LIPSUM.UAT / 00. lapszám / MME by LIPSUM.uat

LIPSUM .uat

00. MAROSVÁSÁRHELYI MŰVÉSZETI EGYETEM

2021 12 MME HALLGATÓI ÖNKORMÁNYZAT

Fotó: Szabó Apor

Lipsum.uat

TARTALOMJEGYZÉK 00. lapszám, 2021. december

Szerkesztőségi beköszönő

HÖK infó

Programajánló

Interjú: „Olyan nincs, hogy mindenkinek tetszik”

Kritika: Valami megtörtént

Székely Csabát Takács Réka kérdezte Antal Ádám a marosvásárhelyi Nem történt semmi című előadásról

Közérdekű: Az Adakoznimenő projekt múltja és jelene

Interjú: „Egyik kősziklától a másikig”

Interjú: „Úgy fogni a kezünk, hogy el is tudják engedni”

Kritika: A szamovár foglyai

Tanulmány: Katarzis és fenséges: a színházi állam utópiája (részlet)

Interjú / Interviu: Gyorstalpaló: mi is történik a távolinak hitt román tagozaton? / Curs de avarie, ce se întâplă la îndepărtata sectia română?

Kovács Kata Milla

Kiliti Krisztiánt Talán Vanda kérdezte

Janka Zsófiát, Jakab Imolát és Simó Franciskát Purosz Leonidasz kérdezte Marton Orsolya a szentendrei 3 nővér című előadásról Benedek Zsolt és Fazakas István

Narcis Zamfir „Zorrót” Gászpor Adrienn kérdezte / Gászpor Adrienn i-a pus întrebările lui Narcis Zamfir, cunoscut ca şi „Zorro”

Szövegmutatvány: A szerződés Csernai Mihály

SZERKESZTŐSÉGI BEKÖSZÖNŐ Megjelenésünk teli paradoxonokkal. A tavalyi évem egyik nagy rádöbbenése volt, hogy a nyomtatott sajtó, és azon belül is főleg a színházi sajtó: haldoklik. Egyszerűen nem tudja felvenni a versenyt a digitalizációval, formái, terjedelme miatt, elvesztette a széleskörű érdeklődést. Benne ragadt egy dobozban. „Schrödinger újságja” is lehetne a jelenség neve, miközben a kísérlet, dokumentációs feladatát betöltve mindenképp olyan értéket közvetít, amely hozzájárul a korlenyomatunkhoz. A sajtó oldaláról nézve persze, pontosan ezért érdemes elemezni és értelmezni szakmánk körülményeit, a közeg trendjének változásait, résztvevőinek igényeit. (Miközben a dramaturg szakma nem létezik hivatalosan Romániában, mégiscsak tanulni kell és beszélni róla, mert a színházcsinálás része, ha benne van a román színház dobozában, ha nincs. Úgyhogy teatrológusok, fel a fejjel!) Amikor tavaly felvetettem az egyetemi újság ötletét tanáraimnak, többségük egészséges szkepticizmussal fogadott. Sok az ötlet, kevés a munka és a szavak biztonságos távolságából valójában bármit állíthatunk. Hát így, itt vagyunk most. Hihetetlenül kiváltságos helyzetben azáltal, hogy művészeti egyetem révén, egy olyan közösség tagjai vagyunk, amiből mint kollégák és barátok fogunk kikerülni. Mennyire szép és naiv gondolat, hogy már előre megismerhetjük egymás diverz perspektíváját és különböző munkáit, nem? Hiszem azt, hogy ki kell használnunk a lehetőségeinket, hogy van nekünk hallgatóknak és tanáraiknak is mondanivalója az osztálytermeken túl. Van miről beszélni. S ahogy a színháznak birtokba kell vennie közösségeit, úgy a sajtó mivel segíthetné ezt, ha nem azzal, hogy dokumentálja a folyamatot? Ezúton köszönjük a támogatóinknak és az alkotóknak a befektetett munkát. Nem utolsósorban pedig nektek, Olvasóknak, a bizalmat és a megelőlegezett partnerséget. Jó olvasást, jó birtokba vételt, jó beszélgetést! Kertvéllesy András főszerkesztő teatrológia II. Andris szeptember végén egy házibuliban vetette fel nekem az iskolaújság ötletét, amiről egyből igyekeztem is lebeszélni őt. Három órával később elkészültünk a rovatstruktúra első verziójával. Persze, a vodka-szóda meg a lelkesedés viszi egy darabig az embert. Aztán jönnek az első nehézségek, az időhiány, az adminisztráció… És itt éppenséggel véget is érhetett volna a lap története, csakhogy eddigre kialakult egy ötletekkel teli csapat, akik nélkül ez a kiadvány nem jöhetett volna létre. A rossz hír: ennyien nem leszünk elegen ahhoz, hogy hónapról hónapra tartalommal töltsünk meg egy újságot. A jó hír: a tartalom az orrunk előtt hever. Ezen az egyetemen folyamatosan izgalmas produktumok születnek: előadások, jelenetek, forgatókönyvek, kritikák, kiállítások, és a többi. Van tehát miről írni, és van mit szemlézni. Tekintsük az egyetemi újságot kísérletnek: érdekel-e minket a többiek munkája annyira, hogy akár plusz energiabefektetés árán megismerkedjünk azzal? Ha nem, az sem biztos, hogy baj. Lehet, hogy kis egyetem vagyunk, és éppen elég az, amennyit informális keretek között elcsípünk a másikból. Mindenesetre ez a platform, amelyhez az egyetem vezetőségétől is támogatást kaptunk, egy új lehetőség. Arra biztatok mindenkit, gondolkodjon azon, hogyan lehetne hasznos és tartalmas az újságunk, hogy ne önmagáért, hanem az egyetem polgáraiért létezzen! Aki szívesen ajánlaná saját vagy a többiek írását, írásra érdemes projektjét, interjúötletét, forduljon bizalommal felénk! De mindenekelőtt jó olvasást kívánok a – nevezzük így – nulladik lapszámhoz. Purosz Leonidasz főszerkesztő drámaírás magiszter I. Négy éven keresztül az AMŐBA társaimmal naptárat készítettünk, hogy ebben a hónapban milyen teendőink vannak, milyen előadásokra szeretnénk elmenni, vagy milyen vizsgák lesznek az egyetemen. Nyilván rengeteg információ elkerülte a figyelmünket, vagy lemaradtunk róla. Tavaly, mikor Andris feldobta a suliújság ötletét, egyből az jutott eszembe, hogy tök jó lenne, ha mindenkihez eljutnának a programok, és nem több felületen kellene kutakodni. És lám, most már közel a cél, remélem, mindenki kitépi azt az oldalt, és felragasztja a programajánlót a falára. Göllner Boróka programajánló rovat színészet magiszter I.

A név kötelez. Látványtervező tanoncokként felkértek minket a nagy reményekkel (hátha-végre-most-aztán-nagyon-tényleg) induló suliújságunk szerkesztésére, szebbé tételére. Mint Jocó Leányiskolája igyekszünk eleget tenni ennek a feladatnak. Bakó Borbála, Balázs-Bécsi Anna, Égei Emília, Olti Angyalka, Pál Alexandra, Váradi Tímea design látványtervezés II.

István vagyok, szép és laza, tördelek, oszt húzok haza. Kovács István tördelő-képszerkesztő média II.

Fotó: Fellegi Balázs A Yogyakartai Indonéz Művészeti Intézetet (Institut Seni Indonesia Yogyakarta) 2021-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közösen olyan hosszú távú együttműködést alapoznak meg, amelynek első lépése a Nemzetközi Rögzített Médiaművészeti Kiállítás megszervezése volt, az indonéziai Pandeng Galériában. A #13 JMMK fesztiválon jelentős indonéziai és malajziai egyetemek hallgatói mellett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem részéről alapképzéses és magiszteri média szakos hallgatók vettek részt. A lapszámban az ő fotóikból válogattunk.

HÖK infó Bevallom, kicsit zavarban vagyok. Gyakorlatilag október közepe óta a HÖK folyamatosan tárgyal, projekteket indít, vagy épp más szervezetekkel igyekszik együttműködni, hogy a hallgatók még több lehetőséghez jussanak városszerte. Mégis, amikor összegezve be kell arról számolni, hogy mi is történt az elmúlt másfél hónapban, akkor nagyon nehézzé válik a dolgom. Mégpedig azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy ezekből a hallgatók egyelőre nem érzékelnek túl sokat. Éppen ezért úgy vélem, hogy ennek a rovatnak az kell legyen a célja, hogy egy kicsit jobban belelássatok abba a munkába, ami a HÖK-ben folyik, és a száraz email-es hangvétel helyett kicsit személyesebben tudjunk szólni hozzátok.

negyed órának kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, nem háborúba érkeztünk. Az alagsor megszerzésén kívül minden kezdeményezésünket támogatta a vezetőség. Így tud megvalósulni az újság, az Adakoznimenő gyűjtése, az MMDSZ Nyílt nap, a Gólyabál, valamint az első két emelet termeinek elektronikai korszerűsítése. Az alagsorban pedig a jelenlegi jogszabályok szerint muszáj lesz büfének nyílnia. Örültünk, hogy a vezetőség ennyire segítőkész és nyitott volt az ötletekkel kapcsolatban. Örömömben hazafelé még egy délelőtti Unicumra is megálltam a Tutunban, elégedetten koccintottunk Lovacskával, és konstatáltuk, hogy sínen vannak a dolgok.

Természetesen ide kapcsolódik a színi, báb, koreó és rendező szak is, akiknek a munkáiról igyekszik a szerkesztőség részletesen beszámolni. A suliújság elindítása éppen ezért mérföldkő a munkánkban.

A HÖK-ön belüli rendszer is kialakulni látszik, megtartottuk az első választmányi gyűlést, az osztályképviselők, a külső szervezeti tagok (Szenátus, MMDSZ), valamint az elnökség részvételével. Karácsonyig egy nyílt gyűlést is szeretnénk megszervezni, hogy közvetlenül is elmondhassátok észrevételeiteket, ötleteiteket. Robogtunk, mint egy új Trabant. Majd ezekután robbant a Prospero-bomba, vagyis hogy eltolják a pályázatot, ezzel pedig számos hallgató maradt nagyon nehéz helyzetben. Ekkor kettéosztottuk erőinket, Nóci segíti az iskolaújságot, Enrikkel pedig megpróbálunk minden követ megmozgatni azért, hogy a diákok pénzhez jussanak. Ennek eredményeként a 3G jóvoltából négy színis diák alkalmi munkához juthatott, ami még mindig nem pótolja a kieső pályázatot, de ezekben az időkben azt gondolom, sokat számít. Tudjuk, hogy lehetőségeink olyan szinten korlátozottak, hogy maximum csak sebtapaszokat tudunk rakni az artériás vérzésre, mégis bízunk abban, hogy sikerül átvészelni ezt az időszakot.

Emellett november elején sor került egy vezetőségi gyűlésre. Ott volt mindenki, akitől kicsit meg szokott remegni a térdkalácsa a hallgatóknak. Kós Anna Tanárnő, Balási és Harsányi Tanár urak, valamint Elekes Márta Tanárnő. A HÖK részéről pedig az elnökség. Az volt a jelszavunk, hogy „csak éljük túlezt”. Körülbelül

Szóval itt tartunk most, pályázatokat és felajánlásokat keresünk, nyílt napot szervezünk, és indul a suliújság. Ahogy mondani szokás, sercegünk, mint a nyugdíjas ízület. Antal Ádám HÖK-elnök

Amikor Erőss Noémivel és Radu Enrikkel megalakult az elnökség, elsőnek abban egyeztünk meg, hogy az egyetemről hiányzik a rendszerszerű működés. Elképesztő energiák mennek el olykor teljesen feleslegesen, más esetben pedig nagyon fontos pillanatban nincs senki, aki magára vállalna egy-egy feladatot. Olyan ez, mintha kétszázan ülnénk egy csónakban, és mindenki más irányba evezne. Éppen ezért minden projektnek célja egy rendszer kialakítása is. Az iskolaújság tökéletes példa erre. Azon túl, hogy a látvány, a média, a drámaíró és a teatró szaknak gyakorlati lehetőséget biztosít hónapról hónapra, egy ilyen projekt szükségszerűen kialakít egy rendszerszintű együttműködést a hallgatók között.

Fotó: Kovács István

Fotó: Veress Szabolcs

Programajánló SZÍNHÁZ Molière: Scapin Furfangjai (Tompa Miklós Társulat; r. Albu István) A játékosság itt nem csak a helyzetkomikum alapja, hanem a címszereplő életformája is. A történet súlya sem veszett el a századok során: ha a társadalmi rend meg is változott, a struktúrák és a szabályok, illetve ezeknek az egyénre gyakorolt hatása állandó: a hierarchikus hatalmi viszonyok működése, az akaratukat és világnézetüket másokra kényszerítő zsarnokok éppúgy ismerősek, mint a nemzedéki konfliktusok, melyekben egy más szabályok közt szocializálódott korosztály próbálja szabályait átörökíteni egy olyan generációnak, amelyik kompromisszumokat nem ismerve a saját útját akarja járni, megteremtve saját szabadságát. Utóbbi alighanem a mű legfontosabb témája: a Scapin furfangjai a boldogságkeresés, a lázadás, egyben a színház himnusza.

KÉPZŐMŰVÉSZET A marosvásárhelyi Modern Román Művészeti Galéria kiállítása a Kultúrpalotában A kiállítás átfogó betekintést kínál a 19. század közepe és a II. világháború első évei közötti román képzőművészetbe. A válogatás tehát a modern román művészet fejlődési szakaszait jelöli Theodor Amantól a Kárpátokon belüli tájak sajátos helyi színezetét felmutató erdélyi alkotókig. Többek között Nicolae Tonitza, Corneliu Baba, és Szolnay Sándor munkái is szerepelnek a tárlatban. A kiállítás diákok számára kedvezményes 4 lejes áron megtekinthető az alábbi időintervallumokban: kedd–péntek: 9.00–16.00, szombat–vasárnap: 9.00–14.30.

ZENE A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia estjei Aki rajong a szimfonikus koncertekért, vagy csak szívesen megismerkedne a műfajjal, az minden hét csütörtökén ellátogathat a Kultúrpalotába, ahol a Filharmónia 19 órától a Nagyteremben lép színpadra. A jegyek ára 7–15 lej között mozog. (Ne felejts el diákigazolványt vinni!) Göllner Boróka színészet m. I.

KÖZÖS ELŐADÁSNÉZÉS Shakespeare: Hamlet (Kolozsvári Állami Magyar Színház; r. Tompa Gábor) – dec. 17., 19.00 Az iskolaújság programajánló rovatának keretein belül minden hónapban lehetőséget szeretnénk teremteni arra, hogy hallgatótársainkkal közösen megnézhessünk egy Marosvásárhelyen kívüli színházi előadást. Első választott produkciónk a kolozsvári színház Hamletje Vecsei H. Miklóssal a címszerepben. Az előadásra 17 db jegyet tettek félre számunkra, legkésőbb december 13-án délig kell visszajeleznünk, hányat igénylünk ebből, így aki részt venne, legkésőbb addig iratkozzon fel a +40755643165-ös számon vagy a lipsum.uat@ gmail.com e-mail címen. A jegy ára 30 lej, az oda-vis�sza utazáshoz az egyetem biztosít kisbuszt – ennek kapcsán csak a benzinköltség oszlik szét a résztvevők között. Amennyiben valaki szívesen írna kritikát az előadásról, a nálunk való megjelenés lehetőségén túl jó hír, hogy partnerünk, a Revizor kritikai portál vállalta, hogy a szerkesztőségünk által legjobbnak ítélt anyagról szakmai visszajelzést nyújt, illetve adott esetben szívesen publikálja a szöveget is.

Fotó: Nemes Nagy Nóra

Interjú

„Olyan nincs, hogy mindenkinek tetszik” Székely Csaba drámaíróval beszélgettünk az írás jelentőségéről és nehézségeiről, valamint arról, hogy mit ajándékoz a színház a nézőnek, és mit az alkotónak. Mik voltak fiatalon a meghatározó olvasmányélményeid? Gyerekkoromban főleg a kalandregények érdekeltek, J. F. Cooper meg Karl May indiánregényei. Időnként ma is megnézek egy-két szuperhősös filmet. Valahol a kettő ugyanaz a világ, a jó és a rossz harca. Kamaszkoromban Dosztojevszkij volt a kedvencem, A Karamazov testvérek, és aztán egyetemistaként talán Borges novelláit mondanám. Mostanában főleg munkaügyben olvasok dolgokat.

rencsés vagy szerencsétlen helyzet –, hogy nem kell bemutatkoznom. Olyan emberekkel is el tudok beszélgetni, akikkel addig még soha nem találkoztam, mert tudjuk egymásról, hogy kik vagyunk. Dolgoztál újságnál meg rádiónál is, és a BBC pályázatának megnyerése után (Do you like banana, comrades?) jelentkeztél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás mesterképzésére. Mindig is érdekelt a műfaj? Nem tudtam, mi az a műfaj, ami nekem való, amiben ki tudom fejezni magam. Több mindennel próbálkoztam, és jött ez a BBC dolog, ezzel párhuzamosan pedig indult az első drámaíró szak. Azt gondoltam, ez egy jel, és nem hagyom, hogy a jelek csak úgy elsuhanjanak mellettem. Az első év elég nehéz volt, nem voltam biztos benne, hogy én ezt végig fogom csinálni. Aztán év végére belejöttem, és kiderült, hogy ez az én utam. Mikor érezted, hogy megtaláltad a saját hangod? A sokat emlegetett Bánya-trilógia megírása után? A Bánya-trilógia hangját megtaláltam, annak lett egy sajátos stílusa, de kérdés volt, hogy amikor ezeken túl vagyok, akkor hogyan tovább. Mit fogok azután írni, és az hasonlítani fog-e ahhoz, amit eddig írtam? Hogy csináljam, hogy ne ismételjem magam? A következő, amibe belevágtam – direkt azért, hogy nagyon különbözzön az előzőektől –, a Vitéz Mihály volt, a „nagy történelmi dráma”. Ott megpróbáltam teljesen más hangot megütni, annak a drámának is kitaláltam egy sajátos szövegvilágot. Mennyire inspirálódsz a mindennapi életből, benne vagy egy folyamatos figyelmi állapotban?

Marosvásárhelyen születtél, Aradon jártál iskolába, aztán Kolozsváron bölcsészkarra. Milyen volt visszaköltözni a szülővárosodba? Fura, úgy terveztem, hogy Kolozsvárról csak nyugatabbra fogok menni, előbb Budapestre, majd olyan nagyvárosba, ahol beszélnek angolul. Aztán úgy alakult munkahelyileg és magánéletileg, hogy visszajöttem Vásárhelyre, és először nem nagyon találtam a helyem. Soha nem szerettem erőltetni azt, hogy valahova tartozzak, hogy valamilyen csoport befogadjon. Ha befogadott, akkor oké, ha meg nem, én elvoltam egyedül is. A visszatérés után néhány évvel fokozatosan kezdtem megismerni embereket. A pályám is úgy alakult, hogy eljött az az idő – nem tudom, hogy sze-

Beépül egy idő után a tudattalanba. Nem kell már folyamatosan figyelni, hogy az emberek mit mondanak és hogyan beszélnek, hanem egyszer csak valaki a papíron elkezd hasonlóan beszélni, mint valamelyik rokon vagy ismerős. De nem hiszem, hogy felismerhető bárki egy az egyben. Igyekszem úgy összegyúrni minden szereplőmet, hogy ők a darabban szülessenek meg. Mennyire elég inspiráció szempontjából, ha csak olvasol és hallasz bizonyos helyzetekről, történetekről, és mennyivel másabb, ha te magad élsz át valamit? Segít, ha én is megtapasztalok valami hasonlót, de azt gondolom, hogy mi sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a 100-200 évvel ezelőtt élt írók. Nekünk ott a tévé meg az internet, mozifilmek, valóságshow-k, riportok, dokumentumfilmek, ahol élő emberek be-

szélnek és viselkednek, reagálnak, konfliktusba keverednek – ott is látjuk, hogy az élet milyen. 200 évvel ezelőtt amit nem tapasztalt meg az író a saját életében, azt esetleg mások regényeiből tudhatta meg, nem olyan mennyiségben jött az információ, mint most. A készülőben lévő darabjaidat meg szoktad mutatni valakinek, kérsz visszajelzést?

dolgok. Amikor elkezdtük összefésülni, akkor osztottuk szét, hogy melyik karakter melyik jelenetet kapja. Egyik helyzetben az ember így viselkedik, máskor meg úgy, és annak megvan a pszichológiai magyarázata. Ha valaki egyik helyzetben megaláztatik, akkor egy olyan helyzetben, ahol ő az erősebb, bosszút állhat egy ártatlan emberen.

Nem szeretem, de néha kénytelen vagyok. Amikor megrendelésre születnek szövegek, akkor van, hogy kérik, amint kész vagyok az első felvonással, küldjem el. Minden egyes alkalommal, amikor ez megtörtént, nagyon nehezen született meg a második felvonás. Ott van bennem az az állandóan motoszkáló gondolat, hogy ezek most olvassák az elsőt, és hogy ha valami nem tetszik, a másodikban nagyot kell domborítani, hogy meg legyenek elégedve vele. Magamat ezerszeresen lefrusztrálom ilyen dolgokkal. Volt olyan témád, amivel azért foglalkoztál, hogy megértsd vagy jobban beleláss? Minden témánál sokat tanulok. Az írott szöveg, a végtermék mindig okosabb, mint az írója. Talán mert több ember tapasztalata kerül egy helyre a több szereplő által. A történelmi daraboknak azért fogtam neki, mert érdekelt a korszak, de nem mélyedtem volna annyira el benne, ha nem írtam volna belőle drámát. A Vitéz Mihály írásakor például megpróbáltam annyira belemenni, míg azt nem éreztem, hogy tudok levelet írni abban a stílusban, ahogy azok az emberek írtak leveleket. De ez sok idő és energia, azt is gondoltam utána, hogy soha többé nem írok történelmi darabot, mert túl nehéz. Erre fel írtam még egyet, az jövőre lesz bemutatva. A legutóbbi bemutatásra került dráma egy Dálnoky Rékával és Elise Wilkkel közösen írt #metoo-ballada. Voltak kockázatai a témaválasztásnak? Nagyon polarizált a világ. Bárhogyan szólalsz meg ezzel a témával kapcsolatban, lesz egy olyan csoport, aki kígyót-békát fog rád kiáltani, mert nem az ő véleményüket visszhangzod. Sőt, még az is lehet, hogy azon az oldalon állsz, mint XY, de ő meg azt gondolja, hogy nem vagy eléggé a pártján. Olyan nincs, hogy mindenkinek tetszik, amit az ember csinál – tabutémáknál ez különösen így van. Nehézséget okozott közösen dolgozni a többi íróval? Igen, elég nehéz volt. Egészen biztos, hogy ha csak egyikünk írta volna, akkor teljesen más szöveg születik. Mindenkinek megvolt, hogy milyen szituációkat szeretne megmutatni, de ezek nem voltak összefüggő

Szerinted az alkotó mennyire választható szét az alkotásától, mennyire kell figyelembe venni az életét, amikor a művét értelmezzük? Mindenki maga dönti el, hogy az ő értékrendjében fontos-e ez a szempont. Én nem szeretem olyan ember regényét olvasni, akiről tudom, hogy kiszolgált egy elnyomó hatalmat. Hiszek abban, hogy a művészet azért van, hogy megváltoztassa az életünket jó irányba, és ha alkotó vagy, és szemét dolgokat teszel, akkor valahol elárulod a művészetet. Hogyan látod a kortárs drámaírók helyzetét? Van valamiféle küldetésük? Szerintem mi nagyon jó helyzetben vagyunk, itt élő, kortárs drámaírók. Pár évvel ezelőtt beszélgettem egy svájci drámaírónővel, és azt mondta, Svájcban borzasztó, mert nincs miről írni. A szociális rendszer rendben van, jó fizetést kapsz. Nincsenek olyan jellegű társadalmi problémák, mint nálunk. Emiatt ők főleg neurózisokról írnak, hogy milyen szorongások meg hülye helyzetek alakulhatnak ki a családban. Nem azt mondom, hogy kötelességünk társadalmi témákról írni – van, akinek ez alkatilag nem megy, akkor nem kell erőltetni. A színház az ókortól kezdve valahogy részt vesz a polisz életében, és akkor jó, ha aktuális dolgokat mutat meg, amik érintenek minket. De például a bohózatnak ugyanolyan létjogosultsága van, mint a legnagyobb társadalmi tragédiának. Ráadásul jó bohózatot nagyon nehéz írni. És a szórakoztatásnak is lehet társadalmi funkciója, hogy bizonyos dolgokat elfeledtessen arra a pár órára. Takács Réka drámaírás m. I Fotó: Éder Vera

Fotó: Berei Zsolt Attila

Kritika Megtörtént valami Variáció egy kritikai megközelítésre (Dálnoky Réka – Székely Csaba – Elise Wilk: Nem történt semmi (Yorick Stúdió – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház; r. Sebestyén Aba) Amikor Máté Gábor 2020 októberében, Veiszer Alinda kárhozati rituáléján kiadta az utasítást, miszerint „az ilyet nem szabad nagy dobra verni, akár kis dobra se nagyon”, akkor úgy hittem, hogy a színházi szakma és a #metoo mozgalom véglegesen elszakad egymástól. Ezt látszott alátámasztani az a passzív, közönyös magatartás, amit az elmúlt egy évben mutatott a nyilvánosság a zaklatási ügyekkel kapcsolatban. Gondolok itt többek között Kabát Péterre, aki viháncolva mesélte el, hogy egy lány szerelmes volt egykori csapattársába, és egy randevúért cserébe a teljes csapat végigment a hölgyön. Kabát büszkén mesélte azt is, hogy ő még „repetázni” is beállt a sorba. Talán éppen ezért volt szükségszerű, hogy a hazai fősodor helyett inkább itt, Erdélyben készült el egy olyan előadás, ami a #metoo-n túlmutatva kritikával mer élni mindazon eszmék irányába, amik a szabadság jegyében éppen átesőben vannak a ló túlsó oldalára. A drámát a Yorick Stúdió felkérésére írta meg Dálnoky Réka, Elise Wilk és Székely Csaba. Érzésem szerint a szerzők igyekeztek olyan problémákat elénk tárni, amikre a jelenlegi társadalomnak vagy nincs válasza, vagy pedig csak olyan reakciója van, ami még lehetetlenebbé teszi az életet, miközben magát a problémát nem oldja meg. Úgy vélem, ugyanezen vezérfonalat követte végig az előadás rendezője, Sebestyén Aba is. A produkció egy szereplőválogatással kezdődik, ahol Bálint Örs próbál szerencsét tolószékesként. Henn János, a casting vezetője igyekszik eleget tenni a politikai korrektség új elvárásainak, így természetesen nem a jelentkező képességeivel, hanem annak életútjával van elfoglalva. Feltétel, hogy a tolószékes valóban az legyen, ahogy a szexuálisan bántalmazott nő, Gecse Ramóna is meg kell élje mindazon traumákat, amiket a szerep előír számára. Maga a casting ugyan klisés helyzetnek tűnhet, hiszen már a köznyelvben is önálló jelentéssel bír a „casting-kanapé” fogalma, mégis valóságos. Elég arra gondolnunk, hogy a pornó világában ma már külön műfajt képez a casting-pornó, ahol teljesen amatőr hölgyeket „vizsgáztat” a casting director, miközben egy nagyszerű karrier lehetőségével hitegeti áldozatait. Véleményem szerint az előadás ezen része félelmetesen pontosan adja vissza ezt a jelenséget. Az előadás további részében megismerhetjük a hatal-

mával visszaélő híres színészt, Korpos Andrást, aki üzenetekkel zaklatja kolléganőjét. Véleményem szerint ettől a ponttól kezdve az előadás átfordul egy komikus kritikába, és magát a zaklatási ügyet súlytalanná teszi. A produkció inkább foglalkozik a túlságosan érzékeny társadalom problémájával, mintsem a szexuális zaklatás vagy erőszak valódi mivoltával. Ezzel alapvetően nem lenne gond, ha igyekeznének az alkotók megtartani az egyensúlyt aközött, hogy mikor és mit értünk tényleges zaklatás alatt, és mi az, amit a közvélemény tesz azzá. Mondom ezt annak ellenére, hogy B. Fülöp Erzsébet egy monológ erejéig mégiscsak elénk tárja az általa alakított szereplő saját tragédiáját. Látjuk, hogyan tud meghajolni a médiamágnás erkölcse a patriarchális világrend hatására, és hogyan alkalmazza ezen technikákat beosztottjával, Berekméri Katalinnal szemben. Mégsem szeretném ráhúzni a vizes lepedőt az előadásra, ugyanis nem tudjuk, hogyan nyúljunk ehhez a témához a színpadon. A XXI. század tudománya a Facebook-filterek, a logók, valamint a teljes hisztéria szintjén megállt. Az egész előadást végigkísérő kamera által ezen világ felhasználóivá válhatunk. Mi magunk vagyunk az az arctalan tömeg, akik a valós hús-vér problémákkal képtelenek vagyunk szembenézni, akik a funkcióvesztésüket a like és dislike gombokkal igyekeznek kompenzálni. A közülünk való lelkes példányok akár a kommentszekció világát is meghódíthatják. Bízom abban, hogy ez az előadás rést üthet az elefántcsonttorony falán, és ösztönözni tud alkotókat arra, hogy merjenek foglalkozni a #metoo témájával. Akár valós történeteket feldolgozva (például: a „Zsanett-ügy”), ugyanis az elmúlt évtizedek sajnos bőségesen termeltek olyan tragédiákat, amikről feladatunk, sőt kötelességünk lenne beszélni. Antal Ádám teatrológia II.

Fotó: Kovács István

Közérdekű Az Adakoznimenő projekt múltja és jelene Az Adakoznimenő jótékonysági akciót 2018-ban indítottuk el akkori évfolyamtársaimmal, még nem hivatalos kezdeményezésként, hanem szervezetlenül, autodidakta módon. Mondhatni ösztönösen működött. Bennem a motivációt az indította el a gyűjtéssel kapcsolatban, amikor először találkoztam az utcán face to face a mélyszegénységgel. Tehetetlenséget éreztem, hogy segíteni akarok, segíteni kell, de nem volt mankóm, hogyan tehetném, milyen úton-módon. Aztán valahogy minden a maga újszerűségében, elevenségében, organikusan alakult. Összekötöttek a Telefonos Szeretetszolgálat vezetőjével, Sajó Norberttel – ők kontaktban állnak rossz anyagi helyzetben élő családokkal, idős emberekkel. Kidobott dobozokat hoztunk a Mures Mall parkolójából, kifestettük, ráírtuk három nyelven, hogy ebbe gyűjtünk száraz élelmiszert, ruhákat, játékokat, tisztálkodószereket, és kihelyeztük az egyetem bejáratához, a Tutunba és a G-be. Aztán a dobozok elkezdtek telni. Talán az akciót megelőző napon tudatosult bennem, hogy igazából kihez fogjuk is ezt vinni? Kaptam 40 darab telefonszámot, címet és nevet, de ez még nem biztosított arról, hogy ezek a családok valóban „léteznek”, és ott élnek, annyian, mint ami az adatbázisban szerepelt. Így hát este nyolckor felhívtam az összes telefonszámot, azzal a kérdéssel, hogy szükségük van-e adományra, hányan élnek ott, milyen korúak, stb. Másnap pedig az osztályommal összeválogattunk személyekre, családokra szabottan csomagokat (összesen 16 darabot), jöttek autóval rendelkező barátok, felosztottuk a címeket, és a csapatok elindultak. Nagyon érdekes élmény volt. Mindenkinek volt tető a feje fölött, többnyire napi betevőjük is, de a létminimum határán éltek. Vártak minket, volt, aki büszkeségéből adódóan nehezen fogadott el adományt, de mindenhol szükség volt a csomagokra. Személyes volt, közvetlen. Azonban bennem nem szűnt a hiányérzet. Hiszen mi van azokkal a gyerekekkel, akiket naponta látunk az utcán koldulni? Őrájuk ki figyel? Tálas Ferenc és a hidegvölgyi iskola néhány tanára. De erről később… Haladjunk kronologikusan. Szóval mikor kiderítettem, hogy az utcán lézengő csecsemős anyák, kisgyerekek, ragasztót szívó kiskamaszok Hidegvölgy lezülöttebb alakjai, megérlelődött bennem a gondolat, hogy igen: nekik van szükség valódi segítségre! Miattuk akartam ezt az egészet, és nekik is fogunk gyűjteni. Természetesen erről mindenki le akart beszélni. „Veszélyes, nekik minek” – talán ez az, amit a legtöbbször hallottam. Jöttek a rémtörténetek, a kirabolt, naiv segíteni akaróktól, akik fejetlenül bementek a telep közepére, és soha többet nem tértek vissza… Bármennyire

is mosolygok ma már ezeken a történeteken, természetesen van bennük igazság. Hidegvölgy egy időzített bomba. Aki nem ismeri a szabályokat, az embereket, akiben nem bíznak az ott lakók, annak nem szabad bemennie. Bizalmatlanok lesznek, agresszívak, sok idő kell, amíg megszoknak. (Sajnos ez egyelőre még nem egy tündérmese, minket sem ismernek, és három év után sem mennék oda egyedül, de nem is ez a cél.) A legfontosabb ezért Tálas Ferenc személye és státusza volt, aki tíz éve dolgozik a hidegvölgyi iskolában pedagógusként. Kezdeményezésemre a legnagyobb nyitottsággal reagált, és ismertette az igényeket. 161 gyerek van. Vagy mindenki kap az iskolában csomagot, vagy senki. Minden csomag ugyanazt tartalmazhatja. Szükség van füzetre, írószerre, élelmiszerre, tisztálkodási szerekre, vitaminokra. Nincs ruha, és ne legyen sok csoki. Utóbbi azért nem, mert a gyerekek rengeteg szemetet esznek nap mint nap, ruha pedig azért nem, mert nem lehet 161 ugyanolyat találni, és ne legyen veszekedés, egyenlőtlenség egymás között. Megértettük, lett Facebook-oldal (Adakoznimenő), lett jótékonysági karácsonyi vásár a G Caféban, elmentünk a rádióba (Erdély FM, Rádió Gaga, Marosvásárhelyi Rádió), beszéltünk, amennyit csak tudtunk, írtak rólunk az újságban, hírünk lett, dobozokat helyeztünk ki immáron öt helyre a városban, plakátot csináltattunk… És egyre több önkéntes segített nekünk.

Három fontos dolog történt 2019 decemberében. Az első, hogy a hidegvölgyi mélyszegénységben élő gyerekek eljöttek az egyetemre tanári kísérettel, és megszeppenve beültek életük első színházi előadására, amit mi adtunk elő nekik (bohóc-etűdök, rendezte B. Fülöp Erzsébet). Életünk legőszintébb, meghatározó előadása volt, hiszen ennél lelkesebb és nyitottabb közönségünk sose lesz többé. A második, hogy össze tudtunk állítani 161 csomagot,

ami majdnem mindent tartalmazott, amit szerettünk volna. Sajnos 161 szappant már nem tudtunk venni, úgyhogy amennyi összejött, odaadtuk a Telefonos Szeretetszolgálatnak, ahogy az ötven darab olajat is. De elkészültek a csomagok sok összefogással, volt olyan osztálytársam, akinek kisebesedett az ujja másnapra háromszáz ceruza meghegyezése után. Kivittük Hidegvölgybe a csomagokat. Féltünk, sose jártunk ott előtte. De a legnagyobb meglepetés fogadott: fegyelmezett gyerekek várnak minket a padjukban ülve vagy az udvaron, hogy segítsenek cipekedni. Rajzokkal és versekkel készülnek, hogy viszonozzák az ajándékunkat – nem, nem a csomagokat, hanem az előző napi előadást, ezért minden karaktert lerajzoltak önszorgalomból, másnap is csak arról tudtak beszélni. A legszomorúbbak a körülmények voltak. Az iskola és az óvoda összes kerti játéka egy darab fémcsúszda volt. Nem is igazi kert, csak egy betonudvar körbekerítve. Két mosdó 161 gyerekre. Koedukált, egy térben, fal nincs. Téglaépület, az emeleten az iskola majdnem életveszélyes lépcsővel, alul az óvoda. Az elsősöknek az udvaron egy konténer. Látszik a tanárok szeretete és odaadása, de a pénztelenséget nem lehet eltüntetni. Támogatást nem kapnak. Elvileg az iskolát megszüntették évekkel ezelőtt, és hozzárendelték a kerületi polgári iskolához, az azonban nem fogadja be őket, így nyílt titokként ott maradtak a telepen. Valahol tanulni is kell… Az egyik kisfiú háza előző nap égett le, minden holmijukkal együtt. Mivel a telepen kevés az élhető otthon, a legtöbb család maga építette tákolmányokban lakik, amik téli időszakban a rossz felépítés és a tüzelő hiánya miatt sokszor felgyulladnak. Másnap ennek a családnak vittünk plusz csomagot. A harmadik fontos dolog, ami történt velünk tehát az, hogy valóban összejött a gyűjtés, létrejött gyakorlatban is az Adakoznimenő. Hatással voltunk a gyerekekre, segíteni tudtunk, és létrehoztunk együtt valamit, aminek értelme volt. Beleláttunk egy tabusított világba. Az egész telep körbe van véve egy molinóval, hogy az átlagember ne lássa a nyomort, amikor elhalad Hidegvölgy mellett, ám a molinó alatt ömlik ki a szemét. An�nyit elértünk, hogy mivel elkezdtünk őszintén beszélni az iskola állapotáról, kiment a telepre a Maros Megyei Tanfelügyelőség, hogy megvizsgálja a helyszínt. Akkor nagy port kavart az ügy, de valódi támogatást vagy mélyebb érdeklődést nem mutattak később az iskola jövője iránt. Terveink szerint évi két akció lett volna. Tavasszal egy közös fizikai segítség: sok egyetemista kimegy, és együtt kifesti a kerítést, lenyírja a füvet, lemeszeli a falat, stb. Télen pedig karácsonyi gyűjtés hasonló tematikával. Közben vágyakoztunk edukációs programokra, nyílt előadásokra, de mindent csak szép sorjában… Aztán jött a mindannyiunk életét felbolygató járványhelyzet. 2020 decemberében tehát ennek függvényében

online folytattuk akciónkat. Ki nem mentünk a telepre, ők se jöttek hozzánk. A legfontosabb a tavalyi gyűjtésünkben, hogy felfigyeltek ránk az MMDSZ (Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség) vezetői Varga László diákelnökkel az élen, illetve a tavalyi HÖK-elnök, Fodor Előd is óriási szerepet vállalt a gyűjtésben. Tavaly 4607 lej (336 200 Ft) adományt gyűjtöttünk online felületen össze. Ennek az összegnek a kétharmad részét Hidegvölgy kapta, a többit a Szivárvány Alapítvány. Mi lesz idén? Egyetemünk vezetőségének köszönhetően lehetséges, hogy újabb csoda történik. Az Adakoznimenő ugyanis kapott támogatást arra, hogy állandó gyűjtést folytasson az év minden napján. Tudtunk venni Donation Boxokat (adománygyűjtő dobozokat), megbeszéltük ös�szesen 12 kocsmával, kávézóval, bolttal, hogy kitegyük a azokat. Lett logónk (az MMDSZ-nek köszönhetően), hivatalosabbak lettünk, Antal Ádám, az új HÖK-elnökünk is teljes mellszélességgel beállt az akció mögé. Remélem, hogy lesz egy új csapat, akire nyugodt szívvel rá lehet bízni az Adakoznimenőt. Én nagyon szeretem csinálni, de az osztályunk már szétszóródott, egyre kevesebb segítség van, szükség van fiatal, aktív, lelkes, szociálisan érzékeny fiatalkora. Szeretném, ha idén újra ki tudnánk menni hozzájuk. Fontosnak tartom, hogy ne távoli és láthatatlan segítség legyünk, hanem egy jó példa, ami elérhető számukra. Aki be szeretne segíteni az idei gyűjtésbe, írjon a Facebook-oldalunknak, vagy keresse meg Ádámot. Bármi segítség nekünk. Akár egy autóval rendelkező ember, aki segít bevásárolni, egy szappan (idén hátha összegyűlik 161), egy megosztás a világhálón, erős fiúk, lányok, akik segítenek cipekedni. Az akció tehát még mindig nyitott, és azért működik, mert van mögötte sok segítő ember, akikből sosem elég. Kovács Kata Milla színészet m. II.

Mi az a Hidegvölgy? A Hidegvölgy (románul: Valea Rece) a város legnagyobb romatelepe. A Tudor-negyed feletti dombon helyezkedik el; közigazgatásilag nem tartozik egyik városnegyedhez sem. Már a 19. században kialakult, a 2010-es évek végén becslések szerint 3000 ember lakta. A hidegvölgyiek magyar anyanyelvű, főként roma nemzetiségű emberek. A telepet a mélyszegénység és a kilátástalanság jellemzi.

Fotó: Siklódi Brigitta-Edit

Interjú „Egyik kősziklától a másikig” Kiliti Krisztián egyetemünk I. év magiszteris rendező hallgatója. A rendezés művészetét Bocsárdi László osztályában tanulja, de a rendezői alapvégzettség mellett színészdiplomával is rendelkezik. Mesélj kicsit a jelenlegi helyzetedről! Dolgozol valamin mostanában? Mindig dolgozom valamin, mindig van egy-egy megvalósítandó projektem. Szabadúszóként működöm, rendezőként, színészként és dramaturgként is dolgozom Erdély-szerte, de Budapesten is jelenleg két független társulatnál van munkám. Nagyrészt alternatív színházi kötődéseim vannak. Egy saját, kísérleti jellegű színházi kezdeményezésem a Theater No.1, aminek égisze alatt futott a legtöbb előadásom. Anyagi támogatást pályázatokból nyertünk, és előadásainkat általában valamilyen intézmény, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, vagy az egyetemünk fogadta be. Februárban van kilátásban egy vásárhelyi produkció. Bajkó Edina főszereplésével rendezek monodrámát Camille Claudel életéről. Ő Rodin legnagyobb múzsája volt, aki később elmegyógyintézetbe került. Ezek a hányattatott sorsok nagyon érdekelnek, a társadalmi elutasítás áldozatai, az elszigetelt rétegeknek tagjai, a szubkultúrák. Tavaly hasonló témában rendeztem Scurtu Dávid főszereplésével a TIME-OUT, avagy egy kosaras monodrámája című előadást, aminek bemutatója végül online térbe kényszerült. Közben az egyetemünk volt hallgatói által alapított A Vadász Esélye alkotócsapat előadásaiban is közreműködöm alkotóként és játszom színészként.

Milyen úgy végezni a mesterit, hogy nem tartózkodsz Marosvásárhelyen? Hogy került az államvizsga-rendezésed a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba? A mesterképzésnek megengedőbb a struktúrája, mint az alapképzésnek. Ha az embernek meg kell teremtenie a saját egzisztenciáját, akkor ha a munka elszólítja, mennie kell. A szabadúszás rengeteg utazással jár.

Emiatt az online oktatás egy előnye, hogy időt tudok szakítani a képzésre, de közben tudok működni a szakmában is. Így ki lehet használni azokat a spontán lehetőségeket is, amik nem tudnak várni a diplomaosztóig. Az Életigen a Lenni vagy nem lenni trilógia második része. A trilógia első részének koncepciójával egy nagyváradi pályázatot pályáztam meg, amit végül nem nyertem meg. Ezután Sári elküldte a második részt, és beszélgetni kezdtünk a szövegről. Elképzeltünk hozzá egy szereposztást is a szentgyörgyi színház színészeivel. Én már Bocsárdi László tanítványa voltam, Sári pedig a volt tanítványa. Megkerestük, elmondtam, hogy nagyon szívesen megrendezném ezt a szöveget. A körülményeknek köszönhetően - két, ősbemutatók létrehozását megcélzó pályázatra is beadtuk a produkciós tervet, illetve abban az évben lett egy egész jól sikerült Brecht-vizsgám - Bocsárdi belement az ötletbe, és nem csak befogadta az előadást, hanem meghívott rendezőként dolgozhattam. Egyben ez lett így az államvizsgám is. Az Életigen írójával, O. Horváth Sárival jó barátok vagytok a mindennapokban. Befolyásolt ez a rendezésben? Mit jelentett számodra a darab? Az Életigen egy kísérleti szöveg, nagyon brechti, hangokra épül, a szövegre és annak epikusságára bazíroz. Nincs jelenetekre és felvonásokra osztva, olyan, mint egy hangszimfónia. Sári a formával kísérletezett. Ahogy Bocsárdi László mondja mindig, tetten kell érni a szerzőt, amikor rendezünk. Ilyen szempontból a Sárival való kapcsolatom nagyon jó hatással volt rám, mondanom sem kell, hogy elég sok helyzetben tetten értem, mivel sok dolgot éltünk meg együtt, sok történetet ismerek az életéből. Az általa pedzegetett témák közel állnak hozzám. Egy generáció vagyunk, egy alomból jövünk. A végső szövegváltozatban dramaturgiailag jócskán benne van a kezem. Szeretem meghúzni a szövegeket, szerkeszteni, ide-oda rakosgatni jeleneteket, mindezt a dramaturg-énem miatt. A szövegen, cselekményen sűrítettünk, kiéleztünk dolgokat. Sok fejtörést okozott, mivel nem lineáris dramaturgiájú, fragmentált szöveg, nagyon filmes, forgatókönyv-szerű. Kerestük, hogy hogyan élhet meg a színpadon, és próbáltuk minél jobban éltetni a szöveget. O. Horváth Sári nagyon elégedett volt a produktummal. Úgy érezte, ez az a forma, amin keresztül maradéktalanul megszólalhat a mű. Nekem ez rettentően jóleső visszajelzés volt. Mivel jól ismerem, tudom, hogy ez a dicséret nem a 10 éves barátságnak szólt, hanem valóban így is gondolja. Milyen volt a szentgyörgyi színházban dolgozni? Mesélnél a próbafolyamatról? Ilyen helyzetben bekapcsol az ember kisebbségi komp-

lexusa. Ő a rendező a nagy sötétségben, akinek kezét fogják a többiek, és akinek valahova ki kell vezetnie őket. A mocsárból, egyik kősziklától a másikig. Még hallgatói státuszban lévő fiatalként nem kell feltétlenül újat mondani a tapasztalt színészeknek, akik egész életükben ezt csinálták. A lényeg, hogy egyszerűen próbáljuk meg kialakítani a közös ügyet, ami az előadás. Flottul ment az együttműködés, amellett, hogy frusztrációmmal meg kellett küzdjek, a kételyeimmel, hogy jó felé haladunk-e egy olyan szöveggel, ami még nem volt kipróbálva színpadon. Éreztem a nyitottságot, éreztem, hogy hozzá akarják tenni a magukét. Szép találkozásaim voltak az emberekkel. Olyannyira szépek, hogy én Sepsiszentgyörgyön, 30 évesen – konkrétan – megkeresztelkedtem. Az előadás ügyelője, Veress Edit, a Merylt játszó Pál Ferenczi Gyöngyi, és a Meryllót játszó, az előadás zenei anyagát létrehozó Kónya-Ütő Bence lettek a keresztszüleim. Ez jó emberi találkozás, és hát mi a színház, ha nem egy ürügy arra, hogy az ember egy jót találkozzon a másikkal. Ezenkívül meg volt a súrlódás is. Bizonyos dolgokért - és nem azért hogy kinek van igaza - meg kell harcolni, hinni kell abban, amit csinálunk. Még akkor is, ha kétélű a dolog. A színpadon ez a frontális előadásmód megmaradhat üres formának, de ki is nyithat egy új világot. Sok mindent a néző kreativitására és fantáziájára bíztunk, és ennek a kockázatával meg is kellett küzdeni. Viszont együtt evezünk a hajóban, és együtt nyomjuk végig. Néha belefutottunk dolgokba, aztán rájöttünk, hogy nem működnek, volt, hogy Bocsárdi László világított rá dolgokra. Mivel ez egyben vizsga is, megvolt a procedúrája, hogy Bocsárdi mint konzulens és osztályvezető ránézett, és elmondta az észrevételeit. Ebből leszűrtem én is dolgokat, amiket aztán a fejemben helyre raktam, és javítottuk, ahol kellett. Számomra mindig az alkotóközösség a fontos, hogy legyen egy bizonyos szeretet, és itt ennek éreztem a csíráját. Nagyon szép sorstörténet az is, hogy Korodi Janka és Pignitzky Gellért osztálytársaim voltak még színész szakon, és nem először dolgoztunk már ilyen felállásban. „Jó trip volt”, ha mondhatom ezt, de ugyanakkor nehéz szülés. A sorsnak, Istennek, az univerzumnak, Sárinak, Bocsárdi Lászlónak, a Tamási Áron Színháznak meg még sok mindenkinek tartozom hálával. Óriási ajándék volt nekem, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik számomra szakmailag példaértékűek. Ez persze amennyire felemelő, annyira ijesztő is. Visszagondolva, volt, hogy lucid pillanataimban rácsodálkoztam, milyen érdekes, hogy most olyan helyzetben vagyok, hogy instruálhatom a példaképeimet. Viszont ez mindig utólagos. Az adott momentumban mindig csak az a fontos, hogy a próbát a lehető legjobban kell megcsinálni.

Ebben még én is más tanácsára szorulok, mivel még én is pályakezdő vagyok. Viszont, amit biztosan meg lehet tanulni, az az, hogy merje az ember azokat a lehetőségeket kiaknázni, amik adottak, de nem biztos, hogy egyértelműek. Az egyetemen rengeteg ilyen lehetőség van. Az első rendezéseim úgy születtek, hogy még színészhallgatóként összeálltunk emberekkel, és meg�győztünk másokat, hogy dolgozzanak velünk. Végig kell járni ezeket az utakat, el kell menni a titkárságig, a dékán asszonyig, a rektorhelyettesig, el kell mondani az ötleteinket. Ha látják a potenciált, a megvalósíthatóságot, és tényleges akaratot, akkor van lehetőség. Azt kell látniuk, hogy „ez addig fog jönni, amíg nem valósítja meg”. Az egyetemek a kutatás központjai. Nézzünk meg például egy tudományegyetemet. A kísérletek, a kutatás helye. A mi egyetemünk is ez a hely tudna lenni, mindene megvan hozzá: humán erőforrás, infrastruktúra. Csak ezen az úton ne fáradjanak el, ehhez kívánok sok erőt. Olyan erőt, ami abból jön, hogy valamiről akarnak beszélni. És annyira akarnak róla beszélni, hogy nem tudnak nem beszélni róla. Ez maradjon meg, mert ez az övék. Minden adott, bele kell bújni, és meg kell jól fogni. Lehet pályázni, ösztöndíjakat szerezni, és a buzgalmat az emberen, azt nem lehet nem észrevenni. Az mindig megtalálja az útját.

Fotó: Florian Peters

Talán Vanda teatrológia III.

Az egyetemünkön idén indult rendezőosztály. Lenne-e valamilyen tanácsod nekik, vagy általánosan a pályakezdő rendezőknek?

Fotó: Koronka Gábor László

Interjú „Úgy fogni a kezünk, hogy el is tudják engedni” Idén tavasszal is több médiás rövidfilm forgott le egyetemünkön a Kincses Réka–Jakob Wehrmann-workshop keretein belül. A 66. Országos Függetlenfilm Fesztiválon Janka Zsófia Virágvasárnap című alkotásáért a legígéretesebb fiatal filmesnek járó különdíjban részesült, a Jakab Imola által jegyzett Liszt rapszódiában szereplő Fülöp B. Erzsébet a legjobb színésznek járó díjat hozta el, Simó Franciska filmje, a Távol pedig bekerült a Lakiteleki Filmszemle és az indonéziai JMMK fesztivál programjába. A három forgatókönyvíró-rendezőt kérdeztük tapasztalataikról. A média szak alapvetően nem filmes képzés, ehhez képest a workshop ideje alatt néhány hétre mélyvízbe dobják a bátor vállalkozókat. Ti hogy éreztétek magatokat író-rendezőként? Volt már ezirányú tapasztalatotok? S.F.: Kevés tapasztalattal indultam. Sosem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz ilyesmiben részt venni, sőt irányítani egy csapatot, és felelősséget vállalni a szakmai döntésekért. Íróként magabiztosabban mozogtam, talán azért, mert tudtam: minden újraírható. A rendezés teljesen új terep volt számomra, mégsem éreztem idegennek. Az elején bátortalanul lépkedtem, de a forgatás második napján már határozottabb lettem. An�nyira tömör egy ilyen forgatási nap, hogy ha valóban érdekel, és képes vagy kellőképpen figyelni, egy nap alatt is sokat lehet tanulni. Ehhez rengeteg türelem és elszántság kell. J.Zs.: Számomra nagy kihívás volt. Sosem tanultam írni, főleg nem rendezni. Amikor megtaláltam a filmem témáját, mivel saját tapasztalaton alapult, kön�nyű volt részletesen megírni a cselekményt, inkább a párbeszédek voltak nehezek, hogy azok gördülékenyen menjenek, és úgy hangozzanak a színészek szájából, mintha az ő gondolataik lennének. Emlékszem, hogy a forgatás legelső napján odaléptem a vezető tanárunkhoz, Kincses Rékához, és őszintén megkérdeztem tőle, hogy mi az én dolgom mint rendező, mert halvány lila gőzöm sem volt. J.I.: Én zöldfülű rendezőként egy picit kellemetlenül éreztem magam, amikor olyan helyzet alakult ki, hogy a sarkamra kellett állnom. De összességében életre szóló élményt jelentett, jó hangulata volt a forgatásnak. Hogyan kell elképzelni a workshop-vezetőkkel való közös munkát?

J.I.: A forgatókönyvírás rendhagyó módon online zajlott, ellentétben az előző évekkel, amikor a fejlesztésben segítő Hegedüs Bálinttal személyesen is találkozhattunk. Mindenki egyedül készült a saját forgatására: helyszíneket kerestünk, színészeket castingoltunk, eszközöket szereztünk be. Mikor jöttek Rékáék, tartottak egy gyorstalpalót, hogyan kell használni az eszközöket, például a mikrofon helyes tartása is sokaknak újdonság volt. Aztán egy hét alatt leforgattuk a három rövidfilmet. J.Zs.: A három év alatt, de főleg az utolsó évben sokat dolgoztunk a forgatókönyveken, sokat agyaltunk, és sok mindent kipróbáltunk – például a Virágvasárnap esetében, hogy az abúzussal induljon a film, lássuk a kátézókat káté órán, vagy hogy jelenjen meg egy féltékenységi szál –, de végül sikerült megtalálni a legjobb verziót. Volt egy olyan álmom, hogy filmben szerepeljek, végül nemcsak hogy szerepeltem benne – igaz, nem látszik, de az utolsó jelenetben én is a templomban vagyok –, hanem rendeztem is egyet. Kincses Réka és Jakob Wehrmann voltak mellettünk a forgatások alatt, és mindent bele is adtak, úgy éreztem, hogy egy igazi filmes csapat tagja lehetek. Voltak érzelmi magaslatok és mélységek, elveszettség, de olyankor jött Réka, és helyrerázott. S.F.: Rendkívül nyitottak voltak felénk. Az elején hagytak bennünket szárnyalni, ez segített nekünk kimondani minden ötletünk, semmiben sem fogtak vissza. Nem éreztük azt, hogy mondhatunk olyasmit, ami butaság. Amikor már kezdtünk elmélyedni a munkában, kénytelenek voltak rávezetni bennünket, ha valami nem működik, de igyekeztek meg is magyarázni, miért. Óriási munka lehet ez nekik is, úgy fogni a kezünk, hogy el is tudják engedni a megfelelő időben, anélkül, hogy azt érezzük, magunkra hagytak bizonyos döntésekben. Sok minden múlik a jó időzítésen és a hajlandóságon, hogy valóban meg akarjuk érteni egymást, és nyitottak legyünk a kritikára. A filmjeitekben egyaránt szerepelnek a Nemzeti Színház színészei és egyetemi hallgatók. Milyen élmény volt instruálni őket? Tettetek különbséget köztük? S.F.: Mindkét esetben ugyanaz az érzés volt. Az elején azt hittük, hogy a tapasztalt színészt sokkal nehezebb lesz instruálni, de amikor már ott vagy a helyszínen, és nyakig benne vagy a munkában, akkor rájössz, hogy ugyanolyan nehéz, vagy éppen könnyű. Mindegyik színész ugyanazzal a nyitottsággal várta, hogy irányítsam őt. Engedtek kibontakozni.

J.I.: Én főleg a Nemzeti Színház színészeivel dolgoztam. Volt, hogy túlvállaltam magam: egy adott pillanatban hat színészt kellett volna instruálnom, és káoszba fulladt az egész. Ott elszakadt az a bizonyos cérna, teljesen elvesztem mint rendező. De Réka kihúzott a gödörből, és sikerült felülkerekednem a menthetetlennek hitt helyzeten.

meg, számomra ennél őszintébb nem is lehetne. Azt tartottam szem előtt, hogy figyelemfelhívó és érthető legyen az üzenet, hogy egy ilyen dolog bárkivel, bármikor megtörténhet, és figyeljünk egymásra! Purosz Leonidasz drámaírás m. I.

J.Zs.: Először is nagy megtiszteltetés volt, hogy mindenki első megkeresésre elvállalta a szerepet. A színészek sok tanáccsal láttak el, és a közös munka nagyon gördülékeny volt. Minden szereplő tudta a célját, és annak megfelelően a legjobbat hozta ki magából. Hasonlóan nagy munkája van a filmekben az operatőr-vágóknak is, akik szintén hallgatótársaitok. Mennyire különültek el a feladatok? S.F.: Rendezőként nemcsak a forgatáson kellett ott lennem, hanem a plánok megálmodásakor és a film vágáskor is. El sem tudtam volna képzelni ezt másképp. Igyekeztem mindenben részt venni, hogy segítsem Csiki Róbert munkáját is. Ezáltal lehet csak visszaadni azt, amit a forgatókönyvíráskor elképzelünk. J.Zs.: A film operatőr-vágója Gáspár Attila volt, aki nem csak az utómunka során, hanem a forgatás alatt is maximálisan kivette részét a munkából. Mondanám, hogy könnyű volt vele dolgozni, de nem mindig, voltak más nézőpontjaink. Végül mindig sikerült közös megegyezésre jutni.

Jelenet a Liszt rapszódia című filmből

J.I.: A Liszt rapszódiánál teljesen elkülönült a két dolog. Gáspár Attila, az operatőröm értette a koncepciót, a vágás és az utómunka az ő érdeme. Az elkészült filmekre tekintve hogy látjátok, mi az, amit leginkább sikerült megvalósítani az elképzelésetekből? Van esetleg, amit ma már máshogy csinálnátok? J.I.: Az előkészületeknél és a forgatáson is arra törekedtem, hogy úgy történjen minden, ahogy azt megterveztem. Szerintem az akkori lehetőségeket maximálisan sikerült kihasználni. Úgy gondolom, ami már egyszer kész van, ahhoz már nem szabad hozzányúlni, még gondolatban sem. Persze tanultunk és tapasztaltunk sok mindent, de az már egy következő fejezet, talán egy újabb forgatókönyv vagy film keretein belül mutatkozik meg. S.F.: Így, hogy már túl vagyok egy filmforgatáson, sok mindent látok másképp, de ez természetes szerintem. Van olyan, amit ugyanígy hagynék, de ha lehetőségem lenne most forgatni, akkor talán több mindent megmutatnék, több időt adnék a történetnek. Nehéz volt ezt tíz percben összerakni. J.Zs.: Amit többen megkérdőjeleznek, a film vége. De nekem az a fénypont. Habár az utolsó pillanatban lett

Janka Zsófia: Virágvasárnap

Egy vidéki környezetben nevelkedett, édesanyjával élő félárva lány számára a hozzá legközelebb álló férfi lesz az ,,apa”, az ember, akiben a leginkább megbízik, akitől segítséget kér. Azonban váratlan fordulat történik, ami a lányt teljesen összezavarja.

Jakab Imola: Liszt rapszódia

A járványhelyzet szürreális mindennapjait éljük, amikor Sándornak, az anyjával élő biztonsági őrnek váratlanul sikerül felülkerekednie a női elnyomás viszontagságain.

Simó Franciska: Távol

Egy testvérpár története, akik alig ismerték apjuk, mégis ők teljesítik utolsó kívánságát miszerint egy bizonyos dombtetőn szórják el hamvait. Apjuk hiányának feldolgozása és az ő elengedéséről szól. Kettejük ki nem mondott érzéseinek összeütközése oldozza ezt fel bennük.

Fotó: Siklódi Brigitta-Edit

Kritika A szamovár foglyai Csehov: 3 nővér (Soltis Lajos Színház, Szentendrei Teátrum) A Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum által bemutatott 3 nővér a mozaikszerű történetmesélés technikájával juttatja el Csehov karaktereit a Broadway-től egészen egy orosz város lakásáig. Egy szamovárba zárt filmszalag könnyen meghibásodhat, a kockák linearitása megbomolhat, a történet újraíródhat. Mit nyújthat egy sérült filmszalag a múltból tanulni kívánó „új” nemzedéknek? Pár sztereotipikus képkockánál nem többet. Sardar Tagirovsky színházi közegben is láttatja a filmszalagon lévő történetet, annak minden hibájával együtt. A címszereplőket mint heroikus női alakokat, egy New York-i sikermusical díszletéhez hasonlító 3 NŐVÉR izzólámpa-felirat alatt állva ismerjük meg. A pódiumról tekintenek le a férfiakra, ám felsőbbrendűségük csupán magyar locsolóversek felmondásában, illetve a modern nőre jellemző igényességükben valósul meg. A gyertyalángban megjelenő apjuk emlékével küzdve a boldogságot Moszkva álomképében keresik. Az elvágyódás a negyedik felvonás visszatérő refrénjével – „Repüljetek!” – válik az előadás egyik fő gondolatává. Az új nemzedéknek szóló mondat személyessége intim kapcsolatot alakít ki az orosz város foglyai és az előadás alatt leforgatott film jövőbeli nézői között.

Az előadás kettős műfajiságát (film és színház) előidéző snittek ízlésesen és tudatosan váltakoznak egymással. A színészi játék azonban expresszív marad, emiatt pár „filmjelenet” veszít a hitelességéből. Mivel a kamera végig a színpadon van és „forog”, de a színpadi mozgás nem mindig alkalmazkodik annak elhelyezkedéséhez, az előadás szerkezetében a film talán mégsem műfaji irányvonalként, hanem csupán archiváló médiumként funkcionál. Ezt bizonyítja, hogy a filmes stábot megtestesítő Fedotyik (Szacsvai István) és Rode (Tóth Ákos)

pilótasapkával a fejükön a repülést jelképezik a színpadon. Ők a múlt azon alakjai, akik mesterségükkel a szürkeségből való kitörést kezdeményezik, viszont alkalmi ügyefogyottságuk a színesebb világ kezdetlegességét jelzi. A színpadi tér és a színészi játék rendezettsége miatt egyértelművé válik, hogy a szereplők ebben az előadásban sem fognak Moszkvába repülni, annak ellenére, hogy a színpad szerkezete olyan, mint egy repülőtéri felszállópálya. A teret leginkább egy inkubátorhoz tudnám hasonlítani, ahol a dob monoton pergése, a cselló mély rezonanciája ellehetetleníti a 3 nővér szereplőit, akik akkor sem tudnának kitörni a környezet nyersességéből, ha tényleg akarnának. Ha a női szereplőknek ez néhány pillanat erejéig mégis sikerül, akkor azt hisztérikusan teszik. A játék ingadozása higgadtság és túlzott expresszivitás között azt a választóvonalat jelképezi, amely a nők szerepére nézve alárendeltség és nemi egyenlőség között húzódik.

A színpadon megteremtett orosz társadalom modern nőjének sztereotipikus alakját Anna Kareninához lehetne hasonlítani, aki feláldozza józanságát és a fiát azért, hogy kövesse a boldogságot adó férfit. Mása (Ténai Petra) kétségbeesetten kapaszkodik Versinyin (Vasvári Csaba) lábába, hisztérikusan ragaszkodik a boldogsághoz, de nem követi Anna Karenina példáját: nem tart Versinyinnel, helyette férjével, Kuliginnal (Boda Tibor) marad. Ténai Petra Másája két állapot között mozog: a megkeseredett nő, aki csendben, előremeredve ül a színpadon és a tábornok lábába kapaszkodó, szerelmes nő. Játékának kontrasztossága miatt az állapotok közti váltások élesek, így Mása kiszolgáltatottsága szinte tapinthatóvá válik. Irina (Boznánszky Anna) eleinte csillogó szemekkel, őszinte kíváncsisággal tekint jövője felé, de ahogy a felnőttéválás fekete ruhába öltözteti, szégyenlős kuncogása is elhal. Olga (Barna Lilla) estig dolgozik, mégsem boldog, egy társra vágyik. Merev testtartása és beszédének átgondoltsága miatt a felelősségvállalás megtestesítőjévé válik, az előadás során ennek súlya alatt omlik össze. Natasa

(Hajba Beatrix) férfimunkával piszkítja be rózsaszín kesztyűjét: széket fest a színpad elején. Mindent megtesz azért, hogy modern nőként boldog legyen, sértett nyájasságával mégis mindent elpusztít maga körül. Andrej a modernitás és a dac keverékének áldozata: arról, hogy egyetemi tanár legyen, már nem is álmodik. Amíg agglegény, a Sirály Trepljovjához hasonlóan megszállottnak, deviánsnak tűnik környezetében, ám amikor Natasa férjévé válik, veszít lendületességéből és beleolvad környezetébe. Az előadás szerkezetét az időbeli ugrások, a jelenetek közti átjárás jellemzi. Rode és Fedotyik kísérletet tesznek arra, hogy egy csapóra írott felvonásszám és -cím segítségével valamiféle logikai sorrendet ajánljanak a kronológia megbontásában. A kamerával felvett pillanatok és a csapók próbálják irányítani a néző figyelmét. Viszont abban a pillanatban, amikor úgy érzékeltem, hogy kicsúszik az alkotók kezéből az irányítás és a csapók random sorrendben jelennek meg, nyugtalanság lett úrrá rajtam. Alighanem ez okozta, hogy az előadás végére úgy éreztem, hogy rám telepszik a szürke por, így csak az jelenthetett megnyugvást, hogy az előadás pillanatképei fekete-fehérek, letűnt időket idéznek.

Fotó: Nagy-Lázár Mikolt

Marton Orsolya teatrológia II. Eredeti publikáció: Revizor kritikai portál, 2021.07.18.

Fotó: Sándor Emőke Orsolya

Tanulmány Katarzis és fenséges: a színházi állam utópiája (Részlet)

Ennélfogva a színészek sem a szereplők képei, még egy dramatikus előadásban sem, hanem a testüket kölcsönadva a színpadon megjelenő szereplőknek (mint, ahogyan Merleau-Ponty szerint a festő kölcsönadja testét a világnak, hogy az festménnyé válhasson), azzá a húsvér hellyé teszik a színházi esemény (előadás/performansz) terét, amelyben egy-egy drámai szereplő testet ölt. A szereplő fogalma az itt képviselt felfogás mentén elszakad a dramatis personával való azonosítástól, és az előadásban vagy performanszban betöltött funkcióként fenomenalizálódik. Ily módon, Marina Abramović is, amikor megképzi például a Rhythm 0. (1974) című performanszának tranzicionális terét (ti. tárgyakat helyez el egy múzeumi térben, és olyan utasításokat ad, amelyek révén a résztvevők tárgyként kezelhetik őt), egy szerepbe, a tárgyként kezelt ember szerepébe lép, ennek a szerepnek adja át a testét. A „szerepet” eljátszani elsősorban tehát nem „művészet” (ars, Kunst, technè), hanem egy kivételes helyzetben (az előadás vagy performansz által megképzett tranzicionális térben) speciális intencionalitással végrehajtott élettevékenység. Ismét csak Castelluccit idézve: „a színész nem lehet »művész«: ijesztő a hűség, amit képvisel. Ez a szó nem jelent semmit. A színész – de csak testként – a priori értelemben maga a színház-test.”

átvált a jelenlét rendjébe. Mint már említettük, a megjelenő színházi elemet fenomenális valóságában észleljük, amely testileg hat az észlelőre: ezzel megszakad az alak, a fiktív világ, a szimbolikus rend létrejöttének folyamata, helyébe pedig vagy az észlelő személyes múltjának reflexiója vagy az észlelő szubjektum és az észlelt objektum összeolvadása lép, melynek következtében az észlelő a keletkező asszociációk áradatának kellős közepén találja magát. Amennyiben aztán az észlelés visszalép a reprezentáció rendjébe, az észlelő aligha lesz képes ott folytatni az alak azonosítását, ahol elkezdte. Sokkal inkább nolens volens az emlékezetében élő, ám másik pontról kell elindulnia, melynek következtében a jelentésképződés hermeneutikai folyamata csaknem sziszifuszi munkának bizonyul. Az átváltás bekövetkeztével viszont az észlelő elbizonytalanodik. Ez esetben tehát az esztétikai tapasztalatot elsősorban az instabilitás megtapasztalása jellemzi, hiszen az észlelő oly módon van az észlelés két rendje közötti állapotban [betwixt and between], hogy képtelen célirányos lépéseket tenni akár az egyik, akár a másik állapot folyamatos stabilizálására. […] Hiszen az esztétikai tapasztalatot nem annyira a megértésre irányuló kísérlet, mint a köztes állapot, a liminalitás, az instabilitás, vagyis az az átélt élmény határozza meg, hogy nem tud uralkodni a történteken.” A hermeneutikai folyamatok felfüggesztődésének következményeként a néző az átélt élmény közepébe csöppen, anélkül, hogy gyakorlatilag vagy akár szimbolikusan uralkodni tudna a történteken. Abban a pillanatban amikor egy előadás vagy egy performansz megérint – függetlenül attól, hogy az egy szereplővel való azonosulás, színpadi látvány, egy anonimitásban lévő színész gesztusa vagy akár a performansz művész által végrehajtott aktus révén történik-e –, olyankor a megérintett képtelen egy tárgyiasító és rögzítő viszonyban maradni azzal, ami (vagy a fortiori aki) őt érinti. A jelek és jelentések helyett az affektivitás „válaszol”: innentől nem az előadás szövegét „olvassuk”, hanem az előadás impulzusaira affektíven rezonálunk.

A különleges élettapasztalat (és nem a reprezentáció) színhelyeként felfogott színház leírása a kortárs színháztudomány legfontosabb törekvései és teljesítményei közé tartozik. Erika Fischer-Lichte például kivételes pontossággal írja le azt, amit a szimbolikus rend megszakadásaként érthetünk és ami egyféle tiszta tapasztalásnak hagy teret. Ez a megszakadás, Fischer-Lichte terminusával élve az „átváltás” [Umspringen] pillanata, „[…] amely akkor válik meghatározóvá, amikor az észlelés hirtelen kilép a reprezentáció rendjéből és

Hiba lenne mindazonáltal ezt a rezonanciát naivan valamiféle ártalmatlan, harmonikus összhangnak tekinteni. Az affektivitás ugyanis rendelkezik egy olyan vad és hátborzongató dimenzióval is, amit már Platón – jóval Freud előtt – az álmokban színre vitt vágyak kapcsán leírt. Platón itt olyan vágyakról beszél, „[…] amelyek álom közben ébrednek, amikor a lélek egyéb része: a gondolkodó, a szelíd és a többin uralkodó rész alszik [vö. hermeneutikai folyamatok felfüggesztődése – B. Zs. és F. I.], a lélek állatias, vad része viszont –

A reprezentáció romjai és az affektivitás partjai Azt állítjuk, hogy a színház a fent említett dimenziók (szimbolikus rend és vad tapasztalás) egymásnak feszülésének a helye, ahol ez az egymásnak feszülés a maga eseményszerűségében jelenik meg, függetlenül attól, hogy dramatikus vagy posztdramatikus színházról, vagy akár performanszról beszélünk-e. Ebben a megvilágításban a színház fenoménje nem értelmezhető a hagyományosan elfogadott tükörmetafora összefüggésében, azaz nem valami más (például az élet) reprezentációjának a helyszíne (Husserl terminológiájával azt mondhatnánk, hogy a színház nem reproduktív megjelenítés), hanem egy különleges élettapasztalat színhelye.

ételtől vagy italtól eltelve – ficánkol, s lerázva magáról az álmot, ki akar törni, s ki akarja elégíteni a kedvteléseit; ilyenkor – mint tudod – mindenre képes, hiszen semmi szemérem vagy meggondolás nem köti, és teljesen szabadjára van engedve. Nem átall képzeletben még az anyjával sem szeretkezni, de akármely más emberrel, istennel vagy állattal sem, magát bármely gyilkossággal beszennyezni, s nincs étel, amitől megtartóztatná magát; egyszóval: semmiféle őrültségtől vagy szemérmetlenségtől nem riad vissza.” A színház – amennyiben úgy tekintünk rá, ahogyan azt Artaud javasolja –, nem egyéb mint egy ilyesféle „álomtér”, ahol a gondolkodó rész felfüggesztésével az affektivitás szabadon mozog az előadás vagy a performansz sajátos fenomenalizációjában. Az álom itt természetesen a megjelenés egy sajátos módjára vonatkozik, amelyben az élmények legalább olyannyira valósak, mint az ébrenlét során. Artaud egyenesen az affektivitás ezen vad dimenziójának a felszínre törését tartja a színház legsajátabb lehetőségének: „A színház csak akkor válhat ismét önmagává, vagyis akkor nyújthat valódi illúziót, ha hiteles álmok csapódnak ki benne, és a néző bűnös hajlamai, erotikus rögeszméi, vadsága, lidércnyomásai, utópikus életfelfogása, sőt kannibalizmusa is szabadon felfakadhat, mégpedig nem az illúziók, a fikciók szintjén, hanem az emberi szervezet belsejében.” Platón és Artaud gondolatai arról tanúskodnak, hogy a szimbolikus rend kultúrájától megszabadított affektivitás mindenekelőtt és többnyire nem egy harmonikus összhang felcsendülésére, hanem jóval inkább egy artikulálatlan üvöltésre emlékeztet. Egy olyan üvöltésre, amely abban a húsvér testben fakad fel, amelyben az én már mindig is lakozik. Akár a csecsemő, akiben a születés pillanatában az affektivitás már-már kozmikus dimenziója modulálódik felsírássá, a néző egy olyan ősi tapasztalás „színhelyeként” éli meg önmagát és a saját testét, amely a bűn és az erény megkülönböztetése előtti vad ártatlanság transzcendentális emlékeként értelmezhető. A tudat transzcendentális múltjából felfakadó affektív „üvöltés” az ént egy olyan vad dimenzióba veti vissza, ahol a „vadság”, a „lidércnyomások” és az „utópikus életfelfogás” még szinte megkülönböztethetetlen módon csapnak át egymásba. Bár Artaud a maga színházeszményében ezt az élményszerűséget elsősorban az európai kultúrán kívül tudta csak elképzelni, például a Bali-szigeteken élő táncosok vagy egyáltalán a „primitív” kultúrák rítusaiban, az artaud-i elképzelés nyomán, a múlt század második felétől kezdve napjainkig számos olyan előadás született, amely a drámai költeményt a reprezentáció helyett a színházi jelenidő előállításához használta fel (mint például a Dionysus in ‘69 esetében Richard Schechner a Bakkhánsnőket). Egy ilyen viszonylatban a drámai költeményben megjelenő szimbolikus rend kevésbé az

elfojtás orgánuma, mint azon tranzicionális tér megteremtésének eszköze, ahol a „vad tapasztalás”, azaz a drámai aktus trauma nélkül megtörténhet. Természetesen – ahogy erről már szó esett – egy előadásnak nem szükségszerű alapfeltétele a drámai költemény kiindulópontként való használata, viszont onnantól beszélhetünk egyáltalán előadásról és nem esetleges hétköznapi tapasztalásról, hogy van egy szimbolikusan rögzített keret, amelyet akár a költemény, akár egy instrukció (mint a Rhythm 0. esetében), akár egy fogalom (mint például Castellucci Isteni színjáték-trilógiája esetében) tesz lehetővé. Ez a szimbolikusan instituáló narratív keret az, amely megképzi az előadás tranzicionális terét, és elválasztja azt a hétköznapi valóságtól. Ebben a megvilágításban a színházi „vadság” nem öncélú, nem „türannikus” a platóni értelemben, hanem – jó esetben – a törzsi rítus tapasztalatához hasonlóan, de attól sok szempontból mégis eltérő módon, valamilyen hozadékkal jár saját lényegiségünk megtapasztalását illetően. Innen érthető meg, hogyan is lehet az affektív érintés a színház esetében Apollón lantjának az érintése (kulturális gesztus), mégis Dionüszosz természetnek (a megzabolázatlan élet, phüszisz) megnyilvánulása. [...] Az eminens kérdés ezzel kapcsolatban ellenben az, hogy a fent említett lehetőség egyáltalán elgondolható-e, arról egyelőre nem is beszélve, hogy megvalósítható-e. Nem esünk-e itt a vad affektivitás romantizálásának (Nietzsche-Schopenhauer), vagy egyszerűen a puszta erőszak bálványozásának (Artaud), röviden a barbárság esztétikai kultuszának hübriszébe? Például a korábban említett Dionysus in ‘69 című előadás (amikor a nézők, félreértve az alkotók szándékát, molesztálni kezdték a színészeket) vagy Abramović Rhythm 0. performanszának (amikor a résztvevők elfogadták a performer által felkínált hatalmat és vissza is éltek vele, bántani kezdték annak testét) esetei jól mutatják, hogy a hétköznapokban érvényes szimbolikus határvonalak eltörlésére tett kísérlet könnyen erőszakos tombolásba és a másik ember lényének a megsértésébe torkollhat. A művészinek szánt esemény egy pillanat alatt a kulturális gesztus színhelyéből az elnyomás és a prostitúció aktusának helyszínévé változhat. Ha az affektivitás vad többlete a kulturális játék terét az anarchia harcterévé alakítja, a szabadság forradalmának ígérete egy csapásra a lázadás terrorgépezetében realizálódhat. Így a várt felszabadulás fenséges érzésének megtapasztalása helyett a türannikus ösztönök által uralt rabságban találhatjuk magunkat. Platón, amikor államából száműzni igyekszik a tragédiát és a komédiát, éppen abból a megfontolásból teszi, hogy ezek az emberi affektivitás valódi kultúrájaként, (a szó szoros értelmében, azaz) műveléseként mű-

ködnek, és hogy a „rossz” költészet befolyásol minket „[…] szerelmünkben, haragunkban, minden vágyakozásunkban, lelki fájdalmunkban és örömünkben, ami minden cselekedetünket kíséri; táplálja és öntözi, aminek ki kéne száradni; úrrá teszi bennünk, aminek szolgálnia kellene, hogy ne hitványabbakká és esztelenebbekké, hanem jobbakká és boldogabbakká váljunk.” És a fortiori, ha a költészet a vad affektivitás egyszerre borzalmas és csodálatos dimenziójára nyit rá, nem következik-e ebből a gesztusból éppenséggel a szabadság elvesztése egyféle transzcendentális hipnózisban? [...] Benedek Zsolt oktató Fazakas István Eredeti publikáció: Theatron 15, 2. sz. (2021): 169–187.

Fotó: Keresztes Ingrid

Interjú // Interviu Gyorstalpaló: mi is történik a távolinak hitt román tagozaton? // Curs de avarie, ce se întâplă la îndepărtata secția română? Valami ilyesmi sülhet ki abból, amikor az interjúztató és az interjúalany egy kétszer kettes teremben arról beszélnek: Miért megyünk el egymás mellett? Miért nem ismerlek? Nem tudom, gyere beszéljünk! Találkozásunk Narcis Zamfirral (Zorro) kellemes csalódást okozott, és közel sem volt annyira távoli, mint ahogy azt a tagozatok közötti mítosz tartja. A miértek mellett beszéltünk a milyenről, a milyen voltról és a milyen leszről is. Cam asta ar însemna când inervatorul și subiectul interviului se întâlnesc într-o sală de doi pe doi să vorbească despre: ”De ce trecem noi unul peste celălalt? De ce nu te știu?” ”Nu știu, hai să vorbim.” Ceva de genul sa întâmplat cu Narcis Zamfir (Zorro) când ne-am întâlnit într-o seară, și spre surprinderea mea nu era așa de îndepărtat cum e mitul între secții. Am vorbit despre, cum e, cum a fost, cum va fi, si am întrebat niște de ce?-uri... Honnan ered a Zorro név? Miért hívnak így? // De unde vine numele Zorro? Óvoda óta mindenki Zorrónak hív. Egyszer egy óvodai osztályfőnökin, vagy valami olyasminek nevezték akkoriban, publikusan kijelentettem, hogy én színész szeretnék lenni. A csoporttársaim egy kis tréfa gyanánt fehér lapokkal jöttek hozzám autogramért. Nem tudtam pontosan, hogy mit jelent egy autogram. Az egyedüli emlékem az egy Florin Piersic aláírás volt, amit otthon őrizgettem. Azt gondoltam, hogy akkor legyen Z mint Zamfir, ahogy a P mint Piersic. És ráírtam a papírra egy Z betűt, erre pedig az óvónő azt mondta: Oh, megtaláltuk Zorrót! – és attól a naptól kezdve mindenki így hív. // Zorro îmi zice toată lumea de mic. S-a întâmplat când am zis public la un fel de oră de dirigenție pe atunci că îmi doresc să devin actor. Colegii au făcut o glumiță și au venit cu foi albe la mine sa dau autograf. Eu nu știam ce e un autograf exact și singura amintire legată de un autograf era unul de la Florin Piersic. În mintea mea a fost că ar trebui sa fie un Z de la Zamfir ca P de la Piersic. Și am făcut un Z, iar atunci s-a auzit în sală ” Oho, l-am gasit pe Zorro”, și din ziua aia efectiv a rămas așa. Milyen volt az egyetem atmoszférája, amikor megérkeztél bukarestiként? Miért nem Bukarest és miért Vásárhely? // Cum a fost atomosfera când ai ajuns venind din București? De ce București si de ce Târgu Mureș? Személyes döntés volt, hogy elköltözzek otthonról. Meg persze van az a mondás is, hogy ha már egyetemi hallgató vagy, akkor legyen kollégium, pótoljunk össze egy üdítőre, átbulizott éjszakák, és hasonló. És akkor azt mondtam, oké, hova menjek? – Kolozsvár. Azt mondtam magamnak, húha anyukám, Kolozsvár. Megérkeztem, és az utolsó rostán megbuktam. Leszakadt velem az ég. Azt mondtam: édes Istenem, most mit csináljak? Mégis felvételiztem Bukarestre, szeptemberben,

viszont túl későn határoztam el magam. Írásbeli feladat volt, és eléggé felkészületlenül érkeztem, az az igazság. El is buktam. Utána rágoogliztam: színművészeti felvételi szeptember, és megtaláltam az uat.ro-t. Az utolsó beiratkozási napra értem oda, út közben elromlott a vonat, tizennégy órát utaztam Vásárhelyre, majd reggel hatra valahogy megérkeztem. A panzió lépcsőin aludtam, mert még nem nyitottak ki, majd szaladtam a titkárságra jelentkezni. Jelentkeztem, felvételiztem és meglepetésemre fel is vettek. Megérkeztem októberben, és hihetetlenül lelkes voltam, borzasztóan jó közösség alakult ki az osztállyal. Az első hónapokban lehet, túlságosan is összetartóak voltunk, abban az értelemben, hogy egymásnál aludtunk, együtt voltunk éjjel-nappal. Majd valahogy beláttuk, hogy ez nem egy egészséges életforma. // A fost o alegere personală, să plec de acasă. Era si mitul asta că dacă e studenție, să fie la cămin, să faceți chetă pentru un suc și nopti pierdute. Am zis ok, unde mă duc? -Cluj. Mi-am zis, mamă, Cluj, ce tare. Am ajuns la Cluj și la ultima probă am picat, și mi-a picat si cerul, apoi am zis: Dumnezeule ce fac? Am dat și la București totuși. Admiterea a fost in septembrie, doar că m-am hotărât destul de târziu. A fost și o proba scrisă, și m-am dus destul de nepregătit, și am picat. După am scris pe Google ”admitere actorie septembrie” și am găsit uat. ro. Am ajuns in ultima zi de înscriere, pe drum s-a stricat trenul, am făcut 14 ore până aici, am ajuns la 7 dimineața. Am stat pe scările pensiunii și am fugit să mă înscriu. M-am înscris si spre surprinderea mea am intrat. Când am ajuns în toamnă, eram super entuziasmat, am avut un colectiv mișto. În primele luni eram atât de uniți, în ideea că stăteam unul cu celălalt, chiar toți treisprăzece încât la un moment dat ne-am dat seama că stăm prea mult împreuna (rade). Mit csináltok ti a román tagozaton? Mit kell tudni? // Ce faceți voi la secția romana? Végző mesteris színészhallgató vagyok. A csoporttársaim elkezdték a próbákat a Stúdióban, Alina Nelega graffiti.dreamz

című szövegét, Gavril Cadariu rendezésében. Vissza kellett húzódnom a próbafolyamatból, mivel egybeesett az iskolán kívüli projektekkel. Egy független színháznál dolgozom, a 3G HUB-nál, itt Vásárhelyen. Viszont még két Stúdiós előadásban veszek részt: Lucrurile pe care le iubesc cel mai mult, szintén Gavril Cadariu rendezésében, Ioana Sileanu, másodéves drámaíró-hallgató szövege alapján. Játszani is fogjuk a Stúdió fesztiválon. Első évben pedig Radu Silviu Olăreanu rendezésében csináltuk az Ascensiunea lui Arturo Ui poate fi oprită című előadást, Bertolt Brechtől. // Eu sunt în anul doi al masteratului de Arta Actorului. Colegii mei au început repetițiile la Studio în regia Gavril Cadariu, text de Alina Nelega, grafitti.dreamz se numește. Eu a trebuit să mă retrag pentru că proiectul s-a suprapus cu alte proiecte. Cu asta menționez ca eu activez și intr-un teatru independent, 3g HUB, aici în Târgu Mureș. Dar mai am două spectacole la Teatrul Studio: “Lucrurile pe care le iubesc cel mai mult...”, regia Gavril Cadariu, text semnat de Ioana Sileanu, absolventă al masteratului de scriere dramatica, spectacol pe care o să-l jucăm si la Festivalul Studio, iar în anul I am făcut, în regia Radu Silviu Olăreanu, “Ascensiunea lui Arturo Ui poate fi oprită” de Bertolt Brecht. Milyenek voltak az alapképzés évei? // Cum au fost anii de licență? Három év hideggel és meleggel. Pillanatokkal, amikor azt éreztem, hogy felfedezem, megismerem magam, hogy eddig nem ismert sebeket gyógyítok és olyanokkal is, amikor legszívesebben kivettem volna a papírjaimat, és hazamentem volna. De az utóbbi csak elszálló gondolat volt, mindig azt mondtam magamnak, hogy ezt akarom csinálni, amióta az eszemet tudom. Nagyon szerettem, ahogyan első évben kezdtünk, megismerve magam mint embert. Majd előre haladva a vizsgákkal eljutottam oda, hogy én mint ember, én mint színész és én mint karakter. Shakespeare és Csehov által fejlődtünk: már nem én vagyok a színpadon, hanem a karakter velem együtt. Az én vízióm, amelyet alkalmazok az, hogy egy karakter a lényedből születik meg, illetve hozzátársulnak a szereplő specifikus részletei, információi. Én azt vallom, hogy én én vagyok, a karakter meg a karakter és akkor jöhet létre valami, ha a kettő középen találkozik. // Am avut trei ani de zile cu de toate. Momente în care simțeam că mă descoper pe mine, momente în care simțeam că îmi vindec răni, momente în care voiam să-mi retrag dosarul și să plec acasă. Dar erau doar momente, pentru ca la finalul zilei îmi spuneam că asta vreau să fac de când mă știu. Mi-a plăcut foarte mult cum am început în anul întâi, cunoscându-mă pe mine, ca om. Apoi cu fiecare examen să mă descoper eu ca om, eu ca actor deci, eu ca actor în relație cu un personaj. Ușor-ușor, cu Shakespeare, cu Cehov, am trecut la “Nu sunt doar eu pe scena, este și personajul alături de mine” si am ajuns să îmbrățișez concluzia că a fi în personaj rezultă din relația ta cu datele despre acel personaj: Aici sunt eu, ăsta este personajul iar lucrurile ies atunci când ne întâlnim la mijloc. Milyen a mesterszak? // Cum e masteratul in general la actorie?

Teljesen más tapasztalat az alapképzéshez képest. Miután elvégezted és államvizsgáztál, egy más vizsgáztatási formája kezdődik a felnőtté válásnak. Megindul a jövőre gondolás, nem csak az egyetem keretei között történő aktivitásodra gondolsz, hanem az azon kívülire is. Megpróbálsz párhuzamosan ott lenni mindenhol, hogy fejleszd magad, és legyen tapasztalatod a szakmában. Legalábbis én próbálom valahogyan összekötni az egyetemi projektjeimet az egyetemen kívüliekkel, és reménykedem, hogy minden rendben lesz. // E o experiență total diferită de licență. După ce termini licența, simți că este un alt examen al maturității după cel de Bacalaureat. Începi să te gândești la viitor, începi să te gândești nu doar la activitatea din cadrul univesității , încerci să lucrezi în paralel în cât mai multe zone și proiecte ca să te dezvolți cât mai mult și să ai activitate. În sensul că, cel puțin eu, combin activitatea de la masterat cu activitatea extrauniversitară și sper la ce e mai bun. Ugyanabban az épületben vagyunk, és mégis alig tudunk egymásról valamit. Mit gondolsz, miért nekünk kell felfedeznünk egymást, és miért nincs erre egy keret, egy lehetőség megadva? // Suntem in aceeași clădire si habar nu avem unul de celălalt. Ce crezi, de ce trebuie sa descoperim noi cealaltă secție, si de ce nu e dat o posibilitate sa ne cunoaștem? Így éreztem én is az alapképzés éveiben, de eljárogattam a magyar tagozat vizsgáira, és megismerkedtem emberekkel. Megfogalmazódott egyfajta kíváncsiság: milyen a hangulat ott? Milyenek a hallgatók? Nem csak mint színészek, hanem mint emberek is. Mikor lehetőséged van megismerni a magyar tagozatot egy nagyon érdekes tapasztalatban lesz részed. Úgy gondolom, hogy elsősorban a bolognai rendszer tehet a szakadék fennmaradásáról. A tanulmányi évek csökkentek, az idő rettentően tömörré vált, és nagyon kevés idő van a kötelező dolgok mellett. De ugyanakkor azt gondolom, hogy a hallgató kötelessége is, hogy tudja, mit szeretne, és kérvényezze a hasonló lehetőségeket. A magyar tagozattal való együttműködési lehetőség, legalábbis számomra, a Stúdió fesztivál. Meg persze, amikor még volt az ImproScott, szóval kontextustól is függ. // Da. Exact asta am simțit si eu în anii de licență, dar am început să merg la examenele de la secția maghiara și așa am cunoscut mulți oameni. Devine o curiozitate: care e vibe-ul la secția maghiară și cum sunt studenții de acolo? Nu doar pe actorie ci în general, ca oameni. Când ai ocazia să descoperi cealaltă secție e o experiență super interesantă. Lipsa colaborării dintre secții este si adusa de sistemul bologna. Anii de studiu cumva s-au diminuat și timpul este super comprimat și cred ca nu le poți face pe toate în doar trei ani, dar în același timp, cred că e și de datoria studentului să știe ce își dorește și dacă dorește asta, să propună. În facultate, singurele oportunități pe care le-am avut eu, de exemplu, de a lucra împreună cu secția maghiara au fost în cadrul workshopurilor de la Festivalul Studio si pe vremea workshopurilor de la ImproScott, deci este vorba și despre context.

Fotó: Haneș Vlad

Gászpor Adrienn teatrológia II.

Szövegmutatvány A szerződés szakítás hat epizódban

I. „Alulírott, Csongvai Tamás és Varró Anna (a továbbiakban: Felek) jelen szerződésben nyilatkoznak kapcsolatuk alakulásáról.” ANNA Szevasz! Leülsz? TAMÁS Csak gyors. ANNA Leülsz. TAMÁS Leülök, bazmeg. Leül. ANNA Pillanat. TAMÁS Pillanat. Időnk, mint a tenger. Elillan. ANNA Költői. TAMÁS Az. Csend. ANNA Elszemtelenedtél. Csend. Hiányoztál. TAMÁS Hoztam neked valamit. ANNA Mi ez? TAMÁS Kicsit összegyűrődött. Csend. Elolvasod? ANNA Add ide! Elolvassa. Elkomorul. Méregeti közben Tamást. II. „Jelen szerződés értelmében Felek rögzítik, hogy a keltezéstől számítva kapcsolatuk kizárólag szakmai jellegű. A jövőben kettejük viszonya csupán közösen végzett munkájukra szorítkozik.” ANNA Baszódj meg. TAMÁS Még nem végleges a szövege. ANNA Most komolyan? Ideállítasz ezzel a fecnivel, és azt várod, hogy aláírjam? TAMÁS Parancsolsz? ANNA Bíztam benned. TAMÁS Gondoltam, legyünk korrektek. Te tanítottad. Úgy korrekt, ha leírjuk. ANNA „Jelen szerződés értelmében Felek rögzítik” satöbbi satöbbi „a jövőben kettejük viszonya csupán közösen végzett munkájukra szorítkozik.” Ekkora pöcs vagy? TAMÁS Mekkora? Ez egy korrekt, kulturált konglomerátum, amiben dolgozunk, te szoktad mondani így, viccesen alliterálva… ANNA Szarok az alliterációidra! TAMÁS Khm, ez a te alliterációd. ANNA Azt is leszarom. Csend. Mi volt a terv? Hogy bejössz ide, lerakod ezt az asztalomra, és aztán? Kimész? Hazasétálsz, mintha mi se történt volna? TAMÁS Ami azt illeti, itt vár a taxi a ház előtt. ANNA Hova ilyen sietősen? TAMÁS Elköltözöm. Csend. Nézd, Anna, én ezt le akartam zárni korrektül, mert te korrekt lezárást érdemelsz.

ANNA Tudod mit? Baszd meg a korrektségedet! Csend. III. „Továbbá Felek rögzítik, hogy fent említett kapcsolatuk sértődéstől és konfliktustól mentesen ér véget. Szakításuk okaként a kommunikációjuk hiányát, illetve konfliktusosságát jelölik meg.” ANNA Megbeszélhettük volna. TAMÁS Veled nem lehet beszélni! Minek erőlködjek? Nem akarok ebből ekkora ügyet. Ennek itt vége, és kész. Itt maradok a helyemen, te is maradsz a helyeden, semmi nem változik. Csak ennek van… vége… Csend. ANNA Semmi nem változik? TAMÁS Parancsolsz? ANNA Szerinted semmi nem változik? TAMÁS Nagyon remélem. Csend. Mindkettőnk érdekében. ANNA Ezt most mire mondod? TAMÁS Te is tudod, hogy jó munkaerő vagyok. Hány szarságból húztalak ki? ANNA Ez most nem komoly, ugye? TAMÁS Azt érzem, hogy te nem tanultál meg valamit. Kurva jó, hogy ennyit elértél, vezeted ezt az egész szart itt körülöttünk, és még nem esett szét, mert egész jól csinálod, valljuk be, de nem tanultál meg valamit. ANNA Mit? TAMÁS Küzdeni. Kurvára nem tudsz küzdeni. ANNA Hogy…? TAMÁS Mióta összeköltöztünk, nyeregben érzed magad. Hogy azóta nem kell energiát fektetni semmibe. ANNA Menj a picsába! TAMÁS Kérlek… a szerződés értelmében épp ez történik. Csend. ANNA Szerinted nekem nem kellett küzdenem soha? Szerinted hogy lettem vezérigazgató? TAMÁS Lennének tippjeim. Csend. ANNA Te most lekurváztál? TAMÁS Mi? ANNA Te lekurváztál! TAMÁS Nem! ANNA De igen. TAMÁS Én? ANNA Te. TAMÁS Mikor? ANNA Az előbb. TAMÁS Pedig nem. Csend. Nem kurváztalak le. Csend. Ne csináld már! ANNA Mekkora egy fasz vagy te.

TAMÁS Én vagyok a fasz? ANNA Mert majd én! TAMÁS Ó, basszameg, hogy neked semmi se jó! ANNA Sose volt jó. TAMÁS (mormog) Frigid picsa! ANNA Te meg egy rohadék vagy, egy utolsó szemétláda! TAMÁS Na szép. Én tök szépen ide akartam jönni szakítani, te meg olyan dolgokat adsz a számba, amiket sose mondtam. ANNA Rohadék vagy. Ki foglak rúgni. TAMÁS Azt nem teheted. ANNA Aztán miért nem? TAMÁS Jogilag. Tudod. Ez a szakterületem. ANNA Menj a picsába a szakterületeddel! TAMÁS Vedd már észre, hogy nélkülem semmi vagy! Te vagy az igazgató, hát ez zseniális, tapsolok is, ha kell, meg vörösszőnyeg, kisfaszom, amit akarsz. Csend. Nélkülem sehol se lennél! ANNA Ennek is rólad kell szólnia? TAMÁS Nézd, én csak egy korrekt szakítást akartam. Meg hogy felejtsük el egymást. ANNA Tudod mit? Nem írom alá! Csend. Nem írom alá! TAMÁS De… alá kéne írnod. Ez bontja fel a kapcsolatunkat. Jogilag. ANNA Aha, jogilag. Szerintem meg fogd meg a kibaszott jogaidat és dugd fel a seggedbe, ahova való! TAMÁS Na, kibújt a szög a zsákból. A nagy demokrata. Minden precíz meg szabályos, meg jogilag legyen rendben, mozdulni se tudok a kurva bürokráciától, mert ha elfingom magam, azt is alá kell írni, de mikor így rólunk van szó, akkor semmi. Akkor seggbedughatom a jogaimat. ANNA Ne káromkodj. Ez az én irodám. TAMÁS Nem érdekel, hogy ez a te irodád. Csend. Beszéljük ezt meg. IV. „Felek a békés elválás érdekében a szerződés aláírását követő 36 órában nem beszélnek egymással. Ez a 36 óra áll rendelkezésükre közös lakásukban lévő személyes tárgyaik összepakolására, és a szétköltözésre.” ANNA Nekünk nincs mit megbeszélnünk. Végeztem veled. Vidd innen ezt a papírt. TAMÁS Mi? ANNA Gyere vissza, amikor normálisan tudsz viselkedni, amikor nem úgy akarsz szakítani, hogy leraksz az orrom elé egy sajtpapírt, meg ideparkolsz a taxival, csak hogy érezzem a nyomást. Szarok a taxidra. TAMÁS De hát te is szakítani akarsz! Ne hidd, hogy nem tudom. Szerinted ez működik? ANNA Hm? TAMÁS Hogy így kettőnk között? Csend. Örülök, hogy ilyen sokra vitted. Csend. Nekem kéne ott ülnöm, ahol most te vagy. ANNA Tessék?

TAMÁS Miért, szerinted ki ajánlott be téged? Csend. Hat év. Hat éve vagyok itt, és mindenben alkalmasabb vagyok, mint te. Csend. Mindenben. ANNA Ne közelíts! TAMÁS Mikor megkérdezték, hogy lennék-e a vezérigazgató, tudod, mit mondtam? Csend. Azt mondtam, hogy nem. Hogy legyen az Anna. Tudod, miért? ANNA Hagyd ezt abba. TAMÁS Azért, mert szerettelek. Mert tudtam, hogy meg fogod tudni csinálni. Hogy alkalmas vagy. ANNA Elég! Hagyd ezt abba! TAMÁS Nem volt kényelmes… ANNA Takarodj el innét! Menj innen! Menj ki az irodámból, te utolsó nyomorult szar! TAMÁS Akkor aláírod? Csend. V. „Felek rögzítik, hogy a 36 óra leteltével közös számlájuk is felszámolásra kerül, az azon tárolt összegen fele-fele arányban osztoznak.” TAMÁS Nagyon sokba fog kerülni a taxi… Csend. Sokat vár. Csend. Nem fizetnéd ki? ANNA Nem. TAMÁS Kár. Csend. ANNA Hol fogsz lakni? TAMÁS Anyámnál. Csend. Csak egy bőröndnyi cucc. ANNA Melyik bőrönd? TAMÁS A fekete. ANNA (sóhajt) Azt tőlem kaptad. TAMÁS Tudom. ANNA Szerettem azt a bőröndöt. TAMÁS De nekem vetted. ANNA Mert neked nem volt. Mert egy rohadt bőröndöt se vettél magadnak soha. TAMÁS Mert kurva drága volt! Különben is… minek vettem volna? Soha nem utaztam sehova, és tudod miért nem? Miattad. Miattad, mert otthon ültem és meresztettem a seggemet, míg te bejártad a világot. ANNA Fáj? Csend. Ez fáj neked? Hogy utaztam? Örülj neki. Te a büdös életben nem mentél volna sehova arról az iszonyatos lakótelepről, ahova most is, remek ízléssel visszamész! TAMÁS Amúgy meg, nem, nem fáj. Nem fájt, amíg szerettelek. ANNA Mikor ért ez véget nálad? TAMÁS Két hete elmentem sétálni. Csend. Sétálok. Ahol szoktunk, tudod, a Szabadság hídnál. Elmegyek a híd közepéig. Lenézek a vízre, és azt érzem, hogy én itt most kurvára le fogok ugrani. Nem tudom, mi volt velem, csak úgy jött ez az érzés. És akkor végiggondoltam. Itt vagyok, érted, negyvenöt évesen, és nem érzem, hogy az életemnek lenne valami célja. Ami időt nem a munkahelyen töltöm, azt otthon töltöm, és te jössz velem szembe. Mikor elmegyek melózni otthonról, akkor te jössz velem szembe. Nem tudok szaba-

dulni attól, hogy ott vagy. Érted. Lemegyek a kurva boltba, mert rád jött az, hogy kéne neked valami sajt. És ott állok a pultnál, néz rám az eladó, és rám jön a pánik, hogy jó, jó, sajt, de mégis milyen? Hogy most akkor te mennyire vagy válogatós ebben? Hogy most akkor trappistát vegyek, vagy goudát, de az is lehet, hogy neked meg olyan edámis napod van, és érted, viszek neked valami szart, és azt fogod mondani, hogy nem ismerlek és nem szeretlek és baszódjak meg, mert hogy miért nem tudtam, hogy valami teljesen más típusú sajtra vágytál. De bébi, érted, én nem ismerek más sajtokat, na jó, még talán a parmezán, de az meg kurva kemény, csak reszelni lehet. De akkor most te reszelni akarsz valamire? És érted, elővehetném a telefonomat, és felhívhatlak, hogy drágám, oké, hogy sajt, de mégis milyet vigyek, és különben is, tulajdonképpen mi a faszért érdekel ez engem, a sajt az sajt, viszek valamit, aztán úgyis megesszük, erre meg te azt mondanád megint csak, hogy de hát te egyértelműen fogalmaztál, és férfiak, semmit se tudnak ezek a sajtfogyasztási szokásokról. És tudod mit? Hát tényleg, kurvára nem tudom, hogy milyen sajtot vegyek, ott állok a boltban, nézek a szerencsétlen pénztáros csajszira, és elsírom magam, fogalmam sincs, milyen sajtot kéne vinnem. Ott pislog rám az összes, nekem egyik olyan, mint a másik, mindegyik sárga, és amúgy se ehetem egyiket se, mert laktózos vagyok, és fosok a tejtől, szóval kijöttem a boltból, sétálok a Szabadság hídon, és az jut eszembe, hogy voltaképpen most hazamegyek sajt nélkül. Mert ennyire nem ismerlek. Mert ennyire nem beszélünk, ennyire nem tudom, hogy ki vagy, és melyik kurva sajtot kellett volna hoznom. A csaj meg, gondolom, azóta is ott áll, és nem érti, hogy bejött sietve ez a faszi, megállt a sajtpult előtt, majd elsírta magát és kirohant, szerinted így hogy menjek be abba a boltba legközelebb? Szóval, állok azon a kurva hídon, és mondom, én komolyan leugrom, mert ezt én nem bírom. Hogy majd a te hülyeségedre megyek haza, mert soha nem fogalmazol egyértelműen, mert hozzászoktál, hogy csicskáztatsz, és hazamegyek egy rossz sajttal, akkor megint én leszek a szemétláda, hogy nem figyelem az igényeidet. Csend. ANNA Te komolyan öngyilkos akartál lenni egy kurva sajt miatt? TAMÁS Nem a sajt a lényeg! Csak hogy nem tudok rólad semmit. Szerinted ez normális? ANNA Komolyan eddig azt hallgattam, hogy akkora semmirekellő gyökér vagy, hogy nem tudsz sajtot venni, aztán emiatt akarsz öngyilkos lenni? Csend. Ne haragudj, Tamás, te nem vagy normális. TAMÁS Tudom. Csend. ANNA Én szerelmes voltam beléd.

ján történik. Felek jelen szerződésben foglaltakat aláírásukkal hitelesítik.”

VI. „Felek rögzítik, hogy szakításuk közös megegyezés alap-

Csernai Mihály drámaírás m. I.

ANNA Beléptem az ajtódon. Egy irodával arrébb. „Helló, Anna vagyok, és én vagyok az új munkatársad.” Kezet fogtunk. Éreztem, hogy izzad a tenyered. Az enyém is izzadt. Halk cuppogással váltak el a tenyereink az izzadtságtól. Tudod mit? Kurvára beléd szerettem. Ott és akkor, mikor bemutatkoztál, hogy „Csongvai Tamás vagyok”, és vigyorogtál. És olyan büszkén mondtad, hogy te vagy itt a jogász, aki majd mindent elintéz, olyan büszke voltál. Tetszett. Imponált. Karrierem csúcsán vagyok. Lassan negyven vagyok, nincs gyerekem, rád pazaroltam az elmúlt hat évemet, és mi a vége? Hogy a pasim, bazmeg, nem képes megvenni egy sajtot, aztán kidob egy ilyen papírfecnivel. Tudod mit? Ezt nem engedem, te szemét. Melletted se könnyű, az állandó hisztijeid, meg hogy mindent olyan rettenetesen komolyan veszel. Nem, Tamás. Ez nem így működik. Hogy behisztizel, meg le akarsz ugrani, aztán beállítasz ezzel a hülyeséggel. Szerinted nem vettem észre, hogy nem beszéltünk? Szerinted nem próbáltam ezen változtatni? Hazamegyek, és ott vagy. Te meg az az idióta fejed, amikor pislogsz, mert nem érted, hogy miről magyarázok. Te meg a kibaszott fogkrém, amit ennyi idősen se tanultad meg, hogy ne középről baszd össze, hanem a végét nyomjad, meg az a hülye arcszeszed, amitől behányok. Érted… hazamegyek, és nem kérdezed meg, hogy mi volt a melóban, mert pontosan tudod, mert én, én, kurvára én voltam a melóban, meg te. És nincs egy szabad percem se nélküled. Nem leszek már fiatalabb, Tamás, érted? Vágod, hogy odaadtam neked a legszebb éveim? Amikor az embernek azzal kéne foglalkozni, hogy megállapodjon, meg számot vessen, hogy akkor most végre majd egyenesbe jöjjön az a rohadt élete. Neked adtam a kurva életemet, érted? Nem lehet így lezárni semmit. Csend. Nem lehet, érted? Csend. Nem szeretlek. Tán soha nem is szerettelek. Csend. TAMÁS Hú. Csend. Lent dudál valaki, behallatszik. Basszameg, a kurva taxi. Teljesen kiment a fejemből. Csend. ANNA (halkan) Menj el. TAMÁS Micsoda? ANNA Csak menj. TAMÁS Biztos ez? Anna sóhajt, aláírja a szerződést. Tamás áll tovább. A taxi hangosan tülköl a ház előtt. ANNA (szinte sírva) Nem akarlak látni. Anna kisétál az irodából, otthagyja Tamást. A taxi kitartóan dudál a ház előtt. Tamás kezében tartja a szerződést. Vége.

LIPSUM.uat 00. lapszám, 2021. december

IMPRESSZUM Főszerkesztő, korrektor Kertvéllesy András (teatrológia II.) Purosz Leonidasz (drámaírás m. I.) Tördelő-képszerkesztő, borító design Kovács István (média II.) Design Bakó Borbála Balázs-Bécsi Anna Égei Emília Olti Angyalka Pál Alexandra Váradi Tímea (látványtervezés II.) HÖK Antal Ádám (teatrológia II.) Programajánló Göllner Boróka (színészet m. I.) Asszisztens Erőss Noémi (bábszínészet II.)

KIADÓ/NYOMDA Studium - Prospero Alapítvány Studium Kiadó

ELÉRHETŐSÉG E-mail: lipsum.uat@gmail.com

LIPSUM.UAT / 00. lapszám / MME

Articles inside

Friss filmes sikersztorik - Interjú

Interjú Kiliti Krisztiánnal

Adakoznimenő

Interjú Székely Csabával