Dobos magazin 2010 3 by Zsolt

XI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2010. december – 2011. március

450 FT

INTERJÚK AKIRA JIMBO BRANN DAILOR PETER ERSKINE A II. SABIAN NAP EGY REJTÉLYES MEDVECZKY TÖRTÉNETE DRUMCRAFT SERIES 8

Nyerj egy ingyen táborozást!

« 2010 » 03

AKIRA JIMBO INTERJÚ

GONDOLATOK A TANÍTÁSRÓL

DOBHÁRTYA

ÖTLETTÁR

EARLY R&B

10.

T A R T A L O M J E G Y Z É K «

BRANN DAILOR INTERJÚ

13.

A II. SABIAN NAP

14.

EGY REJTÉLYES MEDVECZKY

16.

LEJEGYZÉSEK

17.

A NAGYDOB ÉS A LÁBCINTAPOSÁS DINAMIKÁJA ÉS HANGZÁSVILÁGA

20.

LATIN-AMERIKAI RITMUSOK

21.

PETER ERSKINE INTERJÚ (2. RÉSZ)

24.

MAGASISKOLA

27. 14

DRUMCRAFT SERIES 8

30.

DOBVERSENY

33.

KELETI SZÉL

34.

AZ ARAB RIQ

36.

ROCK-FUNK RITMUSOK

38.

EMLÉKEK AZ V. DOB-BAN RITMUSFESZTIVÁLRÓL

40. 16

A ROCK MESTEREI

41.

IMPRESSZUM»

Fôszerkesztô és lapalapító: Hollósi László • Munkatársak: Martonosi György, Korompay Zsolt, Kármán Sándor, Nesztor Iván, Keönch László Farkas, Turán Tamás Levente, Kassai László, Marczell Katalin, Indi, Bordás Jószef, Goóz László • Grafika: Grafirka Stúdió • e-mail: dobosmagazin@t-online.hu • Telefon: 30/261-8826, 94/331-783 • Megjelenik négyhavonta • Nyomda: MaedInfó Kereskedelmi és Szolgáltató Bt. Szombathely • ISSN 1586-1007

4 »INTERJÚ

D O B O S M A G A Z I N

„Én egy ilyen 4/4-es fickó vagyok” A dobolás olyan sport, amit a dobosok általában igen korán kezdenek: már kicsi gyerekként folyton ütnek mindent maguk körül, míg végül a család megadja magát, és elviszik a csöpp zajgyárost dobtanárhoz, valamint dobot vesznek neki. Ám jelen történetünk nem így kezdôdött: Akira Jimbo NEM kisfiúként kezdett dobolni, hanem csak 17 évesen – és tanára NEM lett még akkor sem. Errôl a Cegléden tartott kurzusán beszélt 2010. október 14-én. (Ráadásul részben magyarul, ami nagyon kedves volt tôle!) Az interjú a kurzus után készült, miközben Akira almalevet iszogatott. – Mi késztetett arra 17 évesen, hogy dobolni kezdj? – Meghallottam Steve Gadd játékát, és ettôl az életem gyökeresen megváltozott. Felnyitotta a szememet, mert addig a dobra csak úgy gondoltam, mint valami nem túl fontos, a háttérben meghúzódó hangszerre. Steve Gadd azonban központi szerepet adott a dobnak, ráirányította a figyelmet. Akkor határoztam el, hogy dobolni kezdek, csakhogy Japánban akkoriban még nem lehetett semmiféle információhoz jutni a dobolásról, és nem voltak tanárok sem, akik a dobszerelést tanították volna. Szóval, ha információt akartam, a fülemre kellett hagyatkoznom. Még akkor úgy gondoltam, hogy hobbiból fogom ezt csinálni, de valahogy, menet közben mégis profi dobos lett belôlem… – Játszottál-e más hangszeren a dob elôtt? 5-tôl 7 éves koromig zongoráztam, de azt nagyon nem szerettem, 14 évesen pedig a gitárt vettem kézbe. Gitározni néha még most is szoktam, de nem tudok túl jól. – 20 éves voltál, amikor a Casiopea japán együttes dobosa lettél, és velük tíz évet töltöttél el. Hogyan gondolsz vissza erre az idôszakra? Profi zenészkarrieremnek ez volt a kezdete, és ezek nagyon jó évek voltak nekem. A tíz év alatt kizárólag a Casiopea tagja voltam, csak a zenekar-

ra koncentráltam, és nem vállaltam session-zenélést vagy más munkát. – Miért hagytad ott tíz év után a zenekart? – Úgy éreztem, hogy más tapasztalatokra is szükségem van. Miután eljöttem, rengeteg más zenésszel játszottam session zenészként, ami segített abban, hogy másféle képességeket is kifejleszthessek. – Ma este egy részben akusztikus, részben elektronikus dobszerelésen játszottál: hagyományos szerelésed egy YAMAHA Oak Custom hat tammal (6”, 8”, 10”, 12”, 14”, 16”) és egy YAMAHA Akira Jimbo Signature pergôvel. Mellette viszont használod a YAMAHA DTX Drum Triggering System elnevezésû szerkezetet is, ami lehetôvé teszi számodra, hogy különbözô ütôfelületek segítségével dallamokat és harmóniákat is játszhass. Miért fordultál a kétféle dobszerelés kombinálása felé? – A YAMAHA cégnek köszönhetôen. 30 éve vagyok az endorserük, és ôk

inspiráltak, illetve segítettek abban a kezdetektôl fogva, hogy használjak elektromos dobokat. A YAMAHA az egyetlen cég, amelyik akusztikus és elektromos dobokat is gyárt – és a termékeik kiválóak. Részese voltam a YAMAHA elektromos dobfejlesztô tevékenységének, és amelyiket most használom, a DTX már az általam használt elektromos dobok nyolcadik generációja. Amikor az elsô generációs terméket kipróbáltam, javasoltam rajta néhány módosítást és kiegészítést a YAMAHÁnak, amit megvalósítottak, és ez azóta is így megy. Az elektromos dobok számomra új világot nyitottak meg a bennük lévô, végtelen számú hanggal! Ezek segítségével egész dalokat tudok eljátszani egyedül, azaz egyszemélyes zenekarként tudok mûködni. Sokan azt gondolják, hogy az elektromos dob pusztán az akusztikus dob helyettesítôje – pedig nem az! Ez egy másik hangszer. – Miben különbözik a kettô? – Az akusztikus dobban nagyobb mélységek vannak, ami a kifejezôképességet illeti, és a dinamikai lehetôségek is nagy skálán mozognak. De még hogyha hat tamot használok is, az még mindig csak hat különbözô hang – és ez nagyon behatárolja a dallamjátszás lehetôségét. Az elektromos dobnak ezzel szemben a dinamikája korlátozott, viszont rengeteg különféle hang van benne: ezért tudok dallamokat és harmóniákat játszani rajta. – Ez a te hibrid dobszerelésed nemcsak másképpen szól, mint a hagyományos szerelések, másképp is néz ki: a cintányérok jóval magasabban vannak, mint más dobosoknál. – A hagyományos dobszerelés kétemeletes: a dobok foglalják el az elsô emeletet, a cintányérok a másodikat. Az én szerelésem háromemeletes: az elsôn a dobok, a másodikon az elektromos dob ütôfelületei laknak – szóval a cintányéroknak fel kellett költözniük a harmadikra! – Japánnak van egy csodálatos, régi ütôhangszeres hagyománya: az úgynevezett taiko dobolás. Itt a színpadon több, hagyományos dob látható

« 2010 » 03

(közülük néhány egészen nagyméretû), és az elôadásban sok dobos szereplô vesz részt. A Yamato nevû taiko csoport rendszeresen jár Magyarországra az elôadásaival, és nagy sikerük szokott lenni. Neked vane kapcsolatod velük? – A Yamato egy kommuna, akik együtt élnek, és mindennap együtt gyakorolnak: ez az életük. Az évnek legalább a kétharmadát turnéban töltik. Van Japánban egy másik ilyen csapat is: a Kodo. Én szoktam néha taiko dobosokkal együtt játszani, de az egy másik történet: a dobverôk vastagok, és a játékmód is más. Ott vállból, teljes karral kell dobolni. A dobszerelésnél én inkább a csuklómat és az ujjaimat használom.

I N T E R J Ú «

– Van-e valami kedvenc zenéd, amit szívesen hallgatsz? – Sok kedvencem van. Hallgatok jazzt, rockot, popzenét és klasszikus zenét is, mert szerintem fontos, hogy az embernek széles legyen a látóköre. Amikor 1989-ben eljöttem a Casiopeából, kubai zenét kezdtem hallgatni – és teljesen lebilincselt! Ritmikailag annyira komplex, annyira fel tudja adni a leckét… próbáltam rájönni, hogy mi a koncepciója. – Az indiai zene is eléggé komplex ritmikailag. – Igaz, de sajnos, azt nemigen van módom hallgatni. Az indiai zenében sok a páratlan ritmus, az 5, a 7, a 9, a 11, de az afro-kubai zene mindig 4/4-es, és azt hiszem, én egy ilyen 4/4-es fickó vagyok!

– A kurzus során megemlítetted az úgynevezett WASABI módszert a dobolásban. Mi az? – A dobtanulásban a legelsô dolog, hogy próbáld meg utánozni, amit hallasz, de ez még nem elég. Utána rögtön hozzá kell tenned valamit: egy ötletet, vagy valami csavart bele. Mint a fôzésben, amikor valami fûszert (wasabit vagy paprikát – ahogy tetszik!) tesz az ételhez az ember. Több lehetôség is van erre: mindig meg lehet változtatni a kiindulási pontot, de lehet két ötletet kombinálni is – és akkor mindig érdekes lesz a dolog. – Évente turnézol az Amerikai Egyesült Államokban, de rendszeresen jössz Európába is, kurzusokat tartasz. Tanítasz-e valahol? – A tanítást jövôre fogom kezdeni: a University of Japan dobtanára leszek. Kurzust már sokat tartottam, és már megtanultam, hogy azt hogy kell csinálni, de a tanítás új lesz nekem. Marczell Katalin

GUSTAVITO PERCUSSION Dobtestek, akryl dobok és speciális ütôhangszerek készítése: Pl.: ír dob, sámándob, bolgárdob, chimes, vibra slap, flexaton stb… Ütôhangszerek, állványok javítása, átalakítása Congák, bongók, egyéb állatbôrös dobok bôrözése felújítása

Perger István 06 30/9926-793 www.gustavito.hu

6 »HASZNOS

D O B O S M A G A Z I N

Gondolatok a tanításról A tanítás nagyszerû és csodálatos dolog. Gyakorló pedagógusként sokszor megélem azt a helyzetet, amikor egyegy tanítvány sikereket ér el, és tudom, hogy nekem ebben részem volt, mert megtanítottam valamire, amivel ô eredményes lehetett és gazdagabb is. Azonban, hogy ezeket az élményeket megtapasztalhassam, elôször nekem is tanulnom kellett. Mégpedig az alapoktól kezdve, lépésrôl-lépésre mindent elsajátítani. Meg kellett tanulnom írni, olvasni, számolni, hogy késôbbi magasabb szintû tanulmányaimat sikerrel tudjam végezni. Most biztosan csodálkoztok, hogy ezeknek a dolgoknak mi köze van a doboláshoz!? Látszólag semmi, gyakorlatilag nagyon sok. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy az internetet böngésztem, ahol oktató videókat néztem és elemeztem. Nagyon sok hasznos dologgal találkoztam, és két nagy csoportra osztottam a látottakat. 1; Így nem szabad ta-

nítani. 2; Ajánlanám mindenkinek. Úgy gondolom, hogy a második csoportról felesleges beszélni, az elsôrôl viszont KELL! Azért, mert olyan képsorok tárultak elém, ami egy laikus vagy egy kezdô számára teljes tévutat mutat. A tanítás nem valami egyszerû munka, amit csak elvégzek, megkapom érte a fizetést, és minden rendben van. A tanítás nem a magamutogatásra való alkalom, hanem hivatás, amihez sok hit, elszántság, türelem, alázat és odaadás kell. Felelôsség azok iránt, akik a tanítványainknak szegôdnek, és hisznek bennünk, néha még félistenként is kezelnek. És ez az a pont, ahol a mi személyiségünk és tudásunk meghatározza a tanítvány fejlôdésének irányát. Amikor egy foglalkozás vagy óra arról szól, hogy „ÉN” mekkora zseni vagyok, a többiek pedig mind analfabéták, olyan károkat okozunk, amelyeket késôbb már nehéz vagy nem is lehet kijavítani. Tanítani akarsz? Tessék, semmi akadálya, de elôször is: Tanuld meg az alapokat! Másodszor: Tudásodat folyamatosan bôvitsd! Harmadszor: Ne hidd el, hogy te vagy a legjobb! Negyedszer: Gyakorolj ötször vagy akár tízszer annyit, mint a tanítványok! Ötödször: Legyél mindig naprakész! Ha ezeket a nem kôbe vésett, de hasznos tanácsokat megfogadod, bátran átadhatod a tudásodat, a siker csak a személyiségeden és a megfelelô módszer alkalmazásán múlik. Nagyon fontos, hogy ha tanításra adod a fejed, akkor példakép leszel, és ez felelôsséggel jár, tehát legyél ápolt, legyen tiszta a ruhád, ne késs el az óráidról, beszélj tisztán és érthetôen, ne használj bonyolult és divatos kifejezéseket, csak mert az „olyan trendi”. A türelem talán a legfontosabb. Ne érezze a tanítványod, hogy nem koncentrálsz, és nem figyelsz rá. Tudom, nem egyszerû ennyi feltételnek megfelelni, de higgyétek el, hogy megtanulható. Emlékezzen vissza

mindenki, amikor kezdte az iskolát, milyen hatással volt rá az elsôs tanítója! Rájuk még húsz év múlva is emlékszünk, mert adtak valami kincset a kezünkbe, ami örökre a mienk lett, ez a kincs pedig a TUDÁS! De a tudást csak akkor lehet átadni, ha van, és sokkal több van, mint amennyi szükségesnek tûnik. A tanítványok nem oktondi kis lurkók, akik „úgysem tudnak semmit”, és majd azt mondok nekik, amit akarok. Nagyon is okosak és érdeklôdôek, és egyáltalán nem hagyják magukat hülyének nézni. Gondolom, elôfordult már mindenkivel, hogy egy tanítási órán a csengô, maga a megváltás volt, míg egy másik tanár óráját izgalommal várta, és szívesen maradt volna a következô elôadásra is. A tanítás során az a cél, hogy az utóbbi érzést váltsuk ki tanítványainkból, és akkor sikeresek leszünk, és valóban példaként járhatunk tanítványaink elôtt. A tanítás mindig tanulási folyamattal kezdôdik, ami a tanítás közben felerôsödik, és még intenzívebbé válik. Így válhatunk valóban mesterekké, akiktôl TANULNI lehet és kell. Fontos szempont a tanítási folyamatban a helyes módszer megválasztása és a fokozatosság elvének betartása és betartatása. Csak azt tanítsuk meg, amit mi is biztonsággal meg tudunk oldani, mert éles szemû tanítványaink rögtön észre fogják venni, ha valami meghaladja képességeinket. Mielôtt elkezdünk tanítani, legalább öt évet foglalkozzunk intenzíven a hangszerrel, és akkor biztosan nem lesznek problémáink. FONTOS: ne dôljünk be az internet dobos isteneinek, mert ha ôk napi 24 órában tanácsokat osztogatnak és oktatnak, akkor mikor gyakorolnak? Inkább ajánlom figyelmetekbe a magazin hasábjait, valamint az itt publikáló tanárok oktató videóit és kottafüzeteit, amelyekbôl nem csak a „ritmusjátékot” vagy az „afrokubai” ritmusok alapjait sajátíthatjuk el, hanem pedagógiai, tanítási módszereket is. Végezetül még néhány építô gondolat. Amikor, az iskolapadot felcseréled a „katedrára”, ne felejtsd el, hogy „hatalom” lettél, amivel nem lehet visszaélni, mert végzetesek lehetnek a következmények. A dobvERÔ legyen veletek! Z. Tóth Tamás

« 2010 » 03

D O B H Á R T Y A «

» DÉS LÁSZLÓ

„ENNYI A DAL” & „ÉVEK ÓTA MÁR”

» TOM-TOM RECORDS » 2010

A magyar jazz és könnyûzene történetében egyedülálló sorozat indult útjára 2009 tavaszán. Dés László eddigi lemezei és dalai idôrendben, és mûfajok szerint újra kiadásra kerülnek. A sorozatban megjelennek eddig csak bakeliten hallható lemezek és több olyan album is, amely már nem lelhetô fel kereskedelmi forgalomban. A magyar jazz, illetve könnyûzene világában még nem volt példa ilyen életmûsorozat megjelenésére. 2010 augusztusában ez a nagyívû sorozat újabb jelentôs állomásához érkezett: újra kiadásra került a Dés1 „Ennyi a dal” valamint a Dés2 „Évek óta már” címû válogatáslemez. Dés László a magyar jazz és könnyûzene meghatározó alakjává vált, korszakalkotó lemezeit a magyar zenei életben sokan követendônek tartják mind a mai napig. Az egyetlen olyan zenész és zeneszerzô, aki a jazz zene mély, bonyolult világát épp olyan egyszerûen ábrázolja, mint amilyen szerethetô dallamokat ír egy-egy slágerhez. Érthetô és mégsem felszínes, élvezhetô és mégis jazz. A sorozat nagy része már elkészült olyan klasszikusokkal, mint a Jazz+Az lemezek, a Színész lemezek, a Filmdalok válogatás vagy Dés László néhány korai jazz albuma. A Dés 1-2 néven ismertté vált „Ennyi a dal” és az „Évek óta már” címû lemezek érdekessége, hogy mindkét album kiegészül további sikerdalokkal, melyek az eredeti albumon nem szerepeltek, ám a közönség igénye valamint az, hogy a dalok a mindennapjaink részévé váltak, predesztinálja ôket arra, hogy helyet kapjanak az albumon. M.E.

» THE SULLIVAN SHOWS

STARRING THE BEATLES

» UNIVERSAL MUSIC » 2010

A Universal Music ezelôtt csak egy-két gyûjtôi darabbal kedveskedett a világ egyik (ha nem a) legmeghatározóbb zenekara híveinek, azonban a szeptember 6-án megjelenô “The Sullivan Shows” címû, dupla lemezes The Beatles DVD összeállítással kétségtelenül belopja magát a rajongók szívébe. A 250 perces anyag ugyanis tartalmaz egy máig kiadatlan, 13 perces bónuszfelvételt, valamint a legendás Ed Sullivan Show adásaiból felvett, összesen 4 órányi, vágatlan anyagot. A 2010-ben elvárható minôség és színvonal elérését pedig az újrakevert hanganyag és a feljavított videófelvétel garantálják. Közel 50 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Beatles életében mérföldköveknek számító televíziós showmûsorok napvilágot lássanak. A felvételek értékét jelzi, hogy amikor a Beatles a TV képernyôjére lépett Ed Sullivan New York-i színpadán, szereplésüket 73 millió televíziónézô figyelte árgus szemekkel. Nemcsak az 1960-as évek Amerikájában számított ez történelmi jelentôségûnek, hanem az elmúlt 50 évben, azaz 1964. február 9. óta senki sem tudta túlszárnyalni a Beatles nézettségét. A DVD-n látható még a zenekarral készített, ám azóta is raktáron pihenô londoni interjú is. Az 1964. májusi felvétel igazi gyöngyszemnek számít, és az sem mellékes, hogy az est házigazdája az akkori idôk legnevesebb TV sztárja, Ed Sullivan volt. V.P.

8 »ÖTLETTÁR

D O B O S M A G A Z I N

Tizenhatod sorozatok Az „Ötlettár” rovatban még sohasem szerepelt technikai jellegû kottaanyag, mivel azonban a technikai gyakorlatok is elengedhetetlenül fontos részei a tanulási, gyakorlási folyamatnak, ezúttal erre a területre kalandozunk. Dobos pályafutásunk során a kíséretjátékban és a szólisztikus részekben egyaránt leggyakrabban tizenhatodokat játszunk, szünetes tizenhatod képletek, vagy folyamatos tizenhatodok formájában. A szólisztikus részekben (fillek, szólók) különösen fontos szerephez jutnak a folyamatos váltott kezes tizenhatodok, ezek begyakorlását segítik elô többek között az ún. tizenhatod sorozatok. Egy tetszôleges hosszúságú tizenhatod sorozatot az 1. ábrán bemutatott módon tulajdonképpen négyféleképpen zárhatunk le: legegyszerûbben negyedhanggal (A), nyolcad felütéssel (B) vagy zárhatunk a második (C) vagy negyedik tizenhatod hangra kerülô hangsúlyos tizenhatod felütéssel. Ez utóbbi gyakorlására szolgál a mellékelt kottaanyag, amely technikai és ritmikai szempontból sem érdektelen. Nézzük a gyakorlás módszerét! Elôször játsszuk huzamosabban, fokozatosan

emelkedô tempóban külön az egyes sorokat, felváltva jobb (R) és balkezes (L) indítással! Ha ez megvan, kössük össze az 1-2-4-5 gyakorlatot, elôször mindegyiket jobb kézzel indítva, majd kössük össze a balkezes indításokat! (Fontos, hogy a hosszabb sorozatok esetében ne tagoljuk hangsúlyszerûségekkel négyes csoportokra a tizenhatodokat néhai kedves tanárom, Kovács Gyula kifejezésével élve: „géppuskaszerûen”, hanem egyenletesen szóljanak a sorozatok, hangsúly csak a lezárásokra kerüljön.) Következô lépésként ugyanígy kössük össze a 3-4-6-os gyakorlatot, amint látni fogjuk, a pontos megvalósítás nem is olyan könnyû. (Ellenôrzésképpen javaslom a metronóm segítségével történô gyakorlást.) Ezután elölrôl indulva, a fenti sorrendben vegyük át a gyakorlatokat úgy, hogy a jobbkezes hangsúlyokat üssük ki az álló tamra, a balkézre kerülô hangsúlyokat pedig a felsô tamra. A négytaktusos összekötések ebben a változatban akár rövid szólórészletként is felhasználhatóak. A gyakorlatsort bemelegítés céljára a késôbbiekben is bármikor elôvehetjük. Tanártársaim figyelmébe ajánlom, hogy a gyakorlatsor a magasabb szin-

tû ritmusérzék tesztelésére is kiválóan alkalmas. Sok éves tapasztalatom ugyanis, hogy aki az ilyen tizenhatod felütésekre kerülô hangsúlyokat, lezárásokat nem érzi „zsigerbôl” – pl. az elsô gyakorlatot hajlamos triola + negyed lezárásként interpretálni (szintén négy ütés) – attól egyszerûbb kíséretek és egyenes vonalú fillek elsajátításán kívül nem várhatunk el nagyon sokat, az illetôbôl valószínûleg nem lesz a funk dobolás királya. Jó gyakorlást, jó szórakozást kívánok! Kassai László

CRASH DOBSTÚDIÓ PESTEN ÉS BUDÁN ZENEKÖZPONTÚ DOBTANÍTÁS A LEGKORSZERÛBB MÓDSZEREKKEL A GONDOLKODÓ, KREATÍV DOBOSOK MÛHELYE VEZETÔ TANÁR: KASSAI LÁSZLÓ

INFO: 06 30/495-7470

1. ábra

H-9700 szombathely, Hollán Ernô u. 9. Tel.: +3694/506-940 • Fax: +3694/506-941 Mobil: 0630/3376-829 • E-mail: pianho97@t-online.hu

« 2010 » 03

Ö T L E T T Á R «

10 » Z E N E T Ö R T É N E T

D O B O S M A G A Z I N

Early r&b, chicago blues… Chicago blues

Az 1950-es évek elején Chicago vált az elektromos blues zene központjává. Természetesen nagy hatással volt a chicagói nagyvárosi bluesra a korai Mississippi blues, hiszen számos elôadó a déli deltavidékrôl vándorolt a nagyvárosokba. A II. világháború után, illetve az 50-es években a blues zene új, elektromos formája kezdett népszerûvé válni az olyan nagyvárosokban, mint Chicago, Detroit, vagy St. Louis. Akkoriban a zenészek már elektromos gitárt, basszusgitárt, és dobfelszerelést használtak, a szájharmonikát pedig mikrofonnal erôsítették ki. Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Willie Dixon, vagy Jimmy Reed mind a Mississippi vidékén születtek, és onnan települtek át Chicagóba. Nem csoda hát, hogy sehol máshol nem lehetett hallani „mocskosabb” blues

zenét, mint Chicagóban. Mindannyiukra hatott azonban a nagyváros zenéje, így a szvinges jump blues és az 1950-es évek popzenei hangzása is. Walters, a Farkas és néhány déli figura azonban kitartott eredeti zenéjük mellett, megtartották a blues primitív, érzelemorientált, szuggesztív elôadásmódját, és a zene 12 ütemes egységét. A dalok többnyire improvizatív jellegûek voltak, és estérôl estére változtak, a mûvész kedvétôl függôen. Mivel a délvidéki blues zenében eredetileg nem használtak dobot, az olyan chicagói jazzdobosok, mint Francis Clay, Earl Philips, Fred Below vagy Odie Payne a fantáziájukra hagyatkozhattak csupán, hogy kiegészítsék ezt a „lötyögôs” ritmikát. A „chicago shuffle” az egyik legkorábbi shuffle kíséret. Mivel egyaránt jellemzô rá a swing és a blues, ezért szokták gyakran „jazz shuffle”-nek és „double shuffle”-nek is emlegetni.

(2. rész)

Egyedül az elnevezés utal arra, hogy melyiket, mikor, hol és mire használták: így a chicago shuffle-t a blues zenére, a jazz shuffle-t pedig jazzre, habár a kettô közt nincs lényegi különbség. Az elektromos hangszerelést, és a nagyzenekari, fúvós szekcióval megszólaló hangzást jól alátámasztotta a keményebb, dinamikusabb, hangosabb kíséret mindamellett, hogy a kisebb jump kombókban is remekül megállta a helyét. A két kéz együttes játéka meghatározó eleme a kíséretnek, a double shuffle kézzelfogható példája Chuck Berry „No Particular Place To Go” (Odie Payne) címû dala. Ennek ellenére azonban számos olyan dal született, ami kíséretében is a nyers, célratörô, kemény hangzást erôsíti. Sok esetben csak pergô és lábdob kíséretek voltak, mindenféle díszítés és cintányér nélkül, vagy a dobot annyira letompították, hogy alig adott hangot, ám ezek rendkívül ki tudták fejezni a blues súlyos érzelmi mondanivalóját. Például Muddy Waterstôl az (I’m Your) HoochieCoochie Man (Fred Below), a She’s Alright (Francis Clay), a Who’s Gonna Be Your Sweet Man When I’m Gone (Elgin Evans), a My Love Strikes Like Lightning (Willie „Big Eyes” Smith), vagy egyik legnagyobb slágere, mellyel a mûfajt késôbb azonosították, a Got My Mojo Workin’ (Francis Clay). Howlin’ Wolftól a Smokestack Lighnin’ (Earl Philips), a Forty Four (Earl Philips), vagy az Evil (Earl Philips). Texas blues

fred below

Texas sajátos ízt adott a rhythm and blueshoz, ami olyan világszínvonalú elôadók kibontakozását tette lehetôvé, mint a gitá virtuóz T-Bone Walker, Clarence „Gatemouth” Brown, Lowell Fulson, Albert Collins, Illinois Jacquet, Arnett Cobb, vagy a honky- tonk zongora nagymestere, Amos Milburn. Ellentétben a délvidéki country-blues zenével, ami a Mississippi vidékére volt jellemzô, Texasban igencsak hatott a nagyvárosi életérzés a zenére. A texasi blues-zenekarok gyakran

« 2010 » 03

Z E N E T Ö R T É N E T «

címû dala, melynek seprûvel játszott kísérete a ’40-es évek jump blues stílusát idézi. Két úriember nevét fontos még megemlíteni, akik a texasi stílus fantasztikus és virtuóz képviselôi: Sonny Freeman és John „Jabo” Starks. Mindketten a 60-as években tették le az alapokat ahhoz, hogy legendává váljanak, Freeman B.B. King dobosaként, Jabo pedig James Brown mögött. West coast

roy milton

használtak elektromos orgonát, és fúvós szekciót. Zenéjükre jobban hatott a jazz, így elôadásukra is inkább a belvárosi nightclubok hangulata volt jellemzô, mintsem a déli lebujoké. Chicagóval ellentétben Texasban sokkal inkább volt hallható a letisztultabb, kimunkáltabb blues, feszes, kemény, gördülékeny ritmikával. A houstoni illetôségû Duke és Peacock kiadó nyúlt a Texasból induló R&B elôadók szárnyai alá (amellett, hogy számos gospel lemezt is kiadtak). Az 50-es és 60-as évek során olyan fantasztikus elôadók kerültek ki innen, mint a már említett Clarence „Gatemouth” Brown, Johnny Ace, Floyd Dixon, Junior Parker, és Willie Mae „Big Mama” Thorton, a „Hound Dog” címû slágerrel, melyet késôbb Elvis vitt sikerre. A rhythm and blues korszak egyik meghatározó groove-ja a „texas shuffle”, amit néha „upbeat shuffle”nek, vagy „backdoor shuffle”-nek is

neveznek. A legfontosabb, és egyetlen különbség, ami megkülönbözteti a chicago shuffle-tôl, az ismétlôdô pergôütés minden triola utolsó hangján. A ride szerepe ugyanaz, mint a chicagói stílusban, míg a lábcin 2-4-et, vagy folyamatos négyet játszik. Remek példája ennek a kíséretnek Robert Kray „Midnight Stroll” (Kevin Hayes), vagy Albert Collins „Frosty” (Herbert Henderson/Marty Binder), illetve Freddie King „Hideway” (Philip Paul) címû dala. A texasi blues kíséret egyik változata az úgynevezett „back shuffle”, vagy „stumble-shuffle”, ami szintén az ismétlôdô ütésre épül a triola utolsó hangján, ám a különbség, hogy a 24 hangsúlyozással ellentétben, itt minden felütés hangsúlyos a pergôn. A ride egyaránt játszhat negyedeket, jazzes „sí-sapka” vagy shuffle kíséretet, míg a lábcin hozza a 2-4-et. Nagyszerû példa erre T-Bone Walker „T-Bone Shuffle” (Oscar Lee Bradley)

A II. világháború után az egyik legnagyobb zenei élet a jump blues és jazz mûfaj körül a nyugati parton (West Coast) alakult ki. Az 1940-es években özönlöttek Kaliforniába a minden rendû és rangú szerencsevadászok. Ennek a sokszínûségnek köszönhetôen virágzó kulturális élet alakult ki a területen, ami abszolút nyitott volt az új zenei mûfajokra. A Central Avenue (amit a New Yorki 52. utca Los Angeles-i verziójának is emlegetnek) köré csoportosuló jazz és rhythm and blues-zenészek alkották a háború utáni hangzás legjavát, mely a szvingtôl az R&B-n keresztül a bebopig mindent magába olvasztott. Az olyan klubok, mint az Alabama és az Oasis lehetôséget adtak a legjobb és legújabb fekete elôadóknak a jazzistáktól kezdve (Dexter Gordon, Nat „King” Cole, Charles Mingus) a rhythm and blues elôadókig (Big Jay McNeely, Joe Liggins, Johnny Otis). De mindezek mellett az olyan elôadók, mint Buddy Collette, vagy Chico Hamilton nagy szerepet játszottak az 50es években megjelenô cool jazz stílus kialakításában. A west coast hangzás létrehozásában számos dobos jelentôsen kivette a részét, így például a zenekarvezetô Roy Porter is, aki a bebop stílus egyik elsô úttörôje, és kialakítója volt a nyugati területen. Már a 40-es évek végétôl jellemzô volt játékára a stílus Howard McGhee és Teddy Edwards mögött, majd amikor Charlie Parker, alias „the Bird” elsô ízben utazott nyugatra, szintén Porterrel dolgozott. Még 1948-ban összehozta saját big bandjét a 17 Bebopsters-t, melyben számos jelentôs fiatal tehetség bemutatkozott, és stílusában egyesítette a jump blues, a swing, és a bebop ele-

12 » Z E N E T Ö R T É N E T

john „jabo” starks

henry green

meket. Porter megjelenése és munkássága hatással volt pályatársaira és a következô évtized dobosaira egyaránt. Porter mellett a nyugati parton más fontos dobos és egyben zenekarvezetô is megjelent, például Roy Milton, aki Louis Jordanhez hasonlóan a kisebb

D O B O S M A G A Z I N

létszámú jump zenekarok sztárja volt. Milton nemcsak irányította zenekarát, a Solid Senderst a dobok mögül, de számos dalban énekelt is („Hop, Skip and Jump”, „Milton’s Boogie stb.). Másik nagy alakja a szcénának a kezdetben dobos, majd zenekarvezetô, manager, promoter, DJ és kiadó tulajdonos: Johnny Otis, aki zenéjével szintén a jump és a rhythm and blues stílust hidalta át. Kezdetben vezette az Alabama Club zenekarát, és játszott a legjelentôsebb fekete elôadókkal, mint Charles Brown, vagy Art Tatum. Egyik legnagyobb korai slágere a Savoy Records kiadásában a „Double Crossing Blues”. Miután egyre többször játszott vibrafonon, és énekelt, zenekarában Leard „Kansas City” Bell vette át a dobos szerepét. 1957-ben rögzítették egyik legnagyobb slágerét a „Willie and the Hand Jive” címû dalt, mely a Capitol Records kiadásában jelent meg, és a felvételen a nagyszerû Earl Palmer dobol. Mint producer számos R&B sztárt fedezett fel és tett ismertté, köztük a legnagyobbakat (Jackie Wilson, Little Esther Phillips, Etta James, The Robins, Willie Mae „Big Mama” Thorton, Johnny Ace, vagy a fiatal Little Richard). Jesse Sailes egyike volt a west coast rhythm and blues top session dobosainak az 50-es években, így játszott többek között Big Joe Turnerrel, B.B. Kinggel vagy a The Coastersszel, de az ô játéka hallható a híres „Monster Mash” felvételen is. Leonard „Tight” Hardiman és Darnel „Blimp” Cole kísérték a hihetetlen szaxofonos „Big Jay” McNeely-t, kinek a stílusa védjegyévé vált ôrületes koncertjeivel. A hátán fekve szólózott, vagy körbevezet-

te a bandát a klubon egy dal közben, néha ki az utcára és vissza. Rabon Tarrant a másik jelentôs session dobos, akinek jump stílusú shuffle kíséretei hallhatóak Wynonie Harris, Big Joe Turner, vagy T-Bone Walker dalaiban, valamint Jack McVea 1946-os „Open The Door, Richard” címû dalában, mely az év egyik legfelkapottabb slágere lett. Nathaniel „Monk” McFay és Preston „Peppy” Prince mindketten Joe Liggins mögött váltak igazán

otis-band

ismertté, Peppy például a híres „The Honeydripper” címû dallal. Sharky Hall az elsôk között volt a west coast session dobosok közül, játszott többek között Johnny „Guitar” Watsonnal, és Plas Johnsonnal. Robert „Snake” Sims szintén számos R&B és blues elôadó mögött koptatta a bôrt, mint például Lowel Fulson, vagy T-Bone Walker. Henry Tucker Green is jól ismert név volt a session dobosok között mind a jazz, mind az R&B területén. Mielôtt hatalmas karriert futott volna be az 50es években a The Treniers dobosaként, játszott Helen Humes, Gerald Wilson és Lester Young oldalán is. Tamási László

« 2010 » 03

V I L L Á M - I N T E R J Ú «

Brann Dailor (Mastodon) – Mikor kezdtél el dobolni? Jártál-e dobórákra? – Három-négy évesen kezdtem dobolni, de nem jártam órákra, hanem magamtól tanultam. Egyszer felmentem a padlásra, mert a nagypapámnak volt egy bandája a nagybátyámmal, és a cucca ott volt fent, más hangszerekkel együtt. Eléggé kézenfekvô volt, hogy egy kisfiú megdöngesse a cuccot, így hát beleszerettem a dobokba. Számomra olyan volt, mint egy játék. Nyolc-kilenc éves koromban az apám elküldött dobórára, mert amikor egyszer a kocsiban Police-t hallgatott, észrevette, hogy tartani tudom a tempót, mert azt kopogtam. Elmentem egy órára, de az nem volt nekem való: olyan volt, mint az iskola. A dob számomra mindig játék volt. Biztosan vannak rudimentek meg kották, amik nagyon sokat segítenek, hogyha okosan használod ôket. De csak a kotta szerint tanulni nem túl szórakoztató. – Mindig érdekelt az extrém zene? – Igen. Az anyukámnak volt egy bandája, a mostohaapám volt a dobosuk. Olyasmi cucca volt, mint Neil Peartnek: tizenhat dob, huszonöt cintányér, rezonáns bôrök nélkül. Ez a nappaliban volt összerakva, és amikor elmentek otthonról, én odaosontam és elkezdtem játszani - tíz éves lehettem ekkor -, de a mostohaapám mindig elkapott. Ôk Rush, Black Sabbath és Judas Priest számokat játszottak. Apukám otthon mindig nagyon jó zenéket hallgatott: King Crimsont, Beethovent, Mozartot, Frank Zappát, John Coltrane-t. Tizenhárom-tizennégy évesen Slayert meg Metallicát hallgattam. Dave Lombardót és Lars Ulrichot próbáltam utánozni. Én voltam a kis srác a pincében a dobjával, és más gyerekek meg folyton velem akartak jammelni. A játékom kezdett egyre érettebb lenni. Már több volt, mint csak sima játék, már zenéket is írtunk a legelsô bandámban, a Lethargyben. A stílusomat sok különbözô gitáros játéka alakította, ezért nem is a basszust követem, mert a hat tamos cuccomon állandóan a gitárosokat próbáltam követni. A mai napig ezt csinálom.

Amikor a bandám imprózik, akkor hirtelen azon kapom magamat, hogy ôket követem. – Mit gyakoroltál, hogy kifejleszd hihetetlen sebességedet és a technikádat? – Semmit! Csak összevissza doboltam. Hogyha magamtól játszom, akkor olyan vagyok, mint Animal a Muppet Showból. Mindig is túl lusta voltam, hogy rudimenteket és paradiddléket gyakoroljak ki fegyelmezetten, de filleket szoktam gyakorolni. Szeretek magamtól dobolni, és szívesen játszom gitárral együtt is, ha gyakorlok. Szeretem John Bonham Moby Dick szólóját nézni, de ez az egész számomra a zeneírásról szól. A legtöbb riffet kijátszom, mivel nem vagyok túl jó a komplex groove-ok felépítésében. Inkább csak áramlok a zenével, és filleket játszom. Ha mindenki egyformán dobolna, akkor ez nagyon unalmassá válna. – A Mastodon megalapítása elôtt már játszottál együtt Bill Kelliher gitárossal két másik, szintén elismert bandában, a Lethargyben és a Today is the Dayben. – Ô a legjobb barátom. Eddigi bandáinkból a Mastodon tartott a legtovább. Mostanra már megszoktuk egymást. A Mastodon képes arra, hogy szomjamat oltsa zenei téren. Olyan

banda, amivel meg tudnék öregedni. – Be tudnád mutatni a jelenlegi dobodat? – Egy Tama Starclassic Bubinga szerelésen játszom Warold Spartan pergôvel. 10”, 12” és 14” felsô és 18” oldaltamokkal és egy 22” lábdobbal, és Meinl 18”, 20” crash, 21” Ride, 14” lábcin. – A többi metál- vagy progresszív doboséhoz képest ez egy egészen egyszerû felszerelés. – Nem tudom, egyszerûen ehhez szoktam hozzá. Talán majd felszerelek egy kínait vagy egy csengôt, mert azzal frankó ritmusokat lehet játszani. – Milyen tanácsot tudnál adni más dobosoknak? – Ne legyetek frusztráltak más dobosoktól, akik jobbak, mint ti! Inkább merítsetek inspirációt belôlük! Nekem is ez volt a bajom fiatal koromban. Annyira frusztrált lettem, amikor egy fenomenális dobost láttam, és elkenôdtem, hogy én soha nem leszek olyan jó. Majd rájöttem, hogy inspiráltnak és kreatívnak kell lennem. Soha ne engedd az egódat, hogy a dal útjába álljon, mert akkor soha nem leszel olyan jó, mint az a dobos, akit elképzeltél magadnak! S.D. Köszönet: Apró Daninak

14 » B E S Z Á M O L Ó

D O B O S M A G A Z I N

A II. SABIAN nap – 2010. szeptember 16. Bizony, nagyon igaz a SABIAN cég jelmondata, mely a Vigyázó Sándor Mûvelôdési Ház színpadán volt olvasható: „BECAUSE SOUND MATTERS” [MERT A HANG FONTOS]. Az este fellépôi is jól tudták, mennyire így van ez, és jó érzés olyan muzsikusokat hallgatni, akiknek fontosak a hangok és a hangzás. A Hammondarium produkciója úgy kezdôdött, mint az eposzok, nem bemelegítéssel vagy magyarázkodással, hanem azonnal a történet közepébe vágva: az elsô számmal mintha egy, már egy ideje folyó kellemes beszélgetésbe csöppentünk volna. Hárman beszélgettek: Martonosi György dobon, Kaltenecker Zsolt elektromos orgonán és Gyémánt Bálint gitáron. Ráadásul érdekeltek minket a témáik, és ôk sem bánták, hogy ennyien kihallgattuk ôket. Kiegyensúlyozott, ám hangszeres virtuozitástól sem mentes, barátságos produkciójuk nagyon jó kezdésnek bizonyult. THUNDER DUÓ

Ha ketten eveznek egy csónakban, vagy ha ketten szônek egy szônyeget,

dörnyei gábor

az jó, mert gyorsabban lehet haladni, mint egyedül. Ha ketten dobolnak együtt, az is nagyon jó – de nem a sebesség miatt. A Kossuth-díjas Horváth Kornél és az immár külországban is hírnévre szert tett Dörnyei Gábor improvizatív kettôse hamar mély vizekre merészkedett, ahol a dolgok különös fontosságra tesznek szert: akár élet és halál múlhat egyetlen hangon. Soha, álmomban sem sejtettem például, hogy egyetlen ember és néhány, kisméretû cintányér együtt mire képes. Horváth Kornél ezen az estén megmutatta,

hammondarium: gyémánt bálint, martonosi györgy, kaltenecker zsolt

hogy a kommunikációnak, a kifejezésnek itt is micsoda megvalósulása lehetséges: szóval meg sem közelíthetô, és mégis olyan pontos, amennyire ez csak lehetséges. Mert a hang – mint tudjuk! – fontos. Ékesen tanúskodott errôl Dörnyei Gábor átszellemült mosolya és Horváth Kornél egészen átizzadt inge a produkció végén – a közönség lelkesedésérôl nem is beszélve. DOM FAMULARO

„Messzirôl jött ember azt mond, amit akar” – tartja a közmondás, de azt azért tegyük hozzá, hogy a messzirôl jött ember történetei általában nagyon érdekesek. Dom Famularo Amerikából jött, bár hozzánk történetesen Lengyelországból érkezett, és elmondta, hogy milyen sûrûn rohangál a világban: egyik országból a másikba, évente 200-szor repül, és otthon, New Yorkban csak nagy ritkán tud egy-két napot tölteni. Dobjaival járja a világot, és kurzusokat, elôadásokat tart mindenfelé – és persze dobol. Mint mondta, elmebeteg az életmódja, mégis nagyon szereti. A mûvészetben elsôrendû fontosságot tulajdonít az önkifejezésnek, másodikként a zene nyelvét jelölte meg, majd hogy ki milyen hangot, megszólalást (dobokat és cintányérokat) választ. Legtöbbet használt szava az INCREDIBLE [hihetetlen] volt: hihetetlennek találta például, hogy milyen

« 2010 » 03

kiválóak az elôtte fellépett zenészek. Csodálkozását – ha az volt – kicsit meg is értettem, miután ô is a dobokhoz ült. Kiváló, erôteljes és lendületes showval szolgált, amiben azonban talán kicsit több volt a show, mint a zene. Produkciójának egyik csúcspontja annak szemléletes eljátszása volt, hogy hogyan alakult ki a dobszerelés a kato-

B E S Z Á M O L Ó «

nai kisdobból, a nagydobból és az összeütôs cintányérokból, és mindezt hogyan rakta össze Louis Armstrong dobosa, Baby Dodds, aki korábban szteptáncos volt. A másik remek sztori az volt, amikor Dom Famularo Kínában megpróbálta kínaiul megszólítani többezres közönségét, de akaratán kívül valami badarságot mondott a kí-

horváth kornél

nai nyelv különös sajátsága, a jelentéskülönbséget hordozó hanglejtésfajták miatt. (Mert a hang: fontos…!) A jelenlévôket végül arra buzdította, hogy feltétlenül lopjanak mindenkitôl, ötleteket, tôle is. Remekül elszórakoztatott mindenkit, és kiváló hangulatot teremtett. Amerikából jött, mestersége: showman!

dom famularo

Köszönet illeti a SABIAN céget ezért az estéért, melyen mindhárom produkció arról vallott – a maga módján –, hogy a hang, bizony, fontos. Marczell Katalin

16 » H A N G S Z E R

D O B O S M A G A Z I N

Egy rejtélyes Medveczky története A történet, mint mindig, annál a sarkalatos pontnál kezdôdik, hogy milyen úton-módon sikerült becserkészni ezt a hangszert. Azt bizton állíthatom, hogy minden gyûjtônek igenis szüksége van szerencsére. Lehetôleg egy nagy kalappal. Sajnos, mára annyira kevés olyan hangszer maradt meg eredeti vagy ahhoz közeli állapotban, ami gyûjtésre, restaurálásra méltó, hogy igencsak vadászni kell ôket. Magam is így tettem: mindenféle internetes praktikákkal felvértezve végignéztem a szokásos hirdetési portálokat, hátha akad valami nekem való. Egy elmosódott fotóra lettem fi-

gyelmes, mellyel egy öreg dobfelszerelést próbáltak reklámozni. Elsô ránézésre egy szétszedett, rendezetlenül egy kupacba összedobált dob-romhalmazt láttam. Éreztem, hogy igen, itt valami érdekesség lehet. Egy állatbôrös, kékre festett „izé” volt a fotón, melyre azonnal reagáltam. Jött is a válasz, hogy megvan a hangszer, és nem tudják, milyen dob lehet, de egy

biztos, hogy nagyon öreg, és állatbôrök vannak rajta, teljesen ép állapotban. Alkudoztunk egy picit mailben majd telefonon, és a dob kis idô múlva nálam landolt a szokásos segítséggel. Ezért újfent külön hála Krizanits Istvánnak! Amikor a dobot elôször megláttam, nem tudtam: sírjak vagy nevessek. Össze-vissza ütött külsô borítás fogadott, nagyon gyalázatosan nézett ki a kis ereklyém. Hazavittem, majd neki is álltam a restaurálásnak. A hangszer egy nagydobból, egy pergôdobból, egy lábcinbôl, egy pergôállványból, egy régi pedálból, egy cintányérból és egy pici felsô tamból állt. Kaptam hozzá egy régi cintányértokot, melyben mindenféle apró vasdarab volt található. A külsején jól látszott, hogy nem egy gazdája lehetett már, és sokat látott darab. Az elsô bôrön két festett, függôleges csík, melyet sokkal szebben sikerült reprodukálni a felújítások során. Természetesen sejtettem, hogy ez egy Medveczky dob, de nem tudhattam sokat róla, hisz ilyet még nem láttam. Lefényképeztem, és elküldtem a dobok mindentudójához, Kármán Sándor barátomhoz. Ô rögtön válaszolt is, és valóban megerôsített, hogy ez egy korai Medveczky lehet, de vannak itt-ott módosítások az eredeti szetthez képest. Ezek fôleg az állványzatban mutatkoznak meg. Mikor lecsupaszítottam a felszerelésrôl az összes csavarházat, úgy döntöttem, hogy nincs mese, újra kell dukkózni, hisz nagyon csúnyácska lett a hosszú évek során. Szerencsémre egy helyi festéküzletben találtam egy árnyalatra pontosan olyan kék festéket, melyet feleségem nagy örömére fel is hordtam a manzárdban lévô „dolgozószobámba”. (Nem is tudom, mi lett volna velem, ha tavaszig várnom kell a festéssel...) Iszonyú festékszag kezdett terjengeni a lakásban, az ott lakók nagy örömére, amikor úgy határoztam, hogy a kávákat kijavítván azokat is le kell fessem. Sötétkék színt kaptak, egy fekete csíkkal. A dob érdekessége, hogy a babák még az

úgynevezett egyszerûsített csavarházak, sima alumíniumból öntve, felpolírozva. Ezek kicsinosítása viszonylag könnyû munka volt, és hamar nagyon szép eredményt értem el. A többi tartóelem a szokásos rézöntvénybôl készült, amelyet a mester nikkeleztetett. Feljavítottam az eredeti külsô demferét is, mely jellegzetes megoldása volt korának. Egy kis festés, polírozás, illetve filccsere után már tökéletesen el is látta feladatát. Érdekesség még az, hogy a nagydob nem a szabványos 20, vagy 22 col méretben készült, hanem 21 colos. A pergôdobja hajdanán nagy valószínûséggel kisbíródobként funkcionálhatott, melyre az évek során rézöntvény Medveczky babákat szereltettek. Külsejét nem felpolírozták vagy nikkelezték, esetleg rezezték, mint akkoriban ez szokásos volt, hanem kék színû kalapácslakkal festették le, mely azóta is borítja, és hála Istennek, mondhatni, tökéletes állapotban van. Káváját kis pucolgatás után nem bántottam, mert azt a régi patinát mégsem akartam elveszíteni, hisz a nagydob amúgy is teljes restauráláson esett át. Sajnos, sodronyváltó mechanikája az elmúlt 50-60 év során eltûnt, de mielôbb igyekszem reprodukálni. A pergôállvány egy saját kreálmány, melyet nagy valószínûség szerint nem más, mint maga a dobos készített, vagy készíttetett. Nagyon egyszerû, puritán megoldás, de szerepét kitûnôen ellátja. A pedál természetesen az ehhez megfelelô rézöntvény, Sternberg gyártmányú, mely akkortájt elég sok felszerelésnél megtalálható volt. Lábcinállványa rejtély, hogy milyen cég mûve lehet. A nikkelezése kifogástalan, nagyon egyszerû, állítási lehetôségektôl mentes, belsô rugós megoldás. Korban körülbelül passzol a dobhoz, és a hozzá kapott 2 darab 10 colos Sternberg cintányér is. A felszerelés tartozéka egy kis pálca, a nagydobon lévô tôkébôl áll ki, melyre egy 14 colos Trowa „suhogót” tettek. Miután kibontottam a kincseket tartalmazó cintányértokot, kiderült, hogy

« 2010 » 03

benne számos régi dobverô, dobseprû mellett egy Medveczky mester által gyártott, nyakba akasztható szájharmonika-tartó is helyet kapott. Ennek külön örültem, hisz ez hûen jel-

H A N G S Z E R «

lemzi az akkortájt rajta muzsikáló zenész sokszínûségét, és egy kicsit a korszakot is, amikor használták. A felsô tamot viszont akárhogy illesztgettem a nagydobhoz, sehogy sem sikerült

megtalálnom a helyét. Valószínûleg egy csukló még hiányozhat a szerelésbôl. Sajnos, csak megtippelni lehet, hogy ez hogy nézhetett ki annak idején, így legyártása nem könnyû feladat. A nagydob tetejére, a cintányér mellé 2 darab fa csôdob is került, mely szintén a rejtélyes cintányéros táskából került elô. Most már javarészt sikerült felújítani, és folyamatosan folyik a hiányzó alkatrészek legyártása. Remélem, sikerült kicsit átadnom, mit éreztem a kaland során: egy régi hangszer megtalálásakor, a korbeli beazonosítás során és a restaurálás közben. Talán sikerül egyszer megoldani ennek a Medveczky dobnak is a rejtélyét. Remélem, még lesz részem benne, és csak biztatni tudok mindenkit, hogy tapasztalja meg azt, hogy egy régi hangszer mennyi örömöt és izgalmat tud adni, mire újra használható és megbecsült darabbá válik. Goóz László

DOBISKOLA A BUDAI VÁRBAN Bordás József, egykori Jávori Vilmos növendék célja a Jávori-féle módszertan továbbadása, népszerûsítése. A technika és a precizitás mellett nagy hangsúlyt fektet a muzikalitás fejlesztésére. Elmondása szerint nem dobosokat, hanem zenészeket képez iskolájában. Növendékei (jelenleg 9-61 éves korig) szisztematikus, egyénre szabott munkatervvel fokozatosan és hallhatóan fejlôdnek. A kottaolvasás, a technikai gyakorlatok és számolási kulcsok mellett a zenei alapokra történô játék, vagy élô zenére való együtt zenélés is a tananyag része. Hatvanperces órák hangszigetelt, patinás környezetben. Kezdôk, haladók, kicsik, nagyok, lányok, fiúk jelentkezhetnek: Tel.: 06 30 9756 843. • E-mail: bordasjozsef@gmail.com

Lejegyzések John Scofield 1998-ban kiadott, A Go Go címû lemezén megvillantotta rá kevéssé jellemzô humorát, ironikus vénáját is. Ehhez viszont szüksége volt a Medeski, Martin, Wood (MMW) trió segítségére. A kompozíciók és a hangzás a hatvanas évek underground illetve rhythm ’n’ blues zenéjét idézi. Nekem még a Sam the Sham & the Pharaohs nevû, kissé idióta banda ugrik be ebbôl az idôbôl. Kicsit banális, neoprimitívnek tûnô témák, amelyek valójában bonyolult intellektualitást rejtenek az avatatlan fü-

lek elôl. Egyfajta avantgarde irónia. Billy Martin játéka különleges csemege. Az elcsépelt groove-okat aszimmetrikus súlypontokkal, csúsztatásokkal finomítva húzza csôbe a naiv hallgatót. Az ötvenes évek jazz soundjára hangolt dobjain tanulságos dinamikát mutat be. Érdemes megfigyelni a basszus, orgona, dob összjátékot, és a kíséretnek a dalszerkezettel összefüggô szellemes tagolását. A „Chank” gitárbevezetôje a funk ritmika mestermunkája. Érdemes gyököt vonni belôle! Nesztor Iván

18 » L E J E G Y Z É S E K

D O B O S M A G A Z I N

« 2010 » 03

L E J E G Y Z É S E K «

8790 Zalaszentgrót, Malom u. 16. Tel.:

06 20 06 30

981-5027, Fax: 06 83/360-126

V E I G E R . H A N G S Z E R T O K . @ T - O N L I N E . H U

•

W W W . V E I G E R . H U

20 » H A S Z N O S

D O B O S M A G A Z I N

A nagydob- és lábcintaposás dinamikája és hangzásvilága

Már szinte közhelynek tûnik a kijelentés, hogy a lábcin- illetve a nagydobpedálokon emeljük fel a lábainkat. Igaz, 20 éve hazánkban még ez nem volt egyértelmû a dobosok nagy többségének. Fel szokott merülni a kérdés koncertek és kurzusok után: „Miért nem szól úgy a nagydobom, mint neked, pedig én is ezt a hangszert használom?” Én mindenekelôtt esküszöm az EVANS EMAD1 front- és rezonanciabôrökre. A régi Amati hangszerrel is csodát tudnak tenni. Ez persze csak az egyik része a hangzásnak, a másik része a hangolás. Nagy elméleteket szoktak szôni a „dobermanok”, hogyan is kell hangolni a nagydobot. Groove-zene esetén én úgy hangolom a hangszert, hogy csak annyira húzom meg a csavarokat, hogy éppen hogy nem esik le. Természetesen keresztbe húzom, és figyelek a felhangokra, de a lényeg: igen lazára hagyom a bôröket. A lábgép pufnija félkemény médium. A legfontosabb viszont az ütéstechnika. A „sub”-os nagydob-sound esetén nem teljes erôvel ütöm a lábdobot!!! Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nagydobnak is ugyanolyan érzékenysége van, mint a kisdobnak (pergô), és ezt ki kéne használni. A dobverôvel használunk nyitott és zárt ütést, illetve a verô által megtett úttal is játszhatunk a dinamikával, és a hangzással. Ezt átültetve a lábgépre, én a nagydob pufniját nem hagyom ben-

ne a bôrben, és fél erôvel finoman ütöm meg a hangot úgy, hogy a sarkam fent van. Képzeljetek el egy légycsapót, amivel egy megfontolt, de pregnáns, hirtelen mozdulattal lecsaptok a szerencsétlen áldozatra. Vagy egy karikás ostorra, ami akkor csattan, ha visszarántod a kezed. Átvitt értelemben így gondolkodom a lábgép használatáról. Természetesen vannak bent hagyott ütések is, de azok már csattannak, és így egy másik hangzást képviselnek. Próbáljátok ki mind a két variációt, és fedezzétek fel a hangszeretekben rejlô mélységeket! Variálhatjátok is a két játékmódot úgy, hogy a groove utolsó hangját benne hagyjátok a bôrben. A lábcin taposása közben ha nem nyitom a tányért, csak verôvel játszom rajta, a sarkam lent van, és a súlypontomat kicsit balra viszem át. Ezzel a jobb lábamat szabadabbá, könnyeddé teszem. Sokszor látom, hogy a srácok szinte „pipiskednek” a lábcinpedálon, miközben a vádlijuk feszül. CSAK LAZÁN! Minek ráfeszülni? Engedd el magad, és ne feszítsd a testedet, mert akkor a groove-od nem feszes lesz, hanem megfeszült, merev. A nyitásoknál felemelem a sarkam, de a csúsztatásoknál nem. Tehát ha ride-on kísérek és a lábcinen 2/4-et taposok, akkor sarok fent. Ha csúsztatom a lábcint, akkor sarok lent, és szinte csak a lábujjakat mozgatom, emelgetem talán kicsit hintáztatva a lábamat a sarok és a nagy lábujj között. A jazz-zenében viszont, ha balladát vagy médium swinget játszom, a sarkamat leteszem, mert finomabb, lágyabb a hangzás. Nagy tempó esetén viszont sarok fent – hogy szúrjon a 2/4! Összegezve elmondhatom, hogy a zene mindenekelôtt! Stílusoknak, hangulatoknak megfelelôen használjátok a fent említett tapicskolásokat. Legyen többféle soundod ugyanazon a hangszeren, mert ezzel érzéseidet színesebben, változatosabban tudod kifejezni, átadni, képviselni. Bordás József „Nincs kettô négy nélkül”

« 2010 » 03

L A T I N - A M E R I K A I

R I T M U S O K «

Mozambique Ez alkalommal a latin-amerikai ritmusok közül a songo mellett az egyik legnépszerûbbel, a Kubából származó mozambique-val (ejtsd: mozambiké) fogunk foglalkozni. A ritmus nem az afrikai Mozambikból ered, hanem 1963 körül alakították ki Kubában Pedro Izquierdo, mûvésznevén: „Pello El Afrokan” együttesében. A kubai karnevál ritmusát, a conga de comparsát változtatták meg, fejlesztették tovább. A kolompokon és kongadobokon kívül a kubai karneválon használt nagydob, a bombo is szerepet kapott a ritmusban. A New York-i zenekarvezetô, Eddie Palmieri a kubai rádió adásában meghallotta Pello El Afrokan együttesének felvételét, és elhatározta, hogy alkalmazni fogja a ritmust saját együttesében is. Azonban együttesében csak két ütôs játszott, a timbalesjátékos Manny Oquendo és a kongás Tommy Lopez, akik az eredeti, kubai változattól jelentôsen eltérô ritmust hoztak létre. A mozambique hamarosan igen népszerûvé vált elôbb a latin jazzt, sôt a jazzt játszó együttesekben is (többek között Art Blakey és Elvin Jones is létrehozta saját változatát), de igazán népszerûvé a hetvenes években Steve Gadd játékának hatására vált. A kottapéldákban a „New York mozambique” néhány változatát tanulmányozhatjuk. A legtöbb afrokubai és afrobrazil ritmusról elmondhatjuk azt, hogy amikor dobszerelésen szólaltatjuk meg ôket, akkor az ütôhangszerek szólamait próbáljuk utánozni. Az elsô kottapélda a Manny Oquendo által kifejlesztett kolompszólamot mutatja be. Az ütôs a conga de comparsa kolompon és pergôdobon játszott szólamát kombinálva hozta létre ezt a ritmust. Nagyon fontos, hogy a kolompot ne végig egy hangerôn üssük, mert akkor csak morzézunk, de nem a mozambique-ritmust játsszuk! Amikor „O” jelet látunk a kottaszár fölött, akkor a kolomp száját üssük, amikor pedig nem, akkor a tetejét. Ha a kolompon játszott szólamot már többé-kevésbé magabiztosan játsszuk, akkor pró-

báljuk meg a bal kezünkkel a rumba clave szólamát játszani a pergôdobon, feketetett verôvel. Fontos, hogy erre szánjunk elég idôt, mert egészen másképp kell játszanunk, mint pl. amikor rockot játszunk. Amikor ezeket a ritmusokat létrehozták, azzal foglalkoztak, hogy jól hangozzon, amit játszanak, nem pedig azzal, hogy könnyû dolga legyen annak, aki egyedül akarja több ütôhangszer szólamát kombinálni! Röviden: senki nem született úgy, hogy el tudja játszani ezt a ritmust, idôt kell szánnunk rá, ha meg akarjuk tanulni. Jó ötletnek tartom azt is, ha elôször csak a kézrendet tanuljuk meg, azt, hogy mikor üt egyszerre a két kezünk és mikor nem, és utána foglalkozunk a kolompon játszott hangok dinamikájával. A további kottapéldák lábdobon játszható variációkat mutatnak be. Ezek a bombo szólamára, valamint az ezen a dobon játszott variációkra, illetve a hetvenes években Steve Gadd játékának hatására létrehozott variációkra épülnek. A második oldal kottapéldái a Manny Oquendo által létrehozott timbalesszólamra épülnek. A bal kezünkkel fôleg fektetett verôvel játszunk, de azt a hangot, amelyet eredetileg a timbalon a bôrre ütve szólaltattak meg, tom-tomon játsszuk. A lábdob-variációk elsôsorban a latin jazzt játszó dobosok, illetve ismét Steve Gadd variációira épülnek. A kottapéldákban látható variációkat alkalmazhatjuk akkor is, amikor kongajátékossal játszunk együtt, mert a kongadob szólama nem szerepel a mostani alkalommal bemutatott variációkban. A következô alkalommal ismét ezzel a ritmussal foglalkozunk, majd olyan variációkat tanulmányozhatunk, amelyek a kongadob szólamát is tartalmazzák tom-tomokon megszólaltatva, valamint néhány latin jazz és latin funk változatot is szeretnék bemutatni ugyanonnan, ahonnan a mostani kottapéldák is származnak: a nemrég megjelent „Afrokubai ritmusok dobszerelésre” címû dobkottából. Addig is: jó dobolást, sok sikert kívánok! Korompay Zsolt

PRO DRUM DOBISKOLA 1111 Bp. Két helyszínen: az I. és a II. kerületben

www.prodrum.hu Nemzetközi módszerekre épülô saját tananyag. Átfogó képzés kezdôtôl haladó szintig. Felkészítés ROCK, FUNK, JAZZ és LATIN zenei stílusokra. Teljeskörû kéz- és lábtechnikai ismeretek. Play-along zeneanyag használata. Hangszigetelt dobszoba, PEARL dobok, MEINL cintányérok. Korompay Zsolt: 06-30-904-7876 Jékey Dániel: 06-30-2124-691 Szentmártoni Zsolt: 06-20-444-2217

22 Âť L A T I N - A M E R I K A I R I T M U S O K

mozambique 1.

D O B O S M A G A Z I N

« 2010 » 03

L A T I N - A M E R I K A I

mozambique 2.

R I T M U S O K «

24 » I N T E R J Ú

D O B O S M A G A Z I N

Egy tisztelettudó ember (2. rész) A Weather Reportban elhíresült Peter Erskine-rôl a közelmúltban több magyar zenész is a feltétel nélküli csodálat hangján szólt, ami engem nagyon kíváncsivá tett. Dicsérték technikai tudását, muzikalitását, zenei alázatát, szerénységét és közvetlenségét, de legfôképpen azt emelték ki: milyen jó vele együtt játszani. Mert hiszen Pusztai Csaba kezdeményezésének köszönhetôen járt ô már Magyarországon 2003-ban, amikor kurzust tartott a Dózsa Dobcentrumban, fellépett az A38-as hajón a Fekete Kovács Kornél vezette Budapest Jazz Orchestra vendégeként, és készített egy rádiófelvételt is velük. Idén Kármán Sándor hívta meg Peter Erskinet Magyarországra: életmûkiállítást rendezett a munkásságából Cegléden, és ennek ünnepélyes megnyitója összekapcsolódott az évente megtartott ceglédi Dobos Gálával is. Itt hallottam Peter Erskine tanulságosan kiegyensúlyozott, bölcs, és nagyon kerek, szép játékát. Egyszerûen jó volt hallgatni. Most is a Pusztai Csaba ütôhangszerezésével megtámogatott BJO-val játszott, melyet ezúttal László Attila vezetett. Az interjú a koncert másnapján készült. – Önrôl dobos körökben világszerte köztudott, hogy a time-keeping elkötelezettje. Nem kell-e attól tartanunk, hogy az egyenletes tempótartás tönkreteszi a hagyományosan rugalmas tempókkal élô jazzt – mint azt egyes jazz-rajongók vélik? – Hogy a time-érzet valami merev dolog volna, én azt hiszem, csak valami félreértés lehet. Amit mi annak idején John Abercrombie-val és Marc Johnsonnal játszottunk, annak jó része nagyon rugalmas volt: hol felgyorsultunk, hol lelassultunk – feszegettük a zene szövetét. De az ilyesmi, ahogy én látom, csak akkor tud mûködni, ha legbelül nagyon erôsen érezzük és tudjuk a time-ot. Olyan ez, mint a legnagyobb hatású költôknél, akik pontosan tudják, hogy miképpen mûködik a nyelv, még akkor is, ha esetleg nem hagyományos, hanem egészen abszt-

rakt verseket írnak. De hát mindenfajta mûalkotásnak megvan a maga belsô szerkezete, összetartó ereje! Egy Zen-festmény például, amin mindössze két vagy három vonal van, azért tud olyan nagyon szép lenni a maga egyszerûségében, mert több, egyidejûleg mûködô erô eredôje – és teljesen más minôség, mint amikor valaki csak úgy odamázol két vonalat egy festôvászonra. – Nem könnyû ezt szavakkal körülírni! – Ahogy egy régi vicc fogalmaz: zenérôl beszélni olyan, mint építészetrôl táncolni… Ami pedig a tanítást illeti, amikor a tanítványaimtól azt várom, hogy a doboláshoz a legalapvetôbb szempontok felôl közelítsenek, és elgondolkodjanak a time-ról, akkor valójában egy folyamatot kezdeményezek. Ha a belsô óránk megbízhatóbbá tételén dolgozunk, elôbb-utóbb megtanuljuk tisztelni a megszólaló hangok között lévô szüneteket. Szoktam csinálni egy demonstrációt az óráimon, ami Peter Brook rendezô egyik könyvébôl való: nyolc ember kell hozzá, és mindegyik megkap egy-egy szót Shakespeare híres Hamlet-monológjából, a „Lenni vagy nem lenni”-bôl. Az elsônek azt kell mondania: „Lenni”, a másodiknak azt: „vagy”, a harmadiknak azt: „nem”, a negyediknek: „lenni” – és így tovább. Amikor jelt adok a kezdésre, hogy mondják el egymás után a szavakat, hiba nélkül megjön az összes: „Lenni…vagy…nem…lenni…, az…itt…a…kérdés.”. Erre persze mindenki azt mondja: volt ennek is ritmusa, de ez egyáltalán nem zenei ritmus. Mert igazi zenei ritmus csak akkor jön létre, ha figyelsz arra a hang-

ra, ami elôtted hangzott fel, ha jókor és jó helyen szólaltatod meg a sajátodat – és még arra a hangra is figyelsz, ami utánad következik! Csak így lehet zenekarban szvinget játszani, vagy rockot, vagy funkot - akármit! Szóval tényleg az odafigyelés a lényeg, meg az, hogy pontosan tudd: mi a lüktetés. És lehet szándékosan is rántani egyet az idô szövetén, a tempó határait feszegetni. Ez a harmónia eszközeivel is elérhetô: jó példa rá Ron Carter, ahogy Miles Davisszel játszott. Fogta a hangot, kicsit felintonálta, amivel megváltozott a time-érzet, más lett a zene húzása… és ahová tette, és ahogy Tony Williams erre reagált…! Mindez pillanatnyi feszültséget eredményez, a feszültség pedig feloldást kíván: feszültség – feloldás – feszültség – feloldás. Majdnem olyan ez, mint a szívdobogás! Ezért aztán a „poéti-

« 2010 » 03

kus” zene végsô soron sokkal nagyobb kielégülést ad, mint a katonazene vagy a disco. Ezekbôl többnyire hiányzik a szinkópa, és az egyenletes lüktetésen kívül nem valami sokat nyújtanak. A zenéhez kell az állandó lüktetés, de igényli a rugalmasságot is. Az odafigyelés a time-ra pedig nem azt jelenti, hogy a metronómot próbáljuk utánozni. Ha precízen játszom, az csak annyit jelent, hogy megpróbálok tisztán játszani, és gondosan megválogatni a játszott hangokat. Vannak persze, akik másképp csinálják. Nem mondom, hogy az enyém volna az egyetlen helyes játékmód, csak azt, hogy én így szeretem – és azt hiszem, rajtam kívül még sok más zenész is így szereti. Azoktól, akikkel együtt játszom, a leggyakrabban azt az elismerést szoktam kapni, hogy: „Nahát, veled mennyire könnyû volt játszani!” – Nem olyan régen a bôgôs Hárs Viktorral beszélgettem, akivel 2003-ban együtt játszottak a Budapest Jazz Orchestrában. Ô azt mesélte, hogy ön olyan jól összefogott és elôkészített mindent, hogy egyszerûen lehetetlen volt rontani. Azt kérdeztem tôle: vajon mit tud Peter Erskine, amit más dobosok nem? Mire ô így felelt: „Ugyanazt játssza, amit más, csak a HELYÉN.” – Én csak próbálok odafigyelni… és igyekszem úgy közelíteni, ahogyan az építészek – hadd fogalmazzak így! Vannak dobosok, akik nem ezt teszik, és számomra érthetetlen, hogy miért nem… persze azért nagyon hatásosan tudnak játszani. Én a magam részérôl mindig megpróbálom átlátni a darab ívét vagy formáját, és azt hiszem, hogy éppen ezért szeretek legjobban nagy létszámú zenekarban játszani. A nagy zenekar remek játszótér! De a triókat is nagyon szeretem… kevés dobos van, aki szívesen jön-megy a két, méretében egymástól igen távol álló formáció között… Jeff Hamilton szokott még, neki is van big bandje is meg triója is. Az ô triója a Ray Brown Trióra emlékeztet… kiváló zene, de nem az én esetem. Én azokat a triókat szeretem, ahol sokkal több a titokzatosság, amik nem ennyire… hogy is mondjam? … nyilvánvalóak… vagy megtervezettek… Én azt szeretem, amit nem mondunk ki, az nekem érdekesebb. Ez már majdnem anti-do-

I N T E R J Ú «

bolás ebben az összefüggésben… Ami persze visszavisz ahhoz, hogy mitôl jó a time: attól, ami nem hallatszik. Mert ha az ember mindent, minden egyes információmorzsát kijátszik, mi marad a közönség fantáziájának? Ha semmit nem hagyunk a képzeletnek, az már olyan, mint a pornográfia… hát nem? – A nem szájbarágós zenének, ami számít a hallgatók fantáziájára is, vane fogékony, értô közönsége? – Szerintem minden közönség ilyen, vagy ilyen lehet. – Nem mindenkinek megy könnyen, hogy ilyen zenét hallgasson, hogy beleélje magát! – Tényleg nem… de mi beszélgetésre invitáljuk ôket. Tiszteljük az intelligenciájukat, és számítunk rá. Vannak persze jazzklubok, ahol az emberek isznak, vacsoráznak, és folyton beszélgetnek… ott nincs könnyû dolgunk. Ott fogyasztási cikk a zene is, amit mi árulunk – és játék közben igyekszünk nem észrevenni a közönség viselkedését. De van azért olyan klub is (Los Angelesben például kettô), ahová azért jönnek, mert a zenét akarják hallgatni. Persze mindig itt a legjobb játszani! Sajnos, a két klub közül az egyik pont a második emeleten van, úgyhogy odáig van mit cipekedni! De megéri, mert az emberek a zenéért jönnek, úgyhogy mindenki valóban részese lesz az estének. – A Weather Report után milyen tanulságokkal járt önnek a New Yorki jazzmuzsikusokkal való együttmûködés? – Szerencsém volt, hogy John Abercrombie-val dolgozhattam, mert ô megnyitotta nekem a kapukat: az ô révén kerültem be néhány évre az ECM „családjába”, és itt játszottam együtt Kenny Wheelerrel, Dave Hollanddel, John Taylorral, Palle Danielssonnal és persze Marc Johnsonnal. Komoly tanfolyam lett ez nekem: az odafigyelést kellett megtanulnom a segítségükkel. New Yorkban, ha az ember talpon akar maradni, muszáj még jobb zenésszé válnia. Emlékszem egy stúdiófelvételre Manfred Eicherrel, aki producerként nem kis követelményeket támasztott. A Bass Desires zenekarral éppen akkor jöttünk meg egy lemezbemutató turnéról: jól játszottunk, jól tudtuk a

mûsort… és nem volt gond a sounddal. Én Oslóban maradtam, hogy másnap Gary Peacockkal, Jan Garbarekkel és Palle Mikkelborggal felvegyek egy lemezt. Fel is vettük az elsô dalt, de mikor visszahallgattuk, én elképedve hallottam, hogy a dobolás borzalmas! És nem értettem… olyan volt, mint amikor valaki Jack deJohnette-et vagy Jon Christensent utánozza, de nagyon rosszul! Manfred látta a reakciómat, odajött, félrevont, és azt mondta: „Majd meglátod, jó lesz ez, csak figyelj oda! Csak oda kell figyelned, és tudni fogod, hogy mit csinálj!” Ez tényleg nagy lecke volt: hogy nem azt kell játszanom, amit szerintem várnak tôlem – hanem csakis azt, amit maga a zene sugall. Az pedig nagy különbség! Nagyon sok dobos azt játssza, amit szerinte várnak tôle… fôleg ezeken a dobos találkozókon. Még néha én is azon veszem észre magamat… Mindenesetre a tanítványaimnak most már ezzel a jó tanáccsal is szolgálni tudok: játszd azt, amit abban a zenében hallani szeretnél, amikor visszahallgatod, és ne foglalkozz mások elvárásaival! Dobtanár kollégáim gyakran mondják növendékeiknek, hogy játsszanak úgy, ahogyan ez vagy az a dobos. Én

26 » I N T E R J Ú

ehhez a dologhoz egészen másfelôl közelítek. – Nem tartja fontosnak az utánzást? – Az utánzás fontos része az egésznek, kell hallgatni ezeket a nagy dobosokat, de én mindig hangsúlyozom: „Nem azt akarom, hogy úgy játssz, mint Jeff Watts vagy bárki, hanem azt, hogy úgy játssz, ahogy te! Te döntsd el, hogy milyen eszközökkel élsz, hogy a zenében mik a választásaid, s hogy a játszott dal mit sugall!” Persze, ha a 30-as évek Count Basie darabjait játssza valaki, vagy, teszem azt, Fletcher Henderson szerzeményeit, akkor abban a stílusban kell játszania, azt az eszköztárat kell használnia – s ha megteszi, abból igen sokat fog tanulni. A zenehallgatás mindennél inkább segít abban, hogy egy muzsikus rátaláljon a saját hangjára – a zenehallgatás és a játék. – Ön sokszor jár Európába játszani. Milyennek látja az amerikai és az európai jazz kapcsolatát? – Elég sok amerikai muzsikus jön át Európába, mert itt a legtöbb közönség jobban értékeli a jazzt… Van ennek egy örvendetes hozadéka: az európai jazzmuzsikusok is többen lettek, és erôteljesebb, jobb zenészekké váltak azáltal, hogy hallották a New York-i és Los Angeles-i jazz-zenészeket. Ez történt Európában, és Japánban is, és más téren is így mûködik ez: amerre a Scala turnézik, ott jobbak lesznek az operaénekesek. Ha az ember jó Puccinit akar hallani, akkor a milánói Scalába megy, ha pedig jó jazzt, ak-

D O B O S M A G A Z I N

kor New Yorkba. Az európai jazz egyébként elég klasszikus, van benne ugyan szvinges érzet, de inkább kicsit a kamarazenélést idézi. Nem áll messze a Modern Jazz Quartet-féle modelltôl: alighanem ezt tette az európai jazz a magáévá. Ez az európaivá gyúrt jazz viszont aztán megihletett egy csomó amerikai játékost! Szerintem az ECM kiadó nagy érdeme, hogy ezt a párbeszédet elôsegítette és elôsegíti. – Ön a University of California egyetem dobtanára. Mire tanítják ott a dobosokat? – Nem dobosok százait akarjuk kiképezni, inkább arra törekszünk, hogy zenészeknél és nem zenészeknél egyaránt kialakítsunk egy magasabb szintû ritmikai készséget, és megtanítsuk ôket arra, hogy odafigyeljenek a hangok közti szünetekre. Ugye, tegnap este minden fellépô dobos le tudta játszani ugyanazokat a ritmusokat, és általában a dobosok fele képes erre – mert nem egy nagy mechanikai varázslat… – Akkor mi a varázslat: a feeling? – Igen… ha a feelingen a hangok elosztását és a dinamikát értjük. De a feeling nem pusztán a szándékot jelenti! Akármilyen kifejezôen akarsz játszani, ha nem tudsz tempóban maradni, akkor az nem is lesz jó! Van egy híres sztori a Jazz Interactions nevû szabadtéri produkcióról: itt a színpadot teherautóra pakolták fel, és New Yorknak mind az öt városrészében ingyenes jazzkoncertek voltak, ahol a legkülönbözôbb muzsikusok jöttek össze, akik talán nem is ismerték egymást. Általában standardeket vagy blues számokat játszottak, mert azokat mindenki ismeri. Egy alkalommal Frank Foster volt ott (ô Elvin Jonesszal szaxofonozott évekig, azelôtt meg a Basie zenekarban), és egy B-dúr bluest vezetett fel, elég hagyományos modorban. Egy fiatal trombitás is beszállt, akinek viszont nagyon „free” volt a játéka. Amikor befejezte a trombitaszólót, odament Frank Foster mögé, aki odaszólt neki: „Hát ez meg mi volt?” Mire a trombitás, hogy ô csak azt játssza, amit érez.”Tényleg? – kérdezett vissza Frank Foster – Na, akkor érezzél valamit B-dúrban is, b… m…!” Szóval az érzés és a szándék még kevés, meg kell szerezni a mesterségbeli tudást is!

– Ön tapasztalt muzsikus, dobtanár, zeneszerzô és utazó. Van-e még olyan, amin meglepôdik? – Persze, folyton érnek meglepetések. – Például micsoda? Ma reggel is, amikor lejöttem, hogy ússzam egyet a szálloda medencéjében, a medence tele volt fiatal szülôkkel és kisbabákkal. Baba úszóleckét tartottak, én meg arra számítottam, hogy a medence üres lesz. Ez nagy meglepetés volt! De még inkább meglepett, hogy aztán milyen jól éreztem magamat ezekkel a kicsikkel, és milyen jó volt látni, hogy nem félnek. A nagyobbacskák már tartottak a víztôl, és érdekes volt látni, hogy hogyan alakul ki bennünk a félelem, ami

aztán bizonytalanságot, kételyt szül és bánatot… Amikor az ember idôsebb lesz, ezt a fajta félelmet leküzdi, de megtapasztal egy másikat: a halálfélelmet. Aztán… megtanul azzal is együtt élni. Azt gondolom, hogy a legtöbb baj gyökere a félelem. – A megboldogult II. János Pál pápa is így gondolta: mûködése kezdetén elôször ezt üzente a világnak, és halála elôtt az utolsó szavai is ezek voltak: NE FÉLJETEK! – Nem csoda, hogy az emberek annyira szerették, nagyon fontos üzenet ez. Igen, a félelem szüli a gyûlöletet, a kishitûséget, a védekezô alapállást… Elmondok önnek egy történetet. Kezdô dobosként folyton aggódtam, hogy mit gondolnak rólam mások, és alighanem még az átlag fiatal dobosnál is többet izgultam emiatt. Aztán, amikor bekerültem zenekarokba – általában a legfiatalabb tagként -, mindig úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell, és feszengtem, ha más zenészek hallgatták a játékomat. Mert lehet, hogy tetszik nekik, de a fele társaság biztos hibát keres benne, és még akár irigyek is, hogy miért pont nekem jutott az a meló. És valóban voltak ilyen visszajelzések, amiktôl az ember

« 2010 » 03

kicsit sündisznóállásba vonul. Az idôsebb dobosokat mindig tiszteltem, még ha nem is tetszett a játékuk, mert idôsebbek voltak, régebben voltak a szakmában, és járt nekik a tisztelet: ez fontos része a hagyománynak. De a saját korosztályommal már nem voltam ennyire… elôzékeny, hanem inkább felvettem a kesztyût. És történt egyszer, hogy egy nap a fiam (akkor még középiskolás volt) azzal jött haza az iskolából, hogy: „Apa, beszélhetnénk?” Persze, mondtam. „Bemehetnénk a stúdióba?” Természetesen, feleltem. Bementünk tehát a stúdiómba, én meg azon törtem a fejem, hogy mit akarhat, mert egy ilyen négyszemközti beszélgetésen tudtommal akkor már túl voltunk… persze, ki tudja, mi történhetett…? Végül, nagy nehezen, küszködve kibökte: „Apa, a barátom odajött, és azt mondta: Nem akarlak bántani, haver, de Jeff „Tain” Watts jobb dobos, mint az öreged.” Én erre elmosolyodtam, és azt válaszoltam: „Hát igen… szerintem is!” „DE APA, NEM!” Mire én, hogy nincs ezzel semmi baj, ô meg, hogy: „D-de apa, te ennél érzékenyebb vagy, nem?”. „Hát, ez attól függ, hogy kitôl kérdezed… de az apád köszöni szépen, jól van, ne aggódj!” Pár héttel késôbb meg a koppenhágai repülôtéren jártam egy újra összeállt Steps Aheaddel, és pont összefutottunk Branford Marsalis zenekarával (ahol Jeff „Tain” Watts dobol): az ilyen találkozások nem ritkák Európában. Jeff-fel évekkel azelôtt volt egy közös fellépésünk Japánban, amit „DOBPÁRBAJ” címen hirdettek meg, és ennek a végén, amikor meghajoltunk, kezet ráztunk, majd megöleltük egymást, Jeff ezt súgta a fülembe: „ÉN NYERTEM!” – Ezen meglepôdött?

I N T E R J Ú «

– Vicces volt… persze, megjegyeztem. Na, és ott a koppenhágai reptéren elmeséltem a történetet neki a fiamról meg az ô jóbarátjáról. Az érzékenyebb részleteket kihagytam, és azzal fejeztem be, hogy én is egyetértettem a haverral: „Igen, Jeff a jobb.” Jeff nézett rám nagy szemekkel, én meg visszanéztem, és végül azt mondta: „Na, ne szívass!” Mire én: „Nem, tényleg így volt!” És megöleltem. Elbúcsúztunk, és mondhatom, évek óta nem éreztem olyan megkönnyebbülést, mint akkor, amikor a járatom felé mentem! A lelkem lett könnyebb… különös érzés volt. Egy héttel késôbb Münchenben találkoztunk megint, a zenekarom hangbeállásakor a Bayerischer Hof nevû hotel alagsorában. Egy nagy nyári fesztivál volt ez, ahol több zenekar lépett fel, köztük Chick Corea és Branford Marsalis is – de nekik aznap este épp nem volt fellépésük. Úgyhogy a beálláson ott volt többek között Jeff is, meg még egy zenész Branford zenekarából. Emberi számítás szerint kicsit feszengenem kellett volna attól, hogy próba közben Jeff Watts tôlem öt méterre ücsörög. Most viszont az jutott eszembe: milyen jó, hogy itt van! Hiszen lófrálhatna, vásárolhatna, alhatna vagy sörözhetne valahol, de mégis inkább rám szánja az energiáját. És ettôl még inkább felszabadultam, mert rájöttem, hogy ha játszom, és arra valaki figyel – még ha akár kritikával is –, az klassz dolog. Ha tetszik neki, annál jobb, ha meg nem, annak is biztos megvan az oka. Én csak annyit tehetek, hogy a lehetô legjobban játszom. A technikára persze ilyenkor odafigyel az ember, de végül is csak a dalt kell megpróbálni eljátszani. A legjobb ilyen-

kor a dal ívére összpontosítani, nem magára az elôadásra – és az eredmény sokkal megkomponáltabb lesz, mint máskor. A zenekarunk egy másik tagját viszont borzasztóan feszélyezte a másik, ugyanolyan hangszeres kolléga jelenléte. Neki aztán mindennel baja volt akkor: a monitorral, a fényekkel, a hanggal, a hangszerrel… Én meg arra gondoltam: ugyanabban a helyzetben vagyunk, de ô, szegény, borzalmasan érzi magát. – S mindez a félelem miatt? – Bizony, a félelem blokkolja a keringést, a gondolatokat, és végül már nem tudod tenni a dolgodat miatta. Néha a tanítványaim azt kérdezik: mit csinálok

olyankor, amikor hasonló helyzetben nem érzem jól magam a bôrömben. Én azt felelem: végy egy mély lélegzetet, ne bonyolítsd túl, amit játszol, és mindenekelôtt légy hálás a zenésztársaid létezéséért, meg azokért is, akik a közönség soraiban vannak. És… azt hiszem, ezzel visszakapcsolhatunk ahhoz, amit Jaco mondott nekem sok évvel ezelôtt… – Érezd jól magad! – Érezd jól magad. – Nagyon köszönöm a beszélgetést. Marczell Katalin

Magasiskola Az úgynevezett fillek, amelyeket magyarul tagoló közjátéknak vagy sorvégnek lehetne nevezni, fontos elemei minden mûfajban a dobjátéknak. Gyakorlati okoknál fogva fontosabbak, mint a dobszólók. A szobrászattal párhuzamba állítva olyan, mint az éremmûvészet, vagy az irodalomban a haiku költészet,

amelynek Japánban van nagy hagyománya. Találékonyság, bölcsesség, a sûrítés mûvészete. A most közölt példák a swingjátékban alkalmazott megoldásokat mutatnak be. Ezek nyomán elindulva érdemes saját variációkat kidolgozni, természetesen mindig az éppen aktuális zenei fo-

lyamathoz alkalmazkodva kerüljük a sematikus, „olcsó” megoldásokat, és tanulmányozzuk a példaképek játékát (Jimmy Cobb, Philly Joe Jones, Roy Haynes, Art Blakey, Elvin Jones, Tony Williams, Al Foster, Ben Riley, Larry Bunker, Buddy Rich, Art Taylor, Jack DeJohnette stb.)! Nesztor Iván

28 » M A G A S I S K O L A

D O B O S M A G A Z I N

« 2010 » 03

H I R D E T É S «

30 » H A N G S Z E R

D O B O S M A G A Z I N

DrumCraft Series 8 Bátraké a szerencse. Az elmúlt évek legnagyobb lépését ugyanis egy német cég, a Gewa jegyzi azáltal, hogy az általuk tervezett (és sokak által kedvelt), Kínában gyártott Basix dobok mellett egy teljesen új tervezési alapokon nyugvó, meglehetôsen formabontó külsejû hangszercsaláddal lépett a nagyközönség elé. Az alapvetôen három minôségi szinten alapuló, DrumCraft márkanév alatt futó termékek között a Series 8 (továbbiakban DC 8) tölti be a zászlóshajó szerepét, ehhez mérten juhar, nyír és akril szetteket is kínálnak a legmagasabb kategóriában. A Tam-Tam Dobcentrum jóvoltából régi vágyam teljesült, hiszen jelen írásban két felszerelést van szerencsém bemutatni, és elöljáróban csak annyit, hogy már a dobok kicsomagolásakor dobtam egy hátast (késôbb aztán többször is sor került ilyesmire), a következô oldalakon azt is elmesélem, miért. A felszereltség

Nem szoktunk olyan – viszonylag – lényegtelen dolgokról beszámolni, mint egy dobszerkó csomagolása. Most azonban (ha már úgyis rendhagyó cikket írok) nem tudok szó nélkül elmenni a dolog mellett, ugyanis a szokásos barnás kartondobozok kibontása után nem kellett fél köbméter hungarocell és legalább ugyanennyi nejlonzsák elhelyezésével megküzdenem. Sosem lát-

tam még olyasmit, hogy a (természetesen újrafelhasznált) papír csomagolóanyagok mellett rendkívül hasznos (és könnyen kezelhetô) vászonzsákokban kapjuk kézhez új hangszerünk elemeit, melyek nemcsak a szemétkezelés gondjától szabadítják meg a dobosokat, de jó ideig kiegészítô védelem gyanánt szolgálhatnak szállítás közben is. Nyilván ezek a vászonborítások nem helyettesítik a dobtokokat (csak azokkal együtt érnek valamit!), viszont a cucc össze-, és szétszerelésekor plusz kettô perc ráfordítás árán már egészen nyugodtan pakolhatjuk a motyót. Minthogy összehasonlító teszt a jelen cikk tárgya, vegyük sorra a két dobfelszerelés alapvetô paramétereit. A szettek kódja a fa fajtájától függôen M (maple, azaz juhar), illetve B (birch, vagyis nyír) betûjelzéssel különbözteti meg egymástól a két cuccot, így a DCM/DCB 808-22FU-EB a mérvadó betû/számsor. Minthogy fúziós csomagokat boncolunk, a felállás a következô: 22x18” fúratlan lábdob, 10x8 és 12x9” fúratlan felsô tamok, 14x12” álló tam és 14x5” pergô alkotják a shell-packet, illetve megkapjuk még a tamtartókat, a függesztô bilincseket, és álló tam lábakat is. Az elején formabontó külsôrôl tettem említést, lássuk hát, mire gondoltam ezzel. A tervezôk saját bevallása alapján az úgynevezett Bauhaus stílus (német indusztriális formatervezési irányzat a két világháború között) nyomvonalán haladva tervezték a fém alkatrészeket, ez meg is alapozza a döbbenet elsô szikráit. A két szett külsôleg tök egyforma, így nyugodtan nézhetjük egyben is a megjelenésüket. A testek színe Electric Black fantázianév alatt félfényes (idegen szóval satin), lakkozott, leginkább a füstszínû szóval tudnám jellemezni. Gyönyörûen kiemelik a juhar és a nyírfa erezetét, egészen pazar látvány, ahogyan a ráesô fényben megtörik a mély színezet, és (világítástól, illetve a fény beesési szögétôl függôen) feketétôl sötétliláig változik a tónus. Ugyanígy satin krómozást kaptak a vasak is, ám itt tényleg a forma az, ami rabul ejti a

gyanútlan szemlélôdô pillantását. A 10 babás lábdob (van olyan, aki nem ezt rakja össze elôször?) kávafogó karmai leginkább egy nagy kaliberû géppuska lôszereire hasonlítanak, a lakkozott fakávákat mûanyag betétekkel védik a karcolásoktól, és egy füst alatt lehetôvé teszik laza hangolásukat is. A csavarházak (babák) a maguk két fél hengerbôl kialakított formájával nagyon kontrasztosan sugallják az erô látszatát. A kitámasztó lábak fixen pozícionálhatóak, talajjal érintkezô végük gumiról fémtüskére váltható, játék közben semmilyen elmozdulásnak nem adták jelét. A tamok babái csak méretükben térnek el a nagydob hasonló elemeitôl, a ZGM (Zero Gravity Mount) tamfelfüggesztések nagyon okosan tervezett alkatrészek. Ezek ugyanis úgy tartják a levegôben a testeket, hogy két csavarház oldalára, illetve az ezekhez tartozó hangoló csavarra támaszkodva vastag gumialátétekkel atombiztosan függeszthetôek. A tamtartó szárak gömbfejes megoldása gyakorlatilag 360 fokos mozgatást tesz lehetôvé, és a kellôen hosszú szárak segítségével a vízszintes távolság beállítása sem jelent problémát, a hosszú távon megbízható összeállítást memóriabilincsek (melyek formájukkal tökéletesen illeszkednek a ZGM megfelelô ellendarabjához) segítik. Az álló tam lábainak testre szerelt foglalatai, illetve a mellékelt memóriabilincsek szintén satin krómozásúak, a talajon támaszkodó jókora gumivégzôdések belül üreges felépítésûek, így (mivel hatékonyan nyelik el a dobos ütéseitôl származó mozgási energiát), szemernyi esély sincs arra, hogy akár csak egy nanométernyit is elmozduljanak. Az 1,6 mm vastagságú kávák a (menetek végén) finoman szoruló csavarperselyekkel közösen szilárdan tartják hangolási beállításainkat. Majdnem elfelejtettem: még a testeken található levegôztetô-lyukak fémbetétei is félfényes krómozást viselnek… A pergô az egész készlet legkomolyabban felszerelt része: babái egy darabból készültek, a kávái 2,5 mm vastagok, a hangoló csavarok rozsdamen-

« 2010 » 03

tes acélból esztergáltak, a sodronyváltó pedig a Nickel Drumworks által készített, akrilból öntött (tehát átlátszó). Mûködése rendkívül precíz, selymes finomsággal mozgatható, és – amit eddig nem sok pergôn láttam – biztosító csavarral látták el, melynek segítségével a beállított sodrony-feszesség az idôk végezetéig megtartható, illetve a legdurvább játékmód mellett sincs reális valószínûsége annak, hogy lelazuljon. Az összes fém alkatrészt gumialátétekkel izolálták a testektôl, még a nagyon komoly benyomást keltô típusjelzô táblákat is. A hangoló csavarok – csak a teljesebb összhatás kedvéért – fekete mûanyag alátéteket kaptak, és negatívumként mindössze annyit érdemes megemlíteni, hogy a lábdobok csavarjai nincsenek a kávafogó karmokba süllyesztve, így azon kollégák, akik esetleg vékony puhatokban szállítják a DrumCraft szettjeiket, extrém esetben szembesülhetnek a kiszakadó dobtok-bélés problémájával. Természetesen egy ilyen apróság nem befolyásolja sem a dobok hangját, sem pedig üzembiztos használatukat. Újabb meglepetés (ekkorra már komoly fájdalmaim keletkeztek a sok hanyatt eséstôl) a gyárilag csomagolt bôrök megtekintésekor ért. Egyedülálló módon az összes bôr Remo „Made in USA” gyártmány, és ez – finoman szólva – nem szokványos. A lábdobra Powerstroke 3 Clear ütôbôr (Falam Slammal együtt), és Powerstroke 3 Coated (fehér) frontbôr szerelhetô, melyen az ízléses DrumCraft logó szerepel. A tamokra ütô-, és rezóbôr gyanánt is Ambassador Clear, míg a pergôre Ambassador CS és Ambassador Snare Side fóliákat helyezhetünk, ezek így együtt sok ezer forintos megtakarítást eredményeznek, hiszen már elsô körben leveszik a vállunkról a minôségi bôrök cseréjének terhét. A testek

Amikor a forma ilyen kiemelkedô látványt nyújt, úgy illik, hogy a felhasznált anyagok minôsége is a lehetô legmagasabb szinten álljon. Mivel a DC 8 esetében láthatóan nem a (pénzügyi) takarékosság játssza a fôszerepet, juhar dobjaink észak-amerikai alapanyagból, gondos válogatás után ke-

H A N G S Z E R «

rülnek a gyártósorra, míg a nyír hengereket elsô osztályú szibériai falemezekbôl készítik. Mindkét típus lábdobjai 7 rétegûek és 5,4 mm vastagok, a pergôk pedig 8 rétegbôl épülnek fel 6,2 mm vastagságban. Az egyetlen eltérés a tamok esetében áll fenn: a juhar tamok 6 rétege (4,8 mm) mellett a nyír verzió 7 rétegû (5,4 mm) testeket képvisel. A felfekvô élek minden esetben a második rétegnél kezdôdnek, és külsô, illetve belsô felületük is 45 fokos letörésû. A finom élek a bôrök minimális érintkezéséért felelôsek, ezzel is maximalizálják a rezonáns hatásokat, a testek köralakja abszolút rendben van, a precíz hangolásnak nincs tehát akadálya. A dobok belsô kidolgozása makulátlan, finomcsiszolás és leheletnyi fedôlakk gondoskodik a simogatnivaló felületrôl. Szerencsénkre a gyártási technológiák (préselési eljárások, ragasztók, stb.) mára lehetôvé teszik, hogy ezek az igazán vékonynak mondható testek abszolút tartósnak ígérkeznek, garantálva a hosszú éveken át tartó megbízható használhatóságot. A hangok

Eddig nem volt alkalmam „kéz a kézben” tesztet írni egyetlen hangszerrôl sem, most azonban – amellett, hogy rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb – a lehetôségek olyan tárháza nyílt meg elôttem, amit elképzelni sem tudtam eddig. Abból következôen, hogy mindkét szett vadiúj, és méretük mellett felszereltségük is tökéletesen megegyezik, a lehetô legszorosabb párhuzamban vizsgálhatóak a DC 8 csapat tagjai. Ilyesfajta összevetést csak szigorú szabályok betartása mellett szabad végezni, így az azonos hangolás, a két egyforma lábgép, és a sok-sok egyforma dobbôr elengedhetetlen feltételei a munka elkezdésének. A gyári bôrszettek alkalmazása során azonnal kiderült, hogy a két fafajta alapvetô tulajdonságai pregnánsan törnek elô játék közben. A lábdobok közötti differencia zárt frontbôr (és tompítatlan test) esetén máris a nyír javára döntötte a mérleg nyelvét, a rendkívül agresszív induló hang (attack) csattanását egy elég rövid, ám erôteljes lecsengés követte, mely már-már ilyen módon való használatát is lehetôvé tette volna, akár koncertkörülmények között.

CLUB SALSA PERCUSSION

32 » H A N G S Z E R A juhar ezzel szemben egy nehezen kezelhetô, jellegzetes „kosárlabda” hangot produkált, mely szinte üvöltött a másfajta alkalmazásért. A rezólyukkal ellátott frontbôrök felhelyezése után a nyír nagydob abszolút kezes bárányként viselkedett, az erôteljes attack megtartása mellett egy kicsit még rövidebb lecsengés lett a jutalmam, így akusztikusan, illetve mikrofonozott módban is tompítástól mentesen nyújtotta tudása legjavát. A stúdió steril körülményei között komolyan megmutatkozik a nyír „gyári EQ-val ellátott” megszólalása, pincemély alaphang mellett viszonylag sok középmagas kísérôfrekvencia burjánzik elô, és pont ez az, amit a hangmérnökök annyira szeretnek pop/rockzenei felvételek esetén. A juhar istállótárs nem elégedett meg a szimpla bôrcserével, némi párna-tompítást igényelt, ám ezzel együtt már igazán hálás alanynak bizonyult. Mélyekben gazdag, és (a sokkal direktebb megszólalású nyírfához mérten) kevésbé csattanós induló hangjához minimális középtartomány társul, puha melegsége a finomabb zenei stílusokban való alkalmazásának lehetôségét is elôre vetíti. Hangerejük nagyjából azonos szinten mozog. A pergôk esetében gyorsan világossá vált, hogy a Remo CS (Controlled Sound) ütôbôrök nem engedik tejesen

szabadjára a hangokat (végül is ezek a bôrök pont ilyen célból készülnek), úgyhogy mindkét pergô kapott egyegy szép új Ambassador Coated nejlont, és ettôl kezdve nagyon nehéz volt eldönteni, melyik a nyerô. Mindkettô azonnali reakcióval válaszol a dobverô érintéseire, a vastag kávák (nem mellesleg 10 hangolócsavarral) derekasan állják a kávás ütéseket, a fentebb már említett príma sodronyvál-

D O B O S M A G A Z I N

tó és a nem kimagasló, de azért jó minôségû sodrony könnyedén tolmácsolja finomságainkat. Az 5” mélységnek köszönhetôen a bôr közepétôl a széle felé haladva ütéseink semmit sem veszítenek szépen formált, kristályos megszólalásukból, az óvatosabb játékmód kedvelôi is bátran vihetik ezeket a pergôket koncertre, lemezfelvételre. A nyír helybôl funkyhoz idomítható, magasabb tónusú alaphangja versenyzett a juhar mélyebb színezetével, mely azonban jobban „elbújik” a többi hangszer között… Ez esetben tényleg csak az egyéni ízlés döntheti el a kérdést, (hang)minôségi kifogás semmilyen szinten nem állja meg a helyét. A tamok (melyek a legtöbb dobos esetében a készletek legnehezebben hangolható elemei, és általában a legtöbb vitára adnak okot) nagyjából követik a lábdobok által „kijelölt” utat. Az Ambassador Clear bôrök semmilyen formában nem fogják vissza megszólalást, a nyír felsô tamok erôteljes indulása egy kontrollált, közepes lecsengésben folytatódik, rendkívül nyílt, mégis letisztult megszólalás (mely új doboknál nem gyakran fordul elô), a jellemzô közepes hangolás esetén. Feszesebbre húzva drasztikusan csökken a sustain (lecsengés), míg nagyon lazára engedve plasztikussá, és picit élettelenné válnak a zöngék. Az álló tam (régebben ekkora méretben függesztett oldal tamokat kaptunk a pénzünkért, én személy szerint sokkal jobban kedvelem a lábon állókat, mérettôl függetlenül) hangja nem rezegteti meg a dobszéket az ember alatt, de a felsôkhöz nagyon szépen illeszkedô hangja és kellô mélytartománya sokféle zenei irányzatban alkalmazhatóvá teszi. A juhar tamok (ne feledjük: egy réteggel vékonyabbak, mint a nyír), bársonyosabb tónusban, ám meglepôen erôteljes attack mellett vidám nyíltsággal viselkednek ütlegeink alatt, hosszabb lecsengésük simán, zavaró felhangok nélkül illeszkedik a lábdobhoz és a pergôhöz, szinte melodikus hatású, ahogyan együttesen megszólalnak. Hangolási tartományaik a közepestôl a feszes felé tendálva elevenek és erôteljesek. Dupla rétegû bôrök használatával némileg „dögösebb” megszólalásúak lesznek és még egyszerûbben hangolhatóak, de alapvetô

tulajdonságaik némi hangerô-növekedést leszámítva nem változnak. Bátran bevethetôek a legtöbb könnyûzenei területen. Amint kiismertük a két szett tulajdonságait, máris fejest ugorhatunk olyan „perverziókba”, mint a két fafajta összekeverése: nekem a legjobban a nyír lábdob és juhar tamok összeállítás tetszett (a pergôk itt is holtversenyben álltak), nyilván ez személyenként változó lehet, de nagy könnyebbség, hogy azonos színû dobokat tudtam egymáshoz illeszteni. Összegzés

Ezt is megértük! Végre egy dobszéria, amelyet úgy terveztek egyedi formára, hogy közben a tömeggyártás volt a cél. Végre egy gyártó, amelyik nem spórolja ki sem az anyagokat, sem az alkatrészeket, sem a bôröket a hangszereibôl. Végre egy cég, amelyik komolyan foglalkozik a környezetvédelem kérdéseivel - az elején említett csomagolási megoldás mellett a felhasznált festékek és lakkok például mind vízbázisúak, és még sorolhatnám. Végre egy (illetve kettô) olyan cucc, amely valóban alkalmas arra, hogy a dobozból rögvest a színpadra tegyük, és csak játsszunk, mert mással nem kell foglalkoznunk. Ráadásul az árak szempontjából legalább nem kell hátast dobnunk, mert a DC 8 fúziós nyír szettje 225.000, míg a juhar 285.000 forintos ára sok más gyártó kétszer (egyes esetekben háromszor) ennyibe kerülô felsôkategóriás hangszereihez mérten igazán méltányosnak mondható, és a DrumCraft dobok kvalitásait ismerve bármelyik fafajtát választjuk, nem igazán tudunk rosszul dönteni. A hazai forgalmazó Tam-Tam Dobcentrumban személyesen is megismerkedhetünk ezekkel a példa nélkül álló gyönyörûségekkel, illetve a www.tamtam.hu oldalon (és a gyártó www.drumcraft.com oldalán) minden információt – választható színek, méretek, kiegészítôk – megtalálhatunk, amelyek hozzásegítenek minket ahhoz, hogy olyan, hosszú évekig hûségesen szolgáló társat találjunk, melynek látványától még zenekarunk gitárosai is földbe gyökerezett lábbal kapkodnak majd levegôért. Hát még amikor meghallják a hangját… Indi

« 2010 » 03

H I R D E T É S «

Nyerj egy ingyen táborozást a II. Dobos Magazin Táborba. Nyereményed: ■ 6 nap teljes ellátással, étkezés, szállás ■ 6 dobtanárral 24 dobóra, 5 kurzus ■ felejthetetlen zenei élmények, barátságok kezdete

Készítsd el videódat és küldd el a linkjét a dobosmagazintábor@gmail.com címre. A videó címe: Dobos Magazin Tábor Dobverseny A videó maximum 5 perces lehet Szabadon választható témák (zenére való játék, dobszóló, zenekari felvétel) Töltsd fel a YOUTUBE-ra és a linkjét küld el a címünkre A levél tárgya:„II. DMT. Dobverseny” A levél címzettje: DMT. Szervezôk A levél tartalma: név, cím, telefonszám, e-mail cím, link Beadási határidô: 2011. május 31. Elbírálás, értesítés: 2011. június 15. Elbírálás szempontjai (muzikalitás, kreativitás, pontosság, nem a gyorsaság számít!) Zsûri tagok: Martonosi György, Nesztor Iván, Korompay Zsolt, Bordás József, Hollósi László.

dobosmagazintábor@gmail.com

ÚJDONSÁG! A hamarosan megjelenô VERÔFOGÁS címû könyvben a dobosoké a fôszerep.

ILYEN MÉG NEM VOLT! Tizenkét magyar dobos szólal meg benne: BERDISZ TAMÁS, BORLAI GERGÔ, JÁVORI VILMOS, KISVÁRI FERENC, KÔSZEGI IMRE, MARECZKY ISTVÁN, MARTONOSI GYÖRGY, MÁDY KÁLMÁN, MOHAY ANDRÁS, NESZTOR IVÁN, PUSZTAI CSABA, SZENTMIHÁLYI GÁBOR. MAJD MEGLÁTJÁTOK:

nemcsak a verôkkel bánnak ügyesen, de a szavakkal is.

„A cintányérokkal és a nôkkel mindig szerencsém volt!” Nesztor Iván

„Azt tanítja a zene, amire a kutyák tanítják az embert: szeretni.” Martonosi György „Nem szabad beszûkülni, nem szabad szakbarbárnak lenni.” Kôszegi Imre „Meghatározó élmény volt Peter Erskine-nel játszani.” Pusztai Csaba „Merni kell belehalni.” Borlai Gergô

34 » K E L E T I S Z É L

D O B O S M A G A Z I N

Kommentár nélkül Persze, ez így túlzás. Mostani kottapéldáink azonban nem kívánnak túl sok magyarázatot. Játsszuk ôket folyamatosan sokáig! Hagyjuk, hogy kezünk és fülünk megszokja a különbözô karakterû ritmusok „dallamát”, hangulatát! Minden sor egy alapritmust (groove) tartalmaz, a sorok végén egyegy díszítô ütemmel. A kézrend ezúttal hiányzik a kottából. Ezt önállóan dolgozzuk ki eddigi ismereteink alapján, jelenlegi tudásunkhoz igazítva! A számolás most is segítségünkre lehet. A ritmusok elején feltüntettük azok neveit is. Valószínû, hogy ezek a ritmusok máshol, más néven is elôfordulnak a különbözô zenei dialektusoknak köszönhetôen. Kottáink mellé egy más jellegû ajánlat: keressük fel a www.doumbek-

byozzy.com internetes oldalt! Oz Ashkenazi, Miamiban (USA) élô darbukás oldalán érdemes nézelôdnihallgatózni, sôt hangszereket, kiegészítôket rendelni is. Mostani kottapéldáink hangzó anyagai is felkerülnek majd a www.darbu-

ka.hu, valamint a www.keonchlaszlofarkas.hu honlapokra. Továbbra is várom a rovattal kapcsolatos észrevételeket! (info@darbuka.hu) Eredményes gyakorlást, jó játékot és sok sikert kívánok! Keönch László Farkas

A tartalomból: • kíséretek nyolcadokkal, tizenhatodokkal és triolákkal • shuffle-kíséretek • swing-funk kíséretek • kíséretek lábdob-variációkkal • kíséretek pergôdob-variációkkal • kíséretek lábcintányér-nyitásokkal • kíséretek díszítôhangokkal • fillek ritmusképletekkel • fillek hangsúlyozással • fillek kéz-láb kombinációkkal • összetett fillek hertával és hatcsapásos pergetéssel • minden témakörbôl példák zenekarral • dobnélküli zenealapok mp3 formátumban • 39 oldal kotta 882 gyakorlattal pdf-formátumban • extrák: „groove-szótár” (kotta), werkfilm (benne bakikkal...)

Megrendelhetô: 06 30 904 7876 korompayzsolt@gmail.com • www.korompayzsolt.hu

« 2010 » 03

K E L E T I

S Z É L «

36 » H A N G S Z E R

D O B O S M A G A Z I N

Tamburi Mundi III. – az arab riq Aki olvasta a világ leghíresebb csörgôdobjait bemutató sorozatunk elôzô fejezeteit, amelyek a brazil pandeiro és az olasz tamburello történetét és játéktechnikáit mutatták be, annak nem újdonság, hogy a csörgôdobok ôshazája – sok más hangszerhez hasonlóan – a Közel-Kelet. (Aki nem olvasta az elôzményeket, de szeretné, keresse bátran a szerkesztôséget, vagy az Ethnosoundot.) Az eredet e hangszercsalád egyik leggyakoribb elnevezésében, a „tamburin” szóban is felfedezhetô, amely a perzsa „tambur” szóból (=dob, pengetôs hangszer) származik. Ehhez képest a mai perzsa zenében nem találunk csörgôdobot, inkább a nagyobb átmérôjû keretes dob, a daf, vagy a fatestû derbukaként is leírható tombak, vagy zarb terjedt el. Az arab zenében viszont a mai napig fontos ütôhangszer, bár mára a darbuka átvette a vezetô szerepet. A riq alapvetôen a klasszikus zene hangszere volt, azé a zenéé, ami a muszlim uralkodói és fôúri udvarokban csendült fel évszázadokon keresztül a vendégek vagy a hárem szórakoztatására. Tudvalevô, hogy az arab mûveltség nagy részben az ókorban gyökerezô perzsa kultúrára épült. A hódító nomád arabok Perzsia meghódítása után hamar átvették egyebek mellett a kifinomult versformákat, nyelvi fordulatokat, szokásokat, építészeti megoldásokat és hangszereket. Emellett sokat merítettek az ókori görög irásokból is. Tudósaik tanulmányozták többek között Pitagorász zeneelméleti munkáit, amit továbbfejlesztve lefektették saját zenetudományuk alapjait. Ez azért érdekes, mert az ókori görögök is sok mindent vettek át Keletrôl, egyes források szerint hangszereket is. Mindenesetre a 10. századra pezsgô kulturális élet alakult ki a bagdadi és cordobai udvarokban, amelynek fontos részét képezte a zene. Errôl a zenérôl sajnos, keveset tudunk, viszont kicsit késôbbrôl, az 1200-as évekbôl már maradtak ránk leírások,

valamint a kódexeket illusztráló miniatúrák, amelyek gyakran ábrázolnak zenészeket is munka közben, és gyakran lehet látni ezek között csörgôdobost is. Bár hangfelvételek nem készültek, a korabeli részletes leírások, értekezések alapján mégis sok mindent rekonstruálhatunk a kor zenéjébôl, ami a 20. század elejéig nem sokat változott. Leginkább egyébként egyszerûsödött, ugyanis a korai idôkben még komponáltak 128 idôegység (mondjuk: negyed) hosszúságú ritmikus ciklusban is. Megmaradt viszont az a gyakorlat, hogy a ritmusokat egy általános ritmusnyelven tanulják meg, amit aztán az egyes hangszerekre alkalmaznak. Ez úgy lehetséges, hogy az egyes ritmusképletek hangsúlyos és hangsúlytalan, illetve mély („dum”), magas („tak”) és szünet („esz”) hangok meghatározott szekvenciájaként vannak meghatározva. Álljon itt pár egyszerû és közkedvelt példa: maqsum (4/4): dum tak esz tak dum esz tak esz masmudi (8/4): dum ta-ka dum ta-ka dum ta-ka tak tak dum ta-takta-takta-takta tak-ka yürük semai (3/4): dum-ta-ka-ta-ka dum tak esz aksak semai (10/8): dum ta-ka-ta-ka tak ta-ka dum dum tak esz esz

malfuf (4/4): dum esz esz tak esz esz tak esz. Ennyi elméleti alapozás után vessünk egy pillantást a hangszerre! Mint ahogy azt már az eddig tárgyalt csörgôdoboknál is láttuk, minden apró részlet számíthat. Az ideális riq átmérôje nem nagyobb egy nagy arasznál (szétterpesztett tenyér hüvelykujja végétôl a kisujja végéig), mélysége pedig a hüvelykujj hosszánál. A csörgôk (zil) páronként összeforgatva két sorban, soronként ötösével (összesen 10 pár) helyezkednek el a kávába süllyesztve. Fontos, hogy ne legyenek se túl vékonyak, se túl vastagok, valamint hogy pont megfelelô mozgásterük legyen, és hangjuk ne nyomja el a bôr hangját. A káva anyaga hagyományosan fa (esetleg gyöngyházberakással díszítve), de készítik fémbôl és mûanyagból is. A membrán eredetileg hal-, vagy kecskebôrbôl készül, ragasztással rögzítve, ma viszont egyre több a mûanyag membrános hangszer csavaros feszítéssel. Ennek megvan az az elônye, hogy kevésbé hangolódik el, viszont hosszú távon nehéz tartani. Ha már a tartásnál tartunk, az egyik legfontosabb dolog a játékmóddal kapcsolatban az, hogy rögtön három van belôle, ennek megfelelôen pedig háromféle tartásmód:

« 2010 » 03

Klasszikus stílus: a játékos a hangszert két kézzel tartja szimmetrikusan, kicsit megdöntve elôrefelé, hogy a csörgôk ne szóljanak. Mindegyik hangot a két kéz gyûrûsujja szólaltatja meg azzal a különbséggel, hogy a „tak” hangnál a mutaóujjak dempfelik a bôrt. Az „esz” és „tak” hangokat csak az ütés intenzitása különbözteti meg. „Kabaré” stílus: az elnevezés arra utal, hogy félklasszikus formákban, városi szórakozóhelyeken kezdték el használni. Ilyenkor (jobbkezeseknél) a bal kéz tartja a hangszert, mégpedig úgy, hogy a kávát megmarkolja, és a hüvelykujj az egyik pár csörgônek, vagy gyakrabban közvetlenül alá támaszkodik úgy, hogy kicsit korlátozza is a mozgását. Erre azért van szükség, hogy a támasztó kéz gyûrûsujjával megszólaltatott csörgô („esz”) ne legyen túl hangos. Ennél a tartásnál a „dum” a jobb kéz mutatóujjával kicsit tompítva, a „tak” pedig a gyûrûsujjával, a kávához egész közel szólaltatható meg. Nyitott, vagy csörgô stílus: ilyenkor a bal kéz erôsen megmarkolja a kávát. A „dum” az elôzôhöz hasonlóan a jobb kéz mutatóujjával szólaltatható meg, de tompítás nélkül, a „tak” pedig a bôr közepén elhelyezett erôs slap-pel.

H A N G S Z E R «

Az „esz” hangokat a tartó kézzel, a dobot rázva tudja megszólaltatni a játékos. Talán ez a legnehezebb technika. Ennél a játékmódnál jobb kézzel is szokták ütni a kávát, amit a rázással kombinálva virtuóz triolás sûrítések valósíthatók meg. E technikák kombinációjával rendkívül sokszínû játék valósítható meg a riqen, de ezt a ritka kivételektôl eltekintve nem fergeteges szólókban szokták kamatoztatni. Az arab zene-

karokban a riq adja meg a zene alaphangulatát, dinamikáját, tempóját, emeli ki hangsúlyait, vagyis vezeti a zenekart. Habár Nyugaton is egyre gyakrabban kísérleteznek ezzel az egzotikus hangszerrel, ezt a funkcióját egyelôre kevesen használják ki. Ebbe a számba ennyi fért bele, de aki többet szeretne megtudni a hangszerrôl, vagy esetleg ki is szeretné próbálni, látogasson el az Ethnosoundba! F.K.

Korompay Zsolt eddig megjelent kottái:

A KOTTÁK KAPHATÓK A TAM-TAM DOBCENTRUMBAN, Megrendelhetôk a 06-30-904-7876-os telefonszámon vagy a korompayzsolt@gmail.com e-mail címen.

38 » R O C K - F U N K R I T M U S O K

D O B O S M A G A Z I N

Páratlan ütemezés: hétnyolcad 4. rész Ez alkalommal ismét fillekkel fogunk foglalkozni, egy ütem hétnyolcadot egy hét tizenhatodból álló motívum ismétlésével fogunk elôállítani. A legegyszerûbb, hét hangot tartalmazó kézrend talán a JBJBJBB: hat darab váltott kézzel játszott hang után még egyet kell ütnünk a bal kezünkkel. Az elsô teendônk ezzel a kézrenddel az, hogy képesek legyünk hibák nélkül, magabiztosan eljátszani. Természetesen ehhez az szükséges, hogy elôbb kényelmes, lassú tempóban sokáig ismételjük a kézrendet gumilapon vagy pergôdobon. Ha a kézrend már nem okoz gondot, akkor próbáljuk valamilyen módon alkalmazni a szerelésen! Az 1. kottapélda az egyik legegyszerûbb lehetôséget mutatja be: a két felsô tomra kettôt-kettôt ütünk, majd az oldalsó tomra egyet, a két, bal kézzel játszott hangot pedig a pergôdobon halk ütésekkel szólaltatjuk meg. Elôször gyakoroljuk a motívumot külön, többször ismételve, majd ha nem okoz gondot az, hogy hibátlanul eljátsszuk, akkor játsszunk három ütem kíséretet hétnyolcadban, majd a negyedik ütemben kétszer játsszuk el a hét darab tizenhatodból álló motívumot. Ezután próbáljunk különbözô variációkat elôállítani ugyanezzel a kézrenddel! Bármilyen ötletet alkalmazhatunk, amelyet négy tizenhatod alkalmazásával elô tudunk állítani, majd üssünk még egyet a jobb kezünkkel, majd a ballal játszott kettôs ütéseket szólaltassuk meg a pergôn, vagy a csukott lábcintányéron, esetleg valamelyik tomon. Megtehetjük azt, hogy az elôzô kézrend alkotóelemeit felcseréljük, azaz elôbb játsszuk azt, hogy JBB, és ez után váltott kézzel a további négy tizenhatodot. Ugyanúgy járjunk el, mint fentebb: elôször gyakoroljuk a kézrendet, majd állítsunk elô egy egyszerû változatot (2. kottapélda), játsszuk el három ütem kíséret után, majd próbáljunk eltérô hangzású filleket elôállítani ugyanezzel a kézrenddel! A lábdobot is megszólaltathatjuk a fillekben. Talán akkor a legegyszerûbb

a dolgunk, ha hat darab váltott kézzel játszott hang után egyet ütünk a lábdobra. Természetesen elôször gyakoroljuk ezt a kéz-láb kombinációt külön, majd állítsunk elô egy egyszerû fillt! Az egyik legkönnyebb lehetôséget mutatja be a 3. kottapélda: a tomokra kettôt-kettôt ütünk, és ezután szólaltatjuk meg a lábdobot. Játsszuk el a motívumot kétszer három ütem kíséret után, majd alkossunk különbözô hangzású variációkat is! Bármilyen lehetôséget alkalmazhatunk, amelyet két triola használatával el tudunk játszani. A lábdobot megszólaltathatjuk a hat darab, kézzel játszott hang elôtt is (4. kottapélda), valamint megváltoztathatjuk a kézzel játszott hangok kézrendjét is pl. JBBJBB-ra. A lábdobot megszólaltathatjuk a kézrend elôtt és után is, a jobb kezünkkel tetszôleges sorrendben üthetjük a tomokat, a ballal pedig játszhatunk a pergôdobon (5. 6. kottapélda), vagy a lábcintányéron (7. 8. kottapélda) Különbözô stílusú zeneszámokban gyakran hallhatjuk a JBJL kombinációt mint négy tizenhatodot, valamint a JBL kombinációt mint triolát fillként alkalmazva. Miért ne kombinálhatnánk egymással a két motívumot, hogy így hét tizenhatodot kapjunk? Ismét a fentiek szerint járjunk el: elôször gyakoroljuk külön a JBJLJBL kombinációt, majd állítsunk elô egy egyszerû fillt (9. kottapélda), játsszuk el három ütem kíséret után, majd próbáljunk eltérô hangzású filleket elôállítani! Miért ne tehetnénk meg azt, hogy a négy és három hangból álló összetevôket a lábdobbal kezdjük? Ebben az esetben a végtagok sorrendje LJBJLJB (10. kottapélda). Természetesen ez csak egy

lehetôség, állítsunk elô ettôl eltérô hangzású filleket is! JBJL helyett játszhatunk JBBL kombinációt is. Az egyes ütéseket megszólaltathatjuk bármelyik tomon, a BB kézrendet pedig a pergôn (11. kottapélda), vagy pedig a lábcintányéron (13. kottapélda). A fill három és négy hangból álló összetevôit megváltoztathatjuk ismét úgy, hogy elôször a lábdobot szólaltatjuk meg (12. 14. kottapélda). Négy tizenhatodot gyakran játszanak JBLL kombinációval is. Ezt is könnyen felhasználhatjuk úgy, hogy kombináljuk a JBL motívummal (15. kottapélda), és egyszerûen elôállíthatunk egy újabb változatot úgy, hogy a négy és három hangból álló összetevôkben elôbb a lábdobot szólaltatjuk meg (16. kottapélda). A kéz-lábkéz-láb kombinációt is gyakran hallhatjuk különbözô stílusú zeneszámok filljeiben. Természetesen ezt a motívumot is kombinálhatjuk a JBL motívummal pl. úgy, hogy a két kezünkkel egyszerre ütünk meg két különbözô dobot (17. kottapélda), vagy akár úgy is, hogy az egyik ütés egyes elôkével díszítve szólal meg (19. kottapélda). És végül: elôállíthatunk filleket ismét úgy, hogy elôbb a lábdobon kezdünk játszani (18. 20. kottapélda). Természetesen a fenti, valamint a hétnyolcaddal foglalkozó elôzô cikkben bemutatott ötletek nem mutatták be az összes, hétnyolcadban játszható fillt, de valahol mégis meg kell húzni a határokat, ezért a következô alkalommal kilenc nyolcados ütemezésû kíséretekkel fogunk foglalkozni! Addig is jó dobolást, sok sikert kívánok! Korompay Zsolt

egyénre szabott doboktatás kezdôknek és haladóknak INFÓ:

Hollósi László

Mobil: 06 30/261-8826

« 2010 » 03

R O C K - F U N K

R I T M U S O K «

40 » B E S Z Á M O L Ó

D O B O S M A G A Z I N

Emlékek az V. DOB-ban

csíkszereda-szováta-tusnádfürdô, 2010. augusztus

Erdélyben fellépni mindig különleges dolog, de még inkább az, ha az ember dobokon, perkákon játszik egy dobosok köré szervezett ottani fesztiválon. Ilyen alkalom volt az idei csíkszeredai V. Dob-Ban nemzetközi ritmusfesztivál, ahol meghívottként újra részt vehettem. Tavaly ugyanitt a Kalengo (beszélô dob) nevû saját bandámmal játszottam a rendezvény záró blokkjában nagy örömömre, idén pedig a Lighthouse nevû, kelta-magyar világzenét játszó csapattal kaptunk meghívást. Lehetôségem volt ezen kívül egy ütôhangszeres bemutatóra is.

cia festészetrôl!… :) …és most térjük rá a ritmusfesztivál fô napjára. Az V. Dob-Ban ismét színes volt délelôtti kurzusokkal, délutáni koncertekkel, amelyeket tánc is kibôvített, hiszen a rendezvény a ritmusokról szólt. A plakáton látható fellépôk sorából igazából az EZE produkciónál kezdett

lighthouse

fotó: gergely szabolcs

Habár a rendezôk idei lehetôségei, mint mindenütt, itt is korlátozottabbak voltak, el kell mondani, hogy a szervezô Nagy Tivadarék kitûnô csapata igencsak kitett magáért!

tawitian – cserei duó

Ezalatt nemcsak azt kell érteni, hogy a Szováta – Tusnádfürdô – Csíkszereda háromnapos koncertsorozatra nekünk zenészeknek kivételes ellátást és szállást is biztosítottak, hanem hogy ismét részesei lettünk a nagy élménynek: a koncertek révén közvetlen kapcsolatba kerülhettünk az ottaniak belsô világával. Mit is jelent ez? Ha már sokat játszottál, ismerheted az érzést: felkészülsz egy jelentôsebb alkalomra, a színpadon kiteszed a lelked a zenekarral, ami mondjuk át is jön a közönségnek, és aztán egyszer csak valami megnyílik... A koncert után olyan kapcsolat tud kialakulni a meghívókkal, ottani emberekkel, olyan meghitt beszélgetések és pillanatok jönnek létre, ami más módon szinte elképzelhetetlen lenne. Ezt sokszor megtapasztaltam már az itthoni és a külföldi fellépéseknél, de az erdélyiek „csuda világában” ez az érzés szinte megduplázódik. Ezt éltük át most is mindhárom koncert után, éjszakákba nyúlóan. Aki tudja, hogy mirôl beszélek, az azt is tudja, hogy igazából az utazós koncert zenélésben ez az a hab a tortán, ami nélkül nem is lenne igazi a torta sem... Na jó, hát ennyit mára a modern fran-

fotó: mády kálmán

megélénkülni a közönség a csíkszeredai Mikó várának udvarán. A kiváló helyi Role zenekar ütôsre vett mûsorában elhangzott egy régi LGT dal is, amit az ottani szóhasználattal „perkúciósok” fiataljai tettek lábakat beindítóvá. Ezt ellenpontozta a mi világzenés bandánk csendesebb hangvételû mûsora, szokatlanabb perkákkal, az általam már régóta ûzött, dobot és ütôst házasító „percodrumming” játékával (elnevezés tôlem). A koncert sokakat megérintett, a közönség látható és hallható szimpátiájával kísérve, amit nem kevésbé köszönhettünk szólóénekesünk, Brátán Vera kivételesen szép hangjának. A ritmusfesztivál szervezési méreteire jellemzô, hogy a futó program a vár elôtti téren elhelyezett óriáskivetítôn is látható volt, aminek eredményképpen folyamatosan nôtt a nézôsereg Mikó várának nagyszínpados udvarán. A Szlovákiából érkezô Julius Petrus (nekünk csak Gyuszi volt, jól összebarátkoztunk) mindent felvonultató önálló dobshow-ja már rendesen felmelegítette a közönséget az ôt követô örmény Harry Tawitian és Cserei Csaba zongora-dob duójához. A koncertet itt már hallgatóként követve, volt egy furcsa ér-

« 2010 » 03

R O C K

M E S T E R E I «

3. rész:

Lars Ulrich

horváth–orosz duó

zésem a beállásukkor. Mi lesz itt a közönséggel, ha a duó belekezd az igencsak free jazz jellegû muzsikálásba...? Nos, kár volt félnem: a „dobosokra szakosodott” közönség egyre nagyobb ôrjöngésbe ment át a zenélésük alatt. Persze ebben benne volt, hogy Cserei dobjátéka igen érzékeny módon követte le az amúgy már-már lekövethetetlent, és sok varázsos pillanat alakult ki szuggesztív játékuk alatt. Az éjszakába nyúló estet Horváth Kornél – Orosz Zoltán duója zárta. A kezde-

fotó: mády kálmán

ti, talán a hangosításból adódó kicsit nehezen induló perceket aztán itt is igazi virtuóz zenélés követte. A tangóharmonika-djembe és egyéb szokatlan hangzáspárosítások jól jöttek le, bár a legnagyszerûbb pillanatok mégis az egyéni szólók voltak. Reméljük, hogy jövôre is folytatódni fog ez a különleges kezdeményezés, és lesz VI. Dob-Ban ritmusfesztivál is. Nagy élmény, nézôként is kár kihagyni! Mády Kálmán (zenék: kalengo.hu)

A Metallica csaknem 30 éve jellegzetes szereplôje a rockéletnek, és világszerte töretlen a zenekar és dobosa, Lars Ulrich népszerûsége. Ulrich sportolónak készült, komolyan teniszezett. 9 évesen egy Deep Purple koncert indította el ôt a rock és a zenélés felé. 17 éves koráig Dániában élt, majd 80-ban Kaliforniába költözött. Egy egyszerû „Zenekart keresek” hirdetéssel ô indította el a Metallica zenekart 1981-ben. A trash metal úttörôje lett a csapat, és maga Ulrich is. Gyors, agresszív játékát a két lábdob gyakori használata jellemezte, mely a 90-es években a muzsika dallamosabbá válásával némileg finomult. A Metallica az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb zenekara, több mint 100 millió albumot adtak el világszerte. Lars Ulrichot a világ az egyik legnagyobb metal dobosnak tartja, és ezen nem változtat a 2010-es magyarországi koncerten nyújtott visszafogott teljesítménye sem. Két igen népszerû Metallica slágerbôl mutatok most részleteket. 1. One (And Justice For All) : Az intrót mutatja a kotta, e dal középrészén található az elhíresült szextolás lábdobgroove. 2. Sad But True (Metallica): Nem a leggyorsabb dalok közé tartozik, jó kis húzós középtempója miatt különösen alkalmas gyakorlásra. A részletes szakmai elemzésre most sem térhetek ki, a további kérdésekkel forduljon (fordulj) hozzám bizalommal! Hard’n’Heavy Dobsuli Nagy Zoli – 20-364-9121, 20-9131303, bigstick@pannonmail.hu Nagy Zoltán

42 » A R O C K M E S T E R E I

D O B O S M A G A Z I N

ékesítése, rt é k re e sz g n a h s Használt ütô as feltételekkel. lm a g ru s á d a e rb é b , adás, vétel, csere képviselet VIC FIRTH márka EVANS, AQUARIAN,

WWW.DOBBOLT.HU

1 Tel.: 0630/202026 u. 17. y n á rv á M t, s e p a d 1012 Bu