4
VÁR UCCA MŰHELY 43.
Napok múltán lett végre egy kilencszavas mondata, amit nem volt szíve eldobni. Úgy érezte, valamit kezdeni kell vele, valahová elmenekíteni, egy szív oltalmára bízni. Felmarkolta a lapot, óvatosan leszakította róla a mondatot, majd a keskeny papírcsíkot összehajtogatta. Beillesztette Kolumbusz gyűrűjébe, aztán hess, a markából kiröppentette a madarat… Kolumbusz rögtön tudta, feladatot kapott. A postagalamboknál nem úgy van, mint az embereknél. Esetükben az emlékezet, vagy emberi párhuzamot használva, mondhatni a személyesen megélt tapasztalat: öröklődik, átszáll szülőkről fiaikra. Kolumbusz is magában őrizte ősei életét, emlékezett a nagy vesszőkosarakra is, amelyekben az utazók (főképp hajósok) magukkal cipelték őket, hogy híreket küldhessenek családjuknak vagy üzlettársaiknak. A gyűrűjébe tűrt levél felélesztette a szunnyadó emlékeket, a feladattól megmámorosodva röpült messzire. Így lelt rá Kosljun közelében arra a párhektáros szigetre, ahol egy férfin és egy nőn kívül csak kutyák meg kecskék éltek, árnyéktalan fügefák társaságában. A férfi épp a nőt búbolta, valahogy úgy, ahogy a derék kecskebak teszi a szarvatlan nőstényekkel. Aztán kéjesen hátra alélt, és magával rántotta a nőt is. Szép volt a nő hasa, verejtékcseppek ragyogtak köldöke körül. Öle kiürült madárfészekre hasonlított. Nem csoda, ha Kolumbusz szinte belezuhant. A nő megrémült, de nem sikoltozott. Remegve a madár után nyúlt, két tenyerébe emelte, csak azután ült fel. A dagadt törpe bódultan hortyogott mögötte. Hűvös, nedves volt a nő tenyere, jólesett Kolumbusznak az érintése. A nő, miután kibetűzte a kilenc szót, némi gondolkodás után keresett egy hegyesre csiszolódott puha, fekete kavicsot, és a kilenc szavas mondat alá odaírta a saját mondatát. Visszatűzte a galamb lábára a papírdarabot, a galamb pedig, jóllehet elcsigázta az ideút, azonnal hazaindult. Gazdája csalódottan fogadta, nyilván úgy vélte, még mindig az ő levele fityeg a gyűrűjében. Végül mégis felfigyelt arra, hogy nem hosszában, hanem keresztben tűrték össze a papírt… Amit motyogva kiolvasott, abba egészen beleszédült. Csak lassan tért magához. Akkor odakuporodott a manzárdszoba asztalához, és egyetlen szuszra teleírt egy lapot. Aztán lekörmölte még egyszer, tömörebben, hogy ráférjen egy kisebbre, amit beszuszakolhatott az alumíniumgyűrűbe. Kolumbusz nem tudott olvasni, a szavakat sem értette volna, mégis kitalálta, mi van a levelekben. Mindez váratlannak és persze hihetetlennek tűnhet, mégis így volt. Megértette a mozdulatokat, az ujjak izgatott remegését, vagy ellenkezőleg, merev tartózkodását, tétovaságát, szinte bűntudatos bizonytalankodását… A férfi el nem mozdult az ablakból, amíg postása viszsza nem tért, jóllehet bármennyire is kedvező volt a szélirány, fél napba is beletellett az út… A nő, amikor felismerte a közeledő küldöncöt, a part felé rohanva, két karral integetni kezdett, kis híján maga is szárnyra kapva. Ha a kutyák is a közelbe merészkedtek, szikrázva mordult rájuk, mindenre