MEGJELENÉS: 2023. OKTÓBER 16.
SZERHIJ ZSADAN (1974) ukrán költő, író, esszéista, énekes, performanszművész, aktivista. Számos irodalmi és társadalmi díj nyertese, 2022-ben megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját és a Hannah Arendt-díjat is. Harkivban él.
Fotó: Suhrkamp VerlagA tesitanár az ablaknál ül, újságot olvas. Kint kezd felszakadozni a köd, valahányszor egy foszlány leszakad, és elsodorja a szél, a menza kivilágosodik – és lehet olvasni a következő oldalt. Majd újabb nyúlós nedvességtömeg úszik, és a tesitanár leteszi az újságot, ül, vár. A kívülálló számára úgy tűnhet, azon gondolkodik, amit olvasott. Lábát kinyújtja a forró sparherd felé, melegedik. Fekete kabátját, amely teljesen átázott odakint, a sparherd fölé akasztotta. Egy régi iskolai partvisra van dobva a kabát, ujjai üresen, reménytelenül lógnak. Úgy néz ki, mint a lator, akit kábé Krisztus után 33-ban keresztre feszítettek. A vizes kalap is mellette lóg. A platnin gőzölög a teáskanna, a tesitanár időnként forró vízzel önti fel a bögrében lévő erős főzetet. Pása belép, megtorpan a küszöbön, nem tudja, jókor jött-e, de a tesitanár rögtön barátságosan int neki: gyere ide, a tűzhöz. Pása odamegy, rámosolyog, mint egy régi barátra, nekitámaszkodik egy felfordított ládának. Szárazon ropog a tűzifa, az ablakban fehéren lebeg a köd – azt hihetnéd, csak egy he-
gyi menedékházban ragadtak, van elég idejük és tűzifájuk, hogy felmelegedjenek és megnyugodjanak, mielőtt továbbindulnak. Csak hát kint, a köd mögött sehogy sem akarnak alábbhagyni a robbanások. Ha elfordítod a fejed, mosatlan edényhalomba ütközik a tekinteted; ki tudja, mióta áll itt. Ha ellenben nem nézel oda, és nem hallgatod a tüzérségi tevékenységet a városban, ha mondjuk csak a tüzet nézed, akkor otthonosan és védve érzed magad. Legfeljebb a fent feketéllő, keresztre feszített kabát rémiszt. A halál a közelben van, csak vár.
– Kérsz teát? – kérdezi a tesitanár.
Pása válaszul bólint. Megkeresi a bögréjét a már kihűlt főzettel, forró vizet önt bele, kezét a bögre köré fonja – melegedik. A vas rögtön átmelegszik, égeti a tenyerét, de Pása fogja tovább, nem akarja elengedni ezt a hővel teli fémdarabot. A tesitanár megsimítja a bajuszát, valahogy viccesen, mint a filmekben, megint invitálja, hogy üljön le. Pása óvatosan legyint: inkább állok, mondjad.
– Te hol laksz? – kérdezi a tesitanár. – Az állomásnál?
Furcsán beszél, látszólag helyes, tiszta oroszsággal, de valahogy nem a sajátja. Brigádvezetők beszélik itt ezt a nyelvet a bányákban, pártvezetők a gyűléseken, rendőrök az őrsön – azoknak a nem különösebben művelt embereknek a nyelve, akik fontos állam-
ügyekről szoktak beszélni, s mivel félnek, hogy valami oda nem illőt mondanak, főleg idézetekben beszélnek. Pása megszokta ezt az oroszt, ő is beszéli. Valjera esetében azonban még ez a hivatalos nyelvezet is rokonszenves: nyugdíjas tábornokok mesélik így unokáiknak az életrajzuk hősi fejezeteit: eztazt a vezérkar adataiból merítve, ezt-azt saját kútfőből füllentve.
– Az állomásnál – mondja Pása.
– Én itt születtem – fűzi a szót elégedetten Valjera –, a helyi vasúti dolgozók klinikája környékén. Húsz perc innen, ha kilép az ember, nyílegyenesen. Emlékszem, amikor épült a diákotthon. A hetvenes évek eleje-közepe.
Az általános iskola középső osztályaiba jártunk. Folyton ide rohangásztunk, és loptuk az építőanyagot.
– Minek? – csodálkozik Pása.
– Nem voltak játékaink – magyarázza a tesitanár.
Szürke, meleg, magas nyakú pulóver van rajta, fekete ünneplő nadrág, amiben nyilván munkába jár, alóla kék melegítőgatya kandikál ki (amiben feltehetőleg szintén munkába jár). A gumicsizmát levette, helyette gumipapucsot húzott. Kár, hogy nálunk nincs egy ilyen tesitanár, gondol Pása a sulijára. Valóban nem volt szerencséjük a tesitanárral: nem elég, hogy nő (mindig ugyanaz – folyton kiabál, sosem hallgatja végig az embert),
de tavaly ősszel, amikor kezdték körbezárni a várost, még le is lécelt. Pásának többször is helyettesítenie kellett, de semmi jó nem sült ki a dologból: Pása nehéz, téli bakancsban járt a tesiórákra. Nem volt sportcipője. Ez bosszantotta a felsősöket, Pása érezte, ezért egy nap odaállt az igazgatónő elé, mutatta a kezét, és egyszerűen kijelentette: panaszt fog tenni, nincs rendjén, hogy őt, a fogyatékkal élőt arra kényszerítik, hogy a nyújtón forogjon. Az igazgatónő megijedt. Nem is Pása miatt, aki elszáradt ujjakkal kénytelen kockáztatni az életét a nyújtón, hanem az igazgatói segge miatt, mert Pása tényleg simán bepanaszolhatta volna. Egy szó, mint száz, kár, hogy nincs egy ilyen tesitanárunk, gondolja most Pása, miközben megégeti a száját a forró teával, nem viszolyogna úgy attól, hogy betegye a lábát a tanáriba.
– Régóta vagy itt? – kérdezi Pása.
– Amióta végeztem a tanárképzőn – feleli a tesitanár. – A pedagógiai munka veteránja vagyok. Mindenkit túléltem itt – teszi hozzá. – Látod, mindenki szétszéledt. Csak Nyina maradt. Átadom a tapasztalataimat a fiatal kollégáimnak.
– Világos – mondja Pása elismerően. –Klassz gyerekeitek vannak.
– Klassz társaság – bólogat a tesitanár. –Hátrányos helyzetű családok, bűnöző elemek, az utca hatása. Az alkoholizmus aránya
a szülők között, a rossz szociális körülmények. Nem kellenek senkinek – teszi hozzá újra magától. – Úgy hozzák ide őket, mint a kiskutyákat a menhelyre. A tantestületre hárítják a felelősséget – teszi hozzá a biztonság kedvéért megint.
– Az ember azt hinné, csak nálatok van így – fűzi a szót Pása. – De minden suliban ez van: senki nem kell senkinek. Ki foglalkozik velük – rejtély, miért születtek – nem tudja senki.
– A szaporodásért születtek – fejtegeti a tesitanár. – A nevelőfolyamat meg alacsony nívón marad. Nekünk jó dolgunk volt – mondja elgondolkodva. – Például amikor a hetvenes években letartóztattak minket, amiért loptuk a nép vagyonát.
Pása értetlenül néz rá. Milyen vagyont?
– Az építőanyagokról beszélek – pontosít a tesitanár. – Elvtársi pert * rendeztek nekünk.
A nagykereskedelmi bázison, a gyűlésteremben. Odahívták a szüleinket, a tanárainkat, a pártvezetést. És jött a fejmosás. Könyörtelenül. Fenyegettek minket, zsaroltak, javasolták, hogy rendesen ültessenek le minket.
Nem voltunk már kisgyerekek. Az átmeneti kor problémái, alkalmazkodás a társadalmi
* Elvtársi per: a szovjet korszakban az állami igazságszolgáltatás mellett a jogszabályokat és a jogi ügymenetet megkerülő, ún. elvtársi bíróságokat is létrehoztak vállalatoknál, gyárakban, lakóbizottságokban. – A ford.
elvárásokhoz. De nem féltünk. Furcsa: emlékszem az akkori érzéseimre – egyáltalán nem féltünk. Tudtuk, hogy nem eshet bajunk. Kicsit ijesztgetnek minket, aztán elengednek. Mert az egész ország mögöttünk áll. A gyárakkal, az üzemekkel, a bányákkal, a pártprogrammal. És senki sem fog odadobni minket. Ez nagyon fontos. Különösen serdülőkorban. Igaz?
– Igaz – bólogat Pása.
– Erről van szó – folytatja a tesitanár. –Egyszerűen szerencsések voltunk. Normális országunk, normális gyerekkorunk volt.
– És játékaitok?
– Játékaink nem voltak – bólint a tesitanár. – De országunk, az volt. Egy normális ország. Nem is a legrosszabb. Legalább felnevelte a gyerekeket. Engem például felneveltek. És nem féltem semmitől. Itt nőttem fel. A tanárképző elvégzése után visszajöttem – utal vissza a tesitanár. – Átadom a tapasztalataimat a fiatal kollégáknak. Csak hogy tudd: én nem megyek innen sehova. Így neveltek. Abban a másik országban. Mindenki szétszéledt, én maradtam.
– Nyina is maradt – emlékezteti Pása.
– Ja – bólint a tesitanár, de fújja tovább a magáét. – Miért maradtam, miért nem léptem le? Mert nincs mitől félnem. Sosem ártottam magam semmibe. Csak a munkámat végeztem. Mitől kellene félnem? Nem igaz?
Pása szótlanul bólogat. Persze hogy igaz. Nem is kérdés. Én is ilyen vagyok. Én is mindig a munkámat végeztem, nem léptem le. Mitől kellene félnem?, kérdezi magától Pása.
Nincs mitől félnem, én nem tehetek semmiről, válaszolja magának. Nem hívtam ide senkit, nem üldöztem el senkit. Csak végzem a munkám. Csak tanítom a gyerekeket helyesen írni. Szerintem sokkal fontosabb a tanítás, mint az álldogálás az ellenőrzőpontokon. Az ellenőrzőpontokat majd felszámolják, a nyelvtani szabályok viszont megmaradnak. Szóval senki nem tehet szemrehányást nekem. És neki sem, gondol Pása a tesitanárra. Mégiscsak rendes fazon, egyszerű és sallangtalan. Mindenki lelépett, ő maradt. És kétségtelenül maradni is fog. Valóban, mindenkit túl fog élni. Örökké fog élni. Szeretem az ilyen embereket. Pása teljesen elérzékenyül, a forró tea és a hangulatos déli tűz szentimentálissá teszi. Régóta nem érzett ilyen nyugalmat.
Nyina jön be. Fázósan bebugyolálja magát egy plédbe, hegyes orrát a tányérok és bögrék közé dugja, megszámolja a konzerveket, aztán a sparherdhez lép, kinyújtja a kezét, melengeti vörös tenyerét. Valjera észreveszi, de nem nagyon törődik vele, mintha ott sem lenne. Nyina sem szól semmit, mintha nem is figyelne rájuk. Gondolataiba merül, melegíti a tenyerét. Amikor Valjera elhallgat, tisz-
tábban hallatszanak odakintről a robbanások és a gépfegyverropogás, a meghitt hangulat egy pillanat alatt szertefoszlik, mint amikor az ember kilép a meleg vasúti hálófülkéből a zajos folyosóra. Így hát Valjera sietve folytatja:
– A legfontosabb: ki fog felelni ezért az egészért? – mutat körbe. – Senki. Majd meglátod, nem fogják megtalálni a felelősöket.
– Minket fognak felelőssé tenni – véli Pása.
– Nem tehetik – ellenkezik magabiztosan a tesitanár. – Még csak az kéne! Feleljenek azok, akik ezt az egészet elkezdték. Ami engem illet, megnézem, hogy fognak kimászni ebből a slamasztikából. Egyszerűen kíváncsi vagyok – ismétli meg –, hogy fognak kimászni belőle.
– Nem ez lenne az első eset – tartja fenn a beszélgetést Pása.
– Nem – bólint a tesitanár. Kivesz a kabátjából egy cigit, meggyújtja a tűzről; ahogy hirtelen lehajol, kis híján megégeti a szempilláit. – Különben igazad van. Nyilván megpróbálnak majd mindent ránk kenni, azokra, akik itt maradtak. Tutira ez lesz. De a francokat fognak bármit is rám kenni! – paprikázódik fel Valjera, és egy pillanat alatt eltűnik az egész, módszertani útmutatókból vett, páncéltörő szókincs. – Nem fog menni! Nekem semmi közöm ehhez az egészhez!
És nekik sem! – mutat Pása háta mögé. Pása
meg is fordul, bár persze nincs ott senki: folyosói homály, a menza kékre festett falai. De egyértelmű, hogy a tesitanár a tanítványairól beszél: azokról, akik szétszéledtek, és azokról, akik maradtak. – Nekik sincs semmi közük ehhez az egészhez. Sajnálom őket, Pása. Elhiszed?
– El – feleli Pása.
– Igen – ért egyet saját magával a tesitanár –, sajnálom őket. Rosszkor, rossz országban születtek. Mi mások vagyunk. Nekünk van mire emlékeznünk – nevet fel valahogy olyan könnyedén és kedvesen, hogy Pása is elmosolyodik. – Nekünk igazi országunk volt, nem kellett félnünk. Mindig mosolyogva emlékszem vissza a gyerekkoromra. Komolyan, elhiszed?
– El – erősíti meg Pása.
– És te? – kérdezi kíváncsian Valjera.
– Én is. – Pása nem titkolja. – Én is mosolyogva emlékszem vissza.
– És te, Nyina? – veszi végre észre a tesitanár az igazgatónőt. – Mosolyogva emlékszel vissza a gyerekkorodra?
Nyina úgy nézi a tüzet, mintha nem is hallaná a kérdést. Aztán azt feleli:
– Nem, nem mosolyogva – feleli. – Én csak az éhségre emlékszem a gyerekkoromból.
– Jó, hát mindenkinek nehéz volt – ellenkezik a tesitanár.
De Nyina kurtán félbeszakítja:
– Nem mindenkinek – mondja –, korántsem mindenkinek. Nekem tényleg nehéz volt. Nem volt mit ennem. Az anyámnak sem volt mit ennie. Pedig az ő gyerekkora éppen arra az időszakra esett, amikor maga építőanyagokat lopott. Beszélt magának az építőanyagokról? – fordul Pásához.
– Beszélt – bólint zavartan Pása.
A tesitanár kelletlenül hümmög, de hallgat.
– Ne hümmögjön – mondja tovább Nyina nyugodtan és alig hallhatóan, mintha halálos bűnöket vallana meg, s már előre tudná, mi vár rá. – Persze, mint látja, senki nem halt éhen, de semmi jóra nem emlékszem az, ahogy mondja, gyerekkoromból. Tudja, Valerij Petrovics, hogy hívtak engem az iskolában? Testnevelőként érdekelni fogja. A sportolócsaj.
– Miért? – csodálkozik Pása.
– Mert mindig edzőcipőben jártam. Télen-nyáron. Egy szomszédunktól kaptam őket. Nem volt apám; most nem mondom el, anyám mit dolgozott. De amit dolgozott, az nem hozott pénzt. Egyébként neki sem volt apja. És ő is mások ruháit hordta egész gyerekkorában. És ő sem mondott semmi jót a gyerekkoráról. Meg a maga országáról. Maga nem azért nem félt, mert olyan csodálatos volt az országa, hanem mert mindig állt valaki maga mögött: ha nem a szülei, akkor a kerületi Komszomol-bizottság. Mögöttem nem
állt senki. Mögöttük sem fog – mutat a háta mögé, a kékre festett falakra. – Csak én és maga. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy félniük kellene. Nem kell félniük. Külön -
ben egy fityinget sem érne minden tapasztalatunk és felnőtt tudásunk. Egy fityinget sem.
Nyina elhallgat. Pása és a tesitanár is zavartan hallgatnak, nem tudnak mit válaszolni, nincsenek felkészülve rá. Csak a tűzifa ropog szárazon a kályhában, és ismét tisztán hallatszanak a robbanások a ködkulimászban.
– Még valami – fűzi hozzá Nyina. – Maga, Valerij Petrovics, azt mondja, semmi köze ehhez az egészhez. Mikor ment el utoljára szavazni?
– Nem járok, Nyina – feleli hetykén a tesitanár.
– És azt tudja, hogy hívják a parlamenti képviselőnket?
– Fogalmam sincs.
– És nem is sejti, kiknek az oldalán harcol most?
– Nem – mondja Valjera őszintén; Pásának továbbra is tetszik ez.
– Akkor milyen alapon vádaskodik? – kérdezi Nyina. – Egyáltalán, milyen jogon tesz szemrehányást bárkinek is? Tudja, mi van a diákjai szüleinek a fejében? Tudja, hol vannak most a szüleik? Mivel foglalkoznak? Hányat
temettek el már tavaly? Vagy magának csak az számít, hogy teljesítsék a szintvizsgát?
– Hogy jön ide a szintvizsga? – mondja Valjera kissé zavartan.
– Idejön – ereszti el a kérdést a füle mellett Nyina. – Mindig felidézi, milyen jól és nyugodtan érezte magát, mennyire nem félt. Miért félnek most mindannyian? – Én nem félek.
– Fél. A bombázástól talán nem, de fél a dolgokat a nevükön nevezni. És fél elmondani az igazat nekik – mutat Nyina a háta mögé. – Nem olyan könnyű, mint felidézni a boldog gyerekkorát.
– Valerij Petrovics másról beszélt – próbál közbeszólni Pása, Nyina viszont halkan, de határozottan félbeszakítja:
– Erről beszélt – szakítja félbe –, pontosan erről: a félelemről, és a felelősség hiányáról. Maga például, Pavlo Ivanovics, szokott beszélni a gyerekekkel a háborúról?
– Én nyelvet tanítok – válaszolja Pása.
– De azt tudja, hogy a szülők fele a háborúban harcol? Sejti legalább?
– Persze – mondja bizonytalanul Pása.
– És azt sejti, hogy néhányan közülük maga ellen harcolnak? Ellenünk? – helyesbít.
– Ellenem nem harcol senki – tagadja szárazon Pása, mivel egyre kevésbé van ínyére a beszélgetés.
– És amikor az unokaöccsét lövik, akkor sem áll senki mellett? Amikor gránátok találják el a diákotthont, ahol lakik? Akkor ki ellen harcolnak? Ellenem?
– Nem tudom, ki lő.
– Csakugyan? – csodálkozik nyugodtan Nyina. – Én tudom. Akarja, hogy elmondjam? Tudja, merre néz a tornatermünk? Valerij Petrovics tudja, ő a testnevelő.
– Nem tudom – válaszolja ugyanolyan szárazon a tesitanár.
– Én tudom – mondja Nyina. – Délre néz. És délről jött a gránát. Mi van délen? Valerij Petrovics, mi van délen?
– Honnan tudjam? – kérdezi ingerülten a tesitanár.
– Tudja maga jól, tud mindent. A határ van délen. Az államhatár. A régi államhatár – helyesbít Nyina. – Onnan lőttek. Mit nem lehet ezen érteni? Mi olyan bonyolult ezen, hogy ne tudja? És ki tehet róla, ha nem akarja bevallani magának?
– A másik irányból is szoktak lőni – vág vissza Valjera.
– Szoktak – bólint Nyina –, de maga erről sem beszél. Mintha semmi köze nem lenne hozzá. Pedig már rég el kellett volna döntenie, hogy melyik oldalon áll. Megszokta, hogy egész életében rejtőzködik. Megszokta, hogy nem tehet semmiről, hogy mindig
mindent eldöntenek maga helyett, mindent megoldanak. Hát nem fogják eldönteni, nem fogják megoldani. Most nem. Mert maga is látott és tudott mindent. De hallgatott, nem szólt. Persze nem fogják elítélni ezért, de az utódok hálás emlékezetére sem számíthat. Egyszóval – mondja Nyina, és határozottan feláll – ne legyenek illúziói, mindenki felelni fog. És azoknak lesz a legrosszabb, akik nem szokták vállalni a felelősséget. Főzök ebédet, Valerij Petrovics, segíthet. Igen, Pavlo Ivanovics – fordul Pásához –, maga is maradhat ebédre. Bár Szása várja, úgyhogy mehet is. Csak vigyen valamit az útra.
Pása zavartan köszönetet mond, a zsebébe gyömöszöl néhány konzervet, és szó nélkül távozik.
A kölyök a folyosón ül, hátát a falnak támasztva. Meglátja Pását, feláll, és szó nélkül elindul a tornatermen át a kijárat felé. Az évszaknak nem megfelelő, zöld átmeneti dzseki, fekete farmer, bőr hátizsák, a kezében baseballütő. És edzőcipő a lábán.
Megkerülik az iskolát. Az ablakban feketéllik a tesitanár kabátja. Az ember azt hihetné, Valjera int búcsút. Csak nem látni az arcát. Meg a karját. Mintha a ruha még mindig ott lenne, az ember már nem.
A Magvető Kiadó új világirodalmi sorozatot indít Határhelyzetek címmel, amelynek kötetei arra a kérdésre keresik a választ, hogy mit jelentenek a határok a 21. századi Európában.
Az európai irodalom legizgalmasabb hagyományait folytató és továbbgondoló könyvek azokról a fizikai és szellemi választóvonalakról szólnak, amelyeket nap mint nap megtapasztalunk, átlépünk és megkérdőjelezünk. A katalán, ukrán, norvég, olasz, lengyel és magyar szerzők művei párbeszédbe lépnek egymással, reflektálnak egymásra, és megmutatják, hogyan mosódnak egybe vagy épp válnak áthatolhatatlanná nemcsak a földrajzi, de a kulturális, politikai, szociális és nyelvi határvonalak is.
A Határhelyzetek köteteinek megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.
A sorozatban megjelenő könyvek:
Irene Solà: Gátak (Fordította: Nemes Krisztina, 2023)
Szerhij Zsadan: A diákotthon (Fordította: Körner Gábor, 2023)
Maria Navarro Skaranger: Emily forever (Fordította: Domsa Zsófia, 2024)
Tone Hødnebø: Eszközök és tettek (Fordította: A. Dobos Éva, 2024)
Claudia Durastanti: Ismerős idegenek (Fordította: Todero Anna, 2024)
Martyna Bunda: Érzéketlenség (Fordította: Mihályi Zsuzsa, 2024)
Krisztián Grecsó: Vera (Fordította: Peter Sherwood, 2024)
Edina Szvoren: Sentences on Wonderment (Fordította: Mihálycsa Erika, 2024)
Határhelyzetek
– Irodalmi határátlépések Európából az Európai Unió finanszírozásával.
Az egyik legfontosabb kortárs ukrán szerző, Szerhij Zsadan legutóbbi regényét eddig több mint 25 nyelvre fordították le. A diákotthon (2017), amely még a „felkelésnek” álcázott, korlátozott orosz invázió idején játszódik, három napot beszél el egy tanár életéből, aki elindul, hogy hazavigye unokaöccsét a megszállt területen lévő bentlakásos iskolából. Pásának nemcsak a mindenünnen fenyegető ellenséggel, de a hideggel és a hóval is meg kell küzdenie, útja során pedig nemegyszer kényszerül arra, hogy átlépje a szinte pillanatonként változó fizi kai és erkölcsi határokat. A diákotthon a megszállás, a folyamatos félelem, a tehetetlenség és a kitartás regénye. Megmutatja, hogyan válik a valóság hirtelen apokaliptikussá, az ismerős táj pedig halálos veszélyek és váratlan szövetségek földjévé.
Az Európai Unió támogatásával megjelenő Határhelyzetek sorozat darabja.
Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.