A lorem ipsum (lipsum) egy, a nyomdászatban használt latin helykitöltő szöveg, amelyet a tipográfia és az elrendezés bemutatására használnak. A betűk és betűközök ritmikus, jelentéses szöveget imitáló keveredése utal egyetemi hallgatóink és oktatóink diverz összetételére, illetve arra is, hogy az újság terve nem öncélú: arra vállalkozunk, hogy közös platformot biztosítsunk a különböző szakokon létrehozott színes és változatos tartalmaknak.
Lipsum.uat
TARTALOMJEGYZÉK I. lapszám, 2022. január
4
Archív
6
HÖK infó
7 10
Interjú: „A színház az a tér, ahol a fantázia szabad lehet”
Kaszás Csengét és Szilvay Mátét Purosz Leonidasz kérdezte
Fotó: Jobbról Nepál, balról India, középen én
Torner Anna
12
Novella: Ébredések
14
Tanulmány: Szerep a színészben – A színész munkája a repertoárszínházban (részlet)
16
Zeck Julianna
Berekméri Katalin
Fotó: „Ha megtaláljuk a szépséget, máris teljesebb életet élhetünk”
Homlok Bertalan
18
Kritika: Lenni vagy nem lenni – a Covid árnyékában
20
Interjú: „Úgy kellene éljünk, hogy minden pillanatban merjünk nemet mondani”
23 24
Csernai Mihály a kolozsvári Hamletről
Gecse Ramónát Fellegi Balázs kérdezte
Novella: Megölni Klárát!
Berecz Boglárka
Programajánló
Archív Thália emlékére 1969. januárjában – az akkor még – főiskolánk hallgatói elindították saját folyóiratukat. Tele ambíciókkal, esztétikai érzékenységgel és kritikai hozzáállással olyan célokat tűztek ki, amelyek bár ideológiailag más hívószavak mentén születtek meg, közel állnak hozzánk. Idei első lapszámunkban a Thália 53. évfordulóján egy archív válogatással emlékezünk elődeinkre. Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánunk!
4
5
HÖK infó Mindenekelőtt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a legjobbakat kívánjuk nektek az idei évre. Tervben volt egy szilveszteri e-mail, viszont a véralkoholszintem nem tette lehetővé, hogy kusza ujjaim megfelelő sorrendben nyomják le a klaviatúra megannyi gombját. Remélem, hasonló problémákba ütköztetek ti is, aki pedig a nyugalmat választotta, annak sikerült megfelelően kikapcsolódnia az ünnepek alatt. Két fontos esemény történt az elmúlt időszakban. Az egyik, hogy a Tutun felkereste a HÖK-öt, mivel szeretnék visszaszerezni a Tranzitba elvándorolt diákságot. Éppen ezért hajlandóak lennének programokba fektetni, valamint kedvezményeket biztosítani az egyetem hallgatóinak részére. Folyamatosan egyeztetünk velük, nem zárkózunk el az együttműködés lehetőségétől, viszont nyomatékosítottuk, hogy csak akkor van értelme egy ilyen akciónak, ha az a diákok pénztárcájának megéri. Nagyszerű lenne elérni azt, hogy a városban legyen egy kifejezetten MME-specifikus kocsma, a mi igényeinkre szabva, de ehhez kölcsönös haszonra és hosszú távú együttműködésre van szükség. Mi mindenesetre nyitottak vagyunk, tervben van egy szesszióváró buli, ám ez csak akkor valósulhat meg, ha az egekbe szökött árakat sikerül leszállítani. Véleményem szerint nagyszerű alkupozícióban vagyunk, ugyanis nem nekünk sürgős a hely fellendítése. Mi megoldjuk a magunk szórakozását bárhol. Tervben van még, hogy a jövő tanévtől bevezessünk egy egységes diákigazolványt marosvásárhelyi magyar tagozaton tanuló egyetemisták számára, ami kiváltaná a jelenlegi füzetecskét. Ez az igazolvány alkalmas lenne a hallgatói jogviszony igazolására, az utazási kedvezmények igénybevételére Románia-szerte, valamint a tartózkodási papírt is ezzel váltanánk ki. Visszatérve a HÖK-höz, meg kell vallanom, hogy az év utolsó heteiben meglehetősen kizuhantam a mindennapi rutinból, és tevékenységem az egyetemen megcsappant az előző két hónaphoz képest. Ezt a szakmai gyakorlatom rendkívül szerencsétlen időrendjének köszönhetem. Viszont öröm volt azt látnom, hogy a HÖK működött tovább. Elsősorban szeretném megköszönni Erőss Noéminek és Radu Enriknek, hogy állták a sarat és segítettek, hogy például az Adakoznimenő akciója sikeres legyen. Emellett szeretnék köszönetet mondani minden hallgatónak, aki akár az Adakoznimenő, akár a karácsonyi videó projektjében részt vett. Elképesztőek vagytok, srácok! Hiszek a közösségek önszervező képességében, és hiszem azt, hogy a HÖK ezen szerveződéseket elősegíteni, motiválni és támogatni hivatott. Erről írtam az előző számban mint cél, és egy hónappal később mint tényt köszönhetem meg nektek. Szóval KÖSZÖNÖM! Sikeres évet kívánunk mindenkinek! Antal Ádám HÖK-elnök
6
Interjú „A színház az a tér, ahol a fantázia szabad lehet” A tavaly végzett rendezőosztály hallgatóinak diplomamunkaként egy-egy Shakespeare-darabot kellett színpadra állítaniuk. Szilvay Máté választása az Ahogy tetszikre esett, a produkció pedig novemberben kiérdemelte a Șerban Ionescu Színházi és Filmfesztivál legjobb rendezésének és legjobb előadásának járó díját, valamint a Rozalindát alakító harmadéves Kaszás Csengét választották a legjobb női főszereplőnek. Először is gratulálok a darab sikeréhez! Mit kell tudni a Șerban Ionescu fesztiválról?
gén az Ardeni-erdő összeomlik, mindenkinek haza kell mennie a régi életébe, ami már persze egy megváltozott régi élet, a régi élet romja. Vissza kell menni a társadalomba. És ez mindannyiunkkal így van. Kiköltözünk a családból, kikerülünk az iskolából, felfedezzük önmagunkat, és aztán mégiscsak – és ez sok szabadságvesztéssel jár – valahogy meg kell érkeznünk abba, hogy oké, döntéseket hoztunk, aminek az a következménye, hogy mondjuk én színházrendező vagyok, tehát már nem lehetek nagybőgős, meg egy csomó minden nem lehetek.
Sz. M.: Azt hiszem, erről főleg én tudok beszélni, hiszen online fesztivál lévén a munka oroszlánrésze a pályázás és a szervezés volt. Ez egy pályakezdő színházi embereknek és filmeseknek szóló fesztivál, amelyet Șerban Ionescu özvegye, Magda Catone színésznő álmodott meg, és most rendezték meg másodszorra. Teljesen véletlenül hallottam róla egyébként, Delia Dușától, aki szintén tavaly végzett rendező szakon itt az egyetem román karán. Vele találkoztam egy sepsiszentgyörgyi kocsmában, tulajdonképpen ott ismerkedtünk meg – sokat elmond az egyetemi viszonyokról, hogy évfolyamtársak voltunk rendező szakon, de nem ismertük egymást. Ő javasolta, hogy pályázzunk. Nyolc előadás volt a versenyprogramban, az elmúlt három évben végzett alap- és mesterszakos rendezőhallgatók munkái. A miénk volt az egyetlen magyar produkció. Miért kezdett épp az Ahogy tetszik foglalkoztatni? Miről szól számotokra ez a darab? Sz. M.: Szerintem az Ahogy tetszik a felnőtté válás darabja. Arról szól, hogy különböző emberek, de főleg a főszereplő fiatalok akaratuk ellenére olyan helyzetbe kerülnek, amikor el kell hagyniuk a családjukat, vagy legalábbis a környezetet, amiben élnek. Ez egy sokk, olyan, mint idegen városba költözni, mint mondjuk nekem Marosvásárhelyre, először borzasztó, aztán rájös�sz, hogy el kellett otthonról menned ahhoz, hogy rájöhess, ki vagy igazából. Mert egy olyan helyen, ahol még nem vagy senki, bárki lehetsz. Az Ardeni-erdő ennek a fajta önfelfedező szabadságnak a metaforikus tere. El lehet benne tévedni, és valahogy mese van benne, bármi megtörténhet. Ezért aztán, amikor Al-Farman Petra dramaturggal és Lokodi Aletta a díszlettervezővel elkezdtünk beszélgetni erről, akkor a lebegés lett a kulcsszó. Az történik, hogy a szereplők felnőnek, és felnőni rossz. Illetve egy szükségszerű, de nagyon fanyar dolog. A fenének van kedve a fiatalkor jelentette szabadságról lemondani, márpedig muszáj. A darab vé-
K. Cs.: Nagyon jó szó ez a lebegés. Az az érdekesség, hogy amikor elkezdtük próbálni, akkor azért rázódtam bele nehezen, mert nagyon-nagyon komolyan akartam venni, mindent teljesíteni akartam, mindennek meg akartam felelni. És volt egy áttörés, amikor ráéreztem erre a lebegésre. Rozalindát viszi az élet, szépen lassan megtanulja, hogy ha döntései vannak, választásai vannak, azért ő felel. Ad egy bizonyos szabadságot, hogy én irányítom az életemet, de vállalnom kell a vele jövő problémákat és a következményeket. Nagyon jó tanulási folyamat volt, hogy el tudjam engedni a görcsölést, amikor megcsinálunk egy darabot, egy kicsit tudjak az itt-és-mostban lenni. Ennek kapcsán egyébként érdekes tapasztalataim vannak minden egyes előadásnál, mert mindig egy kicsit máshogy alakulnak az érzéseim, mindig egy kicsit máshogy csinálom. Nyilván volt fogalmam erről, hogy bár ugyanaz a darab, nem minden előadás ugyanúgy sül el, viszont ennek a könnyedségét, ennek a tanulságát az Ahogy tetsziken keresztül tudtam eddig legjobban megtapasztani.
7
rákapcsolódni. Egyetértek azzal, hogy a vígjáték nem könnyebb műfaj. Sokkal nehezebb rátalálni erre a könnyedségre, erre a lebegésre. Úgy, hogy egyébként vannak a darabnak olyan részei, vannak olyan gondolatok a szerep mögött, amik nagyon fájdalmasak. De most nem erre koncentrálunk, hanem a szórakoztatásra. Sz. M.: Én egyébként nem feltétlenül fogalmaznék így. Amit az öreg filmrendező mond a Sorrentino-filmben, az inkább Shakespeare-re igaz. Tehát hogy Shakespeare írta meg úgy ezt a darabot, hogy van benne egy csomó fájdalom, de most épp a könnyed rész a fontos. Nekünk csak mennünk kellett ezzel. Az első olvasópróba és a premier között mi változott bennetek a darabbal kapcsolatban? Jött be esetleg valamilyen új gondolat?
Más hozzáállást igényel vígjátékot rendezni, vígjátékot játszani? Vagy kevésbé a műfaji sajátosságokból indultok ki? Sz. M.: Én nem tudtam eddig magamról, de arra jutottam, hogy a komédia – legalábbis ebben az életszakaszban, amiben vagyok – közelebb áll hozzám, mint a tragédia. Ami nem jelenti azt, hogy a komédia kevésbé volna komoly műfaj. Egyszerűen csak másképpen közelíti meg a dolgokat. És akkor nyugodtam meg ezzel kapcsolatban, mert volt magammal szemben egy kis gyanakvásom, hogy miért akarok komédiát rendezni, amikor láttam Sorrentino Hand of God című filmjét, és abban mondja az öreg filmrendező a kisgyereknek, hogy ne arra koncentráljon, ami fáj, mert mindenkinek fáj valami, hanem a szórakoztatásra koncentráljon, mert ha szórakoztató módon mutatja meg a fájdalmát, akkor átélhető lesz. Most nem pontosan idézek, de én nagyjából így értettem ezt a mondatot. Ebben az előadásban is valami ilyesmi történik, mert a felnőtté válás fájdalmas, de szükségszerű, és mindnyájan átmegyünk rajta, ezért van benne egy báj is. Ezt a bájt hangsúlyozza a vígjáték-jelleg, és nem azt, hogy ez egy komolytalan dolog. K. Cs.: Lehet, hogy most nagyon romantikus leszek, de azt gondolom, hogy lélekben könnyűnek lenni nehéz, sokkal nehezebb, mint nehéznek lenni. Mindig sokkal jobban tudunk koncentrálni magánemberként is a fájdalmainkra, mint az örömeinkre vagy a boldogságunkra. Eleinte nagy kihívás volt, hogy azokat a dolgokat, amik Rozalindával történnek, ne a fájdalmas emlékeimre támaszkodva mutassam meg, ne azokból próbáljak dolgozni, hanem tényleg csak vigyen a flow. És erről beszéltem az előbb, hogy ez a flow viszont minden egyes előadásnál teljesen más, és arra kell tudni
8
Sz. M.: Olyan, hogy valamiről gyökeresen megváltoztattam a gondolatomat, nem, de olyan nagyon is volt, hogy ahogy mentünk bele a dologba, a kezdetleges sejtéseim egyre inkább konkretizálódtak. Ami legfőképp ilyen – és ez szorosan összekapcsolódik a kérdéssel, hogy komédia-e az Ahogy tetszik –, hogy az egyik fő téma a melankólia. Ezt Jaques képviseli legfőképpen, ugye, ő mondja el a híres „színház az egész világ…” monológot, ami valójában nagyon fájdalmas. Arról szól, hogy mindenkinek ugyanolyan az élete. És hogy milyen fájdalmas dolog az a szolgaság, ami az Ardeni-erdő látszólagos szabadságának az ellentéte, hogy megszületünk, élünk, dolgozunk, családot alapítunk, és aztán meghalunk. Előre látható, hogy az életnek milyen menete van, és ez zavarja valahogy az embernek a szabadságérzetét. Az ifjúságnak ez a zuhanása, amikor sodródsz, és megengeded, hogy történjenek veled a dolgok, és közben felfedezed magadat, egy nagyon szabad, és közben egyszerre egy nagyon fájdalmas állapot. Ennek a mélységeiről sokat tanultam, egyébként egy nagyon fontos aspektusát éppen Csengétől. Volt egy próba, amikor azt a jelenetet próbáltuk, amikor Rozalinda Jaques-kal beszélget, és egy adott ponton Csenge elsírta magát. Megkérdeztem, hogy miért sírsz? Azt mondta, azért, mert nekem mint Rozalindának az jutott eszembe, hogy basszus, lehet, hogy Jaques-nak igaza van. K. Cs.: Próbakőnél volt ez. Sz. M.: Ja igen, Próbakőnél. Hogy Próbakőnek igaza van, mikor azt mondja, hogy a szerelem az lényegében semmi, mint amikor azt mondjuk, hogy a szerelem az csak ilyen hormonális zavar, biokémiai folyamat az agyban. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg az egész darab a melankóliáról szól, és a szerelmesek azért nem jönnek össze, azért játsszák ezt a húzd meg, ereszd meg játékot, mert miközben közelítenek egymáshoz, és próbálják egymást megismerni, bennük van az a félelem,
hogy ki fog derülni, hogy az egész szerelem az csak egy üresség. Nagyon félnek ettől, ennek a szomorúságát kerülgetik, amikor egymást kerülgetik. K. Cs.: Szerintem a legfontosabb, amit megtanultam a próbafolyamat alatt, és a saját életemre is ki tudom vetíteni, az a lelkemnek a beleengedése abba, hogy az élet megy, és ahogyan megy. Itt éreztem meg először azt, hogy ha valami keserédes, az nem feltétlenül rossz, hanem természetes, és így kell történnie. Az az egyensúly, amit fájdalmak és örömteli pillanatok működtetnek, fenntartja a keserédes jelent, aminek bája van és szépsége. Szerintem – legalábbis erre törekszem – az életet is így szép élni. Átengedni magadon a jó dolgokat, a rossz dolgokat, és akkor az egész egy Ardeni-erdő lesz, egy játék, amit persze komolyan kell venni.
Neked emberként milyen a viszonyod Rozalindához? K. Cs.: Az elején, őszintén megmondom, nem tudtam, hogy fogom-e valaha igazán érteni ezt a lányt. Aztán egyszer csak elkezdtem érezni, hogy Rozalinda testesíti meg számomra azt az embert, aki tisztán éli az életet. Játszmázik, de mégsem, mindig az ösztönéből cselekszik, amellett, hogy egyébként esze is van, szerintem nagyon okos. De nem furfangoskodik, nem mások megkárosítására használja az eszét. Az elején azt gondoltam, hogy biztos valami kis naiva lesz, amit annyira nem érzek közel magamhoz, mert mindig a gonoszakat szeretem eljátszani meg a furfangosakat, a kemény, nehéz nőket, de aztán rájöttem, hogy ennek a tisztaságnak van egy nagyon szép része. Miért épp Shakespeare, kérdezhetném tőled, Máté, ha nem tudnám, hogy azért, mert ez volt a feladat – de egyébként, ha nem lenne kötelező időnként csinálni valamit tőle, milyen lenne a viszonyod hozzá? Elővennéd magadtól? Sz. M.: Ez nagyon sokat változott az egyetem során. Amikor felvettek rendező szakra, eszem ágában sem volt lényegében semmilyen klasszikus szöveghez nyúlni. Azt éreztem, hogy ez az én kezdetleges, még nagyon formálódó színházeszményemtől valahogy na-
gyon messze van. Sok idő kellett, amíg ráéreztem arra, hogy, mondjuk, egy Shakespeare miért tud egyáltalán jó lenni, miért tud mai lenni. Kicsit félek, hogy átestem a ló túloldalára, de ez a szöveg annyira jó és annyira mély, szinte félek, hogy nehéz lesz innen visszamenni. Mostanában akkor szoktak az ötleteim jönni, amikor zuhanyzok, futok vagy biciklizek, tehát mikor valami más, fizikai dolgot csinálok, és már többször elkezdtem közben azon flesselni, hogy milyen Hamletet rendeznék, ami a legfurább dolog. Ha három éve hallottam volna, hogy ezt mondom, valószínűleg az lett volna a reakcióm, hogy mi ez a hülyeség? Még egy Hamlet, a nyolcmilliárdadik Hamlet, minek? Most lenne kedvem hozzá. De nem akarok ilyen monomán lenni, szóval majd talán egyszer megcsinálom. Kíváncsi vagyok, mit tartogat a drámairodalom, de nem csak az – nagyon szeretnék például operát rendezni, és a mostani álmom az ilyen közösségi színház, mint amit például Castellucci művel időnként. Mondjuk csinálni egy olyan karácsonyi előadást, amiben például annak a városnak a favágói, ahol a színház van, azok a favágók a pásztorok, és mindenki az, ami. Mindenki azt csinálja, amit amúgy is csinál, tehát mindenki a civil energiáját rakja bele, nem kell senkinek se színészkedni. Az egész szerkezete úgy van felépítve, hogy az ő számukra is világos, hogy azzal, hogy bejönnek a színpadra és fát vágnak, azzal hogyan lesznek részei a történetnek, és hogyan mutatódik fel a hétköznapi dolgainkon keresztül, hogy ennek az egésznek van valami magasabb értelme, hogy mi egy közösség vagyunk. Szokták azt mondani, hogy két iskola van: az egyik szerint a színház lélektani vagy társadalmi laboratórium, a másik szerint a színház az templom. Hozzám utóbbi áll közelebb. Az Ahogy tetszik számomra arról is szól, hogy a színház az a tér, ahol a fantázia szabad lehet, ezért aztán történhetnek csodák. Tehát valahogy összeköti az eget a földdel. Csenge, neked van olyan szerep, amit már most tudod, hogy egyszer mindenképp szeretnél eljátszani? K. Cs.: Egy van, ami eszembe jut: Lorcának a Yerma című darabjából maga Yerma. Más kívánságom egyelőre nincsen, mert ahogy egyre több lehetőségem van játszani, és egyre többet tapasztalok, én csak nagyon kíváncsian várom, hogy milyen új dolgok nyílhatnak meg előttem. Ahogy Rozalindáról is mondtam, hogy teljesen mást gondoltam az elején, és most máshogy kötődöm hozzá. Új szempontokat, új világokat nyitott meg a próbafolyamat. Az ember bármilyen szerepet kap, ez megtörténhet vele ugyanúgy. Purosz Leonidasz drámaírás m. I. Fotók: Deák Éva Csenge (K.Cs.; Ahogy tetszik), Sztojanov Georgij (Sz.M.)
9
Fotó Jobbról Nepál, balról India, középen én Ha tudnék fényképezni, úgy szeretnék írni róla, mint Bartis Attila. „Csak a láthatót lehet lefényképezni, mondtam. Ugyan, fiam, mondta. A látható csak eszköz. Ahogy a fényképezőgép is csak eszköz. Ahhoz viszont, hogy a láthatatlant tudjuk lefényképezni, az kell, hogy észre se vegyük, hogy fényképezőgép van a kezünkben.” (Bartis Attila: A vége)
folyamat ez. Mégis. Visszatérek még Leh-be. Nem csak nyáron. Szeretnék ott maradni, mikor befagy a Zanszkár folyó. Mikor méteres hó áll a tetőkön. Mikor nincs kinek felszolgálni az import sajttortát. Szeretnék ott élni egy-két évet. A Himalája szívében. A megközelíthetetlen Tibet távoli kapujában.
Az elmúlt években sokat utaztam. A repülőjegyem mindig csak egy irányba szólt. Stoppal keresztül Dél-Amerikán. Vonattal Indián. Busszal Nepálon. Biciklivel körbe Délkelet-Ázsián, és cikk-cakkban Új-Zélandon. Ebben rejlik – ha rejlik – a képek izgalma.
Leh (India) Ladakh totálisan elszigetelt – tibeti prekoncepciókat felületesen kielégítő – fővárosa. Háromezer-ötszáz méter magasan, egy kietlen kősivatag közepén. Buddhista kolostoroktól, színes imazászlóktól, imakerekektől, szerzetesektől tömötten, az Indus mentén. A Leh-t környező (kizárólag több napos túrával megközelíthető) falvakban nincs tüzelő. Palatetőn szárított állati ürüléket égetnek, azzal fűtenek, és egy életen át gyűjtik a fát, a gallyakat, hogy mikor meghalnak, legyen belőle elég elhamvasztani a testüket. Összehasonlíthatatlan ez a nyugati társadalmak tabusított halálfélésével. Leh-t nyáron ellepik ugyan a magamfajta (és a nálam még rosszabb) turisták. Akik jönnek megfigyelni a megfigyeléstől összezavart megfigyeltet. A kereslet igényeire válaszul késlekedés nélkül érkezik a vegán kávézók, az olasz pizzázók, és a rooftopok füstölőszagba fojtott, mandalás falvédőbe csavart, hangtálkongató jógatanfolyamainak végtelen kínálata. Kiábrándító, fájdalmas – és persze megosztó, sok kérdést felvető –
10
Pásztorfiú (India) Csilla barátnőmmel túráztunk Kashmir államban. Hátunkon kétnapi élelem és folyadék, sátor, matrac, hálózsák, meleg ruha éjjelre: háromezer-ötszáz méter fölött igencsak fagy. Míg mi a végkimerülés ellen folytattuk ádáz csatáinkat levegő után kapkodva, a hegy pásztor-ifja (egy feltehetően öröklött, a lábánál három számmal nagyobb lábbeliben) úgy terelgette a birkáit a hegyoldalon, mint európai kortársai a labdát, egy szuper steril, műfüves teremfocipályán.
Szerzetesek (India) McLeod Ganj szerzetesei a Bhagsu Nag vízesés tövében. Dharamsala és McLeod Ganj városainak zsúfoltsága, turistatumultusa, buggyosgatyás-békehirdetése és az agyféltekéket összekötő idegpályákig hatoló dudazaja már-már az elviselhetetlenség határát súrolja. Békét gyakorolni jöttem én is. Buggyos gatyában persze én is. Tíz napot töltöttem el egy teljesen néma, befelé figyelő, meditációs elvonuláson a város fölött egy kolostorban, ahová nem ért el a dudaszó, ahol a legmozgalmasabb teremtések a tetőn sütkérező mangótolvaj majmok voltak, egymás bundájából bolhát szemezgetve.
Család Sojhában (India) Önkéntesként érkeztem Sojhába – megpihenni az utazásban, és biztonságba menekülni a monszun elől. Túravezető lettem volna egy általam semennyire sem ismert terepen. A fogadó vendégeit kísértem volna, ha a monszun nem szól közbe, és jönnek vendégek. Így viszont egy kongó-pangó házban, a külvilágtól elzárva merültem el könyvekben, kortyoltam literszámra a fahéjas-kardamomos, fekete teát, és vesztem el a Himalája felháborítóan-szép látványában. Ha épp nem szakadt az eső özönvizet duzzasztva, sétáltam. Így láttam meg ezt a családot. Ültek. És chait ittak a tornácon. Gyönyörű volt.
Varanasi (India) A kép Varanasiban készült. A halál indiai városában. Ahol egyszerre merítik a szent Gangeszbe a halottak lelketlen testét, mielőtt nyílt krematóriumokban tűzre emelik őket, míg mások rituális fürdőt vesznek ugyanebben a folyóban, közvetlenül egy hordóra püffedt, forgó kutyatetem és hűsölő bivalyok között. Varanasiban, ahol megállás nélkül, folyamatosan: reggeltől estig, estétől reggelig perzselődnek és égnek és pattognak a testek tűzben. Ahol Sadhuk végtelen sora aszódott csonttá és bőrré: ágyékkötővé és turbánná. Vajon mi lesz ezzel a kislánnyal? Szamószát süt majd, aprópénzért? Hány évesen lesz anya? Elhagyja Varanasit, vagy itt éli le az egész életét?
Phewa Lake (Nepál) Állandóan ködbe burkolódzó, monszun idején rejtőzködő, ép észbe sem férő, nyolcezer méter fölé csúcsosodó, hófödte hegyóriásokat rejtenek a felhők: akármerre megyek Nepálban. Most – nekem – ilyennek mutatva magát. Torner Anna színész I.
11
Novella Ébredések Kora reggel volt. A fehér függönyt enyhén megemelte a hajnali szél, mint amikor lágyan fodrozódik a tenger. A levegő is a sós víz illatával volt tele. Milyen látvány lehet felülről az a milliónyi ágy, ilyen-olyan idétlen és kifacsarodott pózokban fekvő emberekkel, ahogy álmodva vagy álomtalanul, kiszolgáltatottan várják a reggelt, mintegy áldozatul esve a következő napnak?!
kezdett, lihegett, mint egy menekülő állat. Dörzsölte a tenyerével is, amíg felsikoltott, és ki nem buggyant az első könnycsepp. Aztán már nem tudta abbahagyni. Összegömbölyödve zokogott sokáig. Belealudt a sírásba, a délutáni nap lassanként felszárította könnytől nedves lepedőjét, és szemhéja alá bújva felébresztette Vilmát.
Vilma nyitott szemmel feküdt a nagy franciaágyban. Még mindig nem tudott középen aludni, pedig a válás óta már három év eltelt. Ijedten kutatott szemével egy ismerős szeglet után, amiben meg tud kapaszkodni, hogy visszafelé iramodva az emlékeiben megragadja a valóságot, és végre meg tudja válaszolni a közben felmerült kérdést: kicsoda ő?
Csörgött a telefon. Lilla tanárnője hívta, hogy már mindenkit hazavitt az édesanyja, csak őt nem. Tud-e jönni? Persze, hogy tud. Magára kapdosta ruháit, gyorsan bevetette az ágyat, és elindult az iskolába. Újabb dugó.
Nem emlékezett a nevére, a nemére, sőt arra sem, hogy milyen korszakában van az emberi életnek. Az a néhány másodperc, amíg nem tudott magának válaszolni, örökre meggyökerezett a lelkében. Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott, hogy kicsoda ő, és hogy hívják, az egész élete rázúdult, minden fájdalmával és örömével, az összes elvágatlan szállal, felelősséggel, hibákkal, teendőkkel, határidőkkel és vágyakkal. Egy lélegzetvételnyi ideje maradt csak felülni, és kidörzsölni szeméből ezt az ijesztő ébredést, mielőtt berobbant a szobába a kislánya, Lilla. Felmászott az ágyra, macskásan, négykézláb nyávogva somfordált oda hozzá, és odadugta az arcát az övéhez. – Anya, te sírsz? – Rosszat álmodtam. – Mit? – Nem tudtam, ki vagyok. – És azt tudtad, hogy én a gyereked vagyok? Vilma megsimogatta az arcát, és magához szorította. – Persze, hogy tudtam. Kezdődött az anya üzemmód a reggelikészítéssel, ebédcsomagolással, mindenre odafigyeléssel, dugóban állással az iskoláig, visszafelé ugyanúgy, míg végre hazaért. Miután ledobott magáról mindent, leült a konyhaszékre, ahonnan a hálószobába látni, és a bevetetlen ágyat nézte. Mint egy éjszakán át tartó szeretkezés után. Háborús övezet. Gyűrött és habos, mint a dühtől félig nyitva hagyott száj. Hűvös levegő áradt a szobába a nyitott ablakon át. Kellemes hideg simogatta bőrét, mikor meztelenül belebújt a paplanok és párnák közé. Izgató volt a hűvös ágynemű érintése, olyan borzongató, mint nyáron elmerülni a tengerben. Lüktetni
12
Mintha nem arra a világra ébredt volna, amit ismer. Idegen volt a saját életében. Minden valószerűtlennek és túl kiszámítottnak tűnt. Ennyi lenne az élet? Három éve váltak el. Nagy szerelem volt, legalábbis akkor úgy érezte. Hová tűnt az az érzés? Pedig akkor egy életre esküdött. Szerelem volt egyáltalán? Közben zöldre váltott a lámpa, mögötte mindenki dudált. Nem tudott elindulni. Mereven kapaszkodott a kormányba, képtelen volt megmozdulni, vagy csak elfordítani a fejét. Belemerevedett a pillanatba, mint akkor, amikor… Mint minden alkalommal, amikor… Tamással szeretkeztek. Fájt. Azt hitte, az a szenvedély, hogy egymást tépve-ütve harcolnak az ágyban, ahol természetesen mindig Tamás volt az erősebb, az ő vágyai teljesültek és elégültek ki, úgy, ahogy ő akarta, s akkor, amikor kedve volt. Hogy felejthette el a könnyeit, amit magába fojtva, csendesen és titokban a fürdőszobában nyelt le minden éjszaka? Hogy felejthette el a kék foltokat a combján és a kezén, amit okos öltözködési manőverekkel és sminkkel tüntetett el? Hogy felejthette el az elhallgatott mondatokat, azt a rengeteg lefelé pillantást, mikor a boldogságukat irigyelték? Hogy felejthette el az érintését, amitől összerándult a teste és a lelke? Valaki már az ablakon dörömbölt: Indulj már el te hülye picsa! Nem látsz a szemedtől? Nem, nem látott. Milyen hülye mondás, de most annyira igaznak érezte. Kiszállt az autóból, és otthagyta az egész vérben forgó szemű, magából kikelt zombisereget. Busszal ment Lillához az iskolába. Rémült és aggódó tekintettel szaladt felé, hogy pici karjával gyorsan megölelhesse, és többé ne szakíthassa el tőle semmi. Vilmának hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit Lillának bocsánatkérésképpen mondhatna. Elfogyott belőle minden megnyugtató szó, amit magának és másoknak mondani szokott. Az élet csinált valamit, amire még nem volt felkészülve. Finom kopogásokat hallott az ajtó felől. Nem szokott hozzájuk jönni senki, főleg nem este, mikor Lilla már
lefeküdt. Lassan, óvatosan nyitott ajtót, és egy vis�szafojtott, halk sikoly kíséretében fogadta Tamást, aki egy csomagolópapírral bevont dobozzal állt az ajtó előtt. Hol van az ünnepelt? – kérdezte. Vilmának ekkor jutott eszébe, hogy ma van Lilla születésnapja. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Tamást megtűrte a lakásban, csakis Lilla miatt. Lilla egész nap nem szólt egy szót sem, csöndesen viselte, hogy mint minden átlagos napon, ma is fél kilenckor ágyba bújjon, és hagyta, hogy Vilma – egy hétköznapi anyukás mosollyal az arcán – kilibbenjen a szobából. Elfogadta, hogy ez most ilyen, hogy anyunak most ilyenje van. Vilma rettenetesen érezte magát, még egy alkalom, amikor megszégyenül Tamás előtt, és kiderül, hogy nem jó anya. Tamás mindig ezt mondogatta, hogy először kutya kéne, nem egy gyerek. Vilma nem engedte be. Majd holnap megünneplik, csak menjen el most. A dobozt is vigye magával. Hogyan fogja kárpótolni Lillát? Miért van az, hogy amint Tamás megjelenik, ő mindjárt rosszul érzi magát, és ellepi az önvád? Aznap este döntötte el, hogy elköltöznek a városból, az országból. Radikális változásra volt szüksége ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést, ami reggel óta kínozta. Ha álmában a lelke képes olyan messzire szökni, hogy felébredve nem emlékszik önmagára, talán egy egész lényét érintő szökéssel maga mögött tudja hagyni azt, aki többé már nem szeretne lenni. Vajon a reggeli ébredésnél emlékezni fog önmagára és erre a napra, vagy ez is a tudatalattija homályába vész, mint annyi más élmény és gondolat az életéből?! Emlékezni akart, újra és újra felébredni, és ha reggelente meg kell kérdeznie magától, hogy kicsoda ő, arra biztosan számíthat, hogy Lilla minden nap be fog szaladni hozzá, és emlékeztetni fogja. Zeck Julianna drámaírás m. I. (Eredeti megjelenés: Felhő Café, 2021. 12. 11.)
13
Tanulmány Szerep a színészben
A színész munkája a repertoárszínházban (Részlet)
Színész a rendezésben A színészközpontú oktatási folyamat és ennek meghosszabbításaként a repertoárszínházi gyakorlat során mégiscsak bekövetkezik a pillanat, amikor a színésznek fel kell ismernie: a rendezői színházban nincs létjogosultsága a szerepről alkotott ambíciói megvalósításának. Az előadás rendszerében és a rendezői koncepció mentén lehetőséget kaphat ugyan ezen törekvések megvalósítására, ettől eltérő esetekben azonban szándéka nem igazolható. A folyamat színész általi megértése viszonylagos és abszolút szubjektív, mint bármely más jelenség megélése a színházi munka során, több összetevőnek (rendező, színész, színészkolléga, munkafolyamat stb.) kell ös�szefüggést alkotnia, hogy a játszó felfogásában megtörténjen a felismerés, ami elsősorban az addigi nem adekvát szakmai szemléletének átszervezését eredményezheti. Színészi pályámon a mozzanat teljességében egyetemi tanulmányaim befejezése után több mint tíz évvel, 2012-ben, Háy János A Gézagyerek című drámájából azonos címmel készült előadás próbafolyamata során következett be. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását Rusznyák Gábor rendező állította színpadra. A munka előzményei A marosvásárhelyi színházi gyakorlat szerint a színész kizárólag akkor szerezhet bizonyosságot feladatáról, megbízatásáról, amikor az erre vonatkozó hivatalos tájékoztatás (pl. szereposztás, a szereplő-behelyettesítésről szóló dokumentum) megjelenik a Hivatalos Közlönnyel felérő próbatáblán. A fórum a színházi munka szervezésével kapcsolatos vezetőségi rendelkezések megjelenésének helye. Ugyancsak a regionális színházi hagyomány része, hogy az intézmény évadot tervez és bérletet hirdet, fenntartja a műsorváltoztatás jogát, amellyel aztán él is időnként, vagyis nem minden esetben konkretizálódik egy tervezett munkafolyamat, annak kezdési, bemutatási időpontja, illetve ezen belül a színész a munkafolyamat indulása előtt közvetlenül értesül megbízatásáról vagy arról, hogy nem kapott szerepet. A szereposztás ezúttal is a munkafolyamat kezdése előtti napon került ki a próbatáblára. Korábban, a nyár végén indult évad elején értesült a társulat a tervezett munkafolyamatról, amelyről bizonyosságként
14
közölte a színházvezetés, hogy február első napjaiban objektív okok miatt (ugyanabban az épületben osztozni kell a játszóhelyeken a Liviu Rebreanu Társulattal, illetve a rendező az említett időpontot követően újabb rendezést vállalat egy magyarországi színházban) premiert kell tartani. Ezúttal a tervezett időpontok és az előadáscím nem változott sem a munkát előkészítő tárgyalások, sem a próbafolyamat során. A szereposztás nyilvánosságra hozatala előtt a színész és a társulat életében is különböző esélylatolgatásokra kerül sor, melyek természetükből kifolyólag többnyire szakmai ambíciók, vágyak és félelmek mentén valósulnak meg, így az esetek zömében nincsenek kedvező hatással a közösségen belüli viszonyokra, illetve a színész munkahangulatára – a jelenség tagadhatatlanul a társulati létezés részét képezi. Ezeket a mozzanatokat számottevő tapasztalattal vagy adekvát önbizalommal és önképpel rendelkező színész hatékonyabban kezeli, illetve szakmai szemlélete szerint is elkerüli, hogy az említett esélylatolgatásokkal egyénileg foglalkozzon, valamint csoportszinten részt vegyen ezekben a helyzetekben. A szereposztás nyilvánosságra hozatalának napján a következőket írtam a próbanaplómba: „Titokban akartam ezt a munkát. A rendező miatt. A Gézagyerek anyja vagyok. Rózsika (néni). Nem ismerem a darabot. Rusznyák Gáborral tíz évvel ezelőtt dolgoztam először és utoljára. Akkor az egyik vizsgaelőadásunkat, a Platonovot rendezte. Furcsa módon – mert az akkori önmagam ritkán hagyta –, tudtam vele dolgozni. Azóta nem találkoztunk. Ő rendez. A volt évfolyamtársam, László Csaba a Gézagyerek. Ő az akkori Platonovban Vojnyicev volt, én Grekova. Ma ő Trileckij a Harsányi Zsolt előadásában, én Anna Petrovna. En�nyit változtunk időközben? Nem lep meg, hogy most a kettőnk kapcsolatára bízta a rendező az előadás egyik fontos szálát. Csaba nagyon boldog, hogy én játszom az anyját. Ez fontos tud lenni, bár szakmailag semmi nem múlik rajta. Én még nem tudom, hogy jó-e nekem az anyját játszani, de én is örülök, hogy ő a fiam. A szereplőgárda nagyon vegyes. Csaba az egyedüli, akivel szakmailag hasonlóan gondolkodunk.” Ekkor már jelentkeztek azok az aggodalmak, amelyek előre vetítették a szerepépítés folyamatát későbbiekben blokkoló tényezőt: a dráma szerint a szereplő életkora lényegesen meghaladta a játszó életkorát. A rendezővel és a jelenetek szerinti direkt partnerrel, jelen esetben a főszereplővel szemben érzékelt bizalom alapjáról indult a próbafolyamat (később változott), illetve a társulaton belüli egységes szakmai szemlélet hiánya
jelenthetett még munkát nehezítő körülményt (nem igazolódott be). „Az izgat leginkább, hogyan gondolkodunk. Meggyőződésem, hogy ez a legalapvetőbb különbség színész és színész között. Azok a mentalitásbeli és ízlésbeli különbségek lesznek meghatározóak a színpadon, amelyek például a humorunkat is másként működtetik. Kérdés, hogy ki mit talál viccesnek, ki mit talál szívszorítónak, ki mit talál elgondolkodtatónak. A színésznek ezeket persze meg kell tudnia mutatni, mégsem ezen dől el egy alakítás sorsa. Azt gondolom, nem a tehetségen múlik. A színész, ha ügyesen is dolgozik, gondolkodásbeli, ízlésbeli hiányosságok miatt az általánosság szintjén maradhat.” Olvasópróbák A munka előkészítő szakaszát, az olvasópróbákat a szereposztás kihirdetése utáni napon kezdtük el. A próbanaplómba ezt írtam:
színészi létezést, mégis a játszótól teljesen függetlenül, rendező és színházvezetés szabja meg a műsorpolitikát, a darabválasztás kritériumait, akárcsak a szereposztást. A feljegyzések lényegibb vonatkozása azonban a színész testének működéséről szól, amely valójában mintegy barométerként igazol szituáció-cél együttest, drámai szöveget a színpadon. Már darabolvasáskor ilyenként tekint a színész a szövegre, „voltaképpen azt méri fel, hogyan lehetne cselekvéssé alakítani. Egyszóval a színész a szöveget nem tekinti befejezett irodalmi jelenségnek, vagy ha mégis, csak azzal a feltétellel, hogy színészileg is megvalósítható, illetve, hogy maga a darab alkalmas legyen megvalósításra”. Berekméri Katalin színész, oktató (Eredeti megjelenés: Berekméri Katalin: Szerep a színészben – A színész munkája a repertoárszínházban, UArtPress, Marosvásárhely, 2021.)
,,Elolvastuk a darabot. Nagyon emlékeztet a Bányavirág hangulatára, világára, ami már szerepel az idei évad műsorában, szintén a kisteremben. Háy drámája annyival van rosszabb helyzetben Marosvásárhelyen, mint a Székely Csabáé, hogy míg a Bányavirág a székelyföldi falu szocreálját mutatja, ez a magyarországi vidék társadalmi valósága, ami kevésbé izgatja az itteni nézőt, mint a hazai változat. Persze ez szakmai érv nem lehet, inkább helyzetjelentés. Hasonló megközelítés, hogy Háy szövege vulgárisabb annál, mint amit megbír a helyi, színházba járó közeg – ebből a szempontból biztosan támadás éri majd az előadást. A vidéki figurák hasonlóak a két drámában: az alkoholizmusba, az eldurranó májukba belepusztuló emberek, akik a létezés alsó regisztereiben maszatolnak valamit, de lehetetlen felemelkedniük onnan. Háy darabja jó és nem jó, nem tudom. Soha nem tudom olvasópróbán, hogy jó-e a darab, jó-e a szerepem. Az, hogy mit gondolok a drámáról mint színpadon megvalósítható irodalomról, csak valahol a próbafolyamat legvégén vagy a bemutató után áll össze, a szerepemet pedig attól a pillanattól kezdem el látni, ha felálltam az asztaltól, megtanultam a szöveget, és elkezdtem próbálni. Csak a testemen keresztül vagyok képes tudni. Ilyen szerepet még nem játszottam. Jóval idősebb, mint én, anya, nagyon az. Autista gyerek anyja.” A feljegyzések a helyi nézői igény meghatározta hagyomány színészi gondolkodásmódba való téves beépülését mutatják – a várt befogadói visszhang nem valósult meg. Ilyenként az is átgondolásra szorul, mi a helyi néző valós elvárása a színházzal szemben, illetve azokat a vonatkozásokat is tartalmazza a próbanaplórészlet, amelyek nem a játszó repertoárszínházi munka- és hatásköréhez tartoznak: alapvetően befolyásolják a
15
Fotó „Ha megtaláljuk a szépséget, máris teljesebb életet élhetünk” Hozzászoktunk ahhoz, hogy az okostelefonunkkal akármikor, akármit, akárhányszor lefotózhatunk. Ebben a szellemiségben fényképeinkhez sokkal kevesebb személyes kapcsolatunk fűződik. Természetesnek ves�szük, hogy bármelyik pillanat megörökíthető, pedig, ha belegondolunk – amellett, hogy bizonyos szempontból nagyon hasznos –, óriási mértékben torzítja a személyiségünket. Érdektelenné tesz olyan dolgok iránt, amikben, ha megtaláljuk a szépséget, máris teljesebb életet élhetünk. Én emiatt választottam egyik hobbimként az analóg fényképezést. Ha megfog egy szín, egy forma, egy textúra, jelenség vagy akármi, és ha nálam van a gépem, akkor megörökítem. De mivel csak 36 kocka van egy tekercs filmen, jól meg kell gondolni, hogy mit és hogyan csinál az ember. Aztán meg kell várni, hogy beteljen a szalag, mire előhívják. Ez önmagában elég izgalmas ahhoz, hogy az ember ilyesmivel foglalkozzon. Én ezt nem önkifejezésből csinálom valami mögé gondolt koncepcióval vagy előzetes gondolattal. Ez inkább csak szórakozás, kikapcsolódás, így a fényképeimet alapvetően nem szeretem magyarázni. Általában digitalizálás után az instagramomra is mindenféle megjegyzés nélkül teszem ki őket. Most pár saját gondolatot megosztok róluk, de alapvetően a lényegük az, hogy mindenkinek mást jelent, vagy más gondolatot társít hozzá, ha egyáltalán társít hozzá bármit. Én inkább csak olyan hangulatokat, tárgyakat és eseményeket akarok megörökíteni, amik engem megfognak.
Valamikor 2019 végén sétáltam Budapesten, amikor szembejött velem ez a szép, régi, kiegyezés korabeli háztömb. A háló, amivel körbekerítették, nem felújítás céljából került rá, csak azért: ha hullik a vakolat, akkor eggyel biztonságosabb legyen elsétálni alatta. Ahogy megláttam a háló mögül sejtelmesen áttetsző lepukkant vakolatot és a kidomborodó ornamentiká-
16
kat, egyből ez a gondolat jutott az eszembe. Nekem a látszatmegoldások értelmetlenségét, és egyfajta rossz társadalmi értékrendet sugall a kép.
Tavaly január végén, mikor a román kormány bejelentette, hogy az egyetemistáknak megszűnik az ingyenes vasúti közlekedés, két osztálytársam kitalálta, hogy menjünk le a hétvégére Konstancába. 14 óra az út két átszállással, de még utoljára ingyenes. Mivel csak a hétvégénk szabad, majd alszunk a vonaton, és kb. marad egy napunk körbenézni. Nagyjából ez volt a terv. A képen Tóth Kristóf alszik szombat hajnalban odafelé a bukaresti vonat csomagtartóján.
Egy házibuliban egy fizikus haveromnál valamikor nem sokkal a pandémia előtt. A kép érdekessége – vagy amiért engem megihletett a megörökítésére – az, hogy két tükröződő felület volt egymással szemben, és oldalról érdekesen esett be a fény.
a templomtornyot ennél jobban nem tudtam befogni a képbe. Talán azért így is látszik, és átjön általa valami üzenet.
Ugyanabban a házibuliban. Annak a bizonyos fizikus barátomnak az Amerikából örökölt régi lemezjátszója, egy korabeli lemezzel. Valóban ezt használtuk a bulin, de az arányok érdekében kicsit igazítottunk a tárgyakon, szóval, ha így nézzük, ez egy beállított kép, ha úgy nézzük, mégsem.
Ezt a képet fekete-fehér filmre fotóztam egy amúgy is szürke, esős napon a Hősök terén. Ahogy a ködben és az esőben megláttam a szobrot, egyből fényképért kiáltott a látvány. Nagyon jól visszaadja a kép, hogy az oszlopon kívül semmi más nem látszott akkor a térből az adott pontról, és ez nagyon szépen kiemelte a műalkotást. Homlok Bertalan színész II.
Ezt a szivárványos zászlót Amszterdamban fotóztam 2019 nyarán egy templom oldalán. Igyekeztem olyan szögben megörökíteni, hogy minél inkább látszódjon, hogy ez egy templom, de nagyon szűk volt az utca, így
17
Kritika Lenni vagy nem lenni – a Covid árnyékában William Shakespeare: Hamlet (r.: Tompa Gábor), Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2021. december 3. Érdekes és néha bosszantó az a tendencia, ami a magyar nyelvű színházi kínálat repertoárjaira nézve először feltűnik: olyan érzetet kelt, mintha az összes színház ugyanazt a néhány „nagy klas�szikust” venné elő évről évre. Ennek nyilván több oka van, a nézőmaximalizálástól kezdve („a néző arra jön be, ami ismerős neki”) az egyetemes értékek hangsúlyozásáig, amiket – úgy látszik – Shakespeare, Moliére vagy éppen Csehov óta nem fogalmazott meg senki. Félrerakva a cinizmust, a téma maga elgondolkodtató. Egy klasszikus darab megközelítésének számtalan módja van, az én tapasztalataim szerint viszont két fontos irány a jellemző: az egyik, amikor egy, a rendezőt érdeklő problémáról az alkotók egy klasszikus szövegen keresztül akarnak beszélni: megvan a kellő távolság, a kellő társadalmi beágyazódás, innentől rendezői értelmezés kérdése a többi. A másik megközelítés valamivel kevésbé tudatos, ugyanakkor sokkal nehezebb: azért csináljuk meg a sokszázadik (megkockáztatom: sokezredik) Hamlet-rendezést, mert „valami olyat akarunk csinálni benne, ami az eddigi verziókra nem volt jellemző”. Habár egyik megközelítés következhet a másikból, ha utóbbi szolgál kiindulási pontként, a végeredmény általában kevésbé lesz jó: a rendezői ötletek és a dramaturgiai frappírozások könnyedén elvihetik a fókuszt az eredeti darabról. Mindemellett, természetesen, több olyan tényező létezik, ami gyengíthet egy előadást. Sokszor az érthetetlen szöveg, a logikátlan jelenetek vagy a rosszul megírt szöveg a ludas. Az esetek többségében azonban a rendezőt szoktuk elővenni. Nem véletlenül: hiszen ha valakit felelősségre lehet vonni, az ő. Főleg egy olyan színházi kultúrában, ami még mindig a „rendezői színház” misztériumában hisz. Különösen fájó élmény olykor olyan rendezőtől látni sikerületlen előadást, akinek korábbi előadásait mind a szakmai kritika, mind a közönség nagyon szívesen idézi vissza. Valami hasonló történt Kolozsváron a Hamlet bemutatóján. Bár jómagam nem vagyok tősgyökeres erdélyi lakos, még hozzám is eljutott „annak a legendás Tompa Gábor-féle Hamletnek” a híre. Kíváncsian és nyitottan vártam tehát, hogy vajon mit kezd Tompa közel három évtizeddel később ezzel a darabbal, ám az előadás, legnagyobb sajnálatomra, több ponton is csalódást okozott. Első, és talán legfontosabb: a szöveg. Bár a szinopszis
18
szerint az Arany János-féle fordításból dolgozott az előadás, a szövegkönyv erősen húzott, és több ponton is véltem benne vendégszövegeket felfedezni. Persze, ezzel alapvetően nem is lenne gond, ha lett volna valamilyen egységes dramaturgiai cél, ehelyett indokolatlan változtatások, semmibe sem tartó, következetlen jelenetek követik egymást. A második, és ez szorosan kapcsolódik az előző ponthoz: következetlen rendezői ötletek és indokolatlan történetelemek. Talán az egyik legszembetűnőbb a második felvonásban esik meg, amikor egy teljes jelenet szól arról, hogy a hírnök a párbajtőrökről beszél, amiket majd Hamlet és Laertes használhat a végső csatában – majd a párbaj maga ketrecharc formájában történik, és szó sincs tőrről. Persze, egy ponton azért előkerül egy kisbicska, ami végül Claudius, Laertes és Hamlet vesztét is okozza. Érdekes ötletnek tűnik első pillantásra, hogy Rosencrantz és Guildenstern kurtizánokként bukkannak fel, ám az alkotók később nem kezdenek semmit ezzel a döntéssel. Egy ponton bérgyilkosként megölik Opheliát, méghozzá az én értelmezésem szerint a király parancsára, aminek viszont a darab azon pontján megfogható értelme nem sok van: Hamlet elvileg Angliába tart, ahol Claudius tudomása szerint meg fogják ölni, ráadásul Rosencrantz és Guildenstern vele utazik. Hogy miért jó a királynak, ha Ophelia halott, nem derül ki. Talán így akarja hazacsalogatni Hamletet, akkor viszont megint csak indokolatlan a teljes korábbi jelenet, amikor Hamlet a saját halálos ítéletével a zsebében megy Anglia felé. Mivel a király időben később tudja meg, hogy ez a terve balul sült el, így végképp nem érthető, hogy mi szüksége van arra, hogy a lány meghaljon. Az is egy levegőben lógó helyzet így, hogy Rosencrantz és Guildenstern hogyan élik túl az Angliába vezető utat. (Az eredeti szöveg szerint mindketten meghalnak). Tompa Gábor ezzel a rendezéssel, úgy érzem, beleesett a csapdába: akart valami érvényeset mondani a világunkról a Hamleten keresztül, ám közben elragadta az újítás vágya, hogy tényleg valami olyat csináljon, amit eddig senki. A járvány sújtotta helyzetben különös pikantériája van a világégésnek mint a végjátékot meghatározó alapgondolatnak, azonban ez a meghatározó elem nincs igazán jól kibontva vagy képviselve, mert az előadás világa annyira összekuszálódik erre a pontra, hogy lehetetlen követni az eseményeket. A Hamlet világában fontos tényező, hogy végül Horatio túlél mindent és mindenkit, így van ki elmesélje Hamlet hi-
teles történetét – az előadás végén azonban Horatio is, akárcsak a többiek, egy, a király halála után spontán kirobbanó bandaháborúban életét veszti. Összességében azt éreztem a teljes előadás alatt, hogy nem egy évtizedek óta a szakmában lévő, megbecsült rendező előadását nézem: bár nem gondolom, hogy az előadás létrehozása során ne lettek volna alaposan végiggondolva a rendezői és a dramaturgi döntések, mégis néha azt éreztem, a „valami új, eddig soha nem volt”-megoldások keresése elvette az időt a valódi értelmezés elől. A legrosszabbak számomra nem a színészi alakítások voltak, nem is csak a dramaturgiai indokolatlanságok, hanem a céltalanság. Úgy éreztem, hogy a rendezőnek a saját coviddal kapcsolatos víziójának színpadra vitelén túl nem volt releváns mondanivalója: az előadást a rendező vírussal és az oltásokkal kapcsolatos szkepticizmusa határozta meg, ami amellett, hogy egy erősen vitatható álláspont, még csak felvállalva sem volt normálisan, erre maximum egy-egy háttérvetítésből, vagy az utolsó, egyébként szintén vendégszöveg segítségével elmesélt jelenetből következtethettünk. Bár a rendezésen érződött a modernizálás és az újraértelmezés vágya, de a végeredmény nehezen értelmezhető, kusza, néhol unalmas és logikátlan előadás lett. Csernai Mihály drámaírás m. I.
19
Interjú „Úgy kellene éljünk, hogy minden pillanatban merjünk nemet mondani” Interjú Gecse Ramóna színésznővel a Nem történt semmi című előadás kapcsán. Október végén mutattátok be a Nemzeti Színházban a Nem történt semmi című előadást Sebestyén Aba rendezésében, ami az elmúlt években indult #metoo-mozgalom kérdéseivel foglalkozik. Mit gondoltál, amikor megtudtad, hogy ezt a témát fogja boncolgatni az előadás? Korábban már hallottam Abától, hogy készül a téma a feldolgozására. Azt gondoltam, hogy ez engem is nagyon érdekelne. Nemcsak aktuális a téma, de ami annál is fontosabb, hogy beszélni lehet a köré fonódó jelenségekről is. Ez most olyan divatosan hangzik, hogy #metoo, de valójában lehet, hogy nem is tudjuk, hogy mit értünk alatta. Vagy azt, hogy konkrétan a mi térségünkben ez mit jelent, hol helyezkedik el, hová tart, és egyáltalán, milyen formában bukkan fel. Székely Csaba, a darab egyik szerzője egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „bár a nagy #metoo-hullám már levonult, még mindig nagyon közel van az egész, az utórezgések máig érezhetők”. Te hogy látod ezt? Mennyiben futotta ki magát ez a téma és mozgalom, vagy mennyire van nyoma annak, hogy egyáltalán elindult? Ez talán térségenként változik. A világban ez valószínűleg már lecsengett, nálunk lehet, el sem kezdődött. Konkrétan nem tudok előadásról itthon, mely tüzetesen ezt az ügyet dolgozta volna fel. Egyelőre nem jöttek a felszínre komolyabb botrányok sem, nem jelentkeztek ezek a tünetek. Viszont ha abból indulunk ki, hogy a #metoo kapcsán beszélhetünk akár a hatalommal való visszaélésről, vagy akár a párkapcsolaton belüli hatalmi kérdésekről, akkor azt gondolom, hogy ez mindig aktuális volt és aktuális lesz abban az értelemben, hogy időről időre újra kell fogalmazzuk magunkat.
20
Alkotói szempontból speciális munkafolyamat volt, hiszen hárman – köztük két nő, Dálnoky Réka, és Elise Wilk, valamint Székely Csaba – írták a darabot. Andrei Dósa – aki a művet románra fordította – azt mondta, a szövegen nem is látszik, hogy nem egy ember munkája. Színészként érezhető volt, hogy egy-egy jelenetet nem ugyanaz az ember írt? (Nevet.) Az elején nagyon kíváncsiak voltunk, és találgattunk, hogy „akkor ezt a részt ki írhatta, és azt?” A három szerző közül van, akit már korábban ismertünk, így valamelyest következtetni lehetett, hogy kinek a nevéhez melyik rész köthető. Izgalmas volt figyelni, hogy ki milyen érzékenységgel közeledik a témához, vagy hogy ki hogyan használja a humort. Volt, hogy kérdések merültek fel bennünk az illeszkedések kapcsán, de a cél inkább a felmutatása volt ezeknek a helyzeteknek, mintsem a folyamatosság követése. A darabban talán a te karaktered az, akit a legkevésbé látunk domináns szerepben. Mondhatnánk azt is, hogy ő a legártatlanabb szereplő, aki javarészt csak áldozata annak, ami vele történik. Volt olyan a korábbi szerepeid között, amiben ennyire kiszolgáltatott karaktert alakítottál? Nem volt ilyen szerepem. Azt hiszem, nem is ez az embertípus vagyok. Nagyon örültem egyébként, hogy egy ilyen jellegű feladat talált rám, ami egyszerre áll távol, és annyira mégsem távol tőlem. Hosszú ideig gondolkodtam, hogy mi történik ezzel a szereplővel. Izgatott, hogy milyen emberré válik az, akivel ennyi minden halmozottan megtörténik. Ő is agresszor lesz? Habár a darab erre nem ad válaszlehetőséget, én arra jutottam, hogy ezekben a helyzetekben valami mindenképp megtörik. Valami ártatlanság, valami gyermeki lét elveszik. Aztán rájöttem, hogy nekem is volt ilyen helyzet az életemben, amikor egy hatalmi történetben nem tudtam megvédeni magamat, az igazamat, a gyermeket magamban, és belekerültem az áldozati szerepbe. „Mit akartam? Csak szabad akartam lenni! Csak élni akartam, csak szeretni akartam, mint a gyermek, amikor mindent akar…” És van a hatalom, ami azt mondja, „nem, ezt így nem engedem”, és nem tudod azt mondani, hogy szeretném harcba küldeni magamat, és tudnék harcolni, mert ott, akkor nincs lehetőség, nincs eszköz, nincs esély, és valaminek változni kell. Itt van a törés, és valószínű, hogy innen lesznek nagyon sokan agresszorok. Hiszen valami megkeményedik bennünk ilyenkor.
Van olyan pillanat, amikor kiszolgáltatott helyzetben látunk téged a színpadon. Igényel valamiféle különösebb bizalmat a kollégáid iránt, vagy részükről másfajta odafigyelést a próbák során egy ilyen jellegű feladat?
mít, amikor olyat tesznek veled, ami a szabadságodat korlátozza –, akkor szerintem bármilyen szakmában vagy párkapcsolatban is történhet verbális vagy fizikai abúzus.
Azt gondolom, hogy egy professzionális közösség ezt nagyon jól tudja kezelni, és ez alap. Az egyetemen a diákokat is arra próbáljuk felkészíteni, hogy ilyen helyzetek vannak: benne vagyunk, és következő pillanatban megtanulunk kijönni belőle. Valamint hogy maximálisan vigyázzunk egymásra ezekben a különösen kiszolgáltatott helyzetekben. Az előadás alkotói között ez nem volt kérdés. Elgondolkodtam egyébként, hogy ha egy olyan színész kapja ezt a feladatot, akinek volt előzőleg szexuális bántalmazása, akkor hogyan működött volna. Olyan esetben már kettős a játék, hiszen valamit rekonstruálni, az azt is jelenti, hogy feltevődik a kérdés, hogy mennyire oldódott fel, oldódott meg a nehézség.
Az előző két kérdést kicsit összevonva, mit gondolsz, van lehetősége egy színésznőnek, vagy akár színésznek egy olyan helyzetben, amiben nem érzi magát kényelmesen vagy biztonságosan, vagy ami számára átlép valamiféle határt, hogy minden nyomás nélkül visszautasítson egy feladatot?
Akkor ehhez szükségeltetik a kollégáiddal szerzett rutin? El tudsz képzelni olyan környezetet, olyan csapatot, amiben nemet mondanál egy ilyen feladatra? Aki színész, tudja, hogy ez bármikor megtörténhet, vagy akár durvább helyzet, ami ennél sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza a színészt. Nem igazán dolgoztam idegen környezetben, de azt feltételezném, hogy aki színésznek vallja magát, rendelkezik ezzel a fajta bizalommal, hiszen nem csak én, ő is és mindan�nyian ki vagyunk szolgáltatva abban a pillanatban. Ki jobban, ki kevésbé, de az alapfeltétel az, hogy bízunk egymásban, mert azt hiszem, az igazán fontos dolgok csak a bizalom légkörében tudnak létrejönni. A pillanatban mindig kitapintható a feszültség és minden lehetőség, ahogy persze ez is kettős helyzet, mert ha abúzust játszunk, akkor történik abúzus? Amikor elkezdtünk próbálni, a kollégám megkérdezte, hogy akkor most hol és hogyan lehet engem megérinteni, hogyan fogjunk neki. Ennek van egy ügyetlensége, de nagyon szép volt részéről, hogy megkérdezte. Jeleztem neki, hogy rendben vagyok, menjünk bele, mert úgy tudunk igazán közel kerülni az ügyhöz, ha megtörténik, különben csak eljátszunk a pillanattal. Ha a játékszabályok tisztán le vannak szögezve, onnantól kezdve senkinek nem eshet bántódása. A #metoo-hullám során nyilvánosságra került botrányok jelentős része történt színházi, avagy filmes szakmai berkekben. Hogy látod ezt? Lehetséges az, hogy ezekben a szakmákban valóban nagyobb számban fordulnak elő ilyen esetek? Ha onnan nézzük, hogy kiszolgáltatott a színész, hiszen testével, lelkével van jelen, akkor mondhatjuk, hogy igen, olyan ez a szakma, hiszen bőven van rá felület. De itt több dologról is beszélhetünk. Ha hatalmi visszaélésre gondolunk – hiszen az is agressziónak szá-
Ez nagyon fontos lenne, de nemcsak a szakmában, hanem szakmán kívül is. Úgy kellene éljünk, hogy minden pillanatban merjünk nemet mondani, és vis�szajelzést adni arról a helyzetről, ami éppen nekünk nem komfortos, vagy nem jó benne lenni. Ez lenne a legfontosabb. Volt egy érdekes tapasztalatom, még az előadás előtt, amikor a Bánk bánnal foglalkoztunk, és fiatalokkal beszélgettünk a drámáról. Melinda szerepének a felkutatása volt a feladatom, aki egy kiszolgáltatott helyzetben levő nő. Számtalan kérdés felvetődött bennem, és a diákokat is megkérdeztem róla, hogy ők mernek-e például nemet mondani egy olyan – akár szexuális, akár párkapcsolati – helyzetben, amikor valami nekik nem jó. Tizenévesekről beszélünk. Nagyon sok olyan válasz érkezett, hogy nem feltétlenül, mert akkor a másik megharagszik, vagy szégyenérzet alakul ki bennük, vagy mert azt nem úgy szokták. Az első jelenetem az előadásban, hogy egy fiatal lány egy castingra jelentkezik, és nem mer nemet mondani, mert talán nem is tudja, hogy lehet nemet mondani. Nagyon provokatívak és finomak ezek a helyzetek, amiket azonnal fel kellene ismerni, és azonnal dönteni, de ahhoz önismeret kell, és az azonnali helyzetfelismerés képessége. Ez szerintem nagyon hiányzik sok embernek az életéből. Van, hogy az ember nem is észleli, hogy mi történik, csak órákkal később. Meg hát kell a pénz. Tehát ez az útja, hogy megkapjam? Rengeteget kell erről beszélni. Ez is az előadás célja, hogy elinduljon a tabutémákról való párbeszéd. Te magad tapasztalod a saját életedben, a saját bőrödön a felmerült problémák bármelyikét? Változtatott az ehhez fűződő érzéseiden az egész alkotói folyamat valamit? Nekem talán az a legnehezebb helyzet, amikor a magam igazát nem tudom elmondani, és nincs lehetőségem megvédeni magam. Hallgatnom kell, és ez borzasztó. Még ilyenkor is igyekszem nem komolyan venni, és nevetéssel oldani a helyzetet, de van, amikor nem lehet. Mit lehet tenni? Szinte semmit. Ha mondasz bármit is, az nem lesz jó. Egy ilyen hatalmi pozícióval szemben csak sírni lehet a megsemmisüléstől. Egyszer egy ilyen helyzet után négy napig nem aludtam, mert ilyenkor az ember önmagával harcol. Gondolkodtam, hogy tudok elszámolni magammal, hogy tudom mégis
21
felépíteni magamat. Amíg meg nem találtam a megfelelő szavakat és mondatokat, hogy hogyan tudjak válaszolni a helyzetre, addig nem tudtam megnyugodni. Akkor onnantól nemcsak eltartottad, hanem beleálltál a konfliktusba? Nem a konfliktust választottam. Emberi hangot próbáltam megütni, mert szerintem mindig az a fontos, hogy ne maradjon bennünk egy ilyen negatív élmény durvasága. De okosan kell. Okosan, mint a kígyó, és szelíden, mint a galamb. Agresszióra agresszióval nem lehet. Még az őszinteséget is finoman kell, hiszen az emberek nem akarnak önmagukkal szembesülni. Nem szeretnek, mert akkor valamit kell, hogy kezdjenek magukkal, és nem biztos, hogy tudnak. Nagyon finoman kell érzékeltetni a másik személlyel, hogy oké, rendben van, valahogy lépjünk tovább. Egy erőszakos szexuális helyzet persze máshol kezdődik, és más a kimenetele. Ott erősen kialakul a szégyen. Az ember szégyelli, hogy vele történt ez, ezért nem mondja senkinek. Ha nem mondod senkinek, van egy titkod, ha van egy titkod, akkor egyedül maradsz, ha egyedül maradsz, magányos vagy. Hogy milyen lépcsőfokok jönnek egymás után, az mindig nehéz. Valahogy meg kell találni az utat, hogy ne maradj benne, hogy valahogy tudd feldolgozni, hogy el tudd mondani valamilyen
22
formában. Az ehhez kapcsolódó érzések folyamatosan változnak. Azzal, hogy foglalkozol vele, mindig egy kicsit beljebb kerülsz. Azt érzem, hogy egyre inkább kell ezzel foglalkozni. Meg kell keresni a fiatalokat ezzel a témával. Megszólítani őket e kapcsán is. Erősíteni őket abban, hogy merjenek dönteni, helyzeteket felismerni, erősíteni az önismeretüket, hogy ép felnőttekké váljanak. Hogy ne a traumáinkat, félelmeinket, frusztrációinkat növeljék ezek a helyzetek, hanem oldódjanak fel, és fűzzük egymásba az egészség megőrzése érdekében. Fellegi Balázs média I. Fotók: Bereczky Sándor
Novella Megölni Klárát! Kés-villa-olló, gyerek kezébe nem való! Ezzel a vajat kenjük a kenyérre. Ezzel a paradicsomot lehet szép vékonyra szelni. Ezzel apa vágott tegnap a szalámiból. Ezzel anya darabolja a csirkehusit. Ezzel én ölöm meg Klárát. Be sem tolom a fiókot, csak megyek vissza. Át a konyhán, át az ebédlőn. A fogkrém csípi az arcom. Érzem az illatát is. Finom édes. Jó lenne lekaparni és megenni. Titkon mindig lenyelek belőle egy kicsit, mielőtt köpni kell. De nem! Majd Klára letörli. Ő tette oda, neki is kell leszednie. Ha apu reggel kilötyköli a kávét véletlenül az asztalra, és azt mondja, amit csak neki szabad, hogy Basszus – hangon csiripelnek a madarak, akkor azt is ő törli fel. Anyu is mindig főzés után felmossa a padlót, ha csöppös, és akkor addig nem lehet bemenni a konyhába, míg fel nem szárad. Még akkor sem, ha bent hagytam a sapkát, és a másikat nem szeretem, és akkor anya azt mondja, Hát, kisasszony, pedig most azt kell felvenned, ha szereted, ha nem. Klára ráadásul direkt kente a fogkrémet az arcomra. Láttam, hogy nyel belőle, és szóltam, hogy nem szabad, megfájdul a hasa tőle. Sose fájdult meg a hasunk tőle. Mi lesz? Megmondasz anyáéknak? És akkor rám kente. Töröld le!, mondtam neki, de ő csak nevetett. Néztem a tükörből. Súrolta a fogát, szája körül fehér hab, és közben nevetett és megint köpött. Töröld le! Töröld le! Töröld le! És már gyűlöltem. Amiért egyre hangosabban nevet, amiért ő menyasszonyi ruhás barbie-t kapott karácsonyra, én meg egyszerű zöld ruhásat, és hogy apa tegnap az ő ágyára ült le este mesélni, anya meg neki adott igazat, mikor veszekedtünk az autóban, és azt mondta, nincs is olyan, hogy hajén cica, mert az ha én cica. Leszálltam a zsámolyról, így most ő még magasabb lett. Még magasabbról tudott nevetni. Töröld le!, szóltam neki még egyszer. Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Ha ő így, én is így. A halálba küldöm. A halál olyan, hogy nem vagy. Én azt akarom, hogy Klára ne legyen. Soha többet ne tudja összekenni az arcom semmivel sem. Már viszket is. De jó lenne lekaparni. De neki kell! Anyu és apu a nappaliban nézik a tévét. Észrevesznek. Mit csinálsz azzal a nagy késsel?, kérdezi anyu. Megölöm Klárát! És nevetnek. Ők is nevetnek. Szerintem abban semmi vicces nincs, hogy fogkrémes az arcom. Csíp, viszket és már fáj is. Nem sírok. Megnézném, hogy ha én összekenném az ő arcukat fogkrémmel, vagy mondjuk mustárral, akkor is így nevetnének-e. Vagy nem hiszik, hogy megcsinálom. Pedig nem olyan nehéz. A hasába kell szúrni. Pont a közepébe. Ott puha, könnyen belemegy. Csak a vért nem akarnám. Olyan szaga van, mint a százforintos íze. Meg kijönne a vacsora is. A bundáskenyér meg a paradicsom. Persze már nem lehetne tudni, melyik melyik, úgy összekeveredett. Egyszer Klára kihányt a teraszon. Olyat nem akarok látni többet. Akkor nagyon sajnáltam Klárát. Szerettem, mert fájt neki, sírt is. Most pedig gyűlölöm. Holnap, ha majd megint lesz, akkor majd lehet, megint szeretni fogom. De addig! Izzad a tenyerem. Csúszik benne a kés. Apa nevet. Anya is nevet. Klára is nevet. A fogkrém marja az arcom. De jó lenne lekaparni. Berecz Boglárka rendezés I. drámaírás m. I.
23
Programajánló Egyetemi vizsgák: 01. 22. Drámaírás m. I.: A félév során írt jelenetek bemutatása felolvasó-színházi formában (Helyszín: Drámazóna, Horea u. 7.) 01.23. Koreográfia III.: Csáth Géza: Találkoztam anyámmal
Színház: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Liviu Rebreanu Társulat 01.25. (17.00) Árulás r. Bobi Pricop 01.26. (18.30) Improvizációs bajnokság r. Vlad Massaci „Amikor az emberek színházba jönnek, kötelességüknek érzik öltöny, elegáns ruhák, ékszerek viselését… Az előcsarnok a társadalmi státus megjelenítésének helyszínévé válik. Ezzel szemben egy improvizációs előadáson az emberek farmert és pólót viselnek, és még a mobiltelefonjukat sem kell kikapcsolniuk (mi mégis kérjük, hogy tegyék azt!). Szeretnénk, hogy jól érezzék magukat, mint egy jó buliban. Egy buli sikere attól függ, hogy hány emberrel kerülünk kapcsolatba. Nem az alkoholtól, nem a cigarettától. Önt is várjuk, hogy együtt bulizzon velünk.” – Vlad Massaci rendező. Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház (Nyomda u. 4.) 01.26. (14:00) Tóth Zoltán: Viszlek magammal „Történet egy család széthullásáról vagy újraértelmezéséről, amelyben a válás a központi mozgatórugó. Az előadás forgatókönyve a szereplők improvizációi alapján készült.”
Nyári bál (Koreográfus vizsga) | Fotó: Deák Csenge Éva
24
A kaukázusi krétakör | Fotó: Horia Grigoraș
Stúdió Színház: 01.20. (17:00 és 19:00) Színész II.: Félelemkeresők r. Balázs Zoltán 01.21. (18:00) Andrej Kurejcsik: Insulted r. Patkó Éva 01.22. (18:00) Színészet m. II.: Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör r. Harsányi Zsolt 02.04. Színészet III. és m. I.: Pintér Béla: Parasztopera r. Mohácsi János
Félelemkeresők |Fotó: Rab Zoltán
Zene: A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Továbbra is szimfonikus koncertek minden csütörtökön 19 órától a Kultúrpalota nagytermében.
A kaukázusi krétakör | Fotó: Horia Grigoraș
A vizsgaidőszakra való tekintettel ezúttal nem szervezünk közös előadásnézést. Azonban továbbra is áll partnerségünk a Revizor kritikai portállal, amely vállalta, hogy az egyetemi lap számára írt legjobb kritikákról szakmai visszajelzést nyújt, illetve adott esetben publikálja is a szöveget. Az írás tárgyát képezheti bármilyen színházi előadás. Aki szívesen publikálna kritikát vagy bármilyen egyéb műfajú írást, írjon nekünk a lipsum.uat@gmail.com e-mail címre!
25
Fotó: Kovács István
LIPSUM.uat I. lapszám, 2022. január
IMPRESSZUM Főszerkesztő, korrektor Kertvéllesy András (teatrológia II.) Purosz Leonidasz (drámaírás m. I.) Tördelő-képszerkesztő Kovács István (média II.) Borító Pál Alexandra (látványtervezés II.) Design Bakó Borbála Balázs-Bécsi Anna Égei Emília Olti Angyalka Váradi Tímea (látványtervezés II.) Fotórovat Fellegi Balázs (média I.) Programajánló-rovat Göllner Boróka (színész m. I.) HÖK-kapcsolat Antal Ádám (teatrológia II.) Erőss Noémi (bábszínész II.)
KIADÓ/NYOMDA Studium Prospero Alapítvány Studium Kiadó
ELÉRHETŐSÉG lipsum.uat@gmail.com
