Szabó T. Anna: Erősebb nálam by Magvető

Szabó T. Anna Erősebb nálam

Részlet

(Körhinta)

Tizenhat évesen látta meg először Törőcsik Mari arcát. Április volt, alkonyatra került haza a titkos szerelmes sétából, élete első csókja után, szédelgett még a világpörgető élménytől, hogy végre kirepülhetett magából. Megértette, hogy megtartó középpontja lett az életének, van már, ami tartsa. Nem voltak rá szavai, és nem is tudta, hogyan, kinek mondhatná el. Megoszthatatlan izgalom volt, tágas és néma.

Amikor hazaért, az anyja tévét nézett, a villódzó sötétben nem láthatta rajta, hogy minden megváltozott. Behívta, hogy nézze vele kicsit a filmet.

Pontosan a Körhinta leghíresebb jelenetére lépett be. Törőcsik Mari és Soós Imre körben repülve mosolyogtak egymásra, végtelen, képtelen-szép odaadással, a szerelem lobogó, ragyogó, heves lendületében, szédületében, és a filmbeli Marinak is copfja volt, mint neki, és kócos volt, mint ő aznap este, és úgy örült a párjának, ahogy még soha senkit nem látott örülni, tökéletes tükre volt az ő örömének és szé-

dületének, és kapaszkodtak és forogtak, és fogták és tartották és ölelték és csókolták egymást, és ő megérezte, hogy ez az egésznek az értelme, ezért az örömért vagyunk a világon, ezért az egymásra nevetős, mindent átadó bizalomért, mert játék az egész, vásári mulatság, de mégis szentség, az élet körforgásának ígérete és üzenete, az örökké ismétlődő, körbeforgó pillanat – a szeretet öntudatlanságának fényessége.

Később már semmire nem emlékezett a filmből, csak erre az egy jelenetre, és ebbe az örömbe kapaszkodott később, amikor nehéz volt a párjával megmaradni, amikor fájt a hinta ereje, amikor kimerítette a szenvedély szakadatlan lendülete. Ennek az estének az emléke, a lány sugárzó mosolyának visszfénye segítette továbbrepülni, továbblendülni, és aztán egymásba kapaszkodni újra.

(Alvajárók)

Életében két fiút látott kimászni az ablakon. Az első a tizennégy éves testvére volt, a másik a diáktársa. A testvérével közös szobában aludtak, és egy éjjel arra ébredt, hogy lassan, lopózkodva mászik le mellette a felső ágyról, odamegy az ablakhoz és

kinyitja – aztán felmászott az ablak párkányára, átvetette rajta a lábát, és eltűnt.

Vakrémületben ült fel. Azt tudta, hogy csak kimászott, és nem leesett, de nem értette, hogyan és hová mászhatott. Kinn a sík fal, alatta három emelet és egy beton bicikliút. Nyikkanni, mozdulni se mert, szólni nem volt szabad, nehogy megijeszsze. Kihűlt testtel, lélegzet-visszafojtva ült, tenni nem volt mit, várt. Dőlt befele az ablakon a sűrű hársvirágillat, a júniusi éjjel melege, fülemüle hangja.

Élete leghosszabb három perce volt, amíg a nyurga sziluett újra megjelent az ablakban. Bemászott, egyenesen az ágyukhoz ment, felkapaszkodott, lefeküdt, mintha mi se történt volna. Hálásan és némán dőlt vissza ő is az alsó ágyon a paplan alá, de nem tudott elaludni hajnalig. Reggel aztán kihajolt, és megnézte: egy iszonyú keskeny, krétafehér párkány volt kívül a régi ház hosszában, kopott stukkódísz, olyan jelentéktelen, hogy korábban észre se vette. Ezen araszolt a negyvenhármas, pucér lábfejével tapogatva teljesen éberen, de az alvajárók biztonságával, ott ment végig a falon éjfél után, az utcai lámpák vörösében a testvére. Később se, sohase derült ki, hogy miért tette, felnőttként is hallgatott róla, mint aki eltagadná az egészet. Adrenalinvágy volt? Vagy szerelemből tette, mert

volt egy szép lány a szomszédban, akit meg akart lesni? Megérte volna érte leesni?

A másik fiú egyetemi diáktársa volt, ő nyilvánvalóan szerelemből mászott ki a régi kollégium kopott és porló párkányára: meg akarta nézni, ki van az elsőéves lány szobájában, akivel járni szeretett volna. Fiús, szabad lány volt, öntörvényű, okos, mély hangú, tejfehér bőrű, sűrű és titokzatos, akár a kék üvegű parfüm, amit használt, „a meglepő csábítás koncentrátuma”, ráadásul egyedül lakott a toronyszobájában, így sokan bejártak hozzá, hogy kettesben beszéljenek vele, mert mindenkivel szeretett vitázni, és úgy vágott az esze, hogy nem tudtak rajta fogást találni a fiúk. Ez a lány örök életveszélyben élt, folyton a megbillenés peremén, egyszer a karját is összeszabdalta, volt miért félteni a féltékenységen túl is. Az a fiú, aki szerelmi lázában végigmászott érte a mélység felett, végig a fal mentében, végül megtudta, amit akart. Szerencsére túlélte.

Csakhogy álmaiban ma is ott másznak kifele az ablakon, vékony, izzó fiútestükkel a falra tapadva, két tizenéves őrült, újra meg újra megkísértik a végzetüket, mert hajtja őket a rettenetes szenvedély. Lépkednek a mélység felett, szemükkel a szomszédos ablak fénynégyszögére tapadva, rájuk szólni tilos, és nem lehet rajtuk segíteni.

(Záróra)

A teste lüktet, a tenyere forró, minden porcikáját átjárja az iszonyú mágnesesség, amit csak az érez, aki nem tanulta meg ésszel zabolázni a testet. Tizenöt éves. A könyvtárban áll a polcok mögé húzódva, remeg. Kinn sötét van már, pedig csak hat múlt. Bent neonfény, zárás előtti nagy esti csend, pár szedelőzködő olvasó.

A folyóiratrészleget bámulja kiszáradt szájjal, remegő lábbal. Megbabonázták. Arra sincs ereje, hogy úgy tegyen, mintha valamit keresgélne a könyvek közt. Üres a feje, csak a szívverése pattogó zúgását hallja. El fog ájulni.

Az egyik fotelben ott ül az a fiú a másik iskolából. Még csak egyszer látta ennyire közelről, amikor mögötte állt a sorban a menzán, de akkor is csak a szeme sarkából merte nézni a fiú sugárzó magabiztosságát, térdig érő, feltűnő művészsálját, kimódoltan lázadó, költői eleganciáját. Vihogott és viháncolt, és akkora hülyeségeket beszélt, hogy elsüllyedt volna, ha kívülről hallja magát. Ezt a fiút mindenki ismeri, az egész város a hódolója. Vakítóan tehetséges, máris sztár, szerepelt a tévében. De nem a híre miatt nem mert hátrafordulni a sorban, és kihívóan belenézni a szemébe, hanem mert rettegett a döntésétől, de at-

tól még jobban félt, hogy tőle a halálos ítéletét is alázatosan elfogadná.

Ott ül, és irodalmi folyóiratot lapozgat bennfentes lazasággal. A könyvtárban is mindenki tudja, hogy kicsoda, és ő is mindenkit ismer, itt is, másutt is. Nyilván az írókat is ismeri mind, otthon van a belső körben, vele már szóba állnak, ő számít. Róla, a lányról nem tud senki. Mennyire szeretne pedig látszani! Minden azon múlik, hogy észreveszik-e. Akit nem látnak, az nincs. Az egyetlen biztonságra sóvárog, amit ismer, az egyetlen helyre szeretne bejutni, ahol jól érezné magát: az irodalom erődjébe. Hiszi, hogy bevehetetlen, vallja, hogy szentség. Több száz verset tud fejből, monológokat szaval titokban, kortársakat olvas, éjjel ódát ír Szilágyi Domokoshoz, aki akkor már tizenkét éve halott, de ha élne, a lába elé borulna. Éjjelente az ágya mellé csempészett kistévére borítja a takarót, hogy az anyja meg ne lássa az üvegajtón át a fényt, és abban a szűk, befülledt forróságban nézi, kicsiket és szaporákat lélegezve, a Katona József Színház éjféltájt leadott közvetítéseit. A színészek mind erősek és gyönyörűek, hatalmuk van a hangjuk és a közönségük felett. Így szeretne beszélni ő is, és csupa olyat, mint ők. De az irodalom elérhetetlen távolságban van. A tévéstúdiók a Holdon.

A fiú viszont itt van, nyolclépésnyire. Pont ennyi lenne odamenni, de nem mozdul a lába, hogy átlépdeljen azon a sápadt fényű téren, át a padlószőnyegen: a szakadékon. És ha odalépne, mit kérdezzen tőle? Szia, mit olvasol? Jézusmária. Felbukkanni a semmiből, be se mutatkozni, és mindjárt a lelkivilágát firtatni. Marhaság. Esetleg… megkérdezhetné, hogy nem akar-e ő is járni a kórusba, tök jó hely, Nyugatra is lehet már velük utazni, satöbbi. Na ne, így nem mondhatja, hogy nem akarsz járni velem, mert akkor tuti nem tudná majd befejezni a mondatot, és ott ájul el. Különben is, miért akarna egy versmondó énekelni?

Mondja neki, hogy csak mert olyan szép hangja van? Átlátszó, megalázó hízelgés.

Átlátszó? Igen, most az szeretne lenni, láthatatlan. Akkor nem szégyellné ennyire magát. Akkor lazán átsuhanhatna a könyvszagú levegőn, puha és nyomtalan léptekkel lebegné át azt a nyolc lépést, és végre odaülhetne melléje, és egészen közelről nézhetné. Nem hagyna nyomot a fotelen a feneke. Beleshetne a folyóirata lapjaiba. Sütkérezne a fényében, megmártózna az illatában. Akár hozzá is érhetne. Vagy akár… De nem, azt nem lehet. Akit nem látnak, az nincs.

„Belső zsebedbe bújva / lehetne élni szépen, / dobogós boldogságban, / halálig szív-

verésben” – ezt írta fel a padjára ma reggel, ceruzával a halványzöld műanyag lapra, Szécsi Margittól, csak ő tudta, kinek. Persze akkor még csak álmodozott a fiúról, mert nem tudta, hogy ma láthatja is. Mért is hitte, hogy a szerelem jó? Mikor nehéz. Egy frászt boldogság. Isten haragja. Nincs hova elbújni előle.

Mi történt? Mi ez a gyengeség. Sehol a régi vakmerőség, remegő roncs lett belőle attól, hogy elképzelte, ahogy az a szenvtelenül gunyoros szürke szem, az az éles fényű pillantás először belé lát, aztán rögtön át is néz rajta, és ő megsemmisül a rögtön el is forduló tekintet hideg sugarától. Ennek a fiúnak semmi lenne a találkozás, de neki végzetes. Nem bírná elviselni többet magát, ha az a másik nem viseli el. Ha elpöccintik, darabokra hull.

Nem, nem léphet ki a rejtekhelyéről, nem közeledhet, csak nézni szabad. Próbál örülni annak, hogy a fiú se tudja, hogy létezik, de nem megy. Most akkor akarja, hogy meglássa, vagy nem akarja? Nem bír elszakadni ettől a fiútól, a fehér pólójától, a szemébe hulló hajától, a papíron pihenő ujjaitól. Próbálja személytelenre állítani a szemét, próbál elvonatkoztatni, hiába, a mérleg visszabillen. Objektíven nem is lenne olyan szép, mégis világít. Izzószál: burok veszi körül. Úgy ül ott, olyan öntu-

datos, szinte már kihívó pózban, mint aki most is színpadon van, beleolvadva a szerepébe: tudja, hogy nézik, de egyáltalán nem érdekli.

Mióta vár itt? Lehet, hogy meglátta valaki, hogy bámul? Talán közben valaki őt is figyeli, mikor a fiút nézi? Vagy lehet, hogy mikor az imént felpillantott, a fiú észrevette őt, csak átnézett rajta? Valaki pár polccal arrébb leejtett egy könyvet, a koppanástól tér végre magához – persze a fiú erre se rezzen meg. Ezt kihasználva a fordulóig hátrál, aztán már az előtérben is van, felkapja a ruhatárból a kabátját, kirohan az utcára. Vissza se mer nézni az ablakra, ahol ő még mindig ott ül. Fények veszik körül, falak és meleg.

Fut, ahogy csak bír a hideg esőben, fáj a tüdeje, a bokája, ég az arca. Rossz irányba indult el, nem hazafelé. Fut még vagy félutcányit, aztán mégis lelassít, és visszafordul a könyvtár felé, hátha kijött közben ő is. És ha így van, mit fog csinálni? Nem jött, nem jön, így jó. A könyvtár előtt, a fák alatt zihálva megáll még, zuhog a fejére a zápor és a sárga hársfalomb. Csorog a haján a víz, beletartja az arcát, hagyja, hogy nyitott szemére hulljon, ha már sírni nem tud. Ez ilyen. Állni a semmiben.

Mi ez az égő szégyen? Mit kapott, és mit akart, tőle, magától? Miért lázadt fel a tes-

te, miért csorgott el az önbizalma? Hirtelen lett egyedül. Elárulta a vágy, kilökte az esőbe, az üres sóvárgás szégyenébe. Megalázta magát, mert annyira félt a megaláztatástól.

(Éden, hiány)

Tizenhat éves volt. Nem kislány már, de még nem felnőtt, és kínlódott ebben a határhelyzetben. Az iskolát diszkréten unta, tanult, amennyit muszáj volt, de késő éjszakáig olvasott volna, ha a szülei nem ellenőrzik tízpercenként, hogy alszik-e már. A legjobban vitatkozni szeretett, érveket és ellenérveket szikráztatni össze, hogy közben általuk körülrajzolja magát, és az elméjét élesítse; felélénkítette az ellenállás öröme. A diadal édessége vagy a vesztés keserűsége már nem számított. Az iskolában nem volt se idő, se szándék az efféle összecsapásokra.

A szerelmével nagyokat lehetett vitázni, filmről, könyvről, szenvedélyről, szabadságról. Mikor a szülők és a testvérek otthon voltak, másra alig volt módjuk, mint beszélgetni, szavakkal ismerni meg és tapogatni át egymást, de azért néha elvonulhattak a belső szobába kettesben. Tanulni,

mondták. A lány anyja időnként gyors kopogás után be-benyitott az üvegajtón, hogy megnézze őket, de nem tudta tetten érni, mert ilyenkor mindig fapofával ültek a kicsi tanulóasztal előtt, a nyitott könyvek felett. Néha annyira vakmerőek voltak, hogy a fiú ki se húzta a kezét a lány testének forróságából, épp csak előrébb dőlt, hogy eltakarja. Lángolt az arcuk, de uralkodtak magukon. Lassan haladtak, lépésről lépésre közelítettek a nagy megismeréshez, ám az egymáshoz simuló tenyerek hazakíséréskor, meg az időtlenül hosszú csókolózások az esti parkban meglepő bőséget ígértek: nemcsak egy minden addiginál tisztább örömforrást, hanem teljes felszabadulást is a gyermeklét mindennapos kiszolgáltatottságából.

Azon a nyári délutánon sétálni mentek, ki a városból, el, csak el, minél messzebb. Átvágtak a kiserdőn, kiértek a mezőre, arrafelé, amerre a lovardák kezdődtek. Gyógynövényillat, tág fényesség felettük, távolabb a tarló mélysárgán ragyogott. Méhzúgás, vadvirágok, sehol senki. Az ilyen magányos helyek ölelkezésre valók, de ők most láttak együtt először ekkora eget, és csak álltak megilletődötten, két kicsi figura a lassan alkonyodó tájban, bámulták a felhőket, végignézték, ahogy csillapul lassan az égen az izzás. Aztán leül-

tek a magas fűbe, nézték egymást hosszan, lágyan, érintés nélkül, hátradőlve hallgatták a pacsirtát. A máskor vadul vagdalkozó, nagyszájú és kíváncsi-szomjasan közeledő fiú is csak szelíden bújt most, a lány lábszárát, lábikráját simogatta, a lány pedig torokhangon dorombolt, eldúdolt egy szavak nélküli, zümmögő éneket. Ékszert készített akkor a fiú, összesodort fűből finom díszt, vadzab volt az aranylánc, rajta szalmaszálra szúrt csipkebogyó és kökény a drágakő, amikor kész lett, gyöngéden a lány bokájára bogozta, bilincs, eljegyzés, ismeretlen szabadrabság kezdete. A béke: ülni nyakig a fűben, a közös lélegzet zavartalan ritmusában.

Hazafelé aztán már futottak, kézen fogva, át a patakon, el a strand mellett, aztán végig az utcán: a lánynak időre kellett hazaérnie. Kipirulva, lihegve érkeztek a házhoz, nevetve felvágtattak az emeletre, a függőfolyosójuk ajtajánál egy pillanatra megálltak, de mégse mentek be. Ez volt a legnagyobb lázadás: egyszerre iramodtak neki a padlásra vezető lépcsősornak, a sápadt lépcsőházi fényből fel a sötétbe. A padlás zárva volt, de előtte a kétlépésnyi, fülledt levegőjű titkos zug rejtekében végre egymásnak eshettek, megfeledkezve ígéretről, időről, illemről, kötelességről. Ez itt nem a nappal leleplező fénye volt, hanem

a vakmerőség és féktelenség félhomálya. A kezükkel és a szomjas szájukkal tapogatták végig a másik testét, lázasan merültek a dobogó-követelő közelségbe, elfulladva falták egymást, a fájdalomig.

Hangos társaság közeledett lentről a lépcsőházból, ordítozva trappoltak fel a lépcsőn, és közvetlenül alattuk álltak meg beszélgetni. Dermedten váltak szét, megtört a felfedezés alvajáró lendülete. Elengedték egymást, szédelegve zökkentek vissza a földi időbe, a különlét rögtön rájuk dermedő magányába. Nem mertek mozdulni, visszafojtották a lihegést. Komikusan hosszú ideig tartott, amíg a beszélgetők végre elbúcsúztak, és elmentek. Csend lett, de vége volt a szabadságnak. Leóvakodtak a padlás zugából, lehajtott fejjel. Egymásnak érintett homlokkal búcsúztak el.

A lány otthon fejfájásra hivatkozva vacsora nélkül bújt ágyba, de még sokáig nem tudott elaludni. Nem értette, mi zajlik a testében, mi ez az izzás, az öle duzzadtan lüktetett, fájdalmasan kemény volt, kiment a fürdőbe, és hideg vízzel próbálta enyhíteni a forróságát, hiába. Orgasztikus mandzsetta, jutott eszébe a furcsa kifejezés, amit a könyvtárból kivett felvilágosító könyvben olvasott, ezen a szókapcsolaton legalább lehetett már mosolyogni. Miféle görcsbe rántja a vágy a testet, fiú vagy

lány fájdalma, mindegy, nem válogat, átgázol, leigáz. A beteljesületlenség sajog: eleven seb, forró, üres gödör, kínban követeli vissza a másik melegét, a félbemetszett együttlét kiteljesedését. Éden, hiány. Zsarnok szerelem.

A Magvetőnél megjelent művei

Nehézkedés (versek, 1998)

Fény (versek, 2002)

Rögzített mozgás (versek, 2004)

Elhagy (versek, 2006)

Szabó T. Anna–Tóth Krisztina–Varró

Dániel: Kerge ABC (gyerekversek, a Csimota Kiadóval, 2008)

Villany (versek, 2010)

Tatoktatok (gyerekversek, 2012)

Kerített tér (versek, 2014)

Senki madara (i úsági regény, a Vivandra Kiadóval, 2015)

A fűszermadár (meseregény, 2015)

Törésteszt (novellák, 2016)

Határ (novellák, 2018)

Ár (versek, 2018)

Szabadulógyakorlat (novellák, 2020)

Vagyok (összegyűjtött és új versek, 2022)

Dudorászó (gyerekversek, 2024)

A szerelemről és a biztonság vágyáról szól Szabó T. Anna új novelláskötete.

Hosszabb-rövidebb történetei sokféleképpen beszélnek a hirtelen feltörő vagy éppen élethosszig tartó szenvedélyekről. Minden szereplője sóvárog valamire, testi egyesülésre, hitbeli bizonyosságra, függésre, otthonosságra, anyai szeretetre vagy apai ﬁgyelemre.

Tere a mi terünk, ideje a most és az elmúlt évszázad. A szereplők gondjai ismerősek, de a gyújtópontba azok a pillanatok kerülnek, amikor váratlanul és érthetetlenül mégiscsak felizzik az öröm és a feloldódás fényessége: az időn kívüli perc, amiért érdemes élni. A vágy az, ami éltet, és ha kell, összetöri a világ szigorú kereteit.