MDI_2025-03-20

DÖBRENTEI KORNÉL

diktatúráról és szabadságról, emberi tartásról, a hit és a hála erejéről

A gonosz mindig többen van, de

CSATLAKOZZON ÖN IS A MANDINER FOLYAMATOSAN BŐVÜLŐ KÖZÖSSÉGÉHEZ!

Ünnepeljük a magyar tehetségek tavaszát

Március elején nyitotta meg kapuit a Mathias Corvinus Collegium megújult szegedi központja. A jeles eseményen Orbán Viktor miniszterelnök és Krausz Ferenc Nobel­díjas fizikus beszélgetett a hazai tudományosság helyzetéről és feladatairól. „Ha meg akarunk maradni ebben a kulturális minőségben, amiben csak mi vagyunk, magyarok, ahhoz tudományos teljesítmény kell. (…) A tudomány nem nélkülözhető a nemzet fennmaradása szempontjából” – fogalmazott az eszmecsere egy pontján a kormányfő. E gondolatok nem csupán a hazai tehetséggondozás ünnepén időszerűek, hanem távlatosabban, nemzetstratégiai szempontból is megfontolandók.

CONSTANTINOVITS MILÁN

„Olyan

A magyar kulturális identitás szerves része, táptalaja az a tehetségvagyon, amiből világszínvonalú művészeti és tudományos teljesítmények fakadnak. Krausz Ferenc, Karikó Katalin vagy – maradva a szegedi vonatkozásoknál – Babits Mihály és József Attila életműve azt jelzi, hogy a nemzeti géniusz élt és élni fog, ám kiemelt törődést igényel. A tudományos kiteljesedés pedig, ahogy Nobel­díjasunk és a miniszterelnök beszélgetéséből is kibontakozott, a kellően motiváló, eszközeiben és erőforrásokban gazdag közoktatáson alapul. Az egzisztenciálisan lassan megerősödő pedagógusok pályája mellett így állami kötelesség a tanárképzés megújítása is. Ennek jegyében született a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty Istvánról elnevezett tanárképző kara is. A Nemzeti Tehetség Program vagy a Magyar Tehetség­

EU-ra van szükség, amely nem szabotálja kicsinyes politikai gáncsoskodásból a nemzetközi ösztöndíjakat és a tudományos együttműködést”

segítő Szervezetek Szövetségének munkája mellett ezért foglalkozik a Mathias Corvinus Collegium is a jövő pedagógiájával – oktatási szakemberekkel, gyakorló tanárokkal közösen – a Kárpát­medence harminc városában.

A tehetségek nemzetközi kibontakoztatásához mindezek mellett támogató geopolitikai környezet kell. Olyan Európai Unióra van szükség, amely nem szabotálja kicsinyes politikai gáncsoskodásból a nemzetközi ösztöndíjakat, az országokon átívelő tudományos együttműködést. Olyan felelős európai vezetés, amely belátja, hogy az átrendeződő nagyhatalmi viszonyrendszerben kulcsfontosságú a nemzeti szuverenitás, a kulturális identitás megőrzése, a józan és jövőbe mutató diplomáciai gondolkodás. Az elkövetkező évtizedekben létfontosságúvá válnak az oktatás alapkérdései. Válaszokat kell adnunk a mesterséges intelligencia kihívásaira, amelyek – ahogy a szegedi megnyitón is elhangzott – nem az embert helyettesítő, csak a szellemi munkát segítő lehetőségként jelennek meg. Bizonyos rendszerező­adatgyűjtő folyamatokban e technológia már most nélkülözhetetlen, azonban, amiképp arra a beszélgetés résztvevői is rámutattak, a humánumot, a kreatív potenciált nem válthatja ki.

Ha pedig így lesz a továbbiakban is, akkor van okunk a derűlátásra. Szellemi örökségben, tudományos hagyományokban, kulturális javakban páratlanul gazdag nemzet vagyunk. Minden adva van ahhoz, hogy a jövőben is ünnepelhessük a magyar tehetségek tavaszát.

6 | Fókusz

KÖZÉLET

8 | Uniót, de Ukrajnával?

Beláthatatlan következményekkel járna, ha Brüsszel az érdemalapú bővítési folyamat kritériumrendszerét sutba dobva politikai megfontolásból döntene szomszédunk európai uniós felvétele mellett

14 | Nyilvánosság kizárva

Manipulálja az ngó-knak szétosztott pénz átláthatóságát az EU

17 | A gyakornok

HERNÁDI ZSOLT

18 | Küszöbön egy új világjárvány?

Noha a kérődzőket támadó vírus nem veszélyes az emberre, a gazdasági károk kihatással vannak a mindennapi életünkre

24 | Ellenzéki ajánlat és hergelés március idusán

58. oldal |8|

PETRI LUKÁCS ÁDÁM

25 | A katolikus egyház jövője: görcsök oldása elmélkedés által

SZILVAY GERGELY könyvajánlója

Döbrentei Kornél friss Kossuthdíjas író-költő diktatúráról és szabadságról, emberi tartásról és a hit erejéről

26 | Maréknyi magyar lázadó KNOPF ALEXANDRA

KÜLHON

28 | Fekete évforduló

A legnagyobb szerencse, hogy nem lett belőle polgárháború – mondják az 1990-es marosvásárhelyi pogrom elszenvedői, szemtanúi

KÜLFÖLD

32 | Ukrajna amerikai támogatás nélkül nem tud győzni Éric Zemmour francia író, politikus országa állapotáról és Emmanuel Macron államfő megítéléséről

36 | Hosszú, kanyargós út a békéhez

A ködből kijutva talán végre a béke felé mozdul az ukrajnai háborúról zajló tárgyalás

40 | Teljes a káosz Romániában

Călin Georgescut megint eltiltották, és megjósolhatatlan, ki nyeri a májusra tolt elnökválasztást

43 | Adóssághegymászásra indulnak a németek KOHÁN MÁTYÁS

GAZDASÁG

44 | Egy évtizede verhetetlenek a magyar rezsidíjak

Az uniós tagállamok közül Magyarországon a legolcsóbb a háztartási energia a rezsicsökkentésnek köszönhetően

SPORT

48 | Kizárta a külvilágot, berúgta az ajtót

Molnár Attilával a 400 méteren szerzett történelmi aranyérme után beszélgettünk

META

KÖNYVEK A JÖVŐRŐL

52 | Elképzelni az elképzelhetetlent

JEGYZET

53 | Ki vagyok, és hol?

BORIS KÁLNOKY

BUDAPESTI KARAKTEREK

54 | A modern építészsors

A 20. század második felének építészsztárja volt, ma sorra bontják az épületeit. Budapesti karakterek sorozatunkban Kévés Györgyről írunk

GASZTRÓ

56 | A legjobbak között

GIANNI ANNONI

ÉLET

58 | Mintha valami beteljesedne

Interjú Döbrentei Kornéllal

KÖNYV

64 | A névtelen kávéház nevei velünk maradnak

Robert Seethaler a jelenkori osztrák irodalom egének fényes csillaga, számos nyelvre lefordított regényei mindenhol értő olvasók sokaságát vonzzák be a világába

TÁRCA

65 | Két temetés

GYŐRFFY ÁKOS

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

66 | Hol a vendéglátás mostanában?

NÉVAI GÁBOR

Címlapfotó: Földházi Árpád

Lapigazgató-főszerkesztő: Szalai Zoltán | Főszerkesztő-helyettes: Boris Kálnoky, Szalai Laura | Lapszerkesztő: Őry Krisztina | Főmunkatárs: Petri Lukács Ádám, Sal Endre, Szilvay Gergely | Rovatvezetők: Nagy Gábor (Közélet), Veczán Zoltán (Külhon, Külföld), Santo Martin (Makronóm), Nagy Péter (Sport), Rajcsányi Gellért (Élet, Meta) | Művészeti vezető: Keczeli Zoltán | Tördelőszerkesztők: Kónyi Zoltán, Krix Bettina | Vezető fotós: Földházi Árpád Fotó: Ficsor Márton | Munkatársak: Ádám Rebeka Nóra, Almási B. Csaba, Baranya Róbert, Farkas Anita, Ferentzi András, Győrffy Ákos, Hajdú Tímea, Kemenes Tamás, Kohán Mátyás, Konopás Noémi, Kovács Gergő, Nagy Ervin Nagy Kristóf, Pálfy Dániel Ábel, Varga Mátyás Zsolt, Veszprémy László Bernát | Vezető olvasószerkesztő: Póla Gergely | Olvasószerkesztők: Gulyás Orsolya, Weisz Teodóra | Adatelemző: Nagy Kristóf | Kiadó: Mandiner Novum Zrt. Cím: 1114 Budapest, Bartók Béla út 43–47. | Felelős kiadó: Kereki Gergő | Nyomda: Mediaworks Hungary Zrt., 6729 Szeged, Szabadkai út 20. | Felelős vezető: Marancsik Roland | ISSN 2676-9298 MANDINER.HU – főszerkesztő: Kereki Gergő | főszerkesztő-helyettes: Kacsoh Dániel | Árusításban terjeszti a Lapker Zrt. | Előfizethető e-mailben: ugyfelszolgalat@mandiner.hu; honlapon: mandiner.hu/elofizetes Lehetséges fizetési módok: bankkártya, csekk, banki átutalás. Előfizetési díj belföldre: 1 évre 41 880 Ft, 6 hónapra 20 940 Ft, 3 hónapra 10 470 Ft, 1 hónapra 3490 Ft. Impresszum 5 www.mandiner.hu | 2025. 03. 20–26.

fókusz

Orbán Viktor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulója alkalmából tartott állami díszünnepségen a Múzeumkertben március 15-én. A miniszterelnök a hatalmas tömeg előtt mondott beszédében úgy fogalmazott: egy éve az volt a kérdés, akarunk-e meghalni Ukrajnáért, most pedig az a kérdés, akarunk-e belerokkanni Ukrajna csatlakozásába. „Irány a véleménynyilvánító szavazás!” – hangoztatta. A kormányfő arról is beszélt, hogy az ünnepi összesereglés után a „húsvéti nagytakarítás” jön. „Átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget!” – jelentette ki. Nem sokkal az ünnepség előtt Orbán Viktor 12 pontos követelést fogalmazott meg Brüsszelnek, amelyben szó van arról, hogy tiltsák be gyerekeink természetellenes átnevelését, szerepel benne továbbá, hogy kívánjuk Európa keresztény örökségének védelmét, és követeljük az európai békét.

FOTÓ: MTI / MINISZTERELNÖKI SAJTÓIRODA /

Az Európai Bizottság tagjai Tiranában a Nyugat-Balkán vezetőivel. Lesz majd egyszer better together?

Uniót, de Ukrajnával?

KOHÁN MÁTYÁS

Beláthatatlan következményekkel járna, ha Brüsszel az érdemalapú bővítési folyamat kritériumrendszerét sutba dobva politikai megfontolásból döntene Ukrajna európai uniós felvétele mellett. Azonkívül, hogy súlyos pénzügyi terhet jelentene, kockáztatná az uniós agrárium jövőjét és a közösség szavahihetőségét a Nyugat-Balkánon.

Ukrajna EU­csatlakozása évtizedes távlatban sem reális, felesleges is beszélni róla – hallani manapság sokfelől, miután a magyar kormány az uniós államok közül elsőként véleménynyilvánító szavazást jelentett be a háborúban álló ország tagságáról. A témára való legyintés logikus reakció is lenne, ha állna még a bővítési folyamat Brüsszelben mantraszerűen hangsúlyozott érdemalapúsága. A gond az, hogy Horvátország 2013­as csatlakozása óta a bővítés egyre nyilvánvalóbban politikai eszköz az érdemalapúság álcája mögött, amelyet kevéssé a tagjelöltek érdemei, mint inkább a Jean­Claude Juncker és Ursula von der Leyen vezetése alatt „politikai”,  illetve „geopolitikai” természetűvé váló Európai Bizottság preferenciái és a tagállamok belpolitikai megfontolásból született vétói mozgatnak.

Ukrajna – és a vele egy csomagban kezelt, a bizottság politikai igényeinek megfelelően kormányzott, Oroszország hibrid hadviselése által szintén érintett Moldova – már így is rekordidő alatt jutott el a tagjelölti státusztól a csatlakozási tárgyalások megkezdéséig. Nekik mindössze két év alatt megadatott a státuszváltás, amire Törökországnak és Észak­Macedóniának tizennyolc, Albániának tizenhárom, Szerbiának és Montenegrónak négy évet kellett várnia, Grúzia és Bosznia­Hercegovina pedig továbbra is várnak. Emellett Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az orosz–ukrán háború kitörésének harmadik évfordulóján kijelentette: „ha ezzel a sebességgel és ilyen minőségben folytatja, talán már 2030 előtt” taggá válhat Ukrajna, olyan gyorsan, mint még soha senki a volt keleti blokkból.

„85 milliárd euró földalapú agrártámogatás járna Kijevnek hét év alatt”

Kombájn arat a donecki területi Kramatorszk közelében

HOGYAN SZÁMOLJÁK KI, HOGY KINEK MENNYI

FEJLESZTÉSI PÉNZ JÁR?

A hagyományos értelemben vett uniós pénzek három részből állnak össze. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap pénzeit fejlesztési régiók kapják, nem tagállamok. Az e két alapból juttatandó összeget alapvetően a régió vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó bruttó hazai összterméke és népessége határozza meg, eszerint kerül egy régió a neki szánt összeget meghatározó kevéssé fejlett, tranzíciós vagy fejlettebb kategória egyikébe. Befolyásolja a régiók jussát a tagállam egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelme (GNI, amely a GDP-től abban tér el, hogy a helyben előállított értékhez hozzáadja a külföldről érkező jövedelmeket, a külföldre fizetett jövedelmeket pedig levonja belőle), a foglalkoztatottság és a munkanélküliség, különös tekintettel a fiatalok munkanélküliségére, az alacsony és felsőfokú képzettségűek, a korai iskolaelhagyók aránya és az ország üvegházgáz-kibocsátása is. A Kohéziós Alap pénzeit nem régiók kapják, hanem azok a tagállamok, amelyeknek az egy főre jutó GNI-je nem éri el az EU átlagának 90 százalékát: a 2021–2027-es költségvetési ciklusban ezek Bulgária, Ciprus, Csehország, Észtország, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Magyarország, Portugália, Románia, Szlovákia és Szlovénia. Fontos: azért, hogy az unión belüli óriási fejlettségi különbségek ne lyukasszák ki az EU költségvetését, és ne fűtsék túl a felzárkózó tagállamok gazdaságát sem, az unió egy főre jutó átlagos GNI-jének 55 százalékát el nem érő tagállamok legfeljebb éves GDP-jük 2,3 százalékának megfelelő fejlesztési pénzt kaphatnak.

(Még a régiós csúcstartó Szlovénia csatlakozásáig is nyolc év telt el a kérelmének beadásától, pedig Csehországgal együtt a rendszerváltozás óta régiónk legfejlettebbje.) Mindezt annak ellenére mondta az Európai Bizottság elnöke, hogy tudja: Ukrajnánál felkészületlenebb tagjelöltje talán még sosem volt az Európai Uniónak, szomszédunk máig sereghajtó a tagjelöltek körében a három koppenhágai tagsági kritérium, a demokráciát, jogállamiságot és emberi jogokat garantálni képes, stabil intézményrendszer, az EU piacán versenyképes piacgazdaság és az uniós joganyag alkalmazásának képessége tekintetében. Felsejlik tehát annak baljós árnya, hogy ha a bármilyen szempontból kevésbé kívánatos tagjelöltek csatlakozását az érdemalapúsággal dacolva, politikai okokból lassítani lehet, akkor a kívánatosabbakét fel is lehet gyorsítani – pláne egy olyan geopolitikai kataklizma közepette, amilyennek az orosz–ukrán háború közelgő rendezése ígérkezik. Nem lehetetlen, hogy az érdemalapúnak mondott uniós csatlakozás merő politikai vigasz lesz a vesztes háborúval szembenézni kénytelen Ukrajna

számára az őt győzelemmel hitegető szövetségesek részéről. Az érdemalapúság halála és az éles geopolitikai helyzet ad tehát apropót egy korábban évtizedekig elképzelhetetlennek hitt forgatókönyv, az ukrán EU­csatlakozás lehetőségének vizsgálatára.

HONNAN LESZ PÉNZ?

Ukrajna uniós csatlakozásával kapcsolatban a legégetőbb kérdés, hogy mennyibe fog kerülni, de erre még a legjobban értesült Európa­politikai kutatóintézetek is csak millió feltétel megvalósulása esetén érvényes becsléssel tudnak válaszolni. A helyzet röviden: ha az óriási területű, nagy népességű, ám koldusszegény ország változatlan költségvetési szabályok mellett csatlakozna az Európai Unióhoz, az a fejlesztési pénzek tekintetében nem kezelhetetlen, de érzékeny forrásvesztést okozna a jelenlegi nettó haszonélvezőknek, szabad szemmel jól látható költségnövekedést a nettó befizetőknek, a közös agrárpolitika támogatási rendszerét pedig azonnal felborítaná.

A legtekintélyesebb, globálisan is elismert brüsszeli kutatóintézet, a jórészt az EU tagállamai által finanszírozott Bruegel számításai szerint Ukrajna hipotetikus csatlakozása ebben a hétéves ciklusban 137 milliárd euróba (54,7 billió forintba, a magyar büdzsé összes éves kiadásánál valamivel többe) kerülne az Európai Unió költségvetésének négy ágon: a fejlesztési források, az agrártámogatások, az egyéb EU­s programok és az uniós bürokrácia növekedése révén. A Kölni Német Gazdasági Intézet (IW) 190 milliárd eurós (75,9 billió forintos) költséget is el tud képzelni. Ebből a horribilis összegből talán még a fejlesztési forrásokra kalkulált 32 milliárd euró (12,8 billió forint) volna a legkevésbé fájdalmas tétel; az IW ennél nagyobb, 50–90 milliárd eurós összeggel

Önkéntes újjáépítő a Kijevi területen lévő Zaliszjában. Nála nagyobb erőkre is szükség lehet

kalkulál. Az intézet úgy számol, hogy a nettó haszonélvező tagországok mind haszonélvezők maradnának, de veszítenének forrásokat, s a tagállamoknak a bruttó hazai össztermékük 0,1 százalékával válna drágábbá az uniós fejlesztéspolitika, ennyivel kellene többet hozzátenniük a fejlesztési költségvetéshez azért, hogy az az Ukrajna nélküli 393 milliárd euróról 401 milliárdra nőhessen. A Bruegel számításai szerint azonban érdemben csökkenne az az összeg, ami az összes többi tagállamnak jutna a fejlesztési kasszából. Az EU27­nek 24 milliárd euróval (9,6 billió forinttal) kevesebb fejlesztéssel kellene beérnie Ukrajna csatlakozása esetén. Ezt azért veszítené el, mert a koldusszegény Ukrajna érdemben lehúzná az EU egy főre jutó átlagos GDP­jét, amelyhez viszonyítva a fejletlenebb régiók „jóléti szakadékát” s ezáltal a nekik juttatandó uniós pénzeket kalkulálják. Magyarán Ukrajna annyira fejletlen, hogy ha csatlakozna az unióhoz,

KIK KOPOGTATNAK AZ EU AJTAJÁN?

Csatlakozási

Ország

„Felkészületlenebb tagjelöltje talán még sosem volt az Európai Uniónak”

Kormányzati hatékonyság

Törvényalkotás és szabályozás minősége

AZ EURÓPAI UNIÓ TAGJELÖLTJEI ÉS A CSATLAKOZÁS FOLYAMATA

Egy ország öt lépésen keresztül válhat az Európai Unió tagjává:

1. Beadja tagsági kérelmét az Európai Tanácsnak. (Itt tart 2022 decembere óta Koszovó.)

2. A tanács egyhangúlag felkéri az Európai Bizottságot, hogy véleményezze a tagsági kérelmet, majd a bizottság javaslatára szintén egyhangúlag megszavazza a kérelmező ország tagjelölti státuszát, amelyet az az első kormányközi konferencián nyer el. A bizottság megkezdheti a screeninget, azaz a jelölt jogrendszerének átvilágítását a tárgyalások kereteinek meghatározására. (Itt tart 2022 decembere óta Bosznia-Hercegovina és 2023 decembere óta Grúzia.)

3. A tanács a bizottság javaslatára egyhangúlag megszavazza a csatlakozási tárgyalások megkezdését, majd a bizottság által előterjesztett tárgyalási keretet is. (Itt tart 2022 júliusa óta Észak-Macedónia, valamint 2024 júniusa óta Ukrajna és Moldova.)

4. A tanács egyhangú jóváhagyásával megtartják a második kormányközi konferenciát a tagjelölttel, ahol megnyitják a tárgyalási fejezetek első csoportját, azaz klaszterét. A harminchárom tárgyalási fejezet hat tematikus klaszterre oszlik: 1. alapok, 2. belső piac, 3. versenyképesség és inkluzív növekedés, 4. zöldügyek és fenntartható közlekedés, 5. erőforrások, mezőgazdaság és kohézió, 6. külkapcsolatok. Minden egyes tárgyalási fejezet megnyitásához és lezárásához egyhangúságra van szükség a tanácsban. (Itt tart 2005 októbere óta Törökország, 2012 decembere óta Montenegró, 2015 decembere óta Szerbia, 2024 októbere óta a magyar elnökségnek köszönhetően Albánia.)

5. Az összes fejezet lezárását követően a bizottság a tanács elé terjeszti abbéli véleményét, hogy a tagjelölt kész a csatlakozásra. A tanács ennek alapján egyhangúlag a tárgyalások lezárása mellett dönt, s a kitárgyalt csatlakozási szerződést minden tagállam, valamint a tagjelölt is aláírja, majd ratifikálja.

akkor Közép­, Kelet­ és Dél­Európa ma kevésbé fejlettként besorolt részei relatíve máris fejlettebbnek tűnnének, és részben kikerülnének a támogatandó régiók sorából. Ukrajna és a legszegényebb EU­tagállamok között egyébként akkora a fejlettségi különbség, hogy az uniós fejlesztési költségvetést az ukrán csatlakozás esetén kizárólag a 2,3 százalékos szabály (lásd keretes írásunkat) mentené meg az összeomlástól. Ha nem maximálnák a tagállam éves GDP­jének 2,3 százalékában az uniós fejlesztési pénzeket, Kijevnek hatszor annyi pénz, 180 milliárd euró (71,9 billió forint) járna, a mostani kohéziós költségvetés csaknem fele. S mivel Ukrajnát a háború után a Világbank, az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Bizottság és az ukrán kormány februári közös elemzése szerint döbbenetes pénzbe, 524 milliárd dollárba (192,3 billió forintba) kerül majd újjáépíteni, bizony nem lehetetlen, hogy Brüsszel ez esetben talál majd valami módot a 2,3 százalékos korlát megkerülésére,

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök Ursula von der Leyen európai bizottsági és António Costa európai tanácsi elnök társaságában

hasonlóan ahhoz a 80 milliárd euróhoz, amit eddig kifejezetten Ukrajnára szabott pénzügyi eszközökbe tolt bele a bizottság. Ha a korlát marad, a fejlesztési pénzek szempontjából Ukrajna csatlakozása fájdalmas lesz, ha viszont megkerülik, az maga lesz a pénzügyi csőd.

Ahol Ukrajna csatlakozása már a most érvényes szabályrendszer mellett is elviselhetetlen pénzügyi terhet jelentene, az a közös agrárpolitikában (KAP) folyósított földalapú agrártámogatás. A Bruegel számításai szerint 85 milliárd euró (33,9 billió forint) járna ebből a kasszából Kijevnek hét év alatt – azaz több mint ötödével kellene megnövelni a KAP büdzséjét tagállami befizetésekből, hogy elférjen benne egy olyan ország, amely a német vagy a lengyel termőterület háromszorosával rendelkezik. (Ez a becslés az IW­éhez hasonlatos, a kölni kutatóintézet szerint is 70­90 milliárd euróra rúghatnak az Ukrajnának juttatandó agrárpénzek.) Ez volna a legfájdalmasabb elem az Ukrajna jelentette pénzügyi terhekből, azaz szinte biztos, hogy Kijev a közös agrárpolitikához a jelenlegi formájában nem csatlakozhat: vagy ki kell hagyni belőle, vagy a KAP­ra vár nagy reform. És ez még csak a költségvetési oldala annak a beláthatatlan problémahegynek, amelyet a csatlakozás okozna az európai mezőgazdaságnak. Apropó: az Európai Uniónak ezen a ponton el kell majd döntenie, hogy fizet­e területalapú támogatást az orosz megszállás alatt álló ukrán

földekre is, vagy elismeri, hogy Ukrajna valójában már nem akkora, mint a térképeken. A Kölni Német Gazdasági Intézet szerint 12­14 milliárd euróba kerülne az EU­nak, ha Ukrajna de jure és nem de facto földterületeit venné a területalapú támogatás alapjául.

Ezekhez a tételekhez képest már eltörpül, hogy a Bruegel 7 milliárd euróra (2,8 billió forintra) teszi az EU összes többi támogatási programjának Ukrajnára eső pluszköltségét, és 4 milliárd euróra (1,6 billió forintra) azt az összeget, amennyivel a hatalmas országgal bővülő Európai Unió bürokráciája drágábban működne. Mindezekhez képest sovány vigasz, hogy Ukrajna belépése 16 milliárd euróval (6,4 billió forinttal) járulna hozzá hét év alatt az EU költségvetéséhez: 14 milliárd euróra teszik az ország tagállami befizetéseit, valamint 2 milliárd eurót spórolna az unió azon, ha a szomszédságpolitikában nem kellene tovább támogatásokat folyósítania a taggá vált Ukrajnának.

Ezek tehát a nyomasztó költségvetési hatások a vezető európai kutatóintézetek számításai szerint. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Ukrajna csatlakozása amellett, hogy óriási terhet jelentene, az európai gazdaságnak lehetőség is: egy hatalmas újjáépítendő felvevőpiac csatlakozna a közös, vámmentes európai gazdasági térhez, amelyben benne van a gyors növekedés potenciálja. Nincs okunk azt feltételezni, hogy az

európai cégek Ukrajna esetében ne tudnának éppúgy profitálni a szabadkereskedelemből és a működő tőke kihelyezéséből, mint a 2004 után csatlakozó tagállamokban. Ukrajna érdemi ritkaföldfém­ és gázlelőhelyekkel is bír, van bőven titánja, mangánja, kobaltja, tantálja, nióbiuma és berilliuma – a kontinensen ez mind hiánycikk. Az európai hadiipar alig várja, hogy egy gazdasági térben lehessen az óriási kapacitásokat kiépítő és rengeteg tapasztalatot szerző ukrán hadiiparral. Az intenzívebbé váló gazdasági együttműködés pedig lecsapódna a huszonheteknél is munkahelyekben, profitban, adóbevételben, fogyasztásban – de fogalmunk sincs, hogyan arányulna mindez az adófizetőkre háruló óriási teherhez.

ÉLÉSKAMRA KÉRDŐJELEKKEL

A hatalmas mezőgazdasági támogatási igényért cserébe az unió egy mezőgazdasági nagyhatalmat kapna: Ukrajna területének 71 százaléka termőföld. Az olcsón termelő ukrán mezőgazdaság segíthetne növelni Európa élelmiszer­biztonságát, leszorítani a súlyos élelmiszer­inflációt, illetve bevonni Ukrajna fejlődő világba irányuló élelmiszerexportját az európai soft power eszköztárába. Igen ám, de nagy kérdés, hogyan lehet a vadkeleti szabályozatlanságban, óriásbirtokokon termelő ukrán mezőgazdaságot beszuszakolni az uniós agrárszabályok alá.

„Ukrajna annyira fejletlen, hogy ha csatlakozna, akkor Közép-, Kelet- és Dél-Európa ma kevésbé fejlettként besorolt részei kikerülnének a támogatandó régiók sorából”

Ha ez a herkulesi feladat sikerülne, akkor is ott maradna egy elefánt a szobában: Európában ugyanis ma nincs élelmiszerhiány, a kontinens mezőgazdasága bőven képes ellátni a lakosságot. Ha viszont Ukrajna csatlakozik az Európai Unióhoz, állandósul az az állapot, ami a tavalyi európai gazdatüntetésekhez vezetett: a szigorú szabályok szerint dolgozó uniós mezőgazdaságnak kíméletlenül alávágnának a mérethatékonyabb és olcsó munkaerővel dolgozó ukránok. Lenne tehát az ukrán csatlakozás után olcsóbb élelmiszer – de a huszonhetek mezőgazdaságának leépülése árán. Hasonló problémákkal néz szembe az Európai Unió logisztikai ipara és tágabb értelemben az egész munkaerőpiac is. Ukrajna és a huszonhetek között ugyanis akkora a fejlettségbeli különbség, hogy a Bruegel nemhogy a háború miatt az EU­ba menekülő ukránok tömeges hazatérésével nem számol, de felerősödő migrációt valószínűsít az ukrán csatlakozás után – ami nemcsak a kamionosokat, de az egész európai munkásosztályt negatív bérspirálba lökné.

KI FOG EZUTÁN HINNI AZ EU-NAK?

Az adófizetőkre és a mezőgazdaságra nehezedő nyomás mellett még egy súlyos következménnyel járna, ha az unió politikai okokból, a bővítési folyamat érdemalapúságára fittyet hányva a Nyugat­Balkán évtizedes távlatban várakozó országai előtt venné fel soraiba Ukrajnát (és a farvizén Moldovát): senki nem hinne többé a szavának – a Balkánon biztosan nem, de máshol is bajosan.

Ursula von der Leyen szívének minden szeretete sem tudja ugyanis elfedni, hogy Ukrajna az Európai Unió történetének legfelkészületlenebb tagjelöltje, s ez különösen élesen világlik ki, ha összehasonlítjuk, hogyan állnak az EU kapuin kopogtató országok a Világbank fejlettségi indikátoraiban. Ha például az unió belső piacán való helytálláshoz szükséges gazdasági fejlettség koppenhágai kritériumát tekintjük, máris kiderül: az egy főre jutó, vásárlóerő­paritáson számolt GDP tekintetében Ukrajna és Moldova holtversenyben utolsók, messze tőlük a leggazdagabb tagjelölt, az EU által jóformán veszni hagyott Törökország, utána pedig Montenegró és a szintén mostohagyerekként kezelt Szerbia következik. A külföldi befektetések GDP­re vetített arányában – ami jól mutatja, mennyire piacbarát, fejlett és jogállami egy ország gazdasági intézményrendszere –Ukrajnánál csak Moldova és Törökország rosszabb, a legjobbak pedig szinte holtversenyben Montenegró, Albánia és Grúzia. A gazdaság fenntarthatóságát jól méri, hogy mekkora a megújuló energiaforrások aránya az energiafogyasztásban. Ukrajna ebben 8,9 százalékkal ismét sereghajtó, a bajnok Albánia 40 százalék fölött jár, a dobogós Montenegró és BoszniaHercegovina is közel van hozzá. Az exportképességet, az EU külkereskedelmi mérlegéhez való hozzájárulást mérő GDP­arányos exportvolumen pedig ismét Ukrajnában a legkisebb, 28,6 százalékos; a legerősebb exportgazdaságok ÉszakMacedónia, Szerbia és Montenegró, mind 50 százalék felett. Gondolhatnánk persze, hogy Ukrajna bár szegény, a demokratikus jogállami intézményrendszer koppenhágai kritériumának legalább jobban megfelel az EU által sanda szemmel nézett Grúziával vagy Szerbiával szemben – ám ez sem igaz. A Világbank globális kormányzási indikátorai, amelyek nem abszolút, hanem a legjobban teljesítő országhoz viszonyított pontszámmal értékelik az országokat, lesújtó képet festenek: Ukrajna 37 pontos kormányzati hatékonyságánál csak az alig működő Bosznia­Hercegovina 15,6 pontja rosszabb, a legjobbak a lesajnált Grúzia 77,8, Albánia 60,4 és Montenegró 59,9 ponttal. A törvényalkotás és a szabályozás minőségét tekintve Ukrajna 43,4 ponttal az utolsó, a legjobb ismét Grúzia 79,7­es, majd Észak­Macedónia következik 66­os és Montenegró 64,2­es értékkel. A jogállamisági pontszáma is Ukrajnának a legalacsonyabb: 19,8, Grúzia 55,2 pontja a legjobb, szorosan utána Montenegró jön 52,4 és Szerbia 51,4 ponttal. Szépíteni a korrupció ügyében sem tud Ukrajna, ott a pontszám szégyenteljes 25,9, szemben az ismét első Grúzia 71,2, Montenegró 51,9 és Moldova 46,7 pontjával.

Summa summarum: a koppenhágai bővítési kritériumok szemszögéből nézve gazdaságilag, jogállamilag, demokratikusan és intézményesen is messze érdemtelenebb országot részesít előnyben Brüsszel a messze érdemesebb többivel szemben, ha igaznak bizonyulnak a sűrűsödő jelek, és Ukrajna politikai okokból valóban megelőzheti a Nyugat­Balkánt.

-

Bár az Európai Unió vezetése szerint fontos az átláthatóság, a valóságban számos akadály nehezíti az adatok megismerését

Nyilvánosság kizárva

MANIPULÁLJA AZ NGÓ-KNAK SZÉTOSZTOTT

PÉNZ ÁTLÁTHATÓSÁGÁT AZ EU

SZILVAY GERGELY

Több módszere is van az Európai Uniónak arra, hogy a baráti ngó-knak, médiumoknak és más szervezeteknek szétosztott hatalmas összegeket eltüntesse a kutató szemek elől. Mutatjuk a főbb technikákat és azt, hogy miért nehéz kikérni az adatokat.

A Mathias Corvinus Collegium brüsszeli központ ja előrukkolt egy jelentéssel Az EU propaganda gépezete: nem kormányzati szervezetek finan szírozása az uniós értékek népszerűsítésére címmel. Frank Füredi, az intézmény vezetője felhívta a figyelmet: a dokumentumban fog laltak csak a jéghegy csúcsát jelentik, mivel a munka csupán a Polgárok, egyenlőség, jogok és értékek (CERV) programon keresztüli finan

szírozást értékeli, és nem veszi figyelembe azt a sokféle egyéb módot, ahogyan az Európai Unió pénzt juttat a kedvenc ügyeire.

A CERV költségvetése 1,5 milliárd euró, ez a legnagyobb összeg, amelyet valaha „értékpromócióra” fordítottak. 2025ben 236 millió eurót különítettek el rá. A program több mint háromezer civil társadalmi szervezetet támogatott, a pártfogol­

FRANK FÜREDI

tak 2021 óta több mint ezer projektet hajtottak végre. A legnagyobb szervezetek közé tartozik a EuroCentralAsian Lesbian Community (6 millió euró), a European Network Against Racism (4,9 millió euró), valamint a European Women’s Lobby (4,8 millió euró).

A jelentésből kiderül, hogy a pénzeket olyan finanszírozási mechanizmuson keresztül folyósították, amelyben az EU keretszerződést ír alá egy magánközvetítővel, az pedig továbbfolyósítja a forrásokat a szervezeteknek. Ez lehetővé teszi az unió átláthatósági szabályainak megkerülését, amelyek megkövetelik az Európai Bizottságtól, hogy minden 14 ezer euró feletti kifizetést regisztráljon a nyilvánosan elérhető, bár szándékoltan homályos pályázati adatbázisában. Dömötör Csaba fideszes európai parlamenti képviselő a Facebook­oldalán jelezte, hogy 86 adatigénylést nyújtottak be az Európai Bizottságnak, és mindet visszautasították.

A Magyar Nemzet arra hívta fel a figyelmet, hogy öt baloldali képviselő levelet írt az EP­képviselőknek arról, hogy EU­nak kellene állnia azt a kieső összeget, amely az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségétől (USAID) eddig érkezett a különféle szervezetekhez.

KÖZÉRDEKŰADAT-IGÉNYLÉS?

NEM OLYAN EGYSZERŰ

Lajkó Fannitól, az Alapjogokért Központ Európai Unióra szakosodott munkatársától azt kérdezzük, miként lehet kikérni az EU­tól az ngóknak juttatott és a projektekre kifizetett támogatásokat, mint amilyenek a CERV­pénzek. Lajkó rámutat: rendelet szabályozza, hogy a három uniós intézményhez, vagyis az Európai Parlamenthez, az Európai Tanácshoz és az Európai Bizottsághoz milyen feltételekkel lehet közérdekűadat­igénylést benyújtani, azonban számos korlát és más tényező nehezíti azt, hogy a nyilvánosság számára elérhetők legyenek bizonyos dokumentumok. A jogszabály értelmében „bármely uniós polgár, valamint a tagállamokban lakóhellyel vagy székhellyel rendelkező természetes és jogi személyek jogosultak hozzáférni az intézmények dokumentumaihoz az e rendeletben meghatározott elvek, feltételek és korlátok szerint”. Ennek megfelelően a kérelmezők adatigénylést nyújthatnak be, és az intézményeknek biztosítaniuk kell a dokumentumok nyilvános hozzáférését. Azonban bizonyos köz­ és magánérdekek védelmében kivételek is érvényesek. Például ha egy dokumentum még nem készült el, vagy ha a közzététele veszélyeztetné az intézmény döntéshozatali eljárását, akkor a kérelmet elutasíthatják – kivéve, ha nyomós közérdek fűződik a közzétételhez. További nehézség, hogy az Európai Unió intézményei nem kötelesek új adatbázisokat létrehozni a kérelmezőknek, csupán a meglévő adatbázisaikban tárolt információkat tudják kiadni. Mivel viszont a nyilvánosság nem ismeri az adatbázisokat, nem tudjuk,

„A CERV költségvetése 1,5 milliárd euró, ez a legnagyobb összeg, amelyet valaha »értékpromócióra« fordítottak”

hogy milyen adatokat tartalmaznak. Ennek következtében nem tudjuk, hogy az EB vagy más uniós intézmények milyen szerződéseket kötöttek, vagy milyen adatokat kezelnek az egyes projektekről. „Ez a helyzet nagy problémát jelent, mivel a konkrét információkra vonatkozó kérdések nélkül nehéz érdemi adatigénylést benyújtani, hiszen a bizottság erre hivatkozva elutasítja a kérést. Emiatt az adatokhoz való hozzáférés gyakran nem valósul meg, és az EU támogatási rendszere továbbra is átláthatatlan marad. A nyilvános hozzáférés tehát rendkívül korlátozott mértékű, ami megnehezíti az EU pénzügyi támogatásainak és projektjeinek nyomon követését” – hívja fel a figyelmet Lajkó Fanni.

A szakértő hozzáfűzi: az Európai Unió működéséről szóló szerződés 15. cikkében foglalt nyitottság elve kimondja, hogy az uniós intézményeknek munkájukat a lehető legnyilvánosabban kell végezniük. Ennek szellemében az EU 2024 szeptemberében elfogadott rendelete előírja, hogy a költségvetés végrehajtása során a polgároknak világos információkat kell kapniuk arról, az unió hol és hogyan költi el a pénzeket, ezáltal elősegítve az EU hitelességének növelését.

ZÁRT NYITOTTSÁG, ZÁRT ÁTLÁTHATÓSÁG?

A támogatásokra vonatkozó általános elvek közé tartozik az átláthatóság elve. Az uniós források kedvezményezettjeiről szóló információkat az EU­s intézmények központi és célzott weboldalán, a Financial Transparency System oldalon kell közzétenni. Az oldal első ránézésre valóban átláthatónak tűnik, mivel 2014 és 2023 között évenként, országonként és programonként bontva láthatók az elköltött összegek, és még konkrét szervezetekre is rá lehet keresni. A rendelet azonban meghatároz olyan kivételeket, amelyek esetében az információk közzététele nem kötelező. Például nem lehet nyilvánosságra hozni közvetlen támogatási formákra vonatkozó adatokat. Továbbá egyes alacsony értékű szerződéseket és bizonyos pénzügyi eszközök, illetve költségvetési garanciák révén nyújtott támogatásokat sem kötelező közzétenni, amennyiben egy előre meghatározott küszöbérték alatt maradnak. Ez a küszöbérték az unió pénzügyi szabályai alapján 15 ezer euró.

A kivételek jelentős mértékben korlátozhatják az EU pénzügyi tranzakcióinak és támogatásainak átláthatóságát, mivel a közzététel alóli mentesség megengedi, hogy egyes információk, amelyek a pénzügyi támogatások elosztásával összefüggésben fontosak lehetnek, ne kerüljenek nyilvánosságra. Az ilyen típusú korlátozások különösen akkor problémásak, amikor polgárok vagy civil szervezetek szeretnék ellenőrizni az uniós alapok felhasználását vagy átlátni a támogatások odaítélését.

LAJKÓ FANNI

KÖZÉLET

„Egyes szervezetek úgy választanak jogi formát, hogy elkerüljék a közzétételi kötelezettséget”

PÉNZOSZTÁS A KÜSZÖBÉRTÉK ALATT

A 15 ezer eurós összeghatár jelentős felmentést ad az EU­nak a bevallási kötelezettség alól. „Ennek következményeként ha a közzététel kellemetlenséget okozhat, a bizottságnak lehetősége van arra, hogy egy átláthatóságra kötelezett nagyobb szerződést több kisebb szerződésre bontson, így külön­külön egyik sem haladja meg az átláthatósági küszöbértéket” – mutat rá Lajkó Fanni. Hozzáteszi, egy másik lehetőség a pályázatok és a kedvezményezettek jogi státuszának manipulálása.

Egyes szervezetek úgy választanak jogi formát, hogy elkerüljék a közzétételi kötelezettséget; például nem minősülnek „nem kormányzati szervezetnek” (ngo) vagy „nonprofit szervezetnek” (nfpo) – annak ellenére sem, ha valójában azok. Mivel nincs egyértelmű, egységes meghatározás a nem kormányzati szervezetekre, a bizottság minden olyan nonprofit, nem közjogi szervezetet ngó­ként

kezel, amely független a hatóságoktól, a pártoktól és a kereskedelmi szervezetektől. Az EB rendelkezésére álló, az ngó­kra vonatkozó információk az uniós forrásokból finanszírozott szervezetek önbevallásán alapulnak. Így a társaságok olyan jogi státuszt vehetnek fel, amely mentesíti őket a közzétételi kötelezettség alól. Egy további lehetőség a támogatások más entitásoknak való továbbosztása. Ilyen esetekben a fő kedvezményezett továbbosztja a támogatást más szervezeteknek, a közzétételi kötelezettség ugyanis csak a fő kedvezményezettre vonatkozik. Ennek következményeként a tényleges pénzmozgás és elosztás nem kerül a nyilvánosság elé. Mód van továbbá fiktív szerződések vagy mesterséges jogi konstrukciók alkalmazására. Ilyenkor a kedvezményezettek papíron olyan szerződéseket hoznak létre, amelyek megfelelnek a közzétételi szabályoknak, ám a tényleges pénzeszközök más módon lesznek felhasználva, így nem kerülnek nyilvánosságra.

Demonstráció a diszkrimináció ellen és az lmbtq-jogokért rendezett felvonuláson 2022. október 1-jén Budapesten, a 3. nemzetközi EL*C-konferencia záróeseményén. A szervezet 6 millió eurót kapott a CERV programban

A gyakornok

| HERNÁDI ZSOLT | A

MOL ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA

Köt­e ukrajnai békét Donald Trump és Vlagyimir Putyin? Sokakat foglalkoztat a kérdés. Ember legyen a talpán, aki erre válaszolni tud. Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha az amerikai elnök lépéseiből próbálunk jósolni. Trump kiszámíthatatlan. Egyik nap vámokat jelent be, majd másnap felfüggeszti. Kedden hősnek mondja az ukrán elnököt, csütörtökön kidobja az irodájából. A kiszámíthatatlanság lett az új állandó. Ha azonban vállalatvezetői szemmel nézzük, közelebb kerülhetünk a megértéshez. Trump úgy viselkedik, mint egy új vezérigazgató. Ügyesen keveri a rövid távú célokat a hosszú távúakkal, jól játssza ki a taktikai kártyákat úgy, hogy közben stratégiát követ. Sőt, kiszámíthatatlansága pont segíti, hogy elérje céljait.

Egy új vezető legfontosabb első feladata a hatékonyság növelése. Jött is az új söprű Elon Musk személyében, aki nagy lendülettel szállt bele az amerikai adminisztráció hatékonytalanságába. Minden kő alá benéz, és nincsenek tabuk. Egy hét alatt szántotta be az érinthetetlen USAID­t – ezek után joggal aggódhat mindenki. A második feladat az üzletek újratárgyalása és a portfólió tisztítása. Lásd az illegális bevándorlók nyilvános kitoloncolását, illetve a „nem megtérülő projektek” dobását, mint amilyen a klímacélok hajszolása és Ukrajna támogatása. Harmadsorban erősíteni kell a piaci pozíciót. Jó példa erre a vámok ügye (ahogy Trump mondja: „a vám a legszebb szó a szótárban”). És végül rendet kell rakni a vállalati kultúrában is: az elnök visszacsavarta a woke­ot, erősíteni fogja a hagyományos értékeket. Szóval Trump vállalati fejjel teljesen racionális, valójában nem is kiszámíthatatlan, inkább önazonos. És nem is árul zsákbamacskát, elég beleolvasni Az üzletkötés művészete (The Art of the Deal) című könyvébe. Néhány alapvetés: gondolkozz nagyban, készülj mindig a legrosszabbra, több opciót tarts életben, használd ki a befolyásodat, kommunikálj bombasztikusan, mindig keményen üss vissza, és élvezd a játékot. Hát eszerint jár el – és élvezi is. Grönland

„Donald Trump számára a kérdés nem Ukrajna jövője, hanem Oroszország

és az USA

együttműködésének újraírása”

megvételét már az elején bedobta; az elmúlt két hónapban több mint harminc vámintézkedést lengetett be; Volodimir Zelenszkij ukrán elnök számonkérő kommunikációját pedig visszakézből torolta meg. Érdemes is szétválasztani a „dealek” tető alá hozásáért tett taktikai lépéseket és a stratégiai célokat. Mert bármennyire rapszodikusnak tűnik is Trump, nem dől be a kampányalapú gondolkodásnak. A tektonikus lemezek szintjén pragmatikus stratégiát követ, és nem téveszti szem elől a hosszú távú célokat. Világos prioritás számára Kína gazdasági súlyának visszaszorítása – sok vámmal csak fenyeget, de a kínai termékekre vonatkozókat még meg is emelte. A Mexikó és Kanada elleni intézkedéseket sem a két ország, hanem az oda települt kínai gazdasági érdekek ellen hozta, hiszen Kína a szomszédban létesített gyárakat hátsó ajtóként használva igyekszik az USA­ba. Ugyanez érezhető Oroszországgal szemben is. A kérdés számára nem Ukrajna jövője, hanem Oroszország és az USA együttműködésének újraírása. Trump célja, hogy Oroszországot leválassza Kínától, és több szállal kösse az amerikai együttműködéshez, növelve ezzel országa erejét akár Európával szemben, amelyre Ukrajnát hagyja. Sok tanulsággal szolgál ez nekünk, jól látszik, kevésbé fontos már a transzatlanti együttműködés. Másfajta „dealek” születnek majd az USA és Európa között, a hangsúlyok is mások. De ne szomorkodjunk, inkább tanuljunk ebből. Engedjük el a kampányszerű gondolkodást, az erőltetett európai klímastratégiát vagy az Oroszország elleni szankciókat, amelyet sok nyugat­európai ország ki is játszik. Fókuszáljunk, mint egy vállalatvezető, a hatékonyságra, az eredmény maximalizálásra, és ne hagyjuk, hogy az aktualitások megegyék a stratégiát. Nem ördögtől való az üzleti racionalitás beemelése a politikába. Sokszor tud segíteni. Jó gyakornokként tanuljunk Donald Trump látványos politikájából, hogy a haza fényre derüljön, és ezzel talán a békéhez is közelebb jutunk.

KÜSZÖBÖN EGY ÚJ

VILÁGJÁRVÁNY?

NAGY KRISTÓF

Újabb járványveszéllyel nézett szembe az utóbbi hetekben Magyarország. Noha a kérődzőket támadó vírus nem veszélyes az emberre, a gazdasági károk kihatással vannak a mindennapi életünkre. Ráadásul egy állatok között terjedő másik kórokozó éppen most alakul át, növelve egy újabb pandémia kockázatát.

Több évtized elteltével újra megjelent hazánkban a haszonállatok közül elsősorban a szarvasmarhákat, a sertéseket és a juhokat támadó ragadós száj­ és körömfájás vírusa: egy kisbajcsi telepen mutatták ki a szakemberek. A cseppfertőzéssel kifejezetten gyorsan terjedő, sokáig túlélő kórokozó közvetlen érintkezéssel ugyan embert is fertőzhet, ez ritka, és csupán enyhe bőrtünetek jellemzők. A betegség főként a párosujjú patás állatokra jelent veszélyt. A beteg állat patái és szája környékén hólyagok jelennek meg, a fertőzés lázzal jár, és nagy fájdalmakat okoz a jószágnak, amely emiatt étvágytalan, és nem vagy csak nehezen tud mozogni.

A vírus megállításában a legfontosabb tényező, hogy milyen gyorsan sikerül azonosítani a beteg­

séget és megtenni a szükséges intézkedéseket. Mint a legtöbb fertőző állatbetegség esetében, ez utóbbi az érintett állomány szakszerű megsemmisítését jelenti. A hatóságok azonnal cselekedtek, de a betegség megfékezésének sikerességét akkor lehet tényként megállapítani, ha a kórokozó nem üti fel a fejét más állattartó telepeken.

A szakemberek eleinte azt gondolták, hogy Németországból jött a vírus, ahol szintén találtak fertőzött állatokat, a vizsgálatok azonban megállapították, hogy az idehaza megjelenő vírustörzs nem azonos a németországival. A hatóságok vizsgálják, hogyan lett behurcolva a vírus hazánkba, ám nem biztos, hogy sikerül azonosítani az eredetét.

ÓRIÁSI GAZDASÁGI KÁROK

Hiába a betegség terjedését megelőző gyors intézkedések, a gazdasági kár így is jelentős lesz. A haszonállatok között terjedő fertőzések megjelenésekor ugyanis exportkorlátozások lépnek életbe, amelyeket több hónapig fenntartanak a kereskedelmi partner országok. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a fertőzéssel érintett régióból, hanem az ország más részeiről is tilos kérődző élő állatot, illetve az állat húsát, tejét exportálni számos országba. 2018­ban az afrikai sertéspestis kitörése keltett ágazati pánikot Magyarországon és az EU több tagállamában, beleértve a legnagyobb sertéshús­előállító Németországot. A vírust itthon csak vaddisznóknál mutatták ki, ennek ellenére hazánk átmenetileg elveszítette exportpiacai egyharmadát, elsősorban a távol­keleti országok vezettek be korlátozást. Németországban a házi sertéseket is megtámadta a vírus, aminek következtében több éven keresztül nem vásárolt német sertéshúst például Kína sem. Az exportra szánt német áru ezért az európai piacokon rekedt, készletek halmozódtak fel, aminek kézzelfogható következménye volt, hogy a sertéshús ára 2021­ben rekordalacsony szintre zuhant. Kínát, a világ legnagyobb sertéstartó országát is elérte a sertéspestisjárvány. Peking radikális fellépésének következtében több milliárd egyedet gyilkoltak le, gyakorlatilag felszámolták az ország óriási állományát, aminek jelentős piaci következményei voltak. A válság időszakának első felében az EU legtöbb országa hatalmas mennyiségben vitt ki sertéshúst Kínába. A járványgóc megállítása után azonban a kereslet csökkenése problémákat okozott Európában, elsősorban az új piacok hiánya miatt, ráadásul a korlátozásokat sem oldották fel azonnal. Az afrikai sertéspestis időszaka egybeesett a koronavírus­járvánnyal, ami az éttermek zárvatartása miatt egyébként is visszavetette

Nagy István agrárminiszter és Orbán Viktor miniszterelnök a ragadós száj- és körömfájás betegség megfékezésével kapcsolatos munkát ellenőrzi egy kisbajcsi szarvasmarhatartó telepen március 10-én

a keresletet. Peking eltökélt szándéka volt a hatalmas hazai állomány mielőbbi visszaépítése, amihez takarmányra volt szüksége, emiatt az orosz–ukrán háború kezdeti időszakában tapasztalt globális élelmiszerár­emelkedéshez hozzájárult Kína óriási gabonaigénye is. A fertőző állatbetegségek tehát a közvetlen és közvetett károk révén nagyon sok embert sodornak nehéz helyzetbe.

AZ EMBER SINCS BIZTONSÁGBAN

A vírusok folyamatos változása miatt nem állja meg a helyét az az állítás, hogy az ember egészsége nincs veszélyben. Vegyük például a madárinfluenzát, amely a haszonállatokat támadó legismertebb betegség. Jelenleg az Egyesült Államokban a legsúlyosabb a fertőzés, de időről időre az Európai Unió és Kína is megküzd vele. A madárinfluenza előfordulása a tavaszi és az őszi időszakban a legvalószínűbb, amikor a vándormadarak könnyedén megfertőzik a szabadon tartott baromfiállományt. Bár a madárinfluenzát okozó vírustörzsek egyik legfőbb jellemzője, hogy csak madarakhoz képesek kapcsolódni, az Egyesült Államokban egy éve szarvasmarhákban is megjelent a H5N1es törzs. Az amerikai helyzet akkor került a figyelem középpontjába, amikor a kórokozó más tehénállományokat is megfertőzött, vagyis már a kérődzők között is terjedni kezdett a gyors

„Az

Európai Bizottság arra készül, hogy megtiltsa a megelőzés leghatékonyabb módját, a ketreces baromfitartást”

„A madárinfluenzával fertőzött emberek állattal érintkezve kapták el a kórokozót, tehát emberről emberre még nem terjed a betegség”

mutálódás következtében. A mezőgazdasági minisztérium egyből széles körű ellenőrzést indított, s kiderült, hogy az emberi fogyasztásra készült legtöbb tejben és tejtermékben kimutatható a madárinfluenza vírusa, vagyis a terjedés sokkal gyorsabb, mint gondolták.

A vírus gyors átalakulását mutatja, hogy az amerikai Betegségügyi és ­megelőzési Központok (CDC) év elején azt közölte, 2024­ben azonosították az első embert, aki a madárinfluenza könnyen terjedő H5N1­es törzsével fertőződött. Eddig 70 emberben találták meg a vírust, és egy beteg belehalt a fertőzésbe. A madárinfluenza főleg enyhe influenzaszerű tüneteket okozott. A láz, a fáradtság és a nátha mellett jellemző a szem érintettsége, a kötőhártya­gyulladás. Fontos hangsúlyozni, hogy valamennyien fertőzött állattal érintkezve kapták el a kórokozót, tehát emberről emberre még nem terjed a betegség, járványhelyzetről nincs szó.

ÚJRAKEZDŐDIK A VAKCINABIZNISZ

Nem biztos azonban, hogy a vírus nem mutálódik hamarosan úgy, hogy emberek között is fertőzzön – ebben az esetben a CDC szerint újabb világjárvány törhet ki. Ennek megfelelően az amerikai kormány és az Európai Bizottság már tárgyal a gyógyszergyárakkal vakcinák kifejlesztéséről és nagy mennyiségű gyártásáról. Beszédes, hogy bár a betegség ellen már most is létezik bizonyítottan hatékony oltóanyag, a Moderna és a Pfizer gyógyszergyárak óriási amerikai támogatást kaptak az mRNS típusú madárinfluenza­

vakcina kifejlesztésére. A Reuters januárban számolt be arról, hogy Washington a 2024­es 171 millió dolláron felül 590 millió dollárnyi (220 milliárd forintnyi) támogatást nyújt a Modernának. A gyógyszergyár pedig bejelentette, a madárinfluenza elleni mRNS típusú oltás a végső tesztelési szakaszba léphet.

Az Európai Unió is úgy cselekszik, mintha nyakunkon lenne a következő világjárvány. Tavaly 40 millió adag madárinfluenza elleni vakcinára szerződött az ausztráliai központú CSL Seqirus gyógyszergyárral 2028­ig. Első körben 665 ezer adag oltóanyagot rendelt, a vakcina a vírus bármely törzsével szemben védelmet nyújt. Állításuk szerint a mezőgazdaságban dolgozók és az állatorvosok védelme a cél. Első körben Finnország juthat hozzá a hagyományos eljárással előállított oltóanyaghoz.

Az Egyesült Államokban a nem madarakban kimutatott

madárinfluenza-fertőzések száma (2024–2025)

A vírust eddig 18 államban és közel ezer alkalommal mutatták ki elsősorban szarvasmarhában, illetve már sertésben és alpakkában is.

KENNEDY: A VÍRUS TERJEDJEN EL A MADÁRPOPULÁCIÓK

KÖZÖTT

„Nemcsak a betegség által érintett régióból, hanem az ország más részeiről is tilos kérődző élő állatot, illetve az állat húsát, tejét exportálni”

Közben az Európai Bizottság arra készül, hogy megtiltsa a madárinfluenza­fertőzés elkerülésének leghatékonyabb módját, a ketreces baromfitartást. Jelenleg ha megjelenik a vírus bármely magyarországi vagy uniós telepen, az állomány megsemmisítése mellett a környező – fertőzéstől mentes – állományok védelmének első és legfontosabb lépése a szabadtartásos baromfik bezárása, mivel így nem képesek érintkezni egymással vagy a vadon élő madarakkal. Brüsszellel szemben már most is eljárás van folyamatban az Európai Unió Bíróságán, mivel az ígért határidőre nem tiltja meg a ketreces baromfitartást, amelyet civil szervezeti akcióban, európai polgári kezdeményezésként követelnek a petíció aláírói.

A madárinfluenza időről időre Magyarországon is megjelenik, ám az eltelt években a nagy járványkitöréseket a gyors védekezésnek és a szigorú állategészségügyi előírásoknak köszönhetően – hasonlóan a ragadós száj­ és körömfájás járványához – sikerült kordában tartani. Azonban nem árt szem előtt tartani: a globalizáció és a szabad mozgás lehetősége miatt az emberek mellett az állatok közt terjedő vírusfertőzések is előidézhetnek egy újabb világjárványt, ahogy 2020­ban is történt.

Ez év márciusáig bő egy év alatt 166 millió baromfit öltek le az Egyesült Államokban, aminek súlyos gazdasági következményei vannak. A tengerentúlon a tojás ára az egekbe szökött, és egyre több államban van készlethiány, a kereslet pedig nő. A vakcinázás központi kérdéssé vált. Donald Trump elnök azt várja el, hogy a hatóságok a baromfiállományok vakcinázásával próbálják meg megállítani a járványt. Trump szerint ez létfontosságú, mert a járvány további élelmiszerár-emelkedéshez vezet. Robert F. Kennedy Jr. egészségügyi miniszter azonban ellenzi a vakcinázást. Az oltásellenességgel vádolt politikus szerint a tünetek enyhítését szolgáló védőoltások – beleértve az mRNS típusú vakcinákat – tovább mélyítik az egészségügyi válságot, mivel elősegítik a vírus mutációját. Érvelése szerint azok a védőoltások, amelyek nem akadályozzák meg a vírusfertőzést, mindössze a tüneteket enyhítik, a szervezetet „mutációs üzemmé” változtatják, vagyis sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy létrejön egy emberek között is fertőző madárinfluenza-törzs. Kennedy csapata ezért azt tanácsolja, hogy az immunizáció helyett szabályozott körülmények között lehetővé kell tenni a vírus elterjedését a madárpopulációkban, ezzel kordában lehet tartani a kórokozó átalakulását. A madarak oltását ellenzők szerint a Kereskedelmi Világszervezet szabályai alapján az oltott állatok és az azokból készült élelmiszer exportját erre való hivatkozással több ország is betilthatja.

PROGRAM

ZAJLIK A HAZAI AGRÁRIUMBAN

Közeledik az ágazat legnagyobb kiállítása, az OMÉK

Idén is megrendezi Magyarország legnagyobb agrárszakmai eseményét az Agrárminisztérium megbízásából az Agrármarketing Centrum. A 82. Országos Mezőgazdasági és

Élelmiszeripari Kiállítás és Vásár (OMÉK) 2025. szeptember 18. és 21. között négy napon át a Hungexpo területén várja az agrárszakma valamennyi képviselőjét és a nagyközönséget egyaránt. Milyen kuriózumokkal, milyen programokkal várja az OMÉK a látogatókat?

A részletekről Ondré Pétert, az Agrármarketing Centrum ügyvezetőjét kérdeztük.

Valaha óriási szerepe volt az OMÉKhoz hasonló rendezvényeknek, hiszen nem volt más platform arra, hogy egy gazdasági szektor – jelen esetben az agrárium – szereplői találkozzanak. Manapság, amikor gyakorlatilag minden elérhető digitálisan, milyen jelentősége lehet egy ilyen kiállításnak?

Az OMÉK, mint az ország legnagyobb agrárrendezvénye, filozófiájában másfél évszázada változatlan alapokon áll: kell egy fórum, ahol mindazok, akik nem állnak kapcsolatban a magyar agráriummal, láthassák mindazt, ahogy ez a nagyszerű ágazat működik. Érteni, tudni kell azt, miként kerül a szántóföldről a mindennapi betevő a magyarok asztalára, ehhez pedig a legjobb és legrövidebb út a gazdálkodókkal, az élelmiszergyártókkal való találkozás. Ha eltöltünk egy napot az OMÉK­on, egész biztosan nyugodtabban és büszkébben térünk aznap haza, hiszen megtapasztalhatjuk, hogy Magyarország élelmiszer­szuverenitása stabil, erős alapokon áll. Láthatjuk őshonos állatfajtáinkat, jövőbe mutató agrárgépeinket, a Kárpát­medence gazdatársadalma által megvalósított színes kulturális eseményeket és az ágazat megerősítését célzó kormányzati támogatási programokat.

Gyakran hangsúlyozzák, hogy az OMÉK-nak kettős célja van, mert az agrárszakmának és a nagyközönségnek is szól. Vegyük először górcső alá a szakmai programokat. Mi mindennel várják a gazdákat, az agrárcégeket, illetve a szakmai szervezeteket?

A két évvel ezelőtti eseményhez képest nagyságrendekkel nagyobb területen, a Hungexpo A, D, E, B és C pavilonjában

zajlanak majd a programok, ráadásul három helyett ismét négy napon keresztül, csütörtöktől vasárnapig várjuk a látogatókat. Az A pavilon ad majd otthont a hazai és külföldi élelmiszer­ és agrárgazdaságban szerepet vállaló termelőknek, feldolgozóknak, forgalmazóknak és kereskedelmi láncoknak, és itt kapnak kiemelt helyet a szakmai szervezetek is. A korábbiaknál jóval nagyobb hangsúllyal szeretnénk megjeleníteni a hazai agrárgépszakmát, így a MEGFOSZ szakmai szervezettel közösen tervezzük bemutatni a hazai vásárlók által elérhető gépek és eszközök legszélesebb választékát. Nem titok, hogy a kiállítás első két napját, azaz szeptember 18–19­ét szakmai napnak szánjuk, ekkor szervezzük a szakmai konferenciákat is, terveink szerint az OMÉK ad otthont majd a közös agrárpolitika nemzetközi konferenciájának is.

Az Agrármarketing Centrum két éve nagy sikerrel rendezte meg az OMÉK-on a Hungarian Food Summit elnevezésű nemzetközi üzletember-találkozót. Idén is megtartják az eseményt?

Természetesen, sőt nagyobb volumennel, mint korábban. Tesszük ezt azért is, mert számtalan pozitív visszajelzést kaptunk a magyar cégektől és a külföldi beszerzőktől egyaránt, hogy mennyire informatív és gyümölcsöző volt a két évvel ezelőtti esemény. Idén azt tervezzük, hogy legalább 80­100 élelmiszerexportőr cég számára tesszük lehetővé új üzleti kapcsolatok kialakítását. Az eseményre elsősorban a környező országokból, jellemzően autós távolságból számítunk mintegy 200 élelmiszeripari beszerző, disztribútor részvételére, akik komolyan érdeklődnek az exportképes magyar termékek iránt. Társaságunk exportfejlesztési üzletága, a Hungarian Food Business Program önálló standdal is megjelenik a kiállításon. Több tucat nemzetközi üzletembertalálkozó szervezésével és lebonyolításával a hátunk mögött úgy gondoljuk, hogy az ilyen alkalmak a leghatékonyabbak a valódi, tartós üzleti kapcsolatok kialakításához, az exportképes termékek értékesítésének elősegítéséhez.

Az Agrármarketing Centrum belföldi kampányainak gerincét a termékpályakampányok adják. Ezek megjelennek valamilyen formában az OMÉK-on?

Valóban, az Agrármarketing Centrum belpiaci tevékenységének oroszlánrészét a kóstoltató kampányok jelentik, ennek során számos termékpályát népszerűsítünk például az idénygyümölcs­, a sertéshús­, a baromfihús­ vagy a halfogyasztás ösztönzése révén. A kampányok direkt módon nem jelennek meg a kiállításon, viszont megrendezzük Közép­Európa legnagyobb kistermelői vásárát, ahol a kitűnő

minőségű magyarországi és határon túli kézműves élelmiszerek széles tárházából, különlegességeiből válogathatnak a látogatók. Ugyanitt látható majd a Hungarikumstand is, amely a Magyar Értéktár valamennyi termékét megjeleníti.

Ha már vásár, térjünk rá a nagyközönségnek szóló programokra, hiszen az OMÉK köztudottan színes forgatagot kínál, a finom falatok mellett számos közönségcsalogató eseménnyel.

Így igaz, az OMÉK négy napja alatt rengeteg családi programmal várjuk a látogatókat. Hozzá kell tenni, hogy a rendezvény az ismeretterjesztést is szolgálja. A Kapj rá! programban például felállítunk egy közel húszezer literes akváriumot, amelyben hazai halakat lehet megismerni. Mivel a biológiai sokféleség megjelenítése szintén fontos feladatunk, a korábbiaknál nagyobb területen rendezzük be az őshonos állatokat bemutató udvart, amely most először kiegészül az őshonos növények kiállításával is. Mind az állat­, mind a növénybemutatót olyan kísérőprogramok tarkítják, amelyek látványosan, modern eszközökkel és innovatív módon mutatják be az érdeklődőknek ezeket a növényeket és állatokat. Célunk az edukáció, a megismertetés, valamint a családi programok előtérbe helyezése. Lesznek gyermekkoncertek, nagyközönségnek szóló workshopok, a passzázson pedig megnyílik az OMÉK gasztroutcája, ahol különleges ételek és italok várják a látogatókat. A gasztrokülönlegességek a Stílusos Magyar Éttermiség Egyesület szakmai koordinálásával jelennek meg a passzázson.

Mely kiállítási elemek teszik igazán aktuálissá 2025-ben az OMÉK-ot?

A közös agrárpolitika keretében soha nem látott nagyságrendű fejlesztési program zajlik a hazai agráriumban, ami annak köszönhető, hogy a kormány gigantikus mértékű, 80 százalékos társfinanszírozást nyújt a vidékfejlesztésben. Egy forint uniós fejlesztési forrás mellé négyet tesz oda Magyarország. Ez lehetőséget ad nem csupán a kibocsátás növelésére, hanem a hatékonyság fejlesztésére is. Ha egy aktualitást kiemelhetek, akkor ez egészen biztosan az, hiszen a kiállításon nem csupán a fejlesztések kedvezményezettjei mutatkoznak majd be, hanem magát a programot is bemutatjuk.

Milyen módon informálódhatnak a látogatók az OMÉK programjairól, híreiről?

A korábbi években megszokott módon számos platformon népszerűsítjük majd a kiállítást, találkozhatnak plakátokon, különféle médiafelületeken a hirdetéseinkkel. Ezenkívül már elérhető az omek.amc.hu címen működő oldal is, ahová folyamatosan töltjük fel a legfrissebb információkat a közlekedéstől kezdve a beléptetésen át a programokig. Az OMÉK­nak van önálló Facebook­oldala is, ahol az érdeklődők szintén megtalálhatják az aktuális információkat. Reméljük, a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is több tízezer látogatót köszönthetünk majd, már csak azért is, mert az idei esemény jóval nagyobb területen és számos új programmal várja a látogatókat.

Ellenzéki ajánlat és hergelés

március idusán

Mihelyst a Magyar Kétfarkú Kutya Párt bejelentette, hogy immár nem viccpárt, a legnagyobb ellenzéki erő átvette a helyét: meghirdetett egy olyan nemzetikonzultáció­másolatot, amelyben a kérdések egyik része az „örök élet, ingyensör” kategóriába esik, a másik fele pedig a jogállami normák felrúgásával valósítható meg.

Míg a kutyapárt komoly arccal is tud vicces lenni, addig az influenszer­pártelnök mindenhogy kínos. Így van ez, ha semmit nem gondolsz azonkívül, hogy szeretnél mindenkinek tetszeni. Akkor lehet börtönnel fenyegetni a „hatalmasokat”, random adókedvezményeket ajánlani és teljes komolysággal megkérdezni, hogy költsünk­e az oktatásra, egészségügyre többet a valahonnan valahogyan visszaszerzett vagyonból. Azt, hogy 1848 ünnepén mi értelme van bocskait ölteni, a fene tudja, ám tény, a fejedelem bátor ember hírében állt. Nem így az ellenzéki pártokat kannibalizáló pártelnök, aki láthatóan gyáva bármi olyat mondani, ami megosztó lehet. A szerinte propagandista Mandinerben én például nyugodtan megírhatom a véleményemet, miszerint a jogvédő és az elesetteket segítő civil szervezetek tagjainak zöme meggyőződésből, jó szándékkal végzi munkáját, és nem ügynökök, nem ellenségek, bárki finanszírozza is a munkájukat. Megírhat, mondhat bárki bármit, ha gondol valamit, és nem tart attól, hogy sokan nem értenek majd egyet vele. Sőt, az sincs megtiltva, hogy igyekezzünk értelmes mondatokat megfogalmazni. A legszebb halandzsája talán ez volt: „A nemzetet újraegyesítjük, ha tetszik, ha nem.” Az egész szöveg leginkább Esterházy Péter régi tréfájára emlékeztetett:

„Nehéz természetű, csavaros észjárású ember volt F. Attila elvtárs. A tagosítás alkalmával emiatt a parasztok sehogysem akartak vele megegyezni. Valósággal féltek az eszétől. Ezt az állapotot utoljára maga az öreg ávós is restellette, s egy alkalommal kérő hangon fordult a parasztsághoz: Édes fiaim! Mért nem akartok megegyezni velem? Hiszen én mindig a ti javatokat akartam! Megszólal erre egy öreg magyar: az a baj drága Attila, kedves elvtárs…”

Ha valaki összevissza beszél, letagadja az aláírását, a tetteit, ha felelősséget nem vállal, de minden hatalomra pályázik, annak nem jósolható nagy karrier a politikai versenyben. Pláne, ha nem kínál tartalmat egy ünnepi beszédben, csak folyamatosan hergel, fenyeget. Ha valaki mindenki elismerésére vágyik, végül nem ismeri el senki, mert nincs jól megkülönböztethető egyedi formája, karaktere, gondolata, ráadásul a belső tükre vak.

A szabadságharcra emlékezve a kormány egyik minisztere azt mondta: „végre be kell váltani Kossuth Lajos álmát a független, erős Magyarországról”. Ez szép idea, s okos közpolitikai vitákat lehet folytatni arról, hogy mitől lesz erős az ország a többség akaratát megvalósítani. Bárki bármit gondolhat a régebbi ellenzéki pártokról, de a már említett kutyapárttól a vezérével terhelt Demokratikus Koalícióig és a többiek közül is nem egynek határozott, körülírt, a kormányéval ütköztethető véleménye van konkrét kérdésekről. Többre tartják a választókat, mint az új vigéc.

Ma már tudjuk: folyóinkat – merő jó szándékból – anno túlszabályozták, rég nem igaz, amit szépapáink mondtak, hogy „a Tisza fele víz, a másik fele hal”; a folyót meg kell menteni, újra árterek szükségesek, a vízi élővilágot védeni kell. Hanem ezt az alakulatot, amely nevéül választotta, erős aszály fenyegeti, s nem a 172 éve elhunyt Haynau miatt, akinek vesztét az elnök kívánta, hanem a döntő pillanatokban megingathatatlanul bölcs magyar választók miatt.

PETRI LUKÁCS ÁDÁM

A katolikus egyház jövője: görcsök oldása elmélkedés által

SZILVAY GERGELY

Gájer László pappal együtt jártam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Politikaelméleti Doktori Iskolájába, így elfogultságot kell hogy bejelentsek. Ez nem jelenti persze azt, hogy mindenben egyetértenék Laci atyával, de meglátásom szerint sokkal több dologban gondolkodunk hasonlóan, mint amenynyiben különbözik az álláspontunk.

László atya, aki a Pázmány hittudományi karának tanszékvezetője, e kötetben nem kínál egyértelmű megoldást az általa is detektált válságokra – sem a világ válságára, sem az egyház útkeresésére. Inkább elmélkedik a lehetséges utakon, széles tudásbázisra alapozva, nem zárva ki senkit a megfontolásokból. Gondolkodik a tradicionalista­ortodox Rod Dreher benedeki opcióján, a természetjogász Robert P. George eszméin, a fiatalságától őt inspiráló karizmatikus mozgalmon, illetve az előző évtizedek főáramú szerzőin, mint a Szent Egyed­közösséget alapító Andrea Riccardi, az amerikai katolikus szociológus Philip Jenkins, a kanadai közösségelvű katolikus Charles Taylor, a skót–amerikai filozófus Alasdair MacIntyre vagy akár az egyházon belül szabadelvű bíboros hírében álló, megnyerő személyiségű Matteo Maria Zuppi. Szóba kerül a transzhumanizmus, a kereszténységgel élesen szemben álló Yuval Noah Harari is, akinek népszerűségét e sorok szerzője érti, de megemészteni nem tudja, mert szerinte a műve nemcsak lapos, hanem rossz is.

„Akármi van a világban, a keresztény embernek a személyes istenkapcsolatában kell növekednie”

és élményeit is megosztja velünk. S valóban, Gájer László mindenkihez nyitottan áll, mindenkiben tud találni valami inspirálót.

A köteten végigvonul – vagy csak a recenzens látja bele saját érdeklődése miatt – realizmus és idealizmus feszültsége, mely leginkább a béke és háború kérdéskörét feszegető fejezetekben nyilvánul meg. László atya ismerteti azon hangokat, amelyek szerint az igazságos háború klasszikus keresztény elmélete a mai világban nem állja meg a helyét a fokozódó pusztítás és az atomfegyverek miatt – e nézet XXIII. János pápa óta meghatározó. Így az egyház még inkább a békét hangsúlyozza. A recenzens problémája ezzel a nagyon szép felfogással, hogy úgy tesz, mintha mindenkit le lehetne beszélni a háborúskodásról. Márpedig a bűnbeesés miatt mindenféle bűnök velünk lesznek a világ végezetéig, így az örök béke sem jön el. Természetesen fontos a béke hangsúlyozása, de ha azt mondjuk, nincs igazságos háború, azzal azt is mondjuk, hogy a megtámadott félnek nincs joga védekezni – hiszen az igazságos háború paradigmatikus esete a védekező háború.

Gájer László először a világ válságán elmélkedik, aztán a borúlátáson, majd a zsinati szellemen, jön a benedeki opció – melyet szerintem kicsit félreért –, aztán a „harmadik egyház”, azaz Ferenc pápa, a periféria egyháza. Ezután a közösség és egyén helyzetét elemzi, kitérve „Isten hangjára” és az ember sorsára. Végül „rendkívüli megtapasztalásokról” és csodákról olvashatunk, leginkább a karizmatikus megújulás példáit, a szerző az imával kapcsolatos személyes fejlődését

Szándékosan nem szeretném elhelyezni Gájer László elmélkedő könyvecskéjét egyházpolitikai tengelyeken. A kereszténység lényege és célja a lelkek üdvössége, akár domináns a világban, akár periferikus vagy elnyomott. Közösségben ezt jobban lehet csinálni, meg kulturális dominanciával, de anélkül is megy. Akármi van a világban – s hát válság a bűnbeesés óta mindig van –, a keresztény embernek a személyes istenkapcsolatában kell kitartania, növekednie. Ahhoz pedig az utolsó fejezet témája, az ima a kulcs. Egyházválság, világválság van vagy nincs, imádkozni mindig lehet.

Gájer László: Mintázatok – Vázlatok Egyházam jövőjéről és lehetőségeiről. Új Ember, 2024

Maréknyi magyar lázadó

| KNOPF ALEXANDRA |

VENDÉGSZERZŐ

A szuverenitásukért küzdő magyarok most Brüsszelnek üzennek: egy birodalom sem olvaszthat be minket.

Március 15­én, a magyar szabadság ünnepén azok előtt a hősök előtt tisztelgünk, akik 1848­ban bátran szembeszálltak az elnyomással. Azokra emlékezünk ilyenkor, akik elérték, hogy a magyar nemzet szuverenitása végleg egybeforrjon a szabadság jelszavával. Erről szól az 1848–1849­es forradalom és szabadságharc dalának refrénje is: „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” Ekkor dőlt el, hogy a magyarok számára a szuverenitás és a szabadság egyenértékű fogalmak. Nem létezhet egyik a másik nélkül.

177 évvel ezelőtt március 15­én egy maréknyi magyar lázadó forradalmat robbantott ki, ami aztán visszafordíthatatlan változásokat hozott a magyarok életében. De nem csupán a magyarokéban, hiszen a szabadságharc hősei nemcsak a saját szabadságukért harcoltak, hanem az emberi méltóságért is, azért, hogy az alapvető emberi jogok mindenkinek egyenlően biztosítva legyenek. A magyar forradalom különleges volt abból a szempontból is, hogy miközben ezekben a puskaporos időkben Európában vér folyt, 1848 márciusának idusán Pest­Buda utcáin nem ropogtak fegyverek, és nem történt vérontás sem. Nálunk tényleg vér nélkül zajlott a rendszerváltás. Érdemes ezt is felidéznünk, amikor arról gondolkodunk, mit adott Európának a március 15­ei eseménysor. A magyar szabadságharc megmutatta, mire képes egy nemzet, ha kezébe veszi a sorsát. Megmutattuk a világnak, hogy itt vagyunk, hogy nemzeti önrendelkezést kívánunk, és hogy Európa népeinek a jövőben is számolniuk kell velünk. Szerencsések vagyunk, mert köszönhetően a márciusi ifjaknak is, Magyarország szabad ország, ahol szabadon élhetünk és mondhatjuk el a véleményünket. Ez azonban a magyar hősök alázatos küzdelme nélkül ma nem lenne lehetséges.

„A hatalmas gépezet, amely a liberális véleménydiktatúrát működtette az egész nyugati világban, nem fogja egykönnyen feladni erőpozícióit”

„A magyar ember akkor van elemében, amikor a szabadságáért harcol. Szabadságharcosok vagyunk. Tudjuk, hogyan kell kivívni a szabadságot. Tudjuk, hogyan kell megvédeni a szabadságot. Ez a tudás a miénk. Ezer éve gyarapítjuk. Ez a mi védjegyünk, sőt ez a mi dns­ünk. És ez az, amire a világnak szüksége van. Ma sokkal jobban, mint valaha.” Orbán Viktor kormányfő fogalmazott így március 15­ei beszédében, amelyben megjelölte a magyar nagy stratégia lényegét: egyetlen birodalom sem olvaszthat be minket. A miniszterelnök ezzel harcba hívta mindazon magyarokat, akik az 1848­as hősök útját járva a magyar szuverenitás mellett kötelezték el magukat, és szeretnének fellázadni a birodalmi törekvésekkel szemben. A brüsszeli birodalmi elnyomás ugyanis egyre erősödik, még ha nem is olyan erős, mint a Habsburgok idejében. Nem véletlen, hogy Orbán az 1848. március 15­én kitört pesti forradalom követeléseinek mintájára hirdette meg tizenkét pontját, amely szintén a magyarok szabadságért való törekvését foglalja össze. A Mit kíván a magyar nemzet Brüsszeltől című röplap olyan értékek mellett áll ki, mint a törvény előtti egyenlőség minden tagállamnak, nemzeti szuverenitás és erős vétó a tagállami kormányoknak, az európai béke vagy Európa keresztény örökségének védelme. De ahogy a pontokból is kitűnik, a 21. század politikájának új törésvonala a globalisták és a szuverenisták között húzódik. A globalista oldalt, vagyis Brüsszelt a Soros György­féle nyílt társadalom hálózatának képviselői, a brüsszeli politikai elitek és persze a magyarországi baloldal szolgálja azzal a céllal, hogy a döntéshozatalt a tagállami szintről kiszervezze föderális, nemzetközi szintre. Ezzel szemben állunk mi, szuverenisták, akik azt gondolják, hogy tagállami kézben

kell tartani a döntéshozatalt, különösen olyan kérdésekben, mint a migráció, a határvédelem, a család­ és gyermekvédelem vagy a béke. Magyarország ennek a küzdelemnek az élharcosa hosszú évek óta.

A szuverenitásukért küzdő magyarok most Brüsszelnek üzennek. A birodalomnak, amely ma sem akarja megadni a magyar népnek, ami jár neki. A birodalom ma is uralkodni akar fölöttünk, mert ezt szokta meg, neki ez a természetes. Ahogy 1848 ­ ban, úgy ma sem szeretné, hogy a magyar emberek megvitassák saját ügyeiket, és szuverén módon dönthessenek róluk, vagy egyáltalán véleményt alkothassanak. Ma is büntetnek minket azért, mert nem akarjuk feladni identitásunkat – ahogy néhány nyugat ­ európai ország már megtette. Folyamatosan és megalapozatlanul támadnak bennünket, mert mi kitartunk békepárti álláspontunk mellett. Nem értik, hogy miért nem akarjuk alárendelni a magyar érdekeket a globális gazdasági érdekeket képviselő szereplőknek és nemzetközi intézményeknek. Nem képesek elfogadni, azzal, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz, nem azt vállaltuk, hogy csak és kizárólag a brüsszeli érdekeknek megfelelően végezzük majd a dolgunkat. És nem értik azt sem, hogy miért ragaszkodunk foggal­körömmel a szuverenitásunkhoz. Ők ugyanis már hosszú évtizedek óta azért dolgoznak,

hogy a nemzetek szabadságát és függetlenségét letörjék, és ezáltal a birodalom fennmaradhasson. Sőt, a helyzet valójában sokkal rosszabb: ők azt gondolják, hogy a nemzetek, a nemzeti szuverenitások kora lejárt.

Miközben éppen az ukrajnai háború, amelynek folytatása mellett éjt nappallá téve kardoskodnak, valamint az európai és a tengerentúli jobboldali erők sorozatos győzelme mutatta meg: nemhogy lejárt volna, de él és virágzik. Brüsszel ma birodalomként tekint magára, és úgy is cselekszik. Teszi ezt annak ellenére, hogy birodalmi fénye igencsak megkopott. De ez sem tántorítja el attól, hogy mindent megtegyen azért, hogy a szuverenisták összes létező bástyáját ledöntse. A hatalmas gépezet, amely a liberális véleménydiktatúrát működtette az egész nyugati világban, nem fogja egykönnyen feladni erőpozícióit. Egy dologban viszont biztos lehet: a 177 évvel ezelőtt történteket a magyarok nem felejtik. Ha a birodalmak és a magyar szabadság között kell választanunk, mindig a szabadság mellett fogjuk letenni a voksunkat.

Együttműködésben:

HIRDETÉS

Fekete évforduló KÜLHON

VECZÁN ZOLTÁN

A legnagyobb szerencse, hogy nem lett belőle polgárháború – mondják az 1990-es marosvásárhelyi pogrom, a fekete március elszenvedői, szemtanúi. Az esély benne volt, nagyon is.

„Kocsikkal rohantak bele a tüntető tömegbe, uram, gázoltak és gyilkoltak! Nem olvasta a ma reggeli lapot, a Cuvântul Libert?” – így indokolták egy harmincöt évvel ezelőtti felvételen az őket faggató riporternek az összesereglett románok, hogy mit keresnek az utcán aznap, 1990. március 20­án. A hír még a román rendőrség vizsgálata szerint is hamis volt, valójában ittas vezetés miatt történt baleset. De nem ez volt az első dezinformáció, amivel a soviniszta sajtó a magyarokra uszította a románokat, és nem is az utolsó. Fekete március, Marosvásárhely – a magyarellenes pogromot (románul és a külföldön meggyökeresedett terminológiával csak „etnikumközi konfliktust”) gondosan előkészítették. Sem a hirtelen szociáldemokratává vedlett kommunista Ion Iliescu, Románia későbbi elnöke, a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának elnöke, sem az átalakulóban lévő titkosszolgálati körök nem nézték jó szemmel a román–magyar szolidaritást. Veszélyes volt a két nép összefogása, amely alig három hónappal korábban a Tőkés László református lelkész kilakoltatása elleni tiltakozásból kiindulva kirobbantotta a forradalmat, elsöpörve Nicolae Ceaușescu rezsimjét. Marosvásárhely ideális helyszín volt arra, hogy ezt megtörjék. Mint arra Novák Csaba Zoltán, Halmy Kund és még számos más történész rámutatott, Székelyföld kvázi fővárosát későn és erőltetett menetben kezdték románosítani, a vezetőket lecserélni. A hetvenes években még kétharmados többségben volt a magyarság. Egy 1985­ös megyei titkos jegyzék 7600 románoknak dedikált munkahely létesítését sürgette, hogy „megnyugtató többséget” érjenek el. A magyar közösségnek számtalan sérelmet okoztak az újonnan érkezők, és nem is haboztak érzékeltetni a fölényüket.

AZ USZÍTÁS HETEI

A forradalmi optimizmus háttérbe szorította mindezt, de csak egy időre. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalakulására válaszul – egykori securitatésok

„A felbátorodott románok Molotov-koktélt kezdtek dobálni a magyarokra”

Tőkés László igét hirdet a marosvásárhelyi Vártemplomban 1990. január 14-én

hathatós közreműködésével – ugyancsak Marosvásárhelyen létrejött a Román Tűzhely Szövetség (Uniunea Vatra Românească) nevű szélsőjobboldali gyűlöletszervezet azzal a jelmondattal, hogy „megvédje a saját hazájukban üldözött románokat az emberiséget fertőző magyar hordáktól”.

A Ceaușescu kisebbségpolitikájától nem sokban különböző Iliescu és köre is csatlakozott a soviniszta szervezet „szeparatista magyarok” elleni uszításához.

A magyar értelmiség szervezkedni kezdett, február 10­én Sütő András vezetésével százezres gyertyás­könyves néma tüntetés zajlott Marosvásárhely központjában a magyar nyelvű oktatásért, és más magyarok lakta városokban is felvonult a tömeg. „Sepsiszentgyörgyön, ahol akkor laktam, hihetetlen sok ember gyűlt össze fegyelmezetten, akkora tömeget még nem is láttam” – idézi fel emlékeit lapunknak Csíky Csengele vásárhelyi színművész. Tizennégy évesen testközelből élte át az eseményeket, hiszen édesanyja, az ugyancsak színművész Balázs Éva a Marosvásárhelyi Rádió helyi tudósítójaként is dolgozott, vásárhelyi barátaik között tudhatták Tőkés Lászlót és bátyját, Tőkés Andrást, illetve a színművészeti egyetem tanárát, Béres Andrást is. Csíky Csengele 1990. március 15­én, amikor Tőkés László a sepsiszentgyörgyi focipályán húszezer ember előtt beszédet tartott, felszólalt a fiatalság nevében – élete első nyilvános szereplésén.

„Tőkés Lászlóék telefonon rimánkodtak, hogy el ne induljanak, mert abból polgárháború lesz”

Görgény-völgyi románok március 20-án magyarokra vadásznak

Március elején már kisebb megmozdulások zajlottak például az orvosi egyetemen a magyar hallgatók jogaiért. Közben a Vatra minden esetben magyar terrorral és Erdély elcsatolásával hergelt, s ebben támogatóra lelt a kormány­

nál és annak sajtófelületein. A március 15­ét ünneplőket a szélsőségesek folyamatosan zaklatták, egyiküket Szatmárnémetiben meg is verték, a szintén szatmári Erdődön pedig megrongálták a Petőfi­szobrot – és a csendőrség nem tett semmit. Óriási hisztériát csaptak viszont, miután a magyarok ezreit lemészároló Avram Iancu marosvásárhelyi szobrának talpát ismeretlenek összefirkálták azzal a nem éppen tökéletes magyartudásról árulkodó felirattal, hogy „le ved”. A sajtó ugrott ezekre, felnagyított­hozzátoldott, tovább tüzelve a román lakosságot.

Másnap robbant – valószínűleg titkosszolgálati rásegítéssel – a bomba, méghozzá a főként újonnan betelepített románoknak otthont adó Tudor­negyed mellett. Itt a 28­as számú gyógyszertárra felkerültek a patikahálózat új szabványos, kétnyelvű feliratai. Ebbe kötött bele a szomszéd vendéglőből kitóduló ittas román csoport, élükön néhány, szemtanúk szerint nem is odavalósi emberrel; betörtek a gyógyszertárba, s az egyik gyógyszerész nőt bántalmazták is. Az utcán elkezdtek vadászni a magyarokra, a helyszínre érő rendőrök és katonák pedig nem tettek semmit. A Rompres nyomán a bukaresti Adevărul napilap ekkor már arról írt, hogy a magyar patikus nem akart románokat kiszolgálni – hiába tiltakoztak írásban a hazugság ellen a gyógyszertár magyar és román alkalmazottai. Majd érkeztek a hírek a magyarok állítólagos szoborrongálásairól. A délután visszatérő román tömeg ekkor már magyarokat vert; betörtek egy tömbházba, illetve megverték a Népújság két riporterét. Majd a többezresre duzzadó tömeg a főutcán vonult randalírozva, Tőkés Lászlót és Sütő András írót szidalmazták, magyar feliratokat téptek le. A helyszínen lévő rendőrök ezt is tétlenül nézték. Az RMDSZ természetesen tiltakozott, az állami szervek azonban nem reagáltak. Március 17–18­án Marosvásárhelyen négyszáz fiatal vett részt az összmagyar ifjúsági kongresszuson, ahol szolidaritást vállaltak az orvosi egyetem magyar hallgatóival, és nyilatkozatukban elítélték a Román Tűzhely Szövetség tombolását.

BECSÜLETSZÓ

Az igazi összecsapások március 19­én kezdődtek, amikor a környékbeli románlakta falvakból leitatott, felfegyverzett parasztokat buszoztattak a városba.

Kincses Előd, a Nemzeti Megmentési Front Maros megyei alelnöke, Tőkés László korábbi védőügyvédje vált célponttá, az ő lemondását és a magyar nyelv korlátozását követelték. „Mondtam nekik: nem önök választottak meg, én azoknak mondok le, akik megválasztottak” – emlékezik vissza lapunk kérdésére Kincses Előd. Összehívta a szervezet tagjait, de csak a románok jelentek meg, akik meggyőzték, hogy mondjon le a csőcselék megnyugtatására. Hiába: a tömeg fejszével, husánggal felfegyverkezve megostromolta az RMDSZ székházát; többen az épületben rekedtek, ők elbarikádozták magukat, köztük Sütő András író is. A románok fel akarták gyújtani az épületet, közben megérkezett a rendőrség és a katonaság is Ioan Judea ezredes vezényletével, aki védelmet ígért a magyaroknak, ha kijönnek. Nem állta a szavát: emberei tétlenül, ő pedig szemtanúk szerint mosolyogva nézte, ahogyan verik a magyarokat – Sütő András bordáit eltörték, a fél szemére megvakították.

Székelyföld forrongott. Kincses egy tárgyalás miatt Székelyudvarhelyre ment. Reggel tízezres tömeg gyűlt össze a főtéren, „hogy indulnak be Vásárhelyre megvédeni a magyarokat”. Már a buszokat készítették elő, „akartak jönni verekedni értünk, nagy nehezen lebeszéltem őket” – emlékszik vissza kérdésünkre az ügyvéd.

Csíky Csengelében élénken él annak emléke, hogy „pillanatok alatt megmozdult Sepsiszentgyörgy, több ezer ember ült már az autóbuszon, a vasútállomáson indulásra készen, hogy jön Vásárhelyre”. Azonban édesanyjának Tőkés Lászlóék telefonon rimánkodtak, hogy el ne induljanak, mert abból polgárháború lesz. „Úgy beszélt édesanyám, hogy eltartotta a fülétől a kagylót, hogy mi is halljuk” – idézi fel. Rettentő nehéz volt megállítani a tömeget, azonban Balázs Éva és a többi vezető értelmiségi minden eszközt bevetett. „Emlékszem, édesanyám egy pillanatban lefeküdt a földre egy autóbusz elé, hogy megállítsa; annyira akartak jönni segíteni. Végül az elszántságot látva az emberek lassan elálltak a tervüktől.”

Közben Marosvásárhely főterén farkasszemet nézett a két tömeg; a magyarok voltak többen, több tízezren követelték Kincses visszahelyezését az alelnöki székbe és az előző napi magyarverés kivizsgálását. Kincses visszaért

A fél szemére megvakított Sütő Andrást a Magyar Honvédség különgépe szállította Budapestre

Budapesti tiltakozás a pogrom ellen

a városba, és két nyelven igyekezett nyugtatni a tömeget. Azonban ismét megérkeztek a busszal hozott leitatott román parasztok, kaszával, fejszével. A hadsereg pedig megint nem lépett közbe. A románok több magyart szándékosan elgázoltak, majd áttörték a gyenge rendőrkordont, és a polgármesteri hivatalig verték viszsza a magyarokat, akik kezdetben puszta kézzel védekeztek, majd a padokat szétszedve deszkákkal vágtak vissza. Amit a hadsereg nem tett meg, megtették a környékbeli magyar falvak: blokádot állítottak, hogy több román fegyveres ne jöhessen Vásárhelyre. A sikeres ellentámadásra felébredt a hadsereg is, román tankok érkeztek a városba, és felálltak a két tömeg közé. A katonák tétlenül nézték a továbbiakat, például hogy a felbátorodott románok Molotov­ koktélt kezdtek dobálni a magyarokra, és az sem zavarta őket, hogy egy román teherautó a magyar tömegbe hajtott.

„Este érkezett ötven marosvásárhelyi cigány, és a magyarok mellé állt”

A harcok fokozódtak, a magyarok lelkesedése lankadt. Végül az döntötte el a csata kimenetelét, hogy este nyolckor érkezett ötven marosvásárhelyi cigány, és a magyarok mellé állt, majd háromnegyed tizenegyre megjöttek bottal, vasvillával a nyárádi és szovátai székelyek – jellemzően idősek, háborús veteránok. Így, hogy már a magyaroknál is volt fegyver, a román szélsőségesek menekülőre fogták. A székelyek kiverték őket a Grand Hotelből, kiszedték a buszaikból a menekülő agresszorokat, a járműveket pedig felgyújtották.

RENDTEREMTÉS

ROMÁN MÓDRA

Hajnalban megérkeztek a román hadsereg elit alakulatai, leszedték a városházáról a kitűzött magyar zászlót, és helyreállt az, amit ők rendnek neveztek.

A sajtóhadjárat és a jogi leszámolás azonnal megindult, a magyarok és a magyar cigányok közül többeket börtönbüntetésre ítéltek, a mindenkit békítő Kincsest népirtásra való felbujtásért akarták meghurcolni, az agresszor románok közül viszont mindenki megúszta. Sőt, jellemző, hogy a román propaganda mit emelt ki: egy libánfalvi paraszt, Mihăilă Cofariu megverését – csak épp az maradt ki a történetből, hogy a férfi előtte láncfűrésszel támadt a magyarokra. Őt mint a „románellenes atrocitás” áldozatát maga Iliescu is meglátogatta a kórházban.

Marosvásárhelyt később is sújtotta a megosztottság és a bizalmatlanság, sok magyar elköltözött a pogrom és az elszenvedett igazságtalanságok után. Soós Zoltán polgármester – aki 16 éves bolyais diákként élte át ezt az időszakot – lapunk kérdésére azt emeli ki, hogy az események a két közösség viszonyának megromlása mellett gazdaságilag is kihatottak a városra, mert elkerülték a befektetők. Hozzáteszi: „szerencsére ma már nem tabu, hogy magyar a polgármester”, és fontos, hogy az emberek érezzék, a városvezetés mindenkiért dolgozik. „Örömmel mondhatom, hogy harmincöt év után a kedélyek lassan megnyugodtak. Mindazok, akik ezt átéltük, azt szeretnénk, hogy soha ne történjen meg újra, sem Marosvásárhelyen, sem más erdélyi városban. Ma már normális kétnyelvűség jellemzi Marosvásárhelyt. Nem mindenki örül ennek, de mára elfogadottá vált.”

Máig vita tárgya, mi lett volna, ha megérkezik a sepsiszentgyörgyi és többi székely erősítés. Mint Csíky Csengele kifejti, sokan nem biztosak abban, hogy helyes volt leállítani a tömeget, ő viszont úgy látja, vezető híján, alig pár hónappal a temesvári sortüzek után ez volt a racionális döntés.

Ezt Kincses Előd is megerősíti lapunknak: „Utóbb tudtam meg, hogy a később a bukaresti diáktüntetést is szétverő bányászok szerelvénye ott állt Székelykocsárdon, ötven kilométerre Vásárhelytől. Szervezkedtek a mócok, és a Regát is megmozdult, hogy jöjjenek »megvédeni« Erdélyt a magyaroktól. Arról nem is beszélve, hogy ott volt a román hadsereg, mit csináltak volna azokkal a botokkal a székelyek?” Hozzáteszi: arra büszke, hogy ezt a „szörnyű securitatés összeesküvést” meg tudta akadályozni.

Ukrajna amerikai támogatás nélkül nem tud győzni

VARGA MÁTYÁS ZSOLT FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

Bármilyen nagy terveket szövögetnek is az európai országok, nem tudják helyettesíteni az Egyesült Államokat – mondja Éric Zemmour az Ukrajnának nyújtandó uniós katonai segítségről. A francia íróval, politikussal országa állapotáról és Emmanuel Macron államfő megítéléséről is beszélgettünk.

Franciaországban a baloldal és a közép egyesült, hogy távol tartsa a hatalomtól a Nemzeti Tömörülést. Miért nem tud hasonlóan egyesülni a jobboldal?

A baloldal által a nyolcvanas években bevezetett cordon sanitaire­t, amelynek lényege, hogy tilos szövetséget kötni a Nemzeti Fronttal, a mai Nemzeti Tömörüléssel, a közép is elfogadta. A lépést a második világháborús kollaborációval és egyéb történelmi példákkal indokolják. A baloldal így mindig összefog – ez régi hagyomány. Amikor újságíró voltam, kifejezetten harcoltam a cordon sanitaire ellen. Úgy gondoltam, igenis együtt lehetne működni akár a Jean­Marie Le Pen, akár a Marine Le Pen vezette Nemzeti Fronttal. Később politikai szerepet vállaltam, jelöltként is indultam, és akkor éppen Marine Le Pennel és a Nemzeti Tömörüléssel kerültem szembe. Továbbra is úgy vélem, hogy nincs legitim oka a cordon sanitaire­nek. Azonban meg kell érteni, hogy nehéz jobboldali egységet létrehozni egy olyan párttal, amely nem tartja magát jobboldalinak. A Nemzeti Tömörülés nem tekinti magát a hagyományos jobboldal részének, Marine Le Pen szerint ugyanis ez a felosztás elavult. Gazdasági és más területeken is meglehetősen szocialista nézeteket vall. Emellett fontos tényező, hogy nem

is akar szövetséget kötni. Azonban ne felejtsük el, hogy a francia politikai rendszer a kétfordulós elnökválasztásra épül. Az győz, aki a második körben több embert tud maga mellé állítani. Én az első forduló estéjén végül Marine Le Pen támogatására szólítottam fel, pedig számos vitám és nézeteltérésem volt vele.

Mi a probléma a multikulturalizmussal, hiszen a francia szekularizmus eszménye alapján elvben működhetne is.

„Nemcsak meg kell állítani a beáramlást, a kiutasítást is fokoznunk kell”

A laïcité két alapelvre épül. Egyfelől az állam és az egyházak szétválasztására: az állam nem részesítheti előnyben és nem támogathatja az egyik vallást a másikkal szemben. Másfelől – bár ez sajnos nincs benne a törvényben, mivel egykor nyilvánvalónak tűnt – létezik egy diszkréciós elv. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem mutatják a vallásukat a nyilvánosság előtt, visszafogottan viselkednek, hogy a politikai vitákban Isten ne válhasson közvetlenül az érvelés részévé.

Ez francia hagyomány, amelyet a hetvenes­nyolcvanas években fokozatosan elhagytak, így ma egyre többen vállalják nyíltan vallási hovatartozásukat az utcán. Például látunk olyan zsidókat, akik kipát hordanak közterületen, pedig régebben a vallásos öltözetet inkább otthon vagy a

„A »nagy csere« nem kitaláció vagy összeesküvéselmélet, hanem egy folyamat, amely nap mint nap zajlik Franciaországban”

ÉRIC ZEMMOUR 1958-ban született Montreuilben. Újságíró, író és politikus, jobboldali-konzervatív és bevándorlásellenes nézeteiről ismert. Publicistaként és tévés elemzőként lett híres, 2022-ben a Rekonkviszta nevű párt színeiben indult az elnökválasztáson, a negyedik helyen végzett az első fordulóban. 2027-ben ismét tervezi indulását.

zsinagógában viselték. A probléma súlyosabb, amikor az iszlámmal találkozunk, ugyanis az iszlám nem ismeri a laïcité fogalmát. Az arab nyelvben például maga a laicitás szó sem létezik. Az iszlámban a vallás kötelezően megjelenik a nyilvános térben is. Innen nézve a multikulturalizmus hosszú távon nem fenntartható: nem létezhet egymás mellett több gyökeresen eltérő kultúra egyazon területen. Közös kultúrára van szükség ahhoz, hogy elkerülhetők legyenek a konfliktusok. A francia típusú szekularizmus pedig összeegyeztethetetlen az iszlámmal.

Milyen politikai megoldást lát?

„A történelem kemény ítéletet fog mondani Emmanuel Macronról”

Az egész elnöki kampányomat e kérdés köré építettem. Számos intézkedésre lenne szükség, először is meg kell állítani a bevándorlást. Évente 500 ezer bevándorló érkezik legálisan, ehhez jönnek hozzá az illegálisan bevándorlók. A legtöbben Afrikából érkeznek, a kontinens arab etnikumú muszlim térségéből, illetve a nyugati régiójából, Szenegálból, Maliból. Ezt teljes egészében le kell állítani, amihez több intézkedés szükséges, például a családegyesítés megszüntetése. A diákvízumok számát évi 100 ezerről néhány ezerre kellene csökkenteni. Hasonlóképpen meg kellene szüntetni a Franciaországba gyógykezelésre érkező bevándorlók fogadását. A menedékjogot illetően – amelyet évente 140­150 ezren kapnak meg – moratóriumot kellene bevezetni. Korábban azt hittem, létezik más megoldás, de ma már úgy látom, az egész intézményt blokkolni kell, mert túlzottan kiterjesztették a menedékkérelem lehetőségeit. Miután korlátoztuk a legális belépést, következik a távozás kérdése. Kettős probléma áll fenn: a bevándorlók nagy száma és az iszlám vallás térnyerése. Azaz nemcsak meg kell állítani a beáramlást, hanem a kiutasítást is fokoznunk kell. Kitoloncolnánk az illegálisan bevándorlókat, csakhogy az olyan országok, mint Algéria vagy Mali, gyakran nem adják ki a szükséges konzuli papírokat. E személyeket más országokban kellene elhelyezni, amelyek aztán saját hatáskörben döntenének róluk. A másik nagy lépés azok visszatoloncolása lenne, akik nem tartják be a törvényeket, illetve azon kettős állampolgároké, akiktől megvonták a francia állampolgárságot. Ugyanígy haza kellene küldeni azokat a bevándorlókat, akik már fél­egy éve munkanélküliek, és semmilyen módon nem tudnak hozzájárulni a társadalomhoz.

Az itt maradók integrálására lát esélyt? Ahhoz szigorítani kellene az asszimiláció feltételeit, valamint megakadályozni az iszlám látványos térnyerését a köz­

területeken. Betiltanám például a burka viselését az utcán és az egyetemeken, korlátoznám a Muzulmán Testvériséget, ellenőrizném a mecseteket. Paradox módon azonban a laïcité elve – vagyis az állam és az egyházak szétválasztása – megnehezíti a beavatkozást, mivel az állam nem szólhat bele a vallások belső ügyeibe. Ráadásul az iszlámnak nincs olyan egyházi struktúrája és papsága, mint például a katolicizmusnak, így a probléma kezelése rendkívül nehéz.

Európai uniós szinten 2008 óta zuhan a termékenységi ráta, a legfrissebb adatok szerint Franciaországé a második legmagasabb arány. Mennyire járult hozzá a számokhoz a növekvő arányú muzulmán lakosság? Franciaországban az egy nőre jutó születésszám körülbelül 1,7. A magrebi, török vagy afrikai származású nők esetében ez a mutató 3–4, a francia származású nőknél pedig mindössze 1,2–1,6. Mi következik ebből? 2023­ban az újszülöttek 30 százalékának legalább az egyik szülője nem európai származású volt. Ez óriási arány, és már most számos olyan városnegyed létezik, ahol a fiatal népesség többsége arab, illetve muszlim. Ez jelentős demográfiai átalakuláshoz vezet. A „nagy csere” nem kitaláció vagy összeesküvés­elmélet,

„Az európaiak sokat beszélnek, de rövid távon nem képesek döntően beavatkozni”

Madridnak van a legtöbb sztárjátékosa – ugyanez igaz az Egyesült Államokra a katonai erő tekintetében. Bármilyen nagy terveket szövögetnek is az európai országok, nem tudják helyettesíteni az USA­t sem a műhold­technológia, sem a mesterséges intelligencia, sem a lőszergyártás terén, márpedig ezek nélkülözhetetlenek Ukrajnának. Volodimir Zelenszkij ukrán államfő felismerte ezt, és most igyekszik igazodni az amerikai elnök politikai szándékaihoz. Tisztában van vele, hogy az európaiak sokat beszélnek, de rövid távon nem képesek döntően beavatkozni. Arról nem is beszélve, hogy Ukrajna vesztésre áll; amerikai támogatás nélkül szinte biztos, hogy nem tud győzni.

Mit gondol, a történelem hogyan ítéli majd meg Emmanuel Macron francia elnököt?

A francia forradalom idején élt egy bizonyos Madame du Barry, XV. Lajos szeretője, akit a guillotine alá vittek, és a kivégzése előtt állítólag azt mondta: „Még egy percet, hóhér uram!” Nos, Macron választói közül sokan hasonló magatartást tanúsítanak – mintha nem akarnák észrevenni azt a rengeteg egzisztenciális problémát, amellyel Franciaország küzd. Macron maga is beismerte nemrég, hogy abban hitt, ha sikerül megoldani a munkanélküliség problémáját, akkor minden rendbe jön. Egyszerűen nem hajlandó észrevenni a mélyebb etnikai és civilizációs problémákat. Kívül esnek a látómezején, még elméleti szinten sem akar szembesülni velük, és főleg nem hajlandó vállalni a következményeket. Gazdasági szempontból is bírálható: felelőtlenül hagyta elszállni az államadósságot és a költségvetési hiányt. Nem sikerült végrehajtania az újraiparosítást, majdnem felszámolta a nukleáris energiát – az utolsó pillanatban megmentette, de nem megnyugtató módon. Úgy gondolom, a történelem kemény ítéletet fog mondani róla.

Donald Trump második elnökségével sokan a woke-izmus végéről beszélnek. Hogy állnak a progresszív ideológiákkal Franciaországban?

hanem egy folyamat Franciaországban és más európai országokban, például Belgiumban, az Egyesült Királyságban vagy Németországban.

Térjünk át az orosz–ukrán háborúra. Nemrég azt mondta, az ukránok az Egyesült Államok nélkül nem tudnak harcolni, Európa pedig nem tudja leváltani Amerikát. Az utóbbi napok fejleményei megerősítették ebben a hitben? Úgy néz ki, az ukrán elnök ezt jobban megértette, mint a francia. Nem lehet huszonnégy óra alatt létrehozni egy amerikai szintű hadsereget. Az Egyesült Államok védelmi költségvetése nagyobb, mint a sorban utána következő tíz országé együttvéve, beleértve Kínát is. Fel kell ismernünk ezt az óriási különbséget. Ez olyan, mint a futballban: ott van a Real Madrid, és utána jönnek a többiek. A Real

Először is, nem gondolom, hogy Donald Trump a wokeizmus végét jelentené. Az amerikai elnök érdeme, hogy végre ellentámadást indított a woke­izmus ellen, de a kettő nem ugyanaz. A woke­izmus még nem szenvedett vereséget; kapott néhány ütést, némileg visszaszorult. Egyes nagyvállalatoknál leépítették a diverzitási, inkluzív és egyéb hasonló programokat, és helyenként józanabb szempontok is előtérbe kerülnek. Ez mind pozitív, de ettől még a woke­izmus nem halt meg. Franciaországban pedig szinte senki nem harcol ellene; nincs egy Trumpunk, aki felvenné a küzdelmet. A woke­izmus továbbra is terjed, egyre inkább átitatja a társadalmat, megjelenik a nagyvállalatoknál, az egyetemeken – gondoljunk csak a transzideológiákra, a genderelméletre, az interszekcionalitásra és így tovább. Mi még el sem kezdtünk igazán küzdeni ellene, sőt napról napra nagyobb teret engedünk neki. Egyik nagy párt sem szólal fel ellene, sem a Nemzeti Tömörülés, sem a Köztársaságiak, és persze a baloldaliak sem, hiszen ők együttműködnek e nézetekkel. Egyedül vagyok ebben a küzdelemben – de nem adom fel.

Hosszú, kanyargós út a békéhez

HAJDÚ TÍMEA

Ha van háborús köd, van diplomáciai köd is, amikor lehetetlen átlátni, ki hol áll és mit akar – tárgyalók röpködnek egyik kontinensről a másikra, tervezetek íródnak és nyilatkozatok adatnak ki. De a ködből kijutva talán végre a béke felé mozdul az ukrajnai háborúról zajló tárgyalás.

A népek sorsáról gyakran távoli országok távoli urai döntenek. A legtöbb nagy békekötésre, szerződés­aláírásra, megegyezésre nem az érintett országokban kerül sor, hanem tőlük több ezer kilométerre. A huszadik században sok nép járt úgy, hogy a sorsát egy idegen ország idegen városában pecsételték meg.

Most Ukrajna sorsáról tárgyalnak a nagyhatalmak. A tárgyalások központja eddig Szaúd­Arábiában volt, a főváros egyik üvegpalotája lehet az a hely, ahol rendezik az orosz–ukrán konfliktust. Az Egyesült Államok diplomatái elsőként az oroszokkal ültek asztalhoz Rijádban, majd március 11­én a Vörös­tenger partján, Dzsiddában maratoni megbeszélést folytattak az ukránokkal.

Amióta Donald Trump amerikai elnök átvette a kezdeményezést, úgy tűnik, elérhető közelségbe került a háború vége, azonban az odavezető út még tele van akadályokkal. A nagy kérdés az, hogy az általuk elképzelt lezáráshoz képest milyen befejezést lesznek hajlandók elfogadni a

-

Trumpos-putyinos matrjoska a moszkvai Vörös téren februárban

„Az egyértelmű, hogy az amerikai elnök nem akar katonailag beavatkozni a konfliktusba”

válaszát hallva azt mondta, támogatja az elképzelést, de hozzátette, hogy vannak „árnyalatok”, amelyekről még egyeztetni kell, és kijelentette, a háború „kiváltó okait” meg kell szüntetni. A valódi kérdés nem a tűzszünet, hanem a háború lezárásának a részletezése lesz.

Ukrajna mint megtámadott fél igazságot követelhet magának a nemzetközi jogra hivatkozva. Kijev ráadásul maga mögött tudhatja Európa és – ha nem is olyan mértékben, mint az előző kormányzat alatt, de – az Egyesült Államok támogatását is. Donald Trump azonban Washingtonban azzal vádolta Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, hogy nem akar békét. A legtöbb elemző egyetért abban, hogy a legnagyobb bizonytalanság a tárgyalások során akörül van, hogy mire hajlandó Moszkva. Mert ha az oroszok nem akarják befejezni

KURSZKI KATLAN

Az ukránok 2024 augusztusában indították el a kurszki hadműveletet, amelynek során betörtek Oroszországba, és több mint fél éven át tartották a területet. A lépés meglepte az oroszokat, észak-koreai csapatokat is küldtek az ukránok ellen. Egyes elemzők szerint a kurszki betörés célja az volt, hogy Kijev erősítse tárgyalási pozícióját Moszkvával szemben. Azonban úgy néz ki, hogy mire elkezdődnek a tárgyalások, ez a kártya már nem lesz Volodimir Zelenszkijék kezében, az oroszok ugyanis folyamatosan tolják ki a Kurszki területről az ukrán csapatokat. A BBC elemzése szerint amint az utolsó ukrán erőket is kiszorították Kurszkból, a területre rendelt orosz csapatok ismét rendelkezésre állnak majd a front más fontos pontjain, és növelhetik a Kijevre nehezedő katonai nyomást. Vlagyimir Putyin orosz elnök váratlanul ellátogatott a régióba.

A BBC-nek több ukrán katona is nyilatkozott, a visszavonulást katasztrofálisnak nevezték, szerintük a hadsereg összeomlott.

A katonák kiemelték, hogy az ellenség folyamatos dróntámadás alatt tartja a csapataikat. Egyikük azt mondta, hogy eddig előnyük volt a drónok tekintetében, de már nincs. Hozzátette: sokkal pontosabbak lettek az orosz légitámadások.

Az ukránok legjobban kiképzett és legjobb nyugati fegyverekkel felszerelt egységeiket küldték Oroszországba. Shaun Walker, a The Guardian kijevi tudósítója azt írta: „A hét hónapig tartó művelet végét vegyesen értékelték Ukrajnában. Egyesek szerint számos célját elérte, mások szerint viszont elterelte a figyelmet a fő háborús erőfeszítésekről, és sok ukrán élet volt az ára, kézzelfogható haszna pedig nem volt.”

felek, és mennyit engednek hangoztatott pozícióikból. A Joe Biden vezette kormányzatnak az volt az álláspontja, hogy „Oroszország nem nyerhet”, de nem vázolta fel, hogy mit jelentene szerinte Ukrajna győzelme, hogyan lehet eljutni odáig, és miként venne benne részt az Egyesült Államok. Igaz ez az Európai Unióra is, amely szintén Ukrajna győzelmét szorgalmazta, de nem definiálta azt. A dzsiddai tárgyalást követően Kijev bejelentette, hogy elfogadná a harmincnapos tűzszünetet, Moszkva azonban lapzártánkig nem adott egyértelmű választ: nem utasította el, de nem is fogadta el a javaslatot. Vlagyimir Putyin orosz elnök az ukránok

a háborút, Donald Trumpnak és kormányzatának korlátozott gazdasági eszközei maradnak a nyomásgyakorlásra. Peter Beaumont újságíró a The Guardianen megjelent elemzésében arról írt, hogy az oroszok úgy érzik: nyerésre állnak, Trump szankciós vagy büntetővámos fenyegetései nem lesznek hatással Moszkvára. Az egyértelmű, hogy az amerikai elnök nem akar katonailag beavatkozni a konfliktusba, így az egyetlen, amit tehet, hogy olyasmit ad Putyinnak, ami elég értékes ahhoz, hogy befejezze a háborút. Sergey Radchenko orosz származású brit professzor a The Spectatornek azt nyilatkozta, az oroszok valószínűleg

egy olyan megállapodást szeretnének, mint amilyet 2022 tavaszán egyszer már majdnem elfogadtak az ukránok. Ez volt az úgynevezett isztambuli közlemény, amely többek között tartalmazta, hogy Ukrajna kérelmezheti az EU­tagságot, de katonailag semleges állam marad, lemond a NATO­tagságról, korlátozza a hadserege méretét, és megtiltja külföldi katonai támaszpontok létesítését az ország területén. Az oroszoknak egy olyan megállapodás kell, amelyet otthon el lehet adni győzelemként. Azonban az ukrán álláspont három év alatt eltávolodott az isztambulitól. Olekszandr Merezsko, a kijevi parlament külügyi bizottságának elnöke március 17­én azt mondta, három dolog van, amiben nem kötnek kompromisszumot: a területi integritás, Ukrajna tagsága a nemzetközi szervezetekben és a védelmi képességek. Marco Rubio amerikai külügyminiszter azonban még a szaúdi tárgyalások előtt kijelentette, hogy az ukránoknak szinte biztosan fel kell adniuk olyan területet, amit az oroszok elfoglaltak, mert nincs katonai erejük visszafoglalni. Az ukránoknak a béke egyik legfontosabb feltétele a

biztonsági garancia, amit azonban az amerikaiak egyelőre nem akarnak, az európaiak pedig nem tudnak megadni.

„Bármekkora méretű békefenntartó csapatok bevetése hatalmas kihívást jelentene”

A tárgyalásokból kihagyott európai szövetségesek a dzsiddai találkozó hetében csak egy virtuális megbeszélést tartottak. A főszerepet Ukrajna ügyében a brit miniszterelnök szeretné játszani. Keir Starmer hasonló pozíciót vett fel, mint korábban Boris Johnson, és népszerűtlen hazai intézkedéseit harcias pátosztól átitatott retorikával próbálja feledtetni a szavazókkal. Minden felmérés azt mutatja, hogy a brit lakosság az ukrán ügy legnagyobb támogatója, így ez politikailag is indokolt lehet Starmer részéről. Azonban nem tudni, hogy a gyakorlatban mit takar a brit vezetésű „hajlandók koalíciója”. Marina Miron katonai elemző szerint nem igazán látszik, hogy miként működhetne a koalíció. Bármekkora méretű békefenntartó csapatok bevetése hatalmas kihívást jelentene: a fenntartásuk, a logisztikai háttér és a többi. Ráadásul a frontvonal nagyon hosszú, így az ellenőrzés sem egyszerű. Az oroszok könnyedén elővehetik a nukleáris elrettentés taktikáját, és mondhatják azt, hogy egyetlen nyugat­európai

katonát sem akarnak ukrán földön látni. Ha Moszkva célba venné a nyugati csapatokat, az kemény teszt lenne a NATO­nak is, és nagy kérdés, vajon az Egyesült Államok hajlandó lenne­e megvédeni őket. Egy volt Kreml­tisztviselő nemrég azt mondta a Financial Timesnak, hogy az orosz elnök úgy tekintene a nyugat­európai csapatokra, mintha Kijev kvázi NATO­tagságot szerezne. Mindazonáltal Emmanuel Macron francia elnök is a brit ötlet mellett van. „Ukrajna szuverén. Ha azt kéri, hogy szövetséges erők legyenek a területén, azt nem Oroszországnak kell elfogadnia vagy elutasítania” – jelentette ki nemrég.

Csakhogy az európaiak nem olyan lelkesek, és a „hajlandók koalíciójában” láthatóan kevés a hajlandóság. Bár az Európai Unió elkötelezte magát a védelmi költségvetés növelése mellett, a megvalósítás kérdésessé vált. A holland parlament például az államadóssággal kapcsolatos aggályokra hivatkozva elutasította az EU ReArm Europe védelmi tervet. A megosztottság érződött március 17­én is, amikor Kęstutis Budrys litván külügyminiszter kijelentette: itt az ideje, hogy ne csak Észak­Európa és a balti országok tegyék oda magukat. A déli államok azonban már most kijátszanák a védelmi költségek növelését, Spanyolország például azt szeretné, ha kitágítanák a védelmi büdzsé definícióját,

és belekerülne a kibervédelem, a terror elleni harc, sőt a klímaváltozás elleni fellépés is. Tehát már a védelmi költségvetés ügye is megosztja az országokat, különösen egy olyan gazdasági helyzetben, amely minden kormányzat pozícióját bizonytalanná teszi.

Így nem csoda, hogy Európát egyik fél sem tartja elég fontosnak ahhoz, hogy meghívja a háborús tárgyalóasztalhoz. Ami a békefenntartókat illeti: még nagy vitákba és akadályokba ütközhet, és könnyen elbukhat, ha az USA nem vállal semmilyen garanciát. Bethany Elliott kommentátor az UnHerdön arról írt, hogy mi lehetne a békefenntartók küldésének alternatívája. Egyes vélemények szerint Putyin elfogadná, hogy Ukrajna kétoldalú biztonsági megállapodásokat kössön a nyugati országokkal. Mellesleg a NATO harminckét tagja közül huszonkilenc már aláírt kétoldalú biztonsági megállapodást Kijevvel. Még sok a kérdés a lehetséges béketervvel kapcsolatban, különösen mivel a két harcoló fél egyelőre keményen ragaszkodik a saját feltételeihez.

Donald Trump és tárgyaló csapata egyetlen dolgot szeretne: véget vetni a háborúnak. Hogy ez megvalósul­e, és melyik távoli ország távoli városában írják alá a megegyezést, az majd kiderül.

Amerikai–ukrán tárgyalások Szaúd-Arábiában március 11-én

Teljes a káosz Romániában

VECZÁN ZOLTÁN

Călin Georgescut megint eltiltották, és megjósolhatatlan, ki nyeri a májusra átütemezett elnökválasztást. Ki gondolta volna, hogy lesz olyan román államfőjelölt, aki azt mondja, nem lenne baja Székelyföld kulturális autonómiájával?

Románia májusban elnököt választ. Már megint. Novemberben egyszer már nekirugaszkodott a feladatnak, ám csúfos kudarc lett a vége. A szélsőjobboldali Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) fészkében nevelkedő háromfejű sárkány egyik fejét ősszel levágta a választási bizottság és az alkotmánybíróság: Diana Iovanovici­Șoșoacăt, az SOS Románia párt elnökét eltiltotta az indulástól. Egy másik fej, a Călin Georgescu­féle kör hirtelen nagyobbra nőtt, mint valaha. Olyannyira, hogy a „dák” és alufólia sisakos seregeket maga mellé állító, a Fiatal Emberek Pártját (POT) de facto vezető, oroszbarátsággal is vádolt politikus megnyerte a november 24­ei első fordulót. Ekkor őt is semlegesítették: elsősorban a kampányfinanszírozási szabálytalanságok és az orosz befolyásolás gyanúja miatt eltiltották az indulástól a második fordulóban. Ugyanis Georgescu úgy nyerte meg az első fordulót, hogy nulla lej kampányköltést vallott be, miközben több ezer TikTok­profil biztatta a románokat, hogy voksoljanak rá. A jelölt és hívei a demokrácia halálaként értékelték a lépést. Az alkotmánybíróság végül érvénytelenítette a teljes első fordulót, és új elnökválasztást rendelt el 2025. május 4­ére és 18­ára ütemezve.

A sárkány két feje aztán megpróbált visszanőni. Georgescut eközben azért is szorongatta a főügyészség, mert nyilvánosan dicsőítette a nácibarát véreskezű diktátort, Ion Antonescut; utóbb két hónapra hatósági felügyelet alá is került – több támogatóját hazaárulás gyanújával előzetes letartóztatásba helyezték –, február 26­án pedig előállították. Március derekán fasiszta szervezetek népszerűsítése, az alkotmányos rend elleni uszítás és illegális kampányfinanszírozás gyanújával indult eljárás ellene, csak hogy teljes legyen a csomag.

Sem az SOS Románia, sem a POT vezére nem hagyta ennyiben a dolgot, mindketten igyekeztek elkúszni az újabb megméretés startmezejéig, ám megint kizárták őket. Georgescu kapcsán lapunknak Pataky István, a Maszol főszerkesztő­helyettese azt mondja, hogy a támogatói hátteréről ugyan nincsenek biztos információk, sokan azt gyanítják, hogy az egykori Securitate bizonyos körei, illetve titkosszolgálati szervek aktív és nyugalmazott tisztjei állhatnak mögötte. Șoșoacă jelöltségét március 15­én utasította el a választási bizottság, ő még fellebbez.

Georgescu hívei kitartóan tüntettek eltiltott vezetőjük mellett

Crin Antonescu a magyarokat is megszólítja centrista kampányában

„Egy hétfőn ismertetett felmérés szerint akármelyik szélsőjobboldali jelölt indul, első helyen végez május 4-én”

Mint azt megszokhattuk, az egész szimpatizánshadsereg tüntetni indult, követelve a politikai maffia elszámoltatását. A választási bizottság bukaresti központjánál tartott nagy felvonulás erőszakba torkollott. A hívek a burkolatból felszedett kővel és petárdával dobálták meg az irodát védő csendőröket, sokan megsérültek, mire kiszorították őket a térről. Válaszul Bukarestben és több nagyvárosban Európa­párti tüntetéseket tartottak.

Igen ám, de ekkorra már tényleg Georgescu vált a legnépszerűbb jelöltté, olyannyira, hogy valószínűleg ismét megnyerte volna az elnökválasztást. A többi jelölt közül egyedül Crin Antonescu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD), Nemzeti Liberális Párt (PNL) és Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) közös jelöltje rúghatott volna labdába. Az Avangarde intézet szerint őt 38, a szélsőjobboldali jelöltet 39 százaléknyian támogatták.

Olyan kutatás is volt januárban, amely Georgescu népszerűségét 41 százalék fölé mérte, ellenfeleiét pedig mind 20 százalék alá.

Ismét indul a progresszív Elena Lasconi, a Mentsétek Meg Romániát Szövetség (USR) jelöltje, és előkerült függetlenként Victor Ponta exkormányfő, a Pro România párt korrupciós ügyekkel terhelt múltú vezetője. Aztán pénteken a hivatalban lévő bukaresti polgármester, a matematikus Nicușor Dan is beadta jelöltségét, szintén függetlenként, „Becsületes Románia” szlogennel.

A szélsőjobboldalnak már csak egy erős feje maradt, George Simion, az AUR elnöke, akinek a jelöltségét hétfőn szabályszerűen iktatta a választási bizottság, az óvásokat pedig elutasította. De közben a Georgescu­fej ismét nőni kezdett, igaz, kevésbé harapós verzióban: indulni kíván a POT elnöke, Anamaria Gavrilă is, akit azért mozgósítottak, hogy ha a hatóságok elutasítanák Simion jelöltségét, akkor is legyen kire szavazniuk az ultranacionalistáknak. Ha lesz visszalépés a szélsőjobboldalon, akkor sokkal valószínűbb, hogy ő száll ki Simion javára, mint fordítva.

Egyelőre mindketten porondon maradtak, és az AtlasIntel közvélemény­kutató intézet által készített, hétfőn ismertetett felmérés szerint akármelyikük indul, első helyen végez majd május 4­én. A kutatás szerint a szélsőjobboldali jelölt a szavazatok 30,2 százalékával győzne, 25,5 százalékot kapna Nicușor Dan, és csak a harmadik helyre futna be Crin Antonescu 17,7 százalékkal. Victor Ponta támogatottsága 9,2, Elena Lasconié 3,9 százalékos.

liós voksszámhoz képest, tehát a korábbival azonos részvétel mellett alul fognak maradni.

A politikai elemző nagy hibának tartja a hatalom részéről, hogy Georgescu kizárásával lendületet adott a szélsőjobboldali erőknek, még úgy is, hogy az elnöki poszt javarészt szimbolikus. Úgy véli, Antonescura egy Dan–Lasconi­paktum jelenthet veszélyt, mert azzal kiszoríthatják a második fordulóból. „Ha két radikális globalista megegyezik valamelyikük visszalépéséről, akkor egy radikális globalista jelölt áll majd szemben egy radikális nacionalistával” – jegyzi meg.

„A magyarok nem felejtették el, hogy George Simion karrierje az úzvölgyi temető feldúlásával, meggyalázásával indult”

Látható, hogy Crin Antonescu igyekszik gesztust tenni a magyarságnak, miután Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is kiállt mellette. Március 15­ére időzített üzenetében például arról értekezett, hogy a közös értékek, mint a szabadság, a méltóság és az igazság, összekötik a két népet, s hogy fontos a kölcsönös tisztelet. Olyanokat is mondott, hogy „Románia nemcsak a románok hazája, hanem a magyar közösség otthona is, amely nélkül az ország kultúrája, nyelve, hagyományai és életereje szegényebb lenne”. Körútja sepsiszentgyörgyi állomásán közölte, a románoknak meg kellene érteniük, hogy hozzájuk hasonlóan a romániai magyarok is jó állampolgárai Romániának, és tisztelni kellene a magyar identitásukat. Még kósza elméleti engedményt is tett: azt mondta, a kulturális autonómiával mint az identitásmegőrzés eszközével nincs problémája, de a területi autonómiával, amennyiben sérti a román állam egységét, nem ért egyet. Azt is kijelentette: „Mindenki megszokta, hogy Székelyföld létezik.”

Pászkán Zsolt politikai elemző lapunk kérdésére úgy vélekedik, Nicușor Dant túlértékelik, „olyan, mintha Magyarországon Karácsony Gergely indulna az államfői posztért”. Szerinte Antonescu áll a második helyen a szélsőjobboldal jelöltje mögött. Kérdés, a soviniszta tábor melyik arca lép vissza. Sok Georgescu­támogató bojkottal fenyegetett a választási iroda döntése miatt, és elképzelhető, hogy Șoșoacă is erre szólítja fel híveit. George Simionnak – vagy Anamaria Gavrilănak – nagyon kell küzdenie, hogy maga mögé állítsa a „Georgescu­árvákat”, fejtegeti a szakértő. Sokan azzal nyugtatják magukat, hogy hiába nyeri az első fordulót Simion, a centrista jelölt – Dan vagy Antonescu – nagyobb eséllyel szerezheti meg a végső győzelmet, mivel szélesebb választói rétegeket tud megszólítani. Pászkán úgy véli, egyéb változó híján Antonescu lehet a befutó, ha sikerül bejutnia a második fordulóba, mert a szélsőségeseknek már nincsenek tartalékaik az egyébként ijesztő, 3,5 mil­

Persze a nála rosszabbul álló Victor Pontának sem kellett több, azonnal lecsapott a lehetőségre, beleszállt ellenfelébe, és elismételte a klasszikus mantrát az alkotmányból az egységes és oszthatatlan nemzetállamról. Kijelentette: az államfőnek „csak Romániát és a románokat kell előtérbe helyeznie”.

Pászkán Zsolt szerint Antonescu, ha korábban voltak is a mostaniakkal ellentétes kijelentései – ahogy tulajdonképpen szinte minden román politikusnak –, a magyaroknak tett gesztusaiban túlmegy a szokásos szinten, így nem elképzelhetetlen, hogy jócskán kap magyar voksokat. Főleg abban az esetben, ha a második fordulóba ő jut be és Simion; a magyarok nem felejtették el, hogy az ő karrierje az úzvölgyi temető feldúlásával, meggyalázásával indult. Az ismeretlen múltú Gavrilă ellenében kevésbé menne a magyarok mozgósítása. Antonescu kapcsán a politikai elemző megjegyzi: „Nem kell hogy szeressék, de Romániának mindenképpen lesz elnöke – magyar voksokkal vagy anélkül.”

Adóssághegymászásra indulnak a németek

| KOHÁN MÁTYÁS | A MANDINER MUNKATÁRSA

A politikai elit hetekkel a februári választás után összehívja a régi parlamentet, és átviszi a posztmerkeli Németország legfontosabb döntését.

Bödőcs Tibor krákogta el nagyszerű Putyin­paródiájában 2016­ban, amikor még inkább a humor, mintsem a politikai aktivizmus oltárán áldozott: „Magyarok, lesz eurótok – az lesz ráírva: rubel.” Ez jutott eszembe, amikor meghallottam a február végi német választás eredményéből kirajzolódó „megoldást” az Európai Unió versenyképességi válságára. Európaiak, lesz növekedésetek – az lesz ráírva: államadósság. Ha tetszik, Németország a román gazdasági csoda nyomába ered. Németország a legszebb keynesiánus hagyományok szerint brutális léptékű hitelfelvétellel húzná ki önmagát s ezzel együtt egész Európát a versenyképtelenség mocsarából. Ebben egyeztek meg múlt pénteken a leendő kormánypártok, a kereszténydemokrata–keresztényszocialista uniópárt és a szociáldemokraták – valamint a nagy eséllyel ellenzékben maradó, de a megállapodás révén egy kicsit mégiscsak kormányzó zöldek. A német eladósodási offenzíva – ha tetszik, a Sondervermögen hadművelet – rögtön három fronton indul meg. Egyrészt hallatlan összeget, 500 milliárd eurót (200 billió forintot, a magyar költségvetés éves kiadásainak ötszörösét) dobnak hozzá az államadóssághoz, ebből 300 milliárd euró a lepusztult infrastruktúra fejlesztésére, 100 milliárd a tartományok céljaira, további 100 milliárd euró (ez volt az egy héten át demokratikus aggályokat elbábozó zöldek igenlő szavazatának ára) klímaálmokra megy majd. Másrészt formailag megtartják, de effektíve jelentéktelenné teszik az alkotmányba foglalt adósságféket, amely új államadósság felvételét vészhelyzet híján évente a bruttó hazai össztermék 0,35 százalékában maximálja: kiveszik a hatálya alól a katonai kiadásoknak a GDP 1 százalékát meghaladó részét, azaz korlátlan hitelfelvételt tesznek lehetővé Németország felfegyverzésére. Harmadrészt pedig a tartományoknak is megengedik, hogy az eddigi kötelező egyensúlyi költségvetés helyett felvegyenek a GDP­jük évi 0,35 százalékára rúgó adósságot. Nehéz karakánul támogatni vagy ellenezni Németország új irányát. Egyrészt: egy ilyen mennyiségű tőkeinjekció az Európai Unió talán legkisebb kamattal eladósodó tagjától óriási hullámokat vet majd, melyeket meglova­

golhat az európai gazdaság eleddig semerre nem haladó hajója. A hatalmas német infrastrukturális beruházások haszna az értékláncok mentén eloszlik az európai gazdaságok között. Az időközben fegyverkezési célból fellazított európai adósságszabályok és a német lépés együttes hatására orbitálisan növekvő hadiipari kiadásokból pedig leginkább Európa hadiipari fellegvárai profitálhatnak –Franciaország, Csehország vagy éppen Magyarország, a német hadiipar mentsvára és a cseh hadiipar legfontosabb partnere. Hazánknak tehát rövid, közép­ és talán hosszú távon is igen hasznos, hogy hamarosan rengeteg friss pénz áramlik be Európába, s exportorientált, nyitott gazdaságunk végre hát­ és nem szembeszélben hajózik. Mindamellett viszont elkeserítő, hogy Európa egyetlen életképes gazdasági jövőképét ma úgy hívják: államadósság. Németország ki nem használt hitelfelvételi képessége aranytojást tojó tyúk, amit egyszer lehet levágni. A most bejelentett és jövő héten a Bundestag elé terjesztendő adósságoffenzíva önmagában minimum ötödével fogja megnövelni az államadósságot. Az adósság aránya 60­ról 70 százalék fölé nő, azaz eléri az unió közép­ és kelet­európai térségének legnagyobb adóssághegyéét, a magyarét. Ez nem lehet jó hír. Az pedig pláne nem, hogy az Európa gazdaságát megmenteni hivatott német adósságcsomag demokratikus lábacskái udvariasan fogalmazva is filigránok. A kordon mögé zárt Alternatíva Németországért és az adósságféket teljes mértékben ellenző Baloldal párt együtt már blokkoló kisebbséget adnak, azaz ellenükben nem lehet kétharmaddal alkotmányt módosítani. Így aztán a politikai elit hetekkel a választás után összehívja a régi Bundestagot, ahol az establishment pártjainak még kétharmaduk van – és átviszi a posztmerkeli Németország legfontosabb döntését, anélkül hogy az új kétharmadhoz hiányzó szavazatok birtokosaival akár csak tárgyalna.

Ízlelgessük: antidemokratikus, az eladósodás irányába ható döntés – amely azonban így is a magyar gazdaság érdekében áll. Nincs sem szebb, sem csúnyább dolog a politikánál, amely a közhiedelemmel ellentétben nem a lehetséges, hanem a paradoxon művészete.

Egy évtizede verhetetlenek a magyar rezsidíjak

Az uniós tagállamok közül Magyarországon a legolcsóbb a háztartási energia a rezsicsökkentésnek köszönhetően. Piaci díjszabással háromszor, de inkább négyszer annyit is fizethetnének a családok az áramért és a gázért egyaránt.

Régóta sok bírálat éri a rezsicsökkentés intézményét, amely immár tizenkét éve jelent segítséget a magyarországi családoknak. Bár a háztartási energia hatósági áras értékesítését 2013­ban vezette be a kormány, szerepe az utóbbi három évben értékelődött fel, mióta a szomszédban fegyveres konfliktus dúl.

A háborútól az egész Európai Unió szenved, s a csapások egy részét saját öklével mérte és méri magára. A sikertelen leválási kísérlet az orosz energiahordozókról jól érzékelhető emelkedést hozott főleg a nyugat­európai energiaárakban. Mint ismeretes: ugyan Németország és több más EU­s tagállam sem vesz már vezetéken keresztül orosz szénhidrogént, a hajón szállított cseppfolyósított földgázt továbbra is vásárolják, amivel csak annyit értek el, hogy jóval drágábban szerzik be az energiát.

Hiába publikálta a háború kipattanása után nem sokkal az Európai Bizottság a RePowerEU tervet, és tűzte ki célként, hogy 2022 végére 66 százalékkal csökkenti az orosz gáz importját, 2023 végére pedig teljesen függetlenedik tőle, ez csak részben történt meg.

Magyarország a kezdetektől hallani sem akart az orosz energiahordozók vásárlásának leállításáról, hiszen annak beláthatatlan gazdasági következményei lettek volna, amelyek a vállalkozásokat és a lakosságot is lehetetlen helyzetbe sodorták volna. A magyar energiaellátást így is többször veszélyeztették a harcok, illetve Kijev számos barátságtalan lépése. Nem kell messzire menni az időben, elég, ha a januári gáztranzit­leállításra gondolunk, s a gázszállítást azóta sem hajlandó újraindítani Ukrajna. Még szerencse, hogy a Török Áramlaton keresztül továbbra is megfelelő mennyiségű gáz érkezik az országba, bár a harcok ezt is gyakran fenyegetik, Ukrajna többször is drónokkal próbált kárt tenni a vezetékekben.

EURÓPÁBAN A LEGJOBB

A magyar rezsi továbbra is az EU legolcsóbbja: egyetlen tagország lakossága sem kapja kedvezőbb áron az áramot és a gázt az átlagfogyasztás mértékéig, mint a magyarországi családok. A finnországi VaasaETT energetikai tanácsadó rendszeresen elkészíti és az Energie­Control Austria, illetve a Magyar Energetikai és Közmű­szabályozási Hivatal

„Ami nálunk egy évben 250 ezer forintos számla, az Romániában 600 ezer, Lengyelországban 900 ezer, Csehországban több mint 1 millió forintos”

FERENTZI ANDRÁS

megbízásából közreadja az uniós és néhány, az európai energiaközösségben lévő ország tarifa­összehasonlítását.

A háztartási energiaár­index (HEPI) listáján csak fővárosok kaptak helyet, így Budapestet lehet csupán szemlézni, ám mivel Magyarországon mindenhol egységes a rezsi, valójában országos adatról beszélhetünk. A februári adatsor szerint hazánkban az áram kilowattóránként 9, a gáz pedig köbméterenként 2,49 centbe került februárban. Ugyan a lista szerint kismértékben még javult is a magyarországi helyzet januárhoz képest, ez valójában csak az erősebb forintnak köszönhető. A rezsi immár 2022 augusztusa óta ugyanazon a szinten van: az áram évi 2523 kilowattóráig 36 forintba, a gáz pedig 1729 köbméterig

102 forintba kerül. Az átlagfogyasztás felett 70 forintra ugrik a kilowattóránkénti áramár, és 747 forintra a köbméterenkénti gázár, ami jelentős emelkedés, de a többségnek elegendő a kedvezményes keret. Sőt, aki három gyermeket nevel, annak további kedvezmény jár. Évi plusz 600 köbméternyi gázfogyasztási keretet igényelhetnek a nagycsaládosok, s ez minden további gyermekkel nőhet. Három

gyermekkel tehát nem 1729 köbméternyi gázfogyasztásig érvényes csökkentett tarifa, hanem 2329 köbméterig, azaz havi csaknem 200 köbméterig, amely már egy nagyobb vidéki ház fűtését is fedezheti.

Visszatérve az összehasonlító táblázatra: Budapest tényleg a legolcsóbb rezsivel szerepel benne. Sőt, az unió határain kívül sem igen akad olyan, a VaasaETT listáján szereplő ország, amely fel tudja venni vele a versenyt. Egyedül Szerbia és Ukrajna közelíti meg a 9 centet az áram esetében, a gáznál pedig csak a kijevi megy a hazai ár alá. A környező uniós országokban mind 15 cent felett van a díj, azaz a magyarországinak több mint a másfélszerese, nyugatabbra pedig a többszörösét fizetik, Ausztriában például pont négyszer annyit. A gázért pedig öt és félszer annyit fizethetnek Bécsben. Persze tagadhatatlan, hogy az osztrák átlagbér a háromszorosa a magyarnak, de Bécsben így is arányosan többet költ az ember a fizetéséből rezsire, mint Budapesten.

„Ausztriában az áramért négyszer annyit, a gázért öt és félszer annyit fizethetnek, mint Magyarországon”

ÁTLAGOSAN FOGYASZTUNK

A legmarkánsabb különbségeket nem is a kilowattóránkénti lebontásban kapjuk. Sokkal beszédesebb, ha országonként végignézzük, hogy az átlagfogyasztásig évente mennyit kell fizetnie egy háztartásnak. Ezt az összehasonlítást februári évértékelőjén Orbán Viktor is bemutatta. A miniszterelnök azt mondta: Brüsszelben követelik a piaci árképzést akadályozó szabályozások megszüntetését, és kijelentette, hogy a rezsicsökkentés családok millióinak a túlélést jelenti. „Ami nálunk egy évben 250 ezer forintos számla, az Romániában 600 ezer, Szlovákiában 650 ezer, Lengyelországban 900 ezer, Csehországban több mint 1 millió forintos. Nem is beszélve Ausztriáról, ahol a rezsiár az egeket ostromolja. Ez várna ránk, ha engednénk Brüsszelnek” – fogalmazott a kormányfő.

A Mandiner kiszámolta, hogy mennyibe kerülne egy magyar családnak, ha nem a szabályozott hazai árakat kellene fizetnie, hanem az adott országokban költene rezsire. Az eredmény riasztó. Az összegeket az árfolyamváltozás is mozgatja, a február óta erősödő forint kicsit még javított is az összképen.

Magyarországon egy átlagfogyasztó család éves kiadása gázra és áramra 267 186 forintra jön ki, az áram ebből 90 828, a gáz pedig 176 358 forintot tesz ki. A szomszédos országokból Horvátország áll a legközelebb díjszabásban a magyarországi árakhoz, az ottani árakkal számolva áramra évente 158 949 forintnyi, gázra pedig 340 613 forintnyi öszszeget fizetne egy átlagos család. Ez összesen 499 562 forint, vagyis csaknem duplája a rezsicsökkentett összegnek. Romániai áron az áram 161 724 forint lenne, a gáz pedig kiugróan

GAZDASÁG

drága, 428 792 forint, ez összesen 590 516 forint. Szlovákiai áron évente 626 884 forintot fizetne egy család háztartási energiára. Egy átlagos család szófiai áron másfélszer többet költene áramra, a gázszámla pedig sokakat sírásra kényszerítene – éves átlagban majdnem 700 ezer forint lenne a rezsi. Nagyjából ezen a szinten mozog a lett, a görög, a litván és az észt díjszabás is. Lengyelországban és Szlovéniában már kicsit magasabb, közel 900 ezer forintba kerülne a magyar átlagfogyasztás az ottani díjakkal számolva. Sok országban már 1 millió forint felett van az éves áram­ és gázszámla. Már csehországi árakkal számolva is e feletti összeget fizethetne egy átlagfogyasztó magyar család. Ausztriai áron 1,3 millió forintnál is magasabb volna a számla. A legmagasabb a svédországi díjakkal lenne a rezsi, elsősorban

MAGYARORSZÁG

HORVÁTORSZÁG

ROMÁNIA

SZLOVÁKIA

BULGÁRIA

LETTORSZÁG

GÖRÖGORSZÁG

ÉSZTORSZÁG

LITVÁNIA

SZLOVÉNIA

LENGYELORSZÁG

Orbán Viktor idei évértékelőjén

EGY HÁZTARTÁS ÉVES REZSIKÖLTSÉGE

AZ EURÓPAI UNIÓBAN

(A MAGYAR ÁTLAGFOGYASZTÁSSAL SZÁMOLVA)

„A miniszterelnök kijelentette, hogy a rezsicsökkentés családok millióinak a túlélést jelenti”

189

562 590 516

626 884 820 573

841 818

844 835

854 088

867 988

878 673

879 704

962 781 980 264 1 061 909 1 082 594 1 193 088 1 210 974 1 224 855 1 255 706 1 337 711 1 363 547

1 560 560 2 486 635

N. A. N. A. N. A. N. A.

a gázárak miatt. Stockholmban messze a legtöbbet fizeti a lakosság a gázfűtésért, háromszor annyit, mint az uniós átlag és tizenháromszor többet, mint a magyarországi családok. A különleges árszabás mögött az áll, hogy Svédországban kevesen használnak gázfűtést, alig néhány tízezer háztartásba van bekötve a vezetékes ellátás.

VAN, AKI SZERINT

HUMBUG

„És tudjátok, a rezsicsökkentés is egy humbug, ma a magyar emberek átlagosan többet fizetnek az energiáért, mint az európai átlag, mert csak egy bizonyos szintig van ugye a rezsicsökkentés. És ha van egy falusi nagy ház, ahol egy háromgyermekes család él, akkor őrájuk már nem vonatkozik, mert kijönnek a limitből” – mondta nemrég Magyar Péter egy vidéki gyűlésen. Ez a kijelentés több szempontból sem állja meg a helyét, hiszen, mint ahogyan szó volt róla, a háromgyermekes családok a gázra további kedvezményt vehetnek igénybe. Az sem igaz, hogy átlagosan többet fizetnek az energiáért a magyarok. Ha az európai középárral számolunk, akkor a hazai átlagfogyasztásig áramra évente 257 346 forintot kellene költeni, gázra pedig 764 218 forintot. Az átlagfogyasztásnál pedig kevesebb dolog fejezi ki jobban, hogy jellemzően mennyit kell költeni rezsire. Ha pedig az átlagon túl vizsgálódunk, évi 4800 kilowattórányi fogyasztással számolva 250 218 forint lenne egy magyar család áramszámlája. Ugyanez romániai áron 307 200 forint, az uniós átlagot nézve pedig 484 800 forint lenne – azaz még így is duplája lenne a magyarországi számlának.

Ezek után kijelenthető, hogy rezsicsökkentés nélkül igencsak nehéz helyzetbe kerülne sok magyar háztartás. Ameddig tehát fennmarad a hatósági árszabás, addig nagyobb mozgástere lesz a családoknak megtakarítani, fogyasztani vagy befektetni. Ha ezt elvennék tőlük, akkor más területen kellene összébb húzni a nadrágszíjat, az pedig sokaknak fájdalmas lenne.

Kizárta a külvilágot, berúgta az ajtót

KOHÁN GERGELY

Még mindig ugyanaz az egyszerű gyerek vagyok, annyi különbséggel, hogy most a nyakamban lóg ez a fényes valami – mondja az első magyar, aki fedett pályás síkfutókontinensbajnokságot nyert. Molnár Attilával a 400 méteren szerzett történelmi aranyérme után beszélgettünk.

Menjünk vissza kicsit az időben: miért éppen a négyszáz? Aki futott valaha, tudja, hogy az egyik leggonoszabb táv, mivel nem lehet úgy taktikázni, mint a hosszabb számokban, de végig sem lehet rohanni rajta.

Focistaként kezdtem, megvolt az alapgyorsaságom, viszont egy idő után túl statikussá vált számomra a futball, meguntam. Akkor mentem el Veszprémbe, ahol hosszú­ és középtávfutóvá neveltek át – jó kis műhely: méter­ és kilométer­mennyiségből dolgoznak, úgyhogy állóképességet tudtam szerezni. Végül e kettőnek az egyvelege adta ki a végeredményt: amikor relatíve gyors vagy, és állóképességed is van, akkor kikötsz a négyszáz méternél. A nyolcszázhoz jóval több kell az utóbbiból, a kétszázhoz meg gyakorlatilag csak gyorsaság szükséges.

Nem sokan gondoltuk volna, hogy belátható időn belül magyar Európabajnoki címet láthatunk futószámban. Ön néhány röpke év alatt robbant be a mezőnybe. Mit tart a főbb állomásoknak ezen az úton? Hosszú út volt, a jellemem valószínűleg már Veszprémben kezdett kialakulni. A négyszáz métert – meg úgy általában a sprint­ és síkfutószámokat – a hatalmas konkurencia miatt kizárólag magas szinttől jegyzik nemzetközileg, én mindössze másfél­két éve jutottam el odáig. Nekem egy bécsi F liga is – ahol gyerekként rajthoz álltam – ugyananynyit jelentett 2019­ben, de az senkit nem érdekelt a tizenharmadik futamban. Arra például szomorú napként emlékezek, de a következő országos bajnokságon már harmadik lettem. Minden ilyen apró, mások szemében

talán jelentéktelen állomás formálta a jellememet, és hozzájárult ahhoz, ahol most tartok, aki most vagyok.

Mit érez, amikor meghallja, hogy ön a magyar atlétika első kontinensbajnoka fedett pályás síkfutásban?

Újranéztem a közvetítést, az eredményhirdetést, és újra átéltem mindent. Most kicsit pihenek, és utána újratöltöm a könnyraktárakat… Viszont hangsúlyoznám, hogy még mindig ugyanaz az egyszerű gyerek vagyok, annyi különbséggel, hogy most a nyakamban lóg ez a fényes valami.

„Az edzőm azt mondja, van még bennem tartalék, amivel egyet tudok érteni”

MOLNÁR ATTILA

2002-ben született Budapesten. Európabajnok, U23-as Eb-bronzérmes atléta, fő versenyszáma a 400 méteres síkfutás.

Számos ösztöndíjajánlata volt amerikai egyetemekről, valószínűleg egészen más körülmények között készülhetett volna, ha elfogadja valamelyiket. Kimondhatjuk, hogy a maradás melletti döntés végül önt igazolta? Nehéz kérdés. Az eredmény nyilvánvalóan jó visszaigazolás, elvégre megnyertem az Európa­bajnokságot. De hogy a másik út jobb lett volna­e, azt soha nem fogjuk megtudni.

Meséljen a döntős futásáról! Hogyan építette fel magában? Mennyire lehet menet közben változtatni a szigorú taktikán?

Mindig kell hogy legyen két­három forgatókönyv a fejemben. És még így is bekövetkezhet egy nem várt dolog, amire ott helyben, a másodperc törtrésze alatt kell reagálnom. Ez most is megtörtént, de szerencsére csak az előfutamban. Ott az egyik olyan forgatókönyv játszódott le, amit vagy ötvenszer végigfuttattam a fejemben. A legfontosabb, és a teljesítmény szempontjából az az ideális, ha kizárólag saját magunkra figyelünk, a saját ritmusunkban haladunk, nem lökdösődünk, nem kerülgetünk – így tudjuk megfutni a legjobbunkat. Fedett pályán el kell felejteni azt, hogy „steril” vagy, hiszen ha tetszik, ha nem, találkozni fogsz riválisokkal. Apeldoornban is arra kellett készülnöm, hogy a döntőben az

Megtörtént az áttörés

Mérföldkőként jellemezte az apeldoorni Európa-bajnokságot

Gyulai Miklós, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke: mint mondta, ez az az áttörés, amelyre oly régóta várt itthon a sportág. A sportvezető felidézte Orbán Viktor 2020-as gondolatait: „nagyon várom, hogy az atlétikában is bekövetkezzen az áttörés. Jó vezetői vannak, akik sok mindent csinálnak, támogatást is adunk, de még nem szakították be az ajtót”. Gyulai szerint a magyar atlétika Apeldoornban berúgta az ajtót Molnár Attilával, Takács Boglárkával és Bátori Liliannával az élen. Az egykori sprinter hozzátette, 2013-ban, a nagyszerűen sikerült londoni olimpia után új strukturális és szakmai megközelítést dolgoztak ki az állami dotáció révén, és két fő célt tűztek ki. Az egyik az aktív atletizálás értékének, ezzel együtt a versenyrendszerben részt vevő atléták számának növelése, aminek eredményeképpen jelentősen javult a bázislétszám, főleg vidéken – ebben óriási szerepe volt a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokságnak. A másik cél az volt, hogy minél több olyan atlétát tudjanak kitermelni, aki a nagy nemzetközi konkurenciában is megállja a helyét. Akkoriban egyedül Pars Krisztián tartotta az ernyőt a sportág fölé, azóta pedig olyan klasszisok tűntek fel – többen közülük már vissza is vonultak –, mint Baji Balázs, Márton Anita, Krizsán Xénia, Kozák Luca, Halász Bence vagy most Molnár Attila és Takács Boglárka. Az alap tehát kiváló, minden adva van az építkezéshez és ahhoz, hogy a következő olimpiai ciklus Los Angelesszel bezárólag további szép eredményeket hozzon.

öt másik ember bizony nem fog feltett kézzel díszkíséretet nyújtani nekem. Az első kétszáz métert túl is idegeskedtem, néhány tizeddel többet futottam, mint amennyit kellett volna, emiatt elment a fókusz a teljesítményről – ezért lett végül „csak” 45,25 másodperc az időeredményem. Emiatt mondja az edzőm is azt, hogy van még bennem tartalék, amivel egyet tudok érteni. Különböző taktikákat kell felállítani, mindig a körülményeknek megfelelően, aminek nyomán a teljesítményről átkerülhet a fókusz a helyezésre – elvégre kit érdekel, ha valaki 47,5­tel lesz Európa­bajnok, ha megnyeri?!

A startpisztoly dörrenése előtti hoszszú másodpercekben mi játszódik le a fejében? Igazából semmi. Azt várom, hogy bemondják, „Set!”, azaz „Vigyázz!”, és akkor megszűnik a külvilág. Mintha beállítanék magamnak egy zajhatárértéket, amely felett ha hallok valamit, akkor arra ugranom kell, és már csak azt az egy ingert várom. Amint megérkezik, már indulok is, és nem érzékelek semmi mást.

A döntő utáni tévéinterjúban azt mondta: ha Szoboszlai Dominikék megnyerik a Premier League-et, akkor Eb-aranyérmes futóatlétaként is nehéz

1985, PIREUSZ

BAKOS GYÖRGY

60 m gát, aranyérem

„Minden apró, mások szemében talán jelentéktelennek látszó állomás formálta a jellememet”

Grafikán mutatjuk azon sportolóinkat, akik az előző negyven évben síkfutásban érmet szereztek fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságon

Molnár Attila, a dél-afrikai

dolga lesz majd Az Év Sportolójaversenyben. Azért nagy duzzogva el bírnánk viselni egy magyar PL-bajnokot és egy Eb-győztes futóatlétát egyazon esztendőben…

Én lennék a legboldogabb, ha év végén mondjuk tizenöt ilyen sportteljesítményből kellene kiválasztani a legjobbat. Őszintén kívánom, hogy meglegyen az első Premier League­győztesünk, az első világcsúcstartónk bármiben, és így tovább…

Követi a focit, ha már labdarúgóként kezdte a pályafutását? Természetesen. Kedvenc csapataim nincsenek, de a Fradi meccseit meg­

nézem. Inkább praktikus, analizáló szemmel követem a labdarúgást. Mint a futásban, a futballban is elsősorban a teljesítményt nézem: egy­egy szép megmozdulást elraktározok magamban. Ezek alapján alakítok ki képet az emberekről, igazából ezt élvezem.

Visszatérve a futásra: melyik a kedvesebb emlék: a budapesti világbajnokság hazai közönség előtt vagy a történelmi Európa-bajnoki aranyérem? A budapesti világbajnokság, abból szerintem az az egy lesz az életemben, viszont remélem, hogy Eb­aranyból lesz folytatás.

Milyen hobbi képes önt kikapcsolni? Balatonfüredi srácként esetleg valami vizes tevékenység?

Abszolút. Ha időm engedi, akkor a kajakozás, a vitorlázás és az úszás mindenképpen; egyébként meg az olvasás, a túrázás, a drónozás és az internetes játékok tömkelege.

No és mi a helyzet azzal a bizonyos 44 másodperces álomhatárral, amit becélzott magának? Változatlanul fenntartja?

Igen. Az Európa­bajnokság alatt kicsit szüneteltettem, de igazán el szeretném érni.

Wayde van Niekerk és az amerikai Vernon Norwood a férfi 400 méteres síkfutás elődöntőjében a budapesti atlétikai világbajnokságon a Nemzeti Atlétikai Központban 2023-ban

Forrás: Magyar Atlétikai Szövetség

KÖNYVEK A JÖVŐRŐL

Elképzelni az elképzelhetetlent

BÖSZÖRMÉNYI-NAGY GERGELY A BRAIN BAR JÖVŐFESZTIVÁL ALAPÍTÓJA

Ha a kilenc atomhatalom közül bármelyik kettő között nukleáris háború törne ki, negyvennyolc perc alatt vége lenne az ismert világnak, ötmilliárd ember pusztulna el, a Földnek pedig huszonnégyezer évre lenne szüksége a gyógyuláshoz – elemzi az esélyeket egy amerikai újságíró.

Kinek ismerős Herman Kahn (1922–1983) neve? Senkinek? Nem lenne meglepetés, a fizikus a hidegháborút kutató történészek és a katonai szakértők világán kívül alig­alig ismert. Pedig amellett, hogy óriási termetű és rendkívül karizmatikus ember volt, provokatív nézeteinek fontosságát is nehéz volna túlbecsülni. Az orosz–amerikai versengés évtizedeiben az Egyesült Államok kormányát matematikai és játékelméleti számításokkal, stratégiai tanácsokkal segítő Rand Corporation egyik vezető koponyájaként Kahn volt az, aki, elképzelve az elképzelhetetlent, 1960­ban először írt könyvet egy termonukleáris háború lehetséges lefolyásáról. Rideg távolságtartással osztotta­szorozta a változókat – úgymint az emberéletek, az ipari bázis újjáépítéséhez szükséges esztendők száma stb. –, hogy végül arra jusson: az USA­nak nem szabad pusztán elvek vagy ideálok miatt kizárnia az első támadás, azaz egy atomháború kezdeményezésének lehetőségét. Kahn úgy látta, egy ilyen háborút csaknem százszázalékos bizonyossággal az első támadást indító fél nyerne meg.

velünk és a Föld nevű bolygóval percről percre egy valóságos termonukleáris összecsapás során.

Az emberiség egyrészt évtizedek óta retteg a nukleáris konfliktustól, másrészt úgy tűnik, hogy a kölcsönös elrettentés – a nagyhatalmaknál sorakozó atomarzenálok párhuzamos létezése – egyelőre valóban megakadályozza a totális eszkalációt. Nem tudhatjuk, hogy mindez meddig marad így; az amerikaiak által fenntartott atomtöltetek száma például a leszerelési szerződések révén csaknem a hetedére csökkent, de hatékonyságuk nőtt, akárcsak az atomfegyverrel rendelkező országok száma. Annie Jacobsen, a katonai titkokat és a fegyverkezés kérdéseit kutató liberális újságíró – persze egészen más szakmai háttérrel és attitűddel – most Kahn nyomába eredt. Magyarul is megjelent, Atomháború című könyvében plasztikusan leírja, mi történne

A magas rangú katonai vezetőkkel interjúzó Jacobsen szerint egy atomháború lényegi cselekményei – a könyvben bemutatott esetben egy észak­koreai támadás és az amerikai válaszcsapás, majd ennek folyományai – megközelítőleg negyvennyolc perc alatt bontakoznának ki, és nagyjából ötmilliárd ember szükségszerű kínhalálával járnának. A detonációk vonzáskörzetében élő tíz­ vagy százmilliók a tűzviharokban pusztulnának el, a Homo sapiens nagyobbik fele számára pedig az ezt követő nukleáris tél – azaz a légkörbe kerülő, a napot évekre eltakaró por és hamu – jelentené a halálos ítéletet. Ezzel ugyanis a bolygó nagyobbik felén, talán Ausztrália, Új­Zéland, Argentína és Paraguay kivételével búcsút mondhatnánk a mezőgazdaságnak és vele a tömegek ellátására képes élelmiszer­termelésnek. A túlélők esélyei hosszú távon minimálisak lennének, a Földnek pedig mintegy huszonnégyezer évre lenne szüksége a regenerálódáshoz. Jacobsen műve nem kicsit hatásvadász, ám ettől még tény, hogy Herman Kahn szellemisége élő örökség a világ nagyhatalmainál. Az Egyesült Államok ma is évente több száz nukleáris szimulációt végez egy atomháború forgatókönyveinek elemzésére, ezek eredményeiről keveset tudni, a hozzáértők azonban egy fontos dologban mind egyetérteni látszanak. Szinte mindegy, hogy egy termonukleáris konfliktus esetén kettő vagy több hatalom feszül egymásnak – hogy beszáll­e Kína, India vagy éppen Franciaország, bármelyik a kilenc atomhatalom közül –, mert kettő konfliktusa elegendő ahhoz, hogy az eseménysor a ma ismert világ teljes pusztulásával járjon.

Annie Jacobsen: Atomháború. Open Books, 2024

Berethalom szász erődtemploma

KI VAGYOK, ÉS HOL?

BORIS KÁLNOKY

Olyan időket élünk, amikor sokan küzdenek az identitásukkal. Férfi vagy nő? Belga vagy európai? Egyén vagy közösség, valami nagyobb része?

Gyakran gondolok arra, hogy ez honnan eredhet. Egy olyasvalaminek a definiálása, aminek valójában magától értetődőnek kellene lennie, és mindig is magától értetődő volt az életemben: férfi (esetemben), magyar (a kozmopolita életem ellenére), keresztény (amennyire lehet, az ember esendő). Van néhány egyszerű dolog, ami megtámaszt az élet viharaiban. Ahogy az őseimet is mindig megtámasztotta.

De van még valami – valami, ami nekem nincs meg. Március elején jöttem rá, amikor Brassóban bemutattam az Őseim földje című könyvem új német kiadását. Az erdélyi Schiller Verlag az MCC Press magyar kiadásának sikere nyomán újra megjelentette az eredeti, 2011­es német kiadást.

A könyv sok mindenről szól: történelemről, szerelemről, háborúról – végső soron arról is, hogy kik vagyunk, és kik akarunk lenni, mi az, amiért érdemes szenvedni és küzdeni; és arról is, hogy hol van az otthon. Őseimnek ez mindig Erdély, azon belül Székelyföld volt. Hugo nagyapámnak

is, aki annak ellenére tanulta meg szeretni, hogy Bécsben született, és német volt az anyanyelve. Erről a csodálatos, régi világról van szó a Kárpátok falvaiban, dombjaiban, erdeiben – és Brassóról is, ahová ő, akinek a földjét elvették a románok, piacra vitte csirkefarmjának tojásait, hogy egy kis pénzt keressen.

Valahányszor bemutattam a könyvemet Erdélyben, mindig telt ház volt, és olyan hangulat, mintha ünnepelnénk valamit. Talán a saját, közös történelmünket. Ott mindenki ismerte családja évszázadokra visszanyúló történetét. Az erdélyi magyarság tudja, honnan jön. És ezért tudják, kik ők.

És most este Brassóban ismét telt ház, a terem tele volt érzelmekkel. De ők szászok voltak, nem székelyek. És mégis: az a történet, amelyben a székely közönség úgy ismerte fel magát, mintha tükör előtt állna, láthatóan ugyanazt az érzést keltette a szászokban is: ez volt az ő történetük is, éreztem. Székelyeknek és szászoknak egyaránt identitásteremtő történelem? Hogyan lehet ez?

Aztán megértettem: ez maga a terület, ahol élnek, és ahol a családjaik mindig is éltek az évszázadok során. Ugyanazok a dombok, erdők, hegyek és falvak ezek, amelyek mindig körülvették a székelyeket és a szászokat egyaránt. És mindkét közösség ugyanarra a múltra tekint vissza, még ha néha egymás ellen harcoltak is.

Az otthon hely. És ez az egyetlen dolog, ami ezeknek az embereknek megvan, nekem pedig nincs: szeretem ezt a világot, de nem ott nőttem fel. Szinte csoda, hogy még írhattam róla.

Ezzel eljutottam a kérdésemre adható válaszhoz: honnan ered annyi fiatal identitáskeresése? Talán azért, mert a legtöbben nagyvárosban élünk – ahol csak élünk, de nem vagyunk otthon. Aztán keresünk egy másik otthont, divatban, zenei műfajban, az interneten. Csatlakozunk valamilyen trendhez, több millió idegennel együtt, akik mégis magányosak maradnak ebben az egészben – mert nem létezhet virtuális otthon.

A modern építészsors

NIZALOWSKI ATTILA

A 20. század második felének építészsztárja volt, ma sorra bontják az épületeit. Budapesti karakterek sorozatunkban Kévés Györgyről írunk.

Kilencven éve született Kévés György építész, aki mindent elért, amit a szakmájában el lehetett. Dolgozott nagyvállalatnál és magánstúdióban, épített hatalmas középületet és diszkrét családi házat, sőt egyetemi oktatóként, műszaki kutatóként is megmutatta magát. Ráadásul több megérdemelt kitüntetést kapott. 1973­ban Ybl Miklós­, 2007­ben Kossuth­díjjal jutalmazták, 2022­ben elnyerte a Nemzet Művésze címet. Ám megélte, hogy műveit sorra bontják le. Úgyhogy nincs még történelmi távlat, de helyes megvizsgálni az életutat.

Kévés György 1956­ban nyugatra menekült, de pár nap múlva hazatért. Építészetet a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, majd 1961­től két évtizeden át az Ipari Épülettervező Vállalatnál dolgozott, ami meghatározta munkája jellegét. A könnyűszerkezetes építés lényege, hogy betonalapra fémvázat szerelnek, ezt egyenhomlokzattal burkolják, rendszerint üveggel, a belső tereket pedig gyorsan, olcsón szerelhető anyagokból alakítják ki, például gipszkartonból. Kévés ennek volt a mestere, ideértve a gyártást is. Olyannyira, hogy épületeiről nyugati szaklapok cikkeztek, s az 1980­as években tanított az Egyesült Államokban. Nevezetes munkája volt egy óvoda a Hűvösvölgyben, egy iskola az Ond vezér parki lakótelepen és az Ecseri úti vendéglátóipari szakképző egy neoromán templom mellett. A technológia erőssége azonban könnyen válik hibává. Csak az idő és a költség szá­

mít, és nincs tekintettel a természeti és az épített környezetre. E hibát nem hagytuk magunk mögött a szocializmussal. A Nyugati melletti Eiffel téren olyan házat húztak fel nemrég, melyből a Hungária körúton mintha három állna.

„Kévés szerint az építészetnek az autógyártáshoz kell hasonlítania”

A könnyűszerkezetes épületek sok kritikát kap tak az utóbbi fél évszázadban. Esztétikai jellegtelen ségük olyan fokú, hogy alig megkülönböztethető, melyik gyár, melyik hivatali épület és melyik iskola. Miért alakult ilyenné a külső? Egyrészt ez volt a korszellem, a követendő nyugati példa. Ahogy Kévés fogalmazott, az építészetnek az autógyártáshoz kell hasonlítania. Ez alatt azt érthette, hogy házgyárakban, sablonok alapján készülnek az elemek futószalagon és tömegben, egyénieskedésre nincs mód. Másrészt a világháború romba döntötte Budapestet, az elpusztult pótlására pedig kevés forrás állt rendelkezésre. Ráadásul akkor kezdte az iskolát a Ratkó­korszak gyereksokasága, s a szakképzés is átalakult, a fiatalok már nem angyalföldi műhelyekben tanultak. Aki tehát fitymálja e házakat, az a nagyszülei keserves életét veti meg. S még egy. Még élhetett akkor valami a magyar nép ezeréves bölcsességéből, türelméből. Nem esett olyan túlzásba, mint amilyen 1973­ban a Man­szigeti szabadidőközpont, a Summerland katasztrófájához vezetett. Ott a burkolatként használt modern akrilüveg megolvadt, és mérgező füsttel pusztított el ötven embert.

Kévés egyik fő műve a Mártírok útján (Margit körúton) emelt nyolcemeletes, 250 méter hoszszú középület volt. Igaz, ez betonból készült, de viselte a sorozatgyártás jegyeit. Akkor bontották le, amikor kibővítették a Millenáris parkot. Mindenki utálta: akadályozta a város szellőzését, méreteivel és üveg­fém homlokzatával zavaró volt. Mindenesetre nem csak Kévésé a felelősség. Városközpontnak szánta irodákkal, üzletekkel, ám a labilis megrendelő végül a Kohó­ és Gépipari Minisztériumnak adta.

Nem vigasz, hogy külföldön sorra bontják a hetvenes évek efféle szörnyeit, és helyükre régies, eklektikus épületeket emelnek. Az Építészfórum most egy olyan projektnek örül, amely a neoreneszánsz házra két emelet kockát húzott, hirdetve, hogy a méret a lényeg, a haszon, a jó munka és a szép öröme smafu. Persze nem minden építész járja ezt az utat. Kévés egyik fél évszázados tervével kapcsolatban maga a bírálóbizottság használta a dehumanizáló kifejezést.

Az Orczy térről két nyomasztó emlékem van. A Szerelem első vérig című film plakátja egy hirdetőoszlopon és Kévés másik fő műve, az

Orczy Fórum. Ami sehogy sem illik Józsefvároshoz, még ha panellal szórták is tele. A Fórum az északi téglagótikára hajaz, valamelyik barbakánra Lengyelországból. Ezt viszont személyes sértésnek veszem, Kőbányát ugyanis leválasztja az erőd a fővárosról, sőt védelmezi tőle. A Fórum a svájci sztárépítész, Mario Botta motívumaiból épült, elemei megszólalásig hasonlítanak Évry katedrálisához. Ami még egy kérdést vet fel. Egy stílushoz való igazodás vagy az ipari jellegtelenség nem igényli az egyéni­eredeti jelleg vizsgálatát. Az elitista építészet azonban individualista, s annyira kötődik egy személyhez, hogy egy alkotás nem összetéveszthető a máséval. Kérdés tehát, hogy szabad­e olyan mértékben felhasználni Botta elemeit, mint ahogy az az Orczy Fórumnál látható.

Az ősi Rómában tizenkét kőtáblába vésték a törvényt, és a Forum Romanumon helyezték el, ahol mindenki látta, megbeszélhette. Ha egy építész fórumnak nevezi az alkotását, nyilván arra gondol, hogy közösségi teret akar létrehozni. Ami illúzió: a mai ember atomizáltan, elkülönülve akar élni. Kinézve az ablakon az időjárás érdekli, a közösségből legfeljebb annyi, hogy nem ég­e a szomszéd lakás. Az egyenes, a kör és a többi „színes, játékos absztrakció” végképp érdektelen, ahogy az étterem is, mert motorkával hozott dobozos ételre vágyik. A Fórumot többen bírálják, hogy hiányzik belőle a pezsgés, a díszes és drága passzázsból kukatároló lett. Kévés felelőssége azonban nem a magány, a kongó üresség, a bűz. Hanem hogy nem találta meg az életformához illő formát, ami talán egy természetközelibb, az ipari, kispolgári hagyományt tükröző organikus épület lett volna.

Kévés „sajátházat” is tervezett a kezdetektől, de erről kevés az adat. Kivéve az 1967­es, téglából készült teraszházakat a Meredek utcában. Ősszel megkértek, hogy segítsek a szomszédból elcipelni egy hűtőt Angyalföldre egy nyomorgónak. Szürreálisra sikerült a kaland. Nem az ömlő eső, a természetvédelmi terület melletti luxus és a szoba­konyha kontrasztja miatt. Egy tulaj limlommal szórta tele a sas­hegyi panorámás telket és lépcsőházat, csak bukdácsoltunk a teherrel. Ennyit a megrendelő igénytelenségéről, melyről Kévés is sokat írt.

Az Orczy Fórum épülete

Kévés Györgytől

A legjobbak között

GIANNI ANNONI

Ha a legkiválóbb éttermi kalauzokra gondolok, egy veterán autót képzelek el, amelynek a kesztyűtartójában vagy az egyik ülésének a zsebében boldogan utazik egy kissé gyűrött, térképpel ellátott útmutató, amely elvezeti a turistát a világ legjobb vendéglátószentélyeibe.

Érdekes, hogy hiába éljük az applikációk és honlapok korát, ezeknek a kalauzoknak nem tudták átvenni a helyét. A világ két legnevesebbike a Guide Michelin és a Gault et Millau, Magyarországon a Dining Guide, a Street Kitchen és a Magyar Konyha Kiadó kalauzai, Olaszországban pedig a Gambero Rosso, illetve az Accademia italiana della cucina kiadványai meghatározók.

A csillaggal és sapkával minősített éttermek mellett maguk a séfek is sokszor megmérkőznek a vendéglátásban ismert és nagy presztízsnek örvendő versenyeken. E téren Magyarország rengeteget fejlődött az utóbbi években mind a versenyek, mind a versenyzők teljesítményének színvonalát tekintve. Egyre inkább hozzászokunk a kiváló eredményekhez, elég a Bocuse d’Or vagy más kisebb­nagyobb nemzetközi versenyek sikereire gondolni. A versenyzők motiváltan és elszántan gyakorolnak hónapokig, fáradhatatlanul készülnek arra, hogy bizonyítsák rátermettségüket, és becsülettel képviseljék országukat a legrangosabb nemzetközi gasztronómiai versenyeken. Érdemes kiemelni, hogy a szakmai felkészültség nem elég a részvételhez, a versenyzőnek kiváló

stressztűrő, problémamegoldó képességgel és precizitással is kell rendelkeznie. Ami a forgatókönyvet illeti, rendszeresek a nemzeti selejtezők, ahonnan a győztesek és a dobogós helyezettek juthatnak ki a nemzetközi eseményekre. Lássuk a legnevesebb versenyeket!

BOCUSE D’OR

A világ legrangosabb gasztronómiai versenyét kétévente rendezik meg Lyonban, ahol huszonnégy ország legígéretesebb szakácsjelöltjei vetélkednek. Idén január 26–27­én zajlott a döntő, a dobogó legmagasabb fokára a franciák állhattak. A magyar csapat, élén Kelemen Rolanddal, a legjobb tál különdíját nyerte el. Magyarország Széll Tamás vezetésével a 2017­es világdöntőn az előkelő negyedik helyen végzett, a legjobb hústálért és a legjobb plakátért pedig két különdíjat is bezsebelt. 2023­ban a Dalnoki Bence vezette magyar csapat bronzérmes lett, ő lett az első magyar, aki a Bocuse d’Or döntőjében dobogóra állhatott. Érdekesség, hogy a verseny 1987­es kezdete óta Norvégia a csúcstartó öt arany­, négy ezüst­ és négy bronzéremmel.

„SZAKÁCSOLIMPIA”

A konyhaművészeti versenyt négyévente rendezik meg, a világ minden tájáról érkeznek szakácsok és csapatok, hogy megküzdjenek az aranyért. A rendezvényen körülbelül ötven

nemzet képviseletében 1500 szakács és séf vesz részt különböző kategóriákban. Vannak nemzeti, szenior­ és junior­, cukrász­ és cateringcsapatok, valamint egyéni versenyzők, akik művészi ételeket készítenek úgy, hogy kizárólag a látvány számít. Ez az egyik legrégebbi verseny, első alkalommal 1900­ban rendezték meg négy ország részvételével.

SZUSIVILÁGKUPA

A World Sushi Cup versenyen a résztvevők a világ legjobb külföldi szusiszakácsa címért csapnak össze az étel hazájában. Az indulóknak legalább ötévi szusikészítési tapasztalattal, megfelelő képzési és vizsgaháttérrel kell rendelkezniük. A világ legjobb szusiséfjei több fordulón át küzdenek egészen a zárónapig, amelyen a versenyben maradt tizenöt séf bemutathatja kreatív ételeit. A vetélkedést több mint 35 ezren szokták követni.

KUSZKUSZ-VILÁGBAJNOKSÁG

A kuszkusznak is van világbajnoksága, Cous Cous World Championship néven 1998 óta minden évben. Ez idáig több mint 200 szakács vett részt tizenhét országból ezen a rendkívüli kulináris viadalon. Idén kilenc szakácscsapat versenyez Kínából, Eritreából, Izraelből, Olaszországból, Marokkóból, Palesztinából, Oroszországból, Tunéziából és Ukrajnából.

„A Bocuse d’Or 1987-es kezdete óta Norvégia a csúcstartó öt arany-, négy ezüst- és négy bronzéremmel”

PACAL- ÉS BELSŐSÉG-EURÓPA-BAJNOKSÁG

E rendezvény célja, hogy a szinte elfelejtett alapanyagot, a belsőséget – és a vele még foglalkozó szakácsokat – népszerűsítse, valamint bemutassa, hogy felhasználása mennyire aktuális lehet a fenntarthatóság és a hulladékmentesség szempontjából. A versenyre profi szakácsok, hentesek, vendéglátósok, szakácstanulók és amatőrök jelentkezését is fogadják. A Párizs mellett megrendezett megméretésen legutóbb tizenegy franciaországi, három olaszországi, három romániai, két írországi és egy azerbajdzsáni séf versenyzett.

PASTA WORLD CHAMPIONSHIP

Az egyik híres tésztagyártó által szponzorált esemény 2012 óta létezik. A rendezvény nemcsak kulináris verseny, hanem Olaszország egyik ikonikus ételének vidám és kulturális jellegű ünnepe. Fiatal szakácsok versengenek a tésztamester címért, amely lehetőséget ad, hogy a nemzetközi gasztronómiai szcéna következő sztárjaivá váljanak.

PIZZA-VILÁGBAJNOKSÁG

Minden év áprilisában a pizzarajongók szeme Parmára szegeződik, ahol a világ valamennyi szegletéből érkező pizzakészítők méretik meg magukat. A kategóriák a klasszikustól a serpenyős és a nápolyi pizzán át a gluténmentes pizzáig terjednek, s van szabadstílusú és ügyességi verseny is. Az óriási csarnokban több mint 750 pizzaiolo keze pörög három napon keresztül. Ez a világbajnokság sokkal több, mint egy verseny: a világ egyik legkedveltebb ételének hagyományát, változatosságát és az iránta érzett szenvedélyt ünnepli. Ezenfelül lehetőség arra, hogy megismerjük a föld minden sarkából származó történeteket, ötleteket és ízeket. Szép számmal érkeznek ide magyar indulók is, akikről az olasz szakma egyre jobb véleménnyel van.

S ha már pizzaverseny: egy éttermes ismerősöm váltig állítja, hogy ha valaki igazán „istennek” akarja érezni magát, akkor a megfelelő rendezvény számára a Las Vegas­i rangos International Pizza Challenge, amely a világ minden tájáról vonzza a pizzaszakácsokat. A rendezvényen megválasztják az év pizzakészítőjét, a legjobbak legjobbját és a nápolyi stílus bajnokát.

A felsorolt rendezvényeken kívül vannak további kisebbnagyobb nemzeti és nemzetközi viadalok, illetve a televízió­ és a streamingcsatornák is indítanak saját versenyeket. A lényeg, hogy egy megméretésen való részvétel és egy előkelő helyezés után is maradjunk két lábbal a földön, legyünk szerények, és kezeljük helyén a megérdemelt sikert! Tekerjünk tovább, és segítsük egymást, hogy másoknak is legyen lehetősége minél szebb eredményt elérni, melyre mindenki – a vendégektől az éttermen át a szakmáig – büszke lehet.

Mintha valami beteljesedne

ÁDÁM REBEKA NÓRA FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

A gonosz mindig többen van, de nem szabad melléállni – vallja Döbrentei Kornél. A Kossuth-díjjal frissen kitüntetett író-költőt a diktatúráról és a szabadságról, a tengerészetig is elvezető kalandos életéről és a szemléletét formáló sorsfordulókról kérdeztük.

Kisgyermekkor: a második világháború után vagyunk. Ha körülnézünk, milyen világot látunk? Egy olyan világot, amelyben a trianoni békeszerződés következményei még mindig hatnak. Az ország tele van kihívásokkal, az emberek pedig próbálnak boldogulni. Egy olyan világot, amelyben például Klebelsberg Kunó nevét rossz fényben tüntetik fel a kommunisták, holott egy zseniális magyar ember volt, aki a nemzet felemelkedéséért dolgozott. Olyan korszak ez, amelyben a történelmet meghamisítják, s amit az iskolákban tanítanak, nagyrészt nem igaz.

És kik vannak közvetlenül ön körül?

Nekem szerencsém volt, mert a családom őszintén felfedte a múlt valódi arcát – ők nem éppen a kommunizmus oldalán álltak. Például érettségi előtt a nagyapám – ő a Székely Hadosztály ütegparancsnoka volt – mesélte el az igazságot a tanácsköztársaságról, amit az iskolában teljesen másképp tanítottak. Úgy látom, sok tekintetben a múlt bizonyos mintázatai ismétlődnek. Ahogyan Trianon és a versailles­i béke idején gazdasági és politikai nyomás alá helyezték Magyarországot, úgy ma is hasonló tendenciák figyelhetők meg Európa részéről. Az ország történelme során többször kerültünk már hátrányos helyzetbe külső hatalmak döntései miatt. Ott volt például a Marshallsegély: Ausztria megkapta, Magyarország viszont nem, mert szovjet befolyás alatt állt. Ez óriási különbségeket eredményezett a fejlődésben.

Miközben Németországot újjáépítették és erős állammá tették, Magyarország számára teljesen más sors volt kijelölve.

Láthatóan még most is erős érzelmek fűzik ehhez az időszakhoz. Hetvennyolc évesen azt látom, hogy nagyon nehéz megbirkózni ezekkel az igazságokkal. A családom révén mindig is büszke voltam a magyarságomra, és fontosnak tartom megőrizni és továbbadni a valódi történelmi ismereteket. Ezért említettem Klebelsberget is – fantasztikus munkát végzett, és méltatlanul támadták. Hamarosan a születésének 150. évfordulója lesz; róla örömmel írok, mert egyike volt azoknak, akik valóban a magyar jövőért dolgoztak.

„Az önrendelkezés joga szűnt meg, amit manapság is megpróbálnak visszakérni”

Önt idézem: „1946-os születésem után minden megszakadt, megromlott, és amióta élek, egy teljes, hátrányos helyzet rabja vagyok – nemcsak én, mások is”. Mi az, ami megszakadt és megromlott?

Az önrendelkezés joga szűnt meg, amit manapság is megpróbálnak – nagyon helyesen – visszakérni. 1949­től teljes kommunista diktatúra uralkodott.

A magyar elit száműzetésbe kényszerült, az egyházakat ellehetetlenítették. Én még járhattam hittanra, de az öcsémnek már tilos volt. Az emberek szeme előtt csak a napi túlélés lebegett, reménytelen, kudarcot sejtető jövőkép lengte körül őket. A forradalom sem hozott felszabadulást, csak újabb elnyomást és emigrációt.

DÖBRENTEI KORNÉL

1946-ban született Pestszentimrén. Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, újságíró. A Felsőfokú Gépjárműközlekedési Technikum elvégzése után a MÚOSZ Újságíró Iskolában folytatta tanulmányait. 1967 óta jelennek meg művei. 1972 és 1989 között üzemi lapoknál írt, 1989–90-ben az Ötlet munkatársa volt. 1991-től 2006-ig a Hitel rovatvezetője és irodalmi szerkesztője volt. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi alelnöke, valamint a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Felesége: Petrás Mária Kossuth-, Prima Primissima és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus.

Lehántva mindazt, amit már a felnőtt Döbrentei Kornél történelmi tudása tesz hozzá az eseményekhez, milyen élményei voltak 1956-ban a tízéves kisfiúnak?

A szüleim igyekeztek minket távol tartani a politikától, az volt a felfogásuk, hogy ez nem a mi háborúnk – egykori ludovikások voltak. Emlékszem, apám még be is zárt minket, de mi már éreztük a változásokat. Az iskolában úttörőmozgalom működött, de mi inkább kiszöktünk az öcsémmel a nagyállomásra, és síneket szedtünk fel; így próbáltunk segíteni, mert éreztük, hogy valami nagy dolog történik. Egy bácsi biztatott minket: „Jól van, öcsi, fogd meg!” Egészen más lett a levegő, az emberek összetartottak, a rendőrök elvonultak – egy pillanatra valódi szabadság volt. Akkoriban ugyanis a szabadság csak illúzió volt. Minden család sérült: valakit elvittek, másokat beszerveztek. Egy költő barátomat, aki a tihanyi bencésekhez járt, még kamaszként letartóztatták, és borzalmas kínzásokat kellett elszenvednie. Csizmasarokkal rátapostak a fülére, ami eltört, majd jött az őrváltás, és valaki egy kis törlőkendőt ejtett oda neki – ez a kép tökéletesen kifejezi, hogy az ördög és a Jóisten egyszerre van jelen. Örök tanulság, hogy az emberi tartás és az igazság fontosabb, mint a hatalom kiszolgálása. A gonosz mindig „többen van”, de nem szabad melléállni.

„A

haza sorsa mindig központi kérdés volt számomra”

Ekkortájt már érdeklődött az írás iránt?

Igen, teljesen ösztönösen. Az első versemet kilencévesen írtam egy fogalmazásórán, Itt van a nyár címmel. Sokat olvastam népmeséket, Illyés Gyula feldolgozásait különösen szerettem. Nehezen tanultam meg olvasni, de a népköltészet képi világa mélyen hatott rám. Apám is írt, a családban volt irodalmi hagyomány. Egy alkalommal az iskolában egy tanár összegyűjtötte az írásaimat, és benevezett egy pályázatra, ahol első díjat nyertem költői kategóriában. Ennek részeként Gáti József színművész felolvasta a versemet a rádióban, és nyertem egy budapesti sétarepülést is. Utóbbira nagyapám kísért el, aki kemény katonaember volt; emlékszem, fogta a kezemet és azt mondta: „Maga nem félhet!” Sosem felejtem el.

Jól sejtem, hogy a felmenői miatt nem járhatott egyetemre? Igen.

Hogyan élte meg? Nagyon nehezen.

Düh, szégyen? Mi volt önben? Fájdalom és igazságtalanságérzet, hiszen nem tehettem róla, milyen családból származom. Ennek ellenére próbálkoztam, történelem–magyar szakra jelentkeztem, mert erős humán érdeklődésem volt. Arra gondoltam, ha az országos tanulmányi

versenyen bekerülök az első tízbe, akkor felvételi nélkül bejuthatok. Írtam egy tanulmányt Charles Baudelaire, József Attila és Tóth Árpád verseinek összehasonlításából.

A zsűri elismerte, de az iskolai párttitkár és a KISZ­vezető egyszerűen elzárták az utamat.

Így lett kocsikísérő, raktáros, majd tengerész? Erre az érdekes hármasra bukkantam ugyanis, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy mind kétkezi munka. Igen, nem maradt más választásom, fizikai munkát kellett végeznem. Kocsikísérő lettem, cementeszsákokat pakoltam teherautókra. Utazáskor pedig a kocsiplatón régi Ludas Matyi újságokra írtam a verseimet. Rajtam kívül másokat is diszkrimináltak, például Egont, aki katonatiszti családból származott. Az igazságtalanság mindenhol ott volt, nagyon fájt, rengeteg düh és harag gyűlt fel bennem; azt hiszem, a legrosszabb férfitulajdonságok egyesültek bennem akkoriban. A tengerészhagyomány pedig családi örökség volt, anyai nagybátyám hosszújáratú tengerészkapitányként végzett még a Horthy­korszakban. Véletlenül felvettek a csepeli szabadkikötőbe, ami rangnak számított. A tengerésztiszti akadémián minden műszaki tárgyat meg kellett tanulnunk, beleértve a csillagászatot és a térképészeti navigációt is. Mindezek mellett az irodalom kilencéves koromtól velem maradt, konokul, megszakítás nélkül.

Mindig úgy képzelem, hogy a tengerészélet kalandorsággal jár. Önre is jellemző volt? (Nevet) Abszolút.

„A tenger számomra Istennel volt egyenlő”

Inspirálta ez az időszak a későbbi írásait?

Természetesen. Bár bevallom, a vizet sosem szerettem, mert kisgyermekként belezuhantam egy ciszternába, és majdnem megfulladtam – traumatikus élmény volt, de az életösztön erősebbnek bizonyult. A tenger számomra Istennel volt egyenlő. Láttam a legszebb és a legfélelmetesebb arcát is: a szelíd végtelenséget éppúgy, mint a fekete eget, a tomboló hullámokat. Ráadásul az ember néha olyan helyzetbe kerül, amelyben nincs választása. Egyszer egy viharos éjszakán fel kellett másznom az árbócra, hogy kitűzzem a fogadó ország zászlaját – ha nem teszem, ránk is lőhettek volna. Szörnyű volt a vízjárás, borzalmasan ingott a hajó, a kötelek meg voltak dagadva az egész napos esőzéstől, a kapitány pedig ordított. Ha onnan leestem volna, senki nem tudott volna megmenteni. Csak másztam és másztam fölfelé rendületlenül, most is látom magam előtt, ahogy a só – mint a csipke – kiült az árbócra. De a félelem akkor sem bénított meg, egyszerűen nem lehetett engedni neki. Néha még álmodom is ezzel, az ilyen élmények nagyban formálták a későbbi gondolkodásomat, gyakran visszaköszönnek az írásaimban is.

Hiányzott ez a közeg, miután eljött?

Érdekes kettősség volt. Három hét után már tele voltam honvággyal, mégis volt valami vonzó abban a szabadságban.

Különös, ahogy a tengert Istenhez hasonlítja. Szemlélve ezt az akkori istenképet és mellétéve a mostanit, változott a hozzá való viszonya?

Óriási a különbség, nagyon köszönöm a kérdést, mély emberismeretre vall. A közelmúltban egy kórházban halálközeli élményen estem át, ami más megvilágításba helyezte a hitemet. Fiatalon az ember máshogy gondolkodik, mint hetvennyolc évesen. Most úgy érzem, sokkal közelebb kerültem Isten mindenhatóságához és egyetemességéhez. Mintha a szívem és az értelmem egész máshogy lenne megtöltve.

Amit az említett halálközeli élmény során tapasztalt, eltért az elképzeléseitől?

Teljesen. Semmiféle fényességet nem láttam, sőt ellenkezőleg.

Megijedt attól, amit látott?

Megborzadtam tőle. Mintha zápuló köveket nyalogattam volna. Talán csak nem jutottam el addig a fényességig, amiről mások beszélnek, akik könyvet írnak az ilyen élményekről. Egy orvos elárulta, hogy teljesen kiszolgáltatott állapotban voltam. Tudja, azt hiszem, soha nem éreztem magam annyira védtelennek, mint akkor: sem a ciszternában fuldokolva, sem fent az árbóc tetején a viharos tengeren.

„Igyekeztem békére inteni az embereket, mégis megbélyegeztek”

Gondolkodott azon, Isten mit akart üzenni ezzel?

Úgy érzem, még nem vagyok méltó a válaszra. Ráadásul megzavart az öcsém nemrég bekövetkezett halála, aki rendszeresen látogatott engem a kórházban. Nem gondoltam volna, hogy végül túlélem őt. Gyakran látom magam előtt az arcát, és dühös is voltam Istenre – bár nem jó szó a düh, hiszen ahhoz túl kicsi vagyok. Ez a veszteség nem múlik el, és az ember hirtelen rádöbben, hogy már több van mögötte, mint előtte. Minden döntés más súlyt kap.

Ez bénító érzés?

Kicsit igen. Nem akarom mesterségesen életben tartani magamban ezeket a gondolatokat, de egyelőre nem múlnak. Persze, valahogy meg fogom oldani, csak ha már ennyire őszintén beszélgetünk, akkor ez valóban egy furcsa szakasz. Talán van benne önámítás is – hiszen minden életösztönben ott rejlik egy kis önámítás, ezt tudjuk.

Engedjen meg egy kis oldást mindezek után: hogyan kezdődött az újságírói pályafutása?

A tengerészet után azt hittem, hogy írni fogok, és megpróbálok valahogy érvényesülni. De nem tudtam munkahelyet találni, országos laphoz nem vettek fel, végül egy üzemi laphoz kerültem. Jóval később, 1991­től viszont hosszú időn át a Hitel rovatvezetője és irodalmi szerkesztője voltam.

Igaz, hogy első verse Nagy László közreműködésével jelent meg?

Bizonyos értelemben. Nagy László meglátta bennem a tehetséget, és felkarolt, ami hatalmas megtiszteltetés volt, mert nem volt az az ember, aki bárkivel megtette ezt. Ha már a fenti emlékképek előkerültek, a Tenger című versemet például különösen fontosnak tartotta. Bár vakon bíztam benne, voltak tanácsai, amiket nem fogadtam meg, mert éreztem, hogy nekem van igazam – és ezt ő tisztelte is. Például azt tanította, hogy az igét mindig a sor elejére kell tenni, de én rájöttem, hogy ha a végére helyezem, az kiegyensúlyozza a verset. Ezek apró dolgok, de számomra sokat jelentettek.

Behoznék még egy nevet: Latinovits Zoltán nemcsak szerette, de szavalta is a verseit. Barátok voltak?

Igen, többször találkoztunk. Emlékszem, amikor a rakparti esték egyikén törött sarokcsonttal jelent meg, mert a IV. Henrik próbáján szerencsétlenül esett. Akkoriban tele voltam kételyekkel, és neki is elmondtam. Ő csak rám nézett, és azt mondta: „Meg fogod csinálni.” Ez évekkel az öngyilkossága előtt volt. Hihetetlen karakter volt. Szerencsés vagyok, mert sok minőségi emberrel hozott össze az élet, akikkel mélységekről lehetett beszélgetni, mindenféle sallang nélkül.

A rendszerváltozás után milyen társadalmi kérdések foglalkoztatták?

A haza sorsa mindig központi kérdés volt számomra. A kommunizmus alatt ezt elfojtották, nem volt valódi nemzeti vállalás, se felelősségérzet. Azóta is folyamatos küzdelem zajlik Magyarország szuverenitásáért. A nyolcvanaskilencvenes években ez határozottan megjelent a köteteimben.

A hallgatás tovább élt a rendszerváltozás után is?

Igen, és ez nagyon zavart. Voltak, akik még akkor is kényszerlakattal a szájukon éltek. Az én környezetem tele volt önálló gondolkodású emberekkel – színészekkel, költőkkel, grafikusokkal –, akik tisztelték egymást. De találkoztam olyanokkal is, akik megtagadták a családjukat egy kis előnyért. Ezt a mai napig megvetem. A legnagyobb dolgok között van, amikor az ember valódi testvériségre talál valakiben, olyan biztos támaszra, mint a kőszikla. Ilyen emberek mindig voltak, és hála Istennek, ma is vannak.

Érte önt bármilyen atrocitás azért, mert kiállt a véleménye mellett?

Igen, például a Tilos Rádió körüli botrány idején, 2003­ban. Karácsony előtt egy műsorvezető azt mondta, hogy legszívesebben kiirtana minden magyar keresztényt. Erre a közvélemény felháborodott, és Melocco Miklós, illetve Lovas István mellett engem is megkerestek, hogy szólaljak meg az ügyben. Igyekeztem békére inteni az embereket, mégis megbélyegeztek. Akkoriban egyes körök nacionalistának vagy nácinak próbáltak beállítani, pedig a családom sosem rajongott a németekért, inkább az angolokat kedvelték. A történelemben minden nemzetnek megvan a maga felelőssége.

Újra előkerülhet ez az ügy?

Nem igazán. Azok, akik akkor ezt felfújták, már nincsenek aktív szerepben, és az a civil kör, amely ezt generálta, már megszűnőben van. Meg persze az idő is sok mindent átrendezett, én magam is más dolgokkal foglalkozom. Ma már – ha lehet így fogalmazni – a szellem igazi síkján vagyok.

Van olyan nyilatkozata, amit esetleg megbánt?

Őszintén szólva nem érzek ilyet. Mindig próbáltam több szempontból mérlegelni a dolgokat, mielőtt beszéltem. Persze akadtak, akik ellenségként kezeltek, de nem engedtem, hogy bármilyen ideológiai skatulyába szorítsanak. Amikor meghívtak Amerikába, volt, aki kérdőre vont, hogy miért engem küldtek. Engem hívtak meg, nem magamtól mentem. Ma viszont már nem akarok politizálni, inkább csak azt nézem, hogy mennyire állja meg a helyét, amit megírtam.

Azért sok minden bejött, nem? (Nevet) Sajnos sok minden, igen. Ez az igazság.

„Örök tanulság, hogy az emberi tartás és az igazság fontosabb, mint a hatalom kiszolgálása”

Kinek ad a szavára?

Vannak emberek, akiknek a véleményére adok, különösen, ha higgadt és logikus érveik vannak, de nem tudnék egyetlen nevet kiemelni. Fontos számomra a tanulás, mindig figyelek, és ha valaki előadást tart, rögtön érzem, mennyire hiteles.

A kortárs irodalommal hogyan áll?

Szeretem Ágh Istvánt, Bella Istvánt, Vári Fábián Lászlót, és sok fiatalt is figyelemmel kísértem.

A Hitel szerkesztőségében töltött tizenöt év alatt láttam, hogy egyesek kiemelkedtek, mások eltűntek. Nem mindig az számít, valakinek igaza van­e, hanem hogy van­e egyénisége és hitelessége.

Van valami, amivel még adósnak érzi magát?

Az ember mindig úgy érzi, hogy van még feladata. Az írás is ilyen, állandó gyötrődés. Nagy László mondta egyszer, hogy „ebben az a gyönyörű, fiam, hogy csupa gyötrődés az egész”. Akkor még nem értettem, de most már tudom, hogy igaza volt. A kérdés, hogy mit bír ki az ember – magam sem gondoltam, hogy ennyi mindent kibírok mind mellőztetésben, mind dicséretben.

2004-ben alternatív Kossuth-díjat kapott, most pedig hivatalosan is megkapta a díjat. Mit jelent ez önnek?

Nagy elégtétel. Én már az alternatív díjat is megtisztelőnek éreztem, mert azt az erkölcsi tartás miatt adták.

Dolgozik valamin jelenleg?

Igen, két könyvön is. Miután kijöttem a kórházból, összeállítottam a Hálaadás Mária erejével című verseskötetet, amelyben minden eddigi, a feleségemről, Máriáról írt versem szerepel. Ez egyfajta tisztelgés is egy olyan hűség és barátság előtt, amely nemcsak egy ember életében, hanem a mai világban is ritka. Emellett készül egy új könyvem a Püskinél – 2019 óta nem jelent meg tőlem kötet, de az egészségi állapotom miatt sok minden hátráltatta ezt. Most úgy tűnik, mintha valami beteljesedne. Van továbbá huszonöt olyan történetem, amelyet prózában kellene megírnom – ezek mind túléltek engem, egyszerűen nem lehet nem elmesélni őket.

A névtelen kávéház nevei velünk maradnak

PETRI LUKÁCS ÁDÁM

Robert Seethaler a jelenkori osztrák irodalom egének fényes csillaga, számos nyelvre lefordított regényei mindenhol értő olvasók sokaságát vonzzák be a világába.

A Park Kiadó gondozásában most megjelent A névtelen kávéház Robert Seethaler munkáinak szokásos színhelyén, Bécsben játszódik 1966­ban, bő húsz évvel a háború lezárulta és tíz évvel az oroszok ausztriai kivonulása után. Az ember önkéntelenül elmereng, milyen lett volna, ha hazánk is megszabadul a szovjet megszállóktól már egy évtizeddel a világégés után; ám A névtelen kávéház szelíden, de eltántoríthatatlanul behúz a világába, kizárva a könyvön kívüli asszociációkat, ami a legjobbak sajátja.

A kedves Leopoldstadtban, hadiözvegy főbérlőnél él a harmincas éveiben járó főhős, Robert. A kétkezi munkától a keze megnyomorodott, de a kedélye nem: elszántan küzd azért, hogy kávéházat nyithasson. Miután a kávéházak birodalmában főhősünk megnyit egy lepattant kávéházat a régi piacnál, az, bár neve nincsen, lassan benépesedik. Kialakul a törzsközönség, a wachaui gyümölcsöskofa, Berg hentes, René Wurm birkózó, morvaországi munkások, sajtkereskedők, a környék elveszett lelkei. Robert mindenkit meghallgat, finom melankólia szövi át a kávéházi beszélgetéseket is, kevés szóval: éppoly egyszerűek ezek a beszélgetések, mint az ételkínálat. A békebeli idők ritmusában zajlik az élet, s aprólékosan ismerhetünk meg minden figurát, s valamiképp mindenkiért majd megszakad a szívünk, holott nincs semmi baj, holnap is lesz vörösbor, sőt télen puncs is. Csak hát az élet nagyon nehéz, s annak minden vigasztalansága itt tökéletes mondatokban, rendkívül szépen és aprólékosan felfestve tárul elénk. A város lassú, de folyamatos felvirágzása, az épületek renoválása, a

konjunktúra a párbeszédekből, pletykákból válik követhetővé az olvasónak, miképp az is, hogy a folyton emberek között lévő vendéglős miért is lehet elképesztően magányos.

Milával, a varrónőből pincérnővé avanzsált társával a névtelen kávéház tulajdonosa a város láthatatlan működtetőinek kínál meghitt helyet, és mi az ő gondjaikon keresztül térhetünk vissza abba a világba, ahol több volt a sztoikus belenyugvás, s persze az elfojtás is; viszont az emberek egymás szemébe nézve beszélgettek, nem a telefonjukat nyomkodták.

Seethaler zseniális írói készsége abban áll, hogy egy látszólag eseménytelen és lassú sodrású, szűk negyven fejezetbe összeszerkesztett történetfolyamot úgy írt meg, hogy letehetetlen a könyv, pedig tudjuk, a következő oldalon sem vár minket valamilyen rejtély megoldása.

A háború előtti osztrák irodalomban Max Mell képviselte novelláiban ezt a megbocsátó, finom hangot. Seethaler egy évtizede úgy emelte vissza, hogy figurái és szikársága a nagy amerikai minimalistáéra, Raymond Carverére emlékeztetik az olvasót; de a miliő valódi bécsi regénnyé teszi, a kibontakozó konfliktusok megoldását pedig úgy hagyja nyitva, hogy alakjai még hetekkel a könyv olvasása után is vissza­visszalopóznak a fejünkbe. A tavasz egyik legjobb élménye lesz, ha elolvassák.

A szomorú­szép regényt Blaschtik Éva fordította ugyanazzal a kivételes műgonddal, ahogy a szerző előző könyveit is.

Robert Seethaler: A névtelen kávéház. Park Kiadó, 2025

Két temetés

| GYŐRFFY ÁKOS |

Elég rég voltam temetésen, de az utóbbi hetekben két egymást követő napon is részt vettem egy­egy búcsúztatáson. Furcsán egymásra torlódott ez a két temetés. Az első napon egy régi kollégát temettünk, akivel együtt dolgoztam egy korábbi munkahelyemen. De nem is a temetés a jó szó erre, mert úgynevezett szórásos temetés volt ez, ami nem is temetés. A hamvakat egy szökőkút vízsugarai mossák be a talajba. Vagy hát nem is tudom, hogy bemossák­e. Mert nekem az volt az érzésem, miközben néztem, hogy a hamvak nem mosódnak be igazán a talajba, inkább csak szétszóródnak a felszínén. Volt az egész látványban valami abszurd, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Közepesen ízléstelen zene mellett beindul egy szökőkút, és porlasztja a hamut. Eszembe jutott Oravecz Imre egyik régi verse, amiben arról ír, hogy miután kihamuzza a cserépkályháját, gyakran belenyúl a vödörbe gyűjtött hamuba, hogy „tesztelje a leendő halmazállapotot”. Metsző hideg volt a temetőben, esett az eső, közvetlenül a fejünk felett ötpercenként zúgtak el a repülők. Az örök nyugalmat remélők valószínűleg nem számoltak azzal, hogy eljön az idő, amikor nem a rigókat és cinkéket hallgatják majd, hanem a fülsiketítően bőgő hajtóműveket.

A hajdani kollégát búcsúztató férfi hosszasan sorolta az elhunyt érdemeit. Az efféle szövegekben szinte mindig jó adag túlzás van, a gyászbeszédek elkerülhetetlenül felfelé stilizálnak. Nem vagyok híve az ilyesminek, hozzám a szárazabb és tárgyilagos nekrológok közelebb állnak. De értem, miért hajlamosak sokan efféle túlzásokba esni. A gyász, a mély érzelmi érintettség a nagy szavakban otthon érezheti magát. Vagyis inkább elrejtőzhet bennük. Az elhunyt maga is felkacagott volna a beszéd egynémely megállapításán, ezt csendben konstatáltam. Érzelmes ember volt, hajlamos a megrendülésre, de nem önmagát illetően. Néztem a virágállványra kirakott portréfotóját, ahogy ázott az esőben. A fotót nem laminálták tökéletesen, mert látszott, hogy itt­ott beázott. Arcvonásai lassan feloldódtak a papíron. Ez valóban megrendítő látvány volt, leginkább azért, mert nem volt megrendezve, nem volt benne semmi mesterkéltség. A véletlen hozta így, vagy valami titokzatos rendezés finom üzenete volt ez, nem is tudom. Akármi volt is, a maga szinte észrevétlen radikalitásával jóval többet mondott, mint a gyászbeszéd és a közepesen ízléstelen zene.

Másnap is volt egy temetés egy másik temetőben, a Dunakanyarban. Még pontosabban a zebegényi temetőben. A nagynénémet temettük, apám húgát. Apám már évekkel korábban meghalt, neki sírja sincs, hamvai a Dunában oldódtak fel. Annak idején én tettem a vízre a hamvait tartalmazó, lebomló anyagból készült dobozt. A Nagymaros és Visegrád között közlekedő régi komphajó egy helyben pöfögött a sodorvonal közepén, letérdeltem a hajó padlójára, és félig kihajoltam a korlát alatt, hogy ne kelljen bedobnom a dobozt, leérjen a karom a vízig. Ebben a majdnem fekvő testtartásban volt valami, ami egy számomra is ismeretlen rituáléra emlékeztetett. A többiek mind álltak körülöttem, miközben ott feküdtem a rozsdás, jéghideg fedélzeten kezemben a dobozzal. Amit aztán hirtelen ragadott el a sodrás, szinte túlságosan is hirtelen. Mintha egy nálam hatalmasabb erő egyszerűen kitépte volna a kezemből.

A nagynéném urnáját a szülei, apai nagyszüleim sírjába temették. Apai nagyapámat nem ismertem, hároméves voltam, amikor meghalt. Nagyanyámra jól emlékszem. A kevésbé sikerült Márai­regények idősebb nőalakjaira hasonlított. Egy letűnt korból maradt itt a megsemmisített polgárság utolsó mohikánjaként. Az öltözködése, a beszéde, a modora zárványként hatott a kádári Magyarország félsötét évtizedeiben. Nagynénémnek úgynevezett polgári temetése volt, ilyet se láttam még eddig. Egy fiatal nő, a hivatalos búcsúztató mondta a gyászbeszédet. Ezeknek a beszédeknek az alapja nyilván valamilyen sablon, amiben cserélgetik a neveket és az évszámokat. A beszéd több pontja is döbbenetes volt, erre nem találok enyhébb kifejezést. Mintha nem is a nagynénémről beszélt volna, hanem egy olyan emberről, aki az életszentség közvetlen közelében állt. A beszéd a túlzásoknak és a valótlanságoknak olyan arzenálját vonultatta fel, hogy közben többször is majdnem hangosan felnevettem. Vagy inkább nem tudtam eldönteni, hogy most sírnom kéne vagy nevetnem. Persze uralkodtam magamon.

A zebegényi az ország egyik legszebb fekvésű temetője. Hegyek, erdők mindenfelé. A Duna acélszürke csillogása. Reméltem, hogy a nagynéném mindezt nem hallja. De mi van, ha mégis hallja valahonnan? És ha hallja, mit szól hozzá? A sok hazugság finom páraként lebegett a fák fölött.

Hol a vendéglátás mostanában?

NÉVAI GÁBOR

Jó volt gyereknek lenni a nyolcvanas évekbeli Budapesten. Ha csak a keleti blokkhoz mérjük, itt megvolt majdnem mindenünk, és a vágyott nyugati édességeket kivéve nem szenvedtünk hiányt alapvető élelmiszerben. Jókat ettünk mindenhol.

Az éttermekre is emlékszem: nemcsak kisvendéglőből volt sok, de negyven éve már volt vagy egy tucat olyan vendéglátóipari intézmény, ahová az előkelő külföldiek beülhettek, és költhették a pénzüket a hazai autószerelőkkel, nagybani zöldségesekkel és persze az elvtársakkal karöltve. Nem egy asztalnál, de egy korban. Ekkor Romániában nem volt semmi a boltokban, a lengyeleknél jegyre ment szinte minden fontos alapélelmiszer, a kevés kelet­berlini és moszkvai étteremnél pedig sorbaálltak az utcán.

Itthon bizony létezett elitréteg akkor is, és bár jóval kevesebb mód volt a luxus megélésére, egy Gundel­est, egy várbeli vagy Mátyás­pincében elfogyasztott vacsora, amely mellett a cigány húzta, már akkor is az élet része volt a felső közép feletti Magyarországon, és ebbe az életmódba be lehetett látni pár réteggel lejjebbről is. És persze ezek alatt másodosztályú éttermek garmadával, ahol jó és megbízható magyaros koszt várta az emberfiát, nagyjából még a rendszerváltás után másfél évtizedig is. Mert nagyjából akkor ment ki az utolsó brifkós, köpenyes, nyakkendős pincér­ és szakácsgeneráció, amely személyesen már nem látta ugyan a Magyarországon 1945­ig virágzó éttermi, kávéházi kultúrát, fiatalon dolgozott azokkal, akik működtették, és ez, szocialista hiánygazdaság és lepusztultság ide vagy oda, általában kultúrát jelentett. A nyolcvanas években elég sokféle módon lehetett étkezni Budapesten: a már említett kis luxus és az alatta széles sávú

másodosztály (ami sokkal jobb volt annál, mint ahogy hangzik), rengeteg önkiszolgáló étterem, kifőzde és büfé kínált elegendő és az adott korban változatosnak számító menüt. Olcsón és jót. A korszak nyugati kulináris trendjei késve, de megjelentek nálunk is: néhol lehetett melegszendvicset enni, hot dogot majszolni 24 forintért a Moszkva téren, a vége felé már pizzát is kapni.

A kommunizmust senki nem sírja vissza e tekintetben sem, viszont az tény, hogy a korszak magyar alapételei nem kis számban estek áldozatul éttermi elérhetőségüket tekintve az előző évtizedek divatőrületeinek. A szabadság illúziójával megjelent a mindent elborító junk food, és elsorvadt a honi önkiszolgáló éttermi hálózat, de még jó ideig megfizethető maradt a nem luxus éttermezés. Azzal egy időben, hogy az old school kisvendéglős világ eltűnt Budapestről, megkezdődött a ma is tartó gasztroforradalom. Ma már nemcsak kínai van és gírosz, mint a kilencvenes évek egykori újdonságai, hanem megjelent rengeteg szofisztikált ázsiai és déli étel, aminek persze örülni kell, hiszen szinte minden van, amit akarhatunk. Sőt, a gasztroforradalom előfutára volt a borforradalom, később a pálinka sikeres rehabilitációja, a kisüzemi sör felívelése, de akkor mi is a baj az egésszel?

Kicsit a lélek veszett oda Budapesten, illetve a tartalom helyett sokszor fontosabb a forma és a külsőségek. A fine dining gyakran elviszi a fókuszt arról, hogy lehet egyszerűen, hagyományos ízekkel és tartalmasan is étkezni. A maníros ételnevek mintha csak álcák lennének. A miniatűr adagoknak is megvan a varázsa, de nem játszani szeretek az étellel, hanem megenni. Probléma a házhozszállítás is: a futárcégek lényegében összeomlottak az utóbbi években, és azóta sem képesek megbízhatóan dolgozni. Ott van még az árprobléma is: bár ez részben szubjektív (de csak részben az), a főváros belsőbb kerületeiben sokkal rosszabb az árérték arány, mint a magyar vidéken, amibe most beleértem a határon túli magyar vidékeket, a szórványt is. Nem bűn azért jóllakni egy ételtől, ráadásul Erdélyben vagy a Felvidéken sokkal udvariasabb a kiszolgálás, és nincs annyi ügyeskedés a „szervizdíjakkal”, egyebekkel.

Az összképen nyilván sokat rontott a koronavírus­járvány éttermeket is pusztító hatása, a pincérek elvándorlása, valamint a háború és az élelmiszer­infláció is felsrófolta az árakat, ami nem mindig társult a szolgáltatás színvonalának javulásával Budapesten. De hát a körúton túl is van élet, sőt ott van igazán! Vidéken nemcsak a szerviz, de sokszor az ízek is jobbak. A lélek pedig fontos ebben is.

A Mandiner­elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Lentulai Krisztián egy eddig

nem látott, extrém kihívás elé

állítja a vendégeit: közéleti szereplőket, politikusokat és sztárokat egyaránt.

Iratkozzon fel a Mandiner YouTube-csatornájára Ön is!

Közélet, gazdaság, átfogó elemzések, vélemények és viták

Magyarország vezető konzervatív hírportálján