek se holtan e züllött pisztonos melák? pár szunnyadó lotyó van homályba foszladott útszéleken… falom – Mennyei Pillanat a rádióban, időnként át a záróvonalon – látványukat ily lassulóan… szemét… halomnyi utcalom


18

Vár Ucca Műhely 44.

Ődöngéseim Westkreuztól délre levegőt vett a tó, kifújta hajnalonta, ki érti meg a lelkek emigrációját? talán csak Hermann Hesse – hol? – úgy hírelik, padlásán baglya élt, nem is tudom, ki mondta, meg néha ő, te? tébolyogva hol járt? Montagnolában halt meg évekig, lehet, manap, na, persze, joggal, rám legyinthet, önkéntes önmagamba süppedéseimre, eh, példul itt, e Schiller-emlékmű alatt, szitokszózárlat? rosszalló tekintet, vagy ugyanő vagy ugyanén, te? szinte napfény a szél szakállán, hibbanat? levegőt vesz a tó, kifújja hajnalonta, hajómotorok dízelgőze száll ma, túlzás? ö-ö-ö-ö – motyog egy szembejött alak – sörömre jut-e holnap is? aszondta magamnak: istenhozzád Huba Búzás, ily élő-holtan sohse lássalak

Aranyősz az Öregfutóné-hegyen a befoghatatlant agyad befogja, íme, borostyánkőbe zárt vizeken futkosót, legyen akár múlttá fakult a színe… botlábad őseidbe rúgdos ott, leásnod mélyre sohse kell, csak tudd: a történelem erre tájt bozót, hát, megtalálsz-e majd, ha keresel nem is oly rég elporladottat? egy koponya? átlőve mell, korok, mi eltapostat… aranyősz itt, az Öregfutóné-hegyen Papod alatt… akad elég halottad… ki tudja még, időm, na, ugye nem, utókorunk – pár farba-mondat – kihantol-e, mit is tegyen


Murányi Zita

kagyló egy világ, ami reggel óta a fejem helyett, mint a szél a tetőcserepeket, minimum 120 kilométeres, nincs olyan részem, amiből ne ürítenél ki, egy kézmozdulat, fejrándítás csak, ami cserbenhagyásnak, valami amiben magam maradhatnék meg valaki másnak, amin a délelőtt rágósan nyúló kagylóhúsa tapadást találna nem érkezik senki utánad minden nap egy fölfeszített héjdarabka, törékeny páncélján a hajnal fájdalmára csöppentett pillanatragasztó az este önlebomló.

verseny arcunkon a nap leszakadt mosolya anyu talpa jobban siet, a bokacsizmám feleannyira pedig az ő bőre ellenállóbb a hideget is jobban bírja. az ég gomolygó felhőivel a buszig. olyan hirtelen sötétedik, egyikünk se liheg a másik kabát felpúpozott mellkasa alól vett lélegzetünkre a félig húzott üvegen a táj is ritkásabban párásodik. a következő megállónál nem ad puszit. szája szegletében a fölfele hajló csík cinkosul vékonyuló rovátkája árulkodik. neki piros a sálja. az enyém két szára kéken csapkod az ég torkának csomóin.


20

Vár Ucca Műhely 44.

csillagok a teraszról a hullócsillagokat, most ugyanazt az eget amin a kívánságok fénycsóvái a csipkés ruhám felső tüllrétegében alszanak ki a széklábak karcolta nyár is szájat törölt az anyagban nem látok át olyan áthatolhatatlan a tér növekszik a korlát ujjlenyomatában tereptárgyak szívódnak fel ahogy megnyílnak a szalvétaköd szaunái hiányod mint fölfeszített adventi ablak kilengenek a végtelen lépésszámlálói.

tapasztalat a sál vagy a kabát néhány kiló, vagy deka a levegő még mindig nehezebb, mint kellene, aminek nincs is súlya a rózsaszín bádogelefánt a hongkong áruházban, húszas helyett már emberöltő óta százassal üzemel és össze is zsugorodott alattam, nagyival a minimum 25 éves mozgólépcsőket, jobbra-balra, a vitrin porlepte üvegeinek takarásában gyógyító ásványok rezgései indulunk betokosodásnak, a piac negyedakkorára és kisállatokat behozni se szabad, a környék nem változik lépteinkben nyúlik meg a tapasztalat, észre se vesszük, hogy az úttesten, olyan hosszúakat, amikor ránk dudálnak.


21

van az a… van az a fény, amiben 16 évesnek, tartalékba teszem, a napsütés tavaszias melankóliája friss ösvényeket, néhány markánsnak se ránc szívódhatsz fel időlegesen, legyen merre eltévednem. arcomon visszajátszott múlt peregsz előre egy pad félrebillent mérleghintája, amin a tenyerembe. mielőtt belépsz, csizmát törlök a tükörbe. a lakótelep a volkswagen golf visszapillantójában, mennyivel törékenyebbnek, nem ülsz le. sosem voltak falak, rájuk rakódsz, malterban a törmelék veszünk levegőt a súly redukálhatatlan különbözete.


Sándor Zoltán

Adósság A szertefröccsenő vércseppek vörösre festették a kutyaház oldalát. A tyúkfej a porba hullt, a vackára zavart házőrző keservesen felvonított. – Borzas, maradj nyugton, fellármázod a szomszédokat! Az idős férfi kicsorgatta az élettelen jószág nyakából spriccelő vért, a még mindig rángatózó testet pedig a kopottas vájdlingba dobta a többi közé. Elhessentette a legyeket, és lefödte az edényt. – Helyedre! – szólt rá a háta mögött már a véres tyúkfejeket szimatoló pulira, nagy dobbantással nyomatékosítva felszólítását. – Ezeknek a tyúkoknak a fejéből nem eszel! Nagyon helyes jószágok voltak, meg sem érdemelték, hogy ilyen gyorsan végezzek velük… Kézbe vette a budihoz támasztott ásót, néhány ásónyomnyi gödröt ásott, felemelte a földről a három fejet és a lyukba vetette őket. Mielőtt még rájuk húzta volna a földet, még egyszer végignézett a három örökre lezárult szempáron. * A kizacskózott baromfirészeket gondosan a frizsider mélyhűtő részlegébe helyezte, majd a hálószobába ment. – Apjuk, mit csinálsz odakint egész délelőtt? Már kétszer is hívtalak… – Ne haragudj, nem hallottam. Amikor megnéztelek, aludtál. A krumplit töltöttem fel. Ha olyan lesz alatta is, amilyen a szára, akkor jó termésre számíthatunk. Az ágyban fekvő asszony bólogatva felpillantott férjére. – Akarod, hogy elvezesselek a vécére? – Még nem kell annyira, egy kicsit később. – Készítsek valamit enni? – Lehet. – Mit kérsz? – Tudod, mit ettem már rég? Főtt tojást. Ahogy itt feküdtem, eszembe jutott, és úgy megkívántam. – Azonnal teszek oda. Mennyit kérsz? – Egy is elég lesz. Kicsit sózd majd meg, és hozz mellé egy kevés kenyeret. A bácsi egy kis lábos vízben odatette a tojást főni a tűzhelyre, közben vágott egy vékony szelet kenyeret. – Milyen az idő odakint? – Nagyon meleg van.


23 – Igen? Én meg betakarózva is fázom… A férfi némán figyelte a bugyborékoló vizet, míg csak a felesége nem szólt, hogy elég lesz már. Megtörte a tojást, tányérra tette, megsózta, és a kenyérrel együtt tálcán az ágyhoz vitte. – Hallod, apjuk, ez a tojás nagyon finom. Vérré válik bennem! A férfi elmosolyodott, s gyengéden megsimogatta falatozó felesége haját. * Delet harangoztak, amikor az utcáról kiabálásra lett figyelmes. Az as�szony éppen elbóbiskolt. Kiment. A bejárati kapuban két kék kezeslábasba öltözött férfi állt. – Jó napot! Utasításunk van arra, hogy a rendezetlen számlák miatt kikapcsoljuk önnél a villanyáramot. – Tessék?! De hiszen csak az utóbbi két hónappal vagyok elmaradva! – Sajnálom, itt az áll, hogy ki kell önnél kapcsolni az áramot, és… – Takarodjanak innen, mielőtt még magukra szabadítom a farkaskutyát! Szégyelljék magukat! A villanygazdaság két dolgozója higgadtan nézte az összeszorított ököllel fenyegetőző idős férfit. – Uram, jól gondolja meg, mit tesz. Amennyiben elüldöz bennünket, kénytelenek leszünk jelenteni a fenyegetését. Rendőr kíséretében térünk vissza, szabálysértési eljárást indítanak ön ellen, sőt még büntetőjogilag is felelősségre vonhatják. A néhány másodperccel ezelőtt még harcias férfi megsemmisülten nézte a két a jövevényt. – Uraim, értsék meg, hogy nem jó szántamból nem fizettem, hanem azért, mert nincs miből. Adjanak, kérem, néhány nap haladékot! A nyugdíjam… – Nézze, ha ez bármit is segít, emberileg teljesen megértem, de értse meg ön is, hogy nekünk ez a munkánk, ezért kapjuk a fizetésünket. – Szóval nincs mentség? A kék overallos férfi lesütött tekintettel megrázta a fejét, a bácsi pedig kitárta előttük a kaput. * A terebélyes diófához támasztotta kerékpárját, és az udvar végébe sétált. A házigazda éppen a szőlőlugasban hűsölt, és az újságot olvasta. – Adjon isten! – köszöntötte. – Öregem! – kiáltott fel a fehér trikós férfi, amikor megpillantotta a váratlan vendéget. – Száz éve nem láttalak! Hogy vagy? És a szépséges nejed? – Nem a legjobban, de vagyogatunk valahogy.


24

Vár Ucca Műhely 44.

– Foglalj helyet, mindjárt szólok az asszonynak, hogy hozzon a barackból, és tegyen oda kávét, lement a kertbe, de mindjárt itt lesz. – Köszönöm, de nem maradhatok sokáig… – Ugyan már! Negyven évet legürcöltünk együtt, most meg ha félévente eljössz felénk, akkor sincs időd egy kávéra meg egy kupica pálinkára! – Barát, ne haragudj, de tényleg nagy szarban vagyok… A segítségedre lenne szükségem. – Mi történt? – Kikapcsolták nálam a villanyáramot. – A kapitalista anyjuk úristenit, mindet falhoz kéne állítani! – Nem ők tehetnek róla. Elhasználtam azt az áramot. – De meg is dolgoztál érte! Az már nem számít?! A vendég rezignáltan megvonta a vállát. – Mindent, ami jó volt, tönkretettek! Amit nem lövöldöztek el, azt szétlopkodták vagy kiárusították, és… – Barát… – Mondjad, öregem! – Tudnál adni nyugdíjig háromezret? A házigazda nagyot fújt, és végigsimította kopaszodó fejét. – Ma még a megmaradt három tyúkot is levágtam. Egyszerűen nem volt miből jószágeledelt vennem nekik, két hete csak zöldet kaptak, attól meg lefososodtak, napok óta egy tojást sem tojtak, csak gubbasztottak a sarokban, attól tartottam, elpusztulnak, és még az a kevés hús is az ördögé lesz… Az asszonynak még meg sem mondtam. Meg az áramot sem… Azt sem merem neki elárulni, hogy mennyibe kerülnek a gyógyszerei, mert azt mondaná, hogy ne váltsam ki őket. Ha megszakadok, akkor sem elég… – Nem tudom, mit mondjak… Ez annyira… kiábrándító. Szívesen megtenném, de sajnos ezúttal nem segíthetek rajtad. Még a múltkorit sem adtad meg…, de nehogy azt gondold, hogy azért… A fiam megint munka nélkül maradt, a menyem már évek óta állás nélkül van, tudod, ott a gyerek, őszre indul óvodába. Mindannyian az én nyugdíjamra szorulunk. Ne haragudj… * A sarki kisboltban hirtelen többen is összefutottak, a polcok közötti keskeny helyen alig tudtak egymástól megfordulni. A bácsi a bicikliküllőkkel vacakolva odakinn megvárta, hogy befejezzék a vásárlást, s csak azután ment be az üzletbe, hogy a csinos elárusító egyedül maradt. – Ne haragudj, kislányom, tudom, hogy nem szép dolog, amire most kérlek, de… nincs más, akitől segítséget kérhetnék, és… Szóval…, megtennéd, hogy elveszel a kasszából háromezret, és beírod a nevemre, mintha levásároltam volna? Esküszöm, amint megkapom a nyugdíjat, az összes tartozásom rendezni fogom… Én…


25 A boltos lány a pénztár alól egy füzetet vett elő, és megkereste benne a bácsi nevét. – Sajnálom, a tulaj megtiltotta, hogy addig, amíg nem fizeti ki eddigi tartozását, a legalapvetőbb cikkek felett bármit is odaadjak hitelbe. Kenyeret, tejet még beírhatok, de azonfelül… Sajnálom. – Megértelek. Elnézést az alkalmatlankodásért… Ujjait tördelve fordult ki az utcára. * Végignézett a márványlapokkal kirakott ház előtt magasodó ezüstfenyőkön, és megnyomta a bejárati csengőt. Hosszan berregtette, hogy a bentiek biztosan meghallják. Egy fiatalasszony nyitott neki ajtót. – Igen? – Üdvözletem, asszonyom, a nagyfőnököt keresem. – Éppen ledőlt. Nagyon sürgős? – Meglehetősen. – Ébresszem fel? – Nagyon hálás lennék, én… – Egy pillanat, azonnal szólok neki. – Köszönöm. Néhány perc múlva egy szál sortban, a szemét dörzsölgetve a középkorú házigazda jelent meg az ajtóban. – Adjon isten, öreg! Megbuggyantál?! A legmelegebben találtál kódorogni. Mi az a rettentően fontos, ami nem tud várni egy-két órát? – Szevasz! Bocsánat a háborgatásért… Kölcsönre lenne szükségem. Nagyon gyorsan. – Értem. Mennyi kell? – Háromezer. Amint kapom a nyugdíjat… – Nem. Majd ledolgozod. Ha így megfelel… – Jó…, jó…, nincs semmi gond… Mit kell elvégezni? – A nagyutcai házam előtt ki kell venni a három gesztenyefát, összevágni és behordani a fészerbe. – Háromezerért?! – Igen, plusz a kamatért, azért azt se felejtsd el. – De ez a munka legalább a dupláját megéri… Rámegy egy teljes hét! – Ez van. Ha kell, elfogadod, ha nem, a melót majd elvégzi valaki más. Csak arra kérlek, dönts minél előbb, mert visszafeküdnék, amíg teljesen ki nem megy a szememből az álom. * A tolóablak mögött dolgozó hölgy annyira belemélyedt a számítógépes számlabevitelbe, hogy észre sem vette az ügyfél érkezését, csak három halk kopogtatás után kapta fel a fejét.


26

Vár Ucca Műhely 44.

– Parancsoljon, kérem! – A villanyadósságomat jöttem fizetni. A szűk nyíláson keresztül a bácsi benyújtotta a számlákat és a pénzt. A nő bevitte az adatokat a komputerbe, majd a férfi felé fordult. – Önnél kikapcsolták az áramszolgáltatást? – Igen, ma… – Azt is ki kell fizetnie. – Micsodát?! – A ki-bekapcsolási díjat. – De hát… önök kapcsoltak ki, miért kell ezért nekem fizetnem? – Mert azzal, hogy nem törlesztette időben a tartozását, ön adott okot az intézkedésre. – Mekkora pofátlanság! – Uram! Kérem, figyeljen ide. Ez a pénz az elfogyasztott villamos energia kifizetésére elegendő, de még egy ezresre lenne szükség az említett díjra. – Egy gombnyomásért ennyit kérnek el?! – Nem egy gombnyomásról van szó, hanem az üzemanyagról is, amit az adósok felkutatásával megbízott dolgozók elfogyasztanak, no meg persze az adott díjnak büntetés jellege is van… De mindezt ön könnyen elkerülheti és megakadályozhatja, ha időben fizet. – Fizettem volna, kisasszony, de nem volt miből! – Erre nem tudok mit mondani… Nos, adja már azt az ezrest, más dolgom is van. – Nincs nálam több pénz. – Akkor mi legyen? A nő felpillantott a monitorról, és az idős férfi arcába nézett. Tekintetétől az idő vájta ráncok alig észrevehetően megremegtek. A bácsi lesütötte szemét és megvonta a vállát. – Rendben – sóhajtott a hivatalnoknő –, tudja, mit csinálunk? Ön most kifizeti a tartozását az elfogyasztott villanyáramért, a kapcsolási díj értékét pedig átütemezem a következő számlára. Jó lesz így? A bácsi bólintott. – És mikor kapcsolják vissza az áramot? A nő felpillantott a faliórára. – Ma már sajnos nem, két óra elmúlt, azoknak, akik ezzel foglalkoznak, lejárt a munkaidejük, s mivel péntek van, hétfő előtt ezt aligha tudják megtenni. – De… Kisasszony! – hajolt kétségbeesetten a tolóablakra az idős férfi. – Nem maradhatok egész hétvégére áram nélkül! Egy beteg asszony fekszik otthon! – Sajnálom, erre előbb kellett volna gondolnia. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Tessék!


27 A bácsi remegve zsebébe tette a befizetett számláról szóló bizonylatot és a visszajáró pénzt. – Mi lenne, ha esetleg én magam… kapcsolnám vissza… – Nem tanácsolnám, mert mindenképpen rájönnének, és ez egy újabb, sokkal súlyosabb büntetést vonna maga után. – Akkor… így jártam… – Annyiban segíthetek még, hogy hétfőn reggel megkérem az illetékeseket, hogy önnel kezdjék. – Köszönöm! Nagyon kedves… * A lemenő nap halvány fénysávot húzott a szobába. A bácsi gondolataiba mélyedve a fotelban ült, a néni betakarózva feküdt az ágyban. – Apjuk, de elhallgattál! Min töröd annyira a fejed? – Semmi különös… – Miért nem kapcsolod fel a villanyégőt? Alig látni valamit… – Nincs áram. – Hogyhogy? – Valami meghibásodás történt. Állítólag egész hétvégén javítani fogják. – Szörnyű! Szerencse, hogy a mélyhűtőben már évek óta csak régi kacatokat őrzünk… Az elhatalmasodó sötét ellenére összenéztek, és elmosolyodtak. – Ne görnyedezz akkor ott, hanem gyere, feküdj le. – Hallod, mondasz valamit… A bácsi levetkőzött és felesége mellé bújt az ágyba. – Ölelj át, és meséld el, mi mindennel foglalkoztál ma. – A szokásos erre-arra a ház körül, meg… – Hallottad?! – Mit? Semmit sem hallottam. – Mintha csepegne valami. – Én semmit sem hallok. – Most én sem. – Képzelődsz, mint mindig… – Azért szerettél belém. Annak idején azt is elképzeltem, hogy egyszer majd a tyúkokkal fekszünk le, és már nem terveket szövögetünk, hanem megpróbáljuk ábrándjainkban megélni mindazt, amivel a valóságban adósak maradtunk egymásnak. – Aludjál… – Jó éjt. – Neked is. A sötétségbe süllyedt szoba perceken belül két egyenletes szuszogás hangjával telt meg, ami teljesen elnyomta a konyhából érkező neszeket. A vérvörös cseppek egyre nagyobb tócsát festettek a frizsider alá.


Szikra János

szilvamézga föllelik az első írást az új piramis kőfejtői egy széthasított gránitszikla oldalán a láncfűrészelt éger évgyűrűiből számok s ábrák pattognak a földre a legutóbbi ősrobbanás följegyzései homokvihar hótornádó emlékzápor hull az égből megáll a levegőben a szilvamézga érett gömbje fönt a nap s a szitakötők barbár helikopterkonvojai zajrozsdává darálják a csöndet

Így áldlak, élet 1. Nyárdélelőtti visszhangliget zsong-bong a magány tornácfalából. Távolodik, tágul a tér. Megkésett érzékcsalódás, boldognak tűnik a múlt. 2. Havat tapostam akkor is… Örökölt cipő siratja lábam hajnali hatkor, csikorgó fagyban rorátéra menet – anyám kezében gerletojás, fölhasad nyárra, kiröpül belőle ütésre, simogatásra egyaránt gyáva kezem.


29 3. Álltam napragyogásban házunk udvarán, Pátka, kétezer-tizenegy, rongy január, búvárszivattyú búgott, vitte a szennylét, belvizet, öngyilkos emlékek, agyő, dög évünk, kétezertizes. 4. Boldognak tűnik a múlt? Csak a foglyok korpalevese garantált, irigyli őket a lányka a tábor előtt, a porban korgó kisfiú, boldog a hulla, a háború emléke is, mikor a hadsereg a lódögökből még nekünk is adott, jutott férfi hadiözvegy Katicának, Donárva Józsinak pótapa, amíg a falu csontjai zörögnek, dicsekedhet vele a suszteráj előtt – csak a párttitkár lánya duci, apjából ömlik, századok óta recseg a perverz duma: tessék tudomásul venni meggyőződésem szerint itt minden fasza! – csak a párttitkár lánya, s a régi, nagy költők virulnak titokban, ám őket nem tudjuk az elkobzott, satnya malackák elé vödrözni moslék helyett, olvasom őket, negyvenkilós kamasz, „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek…” – nekem még jut néha nagy karéj félszáraz zsíroskenyér, keserű, hagymás paradicsomleves, hogy verset írhassak majd a huszonegyedik század páriáinak: mért kövér a Titkár Éva, ha a többi lány sovány?


30

Vár Ucca Műhely 44. 5. Így áldlak, élet, mégis úgy hívlak, küldelek, mintha még tenger volna a tenger, ízes az alföldi sercli, boldog a forró galambleves, asszonnyá érne a csitri, és viháncoló kis lurkók gurulnának végig május játszóterein, mintha még nem indultak volna el újra a rongyos hordák a gabonaföldek, az édesvizek s a lélegző erdők felé – nem rágna már réges-régen lelki dögvész, nem volna még hadiállapot!

Gátszakadás Virágcsokor keszekusza éjszakai csöndje. Fallosz izzik egy almamellű, bibliai lányban. Bojlerünkbe holnap belecsap a villám. Júniusi hóesés a számban. Agyvelődben halkan zümmögnek a mesegenerátorok. Vályogágyban vadmargarétáról álmodsz. A perzsa lány, ki harminc éve eltaszított, orrán piros bohócgombbal új fiút húz csőbe. Nem születtek közös emlékeink. Idegen. Bámulhatják a szőke tanárnőt napestig a szivarkázó, maroshegyi generátorok – másnak nyitja szét a combját, savanyúmeggy-mosolyát más fojtja el, cigarettacsikket. Szokásos, hétköznapi kiskosztümben ma hajnalban Passaunál kilépett a medréből Angéla Merkel.


Debreczeny György

mindig elfog a múzeumban amit a múzeumban kiállítanak amit a múzeumba beállítanak az mind műalkotás láttam a múzeumban egy falnak támasztott seprűt olyan egyedi volt igazán de nem láttam hozzá lapátot pedig arra tették az igazgatót mert a múzeum az valódi csarnok ott van például a műcsarnok vajon jól hall-e engem a kunsthalle vajon jól látom hallom-e én a szépséget a múzeumot barátaim ha keresnétek a múzeumba mentem kiabálni a múzeum a szépség temploma hol térdre borulunk a tiszta esztétikum előtt mágia etika tudomány mesterség hasznosság természet szépséget termesztett a múzeumban előtérbe kerül a háttér a múzeumban a műalkotás a valódi alkotás természetesen láttam a múzeumban a műalkotást posztamensen láttam a forrást egy csodálatos gyönyörű piszoárt gondolatiság volt benne gondolatvilág a művészetről beszélt énnekem de csak bámuld ne tapogasd a kiállított műtárgyakat csak figyeld áhitattal átitatva


32

Vár Ucca Műhely 44. a múzeumban mindig elfog a félelem hogy esetleg részvétet érzek a szegény teremőr iránt aki nem használhatja a piszoárt

látom a szemedben látom a szemedben azt az intaktlencsét látod ahogy a szélesebb út a keskenyebbe fut a lencse a keskeny sebbe fut élesedik a kép éles sebszélek kérik a lázat a vér kiárad egyik kezedben pálmaág másik kezedben vérző szemétlapát az intaktlencse épp odalát szemedben látom odaát a szélesedő sebszél-életerő varratért kiált vagy szétárad a láz látod ahogy a szélesebb seb a keskenyebbe fut ej de fárasztó a seb-gyalogút és látom szemedben látom a lencsét azt az intaktlencsét na azt látom én a szemedben

legszívesebben legszívesebben az egész könyvet teleraktam volna cédulákkal hogy azokat a verseket olvasom fel én az összeset szépen egyesével de sajnos nem volt annyi cédula talán a szél fújta őket tova vagy nem tudom mi történhetett istenbizony elmesélném a történetet ha lenne de nincs azt mondják nincs karácsony a kalácsomat is az előbb elvitte valaki nem sült ki a szeme de a kalácsomat úgyse olvastam volna fel hisz hová raktam volna bele annyi cédulát


33 legszívesebben az egész kalácsot teleraktam volna könyvekkel könnyekkel de hát moszkva úgyse hisz a könyveknek sem budapest

mindig csak a körmömre nézz1 nézz a körmömre a londoni victoria pályaudvaron mondta az őrmester anyámnak legalább tudni fogom mit írjak a fogprotézis szájából kivéve angyalszárny ércből való zizegve papírban eltűnik szemünkből kitörölnék egy holttest koporsóját jövendőbelijének tapaszt fészket a múlt nem beszarni azon dolgozom épp fejemből száll sziklaszilánk én emlékeztetem magam magamra a zenekar küzd háborgó víztömegekkel hugyos folyókon kelnek át hugyfutárok hét zongora és a köznapi rilke aztán azt mondta rilke egy cipőt megtöltött vízzel a londoni victoria pályaudvaron nem beszarni nézz a körmömre mindig csak a körmömre nézz azt mondta az ünnepi rilke az is szaros Montázs Ernst Jandl verseiből (a nemkívánatos személy című kötete alapján, fordította Eörsi István)

1


34

Vár Ucca Műhely 44.

ki kell ábrándítanom önöket kollázs sajnos ki kell ábrándítanom önöket nincs se pénz se posztó se pelenkaöltés csak az a sok prosztó kérem vegyék figyelembe hogy lebegek megérintem a szekrények tetejét és a mennyezetet és mindezt teljesen ingyenes nem a karácsonnyal van a baj és nem is a vattacukorral megbolondulnék nélkülük nem kell énnekem köpőcsésze csitt-csatt eltompul az élcsapat a város koldusa kristály köpőcsészével kezében a híveknek csókot dobál vajon hova száll ez a koporsódeszkaszál? sajnos nincs pénzem koporsóra és köpőcsésze se kell énnekem s csak falsul rímel énekem kérem vegyék figyelembe hogy ki kell ábrándítanom önöket és ez sajnálatos már ha eddig nem tetszettek kiábrándulni még


Bíró József

Rövid Ima Gyógyulásáért ( - Sziveri Jánosnak - )

van

tánc és borotva nyaldosás tisztálkodás moraj hisz‘ manapság / csak ..................... hanem majd a iusto tempore –––

a számlát

ne most nyújtsd be !

..................... ne ! ne tépjék ki a fákat ––– ( még – ... – szűz ) szelek URAM add - ,hogy az őszi

...

–––––––––––– URAM add - ,hogy az őszi ( még – ... – szűz ) szelek ne ! ne tépjék ki a fákat ––– .....................

a számlát

ne most nyújtsd be !

hanem majd a iusto tempore ––– ..................... hisz‘ manapság / csak moraj tisztálkodás nyaldosás borotva és tánc

van

...


Szőcs Géza

Terek-a-terekben optikák Bevezető szempontok és idézetek egy pszeudo-ontológiai alapvetéshez

Az ember, de talán minden magasabb rendű élőlény a poliptól felfelé, állandó küzdelmet folytat, amely a tér megértésére irányul, ideértve önmaga koherens módon történő elhelyezését ebben a térben, netán téridőben. Filozófus, csillagász, fizikus lángelmék sora kellett ahhoz – Arisztotelésztől Galilein, Kopernikuszon, Kepleren, illetve Euklidészen, Gausson, Bolyain, Lobacsevszkijen, Riemannon, Einsteinen keresztül Minkowskiig és Theodor Kaluzáig (csak a klasszikusokat említve) –, hogy a térrel kapcsolatos felismerések és feltevések sorozata egy olyan térelképzelést eredményezzen, amelynek lényegét illetően ma többé-kevésbé egyetértenek a tudósok, de amely átlagos emberi ésszel alig-alig felfogható. Ne is vesződjünk most ezzel, inkább beszéljünk arról, hogy míg az ember, mint említettük, meg szeretné érteni a teret, szeretné ezzel kapcsolatos következtetéseit ábrázolni is. Ebben a küzdelemben fontos szerep jutott a tükör- és lencsekészítőknek ugyanúgy, mint a festőknek, később a filmeseknek, legeslegelőször is Andrea Mantegnának, aki elsőként volt képes áttörésre azon a területen, amit Hamvas és Hamvasné Moholy Nagy Lászlóval kapcsolatban a szem ismeretelméletének nevez. De az is lehet, hogy ez a kifejezés magától Moholytól származik. A képalkotó művészeteknek fennállásuk óta egyik legfőbb becsvágya, hogy elhelyezzenek a térben egy kivágatot egy másik térből. Ilyen értelemben a művészet természetesen közeli rokonságban áll a bűvészettel, az illuzionizmussal – és hát mi egyéb a festészet, meg a film, mint bonyolultan szervezett illúziók halmaza. Ha már Hamvas Béla és Kemény Katalin közös könyvénél tartunk (Forradalom a művészetben, Budapest, 1947, Misztótfalusi kiadó, Budafoki út 4-6, felelős kiadó Szíj Rezső), ismereteim szerint ez a könyv váltotta ki Lukács György haragját, amely Hamvas száműzéséhez vezetett; van ebben egy szövegrész, amelyet most idézni fogok a 39. oldalról. A fejezet címe: A pont. „Azt, amit mindnyájan tudunk, Hadith, a muzulmán költő így mondja: » Valaha rejtett kincs voltam. De nyílt a vágy, hogy lássanak s teremtettem a teremtést. « A rejtett kincs a pont.


37 A pont természetesen nem az érzéki és érzékelhető pontot jelenti, hanem azt az abszolút pontot, amit a látható érzékelés terén ponttal jelzünk. De mivel épp a vizuális teremtésről van szó, legyen a pont látható szimbóluma annak, ami a „pont”. Rejtett kincs, az érthetetlen, a soha nem született Első. (...) A keletiek azt mondják, hogy a pont a nir-guna, a tulajdonság nélkül való. A pont a rejtett kincs, a világra születő csira benne rejlik. Pont ott van, ahol minden együtt van teljesen és békében a kezdetben. A pont nem Ő. A pont az Ő rejteke. Mielőtt feltárta magát, volt a pont. Ki tárta fel magát és ki rejtőzködött? Éppen Ő a megnevezhetetlen és érzékelhetetlen és elgondolhatatlan. Nem Isten. Isten már Isten. A pont pedig a nir-guna, aki nem mutatja meg magát. Azt, hogy a terjeszkedés, a szétsugárzás, önmaga lényének szétbontása hogyan történik, azt senki se tudja. (...) Ha igaz, hogy a pontnál nincs teljesebb, ha igaz, hogy a pontnak tulajdonsága nincs, úgy igaz az is, hogy minden tulajdonság a pont tulajdonsága: valaha ő rejtett minden kincset.”1 Ne humorizáljunk most azon, hogy ha Lukács komolyan veszi Hamvasékat meg az idézett Hádithot (egy tudós vélemény szerint ez nem személynév, hanem a Prófétáig visszaérő szájhagyományban fennmaradt bölcsességeket nevezik így) és elgondolkodik a pont-metaforán, és konklúzióit megosztja egy kozmológussal, akkor talán már a negyvenes évek végére megszülethetett volna  a Big Bang, az ősrobbanás-elmélet, méghozzá Budapesten, netán Moszkvában. De Lukács gyűlölete az idealista és misztikus filozófia és filozófusok iránt kizárta a megértés szándékának vagy a dialógusnak még a minimumát is. Mielőtt tovább haladnánk a fejtegetés mentén, idézzük fel, hogy hogyan jeleníti meg Italo Calvino az atomfizika és asztrofizika ősrobbanás előtti őspontjának belső valóságát. „A galaktikák távolodási sebességére vonatkozó, Edwin P. Hubble által kezdeményezett számítá­sokból meg lehet határozni azt a pillanatot, ami­kor a világegyetem minden anyaga egyetlen pontban volt, mielőtt elkezdett volna szétterjedni a térben. Magától értetődik, hogy mindenki ott volt – mondta az öreg Qfwfq –, hol másutt? Hogy tér is lehetséges, még senki nem tudta. Az idő meg, ugyanaz zöldben: mit is kezdhettünk volna az idővel ott, összezsúfolva, mint a szardí­niák. Azt mondtam: „összezsúfolva, mint a szardí­niák”, inkább csak hogy irodalmi képet hasz­náljak; valójában arra sem volt tér, hogy össze­zsúfolódjunk. Mindegyikünk minden pontja egybeesett mindenki más minden pontjával abban az egyetlen pontban, amelyben mind­nyájan voltunk. Hamvas Béla – Kemény Katalin: A pont. In: Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Misztótfalusi Könyvkiadó Szövetkezet, Budapest, 1947. 39. p.

1


38

Vár Ucca Műhely 44.

Hányan voltunk? Hát ezt még megközelítő­leg sem tudtam soha megállapítani. Ahhoz, hogy megszámolhassuk magunkat, legalább egy picikét külön kellett volna válnunk, mi pedig mind ugyanazt a pontot foglaltuk el. Minden elképzeléssel szemben, ez a helyzet nem kedvezett a társasági életnek, tudom, hogy például más korokban a szomszédok eljárnak egymáshoz, ott viszont, azzal együtt, hogy mindnyájan szomszédok voltunk, még egy jó napot vagy jó estét sem mondtunk egymás­nak. Ráadásul mindig nekimentünk a Z’zu család cókmókjának: hencsereknek, matracoknak, kosarak­nak; ezek a Z’zuék, ha nem ügyelt az ember, azzal az ürüggyel, hogy ők egy népes család, úgy tettek, mintha egyedül ők volnának a világon, még arra is képesek voltak, hogy zsine­get feszítsenek ki a ponton keresztül a fehér­nemű kiteregetésére. Persze a többiek sem voltak mindig igaz­ságosak Z’zuékkal, kezdve azon a meghatáro­záson, hogy „bevándoroltak”, ami azon az állításon alapult, hogy míg a többiek már előbb ott voltak, ők csak később jöttek volna. Hogy ez minden alap nélküli előítélet, számomra ez világos, tekintve, hogy nem létezett sem egy előbb, sem egy később, sem egy másutt, ahon­nan bevándorolhattak volna, de hát volt, aki azt erősítgette, hogy a „bevándorolt” fogalmát elvont értelemben kell venni, vagyis tértől és időtől függetlenül. Ph(i)Nk0 asszony nagy titka az volt, hogy sohasem adott okot a féltékenységre. Pletykára sem. Azt mindenki tudta, hogy De XuaeauX úrral szokott ágyba feküdni, de egy pontban, ha van egy ágy, az elfoglalja az egész pontot, így hát nem arról volt szó, hogy befeküdtek az ágyba, hanem hogy ott voltak, hiszen aki a pontban volt, az az ágyban is volt. Következés­képp óhatatlanul mindegyikünkkel ágyban volt. (…) a boldogság, amit rám sugárzott, egyformán származott abból, hogy egypont voltomban elrejtőzhettem benne, és abból, hogy egypont voltában védelmezhettem őt magamban; ez a szemlélet bűnös volt (tekintve azt a keveredést, ami abból származott, hogy mindnyájan egypontvoltunkban egyesültünk benne), és ugyan­akkor tiszta (tekintve, hogy ő viszont egypont voltában áthatolhatatlan volt). Szóval kíván­hattam volna ennél többet?”2 Calvino leírásáról, illetve az ősponttal kapcsolatos fantáziálásáról bizonyára sokaknak eszébe fog jutni, hogy hiszen ezzel már J. L. Borges is foglalkozott jóval korábban, nevezetes alfahím- (bocsánat, alfapont-) novellájában, az Alefben. „(…) azt mondta, hogy okvetlenül szüksége van a házra, különben nem tudja befejezni a költeményét; mert a pince egyik sarkában ott van egy Alef. Megjegyezte, hogy az Alef a mindenségnek egy olyan pontja, amely minden más pontot magába foglal. 2

Calvino, Italo: Minden egy pontba. In: Uő: Kozmikomédia. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1972. Kozmosz Fantasztikus könyvek.


39 – Az ebédlő alatt van – magyarázta. (…) kicsi koromban fedeztem fel, amikor még iskolába se jártam. A pincelépcső meredek, a nagybátyáim megtiltották, hogy lemenjek, de (…) titokban lementem, legurultam a tiltott lépcsőn, elestem. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam az Alefet. – Az Alefet? - ismételtem meg. – Igen, azt a helyet, ahol a világegyetem minden helye megtalálható, s tisztán és minden oldalról láthatón. Lefekszel a kövezetre, merőn nézed annak az áldott lépcsőnek tizenkilencedik fokát. (…) Pár perc múlva meglátod az Alefet. Az alkimisták és kabbalisták mikrokozmoszát, közmondásos és kézzelfogható barátunkat, a multum in parvó-t. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (…) megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy ámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle. A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben (…) láttam az Alefen a földet és a földön ismét az Alefet, és az Alefen a földet [Aztán az író távozik a pincéből:] (…) a földalattin minden arc ismerősnek tetszett. Féltem, hogy nincs többé semmi, ami meglephetne, és féltem, hogy most már mindig úgy érzem, mintha mindenhová visszatérnék.”3 Borges, Jorge Luis: Az Alef.(El Alef. Buenos Aires, 1949.) magyarul: In.: Latin-amerikai elbeszélők / [vál., utószót és a jegyzeteket írta Benyhe János] ; [ford. Benyhe János et al.]. – Budapest, Európa, 1970. - p. 128-142.

3


40

Vár Ucca Műhely 44.

Ha valaki pedig azt mondja, hogy Borges előtt is megszületett már ez a képzet, vagy egy ehhez nagyon hasonló, aligha vitatkozhatunk vele, különösen Jacobus Palaeologus négy és egynegyed évszázaddal ezelőtt megfogalmazott Kolozsvár-látomásának ismeretében. Jacobus Palaeologus ugyanis, a Dávid Ferenc által Erdélybe hívott, krétai születésű unitárius teológus Disputatio scholastica című művében, mely az 1570-es években született, s melynek másolatai a Thoroczkai és a Lisznyai kódexben maradtak fenn, lenyűgöző látomásban meséli el, hogy Kolozsvárnak az Olümposzon felépített mennyei mása hogyan is néz ki, és hogy falai között milyen rendkívüli viszonyok uralkodtak. „Egy-egy nap egy örökkévalóság volt. Mint már említettem, nem volt fáradtság, sem nehézség, s nem volt lehetetlen, hogy számtalan ember egyetlen helyen, s egyetlen ember számtalan helyen legyen, s hogy jobbra legyen, aki pedig épp baloldalt volt, és balra, aki jobboldalt, s fenn legyen, aki lenn volt, s lent, aki fenn, s ugyanígy elöl és hátul, s mindez ugyanabban a pillanatban megtörténhetett az arra vágyók kívánságának megfelelően. Hajnalban és este a város tizenkét kapujánál az őrállások kürtjei harsogtak és dobjai szóltak; illatokat, madarakat és a magasban zengő angyalok harmonikus dalát vitte a szél, és elárasztott velük mindent.”4 Ilyen lehetne Kolozsvár, ha kissé másként alakul a történelem. Palaeologus ezt a látomást valamilyen alkimista hagyomány ismeretében vethette papírra, de ez aligha von le borgesi és calvinói érdemeiből. Különben talán érdemes felidéznünk, hogy miként Palaeologusnak, őneki is nemcsak Kolozsvár adott menedéket, hanem Prága is. Borges Halhatatlanja, Marcus Flaminius Rufus is, egy adott pillanatban nemcsak Prágában bukkan fel, hanem Kolozsvárott is. Igaz, hogy erre a Borges által megírt kolozsvári látogatásra jóval Palaeologus Rómában történt kivégzése után került sor, úgyhogy ne spekuláljunk azon, találkozott-e, cserélt-e eszmét a Halhatatlan és Palaeologus a Szamos partján. És most – hiszen mindez csak kitérő volt – folytassuk ott, ahol megszakítottuk Hamvas Béla és Kemény Katalin gondolatmenetét A pont című fejezetet idézve. „Minden lépés a pont titka. Bizonyos, hogy az érzéki és érzékelhető terjeszkedés [mármint a táguló világegyetem, Sz. G.] mind őt jelzi, az érthetetlent. Bizonyos, hogy minden kép róla való jel. Minden jel róla való kép.”5 E ponton ismét szakítsuk meg az idézetet, ismét egy másik idézet kedvéért. A jelről Calvino: Földi és égi hitviták. Válogatás Jacobus Palaeologus műveiből. A Dunánál Könyvkiadóés a Qui One Quint közös kiadása, Bp.-Kolozsvár, 2003. 5 Hamvas Béla – Kemény Katalin: I.m. 4


41 „A Tejút külső övezetében elhelyezkedő Nap mint­egy 200 millió év alatt végez egy teljes galaktikus keringést. Így van, ennyi idő kell ehhez, nem kevesebb – mondta Qfwfq – egyszer útközben, egy jelet tettem az űr egyik pontjára, kifejezetten azért, hogy kétszázmillió év múlva, amikor a követ­kező fordulatban ismét arra járunk, ott talál­hassam. Milyen jelet? Nehéz megmondani, mert ha azt halljátok: jel, azonnal valami olyasmire gondoltok, ami különbözik valami­től, ott meg nem volt semmi, ami különbözne valamitől. Ti azonnal valami szerszámmal vagy kézzel készített jelre gondoltok, hogy a szer­szám vagy a kéz aztán eltűnik, a jel viszont ott marad, de abban az időben még nem voltak szerszámok, és kéz sem volt, se fog, se orr, mind­ ezek csak később lettek, jó sok idő múltán. Hogy milyen formája legyen a jelnek, azt mondjátok, ez nem probléma, mert hiszen bármilyen formája legyen is, a fontos az, hogy a jel jelül szolgáljon, vagyis különbözzék más jelektől, vagy éppen legyen azonos velük. Most is könnyen beszéltek, de előttem, abban a korban, nem voltak minták, hogy azt mond­hassam, ugyanolyant csinálok vagy másfélét, nem volt semmi utánozható, nem volt egy vonal sem. Végeredményben ahhoz képest, hogy ez volt az első jel, amit a világon csináltak, de legalábbis a Tejút körzetében, azt kell mondanom, hogy nagyon jól sikerült. Hogy látható volt-e? Mondhatom, remek kérdés, és ugyan kinek volt szeme abban az időben, hogy lássa? Soha senki még nem látott semmit, ez a kérdés hát fel se vetődött. Hogy tévedhetetlenül felismer­hető volt-e, hát annak az volt: lévén hogy az űr összes többi pontja azonos és megkülönböztet- hetetlen volt, ezen viszont ott volt a jel. Így aztán ahogy a bolygók továbbhaladtak pályájukon, a Naprendszer is a magáén, ha­marosan elmaradt mögöttem a jel, és végeér­hetetlen terek kerültek közénk. Nem tudtam türtőztetni magam, és máris arra gondoltam, mikor érek vissza, hogy viszontláthassam, és hogyan fogom felismerni, és hogy milyen örö­met fog nekem okozni ebben a névtelen tér­ségben, ahol százezer fényévet bejártam anél­kül, hogy valami ismerős dologba botlottam volna. A Tejút lassan forgott maga körül, és benne a Nap a többivel együtt, a rendszer peremén. Ebben az egész forgatagban egyedül csak a jel volt mozdulatlan, egy tetsző­leges ponton, távol minden keringéspályától (mikor elhelyeztem, kihajoltam egy kicsit a Galaktika szélén, hogy oldalt kerüljön, és ne érintse a világok forgása). Egy tetszőleges ponton, amely már nem volt tetszőleges attól a pillanattól fogva, amikor ez lett az egyetlen pont, amelyről biztosan tudhatta az ember, hogy ott van, és amelyhez viszonyítva a többi pontot meg lehetett határozni. Rágondoltam éjjel-nappal, sőt másra nem is tudtam gondolni; mondhatnám úgy is, hogy ez volt az első alkalom, hogy volt valami, amire gondolhatok, jobban mondva mindeddig soha nem lehetett valamire gondolni;


42

Vár Ucca Műhely 44.

először is azért, mivel hiányoztak a dolgok, amikre gondolhatna az ember, másodszor meg azért, mert hiányoztak a jelek, amikről az embernek eszébe jutottak volna. De attól a pillanattól fog­va, hogy ott volt a jel, megvolt a lehetőség, hogy ha valaki gondol, egy jelre gondoljon, éspedig arra ott, értve ezen azt, hogy a jel volt az a dolog, amire gondolni lehetett, és a gondolt dolog jele is, vagyis önmagáé. A helyzet tehát a következő volt: a jel jelölt egy pontot, de ugyanakkor jelölte azt, hogy ott egy jel van, ami még fontosabb is, mivel pontból sok volt, jel viszont csak ez az egy, és ugyanakkor ez a jel az én jelem volt, engem jelölt, mivel az egyetlen jel volt, amit valaha is csináltam, és én voltam az egyetlen, aki valaha is jelet csinált. Olyan volt, mint egy név, annak a pontnak a neve és az én nevem is, amellyel én jelöltem azt a pontot, szóval ez volt az egyetlen lehetséges név mindazon dol­gok számára, amelyek elnevezést kívántak. A Galaktika peremén utazó világunk egyre messzibb terek felé hajózott, a jel pedig ott volt, ahol hagytam, hogy jelölje azt a pontot, és ugyanakkor engem jelölt, vittem magammal, bennem lakozott, maradéktalanul birtokába vett, beékelődött közém és minden dolog közé, amivel megkísérelhettem volna kapcsolatot teremteni. Ráeszméltem, hogy bár nagy vonalakban, általános megjelenésében a fejemben van, mégis valami elsikkadt belőle (…). Magam elé kel­lett volna állítanom, tanulmányozni, vizsgál­gatni, valójában pedig távol volt tőlem, azt se tudtam még, milyen távol, mert hiszen éppen azért csináltam, hogy megtudjam, mennyi idő múlva látom viszont, és amíg nem láttam viszont, nem fogom megtudni. Most azonban nem az volt a fontos, hogy mi okból csináltam, hanem hogy hogyan csináltam, és nekiálltam feltevéseket gyártani erről a hogyanról, és elméleteket, miszerint egy adott jel szükségszerűen adott külsejű. Az után megpróbáltam kizárásos módszerrel kiküszöbölni az összes kevésbé való­színű jeltípust, hogy az igazihoz eljussak, de mindezek a képzeletbeli jelek kivédhetetlen ingatagsággal, sorra összeomlottak, mert nem volt ott az az első jel, hogy összehasonlítási alapul szolgáljon. Megértettem, hogy immár a megmaradt ismereteket is elvesztettem a jelemről, és csupán egymással felcserélhető jel­töredékeket sikerült már felidéznem. Vagyis a jel benső jeleit, és ezeknek a jel belsejében levő jeleknek minden változása a jelet egészen más jellé változtatta, vagyis egyszerűen elfelej­tettem, milyen is az én jelem, és nem volt mód arra, hogy felelevenítsem. Vagy száz évezreden ke­resztül foglalatoskodtam a számításaim felül­ vizsgálatával: kiderült, hogy pályánk nem minden galaktikai évben érinti azt a pontot, csak minden harmadikban, vagyis minden hatszázmillió napévben. Aki várt kétszáz­millió évet, várhat hatszázat is, és én vártam; hos�szú út volt, de hát nem gyalog kellett meg­tennem, a Galaktika hátán úgy jártam be a fényéveket, mint valami patájával szikrát szóró paripa nyergé-


43 ben; izgatottságom egyre nőtt, úgy éreztem, hódítani megyek, megkapom azt, ami csak értékes: jelet, hazát és nevet… Megtettem a második kört, a harmadikat. Ott voltam. Kiáltás szakadt ki belőlem. Egy ponton, amely éppen az a pont kellett, hogy legyen, az én jelem helyén alaktalan kaparás volt, csorba, foltos vakarás az űrben. Mindent elveszítettem: a jelet, a pontot, amely engem – lévén hogy én voltam az, aki azt a pontot megjelöltem – igazán azzá tett, aki vagyok. Az űr jel nélkül ismét émelyítő, örvénylő üres­séggé változott, amelynek se eleje, se vége, amelybe – magamat is beleértve – minden beleveszett. És senki ne jöjjön nekem azzal, hogy egy pont megjelölésére a jelem vagy a jelem kivakarása teljesen egyre megy: a vaka­rás a jel tagadása, következésképpen nem jelöl. Csüggedés fogott el, és sok fényéven keresztül csak vitettem magam, mint aki se lát, se hall. [Hamvas-Kemény: „A pont megnyílásának figurális szimbóluma a szem. Ahány szeme van az istenségnek, annyi isten keletkezik… A képek szimbolikájában ezért az istenség utolsó megragadható formája a mindent átható egyetlen szem.] Mikor végre felpillantottam (időközben meg­kezdődött világunkban a látás és következés­képpen az élet is), meg­láttam a jelet, de nem azt. Egy hasonlót, amely kétség­telenül az enyémnek a másolata volt. Azonnal világosan látszott, hogy nem lehet az enyém, annyira torz és elkapkodott, otrom­bán hivalkodó volt, ocsmány meghamisítása annak, amit én akartam jelölni abban a jelben, és amelynek kimondhatatlan tisztaságát csak most – az összehasonlításnál – sikerült vissza­idéznem. (…) vandál módon kitörölt jelem azonban, a fájdalmas vissza­ emlékezésben, nem sínylette meg az idők múlá­sát, mivel olyasvalami volt, ami minden forma­kezdés előtt született, és amiben volt valami, ami minden formát túlél: a tény, hogy egy jel volt, és kész. Jelet hagyni, ami nem az a jel volna, már nem volt érdekes számomra, azt a jelet pedig már évmilliárdokkal ezelőtt elfelejtettem. Így aztán, mivel igazi jeleket nem tudtam csinálni, (…) nekiálltam hamis jele­ket csinálni (…). A világmindenségben nem volt többé foglalat és tartalom, csupán egy mindenre kiterjedő szövevénye volt a jeleknek, amelyek egymásra rakódtak és összecsomósodtak, és elfoglalták a tér teljes kiterjedését (…). (…) a világmindenség tele volt firkálva mindenütt, minden dimenzióban. Nem volt többé mód egy tájékozódási pont kitűzé­sére: a Galaktika továbbgördült, de én már nem tudtam számolni a fordulatokat, bár­melyik pont lehetett a kiindulópont, bármelyik, a többin keresztbe fekvő jel lehetett az enyém is, de semmit sem ért volna, ha felfedezem, hiszen világos volt, hogy jelektől függetlenül a tér nem létezik, és talán soha nem is létezett.”6 Calvino, Italo: Jel az Űrben. In: Uő: I.m.

6


44

Vár Ucca Műhely 44.

Visszatérve Hamvas és Kemény Katalin gondolatmenetéhez: „A közösség, amely nem ismerhette fel magát a műtárgyban, amely tárgy volt és nem jel, a művésszel és a jellel való kapcsolatát egyszerre vesztette el.” A pont kiterjedését a szerzők teremtésnek nevezik. A kép visszatérése a pontba pedig nem más, mint maga a művészet, úgy is mint eszköz, amelynek segítségével az ember visszatérhet a már átvilágított Egységbe. A művész, más szóval a lélekvezető az, aki őrzi az emlékét az istenség által megtett útnak, a ponttól a teremtésig. És még egy mondat, amely megmagyarázza, mit értenek a szerzők azon, hogy minden kép az ős-pontról való jel (láttuk Calvinónál: a jelek, nem mellesleg a torzult jelek elfoglalják a tér teljes kiterjedését) és minden jel az ős-pontról való kép. Íme: Hamvasék szerint  a művész „az embert lényének világos alaprajzában tárja fel. A néző pedig, amikor a világot egyetlen belső szemmé vált lényében maga is láthatja, megszabadulva a részletlátástól, befejezi a képet.”. Akkor beszéljünk az alaprajzról. Honnan az ember lényének az őseredeti alaprajza? Természetesen az ős-pontból, az ős-egészből, amelyhez – mint láttuk – a művész lélekvezetőként képes visszatérni emlékei mentén. Lélekvezetőt írnak a szerzők, mert a stalker szó akkoriban még nem közhasználatú, sem a Sztrugackij testvérek, sem Tarkovszkij révén. De vajon az ősrobbanás, s az azóta eltelt tágulás zűrzavarai, mennyiben teszik még lehetővé az eredeti alaprajzhoz való visszatalálást? Az ember eredeti lényének alaprajzáról beszélünk, amely az őspont valóságát képezi le és hordozza, s amelynek – az emberének és a pontból kibontott univerzuménak is – a lenyomatát mindközönségesen hogyan nevezzük? Mandalának. Akkor hát, hogy is van ezzel az alaprajzzal? Hogyan kell elképzelnünk, a magunk földhözragadt gondolkodása szerint? Miképp tudja a művészek (pl. Calvino) gyarló emberi emlékezete, ideértve a tudatalatti memóriát is, felidézni az őspont valóságát és arányait, figyelembe véve, hogy mennyi minden történt azóta? Szentkuthy zseniális művében, a Praeben van egy leírás, amely példázatként egy óriási vaslappal szétnyomott emberi arc látványából indul ki, abból, hogy ennek vonásai teljesen szét vannak tolva, eltorzulva – de az arc azért még mindig őrzi az eredeti arányok emlékét. Hogyan lehetséges ez? Most érünk el az alaprajzhoz. „Akárcsak egy kertben, mely versailles-i pontossággal van felosztva, az egyes virágokat elkezdenénk (tegyük fel, hogy minden gumiból van) szanaszéjjel cibálni, egyiket jobbra, másikat balra, a fákat a föld színéig nyomnók le, a füveket a felhőkig húznók fel: ebben az új, mesterkélt káoszban is érvényesülne még az eredeti Versailles-szabály, mert a  gyö-


45 kerek a helyükön vannak, a tervrajz, mint súlypont, nem engedi meg a felbomlást, (...) mindenik fa, mindenik fűszál egyetlen ponton fixálva van.”7 Ez a gondolatmenet, ha metaforikusan is, megvilágíthatja azt, hogy miképpen kell elképzelnünk nemcsak az azóta ezerszer össze-visszatorzult terek kibontakozását az őseredeti pontból, hanem azt is, hogy miként juthatunk el az ősmintázatokhoz, s hogy miként férhetnek bele egyes terekbe ellentétes tulajdonságú és idejű alternatív tér- és téridő-fragmentumok. Egyáltalán, hogy miként lehetséges párhuzamosan előre- és hátranéznünk térben és időben, elhelyeznünk a dolgokat és történéseket olyan körülmények közt, melyek közt előfordulhat, hogy olykor a kisujjunk vagy egy fűszál nagyobbnak tűnhet, mint egy templomtorony, vagy hogy nem a bűn nyeri el a büntetését, hanem az erény, és egyáltalán. Szóval, röviden: amikor és ahol a valóságos tények és arányok fenekestől és reménytelenül fel vannak forgatva. A kulcsszó tehát: a tervrajz, az, hogy a dolgok gyökere, valamiféle rögzített kezdetpontoknak megfelelően, mindegyik a maga helyén van, bármerre cibálta is magukat a tényeket az azóta eltelt idő, mai ismereteink szerint 13,7 milliárd év, a világegyetem gyorsuló tágulásának körülményei közepette. Ez teszi tehát lehetségessé, az alaprajz megléte, illetve annak emlékezete, hogy az ember belehelyezhesse magát a távlatok komplex és össze-vissza rendszerébe. Nevezzük ezt úgy – ezt az iránytűt –, hogy az őspont emlékezete. Ez teszi lehetségessé az embernek, hogy belehelyezze magát a világegyetembe, amely hajdanán egyetlen pont volt, s amelyben egyszerre lehetett mindenki mindenhol, önmagától balra is és jobbra is, mint a mennyei Kolozsváron, ahol egyszerre láthatott mindenkit és beszélhetett bárkihez, mert – a legnagyobb közhellyel élve: minden pillanat egy örökkévalóság volt. S így az örökkévalóság sem volt egyéb, mint egyetlen pillanat. Szerencsére több volt belőlük, több pillanat és több örökkévalóság, tulajdonképpen végtelen számú. Ez első számú konklúziónk. A második pedig: a terek-a-terekben optikák igen bonyolult dolgot jelentenek.

Szentkuthy Miklós: Prae I-II. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2004.

7


Mosonyi Kata

A profanitás és a szakralitás Bohumil Hrabal költői prózájában „A világ szépsége jobban elszomorít, mint rútsága. Honnan e kegyetlen elmúlást elfedő halom ékesség és megannyi lagzis hejehuja a létben rejlő örök harangzúgás szünetében?” E. Cioran Különös önmeghatározást találunk a Zsebcselek című, Hraballal készült interjúregényben (Kalligram, Pozsony, 2004; beszélgetőtárs és fordító Szigeti László): „[a]z esztétika ez én etikám... A széptani érzékelés” (39. o.) – vallja ott a cseh író. Ennek magyarázatával is szolgált a Búvópatakok című könyvecskéjében: „[h]agynunk kell magunkban is elpusztítani mindazt, ami akadályozza, hogy a szépség, az igazság és az erkölcsiség búvópatakjai ragyogásukkal telítsék életünket, és valamennyiünknek értelmes jövőt jelentsenek”. Ez tehát Hrabal emberi és művészi meglátása egy általa „paranoiásnak” nevezett (Made in Czechoslovakia) korban, mikor „a Gonosz díszlépésben halad a világon, míg a Jó alig észrevehető mozgást végez” (Vita nuova), és ez művészetének katalizátora is egyben. Nem áll messze ez Kosztolányi szemléletétől sem, melyet a költő 1932-ben a Pesti Hírlapban egyértelműsített a „homo moralis” és a „homo aestheticus” vitakérdésében. Szerinte az utóbbi az, „akinek erkölcse a szépség”. „Mert a szép – az ellentétek más egysége közt – magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét”, írja a francia gondolkodó, Simone Weil a Jegyzetfüzetben, s hasonlót állít Hrabal az Őfelsége pincére voltam című kisregényében: „[a] szépnek mindig a transzcendens felé mutató eredménye van”. Pilinszky János a művészi szépről való elmélkedésében egyenesen Hrabal műhelytitkába enged bepillantást. „A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük, az alkotó képzelet anyagáért mindig földig hajol... A művészetben csak az szárnyal, ami földhözragadt. A legelvontabb igényű művész is: kétkezi munkás... A művészet inkarnáció.” Ha valakire, Hrabalra tényszerűen is érvényes ez a megállapítás, mivel ő valóságosan kétkezi munkás és író volt. A háborút követően megszerezte ugyan a jogi diplomát, de vasöntő munkásként, vasúti forgalmistaként, biztosítási ügynökként, kereskedelmi utazóként, színházi díszletmunkásként élte (saját szóhasználatával) „zajos magányát”, úgy is, mint a kiskocs-


47 mák és sörözők törzsvendége. Íme az omlatag anyag, melyből művészete építkezett. A XX. századi közép-európai kultúra tudatos tönkrezúzásának, a civilizáció általános válságának időszakában a hrabali művészet értékvédelmet is jelentett. Egyik cseh értelmezője, Radko Pytlik Hrabal-évkönyvében idézi az akkor már Párizsban élő Milan Kunderát, aki Hrabal halála után ezt írta róla: „[h]a valaki Csehszlovákia szovjet megszállás utáni időszakának nevet akar adni, Hrabal-korszaknak kell majd hívni”. Állítását igazolják a Hrabalról szóló monografikus jellegű írások, Monika Zgusztova – az író katalán fordítója –, a cseh Tomas Mazal és a lengyel Aleksander Kaczorowski egyetértenek abban, hogy a szerző akár korai, negyvenes-ötvenes évekbeli szürrealista írásai, anarchista kollázsai, majd totális realista, végül, a hatvanas évektől mágikus realista korszakának alkotásai is a cseh valóságot varázsolják elénk. A Le Magazine Littéraire 2008/ IX számában Sylvie Germaine, francia kritikus „le griot magnifique”-nek, azaz csodálatos varázslónak nevezi, Kouroumához, Yasar Kemálhoz, Jim Harrisonhoz hasonlítja Hrabalt, aki „a hétköznapok mesemondója, a napoké, melyeket átitatott a megszokás avas olaja, sötét mélyükön a háború időszakának vére, a kommunizmus szürke pora.” És miközben nála „a valóság alkoholos, szeszes”, szerelmes a lényekbe, a dolgokba, a helyekbe, a világba, az életbe. S mivel Hrabal az életet fantasztikusabbnak látta a szürrealista képzelet minden teljesítményénél, meg akarta írni azt a „bűbájos apokalipszist”, mely a XX. századi közép-európai embert, és egyáltalán az ember léthelyzetét jelentette. A hrabali életfilozófia szerint ugyanis az élet: szentség. Eszmeileg ez egyrészt az antikvitás görög ember-és életideáljában gyökerezik, másrészt a keresztény eszmeiségből táplálkozik. Ez az az ideál, mely képes átlelkesíteni a hrabali prózát, mindamellett, hogy Hrabalnak világos látása volt a coincidentia oppositorumról, azaz arról, hogy az ember (a bűnbeesés folytán) lényegénél fogva a jó és a rossz kereszteződésében áll, így az ideál és a valóság teljes egybeesése a földi létben megvalósíthatatlan. Éppen ezért Hrabal részvéttel tekintett az emberre, a Iontek úr című novellájában azt állította, hogy „[s]arokba, metafizikai sarokba szorított állatkák vagyunk”. A létezés tragikumát Hrabal az emberi esendőség komikumával igyekezett oldani, s ezt az írói törekvést „homonizmusnak” nevezte. Tulajdonképpen ez ihlette Esterházy Pétert is Hrabal-könyve megírására. A hrabali szemléletmód lényege: „a mélyben lenni, és közben szüntelen felfelé tekinteni”. Ez egyben Hrabal önvédelmi gesztusa, modus vivendije is. Ő az élet legfőbb paradoxonából, mely szerint „a boldogság mellett ott áll lesben a boldogtalanság” ironikus ábrázolásmóddal, megejtő humorral és azzal az írói kísérlettel emelkedik ki, hogy a hétköznapi dolgokat átlényegíti, magasabb dimenzióba helyezi, szakralizálja. Ebben áll varázslata.


48

Vár Ucca Műhely 44.

A hrabali világban a szakralizálódás alapjául elsősorban a szépség szolgál. Nála a szépség abszolútumként értendő, mely magában hordja a jóságot és az igazságosság elemeit is. A szép asszociációk útján teljesedik ki azzá a valósággá, mely mindig a létezés középpontja felé húz. Így válik nála a szép világrendező elvvé. A Díszgyász (1974/1989) novelláiban, de a trilógia másik kötetében, a Sörgyári capriccióban (1976) is számos varázslatos asszociációt, valóságos képzuhatagot találunk. A nosztalgia szülte gyermekkori világ kis főhőse, a Fiú számára a gázlámpák oly szépek, mint a szentlélek lángjai, s ha ő gyújthatná meg, mintha oltár elé járulna. A Díszgyász kötet majd minden darabja metafizikai koordinátákra van kifeszítve. Már címük is erre utal, valamint a cselekmény és a jelképek. (A megszentségtelenített elosztó, Csoda mindennap, A tékozló nagybácsi megtérése) A sellő motívum öt novellában is felbukkan, s az egyik legszebb ámítás, hogy a Genezáret tavi kishajó sellőként kerül a Fiú mellkasára. Az Egy négyzetméter 60 korona című írásban az apa–fiú viszony Ábrahám és Izsák modern kori esetét példázza, míg a Fiú testén a sellő Káin bélyegének is neveztetik. A profán dolgok szakralizálása általában bibliai történetek reminiszcenciájával megy végbe. A Díszgyász világa anekdotikus, időbelisége kontúr nélküli, bár az kiderül, hogy Francin és Maryska (Hrabal szülei), valamint Pepin nagybácsi „kiűzetnek a Paradicsomból” (az államosítás folytán), és Pepin, e világ legcsodásabb kisembere lassan kivonul a világból, ebből születik a Harlekin milliói, a trilógia harmadik darabja, az öregség, az elmúlás fájdalmas szép regénye. Hrabal már az 1956-os, Az emberek beszédei (Dumák) írásakor rátalált sajátos módszerére, a „pábitel” – önvilágámítás, átlényegítés, valóságbővítés – fogalmára. A kifejezés gyakorlatilag lefordíthatatlan, de műveinek magyar elemzői (elsősorban Bényei Tamás, Berkes Tamás, Bojtár Endre, Kovács Péter, Varga Attila) Tomas Mazalhoz hasonlóan vélekednek arról, hogy „átlényegíteni annyi, mint valamit egy másik dimenzióba emelni, más értéket adni neki, más jelentést és jelentőséget, de mindazt úgy, hogy közben nem veszít igazából, lényegéből”. ( B. Hrabal zajos magánya, Sziget Kk., Bp., 2003, 365. o.) Hrabal felismeri a profán szent és a szent profán, s e kettő találkozásában a létezés legmélyét, a gyöngyöt a mélyben, „ahol valójában minden szent. Tudniillik Hrabalnál semmi sem profán, mert minden, ami emberi, egyben megszentelt is. Létezik egy közös nevező, amelynek köszönhetően minden egy. Ez a pábitel kiforrott jelentése”. (im., 369. o.) A hrabali ámítás hátterét a cseh irodalmi (svejki) hagyomány, a prágai irónia is adja, mely a népi mitológia mélyrétegéből tör felszínre, s „egyik jellegzetessége, hogy a banalitás televényén virágzik, és a modern ember létmeghasonlottságán beletörődő humorral emelkedik felül”. (R. Pytlik: Hrabal-emlékkönyv) S mivel a szép, a jó és az igaz hármasából általában


49 valamelyik elem hiányzik, az ábrázolás gyakran eltolódik a groteszk, a szatíra felé. A Szép Poldi így lesz az ötvenes évek szatirikus eposza. A kladnói Acélmű emblémáját Hrabal szürrealista-szecessziós módon így jellemzi: „[h]a színes szobrodra gondolok, szépséges Poldim, édes ízek ömlenek szét szájamban, s ha látom fejed csillagfürtjeit, melyeket az én képzeletem rakott rád, szememből gyöngyvirágszirmok hullnak”. Ám ebben a szépséges kohóban a munkás kátrányt köp, az asszonyok rákbetegek lesznek, sokak lábát amputálni kell a balesetek miatt. E szatirikus eposzban a vasmű munkásainak szörnyű-szép életén keresztül látjuk a szocialista termelés álságát, abszurditását. Az ötvenes évek totális realista írásaiban, többnyire underground irodalomként (Gyöngyök a mélyben című kötet, benne a Jarmilka) már olajozottan működik az átlényegítés a kisember esendő nagyságában, a banális szentté emelésében. Ezekben az írásokban metafizikai töltetű az a priori energia, és ez a jelleg ragyog át a tartalmon. Hrabal legkedvesebb „Múzsája”, a legnagyobb ámító, egyben az író rezonőre, Pepin bácsi, aki az élettől megittasulva így lelkendezik: „[h]át igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én így látom”. S bár egy „kis felhő eltakarja gondolkodását”, erkölcsnemesítő leckéket ad időseknek és fiataloknak, hogy értsék meg, „az igazi felebaráti szeretet nem bukfencezés valami hölgyikével a kanapén, hanem hogy segítünk a rászorulóknak” (Táncórák) A sodró erejű beszédfolyamban a tragikus és komikus síkok közti ingadozással, egybejátszatásával kiegyenlítődik, feloldódik az élet rettenete. Hrabal szerint minden emberi dimenzió csak átlényegítéssel érthető meg, viselhető el. A meg nem különböztetett figyelem notesze című kis esszéjében ezt írja: „[a] jó irodalom lényege az, hogy irodalomra nincs szükség. Bárhol otthon lenni..., a fákkal az égbe nyúló vertikálist keresem és mérem be, a patakokkal a tova- és ideáramló horizontálist követem”. Hrabal mindeközben mítosztalanítást is végez, szembesíteni akar az élet abszurditásával. Legjellemzőbben teszi ezt A haja mint a len, a Iontek úr, a Metek úr című novellákban, a Skizofrén evangéliumban, illetve az Őfelsége pincére voltam egyes jeleneteiben. Többek között vizitációnak nevezi az Éden Hotelben az idős tőzsdeügynökök és a prostituáltak csütörtöki szeánszait; „[h]itelből élek e gigantikus kocsmában, ami a világ”, vallja a Ki vagyok? című önelemző esszéjében. A hatvanas évek végétől a mágikus realizmus lényegét elsősorban a láthatatlan valóság ábrázolhatósága adja. „Az átlényegítés által feltárul az élet másik, valódi értékszférája, amelyhez az ember csakis az önismeret útján juthat el, ahogyan Hrabal mindig is remélte, hogy olvasói, ugyanúgy, mint ő maga, átjutnak a szöveg túloldalára”. (Tomas Mazal, im. 371. o.) Az Őfelsége pincére voltam című kisregényét (1971) és a Túlságosan zajos magány című elbeszélését olyan novellák sora előzi meg, mint a Hóvirágünnep, a Kisautó, a Hó törte fák vagy a Ki vagyok?, amelyekben


50

Vár Ucca Műhely 44.

hangsúlyozottan előtérbe kerül az önvizsgálat, megemelve a hrabali próza vallomásos jellegét, ama személyes állítás bizonyságaként, mely szerint a szerző az írást „vezeklésnek” tartja. Hrabal szerint ugyanis az élet értelmét nem kis részben az önmagunkkal való szembenézés adja. Ehhez legfontosabb jelképként a tükröt alkalmazza. Kevés olyan műve van, amelyben ne szerepelne, mintegy az önszembesülés elodázhatatlan kötelességeként. Monika Zgusztova a Fanyar gyümölcsök kertjében című könyvében idézi Hrabal ifjúkori barátjához, Maryskóhoz írott levelének egy részletét, melyben ezt tanácsolja barátjának: „[b]orotválkozás közben állj két percet lelked tükre előtt, és ha van elég bátorságod, állj mindennap egy percet tükröd tükre, Istened előtt”. A tükör nála az erkölcsi öntudatot, a belső hangot, a lelkiismeretünkkel való szembesülést jelképezi. Emellett a tükör az irónia eszköze is, mely előtt gyakorolják az ügynökök, hogyan kell viselkedni, arcot elrendezni; a Jarmilkában még a patkány elé is tükröt tartanak, a munkások pedig tükör előtt nyeldeklik habzó sörüket. Vathy Zsuzsa egy mementónak szánt novellájában, a Hrabal Kispesten címűben remekül érzékelteti a kételkedő ateista szerző belső dilemmáját, érdemes idézni belőle egy részletet: „[v]alójában ki Maga: egy léha alak, egy kocsmatöltelék, aki elherdálta tehetségét, vagy inkább aszkéta, a szenteknek kijáró előjogokkal, és a világ, így ahogy van, betegségekkel, macskákkal és mániákkal együtt a teremtés csodája, maga a mennyország.” (Angolpark, Helikon, 2009, 104. o.) A Ki vagyok? önemésztő kérdését a XX. századi irracionális történések okozta identitászavar is kiválthatta, mint ahogy a cseh nyelv, egyáltalán a nyelv mint írói eszköz válságát is. Vaclav Havel: A leirat című színdarabjában (1965) ezt hivatalos műnyelv bevezetésével jeleníti meg. De annál kellemesebb meglepetést okoztak az olvasóknak Hrabal „önvilágámító” hősei, akik magukkal hozták a hamisítatlan élet egy darabját. Mindenütt, a nagyvárosi pincékben, a kiskocsmákban, a csatornákban is megtalálták a lehetőséget a beszéd felszabadítására. Gyakran épp „ebből ered a párbeszédek színpadiassága és pittoreszk jellege, amely az élet belső drámaiságának és ellentmondásosságának kifejezője”. (R. Pytlik, im. 59. o.) Hrabal hősei inkább antihősök: vasúti pályamunkások, ellenőrök, ügynökök, mészárosok, malátafőzők, „nyersvastuskók”, emberek a történelem szemétdombjáról. Ábrázolásukat a fekete humor, az irónia, a groteszk formálta ki, mely a cseh kultúra sajátossága (Kafka, Hasek, Kundera); a svejki magatartás jelölésére a cseheknek külön szavuk is van: „svejkovat” = marhasággal védekezni. De amikor Hrabal önmagukkal életre-halálra küzdő hősei: Hrma, Hanta és Dité megjelennek, elszíneződik az irónia, mert előbukkan az élet ésszerűtlenségére adható egyik válasz, az öngyilkosság. (Legenda Káinról, Gyöngéd barbár, Túlságosan zajos magány) A hatvanas évek Hantája szenvedő hős. A cseh kultúra „széthordása”,


51 bezúzása során belső tartalékai nem nyújtanak védelmet számára. „Az érték ellehetetlenülése széttöri az emberséges személyiség mítoszát.” (Berkes Tamás: Senki se fog nevetni) Hrabal meghúzza Nyugat- és Kelet-Európa határvonalát a kultúrával telített és megfosztott világ között. Keleten az eszmék harca semmivel se több, mint két prágai patkányklán egymás elleni irtóháborúja a város alatti csatornákban. A hrabali hősök közül talán az Őfelsége pincére az egyetlen, akit a szerző fejlődésében ábrázol. Nevelődési regénynek is tekinthető, mely 1971-ben tizennyolc nap alatt készült el, egy lélegzetre, de tíz évig szamizdatként bujdokolt, csak 1980-ban jelent meg Kölnben, a cseh kiadás pedig 1989-ig váratott magára. Az író számos írásával bántak el így, néhányat bezúztak, az Apolka levelekben látleletet ad erről a nyomasztó időszakról. Hrabal ebben a regényben juttatja el hősét a legmesszebbre az önismeretben, egészen az önazonosságig. Eljuttatja a „tükör másik oldalára”, ahol a „hihetetlen valósággá válik”. A főhős rájön arra, hogy „az az igaz ember, aki meg tud szabadulni hamis énjétől”. Megvilágosodást jelentett ez magának Hrabalnak is, erről vall a Hó törte fák közt című írása. Mert Dité a lét középpontjába érkezett, amikor erdei magányában, a járhatatlannak tűnő behavazott hegyi úton karácsonykor lovas szánnal felkeresik őt a szerencsétlen, falubeli kocsmázó társai, akikhez korábban gyakorta lejárt, hogy elbeszélgessen velük, megemelje a lelküket. „Kettős leszálló mozgás: bejárni újra szeretetből azt, amire a nehézkedés kényszerít. Ez a kettős leszálló mozgás nem minden művészet kulcsa-e?” (S. Weil: Jegyzetfüzet) Hrabal szüntelenül élettájait járta be, ugyanakkor legnagyobb „zsebcsele” éppen az, hogy a voyeurként meglesett életelemeket lényegítette át. Szokás őt dokumentátornak, krónikásnak is nevezni, egyik önmeghatározása is ez. „Néha a külvilágtól vemhesen járok-kelek”, írta a Véres történetek és legendákban, de valójában azt a világot is ő teremtette, melynek dokumentátora lett. Bojtár Endre szerint, Szávai János véleményével megegyezően, a XX. századi közép-európai irodalmakban a vezető műfaj a hosszú próza, a regény, melyben gyakran egybemosódik a filozófiai esszé és a szerzői önéletrajz. A filozófia és az irodalom újszerű viszonyát tapasztaljuk meg Kunderánál és Hrabalnál is. Hrabal átszűri emlékeit azon a mágikus szűrőn, melyen megméretik egész élete, s a megméretés a legteljesebb költőiség – „az esztétika az én etikám” – jegyében zajlik. „A valóságból vett nyersanyag fittyet hány a valóságra, a szenny és ragyogás egyetlen képzuhataggá egyesül.” (Berkes Tamás, im. 107. o.) Az önéletírás korlátai számára nem korlátok, mert váltogatja műfaját: novella, legenda, ballada, levél, elbeszélés, filozófiai kis esszé, dokumentum, eposz, riport, irodalmi zsurnalisztika, regény; és variálja a nézőpontot, a hangnemet is. A nézőpontváltást különösen bravúrosan oldja meg


52

Vár Ucca Műhely 44.

a trilógiákban, melyekben hol anyja, hol Pepin vagy barátai, hol felesége, Eliska nézőpontja érvényesül. A nyolcvanas évek sikeres trilógiája a Házimurik, a Vita nuova és a Foghíjak. Ezekben a szerző szemérmesen meghúzódik felesége lélekrajza mögött, hogy leginkább így tárulkozhasson ki olvasói előtt. Ugyanezt a nézőpontot alkalmazta Esterházy Péter a Hrabal-könyvében, melyben a főhős fiatalasszony lelki szűrőjén át láthatjuk az ő „kincsét”, a férjét; a lélekábrázolásnak ez egy elég bevett módszere, így válik például ténylegesen szubjektívvé Bozsik Péter gondolatvilága is, miközben elrejtőzik Karácsonyi Petra személye mögé. (Csantavéri Orlando) Hrabal művészete mindig a varázslás felé húz. Ha már „nincs igazság a földön” (Legenda Káinról), legalább játsszunk el a gondolattal, hogy valóság a „Mennyország – Pokol – Paradicsom” (Ki vagyok?), mert ez számára irányt jelent. Fanyar iróniával így összegez: „az összes tanács, amit adtam, a haszontalannál is haszontalanabbnak bizonyult, minden ember, ...minden társadalom csak arra vágyik, hogy a saját kárára fejest ugorjon a szerencsétlenségbe, ami azzal a kétségtelen haszonnal jár, hogy ott lent, már a zuhanás után kiderül, mi is az igazi világosság. Világosság in terebris, amikor már késő. És minthogy már késő, az igazság is a miénk, márpedig az igazság mindig több bármilyen fikciónál. A fikció a felismerés szépséges elodázása. De a fikció is mindig több, mint a világnézet, mint bármilyen politikai eszme. Az epilógus mindig szebb a reményt keltő prológusnál.” (Ki vagyok?) Hrabal az említett sötétséget páratlan költőiséggel mártja a fénybe, esetenként szürrealista látomásos képzuhataggal kábítja el olvasóit. Ezek a képek azonban rövidre szabottak, mint valamely film vágóképei, művei ezért is ihlettek meg néhány filmrendezőt. Prózába oltott líra az övé, mely a valóság talaján virágzik, legfőbb eszköze a hasonlat, és kifogyhatatlan a metaforákból. Nála a szafaládé rózsafüzér, a lehullott faldarab szentelt ostya. Nyelvezetébe belejátszik a népmesei Honza furfangja, humora, Jarubek tüzér abszurditása, a haseki bőbeszédűség, a kocsmai dumák, a prágai folklór, az álmoskönyvek szövege, a mitológia, a beszélt köznyelv, a szleng, a filozófia szókincse. Nyelvi eklektika ez. Kedveli a szláv nyelvekre jellemző kicsinyítő képzőket is, így egyik barátját, Egon Bondyt ekképp jeleníti meg: „cipőcskéjét úgy rakosgatta szobácskájában...” Fontos jelképe a Vita nuovában többször megismételt esti szertartás, amikor is a főhős, maga a szerző a munkájából éjféltájt hazatérő feleségének (Pipsinek) a lábát lavórban, szépen, egyenként megmossa. A szövetséget, a megtisztulást szimbolizálja ez a cselekvés. Hrabal kedvelt archetípusai a tűz és a víz. Folytonos vágyat érzett az arcmosásra; otthon a falikútban, az utcán a díszkutakban, de az Elbában is megmártotta az egész fejét, csak úgy fröcskölt hajáról szanaszét a víz. Kony-


53 hai vaskályhájukat pedig szüntelenül izzította, még a nyári forróságban is lobogott benne a tűz. Jelkép a tűz is, a víz is, metafizikai távlatokat nyitnak. Ábrázolásáról a Zsebcselekben így vallott: „[a]z a véleményem alakult ki, hogy a tragikus életérzés és a humor egymásnak ikertestvérei, útjaik ugyanabból a völgyből indulnak ki, és hogy a legtisztább drámaiság végső soron ugyanazt a lényeget fejezi ki, mint a triviális groteszk. Én ebből a skótzuhanyból vezetem le a két sík ritmikus váltakozását”. (45. o.) Gyönyörű példája ennek az Isten báránykái című írása, melyben műfajilag „a legenda is visszanyeri középkori hitelét, ahol történetírás, fikció és erkölcsi tanítás magától értetődő egységben létezett”. (Mártonffy Marcell tanulmánya: Színfoltok és szegletkövek) Hrabal habókos figuráinak megidézése Nymburkot „poliszpéldázattá magasztalja”. A báránykák, a nymburki „trotlik szórakoztatnak, ugyanakkor szeretetre méltóak: önmagukért és az ingyenes szeretet jegyében”. A város sorsát szolgálják, mely épp a megtűrésük puszta embersége folytán válik kedvessé Isten előtt. Seregszemléjükkel jellé válnak, tükörként szemléltetik „szabadság és szabadsághiány, igazság és hazugság alakulását köröttük és felettük”. Végül az intézményesült embertelenség győzedelmeskedik sorsukon, kizárja a bolondokat a városból. Hrabal művészete az Édent elveszített ember próbálkozása legalább az Éden illúziójának visszanyerésére. Hrabal élete utolsó éveiben nyilvános gyónásaiban még kiírta magából maradék félelmeit, a Macska-maszkabálban és az Áprilka levelekben. Mindkettő áradó beszédfolyam, mintha Pepin bácsi elevenedett volna meg, holott ő is, miként minden közvetlen hozzátartozója ekkorra már rég halott. Az írót is igazán csak macskái éltetik, amelyekről gondoskodnia kell. És lejár Kreskóban a forráshoz vízért. A természet misztériuma újra és újra elragadja. És folyton emlékezik. „Gyerekkoromban tűzzel kereszteltem meg magam, a szenteltvíz keresztségével perzseltem meg magam, minden víz szentelt víz. Gyerekkorom óta szeretem szagolni a földet..., értem a csírázás misztériumát...” (Egy osztályismétlő emlékezései), mert az ember a természet része, az élet része, a világmindenség része, s mert az élet: szentség. Mégis, egy óvatlan pillanatban, ott, az ötödik emeleti kórházablakból bekövetkezett az, ami néhány hősével megtörtént. Pedig csak a galambokat etette. Szerette a galambokat, jelképiségük miatt is szerette. Kihajolt hozzájuk. Aztán már csak a röpülés lehetett a része, és zuhant, akárcsak Hanta, „egészen az Édenkert közepébe”. A Zsebcselek elején található Hrabaltól származó mottó lehetne tán a szerzőhöz méltó zárszavunk. „Visszavonok mindent, amit valaha is mondtam, nehogy elveszítsem amihez még nincs kulcsom: a lelkemet.” (Száz éve, 1914. március 28-án született a cseh író, Bohumil Hrabal, és 1997. február 3-án halt meg. Jelen írásunkkal művészetére emlékezünk.)


Sándor Zoltán

Összetett dolgokról – egyszerűen Bő húsz évvel ezelőtt a niši kaszárnyában ágyról ágyra vándorolt egy könyv – Charles Bukowski Žene avagy Nők című regénye, amely némi menekülést jelentett a riadók, vezényszavak, háborús mámorban zsongó tisztek és a harctérről érkező koporsók felett adott utolsó üdvözlet világától. Bukowski vén kujon főhősének szexuális kalandjai lebilincselték a zömében még tizenéves katonák figyelmét. Ez természetes. A regény kaszárnyasikerének a titka azonban nem kizárólag a testiség kendőzetlen ábrázolása, hanem mindenekelőtt az egyszerűség, az őszinteség és az emberiesség volt – mindaz, ami hiányzott abban a közegben, amelyben éltünk. Charles Bukowski (Andernach, 1920. augusztus 16. – Los Angeles, 1994. március 9.) a huszadik századi amerikai irodalom egyik legautentikusabb, egyben legmagányosabb képviselője volt. Nem tartozott egyetlen irodalmi irányzathoz – és klánhoz – sem, amelyen belül könnyebben érvényesülhetett volna. Szellemileg talán a beatnemzedékhez sorolhatnánk, de sohasem tartotta egyik jelentősebb beatíróval sem a kapcsolatot. Hasonlósága velük bizonyos témák feldolgozásában – mint a szexuális tabuk eltörlése vagy az örökös vesztes kálváriája –, valamint érzelmeinek és gondolatainak a lehető legőszintébb és legspontánabb módon történő lejegyzésében merül ki. Bukowski mindenféle szellemi csoportosulástól elhatárolódott, különösen gyűlölte az irodalmi összejöveteleket, és elvetette az akadémiailag elfogadott irodalmi mítoszokat és konvenciókat. Gyakran ironikus, sőt cinikus hangnemben bírálta és gúnyolta azokat, talán éppen emiatt maradt élete végéig hű az úgynevezett underground kiadóházakhoz. Ljiljana Petrović írja, hogy művészetével Bukowski feltette a kérdést az irodalmi establishmentnek, hogy „vajon csak az nevezhető irodalomnak, ami kielégíti a kritikusok szofisztikus igényét, a beidegződött irodalmi kánonokat és elvárásokat, vagy az is, amit az emberek minden további nélkül elfogadnak, amiben felismerik önnön tapasztalataikat, csalódásaikat és keserűségüket”. Bukowski nemcsak, hogy az irodalmi, de még a társadalmi sablonokba sem akart beilleszkedni, szinte haláláig kívülállóként élt, félrevonultan, az italban elmerülve, ami elmondása szerint elfelejttette vele a „mindennapok banalitását”. Mindenestül leszámolt a képmutatással, és elutasította a fogyasztói társadalom és az amerikai álom diktálta életmódot. Műveiben egy teljesen másik Amerika tárul elénk, amely valahogy mindig a számunkra ismerős, elcsépelt hollywoodi csillogás, izmos férfiak, tökéletes


55 formájú lányok, földön kívüliek, popdívák, Mickey egér, Coca-Cola reklámok, foci-, baseball- és kosárlabdasztárok, prepotens elnökök és szenátorok Amerikájának az árnyékában marad. Minderről a Shakespeare ilyet nem csinált című kötetében így vall: „Az, ami emberek többségét érdekli, engem hidegen hagy. Ez egy nagyon hosszú lista, ami olyan dolgokat ölel fel, mint a tánc, a hullámvasút, a körhinta, állatkert-látogatás, kirándulások, filmek, planetáriumok, tévénézés, rögbimeccsek; temetések, esküvők, bulik, kosárlabda-mérkőzések, autóversenyek, irodalmi estek, múzeumok, nagygyűlések, demonstrációk, gyerekjátékok, a felnőttek játékai… Nem érdekelnek a strandok, az úszás, a síelés, a karácsonyok, az újévek, az állami ünnepek, a rockzene, a világtörténelem, a világegyetem meghódítása, az állatbarátok, a foci, a templomok, az értékes műalkotások. Nos, hogy írhat egyáltalában bármiről is egy olyan ember, akit senki és semmi nem érdekel. Hát, én tudok írni. Írok azokról, akik kimaradtak: a káromkodó csavargóról, aki a küszöbön üldögél; a nőről, aki megölte férjét; a mániákus gyilkos gondolatairól és érzéseiről, miközben a hamburgert majszolja; a gyárban folyó életről; az utcáról; szerencsétlen taknyosok szobáiról és ehhez hasonló szarságokról. Igen, elég sok ilyen szarságot írok…” Regényei és novellái világsikerének ellenére Bukowski elsősorban költő volt. Napjainkig negyven verseskötete látott napvilágot, közülük néhány posztumusz. Még élete folyamán, mindössze tíz év leforgása alatt hét legfontosabb verseskötete hatvan kiadást ért meg csak az Egyesült Államokban! Számára a költészet több volt, mint irodalom, egyféle életmódnak, a naplóírás sajátos formájának számított. Versben fejezte ki pillanatnyi életérzését, gondolatait, emlékeit, történeteit és félelmeit. Saját bevallása szerint, mindaddig, amíg nem írt verseket, csak haldokolt, idős korában, nagybetegen pedig azt mondta, hogy már csak azért él, hogy még több verset írjon. Versei, akárcsak prózaművei a legegyszerűbb, hétköznapi nyelvezettel íródtak: sallangmentesen, felesleges intellektuális pepecselés és szóvirágok használata nélkül; úgy, hogy még a véletlen olvasó számára is érthetőek legyenek. A LOM kiadóház gondozásában – négy kötetben mintegy 1300 oldalon – szerb nyelven megjelent Bukowski-versválogatást olvasva, ismételten arra döbbentem rá, hogy egy vers mélységének semmi köze sincs a titokzatossághoz, a gyengédséghez és a nyelvi leleményességhez. A jó vers hat: akár megnevettet, akár elszomorít, akár felháborít! A jó verset nem azért olvasom újra, hogy megfejtsem tartalmát, mondanivalóját vagy szerkezeti technikáját, hanem azért, hogy újra átéljem azt a meghatottságot, amelyet először kiváltott bennem. Bukowski azt vallotta, hogy „az értelmiségi az az ember, aki egyszerű dolgokat összetett módon mond el; művész pedig az az ember, aki összetett dolgokat egyszerűen mond el”. Verseinek legfőbb erénye éppen az egyszerűség: az egyszerűség, az őszinteség és az emberiesség – mindaz,


56

Vár Ucca Műhely 44.

ami hiányzik ebben a közegben, amelyben élünk. Ahol – a vén kujon szavaival élve – az emberek a bárokban többé nem beszélnek egymással; ahol a kórházi ágyak annyira drágák, hogy olcsóbb meghalni; ahol a híresek időről időre összejönnek, hogy az önimádó értelmetlenségben megtapsolják egymás úgynevezett nagyságát; ahol a tömegek őrültekből gazdag hősöket teremtenek; ahol a történelem újra meg újra hülyét csinál az emberekből…


Mészáros Ernő

A Goncourt-díj nyomában: a 2013-as döntés után A Goncourt-díjat 1896-ban Edmond de Goncourt író alapította a szintén irodalmár fivére tiszteletére. Ma már a legrangosabb francia irodalmi díj, amelyet a tíztagú zsűri (Goncourt Akadémia) minden évben a legjobb, gazdag képzelőerővel megírt francia nyelvű könyvnek ítél oda. Döntését gondos válogatás után hozza meg, általában több fordulós választás után. Az eredményt hagyományosan november 4-én a Drouant étteremben hirdetik ki. A viták hevességét jelzi, hogy a díj sorsa 2013-ban csak a tizenkettedik körben dőlt el hat-négy arányban Pierre Lemaitre Viszontlátásra odafent (Au revoir là-haut) című regénye javára (Albin Michel Kiadó, Párizs). Kezdetben a kitüntetés komoly pénzösszeggel járt. A jutalom azonban ma már különböző okok miatt (például pénzromlás) csak 10 euróval egyenlő. Ugyanakkor az eladott példányok jelentős növekedése a szerző (és a kiadó) számára komoly anyagi hasznot jelent. A díjat először 1903-ban ítélték oda. Azóta számos jelentős író kapta meg a kitüntető elismerést. Elég, ha csak Marcel Proust, Simone de Beauvoir, vagy Robert Merle nevét említjük. Előfordul, hogy a díj odaítélésével nem mindenki ért egyet. Így sorolni lehetne azokat a neves szerzőket is, akik a díjra valamelyik kötetük alapján rászolgáltak volna. Adott író a kitüntetésben csak egy alkalommal részesülhet. Ennek ellenére volt olyan szerző, aki kétszer is elnyerte, mivel a zsűri előtt nem volt ismeretes, hogy Romain Gary és Émile Ajar ugyanaz a személy (ez csak az író halála után derült ki). A Viszontlátásra odafent az első világháború végén, majd nagyobb részben a háború után játszódik. Címe egy valóban élt francia katona leveléből származik: „Legközelebb a mennyben találkozunk, ahol remélem, Isten egyesít bennünket. Viszontlátásra odafent, drága kedvesem.” Az idézet egyúttal a történet hangulatát is meghatározza. Magát a történetet az író egyik mondata jellemzi „... az igazi veszélyt a katonára nem az ellenség, hanem a feljebbvalói jelentik.” 1918. november 2-án, halottak napján mindenki a fegyverszünet hivatalos bejelentését várja. Kivéve a jóképű Henri d’Aulnay-Pradelle hadnagyot. Az elszegényedett arisztokrata sarj nem örül a háború végének, ami neki előrehaladási lehetőséget jelentett. Két emberét ezért felderítésre küldi ki, majd lelövi őket, mintha mindezt a „gonosz” németek tennék. A harcra már egyáltalán nem vágyó katonái erre megdühödnek, és a hadnagy pa-


58

Vár Ucca Műhely 44.

rancsára rohamra indulnak. Roham közben Édouart Péricourt, a gazdag családból származó, de művészi ambíciójú baka megmenti Albert Maillard, békeidőben szegény pénztáros bajtársa életét. Közben egy gránát becsapódásakor megsebesülnek. Édouard súlyosan. Alsó álkapcsát elveszti, nyelvével és alsó fogsorával együtt. Arcában hatalmas üreg keletkezik, amelyen át a torkába lehet látni. Nem óhajt a családjához visszamenni, nem akarja, hogy nagymenő bankár apja, akivel beszélő viszonyba sem volt, ilyen állapotban lássa. Ráadásul protézis behelyezésére sem hajlandó. Kérésére Albert, aki egyébként felfedezte, hogy a felderítőket hátulról lőtték le, értesíti a Péricourt családot, hogy Édouard hősi halált halt, és Édouard-nak hamis katonakönyvet, azaz személyazonosságot szerez. A halottért megjelenik Madeleine Péricourt, a sebesült nővére, aki egy névtelen katona testét viszi az elegáns családi kriptába. Madeleine így ismerkedik meg a közben kapitánnyá előléptetett Henrival, aki nemsokára, természetesen érdekből, feleségül veszi. Ez az előzménye a további történetnek, amely két nagy csalás körül bonyolódik. Az első megtörtént eseményen alapul. A törtető Henry megszerzi a kormánytól a jogot, hogy a csatatéren ideiglenesen elföldelt francia katonákat végleges sírkertbe temesse. Mindenhol csal, ahol lehet. Kisebb, olcsóbb koporsókat rendel, szakképzetlen, sokszor írástudatlan (kínai, szenegáli) személyzetet vesz fel, akik a halottakat gondatlanul összekeverik, időnként meglopják, majd, mivel a kormány darabra fizet, egyszerűen földet tesznek a koporsóba. Sőt, még a szörnyűség is előfordul, hogy a francia hősöknek szánt sírokba német holttesteket temetnek. Eközben Albert és Édouard, sok leszerelt „győztes hős” társukhoz hasonlóan nagy szegénységben tengeti életét. Problémájukat fokozza, hogy Édouard a kórházban morfinista (később heroinfüggő) lett. Albertnek, aki munka nélkül maradt, hatalmas gondot jelent a drog megszerzése. A teljesen maga alatt lévő Édourd azonban hirtelen feléled. Megszületik benne a másik nagy csalás gondolata. Kigondolja, hogy nem létező céget kell létrehozni, amely hősi emlékműveket ajánl a megyéknek, városoknak, kerületeknek. A katalógus elkészítéséhez, a levelezéshez azonban pénz kell. Ezért az eleinte vonakodó Albert, Péricourt papa felkérésére belép annak bankjába, ahonnan szép lassan több ezer frankot sikkaszt (amit később visszatesz). Jönnek a rendelések, amelyekhez a végösszeg felét kell mellékelni. Több mint egymillió frank jön össze, amellyel a két barát külföldre akar szökni. Mindkét csalás lelepleződik. D’Aulnay-Pradelle börtönbe kerül, állapotos felesége elválik tőle. A heroin hatása alatt lévő, álarcos angyalnak öltözött Édouard-ot elüti apja autója, aki már tudja, hogy a csalás mögött (ő az egyik bőkezű rendelő) a saját fia áll. Egyedül Albert jár szerencsésen. Neki a menyasszonyával, és sok pénzzel, idejében sikerül elhagynia az országot, és Libanonban élik le életüket.


59 Szerző könyvét olvasmányosan írta meg. Nem alkalmazza a mai könyvekben oly gyakori technikákat (például nem ír zavaros hosszú mondatokat). Ennek ellenére a kötet közepén (a könyv mintegy 560 oldalas) az olvasó kissé belefárad a temetői csalások, és az emlékműrendelések részleteibe. A könyv végén azonban ismét felpörögnek az események, a történet újra izgalmassá válik. Így befejezése után az olvasó szinte sajnálja, hogy véget ért. A 62 éves Lemaitre művében nem csak szokványosan a háború borzalmait akarja ecsetelni. Sokkal inkább a háború következményeit, amelyek még akkor is szomorúak, ha adott ország „megnyerte” a háborút. A háború után az egyszerű, sokszor rokkanttá vált katonákra nyomor és kitaszítottság vár, míg az ügyesek megtalálják a számításukat. A háború témaköre önmagában talán nem is lenne olyan különleges, ha nem köszönne vissza több, az utóbbi években Goncourt-díjjal jutalmazott könyvben. A franciák esetében megtoldva a gyarmati háborúkkal, a „francia birodalom” felbomlásának folyományaival. Míg a világ többi részén (pl. iszlám országok), a nők katasztrofális helyzetével. Az alábbi táblázatban az utóbbi hat évben díjazott könyveket tüntettük fel. Atiq Rahimi Türelemkő című regénye a szerző szülőhelyén, Afganisztánban (vagy valamilyen más iszlám országban) játszódik. Egy nő megdöbbentő vallomása a polgárháborúban megsebesült, kómában fekvő férje előtt. A nő kénytelen megcsalni férjét pusztán azért, hogy gyereke szülessen, Csak így van esélye arra, hogy a család ne taszítsa ki. A Három erős nő egyik főhősének váratlanul hal meg a férje. Így gyermek híján valóban az utcára kerül, pontosabban afrikai szokásnak megfelelően útnak indítják az eldorádónak hitt, egykori gyarmattartók országa felé.1 Év 2008 2009 2010 2011 2012 2013

Név Atiq Rahimi Marie N’Diaye Michel Houellebecq Alexis Jenni JérĞme Ferrari Pierre Lemaitre

Magyar cím Türelemkő Három erős nő* A térkép és a táj A háború francia művészete* Prédikáció Róma bukásáról* Viszontlátásra odafent

Magyar kiadás Magvető, 2010 Ulpius-ház, 2012 Magvető, 2011 – Magánkiadás, 2013 –

* Részlet a Vár Ucca Műhely 35., 40. és 41. számában

Michel Houellebecq-nek, a mai francia irodalom fenegyerekének könyve kilóg a „háborús” sorból ( a szerző egyébként minden sorból kilóg). A 2010-ben megjelent mű látszólag festészetről és irodalomról szól. A téma egyáltalán nem meglepő a francia irodalomban. De a történetet felforgatja egy rejtélyes gyilkosság, amelynek áldozta ráadásul maga a szerző. A könyv ismertetését lásd: Vár Ucca Műhely, 2013, 42., 80-82. o.

1


60

Vár Ucca Műhely 44.

Alexis Jenni tanárember. Könyvét munkája mellett írta öt éven keresztül. A mű drámai erővel mutatja be a huszadik század három francia megrázkódtatását: a második világháborút, valamint az indokínai és algériai harcokat, amelyek a francia gyarmatbirodalom felbomlásához vezetnek. Egyúttal, a főhős sorsán keresztül, aki mindhárom háborúban részt vesz, mutatják a francia nagyságba és dicsőségbe vetett hit összeomlását. Ha ehhez hozzávesszük Lemaitre ismertetett könyvét, akkor feltárul előttünk a francia történelem huszadik századi nem éppen dicsőséges panorámája, amely a mai jóléti társadalomban élő franciákat még most is kísérti. Mint a példák mutatják, a mai francia írók le akarnak számolni ezzel az örökséggel, megpróbálva szembe nézni a saját múltjukkal. A Prédikáció Róma bukásáról a birodalmak végzetét a Római Birodalom sorsán keresztül ábrázolja, amelyet Szent Ágoston prédikációját felhasználva érzékeltet a szerző. A világhatalmak összeomlanak, beleértve a francia gyarmatbirodalmat. Egyúttal összeomlik a korzikai szereplők magánélete is, amelyet a kötetben egy bár története szimbolizál. Sorsuk nem csak összeomlik, hanem kitörni sem tudnak belőle. Az élet egyetlen reménye, bizonyossága egy fiatal nő könnyes mosolya, amely Szent Ágostont a túlvilágra kíséri. Az érdeklődő olvasóban önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon az utóbbi években kitüntetetett Goncourt-díjas szerzők, illetve könyveik mennyire váltak/válnak a francia irodalom részeivé. A kérdés megítélését megkönnyíti Xavier Darcos neves francia akadémikus, volt oktatási miniszter 2013-ban megjelent összefoglaló műve.2 A munka a francia irodalom történetét 2012-vel bezárólag tárgyalja. Darcos a 2008 és 2012 közötti öt évből három Goncourt-díjas szerző munkáját idézi: N’diaye, Houellebecq és Ferrari műveit. Rahimit talán azért nem említi, mivel nem francia (bár hivatalosan kettős állampolgár), Jennit pedig azért, mert nem hivatásos író. Holott az író az, aki jó könyveket ír, mint esetünkben is. További kérdés, hogy a bemutatott alkotások milyen mértékben elérhetők a magyar olvasóközönség számára. Mint a táblázatból láthatjuk, az öt lehetséges könyvből három fordítását jelentette meg neves magyar kiadó. Talán jó lenne, ha a Goncourt-díjas regények kivétel nélkül magyarul is napvilágot látnának. Hiszen a múltban a francia irodalom a magyar írókra mindig hatott, és az érdeklődő magyar olvasó mindig követhette a világirodalom e fontos részének alkotásait. Reméljük, hogy ez a hagyomány a jövőben is folytatódik.

2

A francia irodalom története (Histoire de la littérature française). Hachette, 2013, Párizs.


KÖNYVRŐL KÖNYVRE

„A varjak es csak guggolásba repültek” Székelyország furcsa világ. Faunájának azt a részét, amit Alfred Brehmnek nem sikerült leírnia, megismerhettük György Attila Bestiarum Siculorum című könyvéből, viszont még ott sem találkozhattunk guggolásban repülő varjakkal, amelyek a Hargitára halmozódott magas hó miatt kényszerültek ilyen akrobációra, különben beütötték volna a fejüket az égbe. Ehhez el kellett olvasni Muszka Sándor Sanyi bá című, székely egyperceseket tartalmazó kötetét. Az „egyperces” műfaji megjelölés nem örkényi „áthallás”, hiszen az abszurditás jószerével mellékes eleme az anekdotáknak, inkább az olvasással, vagy a meghallgatással eltöltött időtartamra utal. A kiadvány viszont nem a tájegység állatvilágával foglalkozik, hanem székely anekdotákat gyűjt egybe, adja Sanyi bá szájába a különös történeteket. Sanyi bá remek mesélő, tudja, mit kell elhallgatni, mit átugorni, mit tömöríteni, az elmondott történetek dramaturgiája a hallgatóközönségre épít. Az anekdoták eleve orális előadásban terjedtek, kocsmában, családi vagy baráti körben mesélték őket, miközben egyre színesedtek, a szürke, eseménytelen, a végkifejlet tekintetében érdektelen részletek kihullottak a szövegből, a történetek egyre csavarosabbakká váltak. Másfelől a szerző méltán népszerű stand upos, tehát ért az orális előadás megkomponálásához, harmadrészt meg a kötetnek van egy CD-melléklete, amelyen a szerző mondja el a székely egyperceseket. A hangzó és a nyomtatott anyag kapcsolódását illetően fölvetődhet a tyúk és a tojás esetével szemléltetett dilemma, amit huszárvágásként azzal oszlathatunk el, hogy a két médiumot önállóságukban egybetartozó kiadványnak tekintjük. Sanyi bá igencsak szórakoztató figura, ő a dolgok megmondója. Nem egy túlképzett személy, viszont furfangos, csavaros észjárású, olykor hatásvadász, néha Münchausen báró történeteit is maga mögé utasító kalandokat fundál ki. Ugyanakkor erős a realitásérzéke, a józan paraszti ész mentén látja a dolgok alakulását. Történeteiben egymás után bukkannak föl a népi bölcsesség gyöngyszemei, szólások sora, és olyan közmondásnak tűnő egyedi szófűzések, amelyek olvastán gurul az olvasó. Megjegyzem, én éppen emiatt becsülöm inkább a nyomtatott változatot, mert meg lehet szakítani az olvasást, és ha jól kiröhögte magát az ember, újra lehet kezdeni. Kacagtató, humoros, szórakoztató mivolta ellenére közel sem viccgyűjtemény a Sanyi bá. Annál sokkal több. Muszka Sándor azzal ugyanis, hogy


62

Vár Ucca Műhely 44.

összegyűjtötte, lejegyezte, lemezre mondta ezeket a paraszti és urbánus anekdotákat, egy népi, orális műfaj kincsét mentette át az irodalom terepére. A folkloristák, antropológusok biztosan más szempontból tárgyalnák ezt az anyagot, de kétségtelen, hogy olyan elbeszélői produktumok kerültek a válogatásba, amelyek magukba zárták a székelység mibenlétének dokumentumait. Ennélfogva bizton állítható, hogy a szerző tükröt tartott a székelység elé, amiből még akkor is szeretetteljes és szerethető kép vetül vissza, ha ez a tükör görbe tükör. Egytől egyig szimpatikus figurák kerülnek Sanyi bá látókörébe, akik általában pálinkázgatás és sörözés közepette adják elő történeteiket, adnak számot problémamegoldási készségükről, narratív világuk nyelvi megképződéséről. Az írott szöveg is igyekszik valamelyest jelezni az ejtés árnyaltságát, az elnyelt hangzókat, ám a szerző által előadott történeteket alig értem. Nem az elbeszélésbe iktatott tájszavak, jövevényszavak, kölcsönszavak jelentésértelmezésének nehézségei miatt, hanem az élőbeszéd tempója, dinamikája, artikulációja és lejtése miatt, ami nagyon idegen a fülemnek. Az írott és a hangzó anyag mintha nem is ugyanannak a szövegnek lenne két előadási formája, az utóbbiról úgy tűnik, mintha egy erősen romlott nyelvállapotot dokumentálna. Tudós nyelvészbarátaim viszont váltig állítják, hogy a nyelv nem romlik, hanem csupán alakul. Ezt elfogadva, nem marad más hátra számomra, mint többször meghallgatni Muszka Sándor előadói cd-jét. És van a kiadványnak egy harmadik értékes felülete is, Csillag István találó, karakteres illusztrációi, amelyek nyomán, és a szövegeket olvasva a könyvet lapozó maga is átéli a székely kiskocsma hangulatát és szinte érzi a szilvapálinka illatát. (Muszka Sándor: Sanyi bá. Székely egypercesek. Csillag István illusztrációival. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2012) Fekete J. József Az ördög olykor beleköp a levesbe Az Alkotóban egymás mellett jól megférő Szerző, Író és Elbeszélő közül kétségkívül az Elbeszélő hagyott legmeghatározóbb lenyomatot a Csíkszeredán élő Molnár Vilmos prózájában. Az Elbeszélő számára ugyanis kevésbé fontos a téma, mert bármiről a rekeszizmokat próbára tevő elbeszélést tud kerekíteni. Szövegeit nem is azért olvassuk, mert kíváncsiak lennénk elbeszélései cselekményére, csattanójára, hanem mert lebilincsel csavaros észjárásával és káprázatos nyelvhasználatával. E kettő, a furfang és a sajátos nyelvezet teszi jellegzetesen Molnár Vilmos-ossá a szerző Az ördög megint Csíkban kötetének elbeszéléseit, meséit, kisprózáit, és ugyancsak e kettő tartja egységben az egymástól elkülönböződő műfajú szövegeket.


63 Mindennek tetejében az Író remekül ír. Nagyon tud például szöveget indítani. Ki ne kezdene bele egy olyan elbeszélés olvasásába, amelynek első mondata így hangzik: „Csütörtök reggel Bereczki Paula háromnapos vízihullájának alakját felöltve megérkeztek a marslakók.” Vagy így: „Nagyanyám egy belevaló srác volt.” Vagy így: „– Baj van Köpecen – mondta az ördög kedvetlenül, majd felszedelőzködött és átment Csíkba.” Ahová egyébként nem szívesen járt, mert Tamási Áron szerint egy farsangon már megbicskázták Csíkszentmihályon. Molnár Vilmos elbeszélésében nem esik különösebb baja, csupán lóvá teszi, alaposan átveri, megszívatja egy helyi ember, amivel egy időre ismét elveszi a kedvét a vidék látogatásától. Amikor végére érünk az elbeszéléseknek, kiderül, hogy az Író remek, sommás zárómondatokat is produkál, itt például ezt: „Az ördög ugyan nem bír a csíkiakkal, de mikor csak teheti, beleköp a levesükbe.” Ebben az egyetlen mondatban tükröződik vissza mindaz a monumentalitás és metafizikai tágasság, amit a Szerző egybefog szövegeiben. Ugyanis módfelett különös dolgok is megtörténnek az elbeszélésekben. Az öngyilkos kisasszony hullájában a Föld közepén át érkezett marslakóknak nem sikerül idejekorán rendezni soraikat, erősebbnek bizonyult tőlük a sírból életre keltett nő hiúsága, ennélfogva nem is sikerül megvalósítaniuk céljukat, amihez ilyen különös utat választottak, beavatkozásuk elmaradása miatt pedig fölrobban az atomreaktor, amivel az emberiség környéken lakó része önhibájából eredményesen megsemmisül. Aztán az idő se úgy múlik ebben az elbeszélt világban, miként azt mondjuk egy időmérő szerkezet birtokában elvárnánk tőle. Bár Csíkban egy mihaszna vekkerrel egy egész falut föl lehetett szabadítani, csak kellett hozzá egy furfangos nagymama, meg egy habókos öregasszony. Megy egy szakasz orosz katona. Ám vissza az időhöz, ami olykor elakad valamiben, ilyenkor akár két napig is dél van, és ha ez mondjuk szerdán délben következik be, amikor újra beindul az idő, máris péntek dél lesz. „A csütörtök közben odalett valahova. Beadta a kulcsot, kipurcant egészen. Csütörtököt mondott igazán. Úgyis mindig olyan elmosódott volt. Olyan kelletlen, olyan semmilyen. Olyan senene. Várható volt, hogy egyszer végleg eltűnik. Dél felé szokott elakadni az idő máskor is. Csütörtökönként főleg. Mire felér a tetőre, a megerőltetéstől elpilled. Olykor szinte elalél. Megöregedett, megfáradt erősen. Nehezen bükken át a tizenkettőn. Hozzá még bogra is futott a vége! Folyton beleakad valamibe. Alig akar letekeredni.” Ám nem csupán a metafizika okoz komoly meglepetéseket Molnár Vilmos elbeszéléseiben, hanem a hely és a kor realitása. Képzeljük csak el például Blénesi úr meghökkenését, amikor elolvasta a fölszólítást, hogy haladéktalanul és visszamenőleg is tegyen eleget tejbeszolgáltatási kötelezettségeinek, noha amióta visszavonult vasúti főinspektori állásából, kizárólag angóranyulakat tenyésztett. Azt a kálváriát ne is említsük, ami árán sikerült megszabadulnia a nyúlfejés kötelezettsége alól.


64

Vár Ucca Műhely 44.

Ilyen, és hasonló csavaros, a logikát történésekben és nyelvben egyaránt megbukfenceztető elbeszéléseket jegyez le az Író, amelyeket három, egyébként jelöletlen ciklusba sorol a Szerző. Az elsőben a jelenről, a másodikban a múltról, a harmadikban pedig a képzeletről szól az Elbeszélő, azzal, hogy a középső ciklust az életrevaló nagymama alakja fogja össze, akinek emlékezetes módszere volt a giliszták kiűzésére a gyermek szervezetéből, az elsőben a megjelenített hely tűnik egységesnek, az utolsót pedig a fantázia határtalansága és a sziporkázó nyelv varázsa jellemzi. A három tematikus szintet az Elbeszélő fordulatokban gazdag észjárása, székely humora és sajátos nyelvi megoldásai kapcsolják egymáshoz, és teremtenek abszurd, bizarr, groteszk, végtére pedig játékos világot. Az Erdélyben és a Vajdaságban alkotó írók szövegeivel kapcsolatosan nem egyszer hallottam már, hogy az előbbieket a sajátos kifejezésekben bővelkedő tájnyelv, az utóbbiakat pedig a gyakori szlavizmus folytán nehéz, vagy nehezebb megérteni, mint a Magyarországon született szerzők írásait. Nekem ilyen gondom soha nem akadt, az utóbbiakkal nyilvánvalóan azért nem, mert magam is szerb és horvát nyelvi környezetben élek, ami nem csupán a szókészletre van kihatással, hanem a nyelv logikai síkjára is. A székely logikát, a mondatfűzést, a tájnyelvi elemeket viszont csemegeként habzsolom. Elképzelni se tudom, hogy ha valaki ezekben az írásokban számára ismeretlen kifejezésre bukkan – mert bukkan –, a szövegkörnyezetből ne jönne rá a jelentésére. Különösen, ha olyan Szerző keze alól kerül ki a szöveg, aki remek Elbeszélő és Íróként kiváló. (Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban. Csíkszereda, Bookart Kiadó, 2013) Fekete J. József „Ne tudd meg, mi az.” Azt olvastam valahol, hogy György Attila a Bestiarum siculorum kötetében huszonnégy székely állatot ír le. Hát kérem, az állat ezen a helyen igencsak tág gyűjtőfogalomként értendő, ugyanis a szerző bestiáriumában több az emberi tulajdonság, a jellemkép, a szólás, a képzelt lény, mint a valós állat. Viszont, ha állatról esik szó a huszonnégy rövid följegyzés valamelyikében, az bizony kiharcolta helyét a többiek között, ilyen például a medve, amely semmi esetre sem játék. Miként az asszony nem ember, a sör nem ital a székely mondásban. György Attila megnyugtatja olvasóját, hogy ez a két utóbbi állítás nem állja meg a helyét, túloz a székely képzelőerő, meg a nyelv, amelyben az ember kizárólag férfit jelent, viszont az első megállapítást illik komolyan venni. Az Ursus ursus nonludens a székely világ olyan tartozéka, mint a szilvapálinka és a szalonna, és olykor kinyuvasztja a derék székelyt, ami fordított módon is elő szokott fordulni,


65 de akkor sem játékból és nem ellenségeskedésből, hanem az ellenfél iránti szembeszegülésből. Vagy a medve eszi meg a székelyt, vagy a székely a medvét, ami gyakoribb eset, és persze az étellel se játszik komoly ember. A nemjátékos medve, miként György Attila képzeletszüleményeinek mindegyike, alakváltó teremtmény, leginkább ember alakú verzióban is előfordul: „A székely nemjátékos medve megtalálható este tizenegy után a helyi kocsmákban is, ilyenkor rendszerint kiszolgált jégkorongosnak, vagy fehérgalléros maffiózónak álcázza magát, aki szelíd ismerkedésként megkérdezi a gyanútlan turistától: ’Há’ tekenyőt a belednek hoztál-e?’ És ilyenkor jó, ha hozott, mert hogy kiontják, az biztos. Mondom: ez nem a játékos medve.” Lakhelyüket tekintve a székely bestiáriumba (a műfaj megnevezése bestiarum és bestiariumként egyaránt közszájon forog) felvett teremtmények meglepő gyakorisággal fordulnak elő kocsmák, és egyéb lajbitépők és becsületsüllyesztők táján, de nem ritkák a családi fészekben, a lakás zugaiban, és egyáltalán: a székely ember nyelvén. Vagy szájában, ahonnét neve kimondatik, a bestia megidéztetik. A nyelv, a beszéd ugyanis az, ami előhívja az idézés nélkül tétlenségre kárhoztatott teremtményeket lappangásuk odújából. A nyelv, hiszen valós létterük a nyelv, nem pedig a képzelet. E tekintetben távolodik el György Attila könyve korunk talán legnépszerűbb bestiáriumától, Jorge Luis Borges A képzelt lények könyvétől, Láng Zsolt méltán becsült Bestiarium Transsílvaniae trilógiájától pedig abban, hogy epikus keret helyett lexikonokra jellemző szócikkeket alkot kedvenc alakjairól. Két dologban viszont messze jár az enciklopédikus fegyelemtől: minden sorában személyesen is jelen van, vagy mint alanyi költő vagy első személyű elbeszélő, illetve, ahol lehet, anekdotákat, szólásokat illeszt be a szócikkekbe, és ha egy harmadik tényezőről is beszélhetünk, ismeretterjesztő szándékát a szórakoztatás, vagy egyenesen a röhögtetés igénye táplálja. György Attila eleve a nyelvből bontja ki az éjszaka homályát, kocsmák és urbánus terek közösségi helyeit, a közbeszéd zugait benépesítő teremtmények képét, élesen elkülönítve azok leírását a folkloristák, néprajzkutatók, humán antropológusok definícióitól, jelezvén, hogy bestiáriuma irodalom, nem pedig tudomány. Viszont a nyelvészet, etnográfia és antropológia kapcsolódása mentén megjelenik Sántha Attila neve, mint olyan szakértőé, akit a székelységet foglalkoztató témakörökben bátran és eredménnyel kérdezhet e Bestiárumon fellelkesült olvasó. Legkevésbé se lepődnék meg, ha a Bestiarum siculorum következő kötetében valami kacifántos név alatt e kiváló tudós szerző alakja is megjelenne. A névadás egyébként káprázatos ebben a könyvben, a huszonnégy faj megnevezése a Bubo Bubo Cupropenistől, vagyis a rézfaszú bagolytól a Clades saggitis disgustibusig, avagy a miacsemeristennyiláig terjed, közben olyan remekekkel, mint a Felis bibaculus hungarosiculus (szeszmacska),


66

Vár Ucca Műhely 44.

Ranae hamoensis (non gonorrheica) (kankós béka), Meretricula pitzipoantis balcanicus (picipanka), Maritus contendo seclericus (székely mintaférj) stb. Bár az edzett görény (Mustela putorius durus), vagy a partianimál (Animalus oblactementumis) se kutya, márpedig azért, mert közük sincs a kutyanemzetséghez. A nyelvből teremtett lények, képzeletbeliek, valósak és allegorikusak őseleme és léttere a nyelv, ami György Attila bölcsője is. Ott mozog a székelyek nyelvjárásában, de nem forgatja föl annak mélyrétegeit, hanem a mai köznyelvhez idomult ejtési alakzatokat használ, csupán jelezvén a nyelvhasználat elkülönböződését az anyaországi irodalmi nyelvtől, néhol nyomatékosítva, hogy a megértéshez inkább más szót kellene alkalmazni, ugyanakkor ezzel az archaizáló, tájnyelvi ejtést megőrző nyelvet az internet és mobiltelefónia hozta nyelvi találmányokkal, a fonetikus ejtést követő írásmóddal, saját neologizmusokkal stb. elegyíti. Ennél fogva a különböző rozsomákok, rekegők, részeges disznyók, székely szekérutánfutók, nádi bikák, nagyorrú bolhák, fába szorult férgek egyszerre a múlt és a jelen vitális lényeiként jelennek meg a rövid, frappáns és szellemes írásokban. György Attila könyvét nagyon lehet szeretni, mint számos Székelyföldön született szerzőét, akik sajátos humorral vállalják magukat. Írásaiban viszont benne van Trianon, a környezetet körülvevő többségi nép, saját nemzeti mivoltának elemző, szerető és önironikus, tehát kritikus elfogadása. Fölemeled a könyvet, és könnyűnek találtatik. Elolvasod, és kevésnek tűnik. Mint egy Rejtő-regény, amit suhancként vihogva olvastam, és csak ki tudja, melyik olvasata során nyíltam meg előtte, és hatolt át tudatomba a pofonok, késelések, lovagias gesztusok képzelt világát szabályozó örök törvényszerűségek, morális követelmények, az élet kíméletlen tapasztalatait földolgozó történetek. Hasonló módon könnyű György Attila könyve is. Először azért olvastam el, mert sodort megjelenítő leírása, másodszor, hogy élvezhessem elbeszélő nyelvét, harmadszor meg azért, mert nyomatékosítanom kellett magamban, hogy az edzett görény és többi társa nem csupán egy vékonyka könyv keménytáblái közé szorítva él, és nem csupán Csík, Gyergyó, a Kászonok, a Székelyföld teremtményei, hanem a magyar végeken mindenütt találkozunk velük. A székelyek talán kissé indulatosabban viselkednek, ha valamelyik bestiával szemben megfelelő eszköznek mutatkozik a székely lázmérő (a bicska), de a magukban lakó bestia kordában tartására is van eszközük. Meg mindezek kibeszélésére is. Számomra példaadónak tűnnek egyikben is, másikban is. Aki valóban könnyűnek találja ezt a könyvet, nem ért belőle semmit. A Székelyföld irodalmát csupán kóstolgatva ismerem, ebből eredően úgy vélem, György Attila székely lénypanoptikuma hecc közben fogant,


67 mert ki ne évődne el a rézfaszú bagoly képzete fölött, amiről mellesleg éppen a kötetben név szerint is említett Sántha Attilától olvastam elképesztően alapos antropológiai-nyelvészeti tanulmányt, kit ne ihletnének meg a népcsoportra jellemző emberi karakterek. Az már más székely csavar, hogy mindezt a humor révén teszi olvasója elé, ami bizony nem kevés bátorságra utal. Hát, hogy a nekifutásból olyan gyűjtemény kerekedett, hogy a Kárpát-medence magyarjai zokogva vihoghatnak rajta, talán az isteni sugallat – ne tudd meg, mi az! – műve, amelynek leírását talán a Bestiárum folytatásában olvashatjuk. (György Attila: Bestiarum siculorum. Könczey Elemér rajzaival. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2013) Fekete J. József Árkádia homályló ege alatt „Olyan ez a Matyikó-kötet, a Takarónk a csillagos ég (a költő önversei), mint egy szélesen és hosszan kiterített keresztrejtvény. Amit meg kell fejteni. A vízszintes és függőleges négyzetsorokból, négyszöglécekből ös�szerakott négyzetrács-hálólap (mint a lepkeszárny púdertollazata alatti mikrolécszárnycsont-váz) minden celláját ki kell tölteni, hogy a megfejtett jelentéssorokból, a kérdések igazolt válaszaiból kiragyogjon végül a megfejtés, a pontos válasz. Egy betű sem hagyható ki, mert különben a rács foghíjasan tátog, mint egy öreg béres nyitott szája a koporsóban” – írja a magyar irodalom élő klasszikusa, Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő a verseskötet bevezetőjében. Mit lehet ezek után mondani a Siófokon élő alkotó költészetéről? Ilyen hajszál- és atomóra pontosságú esszenciát és jellemzést olvasva van-e, lehet-e merszünk megszólalni, hogy összefoglaljuk Matyikó Sebestyén József második verseskönyvének miniatürizált lényegét? Helyzetünket megkönnyíti, hogy a költő-irodalomtörténész legalább annyira balatonfüredi, mint siófoki. Önálló, más műfajú köteteinek csaknem a fele Füredhez kötődik (kismonográfia Keresztury Dezsőről és Zákonyi Ferencről; Balatonfüred a magyar irodalomban két vaskos kötete), amiért a város kulturális nagykövete lett, s megkapta Veszprém megye Pro Comitatu-díját is. S nekem – mindezeken túl – gyerekkori pajtásom, együtt nőttünk fel a siófoki parton („A tóra hull, néma vakolat. / Karinthy és Salamon Béla / árnya ott sétál a Batthyány utcán / az emléktábla alatt, üres virradóra” – Rejtő Jenő emlékének), a budapesti vasútvonal és a régi balatoni főút szomszédságában, a mellettük elterülő fenyvessorban és a zöldellő, sárgálló, mocsaras nádasban, amely romantikus bolyongások paradicsoma volt. Matyikó első verseskötete 1995-ben valószínűleg ezért kapta a Nádasok zsoltára címet.


68

Vár Ucca Műhely 44.

A költő, etnográfus, könyvtáros, hely- és irodalomtörténész huszonkét éven keresztül igazgatta a siófoki Kálmán Imre Múzeumot, helyet adva számos Veszprém megyei irodalmi programnak és képzőművészeti rendezvénynek. Emlékezetes, országos figyelmet kiváltó tárlatok fűződnek a nevéhez. A Takarónk a csillagos ég lapjain talán nincs olyan verse, amelyet ne ajánlana valakinek. Közismert és magánemberek a kiválasztottak. Holló László, Przudzik József, Schéner Mihály, Varga Hajdu István, Csiszár Elek, Horváth János, Tarczy Péter képzőművészek, Kaiser László, Karafiáth Orsolya, Németh István Péter költők, a világhírű Varga Imre szobrászművész („Öblöd ívén versek, szobrok karjai, / s a tükörtáblán Csodafiúszarvas-törvény. / Fehér felhőkkel szép mellű dombjait emelve / néz a Bakony”; Sinka István, Fekete István, Együd Árpád koreográfus („földutak horhosain át / lábak táncába rejtezem”; Vig Margit hegedűművész („A gyönyörű kéz és test / karja, lába, / öle az időtlen vágynak”; Keresztury Dezső („E koppanó dióval ébredő / század pincefalán / a legtisztább magyar írás”; László Gyula régészprofesszor („Rozsdás fű között a fényesség pora, / avar-kagán székének bronz-virágai. / Dallal gyöngyözött madár száll az égre, / megnyúlnak felhős szárnyai”; Papp Árpád költő, műfordító („A vér szökőkútja végtelen, / temető-csontok közt a múzsa // A kimondott szó: por és hamu, / hogyha együtt leszünk ott fenn, / újra emlékezünk / koccintva / a tűzvirágos, lángsarkantyús / felhőkön túli égre.” S a kiválasztottak között ott van a két klasszikus, Takáts Gyula és Pilinszky János is. A nevek egyértelműen jelzik Matyikó értékvilágának meghatározó komponenseit. S mindenekelőtt arról győznek meg, hogy nem szakmányban írja verseit. Vár, érlel, meditál, kijelöl, választ, következtet, keretbe foglal. A négy ciklusra való tagolás ennek az alkotói attitűdnek az igazolása. A kötet első blokkjában egy szemérmes költő szólal meg. Mondhatnám azt is, hogy intelligens, művelt, mértéktartó, aki tudatosan nem gerjeszt indulatokat, hullámokat nosztalgiái és vágyódásai köré. Nem üvölt, nem rikoltozik fennhangon, hogy észrevegyék. Partnernek tekinti olvasóit. Eszébe nem jut, hogy gyűlölködjön, átkozódjon. Elég, ha csak ennyit ír le: „Ez az ország / kitaszított álom, / hűlő halál-ábránd / álom vitorlákon.” (Nagyvárosi maszk). Értékítéleteibe, megközelítéseibe nem rámenősen, tolakodóan avat be bennünket, nem tukmálja ránk mondanivalóját. Mert az nem költészet, hanem röpirat. Hisz a jóhiszemű „áthallásokban”, tudja, hogy amit közöl velünk, azok rejtélyes csapdák és félreérthető utalások nélkül is célba érnek. Finom hangolásai zenekari hangzássá tágulnak. Matyikó ügyel az arányokra. A Takarónk a csillagos ég darabjaiban évezredeket, évszázadokat lapoz át a költő („Évezredek óta forog a korong”), már-már lírai, régészeti feltárás részesei lehetünk, anélkül, hogy a költő elmerülne önnön bűvöletében. Nem ír gyönyörű, dallamos verseket, csak igazakat, amiknek


69 racionális és mérhető határaik vannak, formában, tartalomban, szellemiségben egyaránt. Mintha egy elektrokardiogram normális, periodikus görbéjét látnánk a monitoron. Nincsenek kiugrások, szélsőséges végpontok. Eszmevilága józan, higgadt és kritikus, de mentes a divatos ziláltságtól, a mesterséges káoszkeltéstől, a zavaros képektől. Miközben transzcendens eszközökkel a pannon világot reprodukálja költeményeiben („Bronzszínű nyár naponta / Árkádiából Pannóniába csábít, / akár a régi költők szárnya, / rajzolva az ég kék vitorláit”), egyetemessé emelkedik hitével és szakráliságával. De kerüli a pózokat, a hivalkodó passzusokat. Vágyódásai a természetből, az őserőből fakadnak. Versei a történelem, a táj szerves egységei és sűrítményei, fókuszukban a múlttal, a feledéssel („Zsákokban a múlt / és kukákban a feledés” – Az útvonal), a lelketlenséggel és a gyarlósággal hadakozó költő áll. Nincs olyan költeménye, amelynek legalább egy sora ne szegülne szembe a múlandósággal, a fizikai megsemmisüléssel. Matyikónál ez az ellenreakció persze nem a biológiai élet elvesztését jelenti. Az értékek eldobását, kiirtását, pusztítását, hagyományaink és kultúránk tudatos lerombolását és leminősítését látva csendesen perlekedik. Int és jelez, visszatekint, és ezzel egyidejűleg röstelkedve szemlélődik a mában: („Fejfák, keresztek és faragott kapuk, / prédikátorok véréből épült hadiút”); („Miként egy ősi ünnepen, / ahol a mindenség is egy velem, / időtlen vizekbe mártózom…”). S ha már végképp nincs kapaszkodó, vigasznak, erkölcsi támasznak ott van Tóth Árpád szemüvege: („Őrzöm üzeneted, amit rám hagyott / egy villanó égi fény Árkádiában”) A költőnek nincsenek direkt módon megfogalmazott csalhatatlan kijelentései, a lelkes, a nemzeti indulatoktól túlfűtött dilettánsok sokat tanulhatnának ebből az esztétikai megfontolásból. A már említett „elmúlásszféra” teleportációja, áthelyezése a gondolatokból a szavakba, szintén jó példa a művészi szintű ábrázolásra: („Vonat kattog reggelente. / Zakatoló hangjegyek / máglyáján a kigyulladt test: / keresztem ez s kereszted, / porzó hóban heverésző / mocsári-vas egyenlet. / Hullámzó mezőn / sírok a bóják” – Szent Mihály lova). Matyikó habitusa, erkölcsi felfogása („Jó volna végül is összerakni / Mózes darabokra tört kőtábláit!” – Madách ünnepén) és mozgástere a szóba került ajánlásokhoz társított versekben kristályosodik ki leginkább. Persze ő sem feddhetetlen. Ironikusan ezt így vallja be: („Vándorol és mindig köhög egy költő, / eszmék oltárán folyton felveszi maszkjait” – Szülőföldön hontalanul) A misztikus, követhető „vándorlás” nála elvitathatatlan hűségéről tanúskodik. Debrecen, egyetemi tanulmányainak egyik városa, „hová késve került”, fel-felbukkan a kötet soraiban: („A vendégszobából / az udvarra látni, / a kertek alól / lángol a beton… / Poros ecetfák, / ájuló hőség / keresztül-kasul. / Kifut / a vonat a Nagyállomásról, / akár az idő / évszakok / nélkül. / Álmos az / alkonyati város!” – Debreceni este); („Lakásom titka a csönd-magány. / Debrecenből Holló kincseit / vonaton hoztam, mint akár / Jan Matejkó


70

Vár Ucca Műhely 44.

ősöm azt a ládát / bújdokolva határokon át, / mibe rejtették imakönyveit” – Oda-túlra). Ugyanilyen meghittséggel idézi fel irodalmi „halottait”, akiknek életműve, mint a vulkáni kőzetek, kikezdhetetlen pillérek költészetében, alkotói és emberi mentalitásában. Körképünk nem lehet teljes, de egy-egy öröklétbe merevedő arc kiemelhető a rangos sorból. A bölcs és balgatag ős, Veres Péter homlokára húzott kalappal, kezében könyvvel „Gyúlékony álmok örökföldjéről” lép elénk (Veres Péterrel a Balaton körül, 1967). Sinka István emléke, egykori nyers ereje, delejes lüktetése elsüllyedt az időben, de a művek „elcsukva” is élnek: („A sörét-szavú szél / fölszárítva szövi a csöndet, / a sziksós-legelőt, szövi a csodát” – Az égen hold ballag át); Fekete István népszerű regényei elillanó gyermekkorunkra emlékeztetnek („Lepkék szivárványain röpül a nyár, / virágagancsos bodzafeszület, / megkoronázza töviseivel a bánat” // Gölle: a szavaid guruló ezüstje ragyog / a röggé kövesedett berki csónakok / nyíló barázdáiban, remélve, hogy kapok / szívetekben egy virrasztó padot…”) A béke, a nyugalom, és a jó közérzet utáni olthatatlan vágyakozás talán emitt, A gyermekkori kert című versében manifesztálódik legerőteljesebben, megőrizve a költő rezignáltságát („Nem menekülök, véghetetlen hazautazás. / Várom a révészt, ahogy csörren az obulus. / Ebben a pocsék égderűben / a rejtő csillagokra látok” – Európa felé) és homályló pesszimizmusát, amely aztán a Takáts Gyula búcsúztatására született költeményben válik egyértelművé: („A lélek rianásain / A halhatatlan évek aszúsodnak, / Az egyre feketébb lilák. / Az utakon már a köd razziázik. / Szervezi hatalmát a tél” – Búcsú). A költő képtelen lemondani az emlékekről: („Az idők mélyén / emlékek arénája harsog / legyőzhetetlenül” – A delphoi kocsihajtó); („Az évek bámulnak az ablakból, / kegyelem és börtön” – Szólít a táj); („Ki fejti meg a megszárnyalt időt / a fák levelein e-mailbe vázolt ablakokat?! / Őseink üzenetét? Fadobozba rejtett titkaink?!” – Hamu és gyémánt). A saját és a közösen átélt emlékek folyamatosan cserélődnek a kötetben, ösztönös cezúra ez, de nem töri meg a verssorok és a versszakok ritmusát. A kompozíciók egészével egységet alkotó hasonlatai – az idézetekből kitűnik – filozófiai ihletésűek, a versolvasó vizuális látásmódját igénylik. Matyikó Sebestyén József hívő ember, ám nem tartozik a fohászkodók, rimánkodók és szenteskedők közé, nyakában nem lóg az inge vagy a pulóvere elé „kényszerített” méretes fa- vagy bőrkereszt. Hite intellektuális, az ő költői aspektusából nézve Isten bennünk van, és ott van a természet csodájában. A nagy és megfejthetetlen Programban, melyet újra és újra meglékel, vagy önzőn kisajátít az Ember („A hitet nyelvünkből kitépték, / akár apáink kerítését, / a cöveket, a leírt álmot, / a kollektívvá züllesztett világot” – József, az ács és fiai). A balatonföldvári Przudzik Józsefnek ajánlott Krisztus képíró halásza című vers világossá teszi a költő morális álláspontját: („vasbeton-ravatalon / egy összeomlott világ // Semmi háló, egy nem létező térben / bölcsőnk rothadása. Körülhatárolt, besüppedt a


71 zászló: / a fényesség jeltelen sírja. / Talán későre jár. / Az Olajfák hegyén / ezüst-opálszín / egek árbocain / vért virágzik a freskó”). A földvári művész pályatársát, a siófoki Csiszár Eleket prózában méltatja: („A sáros, kátyus-dobatós mellékutak szélére sodort, a túlélésért küszködő figuráival, az örök plató-emberekkel, akiknek nem jut hely a vezető-fülke kellemes melegében… Csiszár Elek alkotásaira mindennapjaink történései úgy nehezednek, mint azok a súlyos felhők, amelyeknek ólmos szürkeségébe belefúródik a felszálló repülőgép, s ha azon áttöri magát, fölér a fénybe, a távoli kék világba.”) A kötetben egymás mellé kerültek a már elhunyt Schéner Mihály és a Kaposváron alkotó Horváth János nevével jelzett költemények. Matyikó lírailag elgyöngül ezekben a versekben, rajta kapjuk, amint magára ölti a két művész virtuális palástját, és útra indul velük a „körtekirályok” erdejében és a „messzi mesék templomában”. Ebben a két opusban nem takarékoskodik a könnyedebb szavakkal, sőt, fokozza lendületüket, de jelzői, szóösszetételei ezúttal sem torlódnak, halmozódnak feleslegesen: („Előtted, Mester, zöld lombsátor inda, / méhes döng ott fenn, az ég csillagozza, / árva a templom, már rég nincs papja, / az éjszaka rálép a csillagokra. / Körtekirályok, tündéri körték, / akik a hajnalt is körbe ülték, / nyársat húzni az erdőre mentek, / betyárlátta fák feltörik a csöndet” – A bábonyi kertben); („A tetőtlen mezőkön a mindenség / temploma is fázik – / kinyitja az Isten / égi vitorláit, / amikor az őszön / halálos magosba / csillagtalan éjjel / néz a csillagokra…” – Az örökkévaló játékai titok-mély dobozban). Fehér karácsony című verse idilli hangulatú címével azonban csak elsőre juttatja eszünkbe Irving Berlin megunhatatlan dalát, aztán bennünk is feltör a fájdalom, rian, hasad a lélek, jégtáblaként szakadnak ki belőlünk veszteségeink: („Úgy nézek végig a tavon, / mint a gyermekkor söpört / padlásain, / a koporsós kálvárián. / Kuvaszfehér határ, / akár kazlakon a kucsma. // A rettegés sötét madarai repülnek / más égtáj mennyboltja felé. / Sok fehér karing a szemöldökfákon. / Édesapámat utoljára látom, / kegyetlen fekete karácsony!”) Matyikó veszteségei között ott van Jézus is. Az Izraeli képeslapok versszakai nemcsak egy utazás élményeit tükrözik, hanem az időtlenség lenyomatai is egyben: („Jézus lábnyomán, itt és most / Jeruzsálem fénye játszik – / mindannyiunkban a Via Dolorosa / és a hóhér bárdja világít”; („Arany amforából tölt olajat a Jézus – / látta fényesség porába visszahangzó tó. / Genezáret, rozsdás nádasok árnya / szólít, látja ragyogni arcomat” – Efrat, itt él veled). A kötet ötödik, elkülönülő ciklusa apokrif imák és andocsi (Somogy megyei község) búcsúénekek gyűjteménye. A költő útbaigazító gondolatai tanári precizitással összefoglalják a valamivel több, mint negyedszáz oldal üzenetét, históriáját. „A népi imákat sohasem mondották templomban, nyilvánosan, de megmaradtak egyéni és családi ’használatban’, szájról szájra örökítve keletkeztek variánsai. A néphagyományok tükör-


72

Vár Ucca Műhely 44.

cserepei ezek, amelyek gyermekkoromban, a szűkebb családi körben még elevenen éltek… Úgy gondolom, hogy mindannyiunk közös örökségét jelentik e szövegek, amelyek a vallási minősítést éppúgy megkapták használat által, otthoni imádkozóiktól, mint a hivatalos egyház imádságai.” Az imák és búcsúénekek mintha egy elhagyatott és dohos, az enyészet összes változatát magában foglaló falusi templomba vezetnék a 21. század olvasóját, ahol viszolyogtató a csend, halálszagot és bomlást lehelnek a penészes, töredezett vakolatú falak, és szentek komor, megrovó tekintete égeti bőrünket. A naiv, jámbor hit vetületeiről és lélegzetvételeiről mesél Matyikó ritkaságszámba menő gyűjtése. Félelmek és babonák, szenvedések és csodavárások, hálálkodások és örök remények, látomások és jelenések, megbánások és önostorozások, sóhajok és tisztítótüzek kántálva töltik meg az élet ünnepeit és hétköznapjait. A mostani kötet megjelenését irgalmatlanul hosszú időszak előzte meg. A Nádasok zsoltára szerzője nem versekben, hanem más műfajokban kereste az igazságot, a megfoghatatlan létezés értelmét. A francia André Gide kedvelné Matyikó Sebestyén Józsefet. „Nem szeretem azokat, akik azt hiszik, hogy megtalálták az igazságot. Azokat szeretem, akik keresik az igazságot” – írta Gide. A Takarónk a csillagos ég kétségtelenül ennek az illúziótlan, garantált törekvésnek a produktuma. A Kaiser László költőnek, könyvkiadónak ajánlott Vasra vert fohász című vers kezdő négy sora mindenképpen a költői szándék, a költői kontinuitás burkolt kinyilatkoztatása: („Gyanútlanul a mennyországban, / ebben a vasra vert szélfútta hazában, / üveges szemekkel szántani-vetni / születni, élni, halni. Menni.”) (Matyikó Sebestyén József: Takarónk a csillagos ég. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013) Kellei György


Matyikó Sebestyén József

Ha dérfútt fejjel is

Cseh Tamásnak túlra

A számítógép néma marad a feszület és totem alatt március napja te vagy az ünnep és szabadság, te vagy. amikor itt aludtál megosztva az álmod velünk Antoine, Desire és Irén a mindenség csókja velünk – a talponálló az utcasarkon vörösbor pillanat mit láttál te mákos hullaház-Világos balatoni sör marad… Itt van a cinterem akár egy játékterem az életem a jég vitorlázik üres, boros-vörös üveg… Nézz rám és írd újra az évet minden év Szilveszterén – Szent János te látomásos ülsz a világ peremén fázom és égek: Deák Ferenc tér arctalan év ez minden takarva a semmi zenéket.


74

Vár Ucca Műhely 44. Fehér bottal micsoda banda mindenki fején megül a sapka a svájci süveg: mondd mi a játék mit ér neked? Tudom, hogy miből lesz egy ország kupleráj emlékmű lehetsz Káin – mostohagyerek, vásott Európa

Krúdy siófoki platánjai

Tóth-Baranyi Antalnak

Gyula Bátyám! Mi itthon vagyunk! Podolintól Nyíregyházán át Siófokig, habár néma batár a kerekes futó úttalan utakon is határokat keres: a légüres tér, mint sűrű gyász, törékeny és üres hanglemez. Készülődik, a táj is fogoly, a néma parton kivetett halak szelíd halpénzei gyűlnek a ház tetején átlátok; mennyég virradat – Füredig, ott túl a lengő Anna-bálon csók-csatákon, mint néma árnyék követ. Képeslapok, ahol a kecskéző tó oltalmat keres nincs már más, mint néma tó Podolintól Siófokig, habár a kerekes futó úttalan utakon is határokat keres: a légüres tér, mint sűrű gyász, törékeny és üres.


75

Az égen hold ballag át

Sinka István emlékének

…sírok, sírok, sírván sírok derekam a sárba loccsan, sötét szalmán, sötét ország kitépem a kapufélfát! Bagoly sikoltoz az elhagyott tanyán a kísértetek némasága ujjal tapintom az éjszakát lassan visszatér őseim árnya a bokrok alatt patadübögés, koponyacsontok szemgödreiből csalt fény begyűjtött postaládák üdvözlőlapjai: a tőzsdére vitt-hazában hol dús volt a fű, legelője kövér a zöld fű-körökön a legelőn nem UFO, de csiperke gomba most csönd, barna éjfél s hó halál, vadvizeken, homokban-gazban a riadalmak vadlibái elröpültek a csizmára írott első sor eszterlánci cérna ördögcérna lánc egy nép ősi gyökérzetén szálljon alá táncolókkal a fekete palotába… Földön túli jégvirágok hat ujjal született táltos véreb emlékű nádasok messzi néma halotti tor kalapos vén juhászbölcsek betyár-ködökben körötted darazsak dongják körül a szétvetett lábú menyasszony-fehér gyümölcsfákat a kardok, bibliák


76

Vár Ucca Műhely 44. csorbult ekék miként – játszva táncol a nád a sörét-szavú szél fölszárítva szövi a csöndet a sziksós-legelőt szövi a csodát istentudja melyik csillagon beteljesül. Sikerül végre: világgá táncolni megmutatni íjjá feszülve újra lenni kiröpülni és soha ölni Isten mosolyát megcsókolni – anyánk lábán a balladát!?

Nagyvárosi maszk Ez az ország kitaszított álom, hűlő halál-ábránd álom vitorlákon. A mennyország halálos, poroszló – templomok, temetők álmán oszt az osztó… Szerte lopott álmok venyige mezőkön – rozsdás gyalázkák elfeledett őszön Elfeledett arcom magnéziumfényben álom foglalatban jobbján ül az Isten!


Éltető Erzsébet

Novum Forum Siculorum Azelőtt zöldségeskertek laktak a marosvásárhelyi Kövesdombon. Azt hallottam, hogy akkoriban még minden szürkületkor salátalevelekbe csavarták az elhasznált nappalokat, amiket aztán az álmatlanok egész éjszaka holdmázzal kikent üstben forgattak, hogy másnapra friss hajtásokat hozzon a hajnal. Amikor eljött az új reggel, a paradicsomtündérek kiültek a kapuk alá, s harmattól vizes aranyhajukat az égig kontyolták. Az én nagyanyám is közülük való volt, csak neki sosem volt kedve hajat kontyolni, inkább csak hagyta, hogy hajának gubancait szemébe fújja a szél. Talán emiatt nem vette észre, hogy mire felnőtt, addigra a nappalok használhatatlanná váltak. Az álmatlanok ágyat vetettek egy más vidéken, a nyári lepkék végtelen vándorútra keltek. Tömbházak, szürke téglából egyenesre kiszabott tömbházak költöztek a marosvásárhelyi Kövesdombra. Ha tehettem volna, a Rózsák terén jövök inkább világra, ahol csak templomok hajtanak ki a kövezetből. Ott születtem volna, az egyik márvánnyal díszített lépcsőházban, az üvegfestményre születtem volna, vagy a Tükörteremben saját alakmásomként, vagy a zöld oszlopokra felkúszva, mint nagyanyám, amikor paradicsompalánta volt. Úgy születtem volna. De ehelyett agyonmosott lepedőn, fertőtlenítő szagban, idegen nyelven kellett álomba zuhanni véznán és kimerülten, altatódal nélkül. Így feküdtem néhány hétig, mire hazakerültem nagyanyámékhoz, ahol két évig laktunk. Akkortól fogva hiába próbáltak álomba ringatni, nem volt kedvem lehunyni a szememet. Még két év múlva, ’90-ben sem tudtam, mert a körülöttünk ólálkodó Fekete március kiságyam fölé hajolva mindvégig ébren tartott ahelyett, hogy inkább elringatott volna… Halványan emlékszem, ahogy nagyanyám behúzta a sötétítőfüggönyöket minden szobában, azt gondolta, hogy az utca fájdalma nem tud behatolni az eltakart ablaküvegen, s a vasvillák sem szúrhatják át az egykori zöldségeskertek betonfalait. Akik elmenekültek, azok talán nyugodtan alszanak a mai napig, s azzal nyugtatják magukat, hogy nem volt más választás. Holott választani mindig lehet mást is, nemcsak azt az egyet. Mert ma már tudom, hogy akinek szemet szúrt Fekete március, az már sosem fogja álomra hajtani a fejét, még akkor sem, ha már a paradicsomföldek alatt fekszik, ahol csak épp azt felejtették el mélyen a fejfába vésni, hogy „békétlenül”. Neki mindössze a feliratban nem lehetett választása, a többiben volt.


78

Vár Ucca Műhely 44.

A miénk a menekülés lett, egyetlen kopott bőrönddel és egy régi román autóval. Állítólag mi nem is menekültünk, csak kicsit nyugatabbra – 600 kilométerrel távolabb – költöztünk, ahol apám szerint magasabban álltak a polcok a Lehetőségek Boltjában, s nemcsak egyféle választásból lehetett kérni. A polcokon szorosan álltak egymás mellett a különböző méretű befőttes üvegekben az apró papírgalacsinokra összegyűrt választások, akárcsak az édességboltban a kimért, színes cukorkák. S mindez teljesen elérhető áron, mondhatni ingyen kapható volt. Kézbe lehetett venni, megszagolni, megkóstolni. Jellegzetes íze és szaga volt például annak a munkásszállónak, ahova először beköltöztünk. Az apró, kocka alakú vas�szekrénykének, ahova minden játékom befért, a téglakemény ágynak, a szálló mögötti friss földnek, ahol apámmal apró kis fehér gombákat szedtünk az esti vacsorához. Majd néhány évvel később az első lakásunkban az első mesekönyvem lapjainak illatára karácsonykor, s még később a tojássárga színű ház kertjében a délutáni uzsonnák ízére… A szobám zöldjében az álmatlan éjszakákra, vagy az első szál cigire a nyitott ablaknál, amit titokban szívtam el. Egy fekete-fehér újságból kivágott portréra, amelyből papírcsónakot hajtogattam azt gondolva, hogy egyszer még kiköthetek szeptember 2-án a Maros partján, majdnem teliholdkor. Büszkén és öntelten lépkednék végig egy bársony szőnyegen a Rózsák terén, úgy, hogy még az esti bárok kristályüvegei is abbahagynák a fülsüketítő csörömpölést, s csupán azért koccintanának, mert visszatértem valahonnan. A kivilágított utcákon végigtáncolnám A hattyúk tavát, aztán szédülten ájulnék az aszfaltra azt kívánva, bár zuhanna rám az egész betonparadicsom, miből végül új hajtásként szökök ki a zöldséglével átitatott kövezetből.


Cs. Pataki Ferenc

Fanni asszony halálára

***

Fifi nénitől – Cs. Pataki Ferenc közbenjárásával még négy éve kapta szerkesztőségünk a fenti aláírást


T. Ágoston László

Egérfogó Bartáékhoz beköltöztek az egerek. Honnét, honnét nem, a fene tudja, de tény, hogy április elején megjelentek a házban és mindent megrágtak, ami az útjukba került. Szidta is Bartáné a polgármestert, mint a bokrot, mert ez a Lajos tavaly is kispórolta a költségvetésből a féregirtást, és tessék, itt az eredménye. Tudod, ki fog legközelebb rá szavazni?... No, hát azért… Ez a lusta macska meg még talán életében se látott egeret. Ha a szájába adnák, akkor is legföljebb kiköpné, nemhogy kipusztítsa őket. Miután mindezt végiggondolta, így szólt a férjéhez, Barta Istvánhoz: – Te, Pista! Emlékszel rá, öreganyád mivel fogta az egereket? – Vannak buta kérdéseid, Jolán – nézett rá kissé furcsán a férfi.– Az egeret mindenki egérfogóval fogja. – Akkor holnap elballagsz édesem a Sanyi boltjába és veszel egy egérfogót. * – Te öltél már embert? – kérdezte hazafelé menet a barátjától a tornazsákját lóbálva Kele Zalán. – Hát persze, naponta kétszer. Reggeli előtt, meg vacsora után. A következő hülye kérdéseddel meg fordulj egyenesen az asszisztensemhez – válaszolta lekicsinylően elhúzva a száját Toma Feri. – Most azt hiszed, hogy valami vadbaromságot kérdeztem, mi? Pedig a dédapám, nevezett Kele Péter, aki 1896-ban született, egyik nap kézhez kapta az érettségi bizonyítványát, másnap meg az egész fiúosztály osztályfőnököstül bevonult katonának. Ovidiust skandálva rohantak az ellenségre, és ölték egymást, mint a vak egerek. – Állítólag fél liter rumot kapott minden baka roham előtt, hogy bátrabbak legyenek. És erre mondják egyes történészek, hogy az volt az utolsó lovagias szabályokkal vívott háború… – Baromság! – állt meg a járda szélén Zalán. – Ha jól megszámolom, az én koromban a dédapám már régen túl volt az első (vagy mit tudom én hányadik) előre megfontolt, szándékos emberölésén. – És még vitézségi vaskeresztet is kapott érte – tette hozzá a barátja. – Így van. Aztán a háború után elvégezte az egyetemet és gépészmérnök úr lett havi kétszáz fixszel, négyszobás szolgálati lakással, csinos feleséggel, három gyerekkel. Meg városi tanácstagsággal. Mióta megfenyegette az a girnyó Zabos Béla, hogy földobja az osztályfőnöküknél a drogos cigiért, többször támadt olyan ötlete, hogy megöli ezt az átkozott barmot, aki tulajdonképpen a barátja volt. Egy óvodába, sőt egy csoportba jártak. Egymás kezéből kapkodták ki a vijjogó tűzol-


81 tóautót. Az általános iskolában nem elég, hogy egy osztályba kerültek, hanem még padtársak is lettek. Egymás füzetéből másolták ki a matek házi feladatot, aztán a szünetben meg összeverekedtek, mert rossz volt az eredmény. Tény, hogy ez a Zabos már akkor is hülye volt a matematikához. Mitől ne lett volna az? Az apja állítólag masszív alkoholista, már többször volt elvonó kúrán, de mindig visszaesik. Az anyja meg? Hát az nem lenne egy rossz csaj, olyan lábai vannak, mint egy görög istennőnek, de hülye. Aki egy ilyen pasas mellett kitart, az csak hülye lehet. No, ennyit az ősökről. Az ő családjuk mindkét oldalról tisztes polgárokra tekinthet vissza, és elvárják, hogy Zalán is azzá fejlődjön. Elnézték ugyan a kisebb csínytevéseit, mondhatni, hogy a jogosítvány nélküli autóvezetésért kirótt büntetést is szinte zokszó nélkül kifizették, de nagyon szépen megkérték, hogy ezzel a bizonyos Béla nevű barátjával lehetőleg ritkítsa a találkozásait. Szentül hitték, hogy minden rossznak ő az okozója. Eleinte ő is hajlott erre az ítéletre, hiszen ez őt fölmentette minden felelősség alól. Aztán rájött, hogy a füves cigi Béla nélkül is földobja az embert, csak nehezebb beszerezni. Nehezebb, de nem lehetetlen. A csajok bugyiját ellopni a tornaterem öltözőjéből, aztán a következő bulin egy-két sör után fölajánlani, hogy visszakaphatja, ha te húzhatod föl rá… Ez jó, rohadt jó, már majdnem király, és egyedül is lehet művelni, csak ésszel kell csinálni. Csakhogy ennek a Bélának semmi se elég jó, ez mindig variál. Ellopja a bugyit, aztán jó pénzért eladja valamelyik ügyetlen balfácánnak, aki nem meri fölvállalni a bugyilopást. Aztán az a hülye gyerek vagy megpróbálja a csajnál beváltani, vagy eladja egy másik hülye gyereknek. És itt kezdődik a gubanc. Mi van akkor, ha a csajnak nem tetszik az a srác, vagy csak egyszerűen nem akar lefeküdni vele? Netán szól az osztályfőnöknek, a Marika néninek, hogy ellopták a bugyiját. Ebből még akár rendőrségi ügy is lehet. Így, érettségi előtt elég kínos lenne a szitu. Ugrik az érettségi, ugrik az egyetemi felvétel… Arról nem is beszélve, hogy az apja azonnal kitagadná. A Béla is tudja ezt. Nem véletlen, hogy a múlt héten odament hozzá az egyik nagyszünetben és a fülébe duruzsolta, hogy kéne neki sürgősen kétszázezer forint. Különben a Dózsa Peti hajlandó tanúsítani, hogy Zalántól veszik a srácok a füves cigit, és a Vári Panni két hete elveszett bugyiját is az ő padjában találta meg a takarítónő. Csoda, ha ezek után az az ember első gondolata, hogyan lehetne kiiktatni ezt a vadbarmot? Végtére is nem nagy dolog az. Azt mondják, az ember húsában olyan könnyen megy a penge, mint a vajban. Ezért alkalmazták a szuronyrohamot is. Akár a vajban… Ha találkozhatna a dédapjával, azzal a bizonyos Kele Péterrel, biztosan elmesélné neki az élményeit. Egyszer őt is elvitték a szülei valahová vidékre, disznóvágásra. Azt is látta, hogyan ölte meg a böllér a disznót. Olyan ügyes volt a pasas, hogy szinte meg se nyikkant a nagydarab koca, csak eldőlt,mint a homokzsák. Tisztára úgy, mint egy homokzsák… És folyt a vére, és hörgött…


82

Vár Ucca Műhely 44.

Azt mondják, az ember az egyetlen, amelyik képes megölni a fajtársait. A többi ragadozó csak akkor öl, ha éhes, de mindig csak a számára kijelölt préda állatot. Abból is csak annyit, hogy elverje az éhségét. A hímek, azok megverekszenek a nőstényekért, de nem ölik meg a vesztest, csak elzavarják. Ez volt az egyik tétele biológiából. Az ember kéjjel öl, és nem az éhség miatt. Mi az, hogy kéjjel? Ezt a szót majd meg kell nézni az értelmező szótárban. És ünnepel a gyilkos háborúk után. Ez meg a történelem. Hülyeség. Mindig csak a királyok, meg a hadvezérek nevét jegyzik föl a történetírók. Utólag, és megrendelésre. De a királyokat nem szokták megölni, csak a közkatonákat. Azok nevét viszont senki se jegyzi föl. A számítógépes játékokban ez sokkal egyszerűbb. Ott csak lőni kell, és elesik a katona, ha eltalálják. Te lősz, a gép variál, a katona elesik, a bomba fölrobban. Aztán ha meguntad, vagy elcseszted, kezdheted elölről az egészet. Ugyanaz a katona áll veled szemben ugyanolyan pozicióban, mint akit már hatvanhatszor lelőttél. – Látod, milyen jó, hogy nekünk már nem kell katonáskodnunk, mint a dédapádnak – mondta az új barát, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban. – Hanem ezt a Béla gyereket nem ártana móresre tanítani. Túl nagy a mellénye. Már az én fülembe is beledúdolta a szövegét arról a bizonyos kétszázezer forintról. Be kellene verni a száját, hogy ne hápogjon. – Megölöm! – villant Zalán szeme, és búcsúzóul összecsapta a tenyerét a másikkal. – Csá, Feri, holnap folytatjuk. Folytatták. Pontosabban nem is ők, hanem Zabos Béla. A nagyszünetben odaballagott az aula egyik oszlopa mellett beszélgető fiúkhoz, és odavakkantott. – No, mizujs? Dohány? – Idő kell hozzá – így Feri. – Mennyi? Határidő van. – Két hét. Oké? – toldotta meg Zalán. – Sok. Max holnapután. Tudod, a rendőr haver türelmetlen… – Elmész ám a jó büdös francba! – ugrott elé Zalán. – Rohadt zsaroló strici… – Vettem… – ugrott hátrább a másik. Akkor az akció indul. Este hatkor várlak a füzesben. Ne késs! A társak szétválasztották őket. Csengettek. Vége volt a nagyszünetnek. No megállj, te szemétláda! – fortyogott magában Toma Feri, aki amúgy az iskola cselgáncs csapatának oszlopos tagja volt. Ott leszek én is, és úgy összegyűrlek, hogy három hétig körbe szaladgálsz, mire szétválasztod a lábaidat. Aki az én barátaimmal kekeckedik, az velem találja szembe magát. Jó, a Zalán se egy feslett liliomszál (hogy ezt milyen szépen mondtam… legközelebb ezt írom a Zsóka emlékkönyvébe) elszív egy-egy füves cigit. Azt néha még én is elszívom, pedig sportember vagyok. A bugyibu-


83 liban se egészen ártatlan, de hogy ezért éppen a Zabos dobja föl a rendőrségen, az már több mint pofátlanság. Mondhatni etikátlan. Aki pedig etikátlan, azt szarrá kell verni. Ennyi. És mindennek a tetejébe még kétszázezret is akar kaszálni. No, ez micsoda? Mindegy. Kisebb vétségekbe is pusztultak már bele emberek. Tény, hogy este hét órára cipóvá lesz verve a pofája. – Hatkor a füzesben – csapta össze a tenyerét Zalánnal. – Nehogy egy fillért is hozz magaddal, mert téged is megverlek! – Én? Azt hiszed, van egy rohadt petákom is? Ha lenne, inkább téged hívnálak meg egy sörre. Ezt meg agyonverem. Cső… Otthon valami könnyű, könnyen elrejthető ütleget keresett, mert mégis csak jót tesz az ember önbizalmának, ha nem üres kézzel áll az efféle emberkék elé. Nézegette, próbálgatta az anyja sodrófáját, de az hosszú volt, kilógott a kabátja alól, meg úgy is nézett ki vele, mint aki karót nyelt. Az apjának volt valahol elrejtve egy ólomból öntött boxere. Egyszer, egy szalonspicces születésnapi bulin beszélt róla, hogy amikor ő húszéves volt… No, a lényeg az, hogy mindig ott volt a zakója belső zsebében az ólomboxer. Most meg nincs sehol. Csak nem dobta ki az öregfiú? Akár kidobta, akár nem, akkor se találja. Rákérdezni meg nem mer, mert mit mond, ha visszakérdeznek? Hát akkor mi legyen? Puszta kézzel csak nem mehet oda… Aztán akkorát csapott a homlokára, hogy már majdnem fájt. Hát persze… Az ősszel húzták itt a tyúkbelet az elektromosok, vagy telefonosok, a fene tudja megkülönböztetni őket. Hüvelykujjnyi vastag, sokeres kábelt fektettek. Szabták, mint rőfös segéd a vásznat. (Milyen az a rőfös segéd? Megnézni a szótárban!) Kért tőlük, és adtak is egy olyan hetvencentis darabot. Ott van az íróasztala jobb alsó fiókjában. Mintha sejtette volna, hogy szüksége lesz rá. No, Zabos Béla, jó pajtásom, készítheted a pofádat! Úgy ki lesz dekorálva, mint a húsvéti hímes tojás. Kétszázezer, meg rendőrségi följelentés… Fogsz te még térden állva könyörögni… Elsőként Toma Feri érkezett a füzes partra. Már jóval hat óra előtt ott toporgott az odvas fűzfa tövében. Arra gondolt, hogy megpróbálja szép szóval lebeszélni Zabos Bélát a tervéről, s mire Zalán megérkezik, újra szent lesz a béke, összeölelkeznek és elfelejtik az egészet. Igaz, hogy ebből már aligha lesz felhőtlen barátság, de úgyis vége a gimnáziumi éveknek, mindenki megy a maga útján… ámen. Ha nem, akkor meg győzzön a jobbik… Béla a vízparti nádasból lépett elő hat óra előtt két perccel. Vattakabátot viselt és bukósisak volt a fején. – Szevasz nyári mikulás! – nevetett rá Feri. – Csak nem fázol? – Van dohány, vagy nincs dohány? – kérdezte amaz köszönés helyett. – Nekem ugyan semmi közöm a ti hülyeségeitekhez, de a lehető legnagyobb baromság, amit csináltok. Miért jó neked az, ha a Zalánra rávered a balhét? Te legalább annyira sáros vagy a dologban, mint ő.


84

Vár Ucca Műhely 44.

– Van dohány, vagy nincs dohány? – kérdezte egyre idegesebben a másik, és szigorúan betartotta a három lépés távolságot. – Nekem nincs. Nem volt, és nem is lesz a számodra, de azt megígérhetem, hogy ha nem szállsz le a haveromról, cipóvá dagasztom a képedet. – No, no… – kacagott föl gúnyosan a másik, és előhúzott a kabátja alól valami botszerű, villogó valamit. – Rendőrségi skorpió – mondta.– Látod, csőre töltve. A tüntetőket is ilyennel szokták föloszlatni. Most majd ti oszlotok föl… Szóval van dohány, vagy nincs dohány? – Van. Minden van, csak eszed nincs, te barom! – ugrott elő a part menti keskeny ösvényről Zalán pontosan hat órakor kezében a vastag kábellel, és már csattant is az ütés a bukósisakon. Béla megrendült a váratlan csapástól, és elejtette a skorpiónak nevezett botot. Feri odaugrott, rálépett a botra, és hátralökte a támadót. – Állj! – intette le a következő csapásra készülő barátját. – Hát akkor hogy is vagyunk? Szedd az irhád, Béla, és pucolj innét! Zabos Béla tudta, hogy vert helyzetben van, de azt is tudta, hogy nagyon megverik a drogos haverjai, ha két napon belül nem számolja le a markukba a kétszázezer forintot. Úgy tett hát, mint aki indul. Elfordult, és egy konyhakést húzott elő a vattakabát zsebéből. Most már nagyon ideges volt. Nem gondolta, hogy ilyen sokáig elhúzódik ez a baráti találkozó. – Van dohány vagy nincs dohány? – ordította, és egyenesen Zalán felé indult. – Megöllek, haver… Feri megpróbálta hátulról elkapni a kezét és kicsavarni belőle a kést. Egy gyakorló cselgáncsozónak ez nem okoz gondot a tatamin, de egy barátnak a füzesben… Elvétette a begyakorolt fogást. Béla hátra bökött a késsel és a combjába talált. Zalán meglátta a kibuggyanó vért, aztán szinte semmit se látott. Csak ütött, ütött azzal a kábeldarabbal és azt ordította, hogy „megölted a legjobb barátomat!” Aztán a három test egymásba gabalyodott. Csípték, rúgták, harapták egymást. Mindhárom véres volt, és már azt se lehetett megállapítani, hogy éppen kinek a kezében van a kés. Perceken át folyt ez az ádáz küzdelem, míg végül mindhárman a földre rogyva szidták egymás anyját, az Istent, meg úgy általában mindent, ami éppen a szájukra jött. – Nincs ám még vége, szarházi buzeránsok! – tápászkodott föl több sebből vérezve Zabos Béla, és elindult az agyagos, csúszós patakpart felé. Még… még… – Képtelen volt folytatni a mondatot, mert a fölázott partoldal megcsúszott alatta, és vele együtt belezuhant a múlt heti záporoktól felduzzadt, piszkosan hömpölygő patakba. – Segítsetek, megfulladok! – üvöltötte. – Segítség, emberek! Bárki… segítség! A két fiú ott feküdt a véres füvön és a fejét se mozdította. – Belefullad a marha – szólalt meg Zalán. – Ez bele, amilyen vadbarom – nyugtázta Feri.


85 Aztán csönd lett. Halálos csönd. Hat óra húsz percet mutatott az óra. – Ha akartuk volna, se tudtuk volna kihúzni ebből a rohanó vízből – állapította meg Feri. – Nem, de hiszen ő se húzott volna ki bennünket – bólintott rá a barátja. – Gyere, megmosakodunk ott, a nyomós kútnál, ne lássák, hogy verekedtünk! * Barta Pista másnap elballagott a Sanyi boltjának nevezett gazdaboltba, de mielőtt benyitott volna, megnézte a kirakatot. Minden volt abban, csak egérfogó nem. – Furcsa – gondolta – vagy ennyire megváltozott volna az egérfogó, hogy már meg se ismerem? – De azért bement az üzletbe és rákérdezett. – Te, Sanyikám – szólította meg a kereskedőt –, egérfogótok nincs? – Már hogyne volna. Első osztályú egérfogóink vannak. Ezeknek még a patkány se tud ellenállni. No várjál, hozom. Hozta. Nagyon csinos kis egérfogók voltak fekete fémlemezből kivágva, fekete rugóval. Fel is húzta, hogy megmutassa, hogy működik, de amikor elmozdult a csalétek, és a rugónak halálos csapást kellett volna mérnie a merénylőre, nyöszörgött egyet, és félúton megállt. – Semmi baj – mondta a kereskedő – ez az olcsóbb, a hazai gyártmány. Hamar elfárad a rugója. Hozok egy svájcit. Az olyan érzékeny, hogy a legyet is lecsapja. Hozta. Felhúzta, a vevő kezébe adta. Ő meg nézegette jobbról, nézegette balról, elolvasta rajta a márkajelzést, fölhúzta a rugóját. Nagyot csattant. – Ezt add, Sanyikám, ez biztosan jó lesz. Húzd is föl, hadd legyen készenléti állapotban. Fölhúzta, letette a pultra. A vevő meg fizetett és közben véletlenül hozzáért a csalétekhez. A rugó kioldódott, és akkorát csapott az ujjára, hogy rögtön a szájába kapta egérfogóstul együtt. Úgy ugrált ott fájdalmában féllábon a kereskedők nagy derültségére. – Ó… ú… ez eltörte az ujjamat. A szentségit, Sanyikám! – dadogta – Adj még egyet, hadd örüljön az asszony is!


Tönköl József

Szappanfű hamujáig Pedig milyen szép volt, milyen szép az én szeretőm, csöpp kicsinyem, magányos virág. Hamujáról egyetlen szót se írtam a szélnek. Falu felől kifelé, hol hajdanán csúszkálva játszottam, nékem oda kell mennem, meredek domb oldalába, békén szendergő hegyi férfiak földjére. De lesz-e ott tajtékzó szappanfű, ahogy itt volt? Úgy szisszent, mintha irka lapját forgatná, négy égtáj legvégén, ahogy vásznai közt a tenger, muzsikások, énekesek nélkül, elűzte tőlem a rosszat, olyan volt, mint az Isten atya, aki él még, lélegzik, kezeit felemelve imád mond, karjait kitárva áldást hint, madárcsontjai újholddal nőnek, szíve esővel lakik jól.

Mintha a folyót úsznám Szép most a Hold, gabonáját kopogó sarlózással a felhők lángolva levágják, gyönyörködöm pókhálós tarlólepkéiben. Hihettem egykor, mint halott anyám, a lámpa-holdé itt minden: fényesség, bálványimádás, egerésző kánya, a fehér rókabőrökkel leterített szőlőhegy, nyulángozó bikanyál, agyagból font kötél. Szép most az áldott éjszakai nap ködverme, ver a földre le, kepékkel egyszínűvé, alulról is, felülről is, mintha szétcsúszó csontjaim repednének, kezdek izzadni a dunyha alatt, mintha a folyót úsznám, át valami végtelenbe.


87

Film Hiába szúrtunk a búzavetésbe megszentelt fűzfavesszőket, nem termettek nagyfejű kalászok. Hiába jöttél el, mondtál jövőt juhbélből, a delelő Napnak más illata volt, más a szád gödrének és az angyaloknak. Hiába próbálod megakasztani, tyúkhordó kánya árnyéka vetül le: ablakodból minden üveget kitör.

Utolsó ágynak kikericsek Alig maradtunk néhányan, se ringás, se kulissza, nincs mit keresnünk e világban, talán az a házfal, melyről azt hinnéd, ma este láttad csak újra, későn, későn, észre se vettem, a Mi Urunk fejőszéken ült, nézett engem, nyugodtan, szinte mozdulatlanul, kavargatta a kávét, anélkül, hogy ivott volna, csorba körmeivel kezdte megmutatni a páskom homokbányáit, a vésővel faragott oltárt; és még annyi mindent el kellett veszítenem, tücsök csápját, nyarakat, míg túlnan a mezőn búzavirágok ringtak-rengtek, mellemből nőttek, arcom maszkjából, kékek, kékek, mint a lányok reszkető esernyői. Ősz van, ősz, csatakos csődörök sörénye a Tejutat söpri, fejünk fölött vasharangok, utolsó ágynak kikericsek, lánghegyes levelek, minden a helyén: gyertya, tükör, szemen a rontás, fényképmaradékok, levelek, névjegykártyák, a pásztoristennel botot, kutyát, kolompot cserélek, s csak fulladozom a sziget-nagy csendtől, mint homokba süllyedt hajó.


Sebő József

Dicshalom, avagy Veszprém a nyelvújítás küzdelmeiben 2013 decemberében volt kétszáz esztendeje, hogy Veszprémben megjelent a magyar nyelvújítási küzdelmek egyik legfontosabb dokumentuma, a Mondolat. A mű nyelvtörténeti jelentősége többé-kevésbé közismert, de előzményei, illetve Veszprémnek a nyelvújítás küzdelmeiben játszott szerepe mindmáig megíratlan. Kutatásaim során erre vállalkoztam. A városhoz kötődő írók, költők, papok a Kazinczy nevével fémjelzett, majd egy évszázadot felölelő nyelvújítási mozgalomban is jelentős szerepet játszottak. A ránk maradt szövegeket megismerve joggal állíthatjuk, hogy Széphalom ellenpólusa – Veszprém volt. A feltárt dokumentumok bizonyítják, hogy a kialakuló nemzeti nyelvi norma nemcsak a Felső-Tisza-vidék nyelvéből táplálkozott, hanem a dunántúliak érdekei is érvényesültek, abban Veszprémnek, mint irodalmi centrumnak, jelentős szerepe volt. A Veszprémben – Dicshalomban – megjelent Mondolat, a „fertelmes pasquill” kis kötete pedig az elmúlt két évszázadban a nyelvújítás, illetve a Kazinczy elleni támadások szimbólumává vált, noha ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a mű hatásának durva leegyszerűsítése, miként az ortológus–neológus szembeállítás is az. Szerepe megkérdőjelezhetetlen, de a nyelvújítással kapcsolatban még számos sztereotípia él az utókor tudatában, munkám során ezeket is igyekszem cáfolni, illetve új megvilágításba helyezni. Veszprémnek mint a nyelvújítás centrumának története mindmáig megíratlan. Noha jeles események színhelye volt a város. Ezek közül néhány: – Pápay Sámuel – Kazinczy állandó levelezőtársa – 1807-ben Veszprémben jelentette meg az Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre való alkalmaztatásáról... című kötetét. Ugyancsak az ő tollából itt jelent meg az első magyar irodalomtörténet, A magyar literatúra esmérete (1808). – Péteri Takács József 1801 és 1810 között a káptalan ügyészeként Veszprémből irányította a Magyar Minerva című könyvsorozat kiadását. – 1825 és 1829 között Veszprémben jelent meg az első magyar nyelvű egyházi folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások. E lap főmunkatársa volt Verseghy Ferenc, a nyelvújítás korának egyik legkiválóbb nyelvésze (az ipszilonisták vezére). A lap szerkesztője, a Veszprémi Tudós


89 Társaság létrehozója, Horváth János kanonok a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) megalapításában is szerepet játszott. – Révai Miklós (Kazinczy mestere, a jottisták vezére) ugyancsak kötődött Veszprémhez: rövid ideig a piarista gimnázium tanára volt. Egy másik itteni tanár, Benyák Bernát pedig a magyar tudományos nyelv egyik megteremtőjeként vált ismertté. Téziseim: 1. A nyelvújítás egyik központja – Széphalom ellenében – Veszprém volt. Két évszázaddal ezelőtt – a nemzetté ébredés korában – a város a magyar kulturális élet egyik fellegvára volt. Tudós és világlátott kanonokjai, valamint a hozzájuk kötődő, a megyében élő írók, jogászok és köznemesek sokat tettek azért, hogy a nemzeti nyelv ügye diadalmaskodjék. 2. A nyelvújításról szóló tudásunk túlságosan is Kazinczy-központú. Szerepe kissé túlértékelt. Természetesen nem szeretném érdemeit csorbítani, csupán veszprémi nyelvújítók szemével láttatni, új megvilágításba helyezni a nyelvújítás dunántúli történéseit. Napjainkban a közvélemény szemében szinte kizárólag az ő neve képviseli a nyelvújítás ügyét, noha a nyelvújítás korántsem vele kezdődött. Bessenyei fellépésétől (1772) számos nyelvújító munkásságát ismerjük. Ha végiglapozzuk Szily Kálmán nyelvújítási szótárát (1902), akkor azt láthatjuk, hogy nemzedékek sora munkálkodott a magyar nyelv megújításán. És jeles személyiségei közül csupán egy volt Kazinczy, akinek érdemei vitathatatlanok – főként az elméleti megalapozást illetően –, de a nyelvújítási küzdelmeket napjainkban túlságosan is az ő szemüvegén keresztül látjuk. Noha a fennmaradt dokumentumok alaposabb tanulmányozása során a kor számos kiválóságával találkozhatunk, akik – megítélésem szerint – méltatlanul maradtak árnyékban. Joggal vetődik fel a kérdés: miért csak az ő személye kanonizálódott, vált emblematikus alakká? Ennek természetesen számos oka van. Ezek közül néhány: 1. Irodalomtörténet-írásunk a nyelvújítás korát taglalva szinte kizárólagos forrásként használta a 21 kötetes (később két kötettel bővített) Kazinczy-levelezést. Ez a megközelítés azonban óhatatlanul is torzításokhoz vezet-vezetett, hiszen a nyelvújítás korának kutatói szinte csak az ő szempontrendszerét érvényesítették. Miközben veszprémi ellenzékének dokumentumai csak nagyon szétszórtan és töredékesen maradtak fenn. 2. Nézeteinek terjesztésére – pater familias módjára – híveket toborzott magának. Ha valakiről megtudta, hogy irodalommal, költészettel foglalkozik, máris levélben kereste fel. 3. Kanonizációjának lényeges állomása 1859, születésének centenáriuma. A némileg gyengülő osztrák elnyomást kihasználva a kortársak számára kapóra jött Kazinczy születésének centenáriuma. Az ünnepi szó-


90

Vár Ucca Műhely 44.

nokok, látszólag, szót sem ejtettek politikáról, de Kazinczyban a nemzet lángoszlopát, mi több: „Magyarok Mózesét”1 vélték felfedezni, aki a bujdosásban lelket és ígéretet őriz. 4. Alakja Trianon után a megcsonkított magyarság számára ugyancsak emblematikus értékű volt. 5. A történelmet haladókra és maradiakra osztó marxista történetírás úgyszintén felértékelte alakját, s az ortológia–neológia sztereotípiája tovább erősödött. 2. Az ortológus–neológus megjelölés kissé félrevezető. Korántsem a nyelvújítás ellen és mellett állást foglalókat jelenti, mint azt a közvélemény gyakran „tudni véli”, hanem azt, hogy elfogadja-e valaki az írók-költők szabad nyelvalkotó jogát, illetve mennyire hajlandó elfogadni különféle idegen – német, francia, olasz és más – nyelvi hatásokat, azok magyar nyelvbe való átültetését. Kazinczy ez utóbbi elkötelezett híve, ami méltán váltotta ki nemcsak a dunántúliak, hanem még tanítványai ellenállását is. Az ortológusok szerint nem szabad vagy nem lehet egyénileg, tudatosan beavatkozni a nyelv alakulásába, a neológusok szerint viszont igen. Ortológus megközelítésben a nyelv belső, érintetlen, népi, spontán alakulását kell elfogadni, de a más nyelvekből kölcsönzött mintákat nem. – Kazinczy nevezetes tanulmányában – Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819), főként a dunántúliak ellenállása miatt, eredeti álláspontját felülvizsgálva, szintézisre törekedett. A klasszicizmustól a romantika, azaz az elvont nyelvi eszménytől a nyelvi gyakorlat felé. A különbözőség egységének a modernizáció jegyében való kialakulását fogalmazta meg e „lezáró” tanulmányában. Ebben már a szépség jegyében fogant funkcionális nyelvértelmezés mellett foglal állást. A nyelvújítási „harc” nem két jól körülhatárolható ellenfél között zajlott, mint azt joggal feltételezhetnénk. Ha alaposabban megvizsgáljuk az ortológusnak kikiáltottak életművét, bizony nagyítóval kell keresni egy olyan „igazi”, a nyelvújítás szükségességét elutasítót, akire nyugodt szívvel rásüthetjük az ortológia bélyegét. Legtöbbjük majd annyi szót újított, mint a széphalmi mester. A mérték és a hogyan dolgában természetesen számos nézetkülönbséggel szembesülhetünk. Az ortológia fogalma valószínűleg Kazinczy találmánya, aki a Mondolat megjelenésének idején veti először papírra, a vélt vagy valódi támadásokra reagálva, a vallási értelemben vett ortodoxia mintájára. Csakhogy nem fedte a valóságot, hiszen a nyelvújítás küzdelmeiben nem a maradiak és a haladók küzdelmeiről van szó, hanem annak különböző, mérsékelt és kevésbé mérsékelt irányzatai közötti küzdelemről, melyet az egyéni szimpátiák és ellenszimpátiák csak színeztek. 1

Akadémiai Emlékkönyv 30.


91 Ortológia dolgában – pszichológiai értelemben – az „ellenségképzés” klasszikus esetében állunk szemben. Különösen a marxista irodalomtörténet-írás hangsúlyozta a nyelvújítási küzdelmekben résztvevők neológ (haladó) és ortodox (reakciós) mivoltát. A „csata” mint kognitív metafora ma már mindenképpen meghaladott. Így a Dunántúl („Túladuna”) – Veszprém körül csoportosuló – írói sem sorolandók automatikusan az ortodoxia táborába. És a Mondolat sem a nyelvújítást ellenző „reakciós” művek tipikus példája, mint azt a korábbi évtizedek számos kiadványában – főként tankönyvekben – olvashatjuk. Ha az neológusnak és ortológusnak „tudott” nyelvújítók munkásságát tüzetesebben megvizsgáljuk, könnyen észrevehetjük, hogy az ortológusok is szép számmal újítottak, és a neológusok között is számos „mérsékelt” nyelvújító akad. Határvonalat húzni közöttük – nyugodtan kimondhatjuk –: lehetetlen. És a különböző paszkvillusok közül is bajos lenne kiválogatni a „győzteseket”. Az ortológus–neológus megjelölés inkább a két végletet jelentette, s köztük számos irányzat és árnyalat is megfért. A közbeszéd elsősorban arról folyt, milyen legyen a nyelv etalonja, mércéje. E vitában vált fontos mérföldkővé a kétszáz éve „Dicshalom”-ban – Veszprémben – megjelent Mondolat. Az ortológus–neológus elnevezés helyett bizonyára szerencsésebb lenne a Kazinczy-ellenzék megnevezés. Irodalomtörténet-írásunk még napjainkban is gyakorta egy meglehetősen egyoldalú Kazinczy-képet vetít elénk Ezért mindenképpen szükség van egy árnyaltabb, ugyanakkor reálisabb Kazinczy-kép kimunkálására, nem vonva kétségbe vitathatatlan érdemeit. 3. Kazinczy „öncélú” klasszicizmusát azonban soha nem tudták elfogadni a veszprémiek. A széphalmi mester a görög–német klasszicizmus bűvkörében élt, finom szelleme nehezen értette a „túladunaiak” egyre erőre kapó romantika jegyében fogant nemzetféltő érzületét. A „veszprémi kör” célja a nemzeti irodalom felvirágoztatása volt. Kazinczy képviselte fentebb stílusú esztétizálás ütközött össze a romantikus ihletettségű egyediség (= a nyelvi rétegek keverésének jogossága) útkeresésével. E vonatkozásban – mai megítélésünk szerint – a dunántúli Kisfaludy által képviselt nézetek voltak a korszerűbbek. Kissé sarkosan fogalmazva: a veszprémiek szemében a nyelv művelése, kimunkálása – Bécs árnyékában – hazafias tett, míg Kazinczyéban – áldozat a szépség oltárán.


Tungli M. Klára

Vasi lépteink lábanyomában

Hódolat Weöres Sándornak

Bolyongani szárnyas szavai rengetegében kijáratot keresve s újból és újból visszacsorogni a bejárathoz amelyet fagyöngyháló borít ébresszük föl a varázslót – Valahonnani rokonok bámészan ülünk a végeláthatatlan tenger billenékeny partjain s a hang hallatán időnk foszlányait szivárványos szigetül ráteregetjük a vízre zeneszó éled a szívben – Körülkeringnek széltáncos dallamok álmod pelyhén újra megszületsz a fényből kiragyogva és egyre vársz az üdvözítő percre mióta földerengett minden csupán előkészület –


93 Vasi lépteink lábanyomában tátikák illatoznak gyenge szirmuk gyertyaláng örökétig áldott a gyerekkor homokos útja s a kutakhoz ügető lovak magány csüng az őszi bokron a csönd aranyarca zúzalékká lesz a városi zajban – Kit szólít meg a borostyános felhő? – Szavakban a derűs lét örök titka az igék betelnek az éber időben


Mihalik Margit

Variációk egy témára: 1968

Sárosi Istvánnak

Harsogó színekkel kéne freskót festeni rólunk az ég kifeszített vásznára és rögzíteni volna jó a Napot, hogy állandó ragyogásban álljunk, lássa a világ; minden mozdulatunk maga a Szépség, haragunktól felforr a tenger és egyetlen simogatásunktól kisimulnak a Föld ráncai. Ha mi kimondjuk a szót Nyár gyümölcsöt és lekaszált réteket jelent, mezítláb rohanunk a csodálatos messzeségbe, a talpunk véres lesz, arcunkon csurognak a könnyek de mi erősek vagyunk! Járomba fogjuk a megvadult időt, amerre mi járunk beton-derekú házak nyújtóznak a fényben, bennünk egyszerre születik a két szó Szerelem, Béke.


95

2007 (még mindig) Sárosi Istvánnak Harsogó szinekkel kéne freskót festeni róluk az ég kifeszített vásznára és rögzíteni volna jó a Napot, hogy állandó ragyogásban álljanak lássa a világ; minden mozdulatuk maga a Szépség, haraguktól felforr a tenger s egyetlen simogatásuktól kisimulnak a Föld ráncai. Ha ők kimondják a szót Nyár gyümölcsöt és lekaszált réteket jelent, mezítláb rohannak a csodálatos messzeségbe, a talpuk véres lesz, arcukon csurognak a könnyek de Ők erősek! Járomba fogják a megvadult időt, amerre ők járnak beton-derekú házak nyújtóznak a fényben, bennük egyszerre születik a két szó Szerelem, Béke.

Nyár végi elégia Már meglazultak Phaethon szekerének kerekei, a nagy száguldás véget ért csak egy évszakok közt eltévedt akácfa virágai fénylenek fel az őszi kékben


96

Vár Ucca Műhely 44. éjjelente az augusztusi holdtalan sötéten átszáguldanak a hulló csillagok a hajnalok hidege már összeszorítja a szív koszorúereit, egy reggelen majd halott kert felett száll fel a ködből a nap.

Ősz Már nem kell megnőni, virágba borulni, gyümölcsöt nevelni, termést szétosztani. Csak sárga és vörös lángokra gyúlva állni kell a kék végtelenségben és láthatóvá válni.


Vladimir Kopicl

Virág a tengeralattjáróból

(Cvet iz podmornice)

nefelejcset / eszem három napja már az utolsó csillagok mellett is elhúzott a fekete-sárga tengeralattjáró – ezt írja Ottó barátom, s amíg ezt olvasom, amíg így olvasom, olyan mint az anyám. Nem, Ottó, az Isten szerelmére, hanem a megevett virág, az a gyengéd emlékezet, ami olyan, mint az örökkévalóság, melyben minden utolsó, az a virág, amelyet nem is ismerek, és ez a tudatlanság megszül engem, mindig eljön, ha nem, újra és újra jelentkezik, hogy felfaljon, ahogy én is eszem őt, amikor elhagyja Ottó csillagait, az utolsókat is, és mindenféle tengeralatti emlékeket, amelyek ránk is emlékeznek, ők miránk vagy mi rájuk, ami már nem is fontos, mint ahogy a színek neve sem, akármilyenek legyenek is. Mert ha vannak napok, akkor van fekete és sárga is, és anya, és a többi, amiről Ottó ír, még akkor is, ha semmi sincs, pláne betépett csillagok. Mégis itt állnak, utolsó csillagként, mintha el sem mentek volna, még szólongatja őket a virág, amire már nem is emlékszem, de lehet nem is ismertem soha. Legyen bár a virág vagy csak a név, teszi a dolgát, ahogy az én dolgom, hogy emlékezzem, hogy elmondjak ezt-azt, vagy éppen semmit, mert az emlékezőnek ez az egyetlen feladata.


98

Vár Ucca Műhely 44. A csillagok már nekünk dolgoznak, és a tengeralattjáró is, amely nagyon sötétnek tűnik a tenger fekete szemében, miközben sárgán világítanak a csillagok, amelyek miatt ez a kicsi virág éjfél után is ébren van. Néha felébred a költő is, a tenger üres horizontján, mert a nefelejcs szólongatja. De lehet, hogy semmi az egész, mert már mindet felfaltuk két-három nap alatt, amíg pihent a kéz, csak rágtuk a nefelejcset és a csillagokat. Koko Taylor fordítása


Szőcs Géza

Géczi János

60 Zalán Tibor

Fenyvesi Ottó

Isten éltesse a hatvanéveseket!


Számunk szerzői Géczi János (1954, Monostorpályi) író, képzőművész, egyetemi docens (Pannon Egyetem, Veszprém).

bel- és külföldi költészeti fesztiválok résztvevője, hol személyesen, hol elküldött művei által.

Pollágh Péter (Tatabánya, 1979) József Attila-díjas költő, esszéista, újságíró. 1987-88 óta ír, 1995 óta publikál. Verseit eddig szerb, bolgár, francia, szlovák és horvát nyelvre fordították le. Szerkesztette a JAK-füzeteket, jelenleg a Prae folyóirat versrovatát gondozza. Legutóbbi antológiák: Az év versei (2013), Szép versek (2013). Legutóbbi kötetek: Vörösróka (2009), A Cigarettás (2010).

Szőcs Géza (1953, Marosvásárhely) erdélyi magyar költő és politikus.

Lanczkor Gábor (1981, Székesfehérvár) Junior Prima-díjas író. Iskolái Szombathelyen végezte, majd az ELTÉn tanult. Balatonhenyén él. Búzás Huba (1935, Medgyesegyháza) a jogi diplomája megszerzése után irodalmi folyóiratokban verseket közölt. 1972-ben költőként elnémult. Huszonhárom évi hallgatás után, 1995 tájékán kezd el újra publikálni. Első verseskötete 2000-ben jelent meg Kávéillat címmel. Veszprémben él. Murányi Zita (1982, Budapest) író, költő, újságíró. Első önálló kötete 2003-ban jelent meg, Tükörpalota címmel. A kisregényt tartalmazó könyvére 2004-ben Bródy Sándor-díjat kapott. Sándor Zoltán (1973, Nagybecskerek) az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanult. Hét évig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke volt. Jelenleg a Magyar Szó napilap munkatársa és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Muzslán és Szabadkán él. Szikra János (1954, Bácsalmás) író, költő, szociográfus. Székesfehérváron dolgozik.

Mosonyi Kata kritikus. Budapesten él. Fekete J. József (1957, Bácskossuthfalva) József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Zomborban él, a Magyar Szó újságírója. Kellei György (1947, Zamárdi) A Veszprém Megyei Napló kulturális rovatvezetőjeként ment nyugdíjba. Balatonfüreden él. A sakál éjszakái címmel 2013-ban jelent meg regénye. Matyikó Sebestyén József (1951, Székesfehérvár) tanulmányai során megjárta a budapesti ipari iskolát és a bajai vízgazdálkodási főiskolát is. Tanult a kaposvári tanítóképzőben, majd Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Főiskolán szerzett könyvtárosi oklevelet, később pedig a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen etnográfus-muzeológus végzettséget. Siófokon él. Éltető Erzsébet (Marosvásárhely, 1988) A Pannon Egyetem hallgatója. Tönköl József (1948, Nyögér) költő, karikatúrista, újságíró. Győrben él. T. Ágoston László (1942, Tass) újságíró, író. A a Krúdy Gyula Irodalmi Kör alapító tagja. Sebő József (1957, Ajka) a veszprémi Padányi Bíró Márton Gimnázium tanára. Tungli M. Klára (1938, Izsákfa) tanított Csurgón, Marcaliban, Kaposváron és nyugdíjba vonulásáig Veszprémben, ahol jelenleg is él.

Debreczeny György (1958, Budapest) szívesen hallgat rádiót; mostanában jobban szereti a villamost az autóbusznál. Télen 43-as csizmát hord, nyáron 42-es szandált. Szereti a macskákat, mert öntörvényűek. Sőt mi több című verseskötete 2011-ben jelent meg.

Mihalik Margit (1945, Budapest) Kölnben és Balatonszepezden él. Első irodalmi bemutatkozása 1968-ban volt a Kortársban és a Kossuth Klubban. A nyolcvanas években Hamburgban városi lapot szerkesztett. A füredi Quasimodo költőversenyen 2001-ben elismerő oklevelet kapott.

Bíró József (1951, Budapest) a kortárs magyar neoavantgard költészet és előadóművészet ikonikus alakja, aki ifjúkorától napjainkig

Vladimir Kopicl (1949, Ɖeneral Janković) szerb költő, Újvidéken él.

Profile for Művészetek Háza

Vár Ucca Műhely 44.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 44. szám 2014/2 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László Kiadja a Mûv...

Vár Ucca Műhely 44.  

VÁR UCCA MÛHELY irodalmi és mûvészeti lap XIII. évfolyam, 44. szám 2014/2 Fôszerkesztô: Fenyvesi Ottó Szerkesztô: Kilián László Kiadja a Mûv...

Advertisement