Szemelvények a Magvető Határhelyzetek című világirodalmi sorozatából

A Magvető világirodalmi sorozata az Európai Unió támogatásával

A Határhelyzetek sorozat kötetei arra a kérdésre keresik a választ, hogy mit jelentenek a határok a 21. századi Európában. Az európai irodalom legizgalmasabb hagyományait folytató és továbbgondoló könyvek azokról a fizikai és szellemi választóvonalakról szólnak, amelyeket nap mint nap megtapasztalunk, átlépünk és megkérdőjelezünk. A könyvek reflektálnak egymásra, és megmutatják, hogyan mosódnak egybe vagy épp válnak áthatolhatatlanná nemcsak a földrajzi, de a kulturális, politikai, szociális és nyelvi határvonalak is.

A  Határhelyzetek köteteinek megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.

Irene Solà Gátak

Fordította Nemes Krisztina

Visszatérés a faluba

Irene Solà második magyarul megjelenő regényének főszereplője egy fiatal nő, Ada, aki történeteket ír. Angliában töltött három év után visszatér a kis katalán faluba, ahonnan származik, és bemutatja a családját, a barátait, a szomszédait, vagyis a falu ismeretlenül is ismerős lakóit. Olyan embereket, akiknek az életét erősen behatárolja, korlátozza és alakítja az őket körülvevő táj.

A Gátak arról szól, hogyan lehet visszatérni valahová, ahonnan egyszer elmentünk, felidézi a távoli helyeken töltött nyarak és az első szerelem emlékét, és megmutatja, milyen hatással van a mesélő az általa elbeszélt történetek szereplőire.

IRENE SOLÀ (1990) katalán író. Pályafutását költőként kezdte, első regénye, a Gátak 2018-ban jelent meg, és elnyerte a Documenta-díjat. Énekelek, s táncot jár a hegy című könyve 2021ben jelent meg magyarul.

NEMES KRISZTINA (1967) műfordító. Többek között Jesús Moncada, George Bernanos és Pierre Duhem fordítója. A Magyar Műfordítók Egyesületének tagja.

Irene Solà Gátak

Részletek

A KŐ, AMI SÖTÉTBEN MINDEN TEHÉNBEN VILÁGÍT

A Samantha azért zuhant le, mert zakkant volt. Zakkant, agyilag zokni. Jó tehén volt, de nem volt ki mind a négy kereke. Egy tehén, aki zokni szeretett volna lenni. Vagy isten tudja, mit akart volna a Samantha. Valamit. Mint mindenki más. Emberek, tehenek, egerek és mókusok mind, mind akarnak valamit. Még a fák is akarnak dolgokat. Mert hát törekszenek felfelé, hogy minél több fény érje őket. Még a kövek is akarnak dolgokat. És ez most nem egy moralizáló történet, úgyhogy nem fogom azt mondani, hogy a Samantha azért zuhant le, mert akart valamiféle dolgokat. Nem. A Samantha egyrészről tényleg akart dolgokat. Másrészről pedig tényleg lezuhant. Megcsúszott, és biztosan el is bődült, jajszava az égre szállt, és a rettegés biztosan kiült a képére, és biztosan tudta azt is, hogy ennyi, neki ezzel befellegzett. Hatalmas teste, az érettbúza-színű háta, a kerek, barna szeme, a világos pofája, a kicsi, gömbölyű tőgye és az erős lábai mind biztosan tudták. Az égnek álló fehér szarvak szintúgy. A Samantha meg csak gurul lefelé a lejtőn. Ha valaki olyan súlyos, mint egy tehén, mint egy ló, mint egy valóban nagy testű állat, akkor nincs mit tenni. Az nem olyan, mint amikor egy macska vagy egy hangya esik lefelé, aminek alig van súlya, és

esik, esik, de nem lesz belőle baj. Ha egy tehén zuhan kilenc-tíz métert, akkor tudja, hogy ütött a búcsú órája. S ha rossz helyre esik, mint ahogy a Samantha is, egy rossz vízesés torkába, ahol minden csupa nedvesség, bozót, sűrű erdő, akkor tudja, hogy nem is jönnek el érte, hogy kihúzzák. Ott hagyják, hadd egyesüljön idővel az erdővel. S az a jelenet elég szép lesz, annak ellenére, hogy szomorú is, persze.

A Samantha azért volt zakkant, mert mindig egyedül szeretett lenni. Egyedül szeretett kószálni, és nem tartotta be a szabályokat. Nem azért, mert forradalmi vagy politikai meggyőződés vezérelte. Csakis kizárólag azért, mert hedonista volt, és bizonyos értelemben lusta. A Samanthának megvolt a kora, a termete meg a karizmája is, hogy vezesse a csordát. Elég érdekes lett volna, ha ő a vezér a csapatban, a Samantha, és megállított volna bennünket, hogy elnézzük a naplementéket, vagy felkeltett volna bennünket az éjszaka közepén, hogy felszólítson, gondolkodjunk el, milyen óriási különbség van a nappali mező és az éjszakai mező között, vagy kivezényelt volna egypár borjút a veszélyes lejtőkre, mert a fű egyiken vagy másikon kivételesen ízletes, sokkal inkább, mint másutt, és pont azért, mert olyan ritkásan nő azon a sziklás terepen. De vannak, akik arra születnek, hogy vezér legyen belőlük, mások meg emelkedettebb dolgokra hivatottak. Még akkor is, ha utána jön a lejtő. Voltaképpen a Samanthát nem érdekelte a hatalom, se az, hogy megküzdjön valamiért, bosszút álljon, vagy hogy megszerezze a cserjés szellősebb részén akár három-négy fokkal is hűvösebb helyeket. A Samanthát még az anyaság se érdekelte, úgy tekintett csak rá, mint a gondolatok vagy az ősi ösztönök forrására, mint egyfajta kapcsolatra, mely összeköt az élettel és a világegyetemmel, s a szülés csakis mint mágikus esemény tarthatott számot az érdeklődésére. Ezért aztán a csorda domináns tehenei nem féltek tőle, és nem is keresték a társaságát. Hagyták,

hadd menjen a maga feje után. Ha kíváncsibbak lettek volna, akkor felfedezhették volna a Samanthának a különleges érzékenységét, hogy összeköttetést tudott teremteni a transzcendens világgal, ami lehetővé tehette volna egyfajta tehénfilozófia kialakulását. De mi, tehenek nagy általánosságban gyakorlatias, pragmatikus állatok vagyunk, s értékeltük ugyan a Samanthát, mert meg kell mondjam, hogy titokban nagyra értékeltük azt, amit az ő személye képviselt, de hát voltak elsődleges fontosságú dolgok, melyeket nap mint nap véghez kellett vinnünk, és ott volt a csorda jólétéért való folytonos aggódás is, mert aki vezet, az viseli a felelősséget. S hát volt elég dolgunk, rengeteg dolgunk. Kezdve a legelőkön tett felderítő körutakkal, amikor megbüntetjük a rosszul teljesítő területeket, hogy mire visszamegyünk, jobb ízű legyen a sarjú, aztán meg fenn kell tartani a rangsort, le kell törni a fiatal tehenek szarvát, fel kell készíteni a csordát a tavaszra, amikor majd felmegyünk a hegyekbe, a fiataloknak el kell mondani, milyenek a legelők fenn a hegyoldalban, elmagyarázni, hogy minél magasabbra mennek, annál frissebb a levegő és annál kevesebb a rovar, de az időjárás is zordabb, és aztán figyelmeztetni kell őket arra, hogy nagy esőzéskor mindanynyiunknak be kell húzódni az erdő alján a bozótosba, a kicsiknek meg el kell ismételni, hogy soha ne tévesszék szem elől a mamájukat, és elmondani százhuszadszorra is, hogy senki se szakadjon el a csordától, na meg ott van még a villanypásztor, azt is lelkiismeretesen el kell magyarázni és a többi és a többi.

Mikor a Samantha lezuhant, először úgy tűnt, hogy nyugodtan fekszik. Ha nem egy olyan komplikált, megközelíthetetlen és komor helyen lett volna, akkor akár azt is lehetett volna hinni, hogy alszik. Ahogy teltek a napok, először felfújódott, aztán lelappadt az oldala, és a szőre elveszítette a csillogását. De a jelenet továbbra is szép maradt. A Samantha az erdő ölelésében. Aki minden nappal hasonlatosabbá vált a falevelekhez és az

ágakhoz meg a sáros földhöz. Én el-elballagtam a Samanthához.

Odaballagtam az emléke iránti tiszteletből, és mert rendes tehén volt, igaz, nem egészen százas, de mindig tisztelettudóan viselkedett, és bár konok volt, ugyanakkor nagylelkű is. Meg azért is mentem, mert kíváncsi voltam. Azt mondják ugyanis, hogy minden állatban van egy kő. Egy kő, amelyik úgy világít, mint a hold, és fehér, mint a hó. S hogy a legszebb kő az állatok fejében van. Koponyának mondják a helyet. Volt, hogy eljött velem pár tehénborjú is, hogy megnézzük a Samanthát, és hát lehidaltak. Meséltem nekik a kőről, ami sötétben ott világít minden tehén belsejében, és volt, aki elhitte, de volt, aki azt mondta, hogy kamu az egész. Aztán szép fokozatosan eljött a téli időszak, mi leereszkedtünk a völgybe, a Samantha meg ott maradt fenn a hegyekben, egyedül.

Mikor megint kitavaszodott, fékezhetetlen vágy kerített hatalmába, s hajtott egyre a fenti legelők felé. Ezt a bolondériát nem lehet kinevelni a tehenekből, minden tavasszal őrült vágy ébred minden tehénben, hogy újra friss, zöld és élettel teli füvet rágjon, beszívja a tiszta hegyi levegőt, és érezhesse a bőrén a napsugarat meg az esőt. De ezúttal a boldogságot nemcsak a felfelé kaptatásnak ez a vágyálma és nagyszerű érzése okozta, hanem közrejátszott az is, hogy már nagyon szerettem volna látni a Samit. El akartam menni a sírjához. Tudni akartam, hogy mi lett a Samantha testével és húsával. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy van-e ilyen varázskő az állatokban, vagy nincs. Ez a bőr alatt világító kő. És mindennél jobban szerettem volna látni a Samantha koponyáját.

És pontosan ezért volt az én csalódásom olyan mélyrehatóan fájdalmas, amilyet még soha tehén nem érzett e földön, amikor odaértem a Sami hasadékához, a fákkal, bozóttal és apró lila virágokkal bélelt sírhoz, és megláttam azokat a mozdulatlan, fehér kígyókat, amik hajlított ágakhoz hasonlítottak. Szépnek szépek

S akkor a csalódottság és a meglepődés okozta megrázkódtatás hatására egyszer csak megértettem. A Sami koponyája volt a kincs. Az volt a kincs, és valaki elrabolta. Elrabolta a kincset, a Sami kincsét. Ami az enyém is. És nem engedték, hogy lássam. Akkor olyan zsigeri, dühös, vak fájdalmat éreztem, olyan elemi erővel hasított belém a csalódás, hogy nekiindultam a mezőnek, és rohanni kezdtem, messze, egyre messzebb a csordától, csak úgy forrt bennem a harag, és a törvényszegés iránti vágy. Futottam a düh és a fájdalom elől. S fejvesztett menekülésem közben egyszer csak emberi hangokat hallottam, és eszembe jutott valami.

Jobban szerettem volna egy viszonylag vad állatnak a kincsét megnézni, egy felkészült vadállatét, farkasét, hiúzét vagy lóét, akár egy gyáva lóét is, vagy kutyáét, akár egy egész kicsike kutyáét. Nem azt a védtelen, csupasz testű nőt néztem ki magamnak, de az került az utamba. Van az úgy, hogy nem tehetünk mást, azzal kell megelégedni, ami van. Megelégedtem hát az ő koponyájában levő varázslattal.

Mikor levetettem magam a partos széléről, és rárontottam az apró, sovány nőre, egy pillanatra elfogott a kétely, hogy van-e egyáltalán fehér varázslat ezeknek a csupasz testű állatoknak a belsejében. Arra gondoltam, hogy hátha olyanok a férfiak meg a nők is, mint a csigák vagy a gyíkok. Hogy nincs lelkük. És a kételkedésnek az az egy századmásodperce okozta, hogy hiba csúszott a számításomba. Nem vettem észre a többieket. A gyerekeket meg a másik felnőttet. A felnőttet, aki képes volt kitépni a földből egy kis fát, azzal jött nekem, és csak csépelt. De addigra

9 voltak, de se nem igazán formásak, se nem kecsesek vagy elragadóak. Fehér kő, addig rendben, de olyan fehér kő, ami semmire se jó. És nagyon szomorú és igazságtalan dolog, hogy nyoma se volt a Samantha fejének. És nyoma se volt annak, amit koponyának neveznek.

már megvolt. Ott volt a nő a homlokom előtt, láttam, érzékeltem, hogy összehúzza magát kicsire, és sikít, s akkor legnagyobb boldogságomra hallottam a reccsenést, a roppanást, ami azt jelentette, hogy van benne kő. Egy fénylő kő, ami a szarvam nyomására eltörött. Mindent végiggondoltam. Kis szerencsével a tavaszi esők meg a nyári meleg hatására először felfújódna a nő, aztán meg lejönne róla a borítás, és mikor majd megyünk le télire a völgybe, akkor talán már látszana is a koponyája. Arra gondoltam, hogy el kellene rejtenem a testet, nehogy most meg valaki elrabolja nekem. És akkor valahányszor csak megyünk fölfelé, vagy jövünk vissza a hegyekből, eljönnék megnézni. Afféle zarándoklatként. Mint egy mauzóleum, aminek a létezéséről csak én tudnék. De nem, barátaim, nem. Az ember addig ütött, addig ütött azzal a fatörzzsel, amíg el nem hajtott onnan. Legyőztek. Elkergettek. Átkozottak.

De én azért nem vesztem el se a hitemet, se a türelmemet, sem pedig a reményt. Én még fiatal tehén vagyok. Itt bármelyik nap lezuhanhat valaki. Vagy találhatunk egy döglött vagy védtelen vadállatot.

Most, hogy ideértem a történetben, úgy látom, elég sötétre sikerült, amiben mintha kissé túlságosan is erőszakosnak festeném le magam. Épp ezért szeretném rendbe hozni a dolgot, úgy gondoltam, mesélek egy viccet:

Volt egyszer egy ember, aki esténként szép nyugodtan pihengetett otthon. Az egyik ilyen nyugodt estén egyszer csak megszólalt a telefon. Az ember felvette a kagylót, és a hang a vonal túloldalán, egy mély, lassú és reszelős hang, azt mondta nagyon lassan: – Tu-dok-be-szél-ni.

Az ember azt hitte, hogy valaki szórakozik vele, és letette a telefont.

Másnap ugyanabban az órában megint megszólalt a telefon, s ugyanaz a hang megint azt mondta: – Tu-dok-be-szél-ni.

Az ember letette a kagylót. Aztán a dolog egész héten ugyanígy ismétlődött, míg az embernek egyik nap elege lett ebből az ostoba tréfából, és beleordította a kagylóba: – Én is tudok beszélni, az istenfáját!

Mire a hang azt válaszolta: – I-gen-de-te-nem-vagy-te-hén.

Ez itt a szérűskert kavicsa és a sziklához tapadó cementfalak, a kikötött kutya, meg a macskák, akik annyit feküdtek a napon, hogy száraz és poros mindegyik, a muskátlikkal teli tornác meg a sötét és hűvös bejárat, ami még őrzi a sok száz éven át odabent tartott állatok szagát. Ez pedig a kavicsos út, ami hátul indul a disznóólak és a tehénistállók felé, a szalmabálák, az egerek, a nyitott fészer, a takarmánysiló, s a nap fényében fürdőző hatalmas, zöld traktor. Ez meg itt egypár fa, amelyek árnyéka jobbra vetül a régi kötelekre, szerszámokra meg egy kőpadra s a kövér fűre.

S ez itt Vicenç, aki azt kérdezi:

– Apa, emlékszel Adára?

Ez meg itt Ballador apuka, aki egymáshoz dörzsöli két durva tenyerét, majd Ada felé nyújtja a jobbját, amelyiken a tenyérhez csak három ujj tartozik, meleg, dagadt, száraz három ujj, és azt mondja:

– Hát persze. Nem megyek nagyon közel, mert büdös vagyok. Te nem külföldön voltál?

– Három évig Angliában éltem – válaszol Ada.

És ez meg a kutya, aki a földön húzza maga után a láncot, mint egy kísértet, és vadul csóválja a farkát. A házi cirmosok közönyösen emelik fel a fejüket. Az égen méhek meg dongók zúgnak át, és Ballador apuka a tornác árnyékában azt mondja:

– Kértek egy pohár vizet vagy egy sört?

– Én egy sört – feleli Ada.

– Én is. Menj be te, Vicenç, én csizmában vagyok. Gyere csak, gyere – mondja Adának, s a tornác padján kínálja hellyel. Az asztalon egy tojásokkal teli kosár és három köteg hagyma. –S Angliában hol?

– Londonban.

– Londonban, az jó. És most visszajöttél?

Kigombolt kék kezeslábast visel, napbarnított bőre tele van apró koszfoltokkal, mintha szeplős lenne, és a pókhálófinom ráncok úgy futnak össze rajta, mint folyótorkolatba a vizek.

– Igen, most jöttem vissza.

Ballador rábólint, mintha jó döntésnek tartaná a visszatérést.

– A szüleid jól vannak?

Vicenç visszajön három nyitott sörösüveggel, és leül az asztalhoz.

– Igen, jól. Elváltak egy éve, vagy talán egy kicsit több is, mint egy éve.

– Aha, anyukád mondta. Mondta, hogy most csak ő lakik itt a házban. Hát, ez van. – Ada az apa Vicençet nézi, akinek a keze, a teste és a hangja is erős, és melegséget áraszt, olyan, mint egy tölgyfa. Ada arra gondol, hogy amikor Vicenç megöregszik, talán épp ilyen lesz, mint az apja.

– Igen.

Elhallgatnak, s akkor megszólal Vicenç:

– Apa, azért jöttünk, mert Ada regényt ír.

Aztán Ada átveszi a szót:

– Tulajdonképpen ezek egymással összefüggő elbeszélések, amiket írok, és van kettő, amiben benne vagy te is. – Itt egy kis szünetet tart. Mosolyog. – Van kettő olyan, amiben Mercè is szerepel. A történeteket részben én találom ki, de a kiindulópont mindig egy valóságos személy. Szóval, van két olyan rész,

amelyikben te szerepelsz, és szeretném az engedélyedet kérni hozzá. Először odaadom, hogy elolvasd, itt is van most nálam. Ha nem tetszik, vagy azt szeretnéd, hogy változtassak valamin, akkor csak szólj.

Ada néhány papírlapot tesz az asztalra. Az apa Vicenç becsúsztatja őket a tojásoskosár alá, nehogy elvigye a szél.

– Sose gondoltam volna, hogy valaki rólam ír majd elbeszélést. – Elneveti magát, most először, mióta ott vannak, egy kicsit úgy, mint a gyerekek, és vicces látni ezt a nagydarab, idős embert ezzel a nevetéssel.

– Apa sokat olvas – teszi hozzá Vicenç.

– Igen, de olyan magasröptű dolgokat nemigen. Inkább a krimit szeretem. Mankellt, Patricia Highsmitht, a skandinávokat…

– Hát, nem tudom, hogy ebben, amit mutatok, van-e valami krimis.

Az apa Vicenç egyik kezét ráteszi a papírokra.

– Én meg néha határozottan azt gondolom, hogy kellene írni olyan krimiket is, amik a paraszti életből veszik a témát.

A fiú Vicenç mosolyogva teszi hozzá:

– A krimi és a katalán parasztság.

– Vannak sötét történetek, ahol parasztok a főszereplők? –kérdi Ada, és először kortyol bele a sörbe.

– Hát hogyne lennének – válaszol a gazda. – Itt minálunk, alig kell egy kicsit arrébb menni, úgy tizenöt kilométerrel lejjebb, Aiguafreda irányában van egy ház, amit még most is Can Comesnek hívunk. Most már kiadták egy fiatal párnak, piros furgonjuk van, meg felfújható medencéjük. De korábban Comes lakott ott, meg a felesége. Kicsit idősebb volt nálam ez a Comes, jó ember, csak makacs, mint az öszvér. És volt neki egy szomszédja, már nem is emlékszem, hogy hívták, talán Ramon, vagy valami hasonló neve volt, pedig írt róla az újság is, na, ezek ellenségek voltak. Az ellenségeskedés már sok-sok éve tartott, lehet,

hogy családi örökségbe kapták, az a fajta gyűlölet, amiről már nem is tudod, hogy miért kezdődött, de aztán tragikusan végződik. Hogy minél gyorsabban átjusson az autópálya túloldalára silózáskor, meg amikor kint dolgoztak a földeken, Comes nem az úton ment, mert az kerülő lett volna, hanem át a szomszéd földjének a közepén. Az meg ettől olyan dühös lett, és annyira gyűlölte érte, hogy szinte beleőrült. Azt mondják, hogy százezerszer elmondta neki, hogy ne járjon át a földjén, bement az önkormányzathoz, hogy csináljanak már valamit, végül felhúzott egy kerítést is, és odaállította a katalán rendőrséget. De Comes továbbra is ugyanott járt át. Aztán úgy tűnik, hogy becsületbeli kérdés lett a dologból. Ez az a becsület, aminek nem sok haszna van. Addig-addig, hogy a szomszéd azt mondta Comesnek, hogy ha még egyszer átmegy a földjén, akkor megöli. És Comes még egyszer átment, a szomszéd meg szétlőtte a fejét egy vadászpuskával.

Miután kimondta a „vadászpuskával” szót, Ballador apuka nagyon tágra nyitja a szemét, és belekortyol a sörbe.

Fordította Nemes Krisztina

Szerhij Zsadan

A diákotthon

Fordította Körner Gábor

A halálos veszélyek és váratlan szövetségek földjén

Az egyik legfontosabb kortárs ukrán szerző, Szerhij Zsadan legutóbbi regényét eddig több mint 25 nyelvre fordították le. A diákotthon (2017), amely még a „felkelésnek” álcázott, korlátozott orosz invázió idején játszódik, három napot beszél el egy tanár életéből, aki elindul, hogy hazavigye unokaöccsét a megszállt területen lévő bentlakásos iskolából. Pásának nemcsak a mindenünnen fenyegető ellenséggel, de a hideggel és a hóval is meg kell küzdenie, útja során pedig nemegyszer kényszerül arra, hogy átlépje a szinte pillanatonként változó fizikai és erkölcsi határokat. A diákotthon a megszállás, a folyamatos félelem, a tehetetlenség és a kitartás regénye. Megmutatja, hogyan válik a valóság hirtelen apokaliptikussá, az ismerős táj pedig halálos veszélyek és váratlan szövetségek földjévé.

SZERHIJ ZSADAN (1974) ukrán költő, író, esszéista, énekes, performanszművész, aktivista. Számos irodalmi és társadalmi díj nyertese, 2022-ben megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját és a Hannah Arendt-díjat is. Harkivban él, 2024 nyarán önként bevonult katonának.

KÖRNER GÁBOR (1969) József Attila-díjas műfordító, a Magyar Műfordítók Egyesületének tagja.

Szerhij Zsadan

A

diákotthon

Részlet

A tesitanár az ablaknál ül, újságot olvas. Kint kezd felszakadozni a köd, valahányszor egy foszlány leszakad, és elsodorja a szél, a menza kivilágosodik – és lehet olvasni a következő oldalt. Majd újabb nyúlós nedvességtömeg úszik, és a tesitanár leteszi az újságot, ül, vár. A kívülálló számára úgy tűnhet, azon gondolkodik, amit olvasott. Lábát kinyújtja a forró sparherd felé, melegedik. Fekete kabátját, amely teljesen átázott odakint, a sparherd fölé akasztotta. Egy régi iskolai partvisra van dobva a kabát, ujjai üresen, reménytelenül lógnak. Úgy néz ki, mint a lator, akit kábé Krisztus után 33-ban keresztre feszítettek. A vizes kalap is mellette lóg. A platnin gőzölög a teáskanna, a tesitanár időnként forró vízzel önti fel a bögrében lévő erős főzetet. Pása belép, megtorpan a küszöbön, nem tudja, jókor jött-e, de a tesitanár rögtön barátságosan int neki: gyere ide, a tűzhöz. Pása odamegy, rámosolyog, mint egy régi barátra, nekitámaszkodik egy felfordított ládának. Szárazon ropog a tűzifa, az ablakban fehéren lebeg a köd – azt hihetnéd, csak egy hegyi menedékházban ragadtak, van elég idejük és tűzifájuk, hogy felmelegedjenek és megnyugodjanak, mielőtt továbbindulnak. Csak hát kint, a köd mögött sehogy sem akarnak alábbhagyni a robbanások. Ha elfordítod a fejed, mosatlan edényhalomba ütközik a tekinteted; ki tudja, mióta áll itt. Ha ellenben nem nézel oda, és nem hallgatod a tüzérségi tevékenységet a városban, ha mondjuk csak

a tüzet nézed, akkor otthonosan és védve érzed magad. Legfeljebb a fent feketéllő, keresztre feszített kabát rémiszt. A halál a közelben van, csak vár.

– Kérsz teát? – kérdezi a tesitanár.

Pása válaszul bólint. Megkeresi a bögréjét a már kihűlt főzettel, forró vizet önt bele, kezét a bögre köré fonja – melegedik. A vas rögtön átmelegszik, égeti a tenyerét, de Pása fogja tovább, nem akarja elengedni ezt a hővel teli fémdarabot. A tesitanár megsimítja a bajuszát, valahogy viccesen, mint a filmekben, megint invitálja, hogy üljön le. Pása óvatosan legyint: inkább állok, mondjad.

– Te hol laksz? – kérdezi a tesitanár. – Az állomásnál?

Furcsán beszél, látszólag helyes, tiszta oroszsággal, de valahogy nem a sajátja. Brigádvezetők beszélik itt ezt a nyelvet a bányákban, pártvezetők a gyűléseken, rendőrök az őrsön – azoknak a nem különösebben művelt embereknek a nyelve, akik fontos államügyekről szoktak beszélni, s mivel félnek, hogy valami oda nem illőt mondanak, főleg idézetekben beszélnek.

Pása megszokta ezt az oroszt, ő is beszéli. Valjera esetében azonban még ez a hivatalos nyelvezet is rokonszenves: nyugdíjas tábornokok mesélik így unokáiknak az életrajzuk hősi fejezeteit: ezt-azt a vezérkar adataiból merítve, ezt-azt saját kútfőből füllentve.

– Az állomásnál – mondja Pása.

– Én itt születtem – fűzi a szót elégedetten Valjera –, a helyi vasúti dolgozók klinikája környékén. Húsz perc innen, ha kilép az ember, nyílegyenesen. Emlékszem, amikor épült a diákotthon. A hetvenes évek eleje-közepe. Az általános iskola középső osztályaiba jártunk. Folyton ide rohangásztunk, és loptuk az építőanyagot.

– Minek? – csodálkozik Pása.

– Nem voltak játékaink – magyarázza a tesitanár.

Szürke, meleg, magas nyakú pulóver van rajta, fekete ünneplő nadrág, amiben nyilván munkába jár, alóla kék melegítőgatya kandikál ki (amiben feltehetőleg szintén munkába jár). A gumicsizmát levette, helyette gumipapucsot húzott. Kár, hogy nálunk nincs egy ilyen tesitanár, gondol Pása a sulijára. Valóban nem volt szerencséjük a tesitanárral: nem elég, hogy nő (mindig ugyanaz – folyton kiabál, sosem hallgatja végig az embert), de tavaly ősszel, amikor kezdték körbezárni a várost, még le is lécelt. Pásának többször is helyettesítenie kellett, de semmi jó nem sült ki a dologból: Pása nehéz, téli bakancsban járt a tesiórákra. Nem volt sportcipője. Ez bosszantotta a felsősöket, Pása érezte, ezért egy nap odaállt az igazgatónő elé, mutatta a kezét, és egyszerűen kijelentette: panaszt fog tenni, nincs rendjén, hogy őt, a fogyatékkal élőt arra kényszerítik, hogy a nyújtón forogjon. Az igazgatónő megijedt. Nem is Pása miatt, aki elszáradt ujjakkal kénytelen kockáztatni az életét a nyújtón, hanem az igazgatói segge miatt, mert Pása tényleg simán bepanaszolhatta volna. Egy szó, mint száz, kár, hogy nincs egy ilyen tesitanárunk, gondolja most Pása, miközben megégeti a száját a forró teával, nem viszolyogna úgy attól, hogy betegye a lábát a tanáriba.

– Régóta vagy itt? – kérdezi Pása.

– Amióta végeztem a tanárképzőn – feleli a tesitanár. – A pedagógiai munka veteránja vagyok. Mindenkit túléltem itt – teszi hozzá. – Látod, mindenki szétszéledt. Csak Nyina maradt. Átadom a tapasztalataimat a fiatal kollégáimnak.

– Világos – mondja Pása elismerően. – Klassz gyerekeitek vannak.

– Klassz társaság – bólogat a tesitanár. – Hátrányos helyzetű családok, bűnöző elemek, az utca hatása. Az alkoholizmus aránya a szülők között, a rossz szociális körülmények. Nem kellenek senkinek – teszi hozzá újra magától. – Úgy hozzák ide őket,

mint a kiskutyákat a menhelyre. A tantestületre hárítják a felelősséget – teszi hozzá a biztonság kedvéért megint.

– Az ember azt hinné, csak nálatok van így – fűzi a szót Pása.

– De minden suliban ez van: senki nem kell senkinek. Ki foglalkozik velük – rejtély, miért születtek – nem tudja senki.

– A szaporodásért születtek – fejtegeti a tesitanár. – A nevelőfolyamat meg alacsony nívón marad. Nekünk jó dolgunk volt –mondja elgondolkodva. – Például amikor a hetvenes években letartóztattak minket, amiért loptuk a nép vagyonát.

Pása értetlenül néz rá. Milyen vagyont?

– Az építőanyagokról beszélek – pontosít a tesitanár. – Elvtársi pert* rendeztek nekünk. A nagykereskedelmi bázison, a gyűlésteremben. Odahívták a szüleinket, a tanárainkat, a pártvezetést. És jött a fejmosás. Könyörtelenül. Fenyegettek minket, zsaroltak, javasolták, hogy rendesen ültessenek le minket. Nem voltunk már kisgyerekek. Az átmeneti kor problémái, alkalmazkodás a társadalom követelményeihez. De nem féltünk. Furcsa: emlékszem az akkori érzéseimre – egyáltalán nem féltünk. Tudtuk, hogy nem eshet bajunk. Kicsit ijesztgetnek minket, aztán elengednek. Mert az egész ország mögöttünk áll. A gyárakkal, az üzemekkel, a bányákkal, a pártprogrammal. És senki sem fog odadobni minket. Ez nagyon fontos. Különösen serdülőkorban. Igaz?

– Igaz – bólogat Pása.

– Erről van szó – folytatja a tesitanár. – Egyszerűen szerencsések voltunk. Normális országunk, normális gyerekkorunk volt.

– És játékaitok?

– Játékaink nem voltak – bólint a tesitanár. – De országunk, az volt. Egy normális ország. Nem is a legrosszabb. Legalább

* Elvtársi per: a szovjet korszakban az állami igazságszolgáltatás mellett a jogszabályokat és a jogi ügymenetet megkerülő, ún. elvtársi bíróságokat is létrehoztak vállalatoknál, gyárakban, lakóbizottságokban.

– A ford.

felnevelte a gyerekeket. Engem például felneveltek. És nem féltem semmitől. Itt nőttem fel. A tanárképző elvégzése után viszszajöttem – utal vissza a tesitanár. – Átadom a tapasztalataimat a fiatal kollégáknak. Csak hogy tudd: én nem megyek innen sehova. Így neveltek. Abban a másik országban. Mindenki szétszéledt, én maradtam.

– Nyina is maradt – emlékezteti Pása.

– Ja – bólint a tesitanár, de fújja tovább a magáét. – Miért maradtam, miért nem léptem le? Mert nincs mitől félnem. Sosem ártottam magam semmibe. Csak a munkámat végeztem. Mitől kellene félnem? Nem igaz?

Pása szótlanul bólogat. Persze hogy igaz. Nem is kérdés. Én is ilyen vagyok. Én is mindig a munkámat végeztem, nem léptem le. Mitől kellene félnem?, kérdezi magától Pása. Nincs mitől félnem, én nem tehetek semmiről, válaszolja magának. Nem hívtam ide senkit, nem üldöztem el senkit. Csak végzem a munkám. Csak tanítom a gyerekeket helyesen írni. Szerintem sokkal fontosabb a tanítás, mint az álldogálás az ellenőrző pontokon.

Az ellenőrző pontokat majd felszámolják, a nyelvtani szabályok viszont megmaradnak. Szóval senki nem tehet szemrehányást nekem. És neki sem, gondol Pása a tesitanárra. Mégiscsak rendes fazon, egyszerű és sallangtalan. Mindenki lelépett, ő maradt. És kétségtelenül maradni is fog. Valóban, mindenkit túl fog élni. Örökké fog élni. Szeretem az ilyen embereket. Pása teljesen elérzékenyül, a forró tea és a hangulatos déli tűz szentimentálissá teszi. Régóta nem érzett ilyen nyugalmat. Nyina jön be. Fázósan bebugyolálja magát egy plédbe, hegyes orrát a tányérok és bögrék közé dugja, megszámolja a konzerveket, aztán a sparherdhez lép, kinyújtja a kezét, melengeti vörös tenyerét. Valjera észreveszi, de nem nagyon törődik vele, mintha ott sem lenne. Nyina sem szól semmit, mintha nem is figyelne rájuk. Gondolataiba merül, melegíti a tenyerét. Amikor Valjera

elhallgat, tisztábban hallatszanak odakintről a robbanások és a gépfegyverropogás, a meghitt hangulat egy pillanat alatt szertefoszlik, mint amikor az ember kilép a meleg vasúti hálófülkéből a zajos folyosóra. Így hát Valjera sietve folytatja:

– A legfontosabb: ki fog felelni ezért az egészért? – mutat körbe. – Senki. Majd meglátod, nem fogják megtalálni a felelősöket.

– Minket fognak felelőssé tenni – véli Pása.

– Nem tehetik – ellenkezik magabiztosan a tesitanár. – Még csak az kéne! Feleljenek azok, akik ezt az egészet elkezdték. Ami engem illet, megnézem, hogy fognak kimászni ebből a slamasztikából. Egyszerűen kíváncsi vagyok – ismétli meg –, hogy fognak kimászni belőle.

– Nem ez lenne az első eset – tartja fenn a beszélgetést Pása.

– Nem – bólint a tesitanár. Kivesz a kabátjából egy cigit, meggyújtja a tűzről; ahogy hirtelen lehajol, kis híján megégeti a szempilláit. – Különben igazad van. Nyilván megpróbálnak majd mindent ránk kenni, azokra, akik itt maradtak. Tutira ez lesz. De a francokat fognak bármit is rám kenni! – paprikázódik fel Valjera, és egy pillanat alatt eltűnik az egész, módszertani útmutatókból vett, páncéltörő szókincs. – Nem fog menni! Nekem semmi közöm ehhez az egészhez! És nekik sem! – mutat Pása háta mögé. Pása meg is fordul, bár persze nincs ott senki: folyosói homály, a menza kékre festett falai. De egyértelmű, hogy a tesitanár a tanítványairól beszél: azokról, akik szétszéledtek, és azokról, akik maradtak. – Nekik sincs semmi közük ehhez az egészhez. Sajnálom őket, Pása. Elhiszed? – El – feleli Pása. – Igen – ért egyet saját magával a tesitanár –, sajnálom őket. Rosszkor, rossz országban születtek. Mi mások vagyunk. Nekünk van mire emlékeznünk – nevet fel valahogy olyan könynyedén és kedvesen, hogy Pása is elmosolyodik. – Nekünk igazi

országunk volt, nem kellett félnünk. Mindig mosolyogva emlékszem vissza a gyerekkoromra. Komolyan, elhiszed?

– El – erősíti meg Pása.

– És te? – kérdezi kíváncsian Valjera.

– Én is. – Pása nem titkolja. – Én is mosolyogva emlékszem vissza.

– És te, Nyina? – veszi végre észre a tesitanár az igazgatónőt. –Mosolyogva emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Nyina úgy nézi a tüzet, mintha nem is hallaná a kérdést. Aztán azt feleli:

– Nem, nem mosolyogva – feleli. – Én csak az éhségre emlékszem a gyerekkoromból.

– Jó, hát mindenkinek nehéz volt – ellenkezik a tesitanár.

De Nyina kurtán félbeszakítja:

– Nem mindenkinek – mondja –, korántsem mindenkinek.

Nekem tényleg nehéz volt. Nem volt mit ennem. Az anyámnak sem volt mit ennie. Pedig az ő gyerekkora éppen arra az időszakra esett, amikor maga építőanyagokat lopott. Beszélt magának az építőanyagokról? – fordul Pásához.

– Beszélt – bólint zavartan Pása.

A tesitanár kelletlenül hümmög, de hallgat.

– Ne hümmögjön – mondja tovább Nyina nyugodtan és alig hallhatóan, mintha halálos bűnöket vallana meg, s már előre tudná, mi vár rá. – Persze, mint látja, senki nem halt éhen, de semmi jóra nem emlékszem az, ahogy mondja, gyerekkoromból. Tudja, Valerij Petrovics, hogy hívtak engem az iskolában? Testnevelőként érdekelni fogja. A sportolócsaj.

– Miért? – csodálkozik Pása.

– Mert mindig edzőcipőben jártam. Télen-nyáron. Egy szomszédunktól kaptam őket. Nem volt apám; most nem mondom el, anyám mit dolgozott. De amit dolgozott, az nem hozott pénzt.

Egyébként neki sem volt apja. És ő is mások ruháit hordta egész gyerekkorában. És ő sem mondott semmi jót a gyerekkoráról. Meg a maga országáról. Maga nem azért nem félt, mert olyan csodálatos volt az országa, hanem mert mindig állt valaki maga mögött: ha nem a szülei, akkor a kerületi Komszomol-bizottság. Mögöttem nem állt senki. Mögöttük sem fog – mutat a háta mögé, a kékre festett falakra. – Csak én és maga. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy félniük kellene. Nem kell félniük. Különben egy fityinget sem érne minden tapasztalatunk és felnőtt tudásunk. Egy fityinget sem.

Nyina elhallgat. Pása és a tesitanár is zavartan hallgatnak, nem tudnak mit válaszolni, nincsenek felkészülve rá. Csak a tűzifa ropog szárazon a kályhában, és ismét tisztán hallatszanak a robbanások a ködkulimászban.

– Még valami – fűzi hozzá Nyina. – Maga, Valerij Petrovics, azt mondja, semmi köze ehhez az egészhez. Mikor ment el utoljára szavazni?

– Nem járok, Nyina – feleli hetykén a tesitanár.

– És azt tudja, hogy hívják a parlamenti képviselőnket?

– Fogalmam sincs.

– És nem is sejti, kiknek az oldalán harcol most?

– Nem – mondja Valjera őszintén; Pásának továbbra is tetszik ez.

– Akkor milyen alapon vádaskodik? – kérdezi Nyina. – Egyáltalán, milyen jogon tesz szemrehányást bárkinek is? Tudja, mi van a diákjai szüleinek a fejében? Tudja, hol vannak most a szüleik? Mivel foglalkoznak? Hányat temettek el már tavaly? Vagy magának csak az számít, hogy teljesítsék a szintvizsgát?

– Hogy jön ide a szintvizsga? – mondja Valjera kissé zavartan.

– Idejön – ereszti el a kérdést a füle mellett Nyina. – Mindig felidézi, milyen jól és nyugodtan érezte magát, mennyire nem félt. Miért félnek most mindannyian?

– Én nem félek.

– Fél. A bombázástól talán nem, de fél a dolgokat a nevükön nevezni. És fél elmondani az igazat nekik – mutat Nyina a háta mögé. – Nem olyan könnyű, mint felidézni a boldog gyerekkorát.

– Valerij Petrovics másról beszélt – próbál közbeszólni Pása, Nyina viszont halkan, de határozottan félbeszakítja:

– Erről beszélt – szakítja félbe –, pontosan erről: a félelemről, és a felelősség hiányáról. Maga például, Pavlo Ivanovics, szokott beszélni a gyerekekkel a háborúról?

– Én nyelvet tanítok – válaszolja Pása.

– De azt tudja, hogy a szülők fele a háborúban harcol? Sejti legalább?

– Persze – mondja bizonytalanul Pása.

– És azt sejti, hogy néhányan közülük maga ellen harcolnak? Ellenünk? – helyesbít.

– Ellenem nem harcol senki – tagadja szárazon Pása, mivel egyre kevésbé van ínyére a beszélgetés.

– És amikor az unokaöccsét lövik, akkor sem áll senki mellett? Amikor gránátok találják el a diákotthont, ahol lakik? Akkor ki ellen harcolnak? Ellenem?

– Nem tudom, ki lő.

– Csakugyan? – csodálkozik nyugodtan Nyina. – Én tudom. Akarja, hogy elmondjam? Tudja, merre néz a tornatermünk? Valerij Petrovics tudja, ő a testnevelő.

– Nem tudom – válaszolja ugyanolyan szárazon a tesitanár.

– Én tudom – mondja Nyina. – Délre néz. És délről jött a gránát. Mi van délen? Valerij Petrovics, mi van délen?

– Honnan tudjam? – kérdezi ingerülten a tesitanár.

– Tudja maga jól, tud mindent. A határ van délen. Az államhatár. A régi államhatár – helyesbít Nyina. – Onnan lőttek. Mit nem lehet ezen érteni? Mi olyan bonyolult ezen, hogy ne tudja? És ki tehet róla, ha nem akarja bevallani magának?

– A másik irányból is szoktak lőni – vág vissza Valjera.

– Szoktak – bólint Nyina –, de maga erről sem beszél. Mintha semmi köze nem lenne hozzá. Pedig már rég el kellett volna döntenie, hogy melyik oldalon áll. Megszokta, hogy egész életében rejtőzködik. Megszokta, hogy nem tehet semmiről, hogy mindig mindent eldöntenek maga helyett, mindent megoldanak. Hát nem fogják eldönteni, nem fogják megoldani. Most nem. Mert maga is látott és tudott mindent. De hallgatott, nem szólt. Persze nem fogják elítélni ezért, de az utódok hálás emlékezetére sem számíthat. Egyszóval – mondja Nyina, és határozottan feláll – ne legyenek illúziói, mindenki felelni fog. És azoknak lesz a legrosszabb, akik nem szokták vállalni a felelősséget. Főzök ebédet, Valerij Petrovics, segíthet. Igen, Pavlo Ivanovics – fordul Pásához –, maga is maradhat ebédre. Bár Szása várja, úgyhogy mehet is. Csak vigyen valamit az útra.

Pása zavartan köszönetet mond, a zsebébe gyömöszöl néhány konzervet, és szó nélkül távozik.

A kölyök a folyosón ül, hátát a falnak támasztva. Meglátja Pását, feláll, és szó nélkül elindul a tornatermen át a kijárat felé. Az évszaknak nem megfelelő, zöld átmeneti dzseki, fekete farmer, bőr hátizsák, a kezében baseballütő. És edzőcipő a lábán.

Megkerülik az iskolát. Az ablakban feketéllik a tesitanár kabátja. Az ember azt hihetné, Valjera int búcsút. Csak nem látni az arcát. Meg a karját. Mintha a ruha még mindig ott lenne, az ember már nem.

Fordította Körner Gábor

Maria Navarro Skaranger

Emily forever

Lány a szomszédból

Emily tizenkilenc éves, egy oslói élelmiszerboltban dolgozik pénztárosként, és gyermeket vár barátjától, Pablótól, a kisstílű drogdílertől, aki egy nap szó nélkül kilép az életéből. Amikor Pablo rendőrségi ügybe keveredik, a lányt is kihallgatják.

Emilyt a saját perspektívájából és a környezete, a főnöke, az anyja, a kihallgatást vezető rendőrnő vagy épp a különös szomszéd és egy titokzatos narrátor nézőpontjából ismerjük meg. Az Emily forever egy olyan lány története, aki mellett naponta többször is elmegyünk az utcán. Empátiával megírt portré az öröklődő mintákról, a magányról, a különböző szeretetnyelvekről és a küzdelemről, hogy találjunk valamit magunkban, ami segít megbirkózni a hétköznapokkal.

Fordította Domsa Zsófia

MARIA NAVARRO SKARANGER (1994) norvég író. Magyarul az Emily forever az első regénye.

DOMSA ZSÓFIA műfordító, egyetemi oktató, Jon Fosse drámáinak és Hilde Østby ismeretterjesztő műveinek fordítója.

Maria Navarro Skaranger Emily forever

Részlet

SZEGÉNY EMILY

Téli sötét van egész nap, tízig fel sem kel a nap, Emily (Em? vagy talán Emma?) a fényre ébred, pedig nem szokott ilyen későn kelni.

Nézd csak, a lába közé párnát szorítva fekszik, egyik kezét a hasára teszi, az ablak felé fordul, odakint szürke az ég. Emily, anynyira szomorú ez a név, olyan borongós, hogy egy idős nagynéni megsimogatná a haját, és azt kérdezné, hogy kicsikém, hát itt szomorkodsz egyedül a lakásban. Most már kelj fel, mondaná a néni, Emily erre felkel, az ágyneműjének furcsa, idegen szaga van, úgy kell kikecmeregnie az ágyból a hasa miatt, lassan, nagyon lassan, mert olyan a teste, akár egy tégla, négyszögletes, még a háta is dagad, a bokája vizesedik, az arca túl lapos és túl kerek.

Nézi magát a tükörben, az orra, a bőre, a széles kézfeje az apjáé, a haja az anyjáé. Emily nem akar erre gondolni, pulóvert és nadrágot húz.

A lakása meglehetősen kicsi, két embernek épphogy elég, többen tulajdonképpen nem is férnek el. Egy kis nappali, háló,

benne egy ágy, az ágy alatt fiókban vannak a ruhák, amik most egy nagy kupacban a falnál tornyosulnak, mert nincs kedve öszszehajtogatni őket (mostanában mindig gyűrött ruhákban jár, amitől koszosnak tűnik, pedig tiszta). Egy kis konyha, egy kis asztal két székkel, néhány fal, ami elválasztja egymástól a helyiségeket, a mosógép a pincében van. Hosszú perceken, órákon át az ágyban fekve a plafont bámulja a vaksötét éjszakában, és mivel keveset alszik, órákig a tévé előtt ül azokon a napokon, amikor nem kell dolgoznia. Ahogy felébred, azonnal bekapcsolja a tévét, ami aztán egész nap így marad, harminchármas hangerőn, hogy ne is kelljen gondolkodnia, a reggeli műsorban egy nagy fehér halszeletet süt a szakács, ettől Emily gondolatai átugranak az erkély korlátján, odalent az aszfaltnak csapódnak, és el is tűnnek.

A telefonjára pillant, látja, hogy MAMA háromszor hívta, és a harmadik hívás után egy perccel üzenetet is küldött: HALLÓ, ÉBREN VAGY, VISSZAJELEZNÉL, HA EZT MEGKAPOD. Lehetetlen, hogy az ember folyton az anyjáért aggódjon (ahogy az anyák aggódnak a lányukért), bár rajta kívül senkije sincs, mint ahogy Emnek sincs más, csak az idős anyja, mégis rosszul van amiatt, hogy azonnal válaszolnia kell, ha nem akarja, hogy még jobban megijedjen. Visszahívja, de tudja, hogy az anyja szándékosan nem veszi fel azonnal, ha pedig Em hamarabb teszi le, mielőtt felvenné, még azt is mondja neki: De ne tedd le ilyen hamar, mert elsírom magam.

Em magában számol, amíg kicsöng, harminc másodpercbe telik, mire az anyja beleszól.

Em megkérdezi tőle, hogy mit akart, mire az anyja azt feleli, hogy bevásárolni indul, és hogy szüksége van-e segítségre,

vegyen-e neki is valamit. Em azt kérdi, hogy mihez kellene neki segítség. Nem szemtelenkedni akar, mégis úgy lehet érteni, mert az anyja ezt feleli: Hát, mit tudom én. Em jobban belegondol, hogy mihez is kellene segítség, de nem tudja, talán a fürdőben ki kellene cserélni azt a kiégett körtét. Megmondja az anyjának, hogy ha van kedve, jöjjön át négy körül, az anyja pedig elfogadja a meghívást.

Ez a szegény lány, akit Emilynek hívnak, pont ma hét hónapja esett teherbe, de mostanra csak ketten maradtak, Em és a növekvő pocakja, Em és a gyerek, miután Pablo eltűnt, hogy állítólag elintézzen valamit. Igen, bizony, eltűnt. Tényleg így volt?

Elintézek valamit, mondta Pablo, és bezárkózott a szobába két órára, Em a kanapén ült a nappaliban, tévézett, elbóbiskolt, amikor felébredt, Pablo még mindig a szobában volt, aztán kilépett az ajtón, vállán egy fekete táskával. Emily Pablóra pillantott, aki kifelé menet visszanézett rá. Emily azon tűnődött, hogy mi járhat Pablo fejében, hová készül. Pablo rákacsintott, becsukta az ajtót, kulcsra zárta, Emily tovább tévézett.

Eleinte még várta esténként, hogy hazajöjjön, hallgatózott, nem jön-e valaki felfelé a lifttel vagy a lépcsőn, figyelte, hogy megáll-e egy autó odakint a ház előtt. Sokadszorra próbálja felhívni, hosszan kicseng, mielőtt Pablo felveszi, tompán szól bele, Emily megkérdezi, hogy most mi van, erre Pablo azt feleli, hogy semmi, a hangja közönyös, Em pedig megismétli, hogyhogy semmi, erre Pablo azt mondja, nem tudom, hosszú szünet következik, időre van szükségem, egyedül akarok lenni, és van egy dolog, amit el kell intéznem Ousmannal. Em az ujjával dobol az ablakkereten, mi az, hogy egyedül, Pablo meg azt feleli, hogy szerintem legjobb lesz, ha egy darabig külön vagyunk, de Em nem

fogja fel, hogy Pablo szakít vele, nem is akarja megérteni, vagy inkább nem jut el az agyáig, azt hiszi, hogy elintézik ezt a dolgot Ousmannal, és akkor vagy később Pablo felhívja, de ki tudja.

Emily egy pillanatra felfogja, hogy elhagyták, de ez csak egy pillanatig tart. Ha ilyenkor ránéz az ember, látszik, hogy a szeme beesett, karikás, tekintete fáradt (iszonyatosan fáradtnak érzi magát az ember, ha elhagyják), látszik rajta, hogy boldogtalan.

De talál húszezer koronát a hálóban egy műanyag zacskóban a párna alatt, megszámolja, és újra csillog a szeme.

Öreg nagynénje azt mondaná: De kicsikém, megesik az ilyesmi, átölelné, ringatná, Emily pedig visszaaludna.

Aztán felébredne, és akkor az ember legszívesebben megkérdezné tőle, hogy mi leszel, ha nagy leszel.

Az anyja azt mondta egyszer, hogy ha hajpántot és sminket akar venni, menjen el dolgozni, mint a többi lány (az anyja mindig anynyira le volt égve a fizetés előtti utolsó hetekben, hogy Emnek telefonon kellett tőle engedélyt kérnie, hogy ehessen valamit, amikor egyedül volt otthon). Em bevitte egy élelmiszerboltba a kinyomtatott életrajzát és a jelentkezését, és megkapta élete első állását.

Új, fekete aszfaltutat építettek a ház elé, egy korláttal szegélyezett sötét ösvény vezet Em ajtajától a megállóig, ahonnan metróval megy dolgozni, kora hajnalban lép ki az ajtón (alig tud úgy kimenni az épületből, hogy ne figyelné valaki), a korlátba kapaszkodva lépked a peronig, nehogy elcsússzon a jégen, kora hajnalban ér be a munkahelyére, hogy mindent előkészíthessen.

Kinyitja és elindítja a bankolj-a-boltban pénzautomatákat, Marewan bekapcsolja a számítógépet, készít egy smoothie-t, kimegy a vécére, eközben Em vizet forral, kávét főz. Kicipeli az újságkötegeket, állványra rakosgatja a VG -t és a Dagbladet-t meg az Aftenpostent meg még néhány kevésbé ismert újságot. Marewan kitesz egy széket az almarekeszek mögé, Em leül, kifújja magát, végre azt csinálhatja, amit a legjobban szeret, átnézi a gyümölcsöket. Apró hibákat keres, vágást az almán, foltot a banánon, puha avokádót, amit a vevők előszeretettel nyomkodnak laposra, hogy a reklamáció után duplán visszakapják a gyümölcs árát. Piramist épít a narancsokból, letépkedi a kelkáposzta meg a bazsalikom néhány levelét, leszedi a paradicsom ágacskáit, majd visszaül a székre.

Em képes akár egész nap csak bámulni, szinte belefárad a szeme a nézésbe a sárgás neonfény miatt, míg végül Marewan megkéri, hogy dobja ki a szemetet, és menjen a kasszába.

Valamikor szünet előtt megigazítja az újságokat az állványon, hogy merőlegesen álljanak, amikor észreveszi, hogy az egyik címlapon szerepel egy kis kép Ousmanról, Pablo barátjáról. Belelapoz az újságba, egy rövid hír olvasható arról, hogy a rendőrség razziázott egy hírhedt oslói bűnöző, Ousman lakásán, ahol az ágyban egy súlyosan sérült, félig kómában lévő személyt meg egy csomó narkót találtak. Az áll ott, hogy aki tud valamit az ügyről, jelentkezzen.

Ahogy nagy szemekkel, tátott szájjal olvassa a hírt, nagyon ostobának tűnik, de a hír nem érinti kellemetlenül, sőt izgalmasnak érzi, mintha ő maga is benne lenne az újságban. Marewan rászól: Te meg mit művelsz, Em azt válaszolja: Semmit, de félretesz egy újságot, hogy később újra elolvashassa. A vécéből felhívja Pablót, aki nem veszi fel.

Reggel van, épp most nyitott a bolt, Marewan, a főnök, ellenőrzi, hogyan teljesít a többi franchise-üzlet, van, amelyik majdnem négymilliós forgalmat generál, Marewan találkozott némelyik ilyen bolt tulajdonosával, fiatal, ambiciózus, többnyire meleg fiatalemberek, akik egy kicsit szüneteltetik a továbbtanulást, mert az élelmiszer-kereskedelemben egy boltvezető vagy egy helyettes évente akár több milliót is kereshet. Marewannál is nagy a forgalom, de nem elég nagy, ő többet szeretne, de sok a bolti tolvaj, Marewannak elege van a tolvajokból, elege van abból, ahogy a napok megállás nélkül követik egymást, még nem tudta meginni a smoothie-ját, a szemében merev fáradtság látszik. Kinyomtat három lapot, és a hűtő ajtajára ragasztja a tolvajokról készült képeket, alkoholos filccel rá is írja a képekre, hogy kurdish maffia, tolvajok, felkiáltójel. A kurdok lopnak, véli Marewan, van, aki lekvárt dugdos a táskájába, mások dobozos söröket rejtenek a zsebükbe, a bolgárok is lopnak, meg a románok is, de nem feltétlenül csak ők, Marewan BG jelzést látott az utcában parkoló terepjárókon, a pakisztániak ugyan nem lopnak, de sok minden mást csinálnak, úgyhogy rájuk is oda kell figyelni, gondolja.

Kiteszi a céges buliba szóló meghívót is, ez lesz Emily búcsúbulija, mielőtt szülni megy. Marewan foglalt bowlingpályát a város központjában, majd a boltnál találkoznak, onnan együtt mennek autóval a pályáig, utána visszamennek a bolthoz, leparkolják az autókat, és egy környékbeli elegáns étteremben vacsoráznak. Fontos, hogy időben visszajelezzen mindenki, áll Marewan meghívóján.

Emily épp riasztócsíkot ragaszt a sörösdobozok aljára, az eladótérben ül egy széken, gumikesztyű van rajta, órákig az lesz a dolga, hogy ragasztgasson.

Marewan felelősséget érez Emily iránt, nem úgy, mint egy apa vagy egy báty vagy talán egy szerető, sokkal inkább, mint egy felelősségteljes főnök. Felelősségérzet fogja el, amikor egy olyan vásárló, akiről Marewan jól tudja, hogy simlis, bejön a boltba, és megkéri Emilyt, hogy mutassa meg neki, hol a cukor, holott Emily alig tud járni, vagy csak lassan, döcögve lépked, kezét a keresztcsontjára szorítja, ahogy hátrakíséri a vevőt a bolt végébe, lehajol, hogy felvegyen egy csomag cukrot, odaadja a vevőnek, aki erre azt mondja, hogy Emily majdnem olyan édes, mint a cukor. Ilyenkor lép közbe Marewan, segít a vevőnek, Emilyt pihenni küldi, utána meg Em kólát és kétszersültet vesz magának a kasszánál, és azt mondja neki, hogy: Megmentettél, Marewan.

Marewan szívesen hívná Emilyt a becenevén, úgy, hogy Em Em Em, ahogy Tina szokta. Csak nem tudja, hogyan csinálja.

Mielőtt Marewan bezárja a boltot, átnézi a könyvelést. Az első pár nap, hétfőn, kedden, szerdán nem történt semmi, leszámítva a késő délutáni órákat, amikor sok volt a bevétel, de a hét végére megnövekedett a forgalom, végül 601-en zártak, a kiadás pedig 558 volt, ami jó, mert innentől kezdve 600-on stabilizálódik majd a forgalom. De Marewan azt is látja, hogy az alkalmazottai súrolószerre és drága árukra adtak vissza pénzt, a múlt hónapban egyszer nyolc csomag kék szőlő árát kellett viszszafizetni, darabját majdnem ötven koronáért, és több légfrissítőt is visszacseréltek. Emily is adott már vissza pénzt a vevőknek, persze nem csak ő, Emily kedves, mert állapotos. Kimegy a boltba Emilyhez, aki éppen zár, és megmondja, hogy ez csalás, és mostantól minden romlott zöldségért járó pénzvisszatérítést neki kell engedélyeznie, még a száz korona alattiakat is. Emily azt feleli, hogy biztos megint egy dühös vásárló volt,

aki a segélyhivatalba tartott. Ő pedig nem tudta, mitévő legyen, mert egyedül volt bent, a pénztáros, Jørgen épp szünetet tartott. Mindig hívjatok fel, mondja Marewan. A narkósok szoktak azzal trükközni, hogy levesznek valamit a polcról, és odaviszik a kasszához, hogy visszakérjék az árát. Ezért mindig el kell kérni a számlát, és nagggyon megvizsgálni, magyarázza Marewan. A többi a szokásos, zárás előtt fél órával Emily beveszi a kenyereket, a többi megmaradt pékárut leadja a hulladékgyűjtőbe, aztán megkéri a pénztárost, hogy hozzon ki a raktárból árukat, például fogkeféket stb., összecsomagolja az újságokat, feltölti a dohányárus polcokat.

Marewan kiteszi a faliújságra az e heti különmunka-szuperkihívást. Segíteni kell neki összeszerelni egy árupolcot.

Marewan ezután beszáll a kocsiba, dugóban araszol végig a Trondheimsveienen, vagy az E6-oson Lørenskog felé, vagy más irányba, mire hazaér a lakótelepre, talán Ellingsrudbe, ahol várja a felesége, a vacsora, a fürdés, az ágy és a lámpaoltás.

Emily késő este küld neki üzenetet, miután véget ér a műszakja, már elmúlt éjjel egy óra, amikor azt írja, hogy NEM TUDOK

ELMENNI A BULIBA, Marewan azonnal válaszol: DE HISZEN EZ A TE BÚCSÚBULID, Emily erre azt feleli: EGY CSALÁDI ÜNNEPSÉGRE KELL MENNEM, ÉREZZÉTEK JÓL MAGATOKAT.

Azt hinnénk Emilyről, hogy erős, határozott nő, pedig nem így van, Emily harmatgyenge, a terhesség miatt (nemsokára táppénzre megy) gyenge a teste, cingár a lába, lóg a feje. A lénye is gyenge, puhány, most aztán tényleg az, Marewan ezért odakészített neki egy széket az üzletben.

Szinte egész nap a széken ül a sajgó medencéje miatt. Álmodozva üldögél, de vajon mire gondol, mire gondol… nem tudni, nyilván semmire, egészen addig, amíg egy vevő meg nem áll az orra előtt, és meg nem kérdezi tőle, hogy tartanak-e piskótatortát, Em visszakérdez, hogy a fagyasztottat, de a vevő nem tudja, a feleségétől kapta a listát. Együtt mennek a mélyhűtőhöz, Emily elöl, a vevő mögötte, Emily a mélyhűtőládába hajol, hogy megnézze, van-e, de a hasa a láda szélébe ütközik, és nem talál piskótatortát. Azt hiszem, nincs, mondja. Emlékezetesebb vevőből jut mára egy másik is, aki megkérdezi, miért olyan szomorú mindig, vagyis rosszkedvű (a vevő nem tudja, mi a különbség a rosszkedvű és a szomorú között), olyan, mintha nem örülne a vevőknek, még a törzsvendégeknek sem, akik nap mint nap ott vásárolnak, illene többet mosolyognia.

Néhány nappal ezelőtt Emily elaludt a szünetben, az asztalra hajolva, fejét a karjára hajtva, vagy csak úgy, arcát az asztallapra nyomva, Marewan körülbelül negyven perc elteltével jött érte. Megrázta a karját, és szólt, hogy vége a szünetnek.

Sokkal nagyobb a csend, mint szokott, csak a víz folyik, a csend rossz, mert akkor muszáj összefüggően gondolkodnia, sorra követik egymást a gondolatok a fejében, és sosem múlnak el. Beszappanozza magát a hóna alatt, a melle alatt meg a lába között és a nyakán, leöblíti a habot, és elzárja a vizet. Most csuromvizes, hideg van a fürdőben, kicsorog a víz a zuhanykabinból a padlóra, belelép egy tócsába, és hirtelen eszébe jut egy szomorú gondolat, hogy gyereke fog születni, aki olyan lakásban fog felnőni, ahol ereszt a zuhanykabin, és barnítókrém van az ajtófélfára kenve, jaj ne.

Hogy gyengének érzi-e magát? Eleinte sokat sírt, annyit sírt, hogy már nem is tudta, miért sír, és az egész halvány gondolattá foszlott. De hogy Pablo olyan lenne, mint egy szúnyogcsípés utáni sebhely, amit újra meg újra elvakarhat?

Vajon a belső világa sokkal nagyobb, mint a külső?

Igen, Pablo arcára gondol, rajta az anyajegyre, és a bőre sárga színére.

Éjszakánként arcokról, testekről és emberi közelségről álmodik, ha elég hosszan fekszik csukott szemmel, képes elképzelni, hogy Pablo ott van mellette. Em tényleg érzi, hogy Pablo ott van.

Azelőtt Pablo megérintette a hasát, a lapos hasát, és simogatta a köldöke körül. Odabent lakik egy kis Pablo, mondta, mert egészen biztos volt benne, hogy fiú.

Most viszont azt tanácsolná az ember Emnek, hogy lépjen tovább, mert Pablo nem jön vissza hozzá, de hogy lehet szakítani olyasvalakivel, akivel még beszélni sem lehet. Lehetetlen. Küldjön neki levelet? Vagy üzenetet?

Vannak dolgok, amikről Emily nem tud Pablóval kapcsolatban, vannak dolgok, amik nem rá tartoznak, ezekbe nem megy bele jobban.

Pablo telefonál, és azt mondja, hogy senki, sem Em, sem Em anyja, sem Pablo családja, senki ne beszéljen a rendőrséggel, senki se tegyen vallomást a rendőrségen. A zsaruk eljátszszák, hogy melletted állnak, hogy szóra bírjanak, magyarázza Pablo. De tulajdonképpen mit csináltál, kérdezi Em. Semmit,

Pablo valósággal ordít a vonal másik végén. Úgyhogy amikor

Em először találkozik a rendőrnővel, ügyvédet kér, pedig fotelben ülnek, a köztük lévő alacsony asztalkán még művirág is díszeleg. A rendőrnő mosolyog magában, mert Em ezt úgy mondja, ahogy a filmekben látta. Ez egy teljesen kötetlen beszélgetés, maga meg ügyvédet kér, mondja a rendőrnő, hát ez egy kicsit meglepő, de akkor mondja már el, mit tud.

Fordította Domsa Zsófia

Tone Hødnebø Jótállás az igazságért

Fordította A. Dobos Éva

Norvég női versek

Tone Hødnebø Norvégia egyik legjelentősebb kortárs költője.

A Jótállás az igazságért versei az emlékezés és az újrakezdés kérdéseit vizsgálják. Egy érzelmi megrázkódtatás után hogyan lehet megkülönböztetni, mi az, amire emlékezni kell, és mi az, amit el kell felejteni? Az ókortól az újkorig miért felejtjük el a tudós nőket? A Jótállás az igazságért versei örvényként vonzzák magukhoz az olvasót, és mutatják meg a szabadulás lehetőségét. Hødnebø versei határvonalként húzódnak aközött, amit közvetlenül tapasztalunk, és aközött, amit megpróbálunk elmagyarázni valaki másnak. Megmutatják, hogy mindaz, amiről azt gondoltuk, elveszett, az emlékezet mélyén megtalálható.

TONE HØDNEBØ (1962) norvég költő, műfordító, szerkesztő.

Emily Dickinson és Anne Carson norvég fordítója, költészetét számos irodalmi díjjal ismerték el.

A. DOBOS ÉVA (1955) műfordító. Kortárs norvég irodalmat fordít magyarra, többek között Jon Fosse és Karl Ove Knausgård prózai műveit. Oslóban él. A Magyar Műfordítók Egyesületének tagja.

AXIÓMA

Tone Hødnebø Jótállás az igazságért

Részletek

Nem vagyok megalkuvó, és zavarba hozlak. A női kvóta miatt hívtak szónoknak, te vagy az, akit szeretek?

Behatárolt időben élünk egy körülhatárolt helyen, és hol összhangban vagyunk, hol ütközünk, de érdekes ez? hiszen a romantikus természetkép és az anyagi párhuzamosan létezik.

Eukleidész 5. axiómájából, amelyet párhuzamossági posztulátumnak is neveznek, az következik, hogy egy bizonyos mondat igaz lehet az egyik elmélet szerint, és hamis egy másik szerint.

LISTA:

THEANÓ , Püthagorasz követője, az aranymetszés és az irracionális számok.

DAMO , Püthagorasz követője, Püthagorasz írásos hagyatékát kezelte.

HÜPATIA , 350–415, matematikus és filozófus, Apollóniosz és Diophantosz geometriai munkáihoz írt jegyzetet.

SOPHIE GERMAIN, 1776–1831, segített megfejteni Fermat tételét.

MARIA GAETANA AGNESI , 1718–1799, két tankönyvet írt a matematikai analízisről.

EMILIE DE BRETEUIL , 1706–1749, jegyzeteket írt Newton elméletéhez.

MARY SOMMERVILLE , 1780–1872, egyebek mellett felfedezte a Neptun bolygót.

ADA LOVELACE , 1815–1852, Babbage analitikus gépéhez megírta a Notes című jegyzetet, kifejlesztette a legelső programozónyelvet.

EMMY AMALIE NOETHER , 1882–1935, matematikai elméleteket dolgozott ki, egyebek között a Noether-tételt.

ROSALIND FRANKLIN , 1920–1958, részt vett a DNS szerkezetének felfedezésében 1953-ban. stb.

HÜPATIA

Hüpatia a matematikus Theón lánya volt, aki Eukleidészhez* írt jegyzetet.

Hüpatia az alexandriai múzeum és könyvtár vezetője volt.

Hüpatia nem akart megkeresztelkedni, és bestiális módon meggyilkolták.

Hüpatia a tudományt ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a politikát.

Hüpatia sok mindent lejegyzett a már feledésbe merült tanokról.

Hüpatia számításokat végzett, és kételkedett a saját létezésében.

Hüpatia testét éles cserépdarabokkal, úgynevezett osztrakonnal** szétszaggatták.

Hüpatia munkái az Apollóniosznak és Diophantosznak írt jegyzeteken kívül megsemmisültek.

Hüpatia nem jósolta meg a saját jövőjét.

* Theón jegyzetei Eukleidész Elemek című művéhez nem mindig voltak helyesek.

** Az osztrakon olcsó, könnyen hozzáférhető anyag volt, az ókori Egyiptomban erre rajzoltak vagy írtak üzeneteket, jegyzeteket.

INVERZIÓK:

1. Hinni annyit jelent, mint bízni valamilyen rendben.

2. A villám felfelé is csap.

3. A legjobb tükrök a tükörre eső fény 99,999%-át verik vissza.

4. Megnövesztettem a hajam, és láthatatlanná váltam.

5. A harcoló kutyák olyan döntéseket hoznak, amikre betanították őket.

6. Sötét, misztikus árnyék lepi el a kertet és a madarak visszhangja.

7. Apám bronzból készült lábvértet örökölt, amely Nagy Sándortól származik.

8. A színeket szubjektív és objektív módon éljük meg.

9. Lazarusz felbontott egyiptomi múmiára hasonlított.

10. A diákoknak létfontosságú, hogy megmentsük őket önmaguktól.

11. Kaptam egy világító követ, valamikor egy befolyásos emberé volt.

12. A legrégebbi tükrök fényesre csiszolt bronzlemezekből készültek.

13. Amit látsz és tapasztalsz, azt szereted és elveszíted.

14. A világ gabonában mért súlya egyenlő a világ aranyban mért súlyával.

15. Egy magában álló ige csak egy álmot fejez ki.

16. Egy játék legfontosabb szabálya tudni, hogy benne vagy.

17. A láthatatlan hatalma beleolvad a mindennapi életbe.

18. A görögdinnye állagáról álmodtam.

19. Hogyan válik minden előnyös tulajdonság hirtelen hibává.

20. A sötét hold bevilágítja a sötét tájat.

21. Majdnem minden növény jobban fejlődik, ha foszforral tápláljuk.

22. A pénz értéke pontosan annyi, amennyit gondolok.

23. Gondold végig, hogy ember vagy-e vagy gép.

24. Hogy megtudjak valamit, teret kell adni a kétségeimnek.

KÉRDÉS PÜTHIÁHOZ

Többé nem mentem vissza a múzeumba, hogy egy utolsó pillantást vessek a fiatal nő márványfejére, aki hagyta, hogy szakálla nőjön gyász miatt.

Föl-alá szaladgáltam, hogy nőjön a hajam. Éreztem, hogy nem akartak és nem szerettek, és hagytam, hogy szakállam nőjön.

Nem az vagyok, akihez visszatértem, nem lettem bölcsebb.

Kitárulkozom, hogy teljen az idő, de nem az vagyok, aki voltam,

mielőtt továbbmondanám.

A szívem / hajlíthatatlan / átjárhatatlan / porózus /, miért engem ér utol a történelem?

NOETHER TÉTELE

Emmy Noether a megmaradási törvénnyel foglalkozott, és feltett egy kérdést: Ha egy rendszer szimmetriával rendelkezik, akkor mi a megmaradás törvénye, például mitől ismétlődik a minta egy fehér lepkeszárnyon, vagy mitől rothad az alma.

Noether 1933-ban hagyta el Németországot, de nem felejtette el, kicsoda, vagy hogy hova került. Absztrakciókat kutatott, miközben az élete konkrétum volt, és a hatalom ellen szólt.

Az öccsét 1934-ben látta utoljára, mikor Németországba látogatott, és élt a lehetőséggel, gyorsan és hangosan beszélt egy lehallgatott autóban: Ideálról, Vezérről, Csoportról és Alcsoportról, matematikai és politikai jelentéssel bíró főnevek, csoda, hogy nem vitték el őket.

Halála előtt, 1935-ben megtalálta a megfejtést, és leírta egy levélben, amely elveszett. Kutatása nagy része eltűnt mások munkájában, végül elneveztek róla egy krátert a Holdon.

Claudia Durastanti Ismerős idegenek

Fordította Todero Anna

Egy olasz család félreértései

Claudia Durastanti önéletrajzi elemeket is tartalmazó könyve egy nem mindennapi család életébe enged bepillantást, ahol a szülők még abban sem tudnak megegyezni, hogyan ismerkedtek meg egymással. Claudia két siket ember gyermekeként nő fel az olaszországi Basilicata régió egyik falujában és New Yorkban. Szülei soha nem tanították meg a jelnyelvre, így a családi kommunikációban gyakoriak a félreértések. A minden szempontból kívülálló lány szabadságra vágyik, a punkhoz és a könyvekhez menekül, amelyek megmutatják neki, hogyan teremtse meg a saját családi mitológiáját. Az Ismerős idegenek kulturális utalásokkal teleszórt, egyedi hangú felnövéstörténet emigrációról, megértésről, otthonos vagy éppen nyugtalanító csendekről valahol a regény és a memoár határán.

CLAUDIA DURASTANTI (1984) olasz író, műfordító. Ismerős idegenek című könyve több mint húsz nyelven megjelent.

TODERO ANNA műfordító, többek között Kazuo Ishiguro, Viola Ardone és Donatella di Pietrantonio műveinek fordítója.

Claudia Durastanti Ismerős idegenek

Részlet

CSALÁD MITOLÓGIA

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy apám le akarta vetni magát a trasteverei Sixtus hídról. Jó hely volt az az ugrásra: noha apám kitűnően tudott úszni, a becsapódás ereje megbénította volna, a Tevere pedig akkoriban mérgező volt és zöld.

Anyám leszegett fejjel, görnyedten járt, mintha mindig esne az eső, különösen, ha egyedül volt, de aznap megállt a hídon, és meglátta a fiút, aki épp átmászott a kőkorláton. Odament hozzá, elkapta a vállát és visszarántotta, talán rövid dulakodásra is sor került. Rávette, hogy nyugodjon meg és lélegezzen mélyeket, aztán sétálgattak a városban, berúgtak, és végül egy szállodában kötöttek ki, ahol durva és ammóniaszagú volt az ágynemű. Anyám pirkadat előtt felöltözött, és távozott. Vissza kellett mennie a kollégiumba, és apámat túl nyughatatlannak találta; még csak a vállát sem rázta meg búcsúzásképpen.

Másnap, amikor anyám a barátnőivel kilépett az iskola kapuján, ott találta apámat, karba font kézzel, egy olyan autónak támaszkodva, amely nem az övé, és abban a pillanatban megértette, hogy neki vége. Mindig is irigyeltem azt a misztikus, gyászos

arckifejezést, amellyel elmesélte a történetet, mindig féltékeny voltam erre az apokalipszisre.

Aznap az iskola előtt apám szűk farmert viselt, feltűrt ujjú, világoskék inget, és piros Marlborót szívott; két csomaggal füstölt el naponta.

Elment anyámért a Nomentanán lévő állami iskola elé, és ebben a pillanatban elkezdődött a közös életük.

– Hogyan talált meg? – kérdezte anyám. Kislánykoromban úgy mesélte ezt a történetet, hogy apámat valami különös varázslóvá változtatta, aki térben és időben bárhol képes ránk találni, én pedig szó nélkül átöleltem, és közben arra gondoltam, milyen érzés lehet, ha ennyire akarja az embert egy férfi.

Azután felnőttem, és kezdtem felhívni a figyelmét a legnyilvánvalóbb tényre.

– Egyetlen iskola volt Rómában az olyanoknak, mint te, nem lehetett olyan nehéz.

Anyám bólintott, aztán a fejét rázta: apám azért találta meg, mert meg kellett találnia. Noha már véget ért a házasságuk, soha nem bánta meg, hogy lerángatta arról a hídról: apám siket volt, ő is, és tudta, hogy a kapcsolatukban lesz valami, ami bensőségesebb és mélyebb a szerelemnél.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy anyámat megtámadták a Trastevere pályaudvar előtt, és apám megpróbálta megmenteni.

Apám csak megállt cigarettát venni, és épp visszaült volna a kocsiba, amikor felfigyelt néhány gyanús alak koordinálatlan, nyers mozdulataira; egy lányt rugdostak, le akarták tépni a válláról a táskáját. Miután úgy rájuk ijesztett, hogy elszaladtak, ott maradt, felsegítette anyámat, és rábeszélte, hogy menjen el

hozzá megmosakodni. Akkoriban még a szüleinél lakott, akik árvának vélték a kreol bőrű, zuhanytól vizes hajú fiatal lányt. Húszéves korában anyámnak széles, torz mosolya volt, cigarettától sárgállottak a fogai, fekete, egyenes szálú, vállig érő haját pedig olyan frizurában hordta, ami mindenkinek rosszul áll; néha teknőcmintás csattal fogta össze. Kollégiumban lakott, de sokszor az utcán aludt, és csak akkor tanult, ha kedve tartotta. Alkalmi munkákkal egészítette ki azt a pénzt, amit a szülei Amerikából küldtek neki, és mindenhonnan elkésett.

Attól kezdve együtt jártak: ugyanazt a hörgésekből és túl hangosan kiejtett szavakból álló nyelvet beszélték, így próbálták magukra vonni az emberek figyelmét az utcán. Meglökték a járókelőket anélkül, hogy visszafordultak és elnézést kértek volna, áradt belőlük a különbözőség: apámnak világos gesztenyebarna haja volt, húsos szája és nemes vonásai, anyám épp csak a válláig ért, és mintha egy őserdei gerillaosztagból jött volna.

Sok éve apámnak megvolt az a képessége, hogy egyszer csak előbukkant a semmiből: amikor anyám elutazott a családjához Amerikába, vagy eltűnt pár napra, vagy jóval később, amikor már elváltak, apám gyakran pont a megfelelő pillanatban jelent meg az indulási oldalon vagy egy üvegajtó mögött, lépett ki hirtelen egy liftből, csapta be egy kocsi ajtaját, hogy anyám a hirtelen mozdulat láttán felkapja a fejét.

Anyám ráismert lezser tartásáról, a cigarettája izzásáról; apám úgy talált rá, ahogy a súlyosan megsebesült vadász talál rá az állatokra, amikor már nem számíthat az érzékeire, és csak a dühödt ösztönre bízza magát. Apám és anyám 1990-ben váltak el. Azóta csak párszor találkoztak, de mindketten úgy kezdik a történetet, hogy azt állítják, megmentették a másik életét.

Anyám 1956 végén született egy tanyán az Agri folyó partján, Basilicatában. Az anyai nagyszüleim télire általában beköltöztek a faluba abból a félig romos tanyaházból, de akkor hirtelen jött a havazás, és anyám így egy istállóban jött a világra, macskák és sovány tehenek között. A szülei a földeken dolgoztak, úgyhogy sok időt töltött a két nagymamájával. Az egyikük ugyanúgy accidental American volt, mint én: Ohióban született, ahol az apja éppen átutazóban volt – semmit sem tudunk erről a nomádról vagy zsoldos katonáról, csak azt, hogy ő indította el a meggondolatlan kivándorlások sorát –, aztán Basilicatába költözött az anyjával, és olyan visszavándorló lett belőle, aki elhagyta a jövőt, hogy visszailleszkedjen a múltba. (Hatévesen én is így jártam, amikor Brooklynból egy lucaniai faluba kerültem, ahol több volt a jószág, mint az ember.) A faluban titokzatos figurának tartották: bár soha nem beszélt angolul, mindig ismeretlen eredetű holmik kerültek a házba, soha el nem rongyolódó farmerszövetek, gyertyák, amik órákig égtek, és nem olvadtak el. A másik nagymama csendes volt és sebezhető, világát az égen megjelenő, hamuszürke tünemények és a homlokra szorított ezüstkanállal végzett ördögűzések határozták meg. Mezítláb járt a körmenetekre, és meg volt győződve róla, hogy párbeszédet folytat a Szűzanyával.

Amikor kicsi voltam, és anyám elvitt sétálni a folyópartra, ahol született, nehezen tudtam összekapcsolni a folyót a legendában szereplő zavaros vízzel, amelybe négyévesen belemártották, hogy lemenjen az agyhártyagyulladás okozta láza. Mihelyt észrevették, hogy belázasodott, szaladtak vele a folyóhoz, de az orvosok meg a szomszédok szerint ez a hirtelen ötletből született gyógymód nem ért semmit. A fertőzés vakká, őrültté, süketté tehette, vagy akár meg is ölhette, és az asszonyok, akik

vigyáztak rá, és ott imádkoztak a kiságy mellett, amelyben kikötözve, kábultan feküdt, a süketségre szavaztak. Nehéz lesz, de legalább látja a világot, és valahogyan majd megérteti magát. Vincenzo nagyapám alacsony volt, sötét hajú, és nagy szoknyavadász. Amikor a hatvanas években Maria nagymamával kivándoroltak Amerikába, nem azért mentek el, mert szegények voltak – bár azok voltak –, vagy mert jobb munkát szerettek volna, hanem azért, mert a nagypapa túl gálánsan viselkedett a falubeli nőkkel, és a nagymama ezt nem tűrhette. Vincenzo harmonikán játszott a lagzikban meg más ünnepségeken, sötét nadrágban és könyékig feltűrt ujjú ingben járt, és brillantinnal hátrasimított hajában egyetlen ősz szál sem akadt. Nem szerelmi házasság volt az övék, úgy boronálták össze őket: első unokatestvérek voltak, és a falusiak pletykáiból meg a sutyorgásából néha azt lehetett kihallani, hogy a rossz vérkeveredés miatt lettek a nagybátyáim olyan alacsonyak, az anyám meg siket. A nagyszüleim megszegték a távolságtartás törvényét, és ezért meg is kapták a büntetésüket. Csakhogy anyám egy fertőző betegség következtében vesztette el a hallását, a nagybátyáim pedig épp annyira voltak alacsonyak, mint akkoriban számos dél-olaszországi fiú. Az arisztokraták és a vámpírok azért házasodtak egymás között, hogy megőrizzék a fajt, a hanyagabb antropológusok szerint viszont némelyik afrikai törzs azért teszi ezt, hogy elkerüljék az átkokat, noha valójában pontosan meghatározott szabályokkal akadályozzák meg, hogy a szerelmesek túlságosan hasonlítsanak egymáshoz; néha még az is tilos, hogy egy lány olyan fiúval jegyezze el magát, akinek ugyanaz a totemállata, és ki tudja, talán az én családomban is pont ezért végződtek rosszul a szerelmek, az összeegyeztethetetlen kísértetek és totemek találkozása miatt.

A nagyanyám parasztregénybe illő feleség volt, szelíd és gyakorlatias, a férje viszont robbanékony és álmodozó. A nagy-

mamának világos bőre volt, és széles, vékony szája. Kamasz lányként egy másik fiút szeretett, aki éppolyan félénk volt, mint ő, de minden lány a nagyapámat akarta: nem volt választása. Egy kis faluban az ember nem mondhat le arról, hogy irigyeljék. Ha valaki csúnyán szólt hozzá, a fejét rázta, vagy befogta a száját a szerencsétlennek; ritkán gurult dühbe. Nem tudta, hogyan védje meg a lányát, amikor úgy emlegették: „a néma”, vagy azt mondták, hogy Isten kegyesebben is bánhatott volna szegénykével.

Anyám igazából jól meg tudta védeni magát, és nem volt elnéző azokkal, akik nem értették a beszédét: négyévesen ráborította a forró vizes üstöt egy szomszédasszonyra, aki épp róla pletykált, látta a gesztusain meg a szánakozó pillantásain. Aztán az ablakban állva nevetett rajta, a család pedig leplezett helyesléssel figyelte.

Csak a testvéreivel jött ki, meg a nagymamákkal, akik szinte zárt szájjal beszélték a helyi dialektust; képtelenség volt az ajkukról olvasni, de ösztönösen mutogattak, és mindig megérintették, úgy, ahogy ő is mindig megérintett engem. A testvérei igazából nem hitték el, hogy nem hall, és amikor bújócskázás közben hangosan számoltak, őt pedig magára hagyták a falu utcácskái között, nem azért tették, hogy kizárják a játékból, hanem mert bíztak a tájékozódási képességében. Az ő szemükben anyám nem áldozat volt, és különlegesnek sem tartották soha. Nagyon különbözően alakult az életük, és a nagybátyáim hatvan, Amerikában töltött év után szinte elfelejtettek olaszul, de a szétrobbant családokban szokásos, vicces, aszinkron beszélgetéseik során még ma is úgy beszélnek hozzá, mintha hallaná őket.

Kicsi korában eleven volt és ellenséges, és a szülei, hogy megfegyelmezzék, Potenzába küldték az apácákhoz, egy bentlakásos iskolába. A tanárok fel-felvillanó mosolyáról ismerték; ha

nem egyenruhában volt, akkor csíkos pólót viselt, és ritkán látták babával a kezében.

Az intézetben kínzással tanították meg, hogyan fejezze ki magát. Nálunk soha nem voltak nagy konyhakések, mert az iskolai évekre emlékeztették, amikor az egykori Canossai Szent Magdolna Intézet apácái kést tettek a nyelvére, és ráparancsoltak, hogy ordítson, így akarták megértetni vele, hogyan csiholhat hangokat a hangszálaiból, vagy a villanyvezetéket kellett megfognia, és biztatták, hogy kiabáljon még hangosabban. Így tanulta meg anyám, hogyan szól a hangja.

Jobban tudott beszélni, mint a többi kislány, mert az agyhártyagyulladás után még maradt valami a hallásából, aztán idővel örökre eltűnt. Eleinte nem a csend keszonkamrájában élt, a fülcsigája sérült meg, így a hangok jöttek-mentek, és a világ a kavargó jelenlétek és a váratlan felüvöltések helye volt. Néha megpróbálja leírni nekem, milyen rémület tölti el a siketsége és az örökös fejfájása miatt: mintha állandóan ott állna mögötte valaki, aki időnként ráijeszt. Kicsi koromban az öcsémmel tényleg ezt játszottuk, váratlanul felbukkantunk a szobában, felmásztunk a hátára, hogy érezze az érintés áramütését, azt reméltük, megnevettetjük, de ő hosszú hallgatással reagált a támadásainkra, mi pedig ilyenkor megbántuk a kegyetlenségünket, de nem annyira, hogy felhagyjunk ezzel a szokásunkkal. A váratlan rajtaütés lehetősége helyrehozhatatlanul átformálta a testét; meggörbült a háta, és képtelen lett igazán az emberek szemébe nézni. Az intézetben anyám megtanulta a jelnyelvet. Ezt használta a tanító apácákkal, a siket barátnőivel, később apámmal is, bár ő utált jelelni, de az ép hallásúakkal sosem. Soha nem kérte a szüleitől vagy a három testvérétől, hogy tanulják meg, nem kérte a gyerekeitől sem. Én, aki sokáig féltem hangosan beszélni, könynyen meg tudom érteni, miért nem akarta másokra erőltetni az ő privát nyelvét: a jelnyelv színpadias és feltűnő, állandóan

a figyelem középpontjába helyezi az embert. Azonnal fogyatékossá teszi. Ha nem jelelsz, azt hiszik rólad, hogy csak egy szótlan, kissé szórakozott lány vagy. Azzal, hogy a látását és az idegeit a végletekig erőltetve próbálta mások szájáról leolvasni, mit mondanak, azzal, hogy szabálytalan hangsúlyokkal beszélt a maga erős, magas hangján, csupán a nyelvet rosszul beszélő bevándorlónak, idegennek tűnt. Néha, amikor felszállt a buszra, és a sofőr azt kérdezte tőle, nem perui vagy román-e véletlenül, minden további magyarázat nélkül bólintott, szinte hízelgőnek találta a feltételezést.

A hallásán kívül anyám sok mást is elvesztett: az intézetben az egyik barátnőjét, aki vízbe fulladt.

A kislányok nyári táborba mentek az apácákkal, smaragdzöld fürdőruha volt rajtuk és vászonsapka, a zsinórja az álluk alatt masnira kötve. Egyikük túl messzire beúszott, nem bírt sikítani, így csak pörgött körbe-körbe, és elnyelte a tenger.

Nagy trauma volt ez az intézet összes növendékének, és attól kezdve egyre rémesebbek lettek a lehetséges halálukról szóló horrorsztorik: a kislányok elalvás előtt olyan mesékkel szórakoztatták egymást, amik a tizenkilencedik századi rémregényeket idézték, azokat, amelyekben az illusztrációk halott menyasszonyokat ábrázoltak, meg terhes nőket, akik a koporsóban szültek meg – egy letűnt kor igaz történetei voltak ezek –, de a szereplőket lecserélték egy siket nőre, aki nem tud kommunikálni, és amikor egy pillanatra leáll a szíve, tévedésből eltemetik, majd a koporsó felnyitásakor fába vájt körmökkel találnak rá, ahogy Verga novellájának hőse, a Vörös Mákvirág vájta körmeit a vöröshomokbánya falába. A barátnő halála – amelynek összes kegyetlen részletét megismertem – az oka annak, hogy anyám a mai napig fél egyedül beszállni a liftbe, én pedig félek az úszástól. Anyám mindig hazament San Martinóba a nyári szünetben, egészen addig, amíg a szülei el nem költöztek Amerikába. Őt

otthon hagyták, meg a bátyját is, aki szintén bentlakásos iskolába járt. A nagyszüleim bevándorlók lettek, egy új nyelvet kellett meghódítaniuk, méghozzá úgy, hogy az anyanyelvüket is rosszul beszélték. Anyám jó intézetben tanult, minden okuk megvolt rá, hogy Olaszországban hagyják. A mindennapos lázadások ellenére megszerette az apácákat, és jól teljesített az iskolában. A nagymamám igazából megpróbálta magával vinni a lányát, de egy fogadóórán a tanárok megkérdezték tőle: „Tényleg azt akarja, hogy ne tudjon beszélni, és magányosnak érezze magát egy idegen környezetben? Nem mehetne maguk után később?”, ő pedig nem tudta, mit feleljen, épp eléggé aggasztotta a saját utazása.

Anyám tizenkét éves volt, amikor elmentek, indulás előtt kapott tőlük egy fehér ruhát és egy pár lakkcipőt, ami már nem illett egy ilyen korú lányhoz. A szülők távozása után anyám még zárkózottabb és erőszakosabb lett, de amikor azt kérdezem tőle, hogy úgy érezte-e magát, mint akit magára hagytak, azt állítja, hogy nem. A szülei még az elemi iskolát is csak üggyelbajjal tudták kijárni. Rendes, jó humorú emberek voltak, nem különösebben kifinomultak, de egy alapvető fontosságú dologra ráéreztek: nem fognak örökké élni, és nem tudják minden pillanatban megvédeni a lányukat. Anyámnak önállóvá kellett válnia, és így is lett. Apám élete másképp alakult.

Fordította Todero Anna

Martyna Bunda Ridegség

Fordította Mihályi Zsuzsa

Három nővér Lengyelországban

Martyna Bunda Észak-Lengyelországban játszódó regényében rövidebb anekdotikus fejezetek füzérén keresztül vezet minket a negyvenes évektől a hetvenes évek közepéig egy jellegzetes kelet-közép-európai történeten. Az anya, Rozela egy kasubföldi faluban él, gazdálkodik, és egyedül neveli három lányát. Ebben a világban a férfiak meghalnak, eltűnnek vagy börtönbe kerülnek, de ha megjelennek a ház körül, abban sincs sok köszönet. A lányok – Gerta, Truda és Ilda – különböző egyéniségek, az egyik szigorú és megbízható, a másik bohém, a harmadik konok. Ők nem maradnak a faluban, a közeli kisvárosba vagy Gdańskba települnek át, de a fontosabb események alkalmából mindig hazatérnek. A Ridegségben mintha kétféle időszámítás lenne egymás mellett: a külső történelmi idő, amely a náci megszállástól a szovjetek bejövetelén keresztül a lengyel pártállami diktatúra hétköznapjaiig állítja újabb és újabb próbatételek elé a regény hőseit; de ott van a térség és a falu saját belső ideje is, egy sokkal archaikusabb, sőt a természet körforgásához kapcsolódó időtapasztalat.

MARTYNA BUNDA 1975-ben született Gdańskban, író, újságíró.

MIHÁLYI ZSUZSA (1968) műfordító, klasszikus és kortárs lengyel művek fordítója.

Martyna Bunda Ridegség

Részlet

ROZELA

Egy augusztusi este kezdődött. Olyan forró volt a levegő, hogy szinte égette a tüdőt. A házban mindenki az estét várta, remélték, hogy kicsit hűvösebb lesz. De nem lett. Truda a hőségtől csatakosan ült a könyvei fölött, a sógora festménye mellett, ami már örökre az asztal alatt maradt. A szomszédos székre tette föl a lábát, mert bedagadt, míg Ilda és az anyjuk mellette szenvedett. Elkezdődött. Mintha Truda a padlóra pisilt volna. Vékonyan csordogált, mint a kancsóból öntött víz.

Truda sokáig próbált közömbös maradni. A közömbösségből tanácstalan csodálkozás lett. Miért most? Még nem tette le minden vizsgáját. És alkudozott volna magával tovább, ha nem érzi az első fájást a gerincében. Olvasni próbált, de már nem tudott. Felállt, kényelmetlen volt már ülni, a pocakja pedig táncolni kezdett közben. Kipúposodott és felduzzadt, hegyesre formálódott, aztán ellaposodott, mindig más alakot vett fel, mint minden has szüléskor. Rozelának kiabált Truda, hogy állítsa le, de ezt a folyamatot nem lehetett visszafordítani. Rozela közben dermedten állt. A has magától mozdult egyik oldalról a másikra. Legfőbb ideje, hogy beavatkozzon. A szülő has mindjárt felborítja a kicsi Trudát. Rozela furcsán bizonytalan hangon szólt a lányának, hogy feküdjön le. Ildát utasította,

hogy nyisson ki minden ajtót, az ablakokat pedig jól zárja be, és hozzon sok meleg vizet.

– Igen, szívem – mondta a lányának, mögé ült, és a keresztcsontját masszírozta. Trudát támasztva ráolvasott a sorsra: –Megszülöd a kislányodat, és minden rosszat elfelejtesz, ígérem. – Úgy beszélt, ahogy annak idején hozzá beszéltek a bábák. Elég, ha követi a történéseket, megérzi a nyugalmat és a szükségszerűséget, a saját gyengeségét és a kellő új erőt. Elkapta a ritmust a has, kezdett összeállni a szülés egész bonyolult mechanizmusa. És ekkor – furcsa módon – Rozela hirtelen elbizonytalanodott. Elvesztette a hitét. Truda lábai közé nézett, és minden összezavarodott a fejében. Nem mintha nem látta volna még Trudát abból az irányból. Életében nemegyszer gyógyította türelmesen a lányai férgeit, lehorzsolt fenekét, és ha szégyenlősködtek, fölényesen legyintett, és azt mondta: „szívem”, mintha ez mindent megmagyarázna. Nem ijedhetett meg a széttárt lábak látványától. Azért bizonytalanodott el, mert olyan kényes dolog volt, amit maga előtt látott. Megint ott voltak a ruszki katonák. Harag és rettegés zavarta össze a gondolatait, erő helyett düh töltötte el. Ezt a törékeny, a természet által mesterien megalkotott, rózsaszín, kicsiny lényt így összezúzni, így tönkretenni!

És bár igazán, igazán ott akart lenni a születésnél, és sok-sok hete minden éjjel pontról pontra, lépésről lépésre felidézte az emlékezetében, mit mondott a bába néni, most mégis csak ezt hozta felszínre az emlékezete: hatan vagy heten vagy talán hatmillióan hajolnak fölé, ő úgy fekszik, mint most Truda, ketten vagy hárman fogják le a lábát, úgy szétfeszítik, hogy majdnem eltörik a medencecsontját. Vasaló, verés, rettegés.

Lélegezni – gondolta. Lélegezni! Elszámolni tízig, minden belégzést, minden kilégzést egyenként. Lélegezni, elkapni a világ ritmusát – és nem gondolni többé arra. Haladt a szülés.

Meg kellett fékezni azt a hatalmas, mindenható hasat, hogy megszülessen a baba, és megóvja Trudát.

Precíz mechanizmus volt. Rozela minden kézmozdulata, minden nesz, szárnysuhogás, kintről behallatszó csattanás megakaszthatta. Lélegezni. Nem gondolkodni, hanem lélegezni. Idegenként hallotta a saját hangját, most tárgyilagos volt és célratörő, egymás után adta ki a parancsokat: Vizet! Papírt! Törülközőket! Libabőrös lett a félelemtől, amikor meghallotta Truda jajgatását: Állítsd le! Állítsd le! Lélegezni, lélegezni, hajtogatta magában, és arra vágyott, hogy Truda összezárja a térdét. Hogy egyszer s mindenkorra becsukja azt a helyet, és felejtse el. De ezt már nem lehetett leállítani.

Küzdöttek. Rozela tette a dolgát, vezényelt a lányának, hogy nyomjon, vagy tartsa vissza, felváltva, amikor azt látta, hogy a túlságosan erős nyomulástól megreped a gát. Truda is tette a dolgát, birkózott az elkerülhetetlennel, akkor nyomott, amikor nem kellett volna, és akkor tartotta vissza, amikor nem kellett volna, és tette a dolgát a könyörtelen has is. Veszítettek. Ragacsos vér szökött fel forró hullámban a szétrepedt szövetekből. Ezzel a vérrel csúszott ki a baba. Kisfiú.

Megint a saját hangját hallotta Rozela, nyugodt volt és tárgyilagos, hogy jön még a méhlepény, aztán következik a varrás. És amikor a Truda hasából patakzó vérrel együtt kicsúszott az a nagy, hártyás, eres fa, Rozela megnézte a fény felé tartva, és megállapította, hogy nem hiányzik belőle egyetlen darab sem. Mintha csak a méhlepényre vártak volna ma, nem a babára. Amikor utána beledöfte a tűt a lánya megkínzott, tehetetlen, kimerült testébe, hogy összevarrja a szétrepedt gátat, Trudának nem maradt ereje jajgatni. Tompán bámulta a mennyezetet.

A baba nem sokkal volt nagyobb, mint egy tyúk teste. Ugyanolyan tömött, erős, mint egy kopasztott csirke. Összeszorította apró öklét, kinyújtotta és összehúzta izmos, erős kis combjait, mintha csodálkozna, hogy működnek. Rögtön le is pisilte Ildát a combjai közül, lespriccelve az asztalt, a padlót és a kezét is. Aprócska.

Rozela neki adta át a babát, rá sem nézett. Ilda próbálta a nővére mellé fektetni, hogy a kicsi hozzáférjen a melléhez, de Truda nem akarta odavenni a fiát. Ilda maradt hát ezzel a vértől és a furcsa, sárga máztól maszatos kicsi emberrel, aki a karjaiban nyújtózkodott. Ilda erősen tartotta, attól tartva, nehogy túl erősen markolja, csak nézte csodálkozva és meghatottan.

Ne legyen már ilyen szutykos és maszatos ez az apróság. Megtörölgette a még meleg vízbe áztatott flaneldarabbal. – Mama –mondta –, nézd, milyen erős. Nézd, Truda – biztatta a nővérét –, milyen szép fiút szültél. De csak azt látta, hogy az anyjuk hatalmas büszkeséggel és csodálattal, a fény felé tartva nézegeti a méhlepényt, kimerült nővére pedig nem akar mást, csak aludni, és nem érezni semmit. És hát így maradtak. A vér- és süteményillatú baba és ő.

Éhes volt a kicsi. Nyugtalanul fészkelődni kezdett. Mit adhatott volna neki? Megint odafektette Truda mellére, de a nővére csak elfordult. Az anyját kérdezte – de nem kapott választ. A kisfiú sírva fakadt. Összeszorította az öklét, fölemelte a fejét, megfeszítette magát. Keresgélt.

Ilda odanyújtotta neki az ujját. A baba erősen beleszívott, végre megnyugodva, de egy pillanat múlva rádöbbent, hogy életében először becsapták. Na jó, legyen akkor mell. A fiúcska olyan erővel, olyan mohón szívott bele, hogy kiserkent Ilda vére. Teljes elragadtatással tapadt rá. Ildát a gerincéig átjárta a fájdalom,

de nem vette ki a mellbimbóját a baba erős, még fogatlan szájából.

Megint megpróbálta odaadni Trudának a fiát. Hiába. A nővére csak azt hajtogatta, hogy aludni akar, nincs teje. Ilda így a saját mellét adta a kicsinek a következő órákra, hiába a fájdalom és a fáradtság, a fájdalomtól elfelejtette, hol van és ki ő. A szobában, ahol megrekedt a forró levegő, és félhomály volt, mert be voltak húzva a függönyök az alvó Truda mellett, Ilda szent aszszonynak érezte magát. A csöppség pedig olyan megindító bizalommal nézett rá, hogy Ilda szinte elszégyellte magát. Próbált úgy nézni, ahogy a kicsi, de nem tudott olyan erőteljes pillantást produkálni. Amikor végül elaludt a baba, megérkezett Gerta. Ilda szinte megharagudott a nővérére, amiért felverte álmából a kisfiút.

Rozela megkérte a legidősebb lányát, hogy fogjon egy palackot, járja körül a tavat biciklivel, ő pedig pontosan felsorolta, melyik házaknál van kicsi gyerek. Amikor Gerta visszaért az ajándék tejjel, egy rongydarabból csináltak cumit a babának. Hogy szívta! Úgy ette, hogy végigfolyt az állán a szűzlányhegyi mamák tejkeveréke. Amikor teleette magát, kiköpte a rongyot, és megint mellet akart. Tudomást sem véve a nővére elítélő pillantásáról, aki nyilván úgy gondolta, hogy van abban valami természetellenes, hogy a gyerek egy másik nő melléből szopik, Ilda megint a saját nagy, meleg mellére vette Truda fiát. Míg véget nem ért a nap, egyszer sem tette le a karjáról a kicsit, késő este pedig, amikor attól félt, hogy elalszik, és elejti a babát, magával vitte. Együtt aludtak a vendégszoba ágyában. Nem volt mély Ilda álma. Állandóan fel-felébredt, hogy megnézze, lélegzik-e, él-e a baba.

Végül ennek is meg kellett történnie: másnap, miután Truda átaludta az éjszakát, egy kicsit magához tért, és már nem gyötörte úgy a fájdalom, elkérte a fiát. Kinyújtotta a kezét, Ilda

pedig vonakodva adta vissza neki a csöppséget. Ekkor felordított a baba. És minél szorosabban próbálta ölelni Truda, annál jobban sírt. Annyira, hogy Ildának meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. Annyira, hogy ettől a kapaszkodástól az asztal és rajta az üveg, amiben a maradék tej volt, megingott. Megcsörrent az üveg, szétfröccsent a tej. A baba üvöltött. – Tartsd te! –mondta Truda. És Ilda rögtön megérezte, hogy visszatér a harmónia a világba.

– Ez van. El kell rakni onnan az üveget – mondta Truda.

GERTA

Gertának nem tetszett, ami a szűzlányhegyi házban fogadta. Truda sápadtan feküdt, alig tudott magáról, fájdalmai voltak, és közönséges kék selyemcérnával volt összevarrva. Gerta úgy gondolta, orvos kell a húgának. Miután begyűjtötte a tejet, elszaladt a falu végére, ott lakott az egyetlen ember, akinek – Jan BMW-jén kívül – autója volt. Kínosan érezte magát, amikor a szomszédoknak magyarázkodott, mi van a sógorával, miért nincs itt. A baba jól van, de senki sem mehet be a házba. Nem akarta, hogy bárki meglássa, hogy a kisebbik húga veszi nagy mellére Truda gyerekét. Nem élne túl egy újabb szégyent. Végül elindultak: elöl a sofőr, Gerta hátulról nógatta, hogy lépjen a pedálra a Łapalicei-dombnál, mellette Truda a nővérére támaszkodva, nagy fájdalmak között, gyanúsan egykedvűen várva, mi lesz vele.

A nemrég nyílt, nagy és fehér kórházban Truda, akinek jártányi ereje sem volt, jó darabig üldögélt a folyosón egy közönséges széken. Végül jött egy orvos, és rögtön ráförmedt: „Babona! Sötétség!” Követelte, hogy most mindjárt hozzák be a gyereket is. Trudát átvitték egy nagy fémajtón, amely mögül nők sírása

és jajgatása hallatszott ki, olyan rettenetes jajgatás, hogy Gerta elbizonytalanodott, jó ötlet volt-e a kórház. Az orvos szigora viszont megijesztette, haza is vitette magát Truda fiáért. Taxival, hogy rögtön vissza tudjon menni a kórházba. Kiderült, hogy Ilda nem akarja visszaadni a babát. Ellenáll. Nem engedi. Tiszta téboly volt, talán még bűncselekmény is, de kitartott az álláspontja mellett. A taxis tehát egyedül ment vissza Kartuzyba, ráadásul ki sem fizették. Gerta a férjéhez küldte a pénzért. Ő pedig, teljesen tehetetlenül, magára maradva a szemmel láthatóan megzavarodott nők között, úgy döntött, megvárja, míg Jan hazaér.

Ezekben a napokban minden teljesen elvadult a szűzlányhegyi ház körül. Az udvaron vonított a két kutya, mert nem etette meg őket senki. Közöttük szaladgáltak a pávák, rikácsoltak, ahogy a torkukon kifért, túlharsogták a tyúkokat. Amelyiket ringatni kellett volna a kosárban, már fészket rakott szalmából az udvar kellős közepére, pont a kút mellé, és a fészekbe tojt tizenkét tojást, ezeket védte, mint mindig. Vagyis elzavarta a pávákat, valahányszor a közelébe mentek, meg a kutyákat is, még nagyobb lármával. Kiszáradt a kert. Az ösvény közepén ottfelejtett öntözőkannák hevertek, a hőségben már rég elpárolgott belőlük a víz. A borsó kiszáradt, a krumpli taplószáraz. Éppen érett a ringlószilva, potyogott a fáról, erjedésnek indult. Nehéz, fojtó bűz áradt a disznóólból. Gerta lemondóan nekiállt rendbe hozni ezt a szemétdombot. Fogott egy gereblyét, összehúzta a ringlószilvát. Ellátta a disznókat. A páváknak megjavította a röptetőt, a kutyáknak bevert egy újabb karót, hogy ne rángassák egymást a közös láncon. Szép rendet csinált, míg várta, hogy hazaérjen a sógora, és híreket kapjon a kórházból a húgáról. Így talált rá Edward: izzadtan, kibomlott hajjal, vöröslő arccal, csillogó bőrrel és könnyes szemmel, mert megijedt a dolgok hirtelen fordulatától, de furcsa módon boldog volt.

Szokás szerint egymás mögött mentek biciklivel. Sokáig várakoztak a kórházban, mire megtudták, hogy Truda biztonságban van, javul az állapota, az orvosok viszont azonnal látni akarják a gyereket. De mit tehetett Gerta? Már a saját udvarukon voltak, és Edward még be sem engedte a feleségét a lakásba, úgy jelentette be, hogy most nyulakat fognak tenyészteni. Vett is már öt egyedet, három bakot és két nőstényt, de kell szereznie még egy lány nyulat. A konyhában állt a magas ketrec, beszorítva az asztal és a fal közé. Amikor eljött a néma és hosszú éjszaka, meglepően hosszú, ahhoz képest, hogy augusztus volt, a nyulak a konyhában mocorogtak és tipródtak. Surrogás, kopogás és dobogás zajlott a kalitkában, Gerta pedig már úgy érezte, hogy szétverik az egész konyhát, míg ők ketten nyakig betakarózva feküdtek a közös pléd alatt. Együtt. Szomorúan.

TRUDA

Jan három nappal a szülés után ért haza. Megtalálta Trudát a kórházban. Hozott egy bundát, abban kísérte ki a feleségét a most már szolgálatkész és szívélyes doktorok asszisztálása mellett. Otthon Truda hallgatott, nem vett tudomást a férje kérdéseiről. Nem segített a rókabunda. Kicsikart Janból egy ígéretet, hogy nem lesz több gyerek. A baba hízott a húga tején, ami Ilda ámulatára és nagy örömére végül megindult a melléből, pedig nem szült gyereket. Most nem engedte ki a kezéből a kisfiút. Ők ketten foglalták el az út felőli tisztaszobát. Jan, miután lenyelte az első megdöbbenést és az első csalódottságot, hogy nem az ő felesége táplálja a fiukat, belátta, hogy nyilván így kell lennie. A nővérek egykori szobájában laktak, a tó felőli, sötétebb helyiségben, vagyis csak egy ajtó választotta el őket a fiuktól. A kicsi a Jan nevet kapta az apja után.

Egy hónappal a szülés után, fütyülve az orvosi utasításokra, Truda visszatért a régi életéhez. Minden reggel nyugodtan magára vette a fülbevalóját, a bundáját, felágaskodott valamelyik, Berlinből kapott magas sarkú cipőjére – és kegyesen megengedte, hogy Jan elfuvarozza a munkahelyére. Mire a fiuk betöltötte az első évét, Trudának volt Gdyniában egy íróasztala meg egy hölgykoszorúja, akiknek kiadta a feladatokat, és saját irodáról ábrándozott, meg egy asszisztensnőről, aki kávét főz. Pontosan ilyennek kell látnia Jakobnak, hogy tudja, mit veszített. Nagyvárosi nő, remekbe szabott frizurával.

Folyt az élete a maga medrében Jannal és a másik szobában lakó gyerekkel. Most eljátszották esténként az erotikus rituálékat. Jan csupasz ölén hordozta a csupasz Trudát, összecsókolta, ide-oda forgatta, és a szerelmi aktus fináléjában mindig úgy bánt vele, mint egy gyerekkel vagy szűz lánnyal. Ha Jan néha elragadtatta magát, és túlságosan erőteljesen fordította meg a feleségét, vagy olyan szavakat használt, amelyektől egy szűz lány minden bizonnyal porrá égne, bocsánatot kért, mindig ugyanolyan aggodalmasan.

Truda viszont továbbra is írta a leveleket Berlinbe. Általában Jan adta fel őket, minden alkalommal kikötve, hogy utoljára megy el ezzel a postára, aztán megfogta a borítékot kinyújtott kézzel, két ujjal. A nyikorgó ágyon, a zárt ajtó mögött oldódtak meg a viták.

Lehet, hogy Truda is haragudhatna Janra. A húga miatt. Mert Jan, aki addig kamasz nagyfiúként kezelte Ildát, végre meglátta benne a nőt. Most titokban leste, ahogy Ilda kibontja a ruhából nagy mellét, és szoptatja a fiát. A kicsi két kézzel kapaszkodott belé, mintha a mellet és a nagynénjét is fel akarná falni, Jan pedig ezt mindig ugyanolyan ellágyulva nézte. Truda nem árulta el a féltékenységét, mert így volt a legjobb mindenkinek. Csak azon kezdett megütközni, hogy egyre nagyobb lett a fia, Ilda

pedig egyáltalán nem akarta abbahagyni a szoptatást. Végül Jan – Truda rábeszélésére – elvitte a kisfiút autózni. Amikor hazaértek, a kicsi már nem akarta a nagynénje tejét.

ILDA

Nyár végén született Kicsi Jan, a következő év tavaszára pedig gyönyörű farkuk nőtt a kis pávakakasoknak. Most kibontották a kétméteres, égszínkék legyezőket, Kicsi Jan pedig elbűvölve nézte, és vele együtt Ilda is, aki végre otthagyta az áttelepítési irodában végzett munkáját. Egy sajátos új törvény szerint férjezetlen nő nem tehette meg, hogy csak az otthonával törődik, ezért Jan bedolgozást intézett Ildának, nehogy Szűzlányhegyen kívüli munkára vezényeljék. A Paraszti Önsegélyező Szövetkezet számára kellett lámpaernyőket fonnia vesszőből, amelyeket a varsói kézműipari boltokban árultak.

Ilda hozzá sem ért a fűzfavesszőhöz. Jan fiatal rendőröket hozott a házhoz néhány hetenként, hogy leüljenek körben a konyhában, és megfonják a lámpaernyőket Ilda helyett, Ildának pedig maradt ideje az unokaöccsével foglalkozni. Etette, mosdatta. Együtt nézték, hogyan zöldül a pávák tolla, hogyan gyakorolják a repülést a pajta tetejéről az udvarra, végül hogyan rak fészket a két továbbra is észrevétlen szürke tyúk a pajta szénájában, a felhasogatott tűzifa mögött.

Mihelyt megjelent a szalmában a négy, feketével pettyezett tojás, a tyúkok, amelyeket addig nagy pávaszerelem övezett, harcba szálltak a hímekkel. A két pávakakasnak most a tojások lettek a legnagyobb ellenségeik. Állandóan oda akartak férkőzni, hogy elpusztítsák őket. És el is pusztították volna, ha nincsenek ott a tyúkok. A még bent lapuló pávafiókák anyái nagyon éberen őrizték a fészkeket, csak éjjel hagyták el őket arra a rövid

időre, amíg élelmet szereztek. De ha közelebb jött valamelyik pávakakas, csőrrel és karommal védelmezték a tojásokat. Addig a napig, amíg a nagyobbik szárnyas, amelyik elsőként tanult meg repülni, észre nem vette, hogy üres a fészek. Szárnyai erejét megfeszítve repült oda, hogy megelőzze a pávatyúkot. Sikerült. Széttaposta a tojásokat, aztán büszkén kitárta a farkát. A tyúk látta, mi történik, de nem ért oda időben. Először körbejárta a fészket, nézett bele a szalmába, hitetlenkedve kaparászott benne a karmaival, mindenfelé lökdösve a széttört tojáshéjakat. Nagyon sokáig tartott. Végül apatikusan és szárnyaszegetten letelepedett a kerítés mellett. A következő napokban semmi sem tudta enyhíteni a bánatát. Aztán mintha mindent elfelejtett volna. Megint kacérkodott, nagy volt a szerelem ugyanazzal a hímmel, fészek, tojások. Amikor ezúttal szerencsésen kibújtak belőlük a fiókák, a szülőpár úgy járkált velük az udvarban, mint egy mintacsalád. Mintha sosem történt volna köztük semmi.

Megesett, hogy valamelyik lámpaernyőfonó egyenruhás, aki mit sem értett a rokoni viszonyokból, barátkozni próbált Kicsi

Jannal, hogy elnyerje Ilda szívét, abban a hiszemben, hogy ő a kisfiú anyja. Volt, hogy némelyikük kertelés nélkül megmondta, hogy nem lenne kifogása egy lányanya ellen. Ilda hím pávának nevezte ezeket a gavallérokat, és Vörös Janhoz járt panaszt tenni. Nem fordult elő, hogy valamelyikük még egyszer eljött volna Szűzlányhegyre.

Fordította Mihályi Zsuzsa

Krisztián Grecsó Vera

Translated by Peter Sherwood

The secret life of adults

Vera is an eleven-year-old whose life seems perfectly secure: she excels at school and at horse riding, and has loving parents. But in a matter of weeks, her world is turned upside down. One event leads to another in a chain reaction, too fast for Vera to understand them and her own reactions to them. How did her best friend become her mortal enemy? Why is it so exciting yet scary to spend time with the new arrival, Józef, the unruly Polish boy? And why do grown-ups have secrets, sometimes dirty, shameful and painful ones, if they insist on Vera telling the truth? Vera has to peel away many layers of silence until she learns who she really is. And in the end, it turns out that her family’s secrets and those suppressed by society at large share common roots.

Krisztián Grecsó’s novel takes place in the provincial Hungarian town of Szeged, in 1980, against the backdrop of the stuffy world of the final, exhausted decade of socialism, with its overwhelming lies, corruption and nepotism.

A favourite of Hungarian readers, Vera is a novel about adoption, first love, and a precocious child who is struggling to come to terms with her emerging self and with the reality around her.

KRISZTIÁN GRECSÓ is one of the most successful Hungarian writers of the middle generation, the author of six novels, as well as several collections of short stories and poetry. His novels have appeared in seven languages.

PETER SHERWOOD is a linguist, translator and professor of Hungarian language and culture. He has translated from the work of Antal Szerb, Béla Hamvas, Ádám Bodor, and Krisztina Tóth, among others.

Krisztián Grecsó Vera

Excerpt

It was uncle Jakub who spilled vermouth on the crimplene twopiece. Not on purpose, as Vera could see when she happened to glance that way and caught this man with the funny name just as he was saying something. Auntie Eszter gave a laugh and said “Jakub!”, and then the man laughed too, but only after she was tickled by something he’d whispered in her ear. They laughed out loud, together, as he gazed at her, his eyes narrowed in lust and not paying enough attention to his glass, and so spilled his drink on the crimplene jacket draped over the arm of the chair.

By then uncle Béla’s birthday party had become inordinately noisy and the flat was filled with smoke. Vera would keep stopping up her ears, or ask Sári if they could escape to her room, but her friend didn’t want to go and hide with her, which was exasperating, incomprehensible, as they were the only children at the party. There was no air in the cacophonous apartment, the end-of-the-summer heat was trapped in the courtyard and in the outside corridors that ran the length of the block. Sári’s parents had invited far too many people: Vera couldn’t understand why it never occurred to them that they wouldn’t all fit in, or even be able to sit down. But this obviously didn’t seem to bother anyone else. They were all drinking and shouting, even Papa, who had taken off his tie and unbuttoned his shirt at the neck, his cheeks getting more flushed by the minute, and he was

smoking, too, which he never did at home, or at least Vera had never seen him do such a thing.

The only one not being shouty or reeking of sweat was Mama. She was her usual self, or perhaps a touch more subdued: the slightly mischievous laughter lines around her eyes had disappeared, and somehow she looked older. Her dark blue blouse gave her too serious a look; when it was so hot she would generally wear a flowery blouse, with a V-neck. Her curly, red, woollike hair was in a tight bun today, so you could see her elfin ears, pointy and sticking out. She gave off an air of sadness, the corners of her mouth drooping as she gave Papa a pained look. After a while Vera didn’t even bother to ask when they’d be going home. She knew what Mama would say:

“Soon, I hope.”

Vera, too, looked over at Papa: he’d now embraced Sári’s daddy, and was singing that The sun would soon rise . When the song came to an end, they put the needle back on the record and played it all over again from the beginning; the people in the room laughed raucously, but as soon as the song started up again they joined in, singing along with uncle Béla and Papa, though the two of them couldn’t be outshouted, because they were belting out the song at full blast, lurching about as they held on to each other but sometimes flailing their arms about as they roared out the line Just you wait!

Auntie Eszter sometimes looked their way, gave a wave of her hand, laughed, then continued whispering with the man with the funny name.

Uncle Jakub had arrived at the party the same time as they had. Papa knew him from his army days, so he had introduced him to auntie Eszter and uncle Béla. It was quite an amusing thing to perform: Vera had long ago been told by Papa how to introduce herself but she’d never actually had to do it before, so it

would have been nice to have given it a try now. She would have liked to give her name and also to have an opportunity to mention that in just a few days she would be in the fourth form, the top class in the junior school, something she would have added because grown-ups had a habit of forgetting, or simply not even being aware of, this kind of thing. But although Papa had explained in detail how to behave in such situations, she simply forgot everything she’d been told. This made her feel bad, but she soon got over it and began wondering how anyone could invite a total stranger to their flat. She did in fact ask Papa, but all he said was that uncle Jakub was the new concertmaster.

Here Papa seemed to have neither the time nor the patience to talk to her: Vera had never seen him in such a state, in a tizzy even after they’d arrived, he kept looking round this way and that, repeatedly smoothing down his hair even though it was combed back, slicked down, and gleaming black with hair cream, though usually it was all over the place, as dishevelled as a clown’s, wavy and hanging into his eyes. He seemed to have shrunk, though even so he was tall, but now his legs didn’t seem as long as usual, nor his hands as huge and shovel-like. He kept biting his nails, though that wasn’t something he ever did, not even Mama was allowed to do that, and he kept turning round and round: wherever Mama went he would suddenly stand with his back to her. Vera counted how many times he dropped the breadsticks – three – and he was guzzling down his wine quickly, one glass after the other, draining each at a gulp, while keeping an eye out for who was coming in. He welcomed every newcomer in a booming voice. Vera could see that Mama was annoyed, even though she kept whispering to him quietly and gently:

“Take it easy, Gábor, or there’ll be trouble!”

Vera inquired what a concertmaster did; she was thrilled by the word, which made her think of travelling circuses with big

tents, the concertmaster travelling with them from place to place, but Mama said uncle Jakub played the violin, that was all: he was a noted violinist. Vera found this disappointing; she’d already had to sit through concerts with a swarm of violinists on stage, playing for what seemed like ages, but hadn’t noticed any one of them being more important than the rest. But she did like the fact that uncle Jakub had flaming red hair like Mama, which was even a little curly, too, looking a bit like Mama’s, though his was like a crash helmet, as if he had a funny red hood covering his head.

Uncle Jakub had such an unusual name, as if someone had got its pronunciation wrong, because he was Polish.

Eventually they managed to escape into Sári’s room. Vera loved that room, with its cabinet of wonders: long-legged dolls that could cry and be dressed and undressed, and even one that could be fed, and then there was Lego, which was terribly exciting, something that Vera loved and envied the most, because you could build anything with Lego, even bridges of the kind Papa built, and Sári’s daddy had bought her several huge boxes of it from the dollar shop, because that was the only place you can get Lego; it was no use asking for even a much smaller box for herself, just enough for a smallish bridge, as Papa always said they had no “hard currency”, which was not only exasperating, as Sári’s family obviously had some, but also incomprehensible, as for the dollar shop surely you needed dollars and not “hard currency”.

Sári also had a remote-controlled car, which had no wires and still went whichever way you wanted by using the tiny controls; it didn’t have one of those lame steering-wheels on the control panel, like you got on those Škodas with wires, and it would zip across the room in a flash, bumping into the wall, flipping over, and buzzing. Though Vera didn’t see why a girl needed a

remote-controlled racing car, but seeing as it was there and, of course, provided it had a battery in it, she was willing to give it a go. And there was another thing that the racer was great for: it could be used to wind up the boys in class, even Dani Végső, who was otherwise terribly trendy, wore jeans, and even had a digital quartz watch, though actually, behind his back, they made fun of him, saying it was digital because he couldn’t tell the time off a normal watch – and, as was clear in maths class, there was something to this – but still, Dani Végső was the coolest boy in class, yet even he turned pale when he saw the yellowand-blue remote-controlled Renault.

Vera wanted to teach the dolls. To arrange them according to who they most resembled in class. Reluctant though she would’ve been to admit it, she was already missing school, and wasn’t sorry that the long vacation was coming to an end in a few days’ time. She wanted to seat the dolls by and large the way the children sat in class, then to comb the girls’ hair again, because it was untidy. The black doll was nice, like Jutka Dudás, but “the Hoot”, as they called her, had hair like Cleopatra, just like their teacher, while the brown doll, though she didn’t really look like her, would have been OK as Beanpole.

But today the dolls were out of bounds. Sári claimed it was on her mother’s orders, but Vera couldn’t imagine why auntie Eszter would take any interest in what they did: she never came into this room, not even to clean it, because it was auntie Gina who came over to their flat every day, and went to the market to do the shopping, put the dolls and the toys back on the shelves, ironed Sári’s school uniform, and made the yummiest ham sandwiches for tea. So why would it have occurred to her mummy to bother herself with the dolls, when she probably didn’t even know there are dolls in this room? And why today, just when she, Vera, was here?

Why weren’t they allowed to play with them, today of all days?

In the end she didn’t argue, unwilling to have a row with her friend, even if it made her feel bad, as she suspected Sári was lying and the truth was that it was Sári who didn’t want to play with the dolls.

Just going in she found hard, and she now sat on the edge of the bed as if expecting the door to open any moment, and kept glancing towards it, but it didn’t open; perhaps in this dreadful cacophony of noise no one but Vera’s mother would be wondering where they might be.

“That’s enough!” shouted Sári, when Vera wanted to take the game of Sociopoly down from the shelf.

“Enough of what?” asked Vera, because this was not just incomprehensible but exasperating.

Sári didn’t reply but looked out of the window as she smoothed down her skirt. Vera looked her up and down and was surprised to realise that when they’d arrived she almost squealed with joy as she admired her friend’s party dress, but now she thought it was ridiculous, like the ball-gowns of Cinderella’s evil step-sisters, far too fancy, frilly and lacy, like their curtains after they’d had been washed and before Mama put them back.

Her hair also looked weird. At first she thought that that too was nice, but now it looked funny, gleaming with lots of shiny hair-slides in it, with brooches on the slides the size of walnuts, not the usual ladybird ones, and her hair was up, lacquered curls dangling down at the sides, like grown-ups’ when they think they’re looking pretty. She looked more blonde than usual, too, though she was already peaches-and-cream pale, but it was no use, whatever she did, she looked as though she had dandruff, though maybe something else as well as lacquer had been sprayed on her hair and perhaps it was just all that glitter that had stuck to her skin. And anyway: what was the point of

getting all dressed up like this? The birthday was her daddy’s, not hers; the two of them were still too young for this kind of thing, and were only there because the grown-ups didn’t know what to do with them.

Vera became downcast as she wondered whether she’d be having such thoughts even if she were able to play with the dolls and in a good mood. Would she still have noticed that Sári’s skirt and hair were horrid? Or wouldn’t she have noticed them at all? Or perhaps even liked them? A slight shiver ran down her spine and she tried to concentrate on something else; the thought that simply playing a bit with the dolls might affect her gave her a jolt, as she didn’t like catching herself doing something evil, because evil lasted for ever and the more there was of it, the more there’d be inside her.

She was roused from her reverie by Sári’s laughter: she was amused by the way Vera could get lost in her thoughts, with her mouth gaping open, as if she’d forgotten to hold up her chin. This put Vera on edge, because Mama, too, always said “I’ll tie it up for you, if your chin keeps falling down”, but if something had really to be thought through, if she was truly preoccupied, then she couldn’t afford to pay attention to whether her mouth happened to be closed or not. Even so, Mama said, she shouldn’t gape open-mouthed, because she was a big girl now; Vera protested that she didn’t think this was true, because despite having started a year late as she was born in the final third of the year, she wouldn’t be 11 until this December, so she was still a child, and anyway she wasn’t gaping but ruminating. This was a word she picked up from Papa: ruminating sounded so much more elegant than gaping, better even than thinking.

“Stop that!” she said angrily. Sári continued to laugh, but now her laughter was forced, artificial, and she was no good at faking it.

“You’re so hopeless at acting!” exclaimed Vera but the moment she said these words she clapped a hand to her mouth: how could she have uttered something so horrid, when she knew it was Sári’s heart’s desire to become an actress in Budapest, just like her mother and her mother’s mother. They were truly an acting dynasty, as auntie Eszter used to say, because her own mummy was a famous actress who was often on TV. Perhaps that was why she had no time for her granddaughter: so far Sári had seen her only a few times on stage, but that was quite enough to convince her she too wanted to be an actress, and she’d already appeared in several plays, of course ones with child actors as well as grown-ups; but this wasn’t what Vera meant, this only slipped out because of Sári’s effortful laughter. Then her earlier doubts returned, the oppressive thoughts about doing evil, which had been sparked by Sári’s fancy skirt and pinned-up hair, and at this precise moment she really didn’t know why she’d said what she had.

“I didn’t mean it like that!” she added quickly.

Sári’s head trembled, like when the teacher asked her a question in class, and she bolted out of the room, slamming the door. Vera set off after her, but got no further than the hallway: there was thick smoke billowing out of the room, so she wasn’t in the least inclined to go in, and the fact that she was being so rude didn’t actually bother her all that much, not even because of the dolls and Sári’s taunts, but then she was eventually overcome by pangs of conscience, tried to focus on something else, not wanting to think about whether her earlier blunder had been deliberate or not, and least of all about whether when she last saw Sári on stage she had really liked her performance, or had been just rooting for her best friend.

She stood uncertainly in the hallway, looking towards the big room, not daring to slip back into the little room, so that if

Sári should come out she should at least see that she was waiting for her, but she was nowhere to be seen, and now, surprisingly, the hallway was also empty, the people were either outside, in the corridor and the courtyard, or inside the room; shouting and the sound of laughter could be heard from both directions, as delicious smells wafted in from the kitchen. A stuffy heat had descended on the flat, with the oven giving off an intense warmth that Vera set off to find, as she loved to see the dough rise.

And that was when he came through the wide-open door.

He was a little older than Vera, and looked a bit comical: he too had curly red hair, almost as flaming as Mama’s, and it was cut so that it looked like a helmet, just like uncle Jakub’s, but his face was different: narrow, with a nice chin, with his skin all covered in freckles, and he had huge, bug-like eyes you couldn’t look away from. He stopped and Vera could feel herself smiling: she didn’t want to, but her lips refused to obey, and for a moment the boy didn’t smile back, the noises from the party seemed to recede a little, as he did smile, his lips widened and his eye teeth stood out, like a vampire’s. Eventually, he offered his hand.

“I’m Józef Lehocki.”

He made a little bow, which made it seem like he was in an old film, perhaps that’s why Vera went weak at the knees, or perhaps she tripped, but it was quite certainly untrue what Sári – who just at that moment came out of the living room – later claimed, that she’d done a curtsey, as Vera had never heard this word before, and that, she claimed, was all the proof that was needed. Later she and Sári had heated rows about what had actually happened when the two of them were introduced, and the reason she tried so hard to argue her case was that she was also trying to convince herself, because, if truth be told, for some reason she didn’t remember what had happened.

Unable to stop herself saying “What an unusual name! Yoosef ? How odd you have to say it with an ‘oo’!” She wondered if she’d said her own, completely normal, name in response. And why did she go weak at the knees, if, that is, she did at all.

Translated by Peter Sherwood

Edina Szvoren Sentences on Wonderment

Translated by Erika Mihálycsa

Virtuoso stories about trifles

Perhaps the most compelling short-story writer in Hungary today, Edina Szvoren charts human relations with rare sensitivity in her trademark grotesque, absurd yet playful style.

This volume consists of two parts: the very short “Ohrwurm Notes” and seven longer short stories. How many things can cause a horse to panic? Why do blind folk take a chairlift? What are the consequences of moving to homes with lower ceilings? We also learn how a video player brought from beyond the Iron Curtain affects the life of a family, and what a mother can do if she is upset by her son’s hairstyle.

Sentences on Wonderment is a breathtakingly original book, with stories that are astounding and familiar at the same time.

EDINA SZVOREN teaches music theory in Budapest. She has six short-story collections to her name, and she is the recipient of the European Union Prize for Literature (2015). Her works have been translated into ten languages.

ERIKA MIHÁLYCSA teaches British and Irish literature at Babeș-Bolyai University (Cluj, Romania). She has translated fiction by Flann O’Brien and Samuel Beckett into Hungarian and by Miklós Szentkuthy into English, among others.

Edina Szvoren

Sentences on Wonderment

Excerpts

(human-proportioned flyswatters) Nowadays engineers build cosy human-proportioned housing complexes, which nonetheless are of ever more moderate height. But if homes lose 20 cm in height, then flyswatters will inevitably get shorter. Because in a small home you simply can’t manage with a long-handled flyswatter. Not everything is better the bigger it is, as everybody well understands. If, on the other hand, the flyswatters are shorter, then in our diligent hands the broomstick will immediately look five or six centimetres too long. And if we think the matter through conscientiously: since flyswatters, broomsticks and mop handles have been thus shortened, no one should be surprised that our factories produce household ladders missing a rung or two. Everything is connected to everything else: and we pay scientists to shed light on, even if against our will –and bearing in mind our eternally-belated receptivity – the hidden correspondences. And since we are talking about shedding light: it is beyond doubt that under such circumstances even the operational radius of our sources of light needs to diminish. Since we are destined to live in these homes of human proportions, the light emitted by lamps is dimmer, the money-saving bulbs being more economical. It would make little sense to scour the obscure corners behind the couch with a spotlight, if we can easily find the kid’s Matchbox with the naked eye. Then,

as we survey things and their ineluctable consequences one by one, we can understand immediately why the flower-holder, the roller shutter’s tape, or the retractable tape-measure found in the ergonomic house are now all shorter. Yes, self-coiling has had its day, to be sure. Still, nobody is fanning the winds of sedition by saying that’s the mercantile spirit for you, forever eyeing your wallet. Birthday candles on a cake? They are safer because shorter, thus less liable to start a fire. If the edge of our curtains is double- or triple-trimmed, we can be sure they will not sweep the dust and cat fur, not even in our human-proportioned homes. We know that the special-occasion tablecloths have shrunk in size, therefore the short-legged so-called family tables – but then again, what does the expression, family stand for today? – can safely have the guests’ side left off, of course without paying less for it in store. For everybody is happy to pay for less if that is proven to be more. The heels of women’s shoes are lower, as everybody can see. So why should the issue of shoes be any different from that of human-proportioned flyswatters? And if we ourselves are shorter in such lower-heeled and thinner-soled footwear, then why should doorknobs remain at the level where nowadays our mouths are situated? And for heaven’s sake, why put all that yeast into the cake so that it rises high, so high that nobody can see its top? And what about our mouths: haven’t they become smaller, and ditto our teeth? The food we eat: isn’t there less of it? Everything is connected to everything else, and it can be only some kind of superannuated fixation, never critically reconsidered, that in our tiny voices calibrated to our human-proportioned flyswatters we still sometimes protest in the shops about span-sized shortfalls, yet not even on such occasions are we entitled to be surprised at the fact that the complaints books themselves are suspended from more modest-length fishing lines, barely visible to the naked eye. And so

on, as everybody understands: when there are fewer complaints, less ink is consumed, pens are shorter, ergo lower carbon dioxide emissions. Everything is connected to everything else. Because if our flyswatters are human-proportioned, as is our furniture, if every single ornament and household gadget is human-proportioned, and last but not least, if we ourselves are human-proportioned, then why on earth should we continue living in these ginormous sheds which are registered, out of sheer habit, as homes in our false-ceilinged, galleried land registries? The time will come, it really must, when the architects’ bureaus will design even cosier homes, housing complexes of more modest height and behind them, squatter – more human – dog kennels and stables. What will happen to the flyswatters then? They will be shortened yet again, for you can’t possibly manage with a long-handled flyswatter in a mini stable. And if that should happen: why should we keep fiddling about with our parents’ ludicrous, discredited feather dusters, why should we start out anywhere on our antiquated, gangling ladders? And anyhow, where would we climb up to on those rungs, really? Where?

(I’m bonging the oven) The doors must be kept locked at all times. So it can’t get in if it happens to be outside. And if it’s inside the room so it can’t sneak into the kitchen without me noticing. It’s better to know where it is than to believe that it is not here at all. Before I need to go over from one room to the other I start making a racket with the doorhandle, so it has time to hide. Or I fiddle with the door before touching the handle, almost as if knocking on my own door. It always arrives noiselessly of course. I sometimes think that it is fearful, more than most, but at other times that it’s reckless. Sometimes it shows off demonstratively, strutting and fretting. In that case you need to make a noise. I strike the doorframe a few times with the

broomstick before crossing the threshold. All the while scanning the floor to see if I spot it. With a broomstick like this that I carry everywhere you can strike the side of the oven in the kitchen; it makes a noise that is something like a rattle but mostly like a bong. The bonged oven sounds like a musical instrument. In the room there is a convector or the couch, which is likewise hollow, but it’s only on the doorframe that I can make a racket when going out onto the veranda, and before that with the doorhandle, of course. I clatter the handle as if the door were locked. I jerk it up and down, as though I can’t imagine it’s locked. Of course it isn’t locked at all. Once I’ve crossed the threshold and set off, sometimes I even stamp my feet to make sure it stays wherever it is. It’s hard to tell how it might react to various stimuli. If I start making a racket, most of the time it will scurry away from me along the walls, under the actual or perceived cover of the furniture, running noiselessly and only rarely bumping into things. At such times I can catch sight of it only along the bits of the wall not covered by furniture, if I keep my eyes peeled – provided it is there at all, in the room where I have things to do. After all, I can hardly sit around idle all day. At other times it misjudges the setup and the precise source of the noise, so it scurries toward me instead of fleeing. Or perhaps it believes it might still have time to escape through the door before I close it behind me. And indeed it may happen now and then that it manages to reach the steadily narrowing opening and flee into another room while I go on believing that it is still here. Because it may have been lurking, for example, behind the bonged oven, which I use only to make a noise, not suspecting that it might also be a bolt-hole. There are thus occasions when I am the one who misjudges the setup. In any case the doors must be kept closed all the time. Broomstick in hand, I scan the floor. It is more difficult to catch sight of it inside the room

because the carpet is also grey, and because of the furniture. Although I have decluttered the room a good deal since I first spotted it: some of the furniture I took up to the attic, some I sold or gave away, to make it easier to survey the terrain. I like emptiness, it likes the shadow, things filled with objects, articulated spaces. I like light and space – but only if it’s not there, of course. When I’m quite certain that we are both in the same room at the same time, that light turns ominous. The kitchen tiles are offwhite, so there I can catch sight of it out of the corner of my eye. For it can happen that I’m not looking where later I spot it. To tell the truth, most of the time it doesn’t appear where I’m expecting it: not there and then. Although I expect to see it almost all the time. Even when I’m sitting elsewhere in the apartment I wonder where it might be. I’m sitting in the armchair with my feet propped up, so I’m not touching the carpet. When I’m reading, or when I pull the lamp flex between the legs of the nightstand, or when I fold the quilt so it doesn’t hang down to the floor, I’m thinking of it. I try to guess where it might be. If I read that Orlov overate on mushy peas, I’m thinking of it. If I read that there is no more goodwill in me, I’m thinking of it. When I need to change places, I let the broomstick fall delicately on the tiles repeatedly. Or perhaps give a light flick with it towards the furniture. I would never hurt it: not even if I were able to. Because I am aware that it is faster than me, and admire its skills. I don’t know if it is aware that I, too, am capable of certain things, and moreover that my skills make me stand out and not be similar. At least I used not to be similar, but to stand out. I wish it dead and imagine how it would expire, but to imagine its suffering gives me no joy. I scan the floor, brandishing the broomstick. I don’t want to make more noise with the broomstick, for then I couldn’t hear its little stirrings. I get the impression that its scuttling noises are often drowned out by the

racket I make, and then I’m misled into thinking it isn’t in the room. Or that it’s precisely the noises I make that set it off in the wrong direction, so that instead of escaping behind the furniture, lurking under the cover of the gardening shoes, or hiding under the convector, it crosses my path on the tiles. I don’t cry out when this happens, merely uttering a ‘God, oh my God’. Like the time it fled into the room and I immediately lost track of it under the bed. I struck the bed-frame with the broomstick, bonging the bed, so it would flee for dear life – but in vain, because a bed-linen box made of plywood, however capacious, will never make much of a clanging noise – and it jumped up on the mattress to hide behind the ornamental cushions. As if there was something wrong with its faculty of judgement. Because perhaps its way with things is the opposite of mine, and it started to stand out whenever it realised that I was here. I try not to walk about too much. Even if I’m sitting in the room but have something to do in the kitchen I prefer to wait, letting my tasks accumulate and pile up in the corner like bits of dust and fluff driven to and fro by the draught. Ever since I set eyes on it I realised there are few errands that are truly urgent. I go over my todo list, room by room, sometimes even making an actual list of what I need to do in the other rooms. Even though my memory has improved greatly since I started connecting things to places and not to their essence. I deal with tasks in one go, so I don’t need to open doors and bong the convector or the oven unnecessarily. Besides, I also gather the objects around myself. When I need to go over from the kitchen to the room, from the room to the kitchen, from the veranda to the room, I put everything in a shopping bag. These shopping bags are big enough to hold almost everything I might need in the course of twenty-four hours. There are times when I have the foresight to pack the things I might need for several days and then the sight

of that excess stuff subsequently makes me feel awkward. Of course it’s always only afterwards that the excess turns out to be that: excess. And the measure of the aftermath is the room. I scan the floor. In any case, my other hand is now free and thanks to the shopping bag I can take the broomstick along with me everywhere. If, however, I have both the shopping bag and the broomstick on me, I need to push the doorhandle down with my elbow. Then it’s much more difficult to make a racket before entering another room. Or conversely: it is precisely because I can’t grasp the doorhandle with my elbow, the noise I make sounds more authentic. As though I were genuinely incapable of opening the door. I even knock on it, as though I was the stranger, the newcomer here. I know that, while it’s not hiding from me specifically but from anyone who might enter the room, it is the one that I am scaring off, it’s because of it that I am bonging the convector, it’s because of it that I repeatedly drop the broomstick on the tiles with the brush end down. It’s got flattened out and now flares outwards. And when I try to sweep up, I spread the dirt around, rather than sweeping it up into one pile, that is, I almost push the dirt in two different directions. The dirt that belongs to it just as much as to me. Because while it may not make much noise through its presence it certainly does make the place dirty. So perhaps it too has some excess. I kick the door shut behind me, I scan the floor, I bong the oven. I hang the shopping bag on the back of a chair, so its bottom isn’t brushing the floor. And I gingerly swish the broomstick to the left and right. Not long ago I managed to hit myself on the ankle. It got swollen and bruised black and blue, so now I’m limping as I check the gaps opening up between the furniture. I fish out my to-do list in the kitchen, but keep an eye on the floor. There is less furniture here but for some time I’ve been planning to have a clear-out here too and take everything

superfluous up to the attic. There is little furniture here that is truly useful, and almost nothing that I would wholeheartedly call indispensable. Of course in the old days I used to think differently. These days it’s only the oven that I can imagine as fulfilling some purpose other than being a temporary, long-term or permanent bolt-hole. Not for me, of course. While it too perhaps believes about me what I believe about it, that I hide from it the moment I spot it. And when I happen to be wherever it spots me, it perhaps thinks it’s so that it wouldn’t find me somewhere else. As I bong the oven with the broomstick, the trays and pans inside it start rattling, although it would be better if it rang out like a bell when there’s a fire or a flood, and diligent hands are needed. Then in the midst of all the bonging I glimpse that God, oh my God, it’s here. Again I find it somewhere other than where I was expecting. And now it’s running towards me to escape, although the door behind me is closed and anyway, there is nothing next door but another decluttered room: four walls, a convector, a grey carpet. Nowhere to hide.

Translated by Erika Mihálycsa

#hallgassmagvetőt

Az e-hangoskönyv sikeres rendelés után azonnal meghallgatható

facebook.com/magveto

instagram.com/magvetokiado