Müpa Műsorfüzet - Gautier Capuçon, Lorenzo Viotti és a Filarmonica della Scala (2025. február 26.) by Müpa Budapest

2025. FEBRUÁR 26.

26 February 2025

Béla Bartók National Concert Hall

GAUTIER CAPUÇON, LORENZO VIOTTI AND FILARMONICA DELLA SCALA

Featuring:

Gautier Capuçon – cello

Filarmonica della Scala

Conductor: Lorenzo Viotti

Berio: Quattro versioni originali della Ritirata notturna di Madrid di L. Boccherini

Dvořák: Cello Concerto in B minor, Op. 104

1. Allegro

2. Adagio, ma non troppo

3. Finale: Allegro moderato

Prokofiev: Romeo and Juliet – suite, Op. 64

1. Montagues and Capulets (from Suite No. 2)

2. Morning dance. On Verona Square (from Suite No. 3)

3. Scene. The Street Awakens (from Suite No. 1)

4. Romeo and Juliet. The balcony scene (from Suite No. 1)

5. Tybalt’s Death (from Suite No. 1)

6. Romeo and Juliet before saying goodbye (from Suite No. 2)

7. Morning Serenade (from Suite No. 3)

8. Dance of the Antillean Girls (from Suite No. 2)

9. Romeo at Juliet’s Grave (from Suite No. 2)

10. Juliet’s Death (from Suite No. 3)

The English summary is on page 11.

2025. február 26.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

GAUTIER CAPUÇON, LORENZO VIOTTI ÉS A FILARMONICA DELLA SCALA

Közreműködik:

Gautier Capuçon – cselló

Filarmonica della Scala

Vezényel: Lorenzo Viotti

Berio: L. Boccherini Éjjeli őrjárat Madridban című művének négy eredeti változata

Dvořák: h-moll csellóverseny, op. 104

I. Allegro

II. Adagio, ma non troppo

III. Finale: Allegro moderato

Prokofjev: Rómeó és Júlia – szvit, op. 64

I. Montague-k és Capuletek (a 2. szvitből)

II. Reggeli tánc (a 3. szvitből)

III. Az utca ébredése (az 1. szvitből)

IV. Rómeó és Júlia. Erkélyjelenet (az 1. szvitből)

V. Tybalt halála (az 1. szvitből)

VI. Rómeó és Júlia az elszakadás előtt (a 2. szvitből)

VII. Reggeli szerenád (a 3. szvitből)

VIII. Antillai leányok tánca (a 2. szvitből)

IX. Rómeó Júlia sírjánál (a 2. szvitből)

X. Júlia halála (a 3. szvitből)

ÉJSZAKA MADRIDBAN

Quattro versioni originali della Ritirata notturna di Madrid di L. Boccherini, azaz L. Boccherini Éjjeli őrjárat Madridban című művének négy eredeti változata. Zavarba ejtő, ugyanakkor rendkívül informatív címadással állunk szemben, amikor Luciano Berio (1925–2003) nagyzenekarra készült miniatűrjét tanulmányozzuk. Az olasz komponista az 1960-as években alakította ki védjegyévé váló élénk, gesztikus, gyakran zenén kívülről merített fantáziadús nyelvezetét, amely egy csapásra generációja zeneszerzői élvonalába repítette. Határokat nem ismerő kreatív energiái a 20. század egyik legtermékenyebb szerzőjévé avatták. A ma esti hangverseny első műsorszámának ihletője, Luigi Boccherini (1743–1805) és szóban forgó, Éjjeli őrjárat Madridban címmel ismert vonósötöse hasonló népszerűséget tudhatott magáénak a 18. századi kortársak körében. A barokk és a klasszika jegyeit jó érzékkel ötvöző komponistát zeneszerzőként és csellóművészként egyaránt nagy elismerés övezte a maga korában. Az utókor közönségének kegyeiért folytatott versenyben azonban Haydn, Mozart és Beethoven kortársaként már hátrányból indult, napjaink műkedvelői előtt pedig neve nagy valószínűséggel leginkább op. 13, No. 5-ös Meneüttje kapcsán lehet ismerős. De hogyan került Berio műhelyébe a hajdanán oly nagy népszerűségnek örvendő Boccherini-kompozíció? Nos, nem ez volt az első alkalom, hogy Berio más zeneszerzők darabjainak feldolgozása vagy átirata miatt került a figyelem középpontjába, ám ezúttal egy teljesen új, addigi alkotásaiban nem alkalmazott stratégiához folyamodott, amikor afféle „négy az egyben” megoldást alkalmazva – néhány részletet leszámítva – a teljes zenei anyagot a másik zeneszerző, azaz Boccherini művéből merítette. A mindössze hat-hét perces kompozíció egyetlen tételből áll, és a jól ismert formatani alapsémából indul ki: téma variációkkal. A bevezető szakaszban bemutatott tematikus anyagot tizenegy, egymáshoz közvetlenül kapcsolódó változat, majd egy záró Coda követi. A zeneszerző így vallott e műfaj- és korszakhatárokon átívelő szerencsés találkozásról: „A vonósötösre írt Ritirata notturna di Madrid a maga idejében olyan népszerű darab volt, hogy L[uigi] Boccherini négyszer írta át különböző hangszeres összeállításokra. 1975-ben, amikor felkértek, hogy komponáljak rövid nyitószámot a Scala zenekarának egyik koncertjére, úgy döntöttem, hogy a Ritirata e négy változatát egymásra helyezem, és minimális módosításokkal, a vége felé néhány ízes harmóniai »konfliktust« kiemelve átírom őket zenekarra.”

ÚJRAGONDOLT VISZONYOK

Kreatív zeneszerzői megoldásokból a hangverseny második műsorszáma sem szenved hiányt. „A cselló gyönyörű hangszer, de helye a zenekarban és a kamarazenében van. Szólóhangszerként nem sokat ér… fent nyöszörög, lent morog. Írtam egy csellóversenyt, de máig bánom, hogy így tettem, és soha többé nem szándékozom másikat írni.” A kedves Olvasóval előfordult már, hogy egyszer csak korábbi, határozott álláspontjával szöges ellentétben álló, új meggyőződésre jutott? Antonín Dvořákkal (1841–1904) – a csellistaközösség nagy örömére – bizony megesett.

A Bedřich Smetana örököseként számon tartott 19. századi cseh zeneszerző ugyanis közel harminc évvel az idézett vallomás után, op. 104-es h-moll csellóversenyével a műfaj legjelentősebb kompozícióinak egyikét alkotta meg. Zavarba ejtő gondolatait 1865-ben, pályája korai szakaszában fogalmazta meg akkoriban befejezett A-dúr csellóversenye kapcsán. A művet – egyes vélekedések szerint – majdani sógornője, Josefína Kounicová iránti szerelme ihlette, és közeli barátja és kollégája, a csellista Ludevít Peer (1847–1904) számára komponálta. Vélhetően az elkészült alkotás felett érzett elégedetlenség is szerepet játszott abban, hogy a darab hangszerelése és bemutatása az utókorra maradt. A zeneszerzőt csak személyes jóbarátja és prágai konzervatóriumi kollégája, a híres cseh csellista, Hanuš Wihan (1855–1920) kitartó ostroma bírta rá, hogy 1894 novemberében szembenézzen a múlt árnyaival, és újra belevesse magát egy csellóverseny kompozíciós munkálataiba. Dvořák, aki épp harmadik ciklusát töltötte a New York-i Nemzeti Konzervatórium igazgatójaként, így adott hírt barátjának, Alois Göblnek új zeneszerzői vállalkozásáról: „Most fejeztem be egy csellóverseny első tételét! Ne lepődj meg, én magam is meglepődtem, és még mindig csodálkozom, miért döntöttem úgy, hogy belevágok ilyesmibe.” Egyes feltételezések szerint a késztetést, hogy újból a csellóverseny műfaja felé forduljon, az amerikai zeneszerző-csellista, Victor August Herbert (1859–1924) op. 30-as, e-moll hangnemű második csellóversenye, különösen annak áttetsző hangszerelése ébresztette fel Dvořákban. Jól ismerhette Herbert munkásságát, hiszen tanárkollégája volt a Konzervatóriumban, és a New York-i Filharmonikusok első csellistájaként maga is játszott az Újvilág-szimfónia 1893-as bemutatóján.

Dvořák három hónapon át dolgozott a versenyművön. Az 1895. február 9-én befejezett alkotás a hagyományos háromtételes (gyors–lassú–gyors) formát követi,

az első tételben terjedelmes zenekari expozícióval. A bensőséges hangvételű második tételben saját dalkompozíciója, a Lasst mich allein (Hagyjatok magamra, op. 82, No. 1) témáját idézi. A komponálás idején nagybeteg sógornője (és egykori szerelme), Josefína kedvenc dallama 1895 májusában bekövetkezett halála után a fináléba is bekerült –meglepő módon hegedűszóló formájában. Ez a többször is felbukkanó önidézet avatta

Dvořák utolsó versenyművét legszemélyesebb alkotásainak egyikévé.

A h-moll koncert dedikációja Wihannak szólt, akivel a zeneszerző 1895 szeptemberében a Lužany-kastélyban játszotta végig a teljes versenyművet. Wihan ekkor több kisebb változtatást javasolt a szólóhangszer szólamában, ezek többségét

Dvořák el is fogadta. A csellista továbbra sem volt elégedett a végeredménnyel: különböző javításokat tett, valamint két cadenzával is kiegészítette a művet. Dvořák ezt azonban már nem tűrte szótlanul, és ultimátumot fogalmazott meg kiadójának, Simrocknak: „Ragaszkodom ahhoz, hogy művemet úgy adják ki, ahogyan megírtam. Csak akkor adom át, ha megígéri, hogy senki – még nagyra becsült barátom, Wihan – sem változtat rajta a tudtom és engedélyem nélkül, továbbá hogy nem lesz benne olyan cadenza, amilyet Wihan az utolsó tételhez komponált. Egyszóval, úgy kell maradnia, ahogyan én éreztem és kigondoltam.”

A mű bemutatásának körülményei sem voltak kevésbé viharosak. Nézeteltéréseik ellenére Dvořák kitartott amellett, hogy Wihan legyen az ősbemutató szólistája, ám a Londoni Filharmóniai Társaság titkára, Francesco Berger – anélkül, hogy Dvořákkal előzetesen konzultált volna – az angol csellistát, Leo Sternt szerződtette, amikor kiderült, hogy az 1896. március 19-ére kitűzött koncertdátum ütközik Wihan egy korábban egyeztetett fellépésének időpontjával. Jóllehet Dvořák ellenérzései mit sem változtak, a versenymű és szólistája a korabeli kritikusok benyomásai alapján, úgy tűnik, pozitív visszhangra talált a londoni bemutatón: „Leo Stern úr jó ízléssel, zenei kifejezőerővel és hibátlan technikai készséggel játszotta a magánszólamot, és a művet nagy lelkesedéssel fogadták.”

RÉGI TÖRTÉNET ÚJ KÖNTÖSBEN

Sorsfordító családi viszályok, elszakított szerelmesek, tragikus végkifejlet: William Shakespeare évszázadok múltán is aktuális, időtálló történetet hagyott örökül –Rómeó és Júlia elkerülhetetlen végzete ma éppúgy megérinti a közönséget, mint a dráma keletkezése idején. Az örök érvényű történet az 1590-es évek óta megannyi alkotóművész számára szolgált az ihlet kiapadhatatlan forrásaként. A legnépszerűbb feldolgozások közé tartozik Szergej Prokofjev (1891–1953) kompozíciója is.

A 20. század első felének megkerülhetetlen jelentőségű orosz zeneszerzőjéhez 1934 végén érkezett felkérés balettzene komponálására. A Rómeó és Júlia balett ötlete Szergej Radlov (1892–1958) szovjet rendezőtől származott, aki az 1917-es forradalom előtt és után is az orosz színházi avantgárd meghatározó alakja volt. A kortárs operarendezéseiről elhíresült Radlov jól ismerte Prokofjev zenéjét, 1926-ban ugyanis Leningrádban ő állította színpadra A három narancs szerelmese című opera oroszországi bemutatóját. Az 1936-ban elkészült kompozíció bemutatásának körülményei váratlan fordulatot vettek. Eredetileg Radlov és Prokofjev a Rómeó és Júliát a Mariinszkij (a későbbi Kirov) Színházban tervezte színpadra vinni. A színházi világot sem kímélő politikai viharok következtében azonban Radlov elvesztette ottani állását, miután 1934 decemberében meggyilkolták Szergej Kirovot, a leningrádi kommunista pártfőnököt. Prokofjev, aki librettistaként továbbra is Radlovval dolgozott együtt, új szerződést kötött a balettre a moszkvai Bolsoj Színházzal. Ám ezt a szerződést is felbontották, amikor a Bolsoj Balett igazgatósága túl bonyolultnak minősítette a művet, és a Leningrádi Koreográfiai Iskola is visszalépett, mondván, erre a zenére nem lehet táncolni. A darab így csak egy évvel később, 1938-ban, az akkori Csehszlovákiában, Brnóban került először színre Ivo Váňa Psota (1908–1952) koreográfiájával, aki Rómeó szerepét is táncolta. Az első oroszországi előadást a leningrádi Kirov Színházban rendezték meg 1940 januárjában a híres prímabalerina, Galina Ulanova (1910–1998) bravúros Júlia-alakításával. Az előadás koreográfusa, Leonyid Lavrovszkij (1905–1967) kérésére – számos egyéb változtatás mellett – a zeneszerző két új számot is beemelt a kompozícióba: a 14. számú Júlia-variációkat és a 20. számú Rómeó-variációkat. A siker nem maradt el, és a leningrádi előadást követően a Rómeó és Júlia hamarosan a szovjet balett egyik emblematikus darabjává vált, amely a nemzetközi repertoárban is elfoglalta őt megillető helyét.

Prokofjev nem tétlenkedett a mű lezárása és bemutatása közötti két évben sem: két koncertelőadásra szánt szvitet (op. 64, No. 1 és No. 2), valamint egy zongoraciklust (Tíz zongoradarab a Rómeó és Júliából, op. 75) is komponált a balett zenei anyagából, amelyeket már 1936-ban és 1937-ben nagy sikerrel játszottak; sőt, 1946ban egy harmadik zenekari szvit (op. 101) is elkészült. Napjaink előadói azóta is a bőség zavarával küzdenek: az elmúlt évtizedek alatt ennek jegyében alakult ki a hagyomány, mely szerint a karmesterek mindhárom mű anyagából válogatva állítják össze saját Rómeó és Júlia-szvitjüket – miként arról a ma este megszólaló műalak is tanúskodik.

Prokofjev a három szvitben az eredeti balettzene egyes részleteit meglehetősen eltérő módon dolgozta fel. Bizonyos tételek zenéjét szinte változtatás nélkül vette át, akadnak a koncertváltozatban áthangszerelt részek, de különböző jelenetek anyagából összegyúrt, szabadon megkomponált tételekre is bukkanhatunk. Az első két zenekari szvit mindegyike hét címadó részből áll. Az első szvit (op. 64bis) az I. és a II. felvonás epizódjaira összpontosít, a második szvit (op. 64ter) a mű cselekményén alapuló szerkezetet követ, míg a harmadik (op. 101) tablóképek sorozata, narratív cél nélkül. Az egyes tételek karaktere változatos érzelmi skálát jár be: az olykor már-már egyenesen groteszk hangvételtől a szenvedélyes dallamíveken át egészen a visszafogott, lírai hangzásvilágig terjed Prokofjev zenei palettája. Kifejezetten érzékletes a második felvonás megrázó befejezésének, Tybalt halálának Prokofjev-olvasata. A Mercutio és Tybalt harcát lefestő zenei anyag szokatlanul emelkedett hangvételét markáns ütésekkel és könyörtelen disszonanciákkal aláfestett dühödt párbaj követi, amelyben Rómeó megbosszulja Mercutio halálát. Nem vitás tehát: Prokofjev meggyőző, plasztikus zenei ábrázolása addig nem látott módon állított emléket Rómeó és Júlia szerelmi drámájának.

Írta: Kaskötő Marietta

Rendkívüli virtuozitás és páratlan drámai érzék: korunk kiváló csellóművésze, Gautier Capuçon védjegyei. A francia muzsikus a világ olyan karmester-egyéniségeivel dolgozott együtt, mint Gustavo Dudamel, Andrès Orozco-Estrada vagy Christian Thielemann. Stílus és korszakhatárokon átívelő repertoárján kortárs kompozíciók is helyet kapnak. Az oktatás és a fiatal zenészek támogatása iránt mélyen elkötelezett művész 2022 januárjában indította útjára a tehetséges pályakezdő muzsikusokat patronáló Gautier

Capuçon Alapítványt, az Orchestre à l’École Egyesület elhivatott nagyköveteként pedig azon fáradozik, hogy az iskolás gyermekek számára is Franciaország-szerte elérhető közelségbe kerüljön a klasszikus zenei repertoár.

A francia–olasz zenészcsaládból származó Lorenzo Viotti jelentős karrierrel a háta mögött érkezik Budapestre. 2018 és 2021 között a Gulbenkian Zenekar zeneigazgatója volt, 2021 óta pedig a Holland Filharmonikus Zenekar és a Holland Nemzeti Opera vezető karmesteri pozícióját tölti be. Ebben a szezonban ő vezényli Barry Kosky nagy sikerű Denevér-rendezésének amszterdami bemutatóját, valamint Britten Peter Grimes című operájának premierjét. Számos kiváló együttessel dolgozott már, vendégkarmestere volt a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok, a Concertgebouw Zenekar, a Tokiói Szimfonikusok, a Gewandhaus Zenekar, a Royal Filharmonikusok és a Camerata Salzburg együttesének, idén pedig bemutatkozik a Los Angeles-i Filharmonikusok, a Pittsburghi Szimfonikusok és az Orchestre de la Suisse Romande élén is.

Fotó © Jan Willem Kaldenbach

Napjaink legkiválóbb zenekarainak egyike a milánói Scala muzsikusaiból alakult meg 1982-ben. A Claudio Abbado irányításával létrejött Filarmonica della Scala célkitűzése – a Bécsi Filharmonikusok mintáját követve –, hogy a szimfonikus repertoárt a színház operahagyományainak keretében fejlessze. Az együttes olyan kiváló karmesterek keze alatt formálódott, mint Leonard Bernstein, Carlo Maria Giulini, Riccardo Muti, Giuseppe Sinopoli, Daniel Barenboim, Myung-Whun Chung. Az együttes, amelyet nem először üdvözölhet a Müpa közönsége, Európa, Ázsia és a tengerentúl számos jelentős hangversenypódiumát meghódította már. Felvételeik sorából kiemelkedik a Verdi születésének 200. évfordulója alkalmából jelenlegi vezetőjükkel, Riccardo Chaillyval a Deccánál rögzített Viva Verdi című CD, amely 2013 legkelendőbb klasszikus zenei lemeze volt Olaszországban.

A Filarmonica della Scala támogatója az Unicredit. Filarmonica della Scala is supported by Unicredit.

Riccardo Chailly és a Filarmonica della Scala

Fotó © Nagy Attila

SUMMARY

Love, drama and compositional innovation. One of the most dynamic conductors of his generation, Lorenzo Viotti and the Filarmonica della Scala, founded in 1982 under the leadership of Claudio Abbado, kick off their concert tonight with a taste of the extraordinary creativity of Luciano Berio (1925–2003). The inspiration for this opening number, Luigi Boccherini’s (1743–1805) string quintet Ritirata notturna di Madrid, enjoyed great popularity among the composer’s 18th-century contemporaries. But how did it later end up in Berio’s studio? As Berio himself explained this encounter that crossed boundaries between genres and eras, the piece “was so popular in its day that Boccherini revised it four times for different instrumental configurations. When I was asked in 1975 to compose a short opening number for a concert by the La Scala orchestra, I decided to place these four versions of the Ritirata on top of each other and transcribe them for orchestra with minimal modifications, showcasing some tasty harmonic ‘conflicts’ towards the end.”

Likewise abundant in creative compositional solutions is Antonín Dvořák’s (1841–1904) Cello Concerto in B minor, tonight being interpreted by one of the 21st-century ambassadors of the instrument, the outstanding French musician Gautier Capuçon. Dvořák’s last concerto follows the traditional three-movement (fast-slow-fast) form, with the first one containing some extensive orchestral exposition. In the intimate second movement, he evokes the theme from his own song Lasst mich allein (‘Leave me alone’), the favorite tune of his sister-in-law (and former love) Josefína, who was already seriously ill at the time of composition. After her death in May 1895, he also included it in the finale, with the repeated self-reference making this final concerto of Dvořák’s one of his most personal works as well.

Fate-changing strife between families, separated lovers and a tragic ending: William Shakespeare bequeathed to us a timeless story that remains relevant even centuries later, one that has provided an inexhaustible source of inspiration for many creative artists. Among the most popular treatments is the ballet music of Sergei Prokofiev (1891–1953), from which the composer also generated three suites intended for concert performances. Faced with this confusion of abundance, conductors have since developed the tradition of choosing material from all three works to construct their own Romeo and Juliet suites – like this one on the programme for tonight.

KERESSE A MEGÚJULT

MÜPA

MAGAZINT a főváros kulturális csomópontjain!

2025. március 3.

2025. február 19.

PLÁCIDO DOMINGO ÉS VENDÉGEI

Közreműködik: Juliana Grigoryan, László Boldizsár – ének, a Magyar Állami Operaház Zenekara

Vezényel: Eugene Kohn

KELEMEN BARNABÁS, ANDREAS OTTENSAMER ÉS MŰVÉSZTÁRSAIK

KAMARAKONCERTJE

Közreműködik: Kelemen Barnabás – hegedű, Andreas Ottensamer – klarinét, Kokas Katalin, Kelemen Gáspár – hegedű, brácsa, Fenyő László – cselló, Fejérvári Zsolt – nagybőgő

2025. március 12.

ANDRIS NELSONS ÉS A LIPCSEI GEWANDHAUS ZENEKARA

Közreműködik: Nikola Hillebrand – szoprán

Andris Nelsons

Kelemen Barnabás

2025. április 4. BARTÓK TAVASZ

KELEMEN BARNABÁS | MÜNCHNER

PHILHARMONIKER

Vezényel: Mirga Gražinytė-Tyla

2025. április 6.

BARTÓK TAVASZ

DIANA DAMRAU | JONAS KAUFMANN | HELMUT DEUTSCH

2025. május 9.

JOYCE DIDONATO ÉS AZ

IL POMO D’ORO

Händel: Jephta

Közreműködik: Michael Spyres, Joyce DiDonato, Mélissa Petit, Cody Quattlebaum, Jasmin White – ének

Vezényel: Francesco Corti

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ:

Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu

Nyitvatartás

Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2025. február 11.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnereink:

A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.