A vörös királyné

Carmarthen falainál elvesztettem a bátyámat, a családunk örökösét, házunk virágát, Margaret férjét, aki soha nem láthatta a fiát...

– Tudom, tudom, és nem is nevetek. Ne felejtse el, én is elvesztettem egyik fivéremet. Ezek a csaták csöppet sem nevetségesek, sőt, inkább tragédiát jelentenek Anglia számára. De hagyjuk a nézeteltéréseket, menjünk vacsorázni. Jómagam azért imádkozom, hogy ne legyen háború, és bizonyára maga is így van ezzel. Ha újra erős és gazdag Angliát akarunk, békére van szükségünk. Franciaországot azért tudtuk meghódítani, mert az ottaniak megosztottak voltak. Tanuljunk a példájukból, ne tévesszünk utat; ne legyünk egymás legádázabb ellenségei a tulajdon hazánkban.

Jasper ellenvetéssel élne, de a férjem karon fogja és átvezeti a nagyterembe, ahol már ott ülnek az emberek a tízszemélyes asztaloknál, a vacsorára várva. Amikor Jasper belép, az emberei a tőrük markolatával csapkodni kezdik az asztalt üdvözlésképpen, mintha tapsolnának, én pedig arra gondolok, milyen nagy dolog, hogy ilyen kiváló parancsnok, és ennyire szeretik az emberei. Ő a hősük; olyan, mint a históriákban szereplő kóbor lovagok. A férjem szolgái és csatlósai csak fejet hajtanak és leveszik a kalapjukat néma tiszteletük jeléül, amikor Sir Henry elmegy mellettük. De Henry Stafford láttán még senki sem ujjongott kitörő örömmel, és nem is fog. Átvágunk a férfiak dörmögésétől hangos termen a főasztalhoz, és látom, hogy Jasper rám sandít, mintha sajnálna, mert olyan férfihoz mentem feleségül, aki nem hajlandó harcolni a családjáért. Lesütöm a szememet. Úgy gondolom, mindenki tudja, hogy egy gyáva ember lánya vagyok, és most ráadásul egy gyáva ember felesége lettem, s együtt kell élnem ezzel a szégyennel.

Miközben egy szolga vizet csorgat a kezünkre, aztán megszárogatja a szalvétával, a férjem barátságosan megszólal: – De eltereltem a figyelmet a feleségem kedvenc témájáról: a fia egészségéről.

Hogy van az ifjú Henry? Jól van?

Jasper felém fordul.

– Erős és egészséges. Már megírtam, hogy kezdenek kibújni a hátsó fogai, pár napig lázas volt miattuk, de már túlesett rajta. Szépen jár, sőt, fut. Sokat beszél, nem mindig érteni, mit mond, de egész nap csacsog. A dada szerint akaratos, de nem jobban, mint korához és rangjához illik. Mondtam neki, hogy ne legyen túl szigorú a gyermekkel. Ő Richmond grófja: nem szabad megtörni a szellemét, joga van a büszkeségre.

– Szokott Henrynek beszélni rólam? – kérdezem.

– Hát persze – feleli mosolyogva. – Elmesélem neki, milyen előkelő hölgy az édesanyja, Angliában lakik, de hamarosan meglátogatja, és ilyenkor azt mondja: „Mama!”

Elnevetem magam, ahogy a kétéves gyermek vékony hangját utánozza.

– És a haja? – faggatom tovább. – Olyan vörös lesz, mint Edmundé?

– Nem – feleli Jasper csalódottan, bár engem inkább megnyugtat a válasza. – Úgy látszik, ebből a szempontból nem igazi Tudor. A haja fürtös és barna, olyan színű, mint egy világos pej ló szőre. A dada szerint nyáron majd világosabbra szívja a nap, de sosem lesz olyan rőt hajú, mint mi, Tudorok.

– És szeret játszani? Tud már imádkozni?