Ali Smith: Gliff by Magvető

Ali Smith Gliff

Fordította

Mesterházi Mónika

Részlet

Anyánk lejött a dokkolókapuig, hogy elköszönjön tőlünk. Egy pillanatra meg sem ismertem. Azt hittem, csak egy nő, aki ott dolgozik a szállodában. A haját hátrafésülte az arcából, és lófarokba kötötte, és a ruhája annyira nem illett hozzá, és az alakjához sem passzolt igazán, hogy kellett ez a pillanat, mire rájöttem, hogy a húga munkaruhája van rajta, az egyenruha, amit itt a nőknek és a lányoknak hordaniuk kell, fehér ing, hosszú fekete kötényruha/szoknyaféleség. Az itt dolgozó férfiaknak és fiúknak szabad volt lazábban öltözni. Az egyenruhájuk designer farmer és fehér póló volt, az átlagos pólóknál jobb anyagból. A nők és a lányok nem hordhattak sminket, sem fülbevalót, sem nyakláncot. Anyánk kisebbnek, tompábbnak látszott, tisztára sikáltnak és apácásnak, ahogy a leigázott országok szolgálónői szoktak kinézni a tévéfilmekben.

Hogy van ma?, kérdezte Leif. Meddig lesz még beteg?, kérdezte az én húgom.

Anyánk szigorúan nézett a húgomra az udvariatlanságáért.

Két hét, kérdezte Leif, három? Vagy akár szeptemberig?

A távoli szó, hogy szeptember, ott lógott körülöttünk a levegőben, a dolgozók furcsa terében. A húgom a lábára nézett. Leif a falakra nézett, a beton- és kőfalakra, az üvegbúrákban a napfény ellenében céltalanul égő hatalmas gyertyákra.

Jézus, mondta.

Úgy mondta, mint egy kérdést.

Anyánk megrázta a fejét, aztán bólintott, előbb az egyik, aztán a másik szobor felé, amiket a szálloda a dokkolóbejárat két oldalára helyezett, megint megrázta a fejét, végül az ujját a szájához emelte, mintha csak elegánsan meg akarná simítani az orra alatti részt, de igazából azért, hogy csendre intse Leifet és minket.

Életnagyságú szobrok voltak, fehér kőtömeg, fénylettek. Ájtatosak. Valahogy öszszetartoztak, mégis külön álltak. Az egyik egy szomorúnak tűnő, szép nő, a fejét kendő borította, pontosan úgy, mint egy Szűz Máriának, a karja kitárva, nyitva és üresen, az egyik kezét fölfelé fordította, a szemeit lefelé, becsukta őket, vagy az üres ölére nézett velük, a semmire, csak a redőkre a ruháján. A másik egy férfi meghajlott teste volt. Nyilvánvalóan halottnak szánták, a feje oldalt fordult, a karjai és a lábai elernyedtek. De olyan szögben feküdt a földön,

hogy attól egyszerre volt merev és esetlen, szétterült és dermedt.

Leif meglökte, amitől a szobor egyik oldaláról a másikra gördült. Anyánk arcára kiült a pánik.

Rigor mortis, mondta Leif. Tehát manapság ezt gondolják könyörületnek. És ez történik a művészettel, amikor úgy vélik, hotelt lehet belőle építeni.

Anyánk hivatalosnak tűnő hangon, mintha nem is ismerne minket, azt mondta Leifnek, hogy majd jelentkezik. A fejével intett, hogy emlékeztessen minket a sarkokban levő kamerákra, megcsókolt a szemével, és aztán mintha csak vendégek lennénk, akik barátságosak voltak vele, mindkettőnket megölelt, külön, udvariasan, viszlát.

A turisták tömegén át a Google-utcakép segítségével találtunk vissza a lakókocsihoz. Egyszerűbb volt az üzletek, mint az utcák alapján tájékozódni, úgyhogy inkább a Chanel felé indultunk, az volt a legnagyobb a térképen. Aztán a Gucci. Aztán a Nike. Furcsa volt, amikor végül megtaláltuk a város szélét, ahol Alana lakása volt, egy olyan helyen, ami a Google szerint nem is hely, hogy Leif a volán mögé ült, ugyanis mindig anyánk szokott vezetni. Ő értett a lakókocsihoz, ami közismerten trükkös volt. Leif úgy érezhette, hogy kevésbé ért hozzá, kevésbé biztos benne, és talán ezért akarta, hogy mindketten hátra üljünk, bár az

anyósülés üresen maradt. Talán azt akarta, hogy ne veszekedjünk, ki ülhet előre. Talán csak nem akarta, hogy túl közelről figyeljük, ahogy koncentrál.

Elfordította a slusszkulcsot. A kocsi beindult.

Adunk neki egy hónapot, aztán visszajövünk érte, akár veszélyben van még Alana állása, akár nem, mondta, ahogy elhagytuk a várost.

De ez jó volt. Egy jó ügy. Alana anyám húga. Csak egyszer találkoztunk vele, amikor még kicsik voltunk, hogy tudjunk róla, mostanra meg már ő lett túl beteg, hogy igazán találkozhassunk vele. De anyánk miatt megtarthatta az állását, mi meg az összes többi nyáron vele lehetünk, és ebből a nyárból megtanulhatjuk, hogy ez a család dolga, és ezt csinálja az ember a családért, és hogy ahol Alana dolgozik, az egy nagyon forgalmas hely. Szükségük van a személyzetre. Ezt láthattuk, amikor elsétáltunk arrafelé előző este, és próbáltuk megpillantani anyánkat munka közben, és reméltük, hogy integethetünk neki, ahogy elmegyünk mellette. Nem láttuk, annyi ember volt, a belső étterem tele, az udvari étterem is tele csupa olyan emberrel, amilyeneket soha nem láttam, legalábbis a való életben. Annyira szépek, jól fésültek és tökéletesek voltak ezek az emberek, akik ott ettek az étteremben, ahol anyánk most dolgozik. Olyan si-

mák voltak, mintha ki lettek volna retusálva, mintha tényleg meg lehetne digitálisan változtatni valódi embereket.

Láttam egy asztalt, körülötte valószínűleg egy család, egy nő, feltehetően az anya, elegáns, épp felemelte a villát, amin volt valami, és úgy tette a szájához, nem a szájába, mintha automata lenne, aztán a karja és a keze visszatette a villát a tányér mellé, majd újra felemelte. Mellette ült egy fiú, elegáns, közönyösen kavargatta, ami a tányérjában volt, és a levegőbe bámult. Aztán a férfi, talán az apa, pocakos, de elegáns, úgy volt öltözve, mintha egy nem hivatalos díjátadón venne részt, és evés helyett a telefonján görgetett. És egy lány, azt nem láttam, hogy ő mit csinált, de elegáns volt, bár háttal volt nekem.

Mintha mindannyian háttal lettek volna nekem, azok is, akik szemben voltak.

A kapcsolódásuk hiánya: ezt jelentette az elegáns.

Mintha valami létfontosságút – talán a saját érdekükben – kivontak volna belőlük? talán a túl-sok-életet sebészileg kivonták azokból az emberekből, akik ezt megengedhetik, más, maszkos és tisztaságszagú emberek, akik kanült szúrnak be egy klinikán, körös-körül megnyugtató orvosi szag, a tökéletes család meg egymás után szépen odatartja a karját.

De aztán hova lesz? Mit csinál a sebész a gondosan eltávolított életszérummal?

Hogy lehet megvédeni mindentől, bárhol is tároljuk? a katasztrofális hőségtől, a csatornák mocskától, a környezetszennyezéstől, mindattól, ami megváltozik, a szörnyű búcsúzásoktól, az utazásoktól?

Mind olyan nyugodtak voltak, olyan lenyugtatottak. Ez vajon a kitartás?

Ez a csend még élet?, kérdeztem hangosan, ahogy távoztunk.

Mi a micsoda?, kérdezte Leif.

Az étterem felé biccentettem, ahova egyáltalán nem jutottunk be. Bár lélegeznek és mozognak, olyanok, mint a tárgyak azokon a régi festményeken, ahol földgömbök meg koponyák meg gyümölcsök meg lantok vannak, mondtam.

Leif elnevette magát, és lekacsintott rám.

Art hotel, mondta.

Amikor már ilyen közel jártunk a házunkhoz, miközben anyánk vezetett, Leif általában elmondta, amit az útnak ezen a szakaszán mindig el szokott, hogy ha az ember idegen országban jár, a házak, amikben az emberek élnek, mind mesebeli házaknak tűnnek, aztán amikor hazaér, eltűnődik, hogy ha az emberek ránéznének arra, ahol ő él, azt is úgy látnák-e, mintha egy mesében lenne.

Anyánk rászólt Leifre, amiért mindig ugyanazokat a dolgokat mondja az útnak pontosan ugyanazon a pontján.

Nem mintha veszekedtek volna, nem volt komoly, melegség áradt belőlük a furgon első üléseiről, Leif azt mondta, nem, mert ha az ember új helyre megy, az olyan, mintha a dolgok újak lennének a szemének, aztán amikor hazaér, egy darabig még új marad a szeme, de nem elég sokáig, hamarosan újra megöregszik.

Ma viszont Leif nem mondott semmit.

De az útnak az a része, ahol mindig ez történt, olyan közel volt a házunkhoz, hogy nem is tűnt volna hazaérésnek, ha valaki nem mondja ki. Úgyhogy megkérdeztem a húgomtól, és reméltem, hogy Leif is meghallja, nem érdekes-e, hogy ha az ember más helyekre megy, attól a dolgok olyanná válhatnak, mintha egy történetben szerepelnének.

De Leif nem hallotta meg, vagy ha igen, nem mondta, és a húgom különben is nekem dőlve aludt az ülésén.

Imádtam a lakókocsit. Mindketten imádtuk. Imádtuk, hogy a hátsó ablak egy négyszögletes üveg, és nyitható. Imádtuk az asztalokat, ahogy vezetés közben biztonsági okokból behajtódnak. Elképzeltük, milyen veszélyes lenne úgy vezetni, ha az asztalok nem lennének felhajtva. Imádtunk mindent a lezárt konyhaszekrényekben, egzotikusnak tűntek, mert mások voltak, mint amikből otthon ettünk-ittunk. Imádtuk, amikor a lakókocsi teteje felemelkedett, mint egy szárny: elképzeltük, hogy egy

nap a tető szárnyrésze akkor is felemelkedik, amikor úton vagyunk.

Leif épp lekanyarodott a kétsávos főútról, a B útról, és ráfordult egy kisebb útra, ami hazavezetett. A lakókocsi általában majdnem túl nagy volt ehhez a dűlőúthoz. Ma viszont furcsa volt az út. Szélesebb.

Mi történt itt?, kérdezte Leif. Teljesen eltűnt a turbolya.

A sövény új hajtásait és kétfelől a rézsű oldalát durván hátratolták, mintha ledózerolták volna, a földet, az ágakat és a leveleket mindkét oldalon a kiálló, elfűrészelt ágak rétegei alá halmozták.

Nézzenek oda, mondta Leif, ahogy arrébb rúgta a kavicsokat a házunk előtt a járdán. Ez meg mi?

A bakancsa orrával vörös színű kupacot rugdosott fel a kapunk előtt.

Egy festett vonal volt.

A bakancsa orrára vörös festék tapadt.

Valaki egy vonalat festett a földre onnan kezdve, ahol a házunk a következő sorházhoz ért, Upshaw-ék házához, és végig a házunk külső oldalán.

A festék élénkvörös volt az aszfalton.

Leif bekopogott Upshaw-ékhoz. Mrs. Upshaw nem szerette az embereket, egyszerűen olyan ember volt, aki nem szereti az embereket, képes volt időnként döglött patkányt tenni a kukánkban levő dolgok tetejére, hogy a tudomásunkra hozza, részéről lejárt az időnk, és ez már kölcsönben

van. Mi nem bántuk, senki sem bánta, mi örülünk, mondta mindig anyánk, ha abból az időből, amink van, amíg van, kölcsön tudunk adni vagy venni. Mr. Upshaw viszont ajtót nyitott. Váltottak egy pillantást Leiffel a vörösről, aztán ott álltak ketten, ahogy a férfiak szoktak, és arra a helyre mutogattak, ahol hirtelen abbamaradt, ahol Upshaw-ék ingatlana kezdődött.

A húgom megérintette a festéket. Megmutatta, hol lett vörös tőle a keze. A ház végénél, ahol az aszfalt földbe vált, valaki egyszerűen ráfestett a laza kavicsra, amit simán el lehet rúgni vagy kotorni. Találtam egy botot, és elkotortam vele annyira, hogy rés nyíljon rajta. A húgom úgy ment át rajta, mintha egy ajtót vagy kaput nyitottam volna. Kivette a hátsó ajtó kulcsát a fészer mögül, és bementünk a házba.

Megálltam az utcai szobában. Aztán megálltam a hálószobában.

A szobáknak nyirkos szaguk volt, mintha évekig lettünk volna távol. Lehet, hogy végig ilyen szaguk volt, csak már nem vettük észre. De a polcokon levő dolgok, sőt maguk a bútorok is egy halom szemétnek tűntek így, hogy anyánk nem volt ott.

Úgyhogy kimentem, megkerültem a házat, megálltam a kertben, és a kertkapunak dőltem. Néztem, ahogy Leif Mr. Upshawval beszél. Néztem a vállát, és Mr. Upshaw vállát is. Éreztem a kapunk tetejének barázdált fáját a kezem alatt. A kutyánk ju-

tott eszembe, akit Rogie-nak neveztünk, a kóbor kutya, aki egy ideig velünk élt, amikor kicsi voltam, kis kutya volt, egy drótszőrű terrierkeverék. Egy nap ott ült a lakókocsink mellett az állomás parkolójában, amikor kijöttünk a moziból, és nagyon úgy tűnt, hogy szeretné, ha elvinnénk egy darabon. Úgyhogy elvittük magunkhoz, és letelepedett a konyhában, és azonnal el is aludt, és az éjszakát is ott aludta át. Azontúl velünk utazott a városba, ahányszor anyánknak be kellett mennie. A parkolóban kiengedtük, elszaladt, ahová akart, mi meg mentünk, és csináltuk, amit csinálni akartunk a városban, aztán amikor visszaértünk a kocsihoz, általában már ott várta, hogy hazavigyük. Aztán egy nap nem jött, és nem várt. Továbbállt, mondta anyánk, most már valaki más fuvarozza.

Eszembe jutott, milyen ügyes volt Rogie, milyen könnyedén fel tudott ugrani erre a kapura, aminek most támaszkodom, és ami ötször magasabb volt nála. Egy tavaszi este anyánk felrázott álmomból, kivett az ágyból, az ablakhoz vitt, és megmutatta, ahogy ugrásra készen, lehetetlenül egyensúlyozott a kapu keskeny felső peremén, mind a négy mancsa feszesen állt szépen egymás mellett, és az egész kutyalénye megfeszült fölöttük, egyensúlyozott, miközben figyelte a jövés-menést az utcán, a fejét hol erre fordította, hol arra, hol megint erre.

Már majdnem húsz perce így áll, mondta anyánk, azt akartam, hogy lásd.

Ahogy az egyenetlen fát tapintottam az ujjam alatt, Rogie okos szemére gondoltam, arra, ahogy a fülét hegyezte, a bajszos pofájára, arra, hogy a karosszék, amiben aludt, még egy darabig megőrizte a melegét, miután leugrott róla. Aztán Leif elköszönt Mr. Upshaw-tól, vidáman felintegetett az emeleti ablakba, ahonnan Mrs. Upshaw figyelt a függöny mögül, és háromszor megkopogtatta a lakókocsi egyik narancssárga oldalát a rozsdaövezet fölött.

Mindenki vissza, kiáltotta. Indulunk. Hol a húgod?

Bement a házba, hogy kihívja, és a karjában cipelte ki. A húgom nevetett.

Ülhetek előre?, kérdezte.

Nem, mondta Leif.

És én?, kérdeztem.

Nem, felelte.

Bekötöttük magunkat hátul, ahol eddig is ültünk, az ülés még meleg volt tőlünk, és Leif ráfordította a lakókocsi tompa orrát a megváltozott dűlőútra, vissza a főútra, és tovább.

Ki festette a vöröset a házunk köré?, kérdezte a húgom.

Én is ezen gondolkodom. De valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mondta Leif.

Emberek voltak?, kérdezte a húgom.

Valószínűleg, így vagy úgy, mondta Leif.

És miért csinál ilyet egy ember?, kérdezte a húgom.

Az emberek már csak ilyenek, mondta Leif, rejtélyesek, miért csinál bárki bármit? Igen, de miért megyünk el?, kérdeztem én.

Ideje, mondta Leif.

És hova megyünk?, kérdeztem.

Hova akartok?, kérdezte Leif.

A húgom meg én tavaly nyáron láttuk, mi történt azzal a hellyel, ahol azok az emberek, akik egész évben fel-le vándorolnak az országban, és a járműveikben laknak, le szoktak parkolni egy időre.

Egy füves terület volt két út között, több lakókocsinak is elég nagy. A családok, akik ott parkoltak, általában júniusban jöttek, és júliusban távoztak. Régebben kezdték, mint amióta mi élünk. A gyerekeik a nyári barátaink voltak.

De tavaly nyáron valaki telepakolta a területet masszív, durva betontömbökkel, ferdékkel és egyenesen állókkal, nagyobbakkal, mint egy autó. A húgom sírva fakadt, amikor meglátta. Ami nem volt rá jellemző. Általában nem tört meg könnyen.

Ahogy bekötve ült mellettem a lakókocsiban, egy hajas baba karját és lábát húzgálta épp ki, amit a hátsó kertben halászott ki a földből, és a törzsét rázogatta, hogy kiessen belőle a törmelék, ami kotyo-

gott benne, aztán tisztára törölte a szoknyája szegélyével, és csak utána dugta viszsza a testrészeket a helyükre.

És most már mi is Vándorok vagyunk?, kérdezte.

Igen, mondta Leif, ezt csináljuk, vándorlunk.

Jó, mondtam, mert akkor újra látunk mindenfélét, és újak lesznek, és a házak máshogy néznek majd ki, mint a normális házak.

Behajtottunk egy Tescóhoz, és beálltunk a parkoló végébe. Ami jó volt, mert így nagyon könnyen tudunk majd vásárolni.

És éjjel-nappali üzlet, mondta Leif, úgyhogy kis szerencsével nem bánják majd, ha itt parkolunk éjszakára.

De az éjszaka közepén, mikor kint még sötét volt, nagyon korán, hallottam, ahogy Leif megfordul a lehajtható ágyban, ahol anyánkkal szoktak aludni.

Mi ez a hang?, kérdezte a sötétben.

Felültem.

Feküdj le, mondta Leif. Biztos csak egy állat.

De amikor reggel kinyitottuk az ajtót, láttuk, hogy valaki egy vörös csíkot festett szorosan a lakókocsi köré.

Teljesen körbeért, és ott találkozott önmagával a kis fémlépcsőn, amit az ajtó mellett hagytunk, hogy biztonságosan ki-be tudjunk lépni. A nedves festék még ezen a lépcsőn is rajta volt, és némelyik gumi-

abroncson meg felnin, sőt a kerekek körüli fémrészen is.

Elraktuk az ágyneműt, felhajtottuk az asztal-ágyat, és leeresztettük a tetőt. Ellenőriztük, hogy a lezárt konyhaszekrények rendben vannak-e az induláshoz. A húgom meg én bekötöttük magunkat, és beállítottam a tökéletes szöget, hogy lássam a lakókocsi köré festett kört, amit magunk mögött hagyunk. Volt bennem valami elégedettség, hogy itt hagyjuk ezt a lenyomatot, ezt a vészvöröset, az egyetlen furgon alakú festett körvonalat az egész parkolóban.

Leif bedugta a slusszkulcsot, és indított. Semmi nem történt. Megismételte. Semmi nem történt.

Aztán jött a tréler. Miközben Leif a biztonságiakkal vitatkozott, fogtuk a pénzt, amit adott, és bementünk az áruházba.

A Magvetőnél megjelent kötetei

Hogy lehetnél mindkettő (2019)

Ősz (2020)

Tél (2021)

Tavasz (2022)

Nyár (2023)

Társdarab (2024)

Ali Smith új regénye egy nem is olyan szép új világról szól, ahol mindennap új határokat húznak az emberek közé.

Egy olyan történelmi korban, amikor a nagy techcégek könnyen kategorizálható algoritmusokra és adatokra akarják redukálni az embert, Ali Smith megmutatja, miért fontosabb mindennél az egyén és az egyediség. A Gliff lenyűgöző regény identitásról, lázadásról, elnyomásról, természetpusztításról korunk legnaprakészebb szerzőjétől.