IRENE SOLÀ (1990) katalán író. Pályafutását költőként kezdte, első regénye 2018-ban jelent meg. Énekelek, s táncot jár a hegy című regényéért több irodalmi díjat kapott, köztük az Európai Unió Irodalmi Díját.
Ignasi Rovir ó felvételeRészletek
A kő, ami sötétben minden tehénben világít
A Samantha azért zuhant le, mert zakkant volt. Zakkant, agyilag zokni. Jó tehén volt, de nem volt ki mind a négy kereke. Egy tehén, aki zokni szeretett volna lenni. Vagy isten tudja, mit akart volna a Samantha. Valamit. Mint mindenki más. Emberek, tehenek, egerek és mókusok mind, mind akarnak valamit. Még a fák is akarnak dolgokat. Mert hát
törekszenek felfelé, hogy minél több fény érje őket. Még a kövek is akarnak dolgokat. És ez most nem egy moralizáló történet, úgyhogy nem fogom azt mondani, hogy a Samantha azért zuhant le, mert akart valamiféle dolgokat. Nem. A Samantha egyrészről tényleg akart dolgokat. Másrészről pedig tényleg lezuhant. Megcsúszott, és biztosan el is bődült, jajszava az égre szállt, és a rettegés biztosan kiült a képére, és biztosan tudta azt is, hogy ennyi, neki ezzel befellegzett. Hatalmas teste, az érettbúza-színű háta, a kerek, barna szeme, a világos pofája, a kicsi, gömbölyű tőgye és az erős lábai mind biztosan tudták. Az égnek álló fehér szarvak szintúgy. A Samantha meg csak gurul lefelé a lejtőn. Ha valaki olyan
súlyos, mint egy tehén, mint egy ló, mint egy valóban nagy testű állat, akkor nincs mit tenni. Az nem olyan, mint amikor egy macska vagy egy hangya esik lefelé, aminek alig van súlya, és esik, esik, de nem lesz belőle baj. Ha egy tehén zuhan kilenc-tíz métert, akkor tudja, hogy ütött a búcsú órája. S ha rossz helyre esik, mint ahogy a Samantha is, egy rossz vízesés torkába, ahol minden csupa nedvesség, bozót, sűrű erdő, akkor tudja, hogy nem is jönnek el érte, hogy kihúzzák. Otthagyják, hadd egyesüljön idővel az erdővel. S az a jelenet elég szép lesz, annak ellenére, hogy szomorú is, persze.
A Samantha azért volt zakkant, mert mindig egyedül szeretett lenni. Egyedül szeretett kószálni, és nem tartotta be a szabályokat. Nem azért, mert forradalmi vagy politikai meggyőződés vezérelte volna. Csakis kizárólag azért, mert hedonista volt, és bizonyos értelemben lusta. A Samanthának megvolt a kora, a termete meg a karizmája is, hogy vezesse a csordát. Elég érdekes lett volna, ha ő a vezér a csapatban, a Samantha, és megállított volna bennünket, hogy elnézzük a naplementéket, vagy felkeltett volna bennünket az éjszaka közepén, hogy felszólítson, gondolkodjunk el, milyen óriási különbség van a nappali mező és az éjszakai mező között, vagy kivezényelt volna egypár borjút a veszélyes lejtőkre, mert a fű egyiken vagy másikon
kivételesen ízletes, sokkal inkább, mint másutt, és pont azért, mert olyan ritkásan nő azon a sziklás terepen. De vannak, akik arra születnek, hogy vezér legyen belőlük, mások meg emelkedettebb dolgokra hivatottak. Még akkor is, ha utána jön a lejtő. Voltaképpen a Samanthát nem érdekelte a hatalom, se az, hogy megküzdjön valamiért, bosszút álljon, vagy hogy megszerezze a cserjés szellősebb részén akár három-négy fokkal is hűvösebb helyeket. A Samanthát még az anyaság se érdekelte, úgy tekintett csak rá, mint a gondolatok vagy az ősi ösztönök forrására, mint egyfajta kapcsolatra, mely összeköt az élettel és a világegyetemmel, s a szülés csakis mint mágikus esemény tarthatott számot az érdeklődésére. Ezért aztán a csorda domináns tehenei nem féltek tőle, és nem is keresték a társaságát. Hagyták, hadd menjen a maga feje után. Ha kíváncsibbak lettek volna, akkor felfedezhették volna a Samanthának a különleges érzékenységét, hogy összeköttetést tudott teremteni a transzcendens világgal, ami lehetővé tehette volna egyfajta tehénfilozófia kialakulását. De mi, tehenek nagy általánosságban gyakorlatias, pragmatikus állatok vagyunk, s értékeltük ugyan a Samanthát, mert meg kell mondjam, hogy titokban nagyra értékeltük azt, amit az ő személye képviselt, de hát voltak elsődleges fontosságú dolgok, melyeket nap mint nap
véghez kellett vinnünk, és ott volt a csorda jólétéért való folytonos aggódás is, mert aki vezet, az viseli a felelősséget. S hát volt elég dolgunk, rengeteg dolgunk. Kezdve a legelőkön tett felderítő körutakkal, amikor megbüntetjük a rosszul teljesítő területeket, hogy mire visszamegyünk, jobb ízű legyen a sarjú, aztán meg fenn kell tartani a rangsort, le kell törni a fiatal tehenek szarvát, fel kell készíteni a csordát a tavaszra, amikor majd felmegyünk a hegyekbe, a fiataloknak el kell mondani, milyenek a legelők fenn a hegyoldalban, elmagyarázni, hogy minél magasabbra mennek, annál frissebb a levegő és annál kevesebb a rovar, de az időjárás is zordabb, és aztán figyelmeztetni kell őket arra, hogy nagy esőzéskor mindannyiunknak be kell húzódni az erdő alján a bozótosba, a kicsiknek meg el kell ismételni, hogy soha ne tévesszék szem elől a mamájukat, és elmondani százhuszadszorra is, hogy senki se szakadjon el a csordától, na meg ott van még a villanypásztor, azt is lelkiismeretesen el kell magyarázni, és a többi, és a többi.
Mikor a Samantha lezuhant, először úgy tűnt, hogy nyugodtan fekszik. Ha nem egy olyan komplikált, megközelíthetetlen és komor helyen lett volna, akkor akár azt is lehetett volna hinni, hogy alszik. Ahogy teltek a napok, először felfújódott, aztán lelappadt az oldala, és a szőre elveszítette a csillogását. De
a jelenet továbbra is szép maradt. A Samantha az erdő ölelésében. Aki minden nappal hasonlatosabbá vált a falevelekhez és az ágakhoz meg a sáros földhöz. Én el-elballagtam a Samanthához. Odaballagtam az emléke iránti tiszteletből, és mert rendes tehén volt, igaz, nem egészen százas, de mindig tisztelettudóan viselkedett, és bár konok volt, ugyanakkor nagylelkű is. Meg azért is mentem, mert kíváncsi voltam. Azt mondják ugyanis, hogy minden állatban van egy kő. Egy kő, amelyik úgy világít, mint a hold, és fehér, mint a hó. S hogy a legszebb kő az állatok fejében van.
Koponyának mondják a helyet. Volt, hogy eljött velem pár tehénborjú is, hogy megnézzük a Samanthát, és hát lehidaltak. Meséltem nekik a kőről, ami sötétben ott világít minden tehén belsejében, és volt, aki elhitte, de volt, aki azt mondta, hogy kamu az egész. Aztán szép fokozatosan eljött a téli időszak, mi leereszkedtünk a völgybe, a Samantha meg ott maradt fenn a hegyekben, egyedül.
Mikor megint kitavaszodott, fékezhetetlen vágy kerített hatalmába, s hajtott egyre a fenti legelők felé. Ezt a bolondériát nem lehet kinevelni a tehenekből, minden tavasszal őrült vágy ébred minden tehénben, hogy újra friss, zöld és élettel teli füvet rágjon, beszívja a tiszta hegyi levegőt, és érezhesse a bőrén a napsugarat meg az esőt. De ezúttal a boldogságot nemcsak a felfelé kaptatásnak ez a
vágyálma és nagyszerű érzése okozta, hanem közrejátszott az is, hogy már nagyon szerettem volna látni a Samit. El akartam menni a sírjához. Tudni akartam, hogy mi lett a Samantha testével és húsával. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy van-e ilyen varázskő az állatokban, vagy nincs. Ez a bőr alatt világító kő. És mindennél jobban szerettem volna látni a Samantha koponyáját.
És pontosan ezért volt az én csalódásom olyan mélyrehatóan fájdalmas, amilyet még soha tehén nem érzett e földön, amikor odaértem a Sami hasadékához, a fákkal, bozóttal és apró lila virágokkal bélelt sírhoz, és megláttam azokat a mozdulatlan, fehér kígyókat, amik hajlított ágakhoz hasonlítottak. Szépnek szépek voltak, de se nem igazán formásak, se nem kecsesek, vagy elragadóak. Fehér kő, addig rendben, de olyan fehér kő, ami semmire se jó. És nagyon szomorú és igazságtalan dolog, hogy nyoma se volt a Samantha fejének. És nyoma se volt annak, amit koponyának neveznek.
S akkor a csalódottság és a meglepődés okozta megrázkódtatás hatására egyszer csak megértettem. A Sami koponyája volt a kincs. Az volt a kincs, és valaki elrabolta. Elrabolta a kincset, a Sami kincsét. Ami az enyém is. És nem engedték, hogy lássam. Akkor olyan zsigeri, dühös, vak fájdalmat éreztem, olyan elemi erővel hasított belém a csalódás, hogy
nekiindultam a mezőnek, és rohanni kezdtem, messze, egyre messzebb a csordától, csak úgy forrt bennem a harag, és a törvényszegés iránti vágy. Futottam a düh és a fájdalom elől. S fejvesztett menekülésem közben egyszer csak emberi hangokat hallottam, és eszembe jutott valami.
Jobban szerettem volna egy viszonylag vad állatnak a kincsét megnézni, egy felkészült vadállatét, farkasét, hiúzét vagy lóét, akár egy gyáva lóét is, vagy kutyáét, akár egy egész kicsike kutyáét. Nem azt a védtelen, csupasz testű nőt néztem ki magamnak, de az került az utamba. Van az úgy, hogy nem tehetünk mást, azzal kell megelégedni, ami van. Megelégedtem hát az ő koponyájában levő varázslattal.
Mikor levetettem magam a partos széléről, és rárontottam az apró, sovány nőre, egy pillanatra elfogott a kétely, hogy van-e egyáltalán fehér varázslat ezeknek a csupasz testű állatoknak a belsejében. Arra gondoltam, hogy hátha olyanok a férfiak meg a nők is, mint a csigák vagy a gyíkok. Hogy nincs lelkük. És a kételkedésnek az az egy századmásodperce okozta, hogy hiba csúszott a számításomba. Nem vettem észre a többieket. A gyerekeket, meg a másik felnőttet. A felnőttet, aki képes volt kitépni a földből egy kis fát, azzal jött nekem, és csak csépelt. De addigra már megvolt. Ott volt a nő a homlokom előtt,
láttam, érzékeltem, hogy összehúzza magát kicsire, és sikít, s akkor legnagyobb boldogságomra hallottam a reccsenést, a roppanást, ami azt jelentette, hogy van benne kő. Egy fénylő kő, ami a szarvam nyomására eltörött. Mindent végiggondoltam. Kis szerencsével a tavaszi esők meg a nyári meleg hatására először felfújódna a nő, aztán meg lejönne róla a borítás, és mikor majd megyünk le télire a völgybe, akkor talán már látszana is a koponyája. Arra gondoltam, hogy el kellene rejtenem a testet, nehogy most meg valaki elrabolja nekem. És akkor valahányszor csak megyünk fölfelé, vagy jövünk vissza a hegyekből, eljönnék megnézni. Afféle zarándoklatként. Mint egy mauzóleum, aminek a létezéséről csak én tudnék. De nem, barátaim, nem. Az ember addig ütött, addig ütött azzal a fatörzzsel, amíg el nem hajtott onnan. Legyőztek. Elkergettek. Átkozottak.
De én azért nem vesztem el se a hitemet, se a türelmemet, sem pedig a reményt. Én még fiatal tehén vagyok. Itt bármelyik nap lezuhanhat valaki. Vagy találhatunk egy döglött vagy védtelen vadállatot.
Most, hogy ideértem a történetben, úgy látom, elég sötétre sikerült, amiben mintha kissé túlságosan is erőszakosnak festeném le magam. Épp ezért szeretném rendbe hozni a dolgot, úgy gondoltam, mesélek egy viccet:
Volt egyszer egy ember, aki esténként szép nyugodtan pihengetett otthon. Az egyik ilyen nyugodt estén egyszer csak megszólalt a telefon. Az ember felvette a kagylót, és a hang a vonal túloldalán, egy mély, lassú és reszelős hang, azt mondta nagyon lassan: – Tu-dok-be-szél-ni.
Az ember azt hitte, hogy valaki szórakozik vele, és letette a telefont.
Másnap ugyanabban az órában megint megszólalt a telefon, s ugyanaz a hang megint azt mondta: – Tu-dok-be-szél-ni.
Az ember letette a kagylót. Aztán a dolog egész héten ugyanígy ismétlődött, míg az embernek egyik nap elege lett ebből az ostoba tréfából, és beleordította a kagylóba: – Én is tudok beszélni, az istenfáját!
Mire a hang azt válaszolta: – I-gen-de-te-nem-vagy-te-hén.
HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA-
HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA-
HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA-
HAHAHAHAHA […]
Ez itt a szérűskert kavicsa, és a sziklához tapadó cementfalak, a kikötött kutya meg a macskák, akik annyit feküdtek a napon, hogy száraz és poros mindegyik, a muskátlikkal teli tornác meg a sötét és hűvös bejárat, ami még őrzi a sok száz éven át odabent tartott állatok szagát. Ez pedig a kavicsos út, ami hátul indul a disznóólak és a tehénistállók felé, a szalmabálák, az egerek, a nyitott fészer, a takarmánysiló, s a nap fényében fürdőző hatalmas, zöld traktor. Ez meg itt egypár fa, amelyek árnyéka jobbra vetül a régi kötelekre, szerszámokra meg egy kőpadra s a kövér fűre.
S ez itt Vicenç, aki azt kérdezi: – Apa, emlékszel Adára?
Ez meg itt Ballador apuka, aki egymáshoz dörzsöli két durva tenyerét, majd Ada felé nyújtja a jobbját, amelyiken a tenyérhez csak három ujj tartozik, meleg, dagadt, száraz három ujj, és azt mondja:
– Hát persze. Nem megyek nagyon közel, mert büdös vagyok. Te nem külföldön voltál?
– Három évig Angliában éltem – válaszol Ada.
És ez meg a kutya, aki a földön húzza maga után a láncot, mint egy kísértet, és vadul csóválja a farkát. A házi cirmosok közönyösen emelik fel a fejüket. Az égen méhek meg
dongók zúgnak át, és Ballador apuka a tornác árnyékában azt mondja:
– Kértek egy pohár vizet vagy egy sört?
– Én egy sört – feleli Ada.
– Én is. Menj be te, Vicenç, én csizmában vagyok. Gyere csak, gyere – mondja Adának, s a tornác padján kínálja hellyel. Az asztalon egy tojásokkal teli kosár és három köteg hagyma. – S Angliában hol?
– Londonban.
– Londonban, az jó. És most visszajöttél?
Kigombolt kék kezeslábast visel, napbarnított bőre tele van apró koszfoltokkal, mintha szeplős lenne, és a pókhálófinom ráncok úgy futnak össze rajta, mint folyótorkolatba a vizek.
– Igen, most jöttem vissza.
Ballador rábólint, mintha jó döntésnek tartaná a visszatérést.
– A szüleid jól vannak?
Vicenç visszajön három nyitott sörösüveggel, és leül az asztalhoz.
– Igen, jól. Elváltak egy éve, vagy talán egy kicsit több is, mint egy éve.
– Aha, anyukád mondta. Mondta, hogy most csak ő lakik itt a házban. Hát, ez van.
– Ada az apa Vicençet nézi, akinek a keze, a
teste és a hangja is erős, és melegséget áraszt, olyan, mint egy tölgyfa. Ada arra gondol, hogy amikor Vicenç megöregszik, talán épp ilyen lesz, mint az apja.
– Igen.
Elhallgatnak, s akkor megszólal Vicenç: – Apa, azért jöttünk, mert Ada regényt ír.
Aztán Ada átveszi a szót: – Tulajdonképpen ezek egymással összefüggő elbeszélések, amiket írok, és van kettő, amiben benne vagy te is. – Itt egy kis szünetet tart. Mosolyog. – Van kettő olyan, amiben Mercè is szerepel. A történeteket részben én találom ki, de a kiindulópont mindig egy valóságos személy. Szóval, van két olyan rész, amelyikben te szerepelsz, és szeretném az engedélyedet kérni hozzá. Először odaadom, hogy elolvasd, itt is van most nálam. Ha nem tetszik, vagy azt szeretnéd, hogy változtassak valamin, akkor csak szólj.
Ada néhány papírlapot tesz az asztalra. Az apa Vicenç becsúsztatja őket a tojásoskosár alá, nehogy elvigye a szél.
– Sose gondoltam volna, hogy valaki rólam ír majd elbeszélést. – Elneveti magát, most először, mióta ott vannak, egy kicsit úgy, mint a gyerekek, és vicces látni ezt a nagydarab, idős embert ezzel a nevetéssel.
– Apa sokat olvas – teszi hozzá Vicenç.
– Igen, de olyan magasröptű dolgokat nem-
igen. Inkább a krimit szeretem. Mankellt, Patricia Highsmitht, a skandinávokat… – Hát, nem tudom, hogy ebben, amit mutatok, van-e valami krimis.
Az apa Vicenç egyik kezét ráteszi a papírokra.
– Én meg néha határozottan azt gondolom, hogy kellene írni olyan krimiket is, amik a paraszti életből veszik a témát.
A fiú Vicenç mosolyogva teszi hozzá:
– A krimi és a katalán parasztság.
– Vannak sötét történetek, ahol parasztok a főszereplők? – kérdi Ada, és először kortyol bele a sörbe.
– Hát hogyne lennének – válaszol a gazda. – Itt minálunk, alig kell egy kicsit arrébb menni, úgy tizenöt kilométerrel lejjebb, Aiguafreda irányában van egy ház, amit még most is Can Comesnek hívunk. Most már kiadták egy fiatal párnak, piros furgonjuk van, meg felfújható medencéjük. De korábban Comes lakott ott, meg a felesége. Kicsit idősebb volt nálam ez a Comes, jó ember, csak makacs, mint az öszvér. És volt neki egy szomszédja, már nem is emlékszem, hogy hívták, talán Ramon, vagy valami hasonló neve volt, pedig írt róla az újság is, na, ezek ellenségek voltak. Az ellenségeskedés már sok-sok éve tartott, lehet, hogy családi örökségbe kapták, az a fajta gyűlölet, amiről már nem is tudod, hogy miért kezdődött, de aztán tra-
gikusan végződik. Hogy minél gyorsabban átjusson az autópálya túloldalára silózáskor, meg amikor kint dolgoztak a földeken, Comes nem az úton ment, mert az kerülő lett volna, hanem át a szomszéd földjének a közepén. Az meg ettől olyan dühös lett, és anynyira gyűlölte érte, hogy szinte beleőrült. Azt mondják, hogy százezerszer elmondta neki, hogy ne járjon át a földjén, bement az önkormányzathoz, hogy csináljanak már valamit, végül felhúzott egy kerítést is, és odaállította a katalán rendőrséget. De Comes továbbra is ugyanott járt át. Aztán úgy tűnik, hogy becsületbeli kérdés lett a dologból. Ez az a becsület, aminek nem sok haszna van. Addigaddig, hogy a szomszéd azt mondta Comesnek, hogy ha még egyszer átmegy a földjén, akkor megöli. És Comes még egyszer átment, a szomszéd meg szétlőtte a fejét egy vadászpuskával.
Miután kimondta a „vadászpuskával” szót, Ballador apuka nagyon tágra nyitja a szemét, és belekortyol a sörbe.
A Magvető Kiadó új világirodalmi sorozatot indít Határhelyzetek címmel, amelynek kötetei arra a kérdésre keresik a választ, hogy mit jelentenek a határok a 21. századi Európában.
Az európai irodalom legizgalmasabb hagyományait folytató és továbbgondoló könyvek azokról a fizikai és szellemi választóvonalakról szólnak, amelyeket nap mint nap megtapasztalunk, átlépünk és megkérdőjelezünk. A katalán, ukrán, norvég, olasz, lengyel és magyar szerzők művei párbeszédbe lépnek egymással, reflektálnak egymásra, és megmutatják, hogyan mosódnak egybe vagy épp válnak áthatolhatatlanná nemcsak a földrajzi, de a kulturális, politikai, szociális és nyelvi határvonalak is.
A Határhelyzetek köteteinek megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.
A sorozatban megjelenő könyvek: Irene Solà: Gátak (Fordította: Nemes Krisztina, 2023)
Szerhij Zsadan: A diákotthon (Fordította: Körner Gábor, 2023)
Maria Navarro Skaranger: Emily forever (Fordította: Domsa Zsófia, 2024)
Tone Hødnebø: Eszközök és tettek (Fordította: A. Dobos Éva, 2024)
Claudia Durastanti: Ismerős idegenek (Fordította: Todero Anna, 2024)
Martyna Bunda: Érzéketlenség (Fordította: Mihályi Zsuzsa, 2024)
Krisztián Grecsó: Vera (Fordította: Peter Sherwood, 2024)
Edina Szvoren: Sentences on Wonderment (Fordította: Mihálycsa Erika, 2024)
Határhelyzetek – Irodalmi határátlépések Európából az Európai Unió finanszírozásával.
Irene Solà második magyarul megjelenő regényének főszereplője Ada, aki történeteket ír. Három Angliában töltött év után visszatér a kis katalán faluba, ahonnan származik, és bemutatja a családját, a barátait, a szomszédait, vagyis a falu ismeretlenül is ismerős lakóit. Olyan embereket, akiknek az életét erősen behatárolja, korlátozza és alakítja az őket körülvevő táj. A könyv arról szól, hogyan lehet visszatérni valahová, ahonnan egyszer elmentünk, felidézi a távoli helyeken töltött nyarak és az első szerelem emlékét, és megmutatja, milyen hatással van a mesélő az általa elbeszélt történetek szereplőire.
Az Európai Unió támogatásával megjelenő Határhelyzetek sorozat darabja.
Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.