Page 1

PHILIPPA GREGORY

A VÖRÖS KIRÁLYNÉ

A MŰ EREDETI CÍME: PHILIPPA GREGORY – THE RED QUEEN 2010 MAGYAR FORDÍTÁS: TODERO ANNA MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE: 2011


Anthonynak


1453 TAVASZA A belső termek sötétjéből kilépve elvakít az ég ragyogása. Hunyorogva hallgatom a lármát. De nem a seregem szólongat, a suttogásból morajjá erősödő hang nem az ő csatakiáltásuk, nem a kardjaik dobolása a páncélokon. Lenvászon suhog a szélben, de nem az én hímzett angyalaim és liliomaim lobognak, hanem az átkozott angol zászlókat lengeti a diadalmas májusi szellő. Nem a himnuszainkat bömbölik a hangok, hanem halálra szomjazó emberek üvöltenek: az én halálomat szomjazzák. Amint börtönömből kilépek a térre, elém tárul, sőt, fölém tornyosul úti célom: egy farakás, s nekitámasztva egy durva lécekből összerótt létra. „Egy keresztet... Kaphatnék egy keresztet?” – suttogom. Aztán hangosabban szólok: „Keresztet! Hozzanak keresztet!” És egy férfi, egy idegen, egy angol, azok egyike, akiket örökös átkozódásuk miatt csak „istenvertéknek” nevezünk, felém nyújt egy fából összetákolt feszületet, én pedig minden büszkeségemet feledve kikapom piszkos kezéből. A feszületet szorongatom, miközben odataszigálnak a farakáshoz és fellökdösnek a létrán, melynek durva fokai felhorzsolják a lábamat, csak lépkedek felfelé, a farakásra, mely magasabb nálam, aztán feljutok a máglya tetejére erősített ingatag emelvényre, s ekkor durván megfordítanak, és a hátam mögött lévő póznához kötözik a kezem. Az egész olyan lassan zajlik, hogy már-már kezdem azt hinni, megdermedt az idő, s az angyalok lejönnek értem. Ennél furcsább dolgok is történtek már. Tán nem jöttek le értem az angyalok, mikor birkákat őriztem? Nem szólítottak nevemen? Nem vezettem sereget Orléans felszabadítására? Nem koronáztam meg a Dauphint és nem űztem ki az angolokat? Én, egyedül? Egy Domrémyből származó lány, aki az angyalok útmutatását követte? Lent a máglya körül meggyújtják az aprófát, a szélben kavarog, gomolyog a füst Aztán a farakás lángra kap, forró felhő borul rám, köhögés fog el, hunyorgok, a szememből patakzik a könny. A tűz már mezítelen lábamat nyaldossa. Ostoba módon toporogni kezdek, mintha azt remélném, hogy elkerülhetem a kínokat, és próbálok átlátni a füstön, hátha meglátok valakit, aki egy vödör vízzel a kezében rohan felém, hogy szóljon: a király, akinek a fejére én tettem a koronát, megtiltotta ezt; vagy az angolok, akik egy katonától vettek meg, elismerik, hogy nincs joguk megölni; vagy az egyházam felismeri, hogy tisztességes leány vagyok, tisztességes nő, és nincs semmi bűnöm, csupán szenvedélyesen szolgáltam Istent. De egyetlen megmentő sem válik ki a lökdösődő tömegből. A lárma fülsiketítő visítássá erősödik: áldások és átkok, imák és trágár szavak keverednek egymással. Felnézek a kék égre, hogy lássam, közelednek-e az angyalaim, s ekkor a máglyán elmozdul egy fahasáb, a póznám megrázkódik, s az első szikrák felrepülnek és belekapnak a köntösömbe. Látom, ahogy leszállnak az ujjára és felizzanak, mint a szentjánosbogarak, kapar a torkom, a füst megköhögtet, és közben így suttogok, akár egy kislány: „Édes Istenem, mentsd meg a leányodat, ments meg engem! Édes Istenem, nyújtsd felém a kezedet! Édes Istenem, mentsd meg a te szolgálóleányodat...” Csattanást hallok, ütést érzek a fejemen, aztán csak ülök döbbenten a hálószobám fapadlóján, kezemet sajgó fülemre szorítom, nézek körbe, mint egy bolond, de nem látok semmit. A nevelőnőm kinyitja az ajtót, meglát, ahogy kábultan ülök a felborult imazsámoly mellett, és ingerülten rám parancsol: „Lady Margaret, feküdjön le! Már rég ágyban volna a helye. A Szűzanya nem sokra tartja a szófogadatlan leányok imáját. A túlzás nem érdem. Az anyja úgy kívánja, hogy reggel korán keljen. Nem maradhat fenn egész éjjel imádkozni, ez őrültség.”


Becsapja maga mögött az ajtót, aztán hallom, hogy szól a szolgálóknak: egyikük jöjjön be, dugjon ágyba, és aludjon ott mellettem, nehogy éjfélkor megint felkeljek imádkozni. Nem tetszik nekik, hogy az egyházi imaórák rendjét követem; nem akarják, hogy szentéletű legyek, mert szerintük túl fiatal vagyok, és szükségem van az alvásra. Még azzal is meggyanúsítottak: csak színlelek, megjátszom a nagy ájtatost, pedig én tudom, hogy Isten hívott a szolgálatára, és kötelességem, legfőbb kötelességem, hogy engedelmeskedjem neki. De hiába imádkoznék egész éjjel, akkor sem tudnám felidézni a látomást, pedig egy perce még oly világosan mutatkozott előttem, mostanra azonban eltűnt. Egy pillanatra, egyetlen áldott pillanatra ott voltam: én voltam az orléans-i szűz, a szentséges franciaországi Johanna. Megértettem, mire képes egy lány, milyen is lehet egy nő. Aztán visszarántottak a földre, megdorgáltak, mintha csak valami közönséges lányka volnék, és mindent elrontottak. „Asszonyunk, Szűz Mária, vezess engem, angyalok, gyertek vissza hozzám” – suttogom, és megpróbálok visszakerülni a térre, a bámuló tömeg közé, visszajutni abba a borzongató pillanatba. De már odalett. Csak úgy tudok feltápászkodni, hogy belekapaszkodom az ágy oszlopába. Szédülök a sok böjtöléstől és imától, beütött térdemet dörzsölgetem. A bőröm csodálatosan durva, fel is húzom a hálóingem, hogy mindkét térdemet megnézzem, és látom, hogy egyformák: kemények és vörösek. Hála Istennek, olyan a térdem, mint a szenteknek. Annyit imádkoztam a kemény padlón térdepelve, hogy megkeményedett a bőröm, mint ahogy az angol íjászok ujján is bőrkeményedés nő. Még tízéves sem vagyok, de már olyan a térdem, akár a szenteké. Ez bizonyára számít valamit, bármit mond is öreg nevelőnőm anyámnak az én túlzásba vitt, színpadias vallásosságomról. Olyan a térdem, mint a szenteknek. Az örökös imádkozással lehorzsoltam a bőrt a térdemről; ezek az én stigmáim. Kérem Istent, hogy méltó lehessek hozzájuk, és az életem is úgy végződjön, akár egy szenté. Ágyba bújok, ahogy parancsolták; mert az engedelmesség erény, még ha egy ostoba, közönséges nőszemélynek engedelmeskedik is az ember. Hiába vagyok annak a férfinak a lánya, aki az angolok egyik legkiválóbb parancsnoka volt Franciaországban, a dicső Beaufort család tagja, s ily módon VI. Henrik angol király trónjának örököse, mégis szót kell fogadnom a nevelőnőmnek és anyámnak, mintha csak afféle egyszerű fruska volnék. A királyságban magas rangú személynek számítok, a király a kuzinom – de idehaza semmibe vesznek, azt kell tennem, amit egy korlátolt vénasszony parancsol, aki végigalussza a pap szentbeszédét, és cukrozott szilvát szopogat az asztali áldás alatt. Úgy fogom fel, hogy ő az én keresztem, s meg is emlékezem róla imáimban. Ezek az imák megmentik majd halhatatlan lelkét – bár nem érdemli meg -, mert az a helyzet, hogy az én imáim különösen áldottak. Már kislány koromtól, ötéves korom óta tudom, hogy Isten szemében különleges gyermeknek számítok. Évekig azt gondoltam, hogy senkinek sincs rajtam kívül ilyen adottsága – időnként Isten jelenlétét érzem a közelemben, időnként pedig a Szűzanya áldását érzékelem. Aztán tavaly egy Franciaországból hazatérő obsitos katona, aki végigkoldulta az utat a falujáig, bekopogott a konyhánk ajtaján, amikor én éppen a tejet fölöztem, és hallottam, hogy azt kéri a fejőlánytól, adjon neki valami ennivalót, mert ő olyan


katona, aki csodákat látott: saját szemével látta a leányt, akit orléans-i szűznek neveztek. – Engedd be! – parancsoltam, és leszálltam a székről. – Piszkos – tiltakozott a lány. – Legfeljebb a lépcsőig jöhet. A férfi becsoszogott, és ledobta a málháját a földre. – Ha nélkülözni tudna egy kis tejet, kisasszonyka... – kezdte siránkozó hangon. – És tán egy kis kenyérhéjat is adhatna egy szegény embernek, egy katonának, aki urát és országát szolgálta... – Mit mondott az előbb az orléans-i szűzről? – vágtam a szavába. – Meg a csodákról? Mögöttem a fejőlány motyogott valamit és az égnek emelte a tekintetét, levágott egy darabot egy sötét rozskenyér héjából, aztán tejet töltött egy ócska cserépibrikbe. A katona valósággal kikapta a kezéből, és egy hajtásra kiitta. Látszott rajta, hogy szeretne még. – Beszéljen! – parancsoltam. A lány biccentett, jelezve a katonának, hogy engedelmeskednie kell nekem, mire ő megfordult és térdet hajtott előttem. – Bedford hercegét szolgáltam Franciaországban, amikor először hallottuk, hogy egy leány harcol a franciák oldalán – kezdte. – Egyesek boszorkánynak tartották, volt, aki azt állította, hogy az ördöggel cimborál. – De a szeretőm... – A fejőlány intett neki, mire ő fordított egyet a szaván. – Szóval egy ifjú hölgy, akivel közeli ismeretségben voltam, egy ifjú francia hölgy azt mondta, hogy ez a Domrémyből való Johanna az angyalokkal szólt, és azt ígérte, gondoskodik róla, hogy a francia herceg megkapja a koronát és Franciaország trónját. Fiatal falusi lány volt ez a Johanna, de azt állította, hogy az angyalok beszéltek hozzá, és arra biztatták, hogy mentse meg tőlünk az országát. Egészen elbűvöltek a szavai. – Az angyalok beszéltek hozzá? A férfi arcán behízelgő mosoly jelent meg. – Igen, kisasszonyka. Akkoriban olyan kislányka volt még, mint maga. – De hogyhogy hallgattak rá az emberek? Hogyan értette meg velük, hogy ő különleges? – Hát, volt egy nagy fehér lova, férfiruhában járt, még páncélt is viselt. A lobogóját angyalok és liliomok díszítették, és mikor a francia herceg elébe vezették, azonnal tudta, melyik az, pedig ott volt az egész udvar. – Páncélt viselt? – kérdeztem csodálkozva, mintha nem is egy ismeretlen francia lány élete bontakozott volna ki előttem, hanem a sajátom. Mi lehetne belőlem, ha az emberek megtudnák, hogy az angyalok beszélnek hozzám, akárcsak ehhez a Johannához? – Páncélt viselt, és csatába vezette az embereit – bólintott a katona. – Láttam őt. Intettem a fejőlánynak. – Adj neki egy kis húst meg sört. – A lány beszaladt az éléskamrába, én meg a furcsa emberrel együtt kimentem a konyhából. A férfi leült a hátsó ajtó mellett egy kőpadra. Én csak álltam és vártam, míg a lány odalökte elé a tányért a földre, ő pedig a szájába tömte az ételt. Úgy falta, mint egy kiéheztetett kutya, minden méltóság nélkül. Mikor aztán végzett és a sörét is kiitta, folytattam a kikérdezést.


– Mikor látta először? – Hát... – kezdte, és a kabátja ujjába törölte a száját. – Az Orléans nevű francia város ostromára készültünk, és bizonyosak voltunk a győzelemben. Akkoriban mindig mi győztünk, míg ő meg nem jelent. Nekünk különleges, hosszú íjaink voltak, nekik nem; egyszerűen felaprítottuk őket, olyan volt, mintha céltáblákra lődöztünk volna. Én íjász voltam. – Ekkor elhallgatott, mintha elszégyellte volna magát, amiért füllentett. – Íjkészítő voltam – helyesbített. – De minden csatánkat az íjászainknak köszönhetően nyertük meg. – Nem érdekes, Johannáról beszéljen. – Őróla beszélek. De előbb meg kell értenie, hogy a franciáknak semmi esélyük nem volt. Nála bölcsebb és kiválóbb emberek is pontosan tudták, hogy végük. Minden csatájukat elvesztették. – De ő? – suttogtam. – Ő azt állította, hogy hangokat hallott, az angyalok beszéltek hozzá. Azt mondták neki, hogy menjen el a francia herceghez – ahhoz a mamlaszhoz, ahhoz a senkihez -, egyszóval menjen el hozzá, ültesse a királyi trónra, azután pedig űzzön ki minket franciaországi földjeinkről. Ő pedig bejutott a királyhoz, és megmondta neki, hogy el kell fogadnia a trónt, és őt kell a serege élére állítania. A király azt gondolta, a lány talán prófétai adottságokkal van megáldva, ki tudja... mindenesetre nem volt vesztenivalója. Az emberek hittek Johannában. Csak egy falusi lány volt, de úgy öltözött, mint egy katona, és zászlója is volt, melyet hímzett liliomok és angyalok ékesítettek. Johanna küldöttet menesztett egy templomba, és ott aztán meg is találtak egy régi, még a keresztes háborúk idejéből származó kardot, méghozzá pontosan azon a helyen, ahol ő mondta. Már évek óta ott rejtőzött. – És tényleg próféta volt? A katona elnevette magát, köhögni kezdett, aztán köpött egyet. – Ki tudja? Tán volt valami igazság benne. A szere... a barátnőm szent szűznek tartotta őt, akit Isten elhívott, hogy mentse meg Franciaországot tőlünk, angoloktól. Úgy gondolta, nem fogja a kard. Úgy gondolta, Johanna valójában angyal. – És hogy nézett ki? – Egyszerű lány volt, olyan, mint maga. Aprócska, csillogó szemű, kevély. Nagyot dobbant a szívem. – Olyan, mint én? – Nagyon hasonlított magára. – És neki is mindig mások mondták meg, mit tegyen? Azt mondták neki, hogy nem tud semmit? A katona a fejét rázta. – Nem, nem, ő volt a parancsnok. A saját látomását követte. Több mint négyezer fős sereggel támadott ránk, amikor Orléans határában táboroztunk. A parancsnokaink nem tudták rávenni az embereket, hogy harcoljanak ellene; már a puszta látványától is megrémültünk. Senki sem mert kardot emelni ellene. Mindannyian hittük, hogy sebezhetetlen. Továbbmentünk Jargeau-ba, ő pedig a nyomunkban volt, és támadott, folyton támadott. Mind rettegtünk tőle. Megesküdtünk volna rá, hogy boszorkány. – Most akkor boszorkány volt, vagy az angyalok vezették? – kérdeztem. A férfi elmosolyodott.


– Láttam őt Párizsban. Nem volt benne semmi ördögi. Úgy nézett ki, mintha maga az Úristen tartaná meg azon a nagy lovon. Az uram úgy nevezte, a lovasok gyöngye. Nem tréfálok. – Szép volt? – suttogtam. Én nem vagyok csinos lány, és anyámat ez elszomorítja, de engem nem zavar, mert fölötte állok az efféle világi hívságoknak. A férfi a fejét rázta, és pontosan azt mondta, amit hallani szerettem volna. – Nem, nem volt csinos, nem volt benne semmi lányos; de sugárzott belőle a fény. Bólintottam. E pillanatban úgy éreztem, mindent értek. – Még ma is harcol? – Jaj de butácska a kisasszony, egyem a szívét! Nem, már nem él. Meghalt, úgy húsz éve. – Meghalt? – Párizs után elhagyta a szerencséje; már a város kapujában állt, amikor visszavertük, de nem sokon múlt. Gondoljon csak bele! Kis híján bevette Párizst! Aztán a végén egy burgundiai katona egy csatában lerántotta a fehér lováról – közölte a koldus tárgyilagos hangon. – Váltságdíj fejében átadta nekünk, mi pedig kivégeztük. Eretnekség vádjával megégettük. Elborzadtam. – De hiszen maga mondta, hogy az angyalok vezették! – Egészen a haláláig követte a hangokat – jelentette ki szárazon. – Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy csakugyan érintetlen. Ő valóban Johanna volt, a Szűz. És jól látta, hogy végül vereséget szenvedünk majd Franciaországban. Azt hiszem, mostanra ez be is következett. Johanna férfit faragott a királyukból, hadsereget szervezett a katonáikból. Nem volt ő afféle egyszerű leány. Nem hinném, hogy valaha is látok még hozzá hasonlót. Már jóval azelőtt égett, hogy máglyára vetettük volna. A Szentlélek tüze lobogott benne. Nagy levegőt vettem. – Én is olyan vagyok, mint ő – suttogtam. A katona lenézett elragadtatott arcomra, aztán felnevetett. – Nem, ezek már régi históriák – mondta. – Nem valók az ilyen kisasszonykáknak, mint maga. Johanna meghalt, és hamarosan elfelejtik. A hamvait is szétszórták, nehogy valaki szentélyt építsen neki. – De Isten beszélt őhozzá, egy lányhoz – suttogtam. – Nem a királyhoz szólt, nem is egy fiúhoz. Egy lányhoz beszélt. A vén obsitos bólintott. – Nem kétlem, hogy Johanna őszintén hitt ebben – mondta. – Azt sem kétlem, hogy hallotta az angyalok hangját. Nyilván így volt. Máskülönben nem tette volna meg, amit megtett. Ekkor meghallottam, hogy a nevelőnőm éles hangon szólongat a ház túlsó végében. Egy pillanatra elfordítottam a fejem, s ezalatt a katona felkapta és a vállára vette a málháját. – De igaz mindez? – kérdeztem hirtelen támadt türelmetlenséggel, miközben az obsitos a lábát húzva elindult az istállóudvar és az útra nyíló kapu felé. – Katonamese – jelentette ki közönyösen. – Nyugodtan elfelejtheti az egészet, elfelejtheti Johannát, énrám meg úgysem fog emlékezni a kutya se.


Hagytam elmenni, de egyáltalán nem felejtettem el Johannát, soha nem fogom őt elfelejteni. Név szerint imádkozom hozzá útmutatásért, és ha lehunyom a szemem, próbálom magam elé képzelni. Attól a naptól kezdve, ha egy kiszolgált katona bekopog Bletsoe ajtaján és ételt koldul, szólnak neki, hogy várjon, mert az ifjú Lady Margaret látni kívánja. Mindig megkérdezem tőlük, ott voltak-e Les Augustins-nél, Les Tourelles-nél, Orléans-nál, Jargeau-nál, Beaugencynál, Pataynál, Párizsnál. Úgy sorolom Johanna győzelmeit, mint a környékbeli bedfordshire-i falvak nevét. Járt nálunk néhány katona, aki megfordult valamelyik csatában; némelyikük látta is őt. Valamennyien egy apró termetű lányról beszélnek, aki nagy lovon ül, a feje fölött zászló leng, mindig ott tűnik fel, ahol a leghevesebb a harc: egy lány, aki olyan, mint egy fejedelem, aki megesküdött, hogy elhozza a békét és a győzelmet a hazájának, aki Isten szolgálatában áldozza fel magát, csak egy lány, semmi több, egy lány, akárcsak én – mégis hősnő. Másnap a reggelinél megtudom, miért tiltottak el az éjszakai imádkozástól. Anyám azt mondja, készülődjek, mert utazunk, hosszú útra indulunk. – Londonba megyünk – jelenti ki nyugodtan. – Az udvarba. Nagy lelkesedéssel tölt el a londoni utazás gondolata, de visszafojtom az ujjongást, mert nem akarok úgy viselkedni, mint egy hiú, fennhéjázó leány. Lehajtom a fejem, és azt suttogom: – Ahogy kívánja, anyám. Ennél jobb dolog nem is történhetne velem. Otthonom, a Bedfordshire grófság szívében található Bletsoe túl nyugodt és unalmas, itt nincs rá módom, hogy ellenálljak a világ veszedelmeinek. Nincs kísértés, amelyet le kéne győznöm, senkivel sem találkozom, csak a szolgálókkal meg idősebb féltestvéreimmel, és mindenki úgy tekint rám, mint egy jelentéktelen kislányra. Próbálok Johannára gondolni, amint az apja birkáit legelteti Domrémyben, mindentől elzárva, akárcsak én, a sáros mezők között. Ő bezzeg nem panaszkodott, hogy unja a faluját; csak várta, majd figyelmesen hallgatta a dicsőségre hívó hangokat. Nekem is ezt kell tennem. Vajon a londoni utazásról szóló parancs az a dicsőségre hívó hang, amelyre vártam? A jóságos VI. Henrik király udvarában fogunk időzni. Az uralkodó nyilván közeli rokonaként üdvözöl majd, hiszen végül is kuzinok vagyunk. Az ő nagyapja és az én nagyapám féltestvérek voltak, és ez igen közeli rokonságnak számít, ha az egyik fél király, a másik nem az, egyébként pedig ő maga hagyta jóvá azt a törvényt, amely ha királyi rangúnak nem is, de törvényes örökösnek ismeri el családomat, a Beaufort-okat. Ő bizonyára meglátja majd bennem a szentség fényét, hiszen mindenki azt mondja róla, hogy őt is ez a fény hatja át. Nemcsak rokonaként bánik majd velem, de rokon szellemnek is tart. Mi lenne, ha úgy határozna, hogy maradjak ott vele az udvarban? Miért is ne? Mi lenne, ha tanácsadójának fogadna, mint a Dauphin Jeanne d’Arcot? Végül is a másod-unokatestvére vagyok, és majdhogynem olyan látomásaim vannak, mint a szenteknek. Csupán kilencéves vagyok, de hallom az angyalok hangját, és ha engedik, egész éjjel imádkozom. Ha fiúnak születtem volna, most már én volnék a walesi herceg. Néha eltöprengek rajta, jobban örültek volna-e, ha fiúnak születek, s vajon emiatt van-e, hogy oly vakok a belőlem sugárzó fényre. Csakugyan annyira elteltek volna a gőg bűnével, hogy azt kívánják, bárcsak fiú volnék, és észre sem veszik szent leányuk dicsőségét?


– Igen, anyám – mondom engedelmesen. – Úgy látom, nem vagy valami lelkes – állapítja meg. – Nem is akarod tudni, hová megyünk? – De igen, kérem, árulja el – mondom beletörődően. – Sajnálattal közlöm, hogy John de la Pole-lal kötött eljegyzésedet fel kell bontanunk. Annak idején, hatéves korodban jó partinak tűnt, de most vissza kell lépned. Bíróság elé kell állnod, ahol meg fogják kérdezni, fel akarod-e bontani az eljegyzést, és neked igennel kell válaszolnod. Megértetted? Ez roppant ijesztően hangzik. – De hát nem is fogom tudni, mit mondjak. – Egyszerűen bele kell egyezned az eljegyzés felbontásába. Csak igent kell mondanod. – És ha megkérdezik tőlem, hogy mit gondolok, ez-e Isten akarata? Ha megkérdezik, hogy ez-e a válasz az imáimra? Anyám sóhajt, mintha fárasztónak tartana. – Nem fogják ezt kérdezni. – De hát akkor mi fog történni? – Őfelsége, a király ki fog jelölni neked egy új gyámot, majd pedig hozzáad ahhoz a férfihoz, akit kiválaszt számodra. – Tehát újabb eljegyzés következik? – Igen. – Nem vonulhatok kolostorba? – kérdezem nagyon halkan, noha már előre tudom a választ. Senkit sem érdekelnek spirituális adottságaim. – Most sem lehet, miután felbontjuk az eljegyzést? – Dehogy vonulhatsz kolostorba, Margaret! Ne légy ostoba. A te kötelességed, hogy fiút szülj a családunknak, a Beaufort-oknak, örököst, ifjú rokont Anglia királyának, fiút a Lancaster-háznak. A York-háznak, mint tudjuk, bőségesen kijutott a fiúkból. Nekünk is kell egy. És őt te fogod megadni nekünk. – De én úgy érzem, elhivattattam... – Arra hivattattál, hogy te légy a következő Lancaster-örökös anyja – vágja oda. – Ez épp elég nagy lehetőség egy lánynak. Most eredj, készülj az útra. A szolgálóid már összecsomagolták a holmidat; neked csak a babádat kell hoznod. Magamhoz veszem a babámat meg a saját, gondosan másolt imakönyvemet. Természetesen tudok franciául olvasni, és angolul is, de latinul meg görögül nem értek, és anyám nem hajlandó tanítót fogadni mellém. A lányokat nem érdemes oktatni, mondja. Jó lenne, ha latinul is el tudnám olvasni a zsoltárokat meg az imákat, de nem tudom, a kézzel másolt angol nyelvű imakönyvek pedig ritkák és igen értékesek. A fiúk tanulnak latint, görögöt meg egyéb tárgyakat is; de a lányoknak elég, ha tudnak írni-olvasni, varrni, számon tudják tartani a háztartási kiadásokat, zenélnek és a költészetben gyönyörködnek. Ha apátnő volnék, nagy könyvtár állna rendelkezésemre, és az összes szöveget, amit el akarok olvasni, lemásoltathatnám a másolókkal. A novíciák egész nap felolvasnának nekem. Művelt nő lennék, nem pedig egy tanulatlan lány, egy hétköznapi, ostoba lány. Ha apám élne, ő talán hajlandó volna némi latint tanítani nekem. Nagyon szeretett olvasni és írni; én legalábbis ennyit tudok róla. Évekig élt francia fogságban, és minden egyes napot tanulással töltött. De pár nappal az első születésnapom előtt


meghalt. A születésem annyira nem érdekelte, hogy amikor anyám lebetegedett, ő éppen Franciaországban harcolt, megpróbálta visszaszerezni a vagyonát, és nem is tért vissza, csak nem sokkal az első születésnapom előtt, akkor pedig rögtön meg is halt; úgyhogy soha nem ismerhetett meg, és nem tudhatta, milyen adottságaim vannak. Három nap alatt érünk Londonba. Anyám a saját lován lovagol, én viszont majd egy nyeregpárnán foglalok helyet az egyik lovász mögött. Az illetőt Watnak hívják, és mindenkit az ujja köré csavar az istálló meg a konyha környékén, legalábbis ezt hiszi magáról. Most rám kacsint, mintha azt képzelné, hogy barátságosan fogok bánni egy olyan férfival, mint ő, én pedig a homlokomat ráncolom, hogy emlékeztessem, én a Beaufort család tagja vagyok, ő viszont senki és semmi. Felülök mögé, kénytelen vagyok erősen belekapaszkodni a bőrövébe, és mikor azt kérdezi: – Nem fog leesni? Nem fog lepottyanni? -, hűvösen nemet intek, mintha figyelmeztetném, hogy eszébe ne jusson szóval tartani egészen Ampthillig. Ehelyett énekelni kezd, ami semmivel sem jobb. Szerelmes dalokat énekel tiszta tenorhangján, meg aratódalokat, a férfiak pedig, akik mellettünk lovagolnak, hogy megvédjenek a fegyveres bandáktól, amelyek manapság ellepték Anglia útjait, csatlakoznak hozzá. Bárcsak anyám elhallgattatná őket, vagy legalább rájuk parancsolna, hogy zsoltárokat énekeljenek! De anyám boldog, hogy a meleg tavaszi napsütésben lovagolhat, és mikor mellém ér, mosolyogva szólal meg: – Most már közel járunk, Margaret. Az éjszakát Abbots Langleyben töltjük, aztán holnap továbbindulunk London felé. Nem vagy fáradt? Akiknek törődniük kellene velem, annyira nem készítettek fel, hogy még lovagolni sem tanítottak meg. Azt sem engedik, hogy a saját lovamon üljek és vezessenek, még akkor sem, amikor megérkezünk Londonba, és az utcákon meg a piacokon meg a boltokban bámészkodók százai figyelik az ötvenfős menet elvonulását. Hogyan jelenhetek meg hősnőként, Anglia megmentőjeként, ha ott kuporgok a nyeregpárnán Wat mögött, a derékszíjába kapaszkodva, mint valami falusi némber, aki a libavásárba indult? Egyáltalán nem úgy festek, mint a Lancaster-ház örökösnője. Még csak nem is az udvarban szállunk meg, hanem egy fogadóban, mert Suffolk hercege, a gyámom kegyvesztett lett, majd meg is halt, így nem lakhatunk a palotájában. Felajánlom a Szűzanyának azt a körülményt, hogy nincs egy rendes londoni házunk, aztán arra gondolok, hogy neki is csak afféle közös szállás jutott Betlehemben, pedig Heródes palotájában biztosan akadtak üres szobák. Nyilván lehetett volna kényelmesebb megoldást találni egy istállónál. Végül is nem akárkiről volt szó. Úgyhogy én is megpróbálok belenyugodni a helyzetbe, ahogy ő tette. Én legalább kapok néhány londoni ruhát, mielőtt az udvarba mennénk, hogy felbontsam az eljegyzésemet. Anyám a fogadóba hívatja a szabókat meg a varrónőket, és csodálatos ruhát készítenek nekem. Azt mondják, mostanság az udvarban csúcsos fejdíszt viselnek a hölgyek, olyan magasat, hogy le kell hajolniuk, ha be akarnak lépni egy hét láb magas ajtón. A királyné, Anjou Margit imádja a szép ruhákat, a legújabb kedvence egy rubinvörös árnyalat, amelyet valami újfajta festékből nyernek; állítólag olyan vörös, mint a vér. Anyám az ellenhatás kedvéért angyali fehéret rendel nekem, a Lancaster-ház vörös rózsáival szegélyezve, hogy mindenkit emlékeztessen: kilencéves kislány létemre mégiscsak én vagyok a


Lancasterek örökösnője. Miután a ruhám elkészült, lehajózunk Londonba, hogy bemutassanak az udvarban, és bejelentsem az eljegyzésem felbontását. Ez utóbbi szörnyű csalódást okoz. Abban reménykedtem, hogy ki fognak kérdezni, odaállhatok eléjük, és félénken, de határozottan kijelenthetem: magától Istentől tudom, hogy John de la Pole nem lesz a férjem. Elképzeltem magam a bíróság előtt, amint valósággal elkápráztatom őket, akár a gyermek Jézus a tanítókat a templomban. Azt hittem, elmondhatom, hogy álmomban megtudtam, nem fogok feleségül menni John de la Pole-hoz, mert nagyobb feladatra szemelt ki a sors: Isten maga választott ki, hogy megmentsem Angliát! Én leszek az angol királyné, így írom majd alá a nevemet: Margaret R., azaz Margaret Regina. De nincs lehetőségem, hogy szózatot intézzek hozzájuk, hogy lenyűgözzem őket. Már mindent leírtak, mielőtt odaértünk, csak annyit kell mondanom, hogy „Felbontom az eljegyzést”, és aláírnom a nevemet, egyszerűen csak annyit, hogy Margaret Beaufort, és már készen is vagyunk. Még csak a véleményemet sem kérdezik. Kint várakozunk a fogadóterem előtt, azután a király egyik embere kijön, és a nevemen szólít: „Lady Margaret Beaufort!” Mindenki körülnéz, és rám pillant. Egy pillanatig, egyetlen csodálatos pillanatig mindenki engem néz, s eszembe villan, hogy le kell sütnöm a szememet és megvetéssel kell viszonyulnom a világi hívságokhoz, azután anyám bevezet a királyi fogadóterembe. A király nagy trónusán ül, baldachin borul fölé, mellette pedig csaknem ugyanakkora trón a királyné számára. A királyné szőke hajú, barna szemű asszony, kerek tésztaképe van és egyenes orra. Szépnek és elkényeztetettnek látom, a király haloványnak, sápadtnak tűnik mellette. Első látásra nem mondhatnám Henrikről, hogy a szentség fénye övezné. Teljesen hétköznapi ember benyomását kelti. Rám mosolyog, amikor belépek és térdet hajtok előtte, a királyné tekintete viszont a szoknyámat szegélyező vörös rózsákról a fátylamat tartó kis koronára téved, aztán elkapja a pillantását, mintha csöppet sem érdekelném. Mivelhogy francia, azt feltételezem, hogy nem tudja, ki vagyok. Valaki megmondhatta volna neki, hogy ha nem szül gyermeket, akkor találnak majd egy fiút, akit megtesznek a Lancaster-ház örökösének, és ez nagy valószínűséggel az én fiam lesz. Akkor biztosan nagyobb figyelmet szentelne nekem. De a királyné világias gondolkodású asszony. A franciák szörnyen világiasak lehetnek, legalábbis ezt szűrtem le az olvasmányaimból. Biztos vagyok benne, hogy Anjou Margit még az orléans-i szűzben sem látta volna meg a fényt. Nincs hát abban semmi furcsa, hogy nem ébresztek benne csodálatot. Mellette egy gyönyörű nő áll, ilyen szép nőt talán még életemben nem láttam. Ezüsttel átszőtt kék ruhát visel, amely úgy csillog, mint a víz. Azt hinné az ember, hogy pikkelyek borítják, mint egy halat. Észreveszi, hogy bámulom, és rám mosolyog; ettől úgy ragyog fel az arca, akár a napsugár a vízen egy szép nyári napon. – Ki az ott? – kérdezem suttogva anyámtól, aki belecsíp a karomba, hogy maradjak csöndben. – Jacquetta Rivers. Ne bámuld így – csattan fel, és újra a karomba csíp, hogy kirángasson ábrándjaimból. Mélyen bókolok a király előtt, és rámosolygok. – Hőn szeretett féltestvéreimet, Edmund és Jasper Tudort kívánom kinevezni a leánya gyámjaivá – mondja a király anyámnak. – Amíg a leány férjhez nem megy, önnel élhet.


A királyné elfordul, és odasúg valamit Jacquettának, aki előrehajol, hogy jobban hallja. Most olyan, mint egy szomorúfűz a patak partján, magas fejdíszéről lecsüngő fátyla meglibben. A királyné láthatólag nem nagyon örül a bejelentésnek, én viszont döbbenten állok. Várom, hogy valaki a beleegyezésemet kérje, el akarom magyarázni, hogy én Istent kívánom szolgálni, de anyám csak térdet hajt, hátralép, valaki más máris odaáll a helyére, s úgy látszik, a bemutatásom ezzel véget is ért. A király szinte rám se nézett; semmit sem tud rólam, semmivel sem tud többet, mint mielőtt beléptem a terembe, mégis új gyámokat, újabb idegeneket jelölt ki számomra. Hogyhogy nem veszi észre, hogy ugyanolyan különleges, szent gyermek vagyok, amilyen ő volt? Meg sem mondhatom neki, hogy olyan a térdem, mint a szenteknek? – Szólhatok? – súgom oda anyámnak. – Eszedbe ne jusson! De hát akkor honnan tudhatná meg a király, ki vagyok, ha Isten nem siet közölni vele? – És most mi lesz? – Megvárjuk, amíg a többi kérelmező is a király elé járul, azután elmegyünk vacsorázni – feleli anyám. – Úgy értettem, hogy velem mi lesz? Csak néz rám, mintha azt mondaná: hogy lehetek olyan ostoba, hogy még mindig nem értem? – Újabb eljegyzés következik – mondja végül. – Nem hallottad, Margaret? Máskor figyelj jobban. Ez még jobb partinak ígérkezik. A király féltestvére, Edmund Tudor előbb a gyámod, majd a férjed lesz. A Tudor fiúk a király anyjának, Valois Katalin királynénak a gyermekei, második férjétől, Owen Tudortól. Két Tudor fivér van, Edmund és Jasper, és a király mindkettejüket nagyon kedveli. Félig királyi vérből valók, mindketten a király kegyeltjei. Te az idősebbikhez mégy feleségül. – És nem akar találkozni velem az esküvő előtt? – Már miért akarna? – Hát hogy lássa, tetszem-e neki. Anyám a fejét rázza. – Nem téged akarnak – jelenti ki. – A fiú kell nekik, akit szülni fogsz. – De hiszen csak kilencéves vagyok! – Majd vár, míg be nem töltöd a tizenkettőt – mondja anyám. – Akkor fogok férjhez menni? – Hát persze – feleli, mintha ostobaságot kérdeztem volna. – És ő hány éves lesz akkor? Anyám elgondolkodik. – Huszonöt – feleli aztán. Hunyorgok. – És hol fog aludni? – kérdezem. A bletsoe-i házunkra gondolok, ahol nincs elég szabad szobánk egy nagydarab ifjúnak, a kíséretének meg ráadásul még az öccsének is. Anyám elneveti magát. – Jaj, Margaret! Te nem otthon fogsz lakni velem. A férjeddel és a fivérével fogsz élni, Walesben, Lamphey várában. Megint hunyorgok.


– Anyám, elküldene, hogy két felnőtt férfival éljek együtt, Walesben, egymagam? Tizenkét évesen? Megvonja a vállát, mintha azt mondaná: sajnálja, de nincs mit tenni. – Jó parti – szögezi le. – Királyi vér, mindkét fél részéről. Ha fiad születik, joggal tarthat igényt a trónra. Te a király unokatestvére vagy, a férjed pedig a féltestvére. A fiad örökre távol tartja majd a tróntól Yorki Richardot. Csak erre gondolj, semmi másra.


1453 AUGUSZTUSA Anyám azt mondta, gyorsan el fog telni az idő, de persze nem lett igaza. A napok csak múlnak, és semmi sem történik. Hiába tudják a St. John családhoz tartozó, anyám első házasságából született féltestvéreim, hogy egy Tudor felesége leszek, semmivel sem mutatnak több tiszteletet irántam, mint amikor de la Pole jegyese voltam. Sőt, még ki is nevetnek, amiért Walesben fogok lakni, azt mondják, arrafelé sárkányok meg boszorkányok élnek, nincsenek is utak, csak hatalmas várkastélyok a sűrű, sötét erdők mélyén, ahol a forrásokból vízi tündérek bukkannak elő, hogy megigézzék a halandó embereket, és mindenfelé emberevő farkasok hordái kószálnak. Semmi sem változik, mígnem egy este, a családi ima idején anyám még áhítatosabban ejti ki a király nevét, mint szokta, és fél óráig külön kell imádkoznunk VI. Henrik király egészségéért eme nehéz időkben; és könyörögnünk kell a Szűzanyához, hogy a királyné felséges méhében rejtőző gyermek fiú legyen, a Lancaster család új hercege. A királyné egészségéért elmondott imához nem teszem hozzá az „ámen”-t, mert úgy gondolom, nem volt éppen kedves hozzám, és különben is, a születendő gyermek mint első számú Lancaster-örökös az én helyemet veszi el. Nem imádkozom azért, hogy halva szülessen, ez gonosz dolog volna, és ráadásul az irigység bűnébe esnék; de azt remélem, a Szűzanya érteni fog lagymatag imáimból, hiszen ő a Mennyek királynője, úgyhogy jól ismeri a trónöröklés gondjait, és tudja, milyen nehéz valakinek lány létére a trónörökösök egyikének lenni. Bármi történjék is a jövőben, királynő nem lehet belőlem, azt senki sem fogadná el. De ha fiam születik, jó eséllyel követelheti majd magának a királyi címet. A Szűzanyának is fia született, persze mindenki ezt akarta, így lett belőle Miasszonyunk, a Mennyek királynője, aki Mary R.-ként, azaz Mária királynőként is aláírhatná a nevét. Megvárom, míg a féltestvéreim előrerohannak, hogy mielőbb megkapják a vacsorát, aztán megkérdezem anyámat, miért imádkozunk olyan lelkiismeretesen a király egészségéért, és mit értett azon, hogy „eme nehéz időkben”. – Ma levelet kaptam az új gyámodtól, Edmund Tudortól – feleli aggodalmas arccal. – Azt írja, hogy a király valamiféle önkívületbe esett. Nem beszél, nem csinál semmit; csak ül egy helyben, a földre szegezett tekintettel, és semmivel sem lehet magához téríteni. – Isten beszél hozzá? Anyám ingerülten felhorkan. – Mit tudom én! Ki tudja? A vallásosságod kétségkívül tiszteletre méltó, Margaret. De tény, hogy ha Isten épp most beszél a királyhoz, hát nem a legjobb időpontot választotta a társalgásra. Ha a király gyengének mutatkozik, York hercege a végén még elfoglalja a trónt. A királyné azt kérte a parlamenttől, hogy ruházzák rá a királyi hatalmat, de azok soha nem fognak megbízni benne. Richardot, York hercegét fogják kijelölni régensnek, nem őt. Ez biztos. Akkor aztán a Yorkok fognak uralkodni rajtunk, és a sorsunk igencsak rosszra fordul. – Ez mit jelent? – Ha a király nem épül fel, akkor Yorki Richard fog uralkodni helyette, és ő meg a családja igen hosszú ideig töltheti be a régensi tisztet, egészen addig, míg a királyné gyermeke fel nem serdül. Ezen idő alatt a családja elfoglalja a legjobb állásokat az


egyházban, Franciaországban és Anglia legjobb helyein. – Ingerülten, sietve lépked előttem a nagyterem felé. – Könnyen lehet, hogy idejönnek, és felbontják az eljegyzésedet. Nem fogják engedni, hogy egy Lancaster-házi Tudorhoz menj feleségül. Ragaszkodnak majd hozzá, hogy az ő családjukból kerüljön ki a férjed, így a fiad az ő örökösük lesz, én pedig kénytelen leszek szembeszállni velük, ha azt akarjuk, hogy a Lancaster-ház rajtad keresztül továbbra is fennmaradjon. Ezzel pedig magamra haragítom Yorki Richárdot, és évekig tartó ellenségeskedés veszi kezdetét. – De miért olyan fontos ez? – kérdezem, miközben szinte futva próbálok lépést tartani vele a hosszú folyosón. – Valamennyiünk ereiben királyi vér folyik. Miért lennénk riválisok? Mind Plantagenetek vagyunk, mind III. Edwardtól származunk. Mind kuzinok vagyunk. Yorki Richard ugyanúgy a király unokatestvére, mint én. Anyám felém fordul, ruhája levendulaillatot kavar fel, amint szanaszét söpri a földre szórt gyógyfüveket. – Lehet, hogy egy családhoz tartozunk, de éppen ezért nem vagyunk barátok, hiszen egymással vetélkedünk a trónért. Nincs rosszabb, mint a családi viszály Mind kuzinok vagyunk, de ők a York-házhoz tartoznak, mi pedig a Lancaster-házhoz. Ezt soha ne felejtsd el! Mi, Lancasterek közvetlenül III. Edwardtól származunk a fián, John of Gaunton keresztül. Ez a közvetlen leszármazási vonal! A Yorkok viszont csak John of Gaunt öccséig, Edmundig tudják visszavezetni a családfájukat. Ez csupán oldalág: ők nem Edward örökösétől származnak, hanem annak öccsétől. Ők csakis akkor örökölhetik Anglia trónját, ha egyetlen Lancaster fiú sem maradt. Úgyhogy jól gondold át a helyzetet, Margaret! Mit gondolsz, miben reménykednek, amikor Anglia királya önkívületbe esik, a gyermeke pedig még meg sem született? Mit gondolsz, miről ábrándoznak, amikor arra gondolnak, hogy te Lancaster-örökös vagy ugyan, de csak egy lány, és még férjhez sem mentél? Hogy a fiad megszületéséről ne is beszéljünk. – Tehát azt akarnák, hogy az ő águkból kerüljön ki a férjem? – kérdezem. Az újabb eljegyzés gondolata megdöbbent. Anyám felnevet. – Igen... vagyis hát, őszintén szólva, annak örülnének igazán, ha holtan látnának. Ettől aztán elhallgatok. Ijesztő gondolat, hogy egy egész család, egy olyan nagy hírű família, mint a Yorkoké, a halálomat kívánja. – De a király felébred majd, ugye? És akkor minden rendbe jön. És lehet, hogy fia születik. És akkor a fia lesz a Lancaster-örökös, és nem lesz semmi baj. – Imádkozz Istenhez, hogy a király hamar felébredjen – mondja anyám. – De azért is imádkozhatnál, hogy ne szülessen olyan gyermeke, aki kitúrhat a helyedből. És imádkozz Istenhez azért is, hogy ne szenvedjen halasztást az esküvőd és a nászéjszakád. Mert a York-ház becsvágya nem ismer határt.


1453 OKTÓBERE A király tovább álmodik, szendergésében mosoly játszik az ajkán. A szobámban vagyok, egyedül, és megpróbálok úgy ülni, ahogy állítólag ő ül, tekintetemet a padlóra szegezve, hátha engem is meglátogat Isten. Igyekszem kizárni az ablakom alatti istállóudvarból jövő lármát és a mosókonyhából kiszűrődő hangos énekszót meg a mosódeszkához csapott ruhák csattogását. Próbálom lelkemet az Úrhoz emelni, s átérezni azt a mindent magába szívó békét, amely olyannyira elárasztotta a király lelkét, hogy az uralkodó nem látja tanácsadói aggodalmas arcát, sőt, még a feleségét sem, aki a karjába teszi újszülött gyermekét, és kéri, hogy ébredjen fel, üdvözölje a kis Edward herceget, Anglia trónjának örökösét. Még akkor sem rezzen meg, amikor a királyné az arcába kiáltja, hogy ha nem ébred fel, vége a Lancasterháznak. Várom, hogy Isten engem is önkívületbe ejtsen, mint a királyt, de valaki mindig jön és megdöngeti az ajtót vagy kiabálni kezd, hogy menjek le és végezzek el valamilyen teendőt, s ezzel megint csak visszarángatnak a hétköznapi, bűnös világba, és felébredek. Anglia nagy rejtélye, hogy a király viszont nem ébred fel – s miközben csak ül és az angyalok szavát hallgatja, a férfi, aki Anglia régensének nevezte ki magát, Richard, York hercege kiveszi a kezéből a gyeplőt, királyként kezd viselkedni, Margit, a királyné pedig kénytelen odahívni a barátait, és figyelmeztetni őket, hogy hamarosan szüksége lehet a segítségükre, ha meg kell védeni a kisfiút. A figyelmeztetés már önmagában nyugtalanságot kelt. Az urak Anglia-szerte kezdik összetoborozni az embereiket, s azon gondolkodnak, vajon mikor járnak jobban: ha egy gyűlölt francia királyné uralkodik rajtuk, karjában a trón jogos örökösével, vagy ha a jóképű és közkedvelt angol lord, Yorki Richard híveivé szegődnek, és őt követik – bárhová repíti is becsvágya.


1455 NYARA Elérkezett végre az esküvőm napja. Ott állok a templom ajtajában a legszebb ruhámban, a magasra szabott, szűk derék összeszorítja a bordáimat, a képtelenül bő ruhaujjban szinte elvész vékony karom és apró kezem. Dróttal merevített, magas, csúcsos fejdíszem olyan nehéz, hogy lehúzza a fejem. A tetejéről lecsüngő fátyol fellibben és látni engedi sértődött, sápadt arcomat. Anyám ott van mellettem, ő vezet oda a gyámomhoz, Edmund Tudorhoz, aki úgy döntött – és kétségkívül minden bölcs gyám így döntött volna -, hogy leginkább az szolgálja a javamat, ha őhozzá megyek feleségül: mint érdekeim védelmezője, önmagát választotta férjemül. – Félek – súgom oda anyámnak, ő pedig lenéz rám. Csak a válláig érek. Tizenkét éves vagyok, de nem nőttem nagyra, a mellkasom lapos, mint a deszka, a díszes ruhák alatt egyetlen pihe sem nő a testemen. Vászonnal kellett kitömni a fűzőmet, hogy úgy hasson, mintha volna mellem. Gyermek vagyok, akit ideküldtek, hogy teljesítse asszonyi kötelességét. – Nincs mitől félned – feleli anyám szűkszavúan. Újra próbálkozom. – Azt hittem, én is szűz maradhatok, mint Jeanne d’Arc – mondom neki, és megrángatom a ruhája ujját, hogy rám figyeljen. – Tudja, hogy mindig erre vágytam. Kolostorba akartam vonulni. Még most is ezt akarom. Lehet, hogy megkapom az isteni hívást. Talán ez az Úr akarata. Tanácsot kellene kérnünk valakitől. Meg kellene kérdeznünk a papot. Még most is megkérdezhetjük, mielőtt késő lesz. És ha Isten csakis önmagának akar engem? Akkor istenkáromlás volna férjhez menni. Anyám felém fordul, és megfogja hideg kezemet. – Margaret – mondja komoly hangon -, tudnod kell, hogy soha nem határozhatsz az életed felől. Lánynak születtél, és a lányoknak nincs választásuk. Még a férjedet sem választhatod meg, hiszen a királyi család tagja vagy. Mindig mások fogják eldönteni, kihez menj feleségül. A királyi vérből valók nem házasodhatnak kedvük szerint. Ezt te is tudod. És végül, a Lancaster-ház tagja vagy. Nem döntheted el, ki mellé állsz. A házadat, a családodat és a férjedet kell szolgálnod. Megengedtem, hogy álmodozz, megengedtem, hogy olvass; de most már itt az ideje, hogy elfelejtsd a buta történeteket, a buta álmokat, és teljesítsd a kötelességedet. Eszedbe ne jusson, hogy úgy tégy, mint az apád, aki elmenekült a kötelessége elől! Ő gyáván viselkedett, de te nem követheted a példáját. Apám váratlan említése megdöbbent. Anyám legfeljebb megfoghatatlan általánosságokat szokott mondani második férjéről, az apámról. Szeretném megkérdezni, hogyan menekült el, miben állt a gyáva viselkedése, de ekkor kitárul a templom ajtaja, és nekem be kell vonulnom, meg kell fognom leendő férjem kezét, és a pap előtt hűséget kell esküdnöm neki. Érzem, ahogy nagy keze megfogja a kezemet, és hallom, amint mély hangján válaszol a kérdésekre, míg én csak suttogok. Walesi aranyból készült, súlyos gyűrűt húz az ujjamra. Olyan nagy a gyűrű, hogy össze kell szorítanom az ujjaimat, mint egy kis mancsot, nehogy leessen. Felnézek a férjemre; még mindig nem értem, miből gondolja, hogy efféle házasságra sor kerülhet, mikor a gyűrűje csak úgy lötyög az ujjamon, hiszen még alig tizenkét éves vagyok, ő pedig több mint kétszer annyi: harcedzett, becsvágyó férfi. Kemény ember, egy hatalomvágytól fűtött család tagja. Én viszont még kislány vagyok, és spirituális


életre vágyom, azért imádkozom, hogy az emberek észrevegyék a különlegességemet. Ám úgy látszik, mint oly sok más dolog, ez sem fontos senkinek, csak nekem. Házaséletem a pembrokeshire-i Lamphey várában kezdődik, a borzalmas Wales kellős közepén. Az első hónapokban nincs is időm, hogy anyám és a családom után vágyakozzam, mert itt minden annyira más, hogy eltart egy darabig, míg beletanulok. Az időm nagy részét a szolgálókkal töltöm a várban. A férjem meg az öccse időnként beviharzanak, aztán eltűnnek. A nevelőnőm és a komornám velem jött, de rajtuk kívül mindenki idegen. Mind walesi nyelven beszélnek, és csak bámulnak rám, ha kérni próbálok tőlük egy pohár világos sört vagy egy kancsó vizet a mosdáshoz. Annyira vágyom egy ismerős arcra, hogy még annak is örülnék, ha egyszer csak itt teremne Wat, a lovász. A várat kietlen vidék veszi körül. Semmi sincs körülöttünk, csak a magas hegyek meg az ég. Látom, ahogy közelednek az esőfelhők, mint egy nedves függöny, aztán fél óra elteltével leszakad a zápor a szürke palatetőkre és a víztől csíkos falakra. A kápolna hideg, rozoga épület, a pap pedig csak igen ritkán bukkan fel errefelé; még rendkívüli ájtatosságom sem tűnt fel neki. Gyakran vonulok vissza a kápolnába imádkozni, ilyenkor lehajtott fejemre vetülnek a fénysugarak a nyugati ablakon át, de még csak észre sem veszi senki. Londonba kilencnapos, viszontagságos utazással lehet eljutni, és a régi otthonom is éppilyen messze van. Anyámtól nagyjából tíz nap alatt ér ide egy levél, de ritkán ír. Néha az az érzésem, hogy elraboltak a csatatérről, és váltságdíj fejében ellenséges földön őriznek, akárcsak annak idején apámat. Még fogságban sem lehetnék magányosabb. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy a nászéjszakám óta egyetlen látomásom sem volt. Délutánonként bezárkózom a szobámba, mintha varrogatnék, és órákig térdepelek. Az estéimet a nyirkos kápolnában töltöm. De hiába. Egyetlen látomásom sincs, nem látom sem a máglyát, sem a csatákat, de még az angyalos-liliomos zászló lobogását sem. Hiába könyörgök a Szűzanyához, hogy láthassam az orléans-i szüzet, nem teljesíti a kívánságomat, s mikor végül visszaülök a sarkamra, eltölt a félelem, hogy csak addig voltam szent, amíg szűz voltam; asszonyként már nincs bennem semmi rendkívüli. Semmi sem kárpótolhat ezért a veszteségért. Úgy nőttem fel, hogy tudtam: egy nagy ember lánya vagyok, a királyi család tagja, de számomra az jelentette a legfőbb dicsőséget, hogy Isten közvetlenül szólt hozzám, és megajándékozott az orléans-i szűz látomásával. Koldus képében elküldött hozzám egy angyalt, hogy beszéljen nekem Johannáról. William de la Pole-t jelölte ki gyámomnak, aki saját szemével látta a szüzet, hogy utóbb bennem is felismerje ugyanazt a szentséget. Ám később Isten, ki tudja, mi okból, megfeledkezett erről a bölcs tervéről, és hagyta, hogy odavessenek egy férjnek, akit a legkevésbé sem érdekel szent mivoltom, s aki egy szörnyű éjszakán, amikor elháltuk a házasságot, egyszerre vette el a szüzességemet és a látomásaimat. Egyszerűen nem értem, miért van az, hogy Isten előbb kiválasztott, azután megfeledkezett rólam. Eszemben sincs megkérdőjelezni Isten akaratát, de azért eltöprengek rajta: miért választott ki, ha azután egyszerűen csak magamra hagyott itt Walesben? Ha nem Istenről volna szó, akár azt is mondhatná az ember, hogy itt bizony hiba csúszott a tervbe. Semmi keresnivalóm ezen a helyen, az pedig


biztos, hogy itt aztán senki sem látja meg bennem az élő fényt. Még rosszabb, mint Bletsoe-ban, ott legalább a szememre vetették, hogy túlságosan szentéletű vagyok. Itt viszont fel sem tűnik senkinek, és attól félek, rejtve maradnak az adottságaim, és semmit sem tehetek, hogy jelzőtűz legyek a világ számára. A férjem jóképű és derék férfi, legalábbis azt hiszem. Napközben ritkán látom őt meg a fivérét, folyton kilovagolnak, hogy fenntartsák a királyság békéjét, mivel gyakoriak a helyi lázongások. Mindig Edmund lovagol az élen; Jasper, az öccse követi, akár az árnyék. Még gyalog is egy ritmusra járnak; Edmund lépked elöl, Jasper pedig a nyomában. Mindössze egy év van közöttük. Amikor először láttam őket együtt, azt hittem, ikrek. Szerencsétlen módon ugyanolyan vörös hajuk és hosszú, vékony orruk van; most mindketten magasak és soványak, de szerintem idővel megtestesednek majd, és ez nem is lesz olyan soká. Ha beszélnek, be tudják fejezni egymás mondatait, és folyton a maguk kis tréfáin kacagnak. Hozzám ritkán szólnak, és soha nem magyarázzák el, mi olyan mulatságos. Imádják a fegyvereket, képesek egész álló este egy íjhúrról fecsegni. El sem tudom képzelni, mi hasznát veszi az ilyen embereknek Isten. A várban örökös készenlétben állunk, mert az egymással hadakozó csapatok meg a felfegyverzett, szökött katonák bandái időről időre rátámadnak a környező falvakra. Pontosan az történt, amitől anyám félt, mikor a király először esett önkívületbe: forrong az egész ország. Itt persze rosszabb a helyzet, mint máshol, mert ez már amúgy is meglehetősen vad vidék. És az sem sokat javított a helyzeten, hogy a király felgyógyult – bár az egyszerű embereknek megparancsolták, hogy örvendezzenek -, mert idővel újra visszaesett a betegségébe, és egyesek azt mondják, ez most már mindig így lesz: egy olyan királlyal kell együtt élnünk, aki képtelen ébren maradni. Ez nyilvánvalóan kedvezőtlen. Ezt még én is megértem. A férfiak fegyvert fognak és fellázadnak a király uralma ellen; korábban az volt a bajuk, hogy a szűnni nem akaró franciaországi háborúk miatt felemelték az adókat, most meg az a bajuk, hogy a háborúk véget értek, de mindent elvesztettünk, amit egykor, a király vitéz apja és nagyapja idején megszereztünk. Persze mindenki gyűlöli a királynét, aki maga is francia, és mindenki azt suttogja, hogy a királyt papucs alatt tartják, valójában egy francia némber uralkodik az országon, és ennél már az is jobb lenne, ha a yorki herceg kezében volna a kormányrúd. Ha valaki neheztel a szomszédjára, most kihasználja az alkalmat, hogy ledöntse a kerítését, vagy orvvadászatot rendezzen a birtokán, vagy ellopja a tüzelőjét, aztán csetepaté kerekedik a dologból, és Edmund kénytelen odamenni és sietve igazságot tenni közöttük. Az utak sem biztonságosak, mert mindenfelé Franciaországban kiképzett katonák portyáznak, és kifosztják vagy akár el is rabolják az utazókat. Ha egy szolga mögött kuporogva kilovagolok a várfalak köré épült házakból álló kis faluba, fegyveres testőrt kell magammal vinnem. Látom a sápadt, éhségtől beesett arcokat, és senki sem mosolyog rám, pedig azt gondolná az ember, örülniük kellene, hogy a vár új úrnője érdeklődik irántuk. Mert ugyan ki fog közbenjárni az érdekükben a földön és a mennyben, ha nem én? De nem értem, mit mondanak, mert walesiül beszélnek, és ha túlságosan közel jönnek, a szolgák leeresztik a lándzsáikat, és távolabb parancsolják őket. Nyilvánvaló, hogy a falusiak éppúgy nem látják meg bennem a fényt, mint a várbeliek. Tizenkét éves vagyok – ha most nem veszik észre,


hogy én vagyok a fény ebben a sötét világban, hát mikor? De hogyan is vehetne észre bárki bármit ebben a nyomorúságos Walesben, ahol mindent elborít a sár? Edmund öccse, Jasper elvileg a pár mérföldre lévő Pembroke várában él, de ritkán tartózkodik ott. Vagy a királyi udvarban tölti az idejét, ahol Anglia békéje érdekében próbálja fenntartani a York család és a király közti törékeny egyezséget, vagy itt van nálunk. De akár a királyhoz indul, akár hazafelé tart, telve aggodalommal, mert a király megint önkívületbe zuhant, mindig tesz egy kerülőt Lamphey felé, hogy itt költse el a vacsoráját. Vacsoránál a férjem, Edmund kizárólag Jasperrel beszélget. Hozzám szinte egyetlen szót sem szólnak, de végig kell hallgatnom, amint megtárgyalják, hogy fennáll a veszély: Richard, York hercege benyújtja igényét a trónra. A yorki herceg tanácsadója Richard Neville, Warwick grófja, s mindketten túlságosan becsvágyóak ahhoz, hogy egy alvó királynak engedelmeskedjenek. Sokak szerint az ország egyszerűen nincs biztonságban, ha egy régens kormányozza, és amennyiben a király nem ébred fel, Anglia nem bírja ki azt a tizenkét évet, amíg a fia annyi idős lesz, hogy maga uralkodjon. Valakinek meg kell szereznie a trónt, mert nem élhetünk egy alvó király és egy csecsemő uralma alatt. – Egy újabb hosszú régensséget nem bírunk ki; királyra van szükségünk – mondja Jasper. – Bárcsak évekkel ezelőtt feleségül vetted volna a lányt, és meglett volna a nászéjszaka. Most már valamivel előbbre lennénk. Elpirulok, és lenézek a tálra, amely tele van szétfőtt, felismerhetetlen vadhúsdarabokkal. A walesiek jobban értenek a vadászathoz, mint a gazdálkodáshoz, és minden étkezésnél valami csontos madár vagy egyéb állat kerül az asztalra, hatalmas adagokban. Alig várom a böjti napokat, amikor csak halat eszünk, sőt, más napokon is böjtöt tartok, hogy ne kelljen megennem azt a ragacsos húst. A közös tálból mindenki a tőrével szedi ki azt a darabot, amelyik megtetszik neki, a pecsenye levét pedig nagy darab kenyérrel mártogatják ki. A kezüket a térdnadrágjukba törlik, a szájukat pedig a kabátjuk kézelőjébe. Még ünnepi alkalmakkor is kenyérszeleteken tálalják a húst, amelyeket azután elfogyasztanak az étkezés végén. Az asztalon nincsenek tányérok. A szalvéta errefelé természetesen francia huncutságnak számít; hazafias kötelességüknek érzik, hogy a kabátujjukba töröljék a szájukat, és mindenki magával hozza a saját kanalát, amelyet a csizmaszárában tart, mintha valamiféle családi kincs volna. Kiveszek egy darabka húst, és rágcsálni kezdem. A zsírszagtól felfordul a gyomrom. Mintha süket volnék, úgy beszélnek előttem a termékenységemről, meg arról, hogy ha a királynét kiűznék Angliából, vagy a gyermeke meghalna, a fiam volna az egyik lehetséges trónörökös. – Gondolod, hogy a királyné csak úgy beletörődne? Gondolod, hogy Anjou Margit harc nélkül elhagyná Angliát? Jobban tudja ő ennél, mi a kötelessége – nevet Edmund. – Egyesek szerint túlságosan is elszánt volt, egy alvó király nem állhatott az útjába. Azt beszélik, nem is a királytól van a gyermek. Úgy hallottam, inkább hagyta, hogy meghágja egy istállófiú, mint hogy ott maradjon egy üres bölcsővel és egy álomba merült férjjel. Égő arcomra tapasztom a kezem. Ez elviselhetetlen, de senkinek nem tűnik fel, mennyire szenvedek.


– Ebből elég! – pirít rá a bátyjára Jasper. – A királyné előkelő hölgy, én pedig aggódom érte és a gyermekéért. Te csak azzal törődj, hogy legyen örökösöd, ne traktálj a pletykákkal. Yorknak négy fia van, és napról napra magabiztosabb. Meg kell mutatnunk nekik, hogy a Lancaster-háznak is megvan a maga örököse; ideje, hogy letörjük a szarvukat. A Staffordoknak meg a Hollandoknak is megvan az örökösük. Hol van hát a Tudor-Beaufort fiú? Edmund elneveti magát, aztán újra tölt a borból. – Minden éjjel próbálkozom – mondja. – Hidd el. Az asszony maga is szinte gyermek még, úgyhogy nemigen van kedvére a dolog, de én megteszem a kötelességem. Jasper most először rám pillant, mintha kíváncsi lenne, mit szólok a házasélet eme zord leírásához. Üres tekintettel nézek vissza rá, s közben a fogamat csikorgatom. Nem kérek az együttérzéséből. Ez az én vértanúságom. A bátyja felesége vagyok, itt élek ebben a parasztkastélyban, a borzalmas Walesben, ez az én vértanúságom, amit felajánlok Istennek, és tudom, hogy Ő majd megjutalmaz érte. Edmund egyébként igazat mondott az öccsének. Valóban minden éjszaka bejön a szobámba, kissé dülöngélve a sok bortól, amit korhely módjára dönt le a torkán vacsoránál. Minden éjjel bemászik az ágyamba, megragadja a hálóingemet, mintha nem is a legfinomabb Valenciennes-csipke szegélyezné, amelyet az én kislányöltéseim erősítettek oda, és félrehúzza, hogy odabújhasson hozzám. Minden éjjel a fogamat csikorgatom, de egyetlen szóval sem tiltakozom, még fájdalmas nyöszörgés sem csúszik ki a számon, amikor a legcsekélyebb kedvesség vagy udvariasság nélkül a magáévá tesz; aztán pár pillanattal később minden éjjel kikászálódik az ágyamból, magára kapja a köntösét, és köszönet vagy búcsúszó nélkül távozik. Én egész idő alatt egyetlen szót sem szólok, mint ahogy ő sem. Ha egy asszonynak joga volna gyűlölni a férjét, hát gyűlölném őt, amiért erőszakot tesz rajtam. De a gyűlölettől nyomorék gyermekem születne, ezért ügyelek rá, hogy ne gyűlöljem, még titokban sem. Inkább azt csinálom, hogy amikor elment, azonnal kiugrom az ágyból, és miközben avas izzadságszaga még mindig ott lebeg a levegőben, s még mindig égető fájdalmat érzek a lábam között, letérdelek, és imádkozom a Szűzanyához, aki oly szerencsés volt, hogy a testetlen Szentlélek látogatása megkímélte mindettől. Arra kérem, bocsásson meg Edmund Tudornak, amiért így kínoz engem, a Szűzanya gyermekét, Isten kegyeltjét. Engem, akiből hiányzik minden bűn, s akiből minden bizonnyal hiányzik a bujaság. Már hónapok óta férjes asszony vagyok, de a vágy éppoly távol áll tőlem, mint kislány koromban; sőt, úgy érzem, semmi sem gyógyíthat ki hatásosabban egy nőt a bujaságból, mint a házasság. Most már értem, miért mondta a szent, hogy jobb házasságban élni, mint égni. Tapasztalataim szerint a házasságban aztán biztosan nem ég a vágytól az ember.


1456 NYARA Egyévnyi magány, undor és fájdalom után most újabb teher nehezedik rám. Edmund régi dajkája olyan türelmetlenül várja az újabb Tudor fiú érkezését, hogy minden hónapban meglátogat és érdeklődik, megjött-e a vérzésem, mintha valami tenyészkanca volnék. Alig várja, hogy egyszer végre nemmel feleljek, mert akkor számolgatni kezdhetne vén, dagadt ujjain, és tudhatná, hogy a drágalátos fiacskája megtette a kötelességét. Hónapokon keresztül csalódást okoztam neki, láttam, amint fonnyadt, öreg arca elkomorul, de aztán június végén közölhettem vele, hogy elmaradt a vérzésem. A dajka ekkor letérdelt a szobámban, és köszönetet mondott Istennek meg Szűz Máriának, amiért a Tudor-háznak új örököse lesz, és a Lancasterház nem veszíti el Angliát. Eleinte bolondnak nézem, de amikor elszalad, hogy szóljon a férjemnek, Edmundnak, meg az öccsének, Jaspernek, és mindketten odarohannak hozzám, mint egy izgatott ikerpár, és jókívánságokkal halmoznak el, és kérdezgetik, mit ennék, vagy szeretném-e, ha elküldetnének anyámért, vagy volna-e kedvem sétálni egyet az udvaron, már látom, hogy az ő szemükben ez a fogantatás csakugyan az első lépés a nagyság és a Lancaster-ház megmentése felé vezető úton. És azon az éjszakán, amikor letérdelek imádkozni, végre újra látomásom van. Olyan világosan látom magam előtt, mintha ébren volnék, de nem a walesi szürkeség vesz körül, hanem a franciaországi nap tündöklő fénye. Most nem a máglya felé tartó Johanna jelenik meg előttem, hanem azt a csodálatos percet élem át, amikor megkapta a hívást. Ott vagyok vele a mezőn, nem messze az otthonától; lábam alatt érzem a fű puhaságát, és elkápráztat az ég ragyogása. Hallom, ahogy Angelusra harangoznak, úgy zengenek a fejemben a harangok, mintha emberi hangon szólnának. Hallom a mennyei éneket, aztán meglátom a vibráló fényt. Díszes ágytakarómra hajtom a fejem, de a vakító fény még így is ott ég a szemhéjamon. Egyre biztosabban érzem, hogy azt látom, amint Johanna elhívatik, s egyben magam is megkapom a hívást. Isten azt akarta, hogy Johanna őt szolgálja, most pedig engem szólít. Eljött az órám, és az én hősnőm, Johanna utat mutatott nekem. Reszketek a szentség utáni vágytól, a szemhéjam mögötti izzás egész testemen úrrá lesz, és ott ég, biztosan érzem, a méhemben, ahol a gyermek az élet fényében növekszik, s formálódik a lelke. Nem tudom, mennyi ideig térdepelek és imádkozom. Senki sem zavar meg, és mikor végre csodálkozva kinyitom a szemem, és hunyorogva meredek a pislákoló gyertyákra, úgy érzem, mintha egy egész évet töltöttem volna a szentséges fényben. Lassan, az ágy oszlopába kapaszkodva feltápászkodom; elgyengült a lábam az isteni látomástól. Leülök az ágy szélére, és döbbenten töprengek el az iménti hívás természetén. Johannát arra szemelte ki Isten, hogy mentse meg Franciaországot a háborútól, és az igazi királyt ültesse a francia trónra. Nyilván van valami oka, miért láttam magamat ott a mezőn, miért álmodtam egész életemben az ő életéről. Az én életemnek az övét kell követnie. A története nekem szól. Nyilván engem is arra hív Isten, hogy mentsem meg a hazámat, mint ahogy Johannának is a hazáját kellett megmentenie. Az a küldetésem, hogy mentsem meg Angliát a veszedelemtől, a bizonytalanságtól, a háborúskodástól, és hogy az igazi királyt ültessem az angol trónra. Tudom, hogy amikor Henrik király meghal – még ha a fia életben marad is -,


a méhemben növekvő gyermek lesz majd az örököse. Tudom. Biztos, hogy fiú lesz, ezt sugallja a látomás. Az én fiam fogja örökölni Anglia trónját. Az én fiam vet majd véget a Franciaország elleni háború borzalmainak. Az én fiam teremti meg forrongó országunk békéjét. Világra hozom, trónra juttatom, és vezérelni fogom Isten útján, melyet én mutatok meg neki. Ez az én sorsom: Anglia trónjára kell ültetnem a fiamat, s mindazok, akik csak nevettek a látomásaimon és kételkedtek az elhivatottságomban, úgy szólítanak majd: felséges asszony, a király anyja. Margaret Regina, így fogom aláírni a nevemet: Margit királyné. A kezemet a hasamra szorítom, bár egyelőre lapos, mint egy gyermeké. – Király – mondom halkan. – Te leszel Anglia királya – teszem hozzá. Tudom, hogy hall engem, és tisztában van vele: Isten bízta rám az ő sorsát, sőt, egész Anglia sorsát, hogy gondoskodjak róluk. Az a tudat, hogy a méhemben növekvő gyermekből király lesz, és mindenki fejet hajt majd előttem, segít elviselni az első hónapokat, bár minden reggel rosszullét gyötör, és végtelenül elcsigázott vagyok. Meleg van, és Edmundnak gyakran kell kilovagolnia a földekre, ahol az emberek szénát kaszálnak, hogy becserkéssze ellenségeinket. Az elszánt York-párti William Herbert azt gondolja, ráteheti a kezét Walesre, amíg a király szunyókál, hiszen senki sem fogja felelősségre vonni. Átmasíroz az embereivel a földjeinken, és arra hivatkozva, hogy a York-házból való régens megbízásából ő kormányozza Walest, beszedi az adót, ami minket illetne. Csakugyan igaz, hogy jó barátja, Warwick grófja őt bízta meg Wales kormányzásával, de minket, Tudorokat már jóval azelőtt idehelyezett a király, és mi meg is tesszük a kötelességünket, akár ébren van a királyunk, akár nincs. Mind Herbert, mind mi, Tudorok magunkat hisszük Wales egyedüli jogos, törvényesen kinevezett uralkodójának; a különbség csak annyi, hogy nekünk igazunk van, ő viszont téved. Isten pedig természetesen engem fogadott a kegyeibe. Edmundot és Jaspert, bár nem hangoztatják, nagyon dühítik Herbert és a Yorkpártiak portyázásai. Írtak is apjuknak, Owennek, aki ezután maga is kilovagol az embereivel, hogy feldúlja a York-pártiak földjeit, sőt, azt tervezi, hogy fiaival összehangolt hadjáratot indítanak. Pontosan az történik, amit anyám megjósolt. A király a Lancaster-házból való ugyan, de ő mélyen alszik. A régens a York-házból való, és nagyon is éber. Jasper sokat van távol, örökösen ott kotlik a király körül, mint egy szerencsétlen tyúk a záptojásain. Azt mondja, a királyné lényegében magára hagyta a férjét Londonban, s a biztonsága érdekében visszavonult a fallal körülvett Coventrybe, amelyet akár egy hadsereggel szemben is meg tud védeni. Jasper azt állítja, onnan akarja kormányozni Angliát, távol tartja magát az áruló Londontól. Szintén a sógoromtól tudom, hogy a déli grófságok fele meg a londoni kereskedők zöme Yorki Richard oldalán áll, mert abban reménykednek, ő majd elhozza a békét, és akkor nyugodtan gyarapíthatják vagyonukat, fütyülnek hát a törvényes királyra és Isten akaratára. Eközben minden földesúr harcra készíti fel az embereit, és eldönti, melyik oldalra álljon. Edmund meg Jasper csak a szénagyűjtés végét várják, azután kaszával meg vincellérkéssel fegyverezik fel az embereiket, és elvonulnak, hogy megkeressék William Herbertet és megmutassák neki, ki az úr Walesben. Lemegyek a várkapuhoz, hogy elbúcsúzzak tőlük, és szerencsés utat kívánjak. Jasper megígéri,


hogy két nap alatt legyőzik Herbertet, elfoglalják a carmartheni várat, és számíthatok rá, hogy aratásra visszaérnek; ám a két nap már eltelt, és nem jön hír felőlük. Minden délután pihennem kellene, anyám arra utasította a nevelőnőmet, hogy különösen vigyázzon az egészségemre, hiszen gyermeket várok, akiből trónörökös lehet. A nevelőnő ott ül velem az elsötétített szobában, és ügyel rá, nehogy egy titokban becsempészett gyertya fényénél olvasni merészeljek, vagy letérdeljek imádkozni. Az ágyon kell feküdnöm, és kellemes dolgokra kell gondolnom, hogy a gyermek életerős és vidám természetű legyen. Mivel tudom, hogy a következő királyt hordom a méhemben, engedelmeskedem, és igyekszem szép dolgokra gondolni: izmos lovakra, gyönyörű ruhákra, a lovagi tornák és a királyi udvar varázsára, a királyné rubinvörös öltözékére. Ám egy napon valami lármát hallok a folyosóról. Felülök, és a nevelőnőmre pillantok, akinek eszében sincs őrködni felettem, a következő királyt rejtő edény felett, hanem a széken ülve mélyen alszik. Felkelek, odatipegek az ajtóhoz, és magam nyitom ki. A szobalányunk, Gwyneth áll odakint sápadt arccal, a kezében egy levél. – Nem tudjuk elolvasni – dadogja. – Levél jött valakinek, de egyikünk se tud olvasni. – A nevelőnőm alszik – mondom. – Add csak ide nekem. Ostoba módon átnyújtja, pedig a nevelőnőmnek címezték, és csak az ő szemének szánták. Feltöröm Jasper Tudor pecsétjét, és felbontom a levelet. A pembroke-i várból küldték. Edmund megsebesült és William Herbert fogságába esett. Carmarthenben őrzik. Amennyire csak tudnak, készüljenek fel egy támadásra. Én addig elmegyek érte és kiszabadítom. Ne engedjenek be idegeneket, idekint dögvész tombol. Gwyneth rám néz. – Mi áll benne? – kérdezi. – Semmi – felelem. Olyan könnyen jön a számra a hazugság, hogy bizonyára Isten sugallta segítségképpen, így aztán nem is számít hazugságnak. – Azt írja, pár napig a pembroke-i várban időznek. Az úr hamarosan visszatér. Becsukom az ajtót Gwyneth orra előtt, visszamegyek az ágyamhoz és lefekszem. Gömbölyű hasamra szorítom a kezem. Az utóbbi időben nagyobb lett a pocakom, már észrevehetően domborodik a ruhám alatt. Majd este közlöm velük a hírt, gondolom. De előbb el kell döntenem, mit mondjak és mit tegyek. Mint mindig, most is az az első gondolatom: mit tenne a helyemben Jeanne d’Arc? A legfontosabb az, hogy a leendő király biztonságban legyen. Edmund és Jasper tudnak gondoskodni magukról. Számomra nincs fontosabb, mint hogy a fiamat védhető falak mögött, biztonságban tudjam, hogy mikor a Fekete Herbert eljön kifosztani a Tudor-birtokokat, legalább a gyermekemnek ne essék bántódása. Magam előtt látom William Herbertet, amint seregével ellenem vonul, s a gondolattól azonnal térdre borulok és imádkozni kezdek. – Mit csináljak most? – kérdezem a Szűzanyától; még soha életemben nem vágytam ennyire az egyértelmű válaszra. – Ezt a helyet nem tudjuk megvédeni; nincs is fallal körbekerítve, és nincsenek harcra fogható embereink. Ha odakint dögvész tombol, Pembroke-ba sem mehetek, különben is, még csak azt sem tudom, hol van Pembroke. De ha Herbert ránk támad, hogyan lehetnénk biztonságban? Mi lesz, ha


elrabol és váltságdíjat kér értem? Ha viszont megpróbálunk eljutni Pembroke-ba, mi lesz, ha rosszul leszek az úton? Mi lesz, ha az utazás árt a babának? Nincs válasz, mélységes csönd vesz körül. – Szűzanyám! – szólongatom. – Asszonyunk, Mária! Semmi. Csak ez a kellemetlen csönd. Felsóhajtok. – Mit tenne Johanna? – kérdezem magamtól. – Mit tenne, ha ilyen vészterhes választás előtt állna? Mit tennék én, ha megvolna bennem Johanna bátorsága? Elcsigázva állok talpra. Odalépek a nevelőnőmhöz, és némi kárörömmel felrázom. – Keljen fel! – mondom. – Sok dolga van. A pembroke-i várba megyünk.


1456 ŐSZE Edmund nem jött haza. William Herbert még csak váltságdíjat sem kér érte, a Tudor név örököséért és a gyermekem apjáért. Ezekben a bizonytalan időkben senki sem tudja megmondani, mennyit ér Edmund, és különben is, állítólag beteg. A carmartheni várban tartják fogva Herberték, és nem ír nekem, nincs semmi mondanivalója a feleségének, aki szinte gyermek még, és én sem írok, mert nekem sincs semmi mondanivalóm a számára. Egyedül várakozom a pembroke-i várban, készülök az ostromra, senkit sem engedek be, aki a városból jön, nehogy behurcolja a pestist, és tudom, hogy esetleg meg kell majd védenem a várat ellenségeinkkel szemben, de nem tudom, kitől kérhetnék segítséget, mert Jasper örökösen úton van. Van ennivalónk, vannak fegyvereink, van vizünk. Amikor alszom, a párnám alatt tartom a felvonóhíd és a kapurostély kulcsát, de nem állíthatnám, hogy tudom, mit kéne tennem. Várom, hogy a férjem megüzenje, mit tegyek, de ő nem ad hírt magáról. Várom, hogy megjöjjön az öccse. Arról ábrándozom, milyen jó volna, ha az apja idelovagolna és megmentene. De úgy áll a helyzet, mintha befalaztam volna magam és mindenki megfeledkezett volna rólam. A Szűzanyától kérek útmutatást, aki szintén nehéz időket élt meg, amikor gyermeket várt, de a Szentlélek nem jelenik meg, hogy közölje a világgal, én vagyok az Úr edénye. Úgy tűnik, hiába várok a kinyilatkoztatásra. A szolganép, a pap, de még a nevelőnőm is a saját szerencsétlenségével, a saját aggodalmaival van elfoglalva, hiszen a király furcsa alvásáról és a királyné meg a régens közti hatalmi harcról szóló hírek minden gazfickót ráébresztettek, hogy a kormányzat nélküli ország könnyű zsákmányt kínál, Herbert walesi barátai pedig pontosan tudják, hogy a Tudorok bujkálnak, örökösüket elfogták, az öccse eltűnt, a felesége pedig egyedül van a pembroke-i várban, és reszket a félelemtől. Aztán novemberben levél érkezik a sógoromtól, Jaspertől. Nekem címezte, Lady Margaret Tudornak. Életében először írt nekem. Remegő kézzel bontom ki a levelet. Jasper nem pazarolt sok szót a hírre: Sajnálattal tudatom, hogy férje, az én hőn szeretett Edmund bátyám pestisben elhalálozott. Bármi áron védje meg a várat. Hamarosan érkezem. A várkapunál fogadom Jaspert, és azonnal látom rajta a változást. Elvesztette a fivérét, az ikertestvérét, aki a legkedvesebb volt számára. Ugyanolyan kecsesen ugrik le a lóról, mint Edmund, de most csak egyetlen pár csizma vasalt sarka kopog a kövezeten. Amíg csak él, fülelni fog, hallja-e a bátyja lépteit, de hiába. Az arca mogorva, a szeme beesett a gyásztól. Megfogja a kezem, mintha felnőtt hölgy volnék, letérdel, és imádkozó tartásban felfelé nyújtja a kezét, mint aki hűségesküt tesz. – Én a bátyámat vesztettem el, maga pedig a férjét – mondja. – Esküszöm, hogy ha fia születik, úgy fogok gondoskodni róla, mintha a sajátom volna. Az életem árán is megvédelmezem. Mellettem biztonságban lesz. A bátyám emlékére fogadom: nem nyugszom, míg meg nem szerzem neki Anglia trónját! A szeme könnyben úszik, én pedig meglehetősen kényelmetlenül érzem magam, amiért ez a nagydarab felnőtt férfi ott térdel előttem.


– Köszönöm – felelem. Zavaromban körülnézek, de senki nincs ott, hogy megmondja, miként érhetném el, hogy Jasper felálljon. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Ráeszmélek, hogy arra az esetre, ha lányom születne, nem ígért semmit. Felsóhajtok, és megszorítom a kezét, mert láthatólag erre vár. Ha Jeanne d’Arc nem lett volna, kezdeném komolyan azt hinni, hogy a lányok fabatkát sem érnek.


1457 JANUÁRJA A hónap elején elvonulok a világ elől. Spalettákat szerelnek a hálószobám ablakaira, hogy kizárják a szürkés téli fényt. Nem is értem, miből gondolják, hogy az ég, amely errefelé sohasem kék, meg a nap, amely sohasem süt, annyira elvonhatná egy várandós nő figyelmét, hogy el kelljen takarni előle; de a bába szerint a szülés várható időpontja előtt egy hónappal feltétlenül be kell sötétíteni, mert így kívánja a hagyomány, az aggodalomtól sápadt Jasper pedig kijelenti, hogy mindent meg kell tenni a gyermek biztonsága érdekében. A bába szerint a baba idő előtt fog megszületni. Megtapogatja a hasamat, és azt mondja, rosszul fekszik a gyermek, de még időben megfordulhat. Előfordul, magyarázza, hogy csak az utolsó pillanatban fordul meg. Fontos, hogy fejjel előre bújjon ki, bár nem tudom, miért. Jaspernek nem beszél a részletekről, de tudom, hogy a sógorom nap mint nap fel-alá járkál a szobám ajtaja előtt. Hallom a padlódeszkák recsegését, ahogy lábujjhegyen lépked, aggodalmasan, mint egy szerető férj. Miután elvonultam a külvilágtól, nem találkozhatok férfiakkal, és ez nagy megkönnyebbülésemre szolgál. Csak azt sajnálom, hogy nem mehetek el a templomba. Amikor az első gyónásomra került sor itt Pembroke-ban, William atya könnyekig meghatódott. Azt mondta, még soha nem találkozott ilyen áhítatos ifjú hölggyel. Örültem, hogy végre találtam valakit, aki megért. William atya most is imádkozhat velem, de csak úgy, hogy paraván van köztünk, és ez korántsem olyan lelkesítő, mint egy egész gyülekezet előtt imádkozni, ahol mindenki láthat. Egy hét múlva, miközben szűk szobámban sétálgatok, egyszerre szörnyű fájdalom hasít a csontjaimba. Nan, a bába meg a segítője, egy másik vénasszony, akinek a neve úgy hangzik, mint a hollókárogás, és egy szót sem beszél angolul, rám parancsolnak, hogy bújjak ágyba. Többé nem járkálhatok, de még csak nem is állhatok. A fájdalom olyan heves, hogy úgy érzem, egyszerűen széthasadnak a csontjaim. Nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben, de senki sem tudja, mi a baj. Megkérdezik az orvost, de ő nem érhet hozzám, csupán annyit tehet, hogy megtudakolja, énszerintem mi lehet a gond, így hát ezzel sem jutunk előbbre. Tizenhárom éves vagyok, és a koromhoz képest aprócska. Honnan tudhatnám, mi a gond a testemben rejtőző babával? Folyton kérdezgetik, hogy tényleg úgy érzem-e, mintha el akarnának törni a csontjaim. És mikor igennel válaszolok, úgy néznek egymásra, mintha attól félnének, így is lesz. De én egyszerűen nem tudom elhinni, hogy belehalhatok a szülésbe. Nem tudom elhinni, hogy Isten vette volna a fáradságot és idehozott volna Walesbe, méhemben a gyermekkel, akiből király lehet, csupán azért, hogy meghaljak, mielőtt a baba megszületne. Arról sustorognak, hogy el kellene küldetni anyámért, de annyira messze van és az utak olyan veszedelmesek, hogy nem jöhet, különben sem tudna többet tenni, mint ők. Senki sem tudja, mi bajom van, de megjegyzik, hogy túl fiatal és túl kicsi vagyok egy gyermek kihordásához. Ez kissé későn jutott eszükbe, és most, hogy már közeleg a szülés, nemigen szolgál vigaszomra. Nem mertem megkérdezni, tulajdonképpen hogyan is fog kibújni a baba a hasamból. Attól rettegek, hogy felhasad a testem, mint a szűk borsóhüvely, amelyben túl nagy borsószem növekszik, és akkor aztán biztosan elvérzek.


Azt hittem, hogy a várakozás fájdalmánál rosszabbat már nem tudnék elviselni, de egyik éjszaka iszonyú kínra ébredek: mintha a hasam megduzzadt volna, és megfordult volna bennem. Rémülten sikoltok fel, a két asszony felpattan hevenyészett fekhelyéről, a nevelőnőm pedig futva jön, akárcsak a komornám, s a szobám egy perc alatt megtelik gyertyákkal, meg emberekkel, akik forró vizet és tüzelőt hoznak, rám viszont még csak egy pillantást se vetnek, pedig érzem, hogy hirtelen valami kifolyik belőlem, és biztos vagyok benne, hogy ez vér, és most már csakugyan el fogok vérezni. Ekkor odarontanak, adnak egy fadarabot, amire ráharaphatok, és egy megszentelt övet, amit háborgó hasam köré kell kötni. William atya elküldte a szentostyát a kápolna szentségtartójából; odateszik a térdeplőmre, hogy tekintetemet az Úr testére függeszthessem. Meg kell mondjam, most, hogy megtapasztaltam a vajúdást, már nem tesz rám akkora hatást a keresztre feszítés. Elképzelhetetlen, hogy létezne ennél szörnyűbb kín. Persze átérzem a Mi Urunk szenvedését. De ha nem volt része egy nehéz szülésben, nem is sejtheti, mi az igazi fájdalom. Leszorítanak az ágyra, de megengedik, hogy egy kötelet rángassak, amikor rám törnek a fájások. Egyszer el is ájulok, ekkor valami erős italt erőltetnek belém, amitől szédülök és émelygek, de semmi sem képes kiszabadítani a satuból, ami a hasamat szorítja és valósággal széttépi a testem. Így megy ez órákon keresztül, hajnaltól alkonyatig, s hallom, hogy azt motyogják egymás között, túl sokáig húzódik a dolog. Az egyik bába azt mondja, sajnálja, de kénytelenek lesznek pokrócban dobálni, hogy a baba kijöjjön. – Micsoda? – hebegem, mert a fájdalom annyira összezavart, hogy nem is értem, mit mond. Nem tudom felfogni, mire készülnek. Kiemelnek az ágyból, és rám parancsolnak, hogy feküdjek le a földre terített pokrócra. Azt gondolom, talán kitaláltak valamit, amivel enyhíthetik a fájdalmat, amely úgy szorongat, hogy addig sikoltozom, míg úgy nem érzem, hogy nem bírom tovább. Így hát engedelmesen lefekszem, majd hatan körém gyűlnek, és felemelik a pokrócot. Úgy himbálózom, mint egy zsák krumpli. Ekkor egyszerre megrántják a pokrócot, én pedig felrepülök, aztán visszazuhanok. Csupán tizenhárom éves vagyok, könnyedén fel tudnak dobni a levegőbe, de számomra borzasztó érzés ez a repülés, majd a zuhanás, szörnyen fáj, amikor a pokróchoz csapódik a testem, és már kezdik is elölről. Tízszer ismétlik meg, én pedig sikítozom és könyörgök, hogy hagyják abba; aztán visszalöknek az ágyba, s úgy néznek rám, mint akik komoly javulásra számítanak, én meg oldalra hajolva hányok, és közben ráz a zokogás. Amikor hátradőlök, egyetlen áldott pillanatra csitul a fájdalom. A hirtelen rám telepedő csöndben tisztán hallom a nevelőnőm szavait: – Ha úgy alakul a helyzet, hogy választásra kerül a sor, a gyermeket kell megmenteniük. Különösen ha fiú. Iszonyú haragra gerjeszt a gondolat, hogy Jasper megparancsolta a saját nevelőnőmnek: mondja meg a bábáknak, hogy ha választaniuk kell az én életem és az unokaöccséé között, akkor hagyjanak meghalni. A padlóra köpök, és felkiáltok: – Igen? És ezt ki mondta? Én Lady Margaret Beaufort vagyok, a Lancasterházból... De meg se hallják, felém se fordulnak.


– Ennek így kell lennie – helyesel Nan. – Csak hát a kisasszonykának nincs könnyű dolga... – Az anyja rendelte így – vág a szavába a nevelőnőm, és már nincs is kedvem kiabálni velük. Az anyám? A saját anyám azt mondta a nevelőnőmnek, hogy ha az én életem is veszélybe kerül és a babáé is, akkor a babát mentsék meg? – Szegény kislány! Szegény, szegény kislány! – mondja Nan, és először azt hiszem, a gyerekre érti, talán mégis lány lesz. De aztán rájövök, hogy rólam beszél, egy tizenhárom éves kislányról, akiről a saját anyja azt mondta, hogy hagyják csak nyugodtan meghalni, ha megszülte a fiút, a család örökösét. Két napba és két éjszakába telik, míg a baba kiverekszi magát a testemből. Nem halok meg, de hosszú órákig azt kívánom, bár meghalnék, mert akkor megszabadulnék a kíntól. Megmutatják a fiamat, de én már álomba is merülök, szinte belefulladok a fájdalomba. Azt hiszem, barna haja van és pici keze. Nyúlok felé, hogy megérintsem, de az ital, a fájdalom, a kimerültség rám telepszik, mint a sötétség, és elájulok. Mire felébredek, már reggel van, kinyitották az egyik spalettát, az apró üvegtáblákon besüt a sárgás téli napfény, a szobát kellemesen bemelegíti a kandallóban lobogó, jól megrakott tűz. A kisfiú a bölcsőjében fekszik, gondosan hozzápólyálva egy deszkához. Amikor a pesztra odaadja, nem is érzem a testét, olyan szorosan fogják körbe a fejétől a lábujjaiig – mint egy sebesültet – a pólya szalagjai. Azt mondja a pesztra, muszáj a deszkához kötözni, hogy ne mozgassa a kezét-lábát meg a fejét, mert a kis csontjai csak így nőnek szép egyenesen. Délben megnézhetem majd a pici lábát, kezét, testét, akkor fogják ugyanis kibontani a pólyából és tisztába tenni. Addig is a karomban tarthatom, miközben alszik. Olyan, mint egy merev játékbaba. A pólya szalagjai a fejét és az arcát is körbefonják, hogy egyenes maradjon a nyaka, és a szalagokat egy hurokban kötötték össze a feje búbján. A szegény asszonyok ennél a huroknál fogva lógatják le a gyereküket a tetőgerendába vert kampóról, amikor főznek vagy más dolguk akad, de ezt a kisfiút, a Lancaster-ház legfiatalabb tagját pesztrák egész hada fogja ringatni és hordozni. Lefektetem magam mellé az ágyba, és bámulom a pici arcát, aprócska orrát, rózsaszínű szemhéjának mosolygó ívét. Nem olyan, mint valami élőlény, sokkal inkább hasonlít a templomokban látható, kisbabákat ábrázoló kőfaragványokra, amelyeket kővé dermedt, halott anyjuk mellé tesznek. Csodálatos arra gondolni, hogy egy ilyen kis apróság életre kelt, megnőtt, világra jött; hogy én hoztam létre, csaknem egyedül (mert Edmund részeg erőlködése nem sokat számít). Ez a picike valami, ez a miniatűr lény csont a csontomból, hús a húsomból, és az én alkotásom, csakis az enyém. Nem sokkal ezután felébred és sírni kezd. Ahhoz képest, milyen kicsi, hihetetlenül erős a hangja, nem is bánom, hogy a pesztra odarohan, és kiviszi a szobából a szoptatós dajkához. Apró mellem fájdalmasan sóvárogja, hogy szoptathassam, de ugyanolyan szorosan körbekötöztek, mint a pólyás babát; mindkettőnket leszíjaztak, hogy teljesítsük a kötelességünket: a csecsemőnek szép egyenesre kell nőnie, a fiatal anya pedig nem táplálhatja a fiát. A szoptatós dajka otthon hagyta a saját gyermekét, hogy idejöhessen és elfoglalhassa a helyét a várban. Jobb ételeket kap majd, mint bármikor életében, és tekintélyes mennyiségű sört ihat.


Még csak nem is kell részt vennie a gyermek gondozásában, csupán annyi a feladata, hogy a tejével táplálja, mint valami fejőstehén. Ha a kisfiú éhes, odaviszik hozzá, de egyébként a pesztrák gondoskodnak róla. A szoptatós dajka legfeljebb takarítgat egy kicsit, kimossa a gyermek holmiját, segít a lakosztályát rendben tartani. A szoptatást kivéve hozzá sem ér a kisfiúhoz. Azt más nők intézik. A gyermeknek megvan a saját bölcsőringatója, aki ott alszik majd mellette, a két saját pesztrája, akik kiszolgálják, a saját orvosa, aki hetente egyszer megvizsgálja, és a bábák is itt maradnak, míg el nem mehetek a templomba, őt pedig meg nem keresztelik. Nagyobb szolgahad áll a rendelkezésére, mint nekem, és hirtelen rájövök, hogy ez azért van, mert ő fontosabb nálam. Én Lady Margaret Tudor vagyok, született Beaufort, a Lancaster-házból, az alvó angol király unokatestvére. Ő azonban egyszerre Beaufort és Tudor. Mindkét ágon királyi vér folyik az ereiben. Richmond grófja ő, a Lancaster-ház tagja, így a királyfi, Edward herceg után másodikként őt illeti Anglia trónja. A nevelőnőm lép be a szobába. – A sógora, Jasper azt kéri, adja hozzájárulását a névhez, amelyet a gyermeknek választott – mondja. – Most akar írni a királynak és az ön anyjának, hogy közölje, Edmund Owennek fogják hívni a gyermeket, apja és Tudor nagyapja után. – Nem – felelem. Eszemben sincs tömérdek kín árán született fiamat egy olyan emberről elnevezni, aki csakis fájdalmat okozott nekem. – Nem vagyok hajlandó Edmundnak nevezni. – De hát Edwardnak nem hívhatja – jegyzi meg a nevelőnő. – A király fiát hívják Edward hercegnek. – Henry lesz – jelentem ki, és az alvó királyra gondolok, aki egy Henry nevű, Lancaster-házi fiú világra jöttének hírére talán felébred álmából, ha már az Edwardnak nevezett herceg születését átaludta. – Ez királyi névnek számít Angliában, a legjobb, legbátrabb királyaink közül több is a Henrik nevet viselte. Henry Tudor lesz a fiú. – Büszkén ismétlem el a nevet: – Henry Tudor. – És magamban azt gondolom: amikor az alvó VI. Henrik király meghal, ez a kisfiú lesz VII. Henrik. – Jasper úr azt mondta, legyen Edmund Owen – ismétli a nevelőnő, mintha teljesen ostoba vagy süket lennék. – Én pedig azt mondtam, Henry lesz – szögezem le. – Eddig is így hívtam. Ez a neve. Erről nem nyitunk vitát. Így neveztem az imáimban. Már Henrynek kereszteltetett. Határozott kijelentéseim hallatán felvonja a szemöldökét. – Nem fog tetszeni nekik – mondja, aztán kivonul a szobából, hogy közölje a sógorommal, Jasperrel: a lány megmakacsolta magát, nem hajlandó halott férje után elnevezni a gyermeket, más nevet választott számára, és egyszerűen nem hallgat a jó szóra. Visszadőlök a párnáimra, és behunyom a szememet. A fiam Henry Tudor lesz, bárki bármit mond.


1457 TAVASZA A fiam születése után még hat hétig nem hagyhatom el a lakosztályomat, csak ekkor mehetek el a kápolnába, hogy megtisztuljak a gyermekszülés bűnétől. Mire visszajövök, azt látom, hogy leszedték a spalettákat és elvitték a sötét függönyöket. Borral teli korsókat és több tálnyi süteményt hoztak be, Jasper pedig meglátogat és gratulál a gyermekem születéséhez. A pesztrák elmondták, hogy Jasper mindennap felkeresi a kisfiút, mint valami odaadó apa. Ha a kisfiú alszik, akkor leül a bölcsője mellé, ujjával megcirógatja az arcát, nagy kezébe fogja a pici, bepólyált fejet. Ha ébren van, akkor Jasper végignézi a szoptatást, vagy ellenőrzi, miként bontják ki a pólyából, s megcsodálja az egyenes lábszárat, az erős kart. Azt mondják a pesztrák, Jasper valósággal könyörög nekik, hogy húzzák félre egy percre a pólyát, hadd láthassa az apró kezeket és a kövér kis lábakat. Úgy vélik, nem férfihoz illő, hogy folyton ott lebzsel a bölcső körül, és én egyetértek velük; de a Tudorok már csak ilyenek, fütyülnek mások véleményére. Jasper félénken rám mosolyog, én pedig visszamosolygok rá. – Jól van, húgom? – kérdezi. – Igen – felelem. – Úgy hallottam, nehéz szülése volt. – Így van. Bólint. – Levele jött az édesanyjától. Nekem is írt. Átad egy négyzetesre hajtogatott papírlapot, rajta a Beaufortok kapurostélyt ábrázoló pecsétjével. Óvatosan eltávolítom a pecsétet, és olvasni kezdek. Anyám franciául írt, és azt parancsolja, hogy menjek a Gwent grófságbeli Newportba, a Greenfield-házba, ott vár rám. Ennyi az egész. Egyetlen szeretetteljes szó sincs a levélben, még a fiamról, a saját unokájáról sem érdeklődik. Eszembe jut, hogy azt mondta a nevelőnőmnek: ha választaniuk kell köztem és a fiam között, hagyjanak meghalni, úgyhogy nem rágódom tovább a ridegségén, inkább Jasperhez fordulok: – Magának megírta, miért kell Newportba mennem? Mert azzal nem fáradt, hogy nekem megmagyarázza. – Igen – feleli. – Fegyveres kísérettel kell, hogy odavigyem, a fia pedig itt marad. Humphreyval, Buckingham hercegével fog találkozni. Az ő házába megyünk. – És miért kell találkoznom vele? – kérdezem. Halványan emlékszem a hercegre, a gazdag nemesi famíliák egyikének fejére. Távoli rokonok is vagyunk. – Ő lesz az új gyámom? Nem lehetne maga a gyámom mostantól, Jasper? Elfordítja a fejét. – Nem. Nem erről van szó. – Megpróbál rám mosolyogni, de a szemében szánalom csillog. – Újból férjhez kell mennie, húgom. Hozzáadják Buckingham herceg fiához, amint letelt a gyászidő. De a házassági szerződés aláírására és az eljegyzésre máris sort kerítenek. A herceg fia, Sir Henry Stafford lesz az új férje. Elborzadva nézek rá. – Megint férjhez kell mennem? – tör ki belőlem a kérdés. A szülés gyötrelme jut eszembe, és arra gondolok, legközelebb valószínűleg tényleg belehalok. – Jasper, nem mondhatnék nemet? Nem maradhatnék itt magával? A fejét rázza.


– Sajnos nem.


1457 MÁRCIUSA Nem vagyok több, csak egy csomag: egyik helyről a másikra visznek, az egyik tulajdonos átad a másiknak, kibontanak és becsomagolnak, amikor kedvük tartja. Edény vagyok, fiúgyermekeket hordozó edény, egyik nemes úré vagy a másiké, mit számít? Senki sem látja, mi vagyok valójában: fiatal nő, a királyi családdal rokonságban álló nemesi família sarja, egy különösen áhítatos fiatal nő, aki – Isten a tanúm! – megérdemelne némi elismerést. De nem, előbb gyaloghintóban elvittek a lampheyi várba, most pedig egy kövér hátaslovon kell eljutnom Newportba, egy szolga mögött ülve, aki eltakarja előlem az utat, és a sáros mezőket meg a fakó legelőket is csak a mellettünk ügető fegyveresek során keresztül látom. Az embereinknél lándzsa van meg furkósbot, gallérjukat a Tudor-címer díszíti. Az élen Jasper halad harci paripáján. Indulás előtt figyelmeztette a csapatát, hogy Herbert emberei könnyen rajtunk üthetnek, vagy tolvajbandák támadhatnak ránk. Amikor közelebb érünk a tengerhez, még a fosztogató kalózok is veszedelmet jelentenek majd számunkra. Hát így védelmeznek engem. Ilyen országban élek. Ez az, amit egy jó királynak, egy erős királynak meg kellene akadályoznia. Átlovagolunk a Greenfield-ház kapurostélya alatt, aztán a kapu nagy dörrenéssel becsapódik mögöttünk. A ház előtt, az udvarban leszállunk a lóról, anyám elém jön, hogy üdvözöljön. Már csaknem két éve nem láttam, az esküvőm óta, amikor azt mondta, nem kell félnem semmitől. Most odalép hozzám, én pedig letérdelek elé, hogy áldását kérjem, és ráeszmélek, hogy nyilván látja az arcomon: ma már tudom, hogy hazudott nekem azon a bizonyos napon, mert azóta szembenéztem a valódi halálfélelemmel, és megtudtam, hogy képes lett volna feláldozni engem az unokájáért. Neki persze tényleg nem volt semmi félnivalója – ebben igaza volt. Nekem viszont annál több. – Margaret – mondja halkan. Áldón a fejemre teszi a kezét, aztán felsegít, és mindkét orcámon megcsókol. – Hogy megnőttél! És milyen jó színben vagy! Azt kívánom, bár megölelne, magához szorítana, azt mondaná, hogy nagyon hiányoztam neki, de ha így viselkedne, nem is ő volna, és ebben az esetben én is másféle lány volnék. Valójában csak hűvös elismeréssel tekint rám, aztán megfordul, mert időközben kinyílt a ház ajtaja, és kilépett rajta a herceg. – Ő a lányom – mutat be anyám. – Lady Margaret Tudor. Margaret, ő a rokonod, Buckingham hercege. Mélyen térdet hajtok a herceg előtt. Tudom, hogy nagyon fontos számára a rangja; azt beszélik, elérte, hogy a parlament törvényben szabja meg, ki mehet mögötte az ünnepélyes felvonulásokon. Most felsegít, és arcon csókol. – Isten hozta – mondja. – Bizonyára átfázott és elfáradt a hosszú úton. Jöjjön be. A ház berendezése roppant fényűző, a Lampheyben és Pembroke-ban töltött száműzetésem során már elszoktam ettől a jóléttől. A kőfalakat vastag kárpitok teszik melegebbé, a mennyezet gerendái aranytól és festéktől csillognak. Mindenfelé a herceg címere díszeleg, frissen aranyozva. A padlót borító gyékények frissek és puhák, minden szobában kellemes fűszer- és levendulaillat terjeng, s valamennyi nagy kőkandallóban lobognak a lángok, az egyik legény pedig egy kosár tüzelővel jár körbe, és ha szükséges, még rak a tűzre. Még ez a fiú is a herceg libériáját viseli; azt beszélik, egész egyenruhás, fegyveres sereg várja az úr parancsait. A fiúnak


csizmája is van. Eszembe jutnak a férjem otthonában látott, mezítlábas, ápolatlan emberek, és kezdem kissé más szemmel nézni ezt az eljegyzést, hiszen talán egy tiszta házba vezet, rendesen felöltöztetett szolgák közé. A herceg megkínál egy pohár meleg, édes, gyenge sörrel, hogy átmelegedjek a hosszú utazás után. Miközben a sört kortyolgatom, Jasper lép be a szobába egy őszülő halántékú, ráncos arcú, idősebb férfival; legalább negyvenéves, egy nappal sem kevesebb. Jasperre nézek, várom, hogy bemutassa ezt az idegent, aztán komor arcát látva mindjárt megértem a helyzetet. A döbbenettől eláll a lélegzetem, amikor rájövök, hogy ez az öregember Henry Stafford, vagyis az új férjem. Nem velem egykorú fiú, mint az első jegyesem, John de la Pole volt. Nem is fiatalember, mint Edmund – pedig Isten a tudója, már ő is túl öreg és túl rideg volt hozzám. Nem, ezúttal olyat választottak, aki annyira vén, hogy az apám lehetne, a nagyapám lehetne, távoli ősöm lehetne. Negyvenéves, ötven vagy talán hatvan is. Csak most ébredek rá, milyen feltűnően bámulom, és térdet hajtani is elfelejtek, míg anyám éles hangon rám nem szól: – Margaret! – Elnézést – motyogom, és alázatosan pukedlizek egy újabb férfi előtt, aki megmondja majd, hol éljek, s aki rákényszerít, hogy újabb örököst szüljek a Lancaster-háznak, akár akarom, akár nem. Látom, hogy Jasper komoran bámulja a csizmáját, de aztán felemeli a fejét, szokásos udvariasságával üdvözli anyámat, és meghajol a herceg előtt. – Úgy látom, sikerült megóvnia a lányomat ezekben a roppant zavaros időkben – mondja neki anyám. – Az egész walesi hercegséget megóvom, ha tudom – feleli Jasper. – Úgy fest, végre javul a helyzetünk. Visszafoglaltam a várakat, amelyeket a York-pártiak elvettek tőlünk, William Herbert pedig bujkál valahol. Ha nem hagyja el Walest, elkapjuk. Minket, Tudorokat nagyon is kedvelnek errefelé; valaki előbb-utóbb elárulja majd. – És aztán? – kérdezi tőle Buckingham hercege. – Aztán mi lesz? Jasper megvonja a vállát. Tudja, hogy a kérdés nem William Herbert, de még csak nem is Wales sorsára vonatkozik. Manapság minden angol ezt kérdezi magában: Mi lesz? Mi lesz így, hiszen az udvar olyan népszerűtlen, hogy már nem is mer Londonban maradni? Mi lesz így, hiszen a király folyton egyik percről a másikra álomba merül, a királyné pedig gyűlölet tárgya? Hogyan nézhetünk a jövő elébe, amikor a trónörökös csupán egy gyenge fiúcska? Hogyan lehetünk biztonságban, ha a királyság ellenségeink, a York-ház kezére kerül? – Próbáltam megvitatni a helyzetet Yorki Richarddal és a tanácsadójával, Warwick grófjával – mondja Jasper. – Ön is tudja, hogy mindenáron próbáltam meggyőzni őket: működjenek együtt a királynéval, akivel szintén hosszú megbeszéléseket folytattam. De a királyné retteg tőlük, attól fél, hogy amint a király visszaesik a betegségébe, megtámadják őt és a fiát. Yorkék pedig attól félnek, hogy a királyné megsemmisíti őket, amikor a király elég jól van ahhoz, hogy engedelmeskedjen neki. Nem látok megoldást. – És ha elküldenénk őket az országból? – veti fel Buckingham. – Egyikük Calaisba mehetne. Yorkot esetleg elküldhetnénk Dublinba. Jasper megint vállat von.


– Nem jönne többé álom a szememre, ha tudnám, hogy távol vannak ugyan a partjainktól, de a seregükkel együtt – mondja. – Calais-ból ők uralnák a csatornát; egyetlen déli kikötő sem lenne biztonságban. Dublinban pedig Richard sereget toborozhatna, és aztán támadást indíthatna ellenünk. Az írek már most úgy szeretik őt, mintha király volna. – Talán a király ezúttal nem esik vissza a betegségébe – reménykedik anyám. A szavait kísérő zavart csöndből azonban arra következtetek, hogy Őfelsége állapota nagyon is súlyosra fordult. – Talán – mondja végül a herceg. Nem pazarolják az időt arra, hogy Henry Stafford udvaroljon nekem. Még csak arra sem pazarolják az időt, hogy akár egy percre kettesben maradjunk. Minek is? Ez az ügyvédek és vagyonkezelők ügye. Mit sem számítana, ha első látásra viszolyognának egymástól Henry Stafforddal. Mit sem számít, hogy egyáltalán nem akarok férjhez menni, félek az esküvőtől, félek a házasság elhálásától, félek a gyermekszüléstől, mindentől félek, ami az asszonyi élettel kapcsolatos. Meg sem kérdezik, megvan-e még gyermekkori elhivatottságom, akarok-e még apáca lenni. Senkit nem érdekel, mit gondolok. Úgy kezelnek, mint egy közönséges fiatal nőt, akit arra neveltek, hogy feleség és anya legyen, és mivel nem érdeklődnek, mit gondolok, és fel sem tűnik nekik, mit érzek, semmi sem állíthatja meg őket. Aláírjuk az előkészített szerződéseket. Azután a kápolnába megyünk, és a tanúk meg a pap előtt megfogadjuk, hogy januárban összeházasodunk, így egy évig gyászolhatom első házasságomat, amely oly kevés örömmel járt és oly hamar véget ért. Az esküvő idejére tizennégy éves leszek, a vőlegény ugyan még nem tölti be a negyvenet, de hozzám képest akkor is öreg: harminchárom éves. Az eljegyzés után visszamegyünk a házba, s anyámmal leülünk a társalgóteremben, ahol ég a tűz, a komornáink ott sürögnek-forognak körülöttünk, és hallgatjuk a zenészeket. Kicsit közelebb húzom a székemet az övéhez, hogy végre négyszemközt tudjunk beszélgetni. – Emlékszik, mit mondott, mielőtt férjhez mentem Edmund Tudorhoz? – kérdezem. Anyám a fejét rázza, és elfordítja a tekintetét, mintha nem volna ínyére a beszélgetés. Biztosan tudom, nem szeretné, ha a szemére vetném, hogy azt állította, nem kell félnem senkitől, miközben a nevelőnőmnek meg azt mondta, hagyjanak csak meghalni. – Nem, nem emlékszem – vágja rá. – Olyan, mintha hosszú évekkel ezelőtt történt volna. – Azt mondta, ne viselkedjek gyáván, mint az apám. Már a rég eltemetett férfi említésétől is összerezzen. – Ezt mondtam volna? – Igen. – El sem tudom képzelni, mi járhatott a fejemben. – Mit követett el az apám? Mesterkélt nevetéssel fordul el tőlem. – Egész idő alatt arra vártál, hogy magyarázatot adjak egy buta megjegyzésre, amit a templom kapujában tettem?


– Igen. – Jaj, Margaret, te olyan... – Elhallgat, én pedig várom, hogy megtudjam, miért is ingatja a fejét és ráncolja a homlokát. – Te olyan rémesen komoly vagy! – Igen – bólintok. – Ez igaz. Nagyon komoly vagyok, anyám. Azt hittem, ez már nem lepi meg. Mindig is komoly voltam, megfontolt. És anyám mondott valamit az apámról, amit, úgy gondolom, jogomban állna megérteni. Mert én komolyan veszem ezt a dolgot. Anyám feláll, és odasétál az ablakhoz, kinéz, mintha az esti sötétséget csodálná. Vállát vonogatja, nem érti, hogy viselkedhet ilyen kínosan a lánya, az egyetlen Beaufort-tól született gyermeke. A komornája felnéz, nincs-e szüksége valamire, s látom, milyen pillantást vetnek egymásra. Mintha azt mondanák: hiába, mindketten tudjuk, hogy nem könnyű vele... Zavaromban elpirulok. – Hajjaj! – sóhajt fel anyám. – Olyan rég történt – mondja. – Hány éves is vagy? Tizenhárom? Az ég szerelmére, ez tizenkét éve volt. – Akkor igazán elmondhatja. Elég idős vagyok hozzá, hogy megtudjam. És ha anyám nem mondja el, akkor majd megtudom valaki mástól. Gondolom, nem akarja, hogy a szolgákat faggassam ki. Elvörösödő arcán látom: nem akarja, hogy a szolgákat faggassam, sőt, már rég figyelmeztette őket, hogy eszükbe ne jusson erről beszélni velem. Történt valami tizenkét évvel ezelőtt, amit szeretett volna elfelejteni, amit mindörökre el akart titkolni előlem. Valami szégyenletes dolog. – Hogyan halt meg az apám? – kérdezem. – Önkezével vetett véget az életének – feleli halkan anyám. – Ha mindenáron tudni akarod. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy megismerd ezt a szégyent. Elhagyott téged, elhagyott engem is, és megölte magát. Én éppen gyermeket vártam, azután elvetéltem. Elvesztettem a gyermekemet a döbbenettől és a gyásztól, a gyermeket, aki a Lancaster-ház fiú örököse lehetett volna; de apádnak ez eszébe sem jutott. Pár nappal voltunk az első születésnapod előtt; de annyira sem érdekelte a sorsunk, hogy megvárta volna, míg betöltöd az egyéves kort. Hát ezért mondtam neked mindig, hogy a jövőd a fiadtól függ. A férj jön és megy; ha kedve tartja, el is hagyhat. Hadba vonulhat, megbetegedhet, megölheti magát; de ha fiút szülsz, ha fiad van, akkor biztonságban vagy. A fiú a te védelmeződ. Ha fiúnak születtél volna, neked szenteltem volna az életemet. Te lettél volna az én sorsom. – De mivelhogy lánynak születtem, sohasem szeretett, apámat pedig nem érdekelte a születésnapom, ugye? Őszinte tekintettel néz rám, és elismétli a szörnyű szavakat. – Mivelhogy lánynak születtél, természetesen úgy van, ahogy mondod. Mivelhogy lánynak születtél, csak híd lehetsz a következő nemzedékhez; nem lehetsz más, csak eszköz, melynek segítségével a családunk szert tesz egy fiúra. Egy időre csönd borul ránk, míg megemésztem anyám szavait, azt, hogy ennyire jelentéktelennek tart. – Értem. Igen, értem. Még szerencse, hogy Isten megbecsül, ha anyám nem becsül is sokra. És az apám sem becsült meg. Bólint, mintha mindez nem sokat számítana. Még mindig nem ért meg. Soha nem is fog megérteni. Eszébe sem jut, hogy legalább megpróbálja. Nem érdemesít erre. Számára, ahogy őszintén meg is mondta, én csupán híd vagyok.


– És mi okból ölte meg magát az apám? – térek vissza az eredeti témához. – Miért tett ilyet? A lelke a pokolra jut. Nyilván egy csomó hazugságot hordtak össze, hogy megszentelt földbe temethessék. – Aztán helyesbítek: – Pontosabban maga hordhatott össze egy csomó hazugságot, anyám. Megint odajön hozzám, és leereszkedik a meleget sugárzó kandalló melletti padra. – Mindent megtettem, hogy megóvjam a családunk hírnevét – mondja halkan. – Minden neves család ezt tette volna. Az apád győzelemről beszélt, amikor hazajött Franciaországból, de aztán az emberek mindenfélét kezdtek suttogni. Azt mondták, haszontalan volt a ténykedése, sőt, csak elvonta a csapatokat és a pénzt, amelyekre a parancsnokának, Yorki Richardnak, a nagy hősnek lett volna szüksége, hogy megtartsa Franciaországot az angoloknak. Yorki Richard már szépen haladt előre, de az apád visszavetette. Megostromolt egy várost, de eltévesztette, ez a város ugyanis a bretagne-i herceg birtoka volt, és utóbb kénytelen volt visszaadni neki. Az ostobasága miatt majdnem felbomlott a Bretagne-nyal kötött szövetségünk. Ezért pedig nagy árat fizetett volna az ország, de neki ez eszébe sem jutott. Adót vetett ki a legyőzött francia területekre, hogy pénzt szerezzen, de törvénytelenül; ráadásul a teljes bevételt megtartotta magának. Azt állította, hogy nagyszerű haditerve van, de csak körbe-körbe vezette az embereit, aztán hazahozta őket, győzelem és zsákmány nélkül, úgyhogy a katonái elkeseredésükben ellene fordultak, és kijelentették, hogy nem tekintik uruknak többé. A király nagyon szerette, de még ő sem tehetett úgy, mintha elhinné, hogy az apád jól teljesítette a feladatát. Londonban már arra készültek, hogy kivizsgálják a tetteit – ettől a szégyentől csak a halál mentette meg. Még az is megtörténhetett volna, hogy a pápa kiátkozza. Eljöttek volna érte, hazaárulással vádolták volna, és a fejével fizetett volna, te pedig elvesztetted volna a vagyonodat, a nevünk bemocskolódik, a családunknak vége. Az apád megkímélt minket mindettől, de csak úgy, hogy önként rohant a halálba. – Kiátkozták volna? – kérdezem. Ez borzaszt el a leginkább. – Az emberek balladákat írtak róla – mondja anyám keserűen. – Egyszerre nevettek az ostobaságán és álmélkodtak a gyalázatunkon. El sem tudod képzelni, milyen szégyen volt ez. Én megóvtalak tőle, apád szégyenétől, de nem volt benne köszönet. Olyan fiatal vagy, hogy nem is tudod: annak idején apáddal példálóztak, ha a szerencse forgandóságáról, Fortuna kegyetlenségéről esett szó. Jobb kilátásokkal, jobb lehetőségekkel nem is születhetett volna; de szerencsétlen volt, végzetesen szerencsétlen. Még fiatal fiú korában, a legelső franciaországi csatájában elfogták, és tizenhét éven át fogságban tartották. Ez teljesen összetörte. Úgy érezte, senkinek nem annyira fontos, hogy kiváltsa. Talán ezt kellett volna az eszedbe vésnem – kit érdekelnek a tanulmányaid, kit érdekel, hogy folyton könyvekért, tanítóért, latin leckékért nyaggatsz? Azt kellett volna az eszedbe vésnem, hogy soha ne légy szerencsétlen, soha ne légy olyan szerencsétlen, mint az apád volt. – Tudja ezt valaki? – kérdezem. Megdöbbent, hogy tudtomon kívül ilyen gyalázatot örököltem. – Például Jasper? Tudja Jasper, hogy ilyen gyáva ember lánya vagyok? Anyám vállat von.


– Mindenki tudja. Annak idején azt mondtuk, hogy kimerült a hadjáratban, és a király szolgálatában halt meg. De az emberek mindig szeretnek pletykálni a feljebbvalóikról. – Akkor mi egy szerencsétlen család vagyunk? – kérdezem. – Maga szerint örököltem apám balszerencséjét? Nem hajlandó válaszolni. Feláll, lesimítja a szoknyáját, mintha a kandallóból kiszálló koromszemcséket akarná lesöpörni róla, vagy a balszerencsét akarná távol tartani magától. – Szerencsétlenek vagyunk? – makacskodom tovább. – Anyám! – Nos, én biztosan nem vagyok az – mondja védekezően. – Én Beauchamp-nak születtem, apád halála után pedig újra férjhez mentem, és elhagytam a nevét. Most Wellesnek hívnak. Te viszont lehet, hogy szerencsétlen vagy. Talán a Beaufort-ok szerencsétlenek. De lehet, hogy még megfordíthatod a sorsodat – teszi hozzá közömbösen. – Mindenesetre elég szerencsés voltál ahhoz, hogy fiad szülessen. Most a te fiad a Lancaster-örökös. Nagyon későn szolgálják fel a vacsorát; Buckingham herceg az udvari időbeosztást követi, és csöppet sem aggódik a gyertyák ára miatt. Itt legalább jobban készítik a húst, és többféle egyéb fogás, tészta meg édesség van, mint a pembroke-i várban. Azt is látom, hogy ennél a gyönyörűen megterített asztalnál Jasper kifejezetten elegánsan eszik, s csak most értem meg, hogy amikor a királyság határán fekvő, isten háta mögötti várában van, úgy él, mint egy katona, de ha egy előkelő házban időzik, udvaroncként viselkedik. Észreveszi, hogy figyelem, és rám kacsint, mintha közös titkunk volna, hiszen csak mi ketten tudjuk, miként zajlik az életünk, amikor nem vagyunk kénytelenek a legjobb modorunkat elővenni. Finom vacsorát kapunk, utána pedig mulattatok következnek: néhány bolond, egy zsonglőr meg egy ifjú énekesnő. Amikor véget ér az előadás, anyám a fejével int, hogy menjek lefeküdni, mintha még mindig kislány volnék, én pedig mit tehetek az előkelő társaság előtt? Térdet hajtva kérem anyám áldását, aztán engedelmesen aludni térek. Kifelé menet vetek egy pillantást leendő férjemre. Összeszűkült szemmel, félig mosolyra nyílt szájjal figyeli az énekesnőt. Miután láttam ezt a pillantást, már nem is bánom, hogy távoznom kell. Még magamnak sem merem bevallani, mennyire undorodom a férfiaktól, minden férfitól. Másnap az istállóudvarban várnak a lovak. Hazaküldenek a pembroke-i várba, ott leszek, míg le nem telik a gyászév, és újból feleségül nem mehetek egy mosolygó idegenhez. Anyám odajön elbúcsúzni, figyeli, ahogy a szolga felültet a nyeregpárnára, Jasper főlovásza mögé. Jasper maga előrelovagol a fegyvereseivel. Az utócsapat már csak rám vár. – Miután összeházasodtatok Sir Henryvel, a fiadról Jasper Tudor fog gondoskodni – jegyzi meg anyám, mintha ez a megállapodás csak most, az indulásom pillanatában jutott volna eszébe. – Nem, a fiam velem jön. Ehhez ragaszkodom – tör ki belőlem. – Velem kell jönnie. Ő az én fiam! Hol élhetne másutt, mint mellettem? – Lehetetlen – jelenti ki határozottan anyám. – Már megállapodtunk. Jasperrel marad. Jasper gondoskodni fog róla és vigyáz rá. – De hát ő az én fiam!


Anyám elmosolyodik. – Magad is szinte gyermek vagy még. Nem tudsz megfelelően gondoskodni a családunk örököséről, nem tudod megvédeni. Veszedelmes időket élünk, Margaret. Azt hittem, mostanra már te is beláttad. Ez a fiú igazi kincs. Nagyobb biztonságban lesz, ha távol tartjuk Londontól, ahol a Yorkok kezében van a hatalom. Pembrokeban biztosabb helyen lesz, mint bárhol az országban. Walesben szeretik a Tudorokat. Jasper úgy fogja oltalmazni, mintha a saját fia volna. – De ő az én fiam! Nem Jasperé! Anyám közelebb lép, és a térdemre teszi a kezét. – Semmi sem a tiéd, Margaret. Te magad is a férjed tulajdona vagy. Ez alkalommal is jó férjet választottam a számodra, olyat, aki közel áll a koronához, a Neville család rokona, Anglia legjelesebb hercegének a fia. Légy érte hálás, lányom. A fiad jó kezekben lesz, neked pedig újabb gyermekeid születnek majd, ezúttal Stafford fiúk. – A múltkor is kis híján belehaltam! – kiáltok fel, mit sem törődve a széles vállú férfival, aki előttem ül a nyeregben, és süketnek tetteti magát. – Tudom – feleli anyám. – Ez az ára annak, hogy nőnek születtünk. A férjed megtette a kötelességét és meghalt. Te is megtetted a magadét, és életben maradtál. Te ezúttal szerencsés voltál, ő pedig nem. Reméljük, hogy továbbra is szerencsés sors vár rád. – És ha legközelebb nem lesz szerencsém? Ha utolér a Beaufortok balszerencséje, és a bábák hagynak meghalni, ahogy anyám rendelte? Mi lesz, ha engedelmeskednek a parancsának, és a lánya holttestéből húzzák ki az unokáját? A szeme sem rebben. – Mindig a születendő gyermeket kell megmenteni, nem az anyát. Ezt tanácsolja az Anyaszentegyház, te is tudod. Én csak emlékeztettem az asszonyokat a kötelességükre. Ne gondold, hogy ez kifejezetten ellened irányult, Margaret. Te mindenből személyes tragédiát csinálsz. – Szerintem az én szempontomból mégiscsak tragédia, ha anyám azt mondja a bábáknak, hogy hagyjanak meghalni! Anyám csak vállat von, és hátralép. – Egy nőnek szembe kell néznie ezzel a lehetőséggel. A férfiak csatában halnak meg, az asszonyok gyermekszülés közben. A csata veszedelmesebb. Neked jobbak az esélyeid. – De mi van, ha rosszul sül el a dolog, ha mégis szerencsétlennek bizonyulok? Mi van, ha meghalok? – Akkor azzal a jó érzéssel távozhatsz, hogy legalább egy örököst szültél a Lancaster-háznak. – Anyám – mondom könnyektől elfúló hangon -, Isten színe előtt esküszöm, muszáj hinnem, hogy mást is tartogat számomra az élet, mint hogy egyik férfi után a másikhoz menjek feleségül, és abban reménykedjem, hogy nem fogok belehalni a szülésbe! Anyám a fejét rázza, mosolyog rajtam, mintha játékszerei fölött kiabáló kislányra emlékeztetném a dühkitörésemmel.


– Nem, drágám, az igazság az, hogy nem tartogat számodra mást az élet – mondja. – Úgyhogy engedelmes szívvel teljesítsd a kötelességedet. Találkozunk januárban, az esküvődön. Komor csöndben lovagolok vissza a pembroke-i várba, még az sem vigasztal, hogy a zöldellő dűlőutakon már látszanak a közeledő tavasz jelei. Elfordítom a tekintetemet a vadnárciszokról, amelyek ezüstös-aranyos ragyogásba vonják a hegyi réteket, és meg sem hallom a madarak szűnni nem akaró, vidám csivitelését. A bíbic kerek szárnyát csapkodva elrepül egy felszántott mező fölött, és élesen füttyent, de ez sem jelent számomra semmit, egyáltalán nincs semmi, ami bármit is jelentene számomra. A szalonka lefelé suhan, s közben dobpergésre emlékeztető hangot hallat, de ez sem érdekel. Az életem teljesen hétköznapi lesz, nem szentelhetem Istennek. Margaret Staffordként fogom aláírni a nevemet – még csak hercegné sem leszek. Úgy fogok élni, mint egy szürkebegy az ágon, míg a karvaly le nem csap rám és meg nem öl, a halálom pedig fel sem fog tűnni senkinek, meg sem gyászolnak majd. Anyám maga mondta, hogy semmi érdemleges nem fog történni az életemben, legfeljebb abban reménykedhetek, hogy nem halok bele fiatalon a szülésbe. Amikor Jasper meglátja Pembroke magas tornyait, előrevágtat, és mire odaérek a várkapuhoz, a fiammal a karján fogad, arca örömtől sugárzik. A lovak még meg sem álltak, máris odakiáltja: – Mosolyog! Láttam, hogy elmosolyodott. Odahajoltam a bölcső fölé, hogy kivegyem, és rám mosolygott. Biztos vagyok benne, hogy mosolyt láttam az arcán. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megtanul mosolyogni. De biztos vagyok benne, hogy tényleg mosolygott. Talán maga is megláthatja, húgom. Mindketten várunk, belenézünk a kisfiú mélykék szemébe. Még mindig olyan szorosan be van pólyálva, mintha koporsóba akarnák tenni; csak a szemét mozgatja, még a fejét sem tudja elfordítani. Mozdulatlanná kötözték. – Talán majd később elmosolyodik – mondja Jasper vigasztalóan. – Na! Mintha az előbb mosolygott volna... De nem. – Nem érdekes, egy éven belül úgyis el kell hagynom, hiszen elmegyek és összeházasodom Sir Henry Stafforddal. Most ugyanis majd Stafford fiúkat kell a világra hoznom, még akkor is, ha esetleg belehalok. Lehetséges, hogy a fiamnak nincs semmi oka a mosolyra; talán tudja, hogy hamarosan árva lesz. Jasper bekísér a vár főkapuján, mellettem lépdel, karjában kényelmesen fekszik a kisfiú. – Megengedik majd, hogy meglátogassa – próbál jobb kedvre deríteni. – De itt marad magával. Gondolom, már tudja. Felteszem, együtt főzték ki az egészet. Maga, az anyám, az apósom meg a leendő férjem, az a vénség. Jasper lenéz könnyes arcomra. – A fiú a Tudor család tagja – mondja óvatosan. – A bátyám fia. Az egyedüli, aki továbbviszi a nevünket. Nálam jobban senki sem gondoskodna róla. – De hiszen még csak nem is az apja! – vágok vissza ingerülten. – Miért volna jobb helyen magánál, mint nálam? – Húgomasszony, maga is szinte gyermek még, és manapság veszedelmes időket élünk. Toporzékolva támadok rá:


– Ahhoz bezzeg elég idős vagyok, hogy kétszer is férjhez menjek! Ahhoz bezzeg elég idős vagyok, hogy minden gyengédség és figyelmesség nélkül leteperjenek! Ahhoz bezzeg elég idős vagyok, hogy vajúdás közben szembenézzek a halállal, és hogy megtudjam: az anyám, a saját anyám azt parancsolta a bábáknak, hogy a gyermeket mentsék meg, ne engem! Úgy vélem, felnőtt nő vagyok. Gyermekem van, férjnél voltam, megözvegyültem, újra eljegyeztek. Ide-oda küldözgetnek, mint egy vég szövetet, amelyből aztán azt szabnak ki, amit akarnak. Anyám elmondta, hogy az apám önkezével vetett véget az életének, és szerencsétlen család vagyunk. Szerintem mostanra már igazán felnőttem! Amikor úgy jó maguknak, érett nőként kezelnek, hát akkor most ne tartsanak újra kislánynak! Jasper bólint, hogy lássam, figyelmesen hallgatja a szavaimat, és megfontolja, amit mondtam. – Csakugyan van oka panaszra – szögezi le. – De a világ már csak ilyen, Lady Margaret; magával sem tehetünk kivételt. – Pedig azt kellene! – kiáltom. – Ezt hajtogatom gyerekkorom óta. Kivételt kellene tenni velem. A Szűzanya beszél hozzám, a szentéletű Johanna megjelenik előttem, azért küldött az Isten, hogy fényként világítsak az embereknek. Nem tehetik meg, hogy hozzáadnak egy közönséges emberhez, és megint elküldenek Isten tudja, hová. Saját apácazárdát kellene adniuk nekem, ahol apátnő lehetnék! Ezt kellene tennie, Jasper bátyám; hiszen maga parancsol Walesben. Zárdát kellene adnia nekem, rendalapító akarok lenni! Jasper szorosan magához öleli a kisfiút, kissé elfordul tőlem. Először azt hiszem, könnyekig meghatotta jogos dühöm, de aztán látom, hogy elvörösödött az arca, és a válla rázkódik a visszafojtott nevetéstől. – Jaj, Istenem – hebegi. – Bocsásson meg, Margaret, de... jaj, Istenem. Maga tényleg gyerek. Éppolyan gyerek, mint a mi kis Henrynk, és én mindkettőjükről gondoskodom. – Rólam nem fog senki gondoskodni! – süvöltöm. – Maguk nem ismernek engem, és nagyon rosszul teszi, ha kinevet. Énrólam Isten gondoskodik, és senkihez sem vagyok hajlandó férjhez menni! Apátnő leszek. Jasper már nem kapkod levegő után, de az arca még mindig ragyog a nevetéstől. – Apátnő. Hát persze. De azért ma este még velünk vacsorázik, tisztelendő anyám? Komoran nézek rá. – A lakosztályomban étkezem – jelentem ki barátságtalanul. – Nem vacsorázom magával. Valószínűleg soha többé nem vacsorázom magával. De megmondhatja William atyának, hogy keressen fel. Meg kell gyónnom, hogy vétkeztem azok ellen, akik vétkeztek ellenem. – Elküldetek érte – ígéri Jasper kedvesen. – És a legfinomabb ételeket küldetem fel a szobájába. Holnap pedig, remélem, hajlandó lesz találkozni velem az istállóudvarban, és akkor megtanítom egyedül lovagolni. Egy ilyen előkelő hölgynek saját ló jár, szépen kell lovagolnia egy gyönyörű lovon. Mire visszamegy Angliába, azt hiszem, már a saját szépséges lován fog ülni. Nem is tudom, mit feleljek erre. – A hiúság nem jelent számomra kísértést – figyelmeztetem. – Apátnő leszek, semmi sem téríthet el ettől a szándékomtól. Majd meglátja. Mind meglátják. Nem


úgy fognak bánni velem, mint valami piaci portékával, amit csak úgy adnak-vesznek. Én döntök az életem felől. – Hát persze – mondja barátságosan. – Nagyon sajnálatos, hogy azt hiszi, így gondolkozunk magáról, mert én az ígéretemhez híven szeretem és tisztelem magát. Kerítek egy drága lovat, maga pedig pompásan fog mutatni a hátán, mindenki csodálni fogja. De ha ez nem érdekli, ne is törődjön vele. Álmomban egy kolostor fehérre meszelt falait látom, majd a nagy könyvtárat, az írópultokhoz láncolt, miniatúrákkal díszített könyvekkel, ahová mindennap bemehetek tanulni. Egy tanítóról álmodom, aki bevezet a görög, a latin, sőt, a héber nyelv rejtelmeibe, és így azon a nyelven olvashatom a Bibliát, amely a legközelebb áll az angyalokhoz, és mindent tudni fogok. Álmomban enyhül, csillapodik tudásszomjam és az a vágyam, hogy különleges legyek. Azt gondolom, hogy ha tudós volnék, békében élhetnék. Ha minden nap az officium rendjére ébrednék, és tanulással telnének a napjaim, azt hiszem, úgy érezném, hogy Istennek és nekem tetsző életet élek. Nem törődnék vele, hogy különlegesnek gondolnak-e az emberek, vagy hogy csakugyan különleges-e az életem. Nem számítana, hogy áhítatosnak tartanak-e, ha tényleg áhítatos tudós nőként élhetnék. Az akarok lenni, aminek látszom. Úgy viselkedem, mint egy különösen szentéletű, különleges lány; de az is akarok lenni. Csakugyan ezt akarom. Reggel felébredek, felöltözöm, de mielőtt lemennék reggelizni, besurranok a gyerekszobába, és megnézem a kisfiút. Még mindig a bölcsőben van, de hallom, hogy csendesen gőgicsél, mint mikor egy kacsa magában hápog a nyugodt vizű tavon. A bölcső fölé hajolok, hogy jobban lássam, s ebben a pillanatban elmosolyodik. Tényleg mosolyog. Mélykék szemében egyértelműen ott csillog a ráismerés öröme, és a mókás, háromszögletű, fogatlan mosolytól egyszeriben már nem szép kis játék babának tűnik, hanem teljesen olyan, mint egy aprócska ember. – Nahát, Henry – mondom, mire még szélesebben vigyorog, mintha tudná a nevét, és mintha az én nevemet is tudná, és azt is tudná, hogy én vagyok az anyja, mintha hinne abban, hogy szerencsések vagyunk, és korlátlanok a lehetőségeink, mintha ígéretes élet állna előttünk, amelyben én sem csupán a puszta túlélést remélhetem. Még egy pillanatig vigyorog, aztán valami elvonja a figyelmét. Meglepetés suhan át az arcán, majd fuldokló sírásba kezd, és máris jönnek a bölcsőringatók, félrelöknek, kiveszik a bölcsőből és viszik a szoptatós dajkához. Hagyom, hogy végezzék a dolgukat, aztán lemegyek a nagyterembe, hogy elújságoljam Jaspernek: én is láttam mosolyogni a kis Henryt. Jasper az istállóudvarban vár. Egy termetes, sötét ló áll mellette, nagy fejét lehorgasztja, farkával ide-oda csapkod. – Ez az én lovam? – kérdezem. Igyekszem, hogy ne érződjön a hangomban az aggodalom, de ez a ló kétségkívül hatalmas jószág, én pedig mindezidáig csak kis pónin lovagoltam, amelyet száron vezetett az istállómester, hosszú utakon meg egy lovász mögött ültem a nyeregpárnán. – A neve Arthur – mutatja be Jasper nyájasan. – És tényleg nagy. De igen nyugodt, kiegyensúlyozott természetű állat, jól megtanul majd rajta lovagolni.


Valaha az apám csataménje volt, de most már túl öreg a lovagi tornákhoz. De azért még ma sem fél semmitől, és épségben elviszi oda, ahová parancsolja. A ló felemeli a fejét, rám néz, és kitartó, sötét pillantásából olyan megbízhatóság sugárzik, hogy odalépek hozzá, és elé tartom a kezem. Lehajtja nagy fejét, tág orrlyukaival megszaglássza a kesztyűmet, aztán finoman megnyalja az ujjaimat. – Ott leszek majd maga mellett, Arthur pedig lassan fog poroszkálni – ígéri Jasper. – Jöjjön, felsegítem a nyeregbe. Odamegyek hozzá, felemel, és segít lovagló ülésben elhelyezkedni. Amikor már biztosan ülök a nyeregben, meghúzgálja a ruhám szegélyét, hogy mindkét oldalra egyformán jusson az anyagból és betakarja a csizmámat. – Na, ezzel megvagyunk – mondja. – Ne feszítse meg a lábát, de enyhén szorítsa vele a ló oldalát. Ebből tudni fogja, hogy ott van, és jól ül a nyeregben. Most vegye a kezébe a gyeplőt. Megfogom a gyeplőt. Arthur megriad az érintéstől, és felemeli a fejét. – Nem fog elindulni, ugye? – kérdezem aggodalmasan. – Csak ha finoman megsarkazza. Így adja értésére, hogy mehet. Ha pedig meg akarja állítani, egy kicsit megrántja a gyeplőt. – Jasper odanyúl és megigazítja a gyeplőt a kezemben. – Most hadd tegyen két lépést a ló, csak hogy lássa, hogy tényleg el tudja indítani és meg tudja állítani. Könnyedén, óvatosan hozzáütöm mindkét sarkamat a ló oldalához. Meglepetésként ér az első nagy, ringató lépés, és ijedtemben megrántom a gyeplőt. Arthur abban a pillanatban engedelmesen megáll. – Sikerült! – lelkendezem. – Megállítottam! Ugye, sikerült? Tényleg azért állt meg, mert ráparancsoltam? Jasper mosolyogva néz fel rám. – Mindenben engedelmeskedni fog magának. Csak világos jeleket kell adnia neki, hogy mindig tudja, mit akar tőle. Arthur hűségesen szolgálta az apámat. Edmund és én vele készültünk fel a lovagi tornákra, most pedig a maga tanítója lesz. Ha elég sokáig él, talán még a kis Henry is rajta tanul meg lovagolni. Most pedig menjen ki vele az istállóudvarból a várudvarba. Másodjára már magabiztosabban adom meg az indulásra a jelet Arthurnak, és ezúttal nem is fogom vissza. Hatalmas lapockái megfeszülnek, de a háta olyan széles, hogy szilárdan, biztosan ülök rajta. Jasper ott lépked mellette, a fejével egy vonalban, de nem nyúl a gyeplőhöz. Én, egyedül én veszem rá a lovat, hogy kimenjen az udvarból, át a kapun, aztán elinduljon a Pembroke-ba vezető úton. Jasper úgy lépdel mellettem, mintha csak levegőzni jött volna ki. Nem néz se rám, se a lóra. Úgy hat, mintha csak a kísérője volna egy tökéletesen lovagoló hölgynek. Miután megtettünk egy kisebb utat, megkérdezi: – Szeretne megfordulni és visszamenni? – Hogyan kell megfordulni vele? – A fejét kell megfordítani, úgy, hogy finoman oldalra húzza. A ló tudni fogja, mit akar. Aztán kicsit megszorítja a lábszárával, hogy ne álljon meg. Alighogy hozzáérek a gyeplőhöz, Arthur máris megfordítja nagy fejét, az ellenkező irányba fordul, és elindul hazafelé. Könnyedén felkaptat a dombra, aztán átvezetem az udvaron az istállóhoz. Nem is kell tennem semmit, magától odaáll a felhágókőhöz, és várja, hogy leszálljak.


Jasper lesegít, aztán a kezembe nyom egy kenyérvéget, hogy adjam oda a lónak. Megmutatja, hogyan kell tartanom a tenyeremet, hogy Arthur meg tudja ragadni a csemegéjét finom ajkaival, aztán odakiált egy istállófiúnak, hogy vigye el a lovat. – Volna kedve holnap megint kilovagolni? – kérdezi. – Elkísérhetném a saját lovamon; egymás mellett mehetnénk, de ezúttal már hosszabb utat is megtehetnénk. Esetleg kirándulhatnánk a folyóhoz. – Jó lenne – mondom. – Most bemegy a gyerekszobába? Jasper bólint. – Általában ilyenkor szokott felébredni. A pesztrák megengedik, hogy kibontsam a pólyából, és akkor rugdalózhat egy kicsit. Örül, ha szabadon lehet. – Nagyon szereti, ugye? Szégyenlősen bólint. – Semmi más nem maradt rám Edmundtól – mondja. – Ő az utolsó Tudor. Ő a vár legfőbb kincse. És ki tudja? Egy napon talán ő lesz Wales, sőt, Anglia legfőbb kincse. Látom, hogy Jasper gyakori és szívesen látott vendég Henry lakosztályában. Megvan a saját széke, ahová leülhet és végignézheti, amint a kisfiúról lassan lehámozzák a pólya szalagjait. Nem fintorog a bepiszkított ruha szagától, a fejét sem fordítja el. Sőt, inkább előrehajol, és alaposan megvizsgálja a kisfiú popsiját, nem vörös vagy sebes-e, és mikor azt mondják neki, hogy az utasításának megfelelően bekenték a pici bőrét gyapjúzsírral, elégedetten bólint. Amikor aztán végeztek a tisztogatással, meleg gyapjútakarót borítanak Jasper térdére, ő pedig odafekteti a kisfiút, megcsiklandozza a lábacskáját, megpaskolja meztelen pocakját, Henry pedig boldogan, szabadon rugdos és kapálózik. Úgy nézem végig mindezt, mint egy idegen; furcsa érzés tölt el, mintha valami betolakodó volnék. Henry az én gyerekem, de nem tudok olyan ügyesen bánni vele, mint Jasper. Most esetlenül odatérdelek a sógorom mellé, megfogom a gyermek egyik kezecskéjét, és megcsodálom az apró körmöket, a kövér kis tenyér ráncait, a pufók csukló finom vonalkáit. – Gyönyörű kisfiú – állapítom meg csodálkozva. – De nem fél, hogy leejti? – Miért ejteném le? – kérdez vissza Jasper. – Ha már félnem kell valamitől, inkább attól félek, hogy elkényeztetem a túlzott gondoskodással. A maga nevelőnője azt mondja, békén kell hagyni a gyereket, nem kell vele mindennap játszadozni. – Az a nőszemély bármit kitalálna, csak hogy tovább üldögélhessen a vacsoraasztalnál, vagy szunyókálhasson a karosszékében – jegyzem meg csípősen. – Ő győzte meg anyámat, hogy nincs szükségem latintanárra, mert tudta, hogy akkor több munkája lenne. Nem fogom engedni, hogy ő nevelje a fiamat. – Nem, erről szó sem lehet – helyesel Jasper. – A fiúnak valódi tudós lesz a nevelője. Majd valamelyik egyetemről hozatunk valakit, valószínűleg Cambridgeből. Olyan embert, aki mindenből megtanítja neki az alapismereteket, amire csak szüksége lehet. A modern tárgyakból éppúgy, mint a klasszikusokból: földrajzból és matematikából éppúgy, mint retorikából. Előrehajol, és cuppanós puszit nyom Henry meleg pocakjára. A pici vidáman gurgulázik, és kis kezével integet.


– De ugye tudja, hogy valószínűleg nem ő fogja örökölni a trónt? – emlékeztetem Jaspert, bár magamban másképp vélekedem. – Nem kell hercegi neveltetésben részesülnie. Ott a király, utána meg Edward herceg következik; ráadásul a királyné fiatal, még könnyen lehet akár több gyermeke is. Jasper egy kis kendőt borít a baba arcára, aztán hirtelen fellebbenti. A baba meglepett, örömteli kiáltást hallat. Jasper újra és újra megismétli a játékot. Láthatólag egész nap elmulatnának így. – Lehet, hogy nem lesz több, csak királyi rokon – folytatom. – És akkor a nagy gondoskodás meg a sok tanítás mind kárba vész. Jasper a pokrócba takarva magához öleli a picit. – Dehogyis. Ő önmagában is értékes – mondja. – Értékes, mint a bátyám fia és az apám, Owen Tudor unokája, meg az anyámé, Isten nyugosztalja, aki Anglia királynéja volt. Értékes számomra mint a maga gyermeke; nem felejtem el, milyen szenvedések közepette hozta a világra. És értékes mint a Tudor család tagja. Ami meg a többi dolgot illeti, majd megismerjük a jövőt, ha Isten úgy akarja. De ha valaha szükségük lesz Henry Tudorra, látni fogják, hogy én megóvtam őt, és felkészítettem az uralkodásra. – Énrám ellenben soha nem lesz szükségük, és semmi másra nem leszek alkalmas, csak hogy feleség legyek, feltéve, hogy életben maradok egyáltalán – jegyzem meg sértődötten. Jasper rám néz, de ezúttal nem nevet. Csak néz, néz, és én életemben először úgy érzem, hogy valaki csakugyan lát engem, és megért. – A maga vérvonalának köszönhetően tarthat igényt Henry a trónra – mondja. – Maga az örökös, Margaret Beaufort. És Isten szemében igenis értékes. Ezt nagyon jól tudja. Még soha nem láttam magánál ájtatosabb nőt. Maga inkább angyal, mint húsvér lány. Kigyúl az arcom, úgy elpirulok, mint egy egyszerű, hétköznapi nő, ha a szépségét dicsérik. – Nem is tudtam, hogy észrevette. – Pedig észrevettem, és úgy gondolom, magának tényleg küldetése van. Tudom, hogy nem lehet apátnő, erről szó sem lehet. De komolyan hiszem, hogy isteni küldetése van. – De Jasper, mi értelme ájtatosnak lenni, ha nem lehetek példa a világ számára? Ha nem tehetek mást, mint hogy hozzámegyek valakihez, aki cseppet sem szeret, aztán fiatalon meghalok gyermekágyban? – Nehéz és igencsak veszedelmes időket élünk – feleli elgondolkozva -, nem könnyű felismerni, mi is a dolgunk. Én úgy gondoltam, az a kötelességem, hogy segítsem a bátyámat, és megőrizzem Walest Henrik király számára. Mostanra azonban a bátyám halott, Wales megtartása csak folytonos csatározások árán lehetséges, és amikor az udvarba megyek, a királyné közli velem, hogy neki kellene engedelmeskednem, nem a királynak. Azt állítja, Anglia csak úgy lehet biztonságban, ha őt követi, ő majd elhozza nekünk a békét és a szövetséget nagy ellenségünkkel, Franciaországgal. – És akkor honnan tudja, mit kell tennie? – kérdezem. – Isten mondja meg magának? – Valójában nem tartom valószínűnek, hogy Isten szólna Jasperhez, aki még ilyenkor, márciusban is csupa szeplő.


Jasper elneveti magát. – Nem. Énhozzám nem szól Isten, úgyhogy én továbbra is a családomban, a királyomban és a hazámban hiszek, ebben a sorrendben. Eközben pedig felkészülök a bajra, de a legjobbakat remélem. Közelebb húzódom hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélnem. – Mit gondol, volna Yorki Richardban annyi bátorság, hogy a saját fejére tegye a koronát, ha a király betegsége túlságosan elhúzódna? – kérdezem. – Ha nem javulna az állapota? Jasper komoran néz. – Szerintem biztosan így lesz. – És mit kell tennem, ha távol vagyok magától, és egy trónbitorló lesz az uralkodó? Elgondolkodva néz a kisfiúra. – Mondjuk, hogy Henrik királyunk meghal, és aztán a fia, a herceg is követi – töpreng hangosan. – Isten őrizz! – Ámen. De mondjuk, hogy egymás után mindketten meghalnak. Attól kezdve ez a gyermek lesz az első számú trónörökös. – Ezzel én is pontosan tisztában vagyok. – És nem gondolja, hogy éppen ebben áll a küldetése? Abban, hogy vigyázzon a gyermekre, megtanítsa neki az uralkodás mibenlétét, felkészítse a legnagyobb feladatra, ami ebben az országban előtte állhat? Hogy lássa őt, amint királlyá koronázzák, szentelt olajjal kenik meg a mellét, és több lesz, mint ember, király lesz, szinte isteni magasságba emelkedik. – Álmodoztam erről – mondom szinte suttogva. – Amikor megfogant. Arról ábrándoztam, hogy az ő kihordása és megszülése az én hivatásom, mint ahogy Johannáé az volt, hogy elvigye Reimsbe a francia királyt. De senkivel nem beszéltem erről, csak Istennel. – Tegyük fel, hogy igaza volt – veszi át a szót Jasper, és suttogásával varázslatos hangulatot teremt. – Tegyük fel, hogy a bátyám nem hiába halt meg, mert ezáltal kapta meg a fia a Richmond grófja címet. Az ő magva révén lett Tudor a gyermek, és ebből következően az angol király fél-unokaöccse. Azáltal pedig, hogy maga hordta ki, Beaufort vér folyik az ereiben, s ily módon az angol király közvetlen rokona. Tegyük fel, hogy ez a maga sorsa: át kell élnie ezeket a nehéz időket, és el kell juttatnia ezt a fiút a trónig. Nem gondolja? Nem érzi? – Nem is tudom – bizonytalankodom. – Azt gondoltam, magasabb rendű hivatásom lesz ennél. Azt gondoltam, tisztelendő anya leszek. – Nincs magánál tisztelendőbb anya a világon – mosolyog rám Jasper. – Maga lehet az angol király anyja. – És hogy szólítanának? – Tessék? – kérdez vissza értetlenül. – Hogy szólítanának, ha a fiam volna az angol király, de engem nem koronáznának királynővé? Elgondolkozik. – Valószínűleg Fenségnek. A fia esetleg hercegi rangra emelhetné a férjét. Akkor kijárna magának a Fenség megszólítás.


– Herceg lenne a férjem? – Csak így lehetne magából hercegné. Nő lévén, azt hiszem, saját jogán semmiféle cím nem illeti meg. A fejemet rázom. – Miért kellene a férjemnek kapnia a nemesi címet, mikor én végzem el az egész munkát? Jasper visszafojtja a nevetését. – És milyen címet szeretne? Eltöprengek egy pillanatra. – ”Felséges asszony, a király anyja” – döntöm el végül. – Így szólíthatnak: „Felséges asszony, a király anyja”, és Margaret R.-ként fogom aláírni a leveleimet. – Margaret R.? Margaret Reginaként akarja aláírni a leveleit? Királynénak nevezné magát? – Miért is ne? – kérdezem. – Elvégre a király anyja leszek. Vagyis én leszek Anglia királynéja. Jasper tréfás ünnepélyességgel meghajol előttem. – Maga lesz a felséges asszony, a király anyja, és mindenki lesni fogja a kívánságát.


1457 NYARA Nem beszélünk többet sem a sorsomról, sem Anglia jövőjéről. Jaspernek túl sok a dolga. Hosszú hetekig nem is látjuk a várban. A nyár elején érkezik vissza, összetörve, sebesült arccal, de mosolyogva. Lerohanta és elfogta William Herbertet; helyreállította Wales békéjét és újra a mi kezünkben van a Wales fölötti uralom. Walest ezúttal is egy Tudor őrizte meg a Lancaster-ház számára. Jasper Londonba küldi az árulónak nyilvánított Herbertet, aztán megtudjuk, hogy perbe fogták felségárulásért, és a Towerben tartják fogva. Megborzongok a hír hallatán, eszembe jut a régi gyámom, William de la Pole, akit szintén a Towerben őriztek, mielőtt engem, még kislányként, arra kényszerítettek, hogy felbontsam az eljegyzésemet a fiával. – Nem érdekes – mondja Jasper vacsora közben, de alig bír beszélni az ásítozástól. – Bocsásson meg, húgom, kimerült vagyok. A holnapi napot végigalszom. Herbertet nem fogják kivégezni, pedig megérdemelné. A királyné személyesen figyelmeztetett, hogy a király meg fog kegyelmezni Herbertnek, elengedi, ő pedig megint ránk támad majd. Jegyezze meg, amit most mondok. A királyunk gyakorlott megbocsátó. Meg fog bocsátani annak az embernek, aki kardot ragadott ellene. Meg fog bocsátani annak az embernek, aki ellene uszítja Angliát. Herbertet szabadon engedik, aztán idővel visszajön Walesbe, és nekem megint meg kell küzdenem vele ugyanazért a maroknyi várért. A király megbocsát a Yorkoknak, és azt hiszi, puszta jóságból megtűrik majd maguk mellett. Ez csakugyan a nagyságát mutatja, Margaret – maga szent életű akar lenni, és ez alighanem családi vonás, mert azt hiszem, a király csakugyan szent életű ember. Nem tudja elviselni, ha valaki neheztel a másikra; mindenkiben a jóra törekvő bűnöst látja, és mindent megtesz, ami tőle telik, hogy megsegítse. Nem lehet nem szeretni és csodálni őt. Jellemző az ellenségeire, hogy a könyörületességéből azt a következtetést vonják le: bármit megtehetnek. – Elhallgat, aztán így folytatja: – Nagy ember, de valószínűleg nem nagy király. Valamennyiünk fölött áll. De ezzel csak megnehezíti a dolgunkat. A köznép pedig csak gyengeségnek látja a lelki nagyságát. – De most jól van, ugye? Az udvar pedig visszaköltözött Londonba. A királyné ismét együtt él a királlyal, maga pedig megvédi Walest az uralkodó nevében. A király talán meggyógyul, a fiuk erős, és lehet még gyermekük. A Yorkok bizonyára lecsillapodnak, és belenyugodnak, hogy nagy emberként éljenek, de egy még nagyobb király uralma alatt. Tudniuk kell, hol van a helyük, nem? Jasper a fejét rázza, azután vesz még a főtt marhahúsból meg a kenyérből. Éhes, hiszen hetekig száguldozott fel-alá az embereivel. – Őszintén szólva, Margaret, nem hiszem, hogy a Yorkok lecsillapodnának. Időről időre felkeresik a királyt, megtesznek mindent, ami tőlük telik, hogy együttműködjenek vele; de az uralkodó még akkor is gyenge, amikor jól van, ha pedig legyűri a betegség, egyszerűen nincs magánál. Ha nem volnék szívvel-lélekkel az ő embere, nehezen tudnék kitartani mellette. A jövő kétségekkel töltene el. A szívem mélyén nem hibáztatom őket, amiért azt remélik, hogy ők határozhatják meg a jövőt. Soha nem kételkedtem Yorki Richardban. Szerintem jól ismeri és szereti a királyt, és tudja magáról, hogy a királyi család tagja ugyan, de nem felkent uralkodó. Richard Neville viszont, Warwick grófja... Nos, őbenne legfeljebb annyi ideig bíznék,


míg az íjamból kilőtt nyíl elrepül. Hozzászokott, hogy ő uralja az északi vidéket, és egyszerűen nem érti, miért ne uralhatná az egész királyságot. Hála Istennek, egyikük sem nyúlna egy ujjal sem egy felkent királyhoz. De valahányszor Henriket leveri a lábáról a betegség, felmerül a kérdés: Mikor lesz jobban? És addig mit csináljunk? És aztán ott a másik kérdés, amit senki sem mer hangosan kimondani: Mihez kezdünk, ha többé már nem fordul jobbra az állapota? Az a legnagyobb baj, hogy olyan királynénk van, aki csak a saját feje után megy. Ha a király eltávozik, kormányrúd nélküli hajó leszünk, a királyné pedig a szél, amely bármelyik irányba sodorhat minket. Ha Jeanne d’Arcot nem szentéletű leánynak hinném, hanem boszorkánynak, mint sokan, azt gondolnám, megátkozott minket: olyan királyt küldött ránk, aki elsősorban az álmaihoz hűséges, és olyan királynét, aki elsősorban Franciaországhoz hűséges. – Ne mondjon ilyet! Ne mondjon ilyet! – tiltakozom a Johannára vonatkozó, bántó megjegyzés ellen, és megfogom Jasper kezét, hogy elhallgattassam. Egy pillanatra egymásba fonódik a két kéz, aztán Jasper finoman kihúzza a kezét a kezem alól, mintha hozzá sem érhetnék, még ilyen testvéri módon sem. – Most nyíltan beszélek magával, mert bízom benne, hogy senkinek nem adja tovább mindazt, amit tőlem hall, legfeljebb Istennek – mondja. – De azután, hogy januárban férjhez megy, csakis a családi ügyeink kerülhetnek szóba köztünk. Bánt, hogy elvonta a kezét az érintésem elől. – Jasper – mondom halkan. – Januártól kezdve senkim sem lesz a világon, aki szeretne. – Én szeretni fogom – feleli csendesen. – Mint testvér, mint barát, mint a fia gyámja. Mindig írhat nekem, és én mindig válaszolni fogok, mint testvér, mint barát, mint a fia gyámja. – De ki fog velem beszélgetni? Ki fog olyannak látni, amilyen vagyok? Megvonja a vállát. – Van, aki magányos életre született – mondja. – Férjes asszony lesz, de lehet, hogy nagyon egyedül érzi majd magát. Én sokat fogok gondolni magára, a nagy lincolnshire-i házában, Sir Henry Stafford mellett, míg itt élek majd maga nélkül. Nagyon csendes és furcsa lesz maga nélkül a vár. A kőlépcsők és a kápolna hiányolni fogják a lépteit, a kapunak hiányozni fog a nevetése, a falnak hiányzik majd az árnyéka. – De a fiamat azért itt tartja – támad fel bennem a szokásos féltékenység. Jasper bólint. – Őt itt tartom, ha már Edmundot és magát elveszítettem.


1458 JANUÁRJA Januárban anyám, Sir Henry Stafford és Buckingham herceg a hó és a jeges köd ellenére ígéretükhöz híven megjelennek a pembroke-i várban, hogy elvigyenek az esküvőmre. Jasperrel lázasan igyekszünk elegendő fát behozatni, hogy minden szobában nagy tüzet gyújthassunk, és annyi húst összeszedni télidőben, az éhes vidéken, amennyi az ünnepi ebédhez kell. Végül kénytelenek vagyunk belenyugodni, hogy csak három húsos fogás és kétféle édesség lesz, és igen rosszul állunk cukrozott gyümölcs és marcipán dolgában. A herceg nyilván többet várna, de hát Walesben vagyunk, a tél közepén, s Jasperrel valamiféle lázongó büszkeség tölt el minket, amiért mindent megtettünk, ami tőlünk telt, és ha ez nem elég jó Őfenségének meg az anyámnak, hát menjenek szépen vissza Londonba, ahová a burgundiai kereskedők nap mint nap újabb luxuscikkeket szállítanak azoknak, akik elég gazdagok és hiúk ahhoz, hogy ilyesmire pazarolják a pénzüket. A vendégek azonban szinte észre sem veszik a szegényes kínálatot, mert csupán két napig időznek a várban. Hoztak nekem egy szőrmecsuklyát meg egy pár kesztyűt az útra, és anyám beleegyezik, hogy egy darabig Arthuron lovagoljak. Korán reggel indulunk, hogy minél tovább élvezhessük a sápadt téli fényt. Az istállóudvarban kell várnom őket, útra készen, nehogy kellemetlenséget okozzak új családomnak és hallgatag vőlegényemnek. Először anyám házába visznek, ott lesz az esküvő, aztán új férjemmel az ő bourne-i házába megyünk, amely valahol Lincolnshire-ben van. Újabb férj, újabb ház, újabb környék, de valójában soha nem tartozom sehová, és semmim sincs, amit saját jogomon birtokolnék. Amikor minden kész, visszaszaladok a várba, és Jasperrel benézek a gyerekszobába, hogy elbúcsúzzak a fiamtól. Henry már kinőtt a pólyából, sőt, a bölcsőből is. Most egy kiságyban alszik, amelyet kétoldalt magas rács zár le. Látszik, hogy hamarosan megtanul önállóan járni, és nekem megszakad a szívem, hogy épp most kell itt hagynom. Már biztosan áll helyes kis karikalábán, egy imazsámolyba vagy sámliba kapaszkodva, aztán tekintetével megkeresi a következő menedéket, és egy támolygó lépéssel felé lendül, de útközben a földre pottyan. Szívesen játszom vele, megfogja a kezem, lehajolok hozzá, segítek, hogy ne essen el, s újra meg újra körbejárjuk a szobát. Mikor Jasper belép, Henry kukorékolni kezd, mint egy kiskakas, mert tudja, hogy a nagybátyja, akár a nyomtató ló, engedelmesen járkál vele fel-alá, kézen fogva, míg ő sietve tipeg előre kövér kis lábával. Ám a varázslatos pillanat, amikor egyedül kezd el járni, még nem érkezett el, hiába imádkoztam, hogy megvárhassam. A fiam nélkülem fogja megtenni az első önálló lépését. És onnantól kezdve minden lépését nélkülem teszi meg, jól tudom. Élete egyetlen lépésénél sem leszek mellette. – Azonnal írok, amint megtette az első lépést – fogadkozik Jasper. – És akkor is írjon, amikor először evett húst – kérem. – Nem élhet örökké zabkásán. – Meg a foga! – teszi hozzá Jasper. – Minden egyes kibújt fogról hírt adok majd. Megragadom a karját, mire felém fordul. – Ha megbetegszik – suttogom -, majd azt mondják, hogy ne tudassa velem, mert csak fölöslegesen aggódnék. De ha azt gondolom, hogy beteg, és senki nem szól róla,


attól csak jobban aggódom. Esküdjön meg, hogy ír nekem, ha megbetegszik, vagy valami baleset éri. – Esküszöm – mondja. – És vigyázni fogok rá, amennyire csak lehet. Odafordulunk a kiságyhoz. Henry a rácsba kapaszkodik, és széles vigyorral néz fel ránk. Egy pillanatra meglátom a tükörképünket a mögötte lévő ablak apró üvegtábláin. Én csaknem tizenöt éves vagyok, Jasper pedig huszonhét lesz. A sötétített üvegen úgy hatunk, mintha a kisfiú szülei volnánk, a hőn szeretett örökös szép, ifjú szülei. – Amint megengedik, eljövök meglátogatni – jelentem ki elkeseredetten. A kis Henry nem tudja, hogy búcsúzni jöttem. Felfelé nyújtogatja a karját, hogy emeljem ki az ágyból. – Hírt viszek róla, valahányszor Angliába megyek – ígéri Jasper. Előrehajol és felkapja a fiunkat. Henry belecsimpaszkodik, arcocskáját odanyomja Jasper nyakához. Hátrébb lépek és nézem őket, megpróbálom az emlékezetembe vésni a fiam és a gyámja képét, hogy ott legyen a szemhéjamon, amikor imádkozom értük. Tudom, hogy minden egyes zsolozsma alkalmával, naponta ötször fogom látni őket. Tudom, hogy mindennap, reggeltől estig fájni fog értük a szívem, és éjjelente nem jön majd álom a szememre, mert utánuk vágyakozom. – Ne kísérjen le – mondom megtörten. – Majd azt mondom nekik, hogy elszólították valahová. Nem bírnám elviselni. Jasper feszült arccal fordul felém. – Természetesen lekísérem, és a fiát is viszem – jelenti ki. – Igencsak furcsán venné ki magát, ha nem búcsúztatnám el mint a sógora és mint a fia gyámja. Maga most már menyasszony, Margaret; vigyáznia kell, miként mutatkozik a külvilág előtt, és mit gondol magáról a leendő férje. – Gondolja, hogy ez most érdekel engem, vagy hogy valaha érdekelni fog? – tör ki belőlem a keserűség. – Most, amikor el kell hagynom magát, amikor el kell búcsúznom a fiamtól? Azt hiszi, törődöm vele, mit gondol rólam a leendő férjem, amikor éppen megszakad a szívem? Jasper azonban bólint. – Nagyon is törődnie kell vele. Ma és mindig. Az övé lesz a maga minden vagyona, minden földje. A jó híre az ő kezében van, a fia örökségéről is ő dönt. Ha nem képes szerető feleség lenni – és felemelt kézzel int, hogy ne vitatkozzak -, akkor legalább legyen olyan feleség, akire nincs panasza a férjének. A jövendőbelije az ország egyik legjelesebb családjának a tagja. Óriási vagyont fog örökölni. Ha meghal, a vagyon egy része a magáé lesz. Legyen olyan feleség, akire nincs panasza a férjének, Margaret. Ennél jobb tanácsot nem tudok adni magának. A felesége lesz, vagyis a szolgálója, a tulajdona. Ő lesz a maga ura. Jobban teszi, ha a kedvében jár. Nem lépek oda hozzá, és nem érintem meg. Amióta egyszer vacsora közben megfogtam a kezét, és ő elhúzta, hozzá se értem. Lehet, hogy csupán tizenöt éves lány vagyok, de azért bennem is van büszkeség; azonkívül akadnak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet szavakba önteni. – Legalább annyit hadd mondjak, hogy nem akarok férjhez menni ehhez az emberhez, és nem akarok elmenni innen – jelentem ki határozottan. Jasper a fiam kerek feje mögül rám mosolyog, de a szemében fájdalom sötétlik.


– Tudom – feleli. – És elárulhatom, hogy lesújt a távozása. Hiányozni fog. – Úgy szeret, mint a húgát – erősködöm, hátha megcáfol. Megfordul, egyet lép, aztán megint odajön hozzám. Henry gőgicsél, a karját nyújtogatja felém, azt hiszi, ez valami játék. Jasper megtorpan – alig fél lépésre van tőlem, olyan közel, hogy az arcomon érzem meleg leheletét, olyan közel, hogy a karjába vethetném magam, ha merném. – Tudja, hogy nem szólhatok – mondja keserűen. – Egy héten belül Lady Stafford lesz magából. De tudjon róla, hogy magára fogok gondolni, valahányszor a fiát kiveszem az ágyából, valahányszor letérdelek imádkozni, valahányszor kihozatom a lovam az istállóból, mindennap, a nap minden órájában. Vannak szavak, amelyeket a becsület nem enged elhangzani Pembroke grófja és Lady Stafford között, ezeket tehát nem fogom kimondani. Elégedjen meg ennyivel. Megdörzsölöm a szemem, az öklöm nedves lesz a könnyektől. – De hát ez semmi! – tiltakozom hevesen. – Semmi ahhoz képest, amit én mondanék magának. Távol áll attól, amit hallani szeretnék. – Ez így helyes. Így nem kell semmit meggyónnia, sem a férje, sem a pap előtt. És nekem sem. – Elhallgat, aztán hozzáteszi: – Most pedig menjen. Lemegyek előtte a lépcsőn a várudvarba, ahol már ott várakoznak a lovak. A vőlegényem nehézkesen lekászálódik a nyeregből, és felsegít a lovamra, aztán megint elmotyogja, hogy hosszú út áll előttünk, és talán jobb lenne, ha nyeregpárnán utaznék, vagy gyaloghintóban, én pedig megint elmondom, hogy megtanultam lovagolni, szeretek lovagolni, és Arthur, a ló, amelyet Jasper nekem adott nászajándékul, kitartóan, kényelmesen elvisz bárhová. A testőreink is nyeregbe szálltak; felsorakoznak, és ünnepélyesen meglengetik zászlóikat Pembroke grófja és a karjában tartott kisfiú, Richmond grófja tiszteletére. Sir Henry búcsúzóul odavet pár szót. Jasper engem néz, én pedig egyetlen végtelen pillanatig visszanézek rá, aztán megfordítom a lovam fejét, és elhagyom Pembrokeot, a várat és a vár urát. Nem tekintek hátra, hogy lássam, néz-e még; anélkül is tudom. Anyám bletsoe-i házába megyünk, és a kis kápolnában, féltestvéreim jelenlétében férjhez adnak. Ezúttal nem kérdezem meg anyámtól, nem maradhatna-e el az esküvő, ő pedig nem nyugtatgat hamis ígéretekkel. Oldalra pillantok, újdonsült férjemre, és azt gondolom, hogy bár kétszer annyi idős, mint én, talán kedvesebb lesz hozzám, mint egy fiatalabb férfi lenne. Miközben az oltár előtt térdelek, az áldásra várva, teljes szívemből azért imádkozom, hogy előrehaladott kora akadályozza meg férji jogainak gyakorlásában. A lakodalmi vacsora után visszavonulok a hálószobába, letérdelek az ágy lábánál, s bátorságért fohászkodom, meg azért, hogy a férjemet hagyja el az ereje. Még be sem fejeztem az imát, amikor bejön a férjem, és leveszi a köntösét, ott áll előttem meztelenül, de láthatólag csöppet sincs zavarban. – Miért imádkozol? – kérdezi. Pucér mellkasa, karja hatalmasnak, ijesztőnek tűnik, mégis úgy beszél, mintha nem is sejtené a választ. – Hogy megmeneküljek – tör ki belőlem, aztán máris rémülten szorítom a kezem a számra. – Bocsásson meg, ne haragudjon, úgy értettem, hogy megmeneküljek a félelemtől.


Meglepő módon nem förmed rám. Még csak nem is látszik dühösnek. Nevet, miközben meztelenül bebújik az ágyba. – Szegény gyermek – mondja. – Szegény gyermek. Tőlem igazán nem kell félned. Nem akarlak bántani, és mindig kedves leszek hozzád. De ezentúl vigyázz a szádra. Elvörösödöm szégyenemben, és bebújok az ágyba. A férjem gyengéden magához von, átkarol, odaszorít a vállához, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Egyetlen férfi sem ölelt még így, egészen dermedt vagyok a félelemtől és a teste szagától. Várom az Edmundtól megszokott durva rohamot, de semmi sem történik. A férjem nem mozdul, nyugodt szuszogását hallva azt gondolom, talán elaludt. Már én is nyugodtabban veszem a levegőt, aztán lassan belesüppedek a puha ágyba, élvezem a lenvászon simaságát. Van valami kellemes a mellettem fekvő test melegében, nagyságában, nyugalmában. A lovamra, Arthurra emlékeztet: ő is olyan erős, nagydarab, szelíd. Csak most fogom fel, hogy Isten meghallgatta az imámat, és úgy látszik, a férjem harminchárom évesen csakugyan elég öreg ahhoz, hogy teljesen impotens legyen. Mi más lehetne az oka, hogy csak fekszik itt csöndben, nyugodtan, és a kezével könnyedén simogatja a hátamat? Hála neked, Szűzanyám! Híján van a férfierőnek, és ahogy mellette fekszem, úgy érzem, melegben és biztonságban vagyok, sőt, szeretnek. Nem mozdul, nem is szól, csak halkan sóhajt egyet, és miközben a szorongásom eloszlik, elalszom a karjában.


1459 NYARA Másfél év telt el az esküvőm óta, s most újból találkozom a sógorommal, Jasperrel. Miközben lincolnshire-i udvarházunk előcsarnokában várok rá, valamiféle furcsa zavar fog el, mintha szégyellném, hogy olyan jól megvagyok a férjemmel, Sir Henryvel. Jasper valószínűleg úgy találja majd, hogy nagyon megváltoztam, és tudom, hogy igaza is lesz. Tényleg megváltoztam, már nem vagyok olyan riadt, mint mikor azt hajtogattam, hogy senkihez sem akarok hozzámenni; és jóval boldogabb vagyok, mint mikor szemrehányást tettem az anyámnak, amiért azt mondta, hogy egyedül a házasság jelenti a jövőmet. Az elmúlt tizennyolc hónapban kiderült, hogy a férjem nem impotens, épp ellenkezőleg, nagyon is kedves és szelíd velem. Gyengédsége, finomsága engem is gyengédségre tanított, s kénytelen vagyok elismerni, hogy boldog és elégedett feleség lett belőlem. Közös életünkben meglehetősen nagy szabadságot élvezek, annyiszor megyek el a kápolnába, ahányszor csak kedvem tartja; az én hatáskörömbe tartozik a pap és a házunkhoz épült templom. Úgy rendelkeztem, hogy a kolostori rendnek megfelelően tartsák a miséket, és csaknem mindegyiken részt veszek, még az ünnepi éjszakai istentiszteleteken is, és a férjemnek nincs ellenvetése. Bőségesen ellát pénzzel, és könyvvásárlásra biztat. Elkezdtem összeállítani a saját, fordításokból és kéziratokból álló könyvtáramat, ő pedig esténként néha leül mellém, és latinul olvas fel nekem az Evangéliumból, míg én követem a szöveget az angol fordításban, amelyet ő másoltatott nekem, s lassanként kezdem a latint is megérteni. Egyszóval, ez az ember sokkal inkább úgy bánik velem, mintha a gyámom lenne, nem a férjem, s gondoskodik az egészségemről, az oktatásomról és a vallási szükségleteimről. Kedves velem, figyelmes; nem tesz szemrehányást, amiért még mindig nem fogantam tőle gyermeket, és gyengéden teljesíti a kötelességét. Így hát Jasperre várva furcsa szégyen fog el, mintha biztos menedékre találván dicstelenül megszöktem volna a walesi veszedelmek és félelmek elől. Aztán meglátom a porfelhőt az úton, meghallom a paták dobogását és a fegyverek csörgését, s a következő pillanatban Jasper meg az emberei már be is száguldanak az istállóudvarba. Ötven lovas kíséri, mind fegyvert viselnek, és mind olyan marconák, mintha azonnal készen állnának a háborúra. Sir Henryvel odalépünk Jasperhez, üdvözöljük, de hiába reménykedtem, hogy megfogja a kezem vagy megcsókolja az ajkam, mert látom, a két férfi alig várja, hogy négyszemközt beszélhessenek, és semmi szükségük rám. Sir Henry határozott mozdulattal megöleli Jaspert, majd megragadja a könyökét. – Nem kerültek bajba útközben? – kérdezi. Jasper Sir Henry hátát csapkodja. – Csak egy csapat útonállóval találkoztunk, akik a Yorkok fehér rózsáját viselték, más baj nem ért minket – feleli. – Összecsaptunk velük, aztán elmenekültek. Errefelé mi újság? Sir Henry arca grimaszba rándul. – Lincolnshire grófság nagyrészt York-párti, akárcsak Hertfordshire és Essex, Kelet-Anglia pedig vagy York mellett, vagy a szövetségese, Warwick mellett áll. Londontól délre, Kentben lázadoznak is meg nem is. Arrafelé annyit szenvednek a kalózoktól meg a kereskedelmi blokádtól, hogy a Calais-ban időző Warwickban a


megmentőjüket látják, a királynénak pedig soha nem fogják megbocsátani, hogy franciának született. – Mit gondol, el tudok jutni sértetlenül Londonba? Holnapután indulnék. Sok fegyveres banda garázdálkodik az országúton? Talán jobb volna, ha a mezőkön vágnék át? – Amíg Warwick Calais-ban van, csak a szokásos zsiványoktól kell tartania. De azt beszélik, bármelyik pillanatban partra szállhat, s akkor Ludlow-ba vonul, hogy találkozzon Yorkkal, maga pedig éppen keresztezheti az útját. Okosabban tenné, ha előreküldené pár emberét, hogy derítsék fel a helyzetet, és utóvéd is kísérné. Ha összetalálkozik Warwickkal, egyszeriben nagy csata kezdődhet, talán egy háború első csatája. A királyhoz készül? Megfordulnak, és besétálnak a házba, én pedig követem őket. Én volnék a ház úrnője, de csak névleg vagyok az. Sir Henry személyzete mindig mindenről gondoskodik. Magam is szinte vendégként élek itt. – Nem – feleli Jasper -, a király, Isten áldja és tartsa meg sokáig, Coventrybe ment, oda fogja összehívni a York-párti urakat, hogy ismerjék el a hatalmát. Ez afféle próba lesz. Ha nem hajlandók elmenni, akkor vádat emelnek ellenük. A királyné és a herceg saját biztonságuk érdekében a királlyal mentek. Én azt a parancsot kaptam, hogy vegyem körbe a Westminster-palotát, és tartsam meg Londont a királynak. Készen kell állnom egy esetleges ostromra. Háborúra készülünk. – A kereskedőktől és a City-beli uraktól nem várhat segítséget – figyelmezteti a férjem. – Ők valamennyien York-pártiak. Amíg a király képtelen békét teremteni, addig nem tudnak üzletelni, és őket csak ez érdekli. Jasper bólint. – Én is ezt hallottam. De majd legyőzöm őket. Az a parancs, hogy embereket kell toboroznom, és árkokat kell ásnunk. Londont a Lancasterek fallal körülvett városává teszem, bármit akarnak is a lakói. Sir Henry betereli Jaspert az egyik belső szobába; követem őket, aztán becsukjuk az ajtót magunk mögött, hogy nyugodtan beszélhessenek. – Kevesen vannak az országban, akik tagadnák, hogy York igaz ügyért harcol – mondja a férjem. – Maga is ismeri őt. Szívvel-lélekkel kitart a király mellett. De amíg a király fölött a királyné uralkodik, és amíg a királyné cselt sző Somerset hercegével, addig nem lesz béke, és York meg a hívei nem lesznek biztonságban. – Egy pillanatra elbizonytalanodik. – Az az igazság, hogy egyikünk számára sem lesz béke – teszi hozzá. – Melyik angol érezhetné biztonságban magát ott, ahol egy francia királyné parancsol? A végén még átjátssza az országunkat a franciáknak. Jasper a fejét rázza. – Azért még mindig ő az angol királyné – jelenti ki szárazon. – És a walesi herceg anyja. És a mi házunk, a Lancaster-ház első asszonya. Hűséggel tartozunk neki. Ő a királynénk, bárhol született is, bárkivel barátkozik, bármit parancsol. Sir Henry arcán megjelenik az a ferde mosoly, amelyről az együtt töltött idő alatt már megtanultam, hogy azt jelenti: valamit túlságosan is egyszerűnek talál. – Még ha így van is, nem kellene parancsolgatnia a királynak – mondja. – Az uralkodónak a tanácsadóira kellene hallgatnia, nem a királynéra. Yorkkal és Warwickkal kellene konzultálnia. Ők a királyság legnagyobb urai, ők az igazi vezetők. Az ő tanácsaikat kellene megfogadnia.


– A királyi tanács tagjaival majd akkor foglalkozzunk, ha elhárult a fenyegetés, amelyet York jelent számunkra – feleli Jasper türelmetlenül. – Most nincs időnk erről vitatkozni. Maga felfegyverzi a bérlőit? – Én? Jasper döbbent pillantást vet rám. – Igen, Sir Henry, maga. A király arra szólítja fel valamennyi hűséges alattvalóját, hogy készüljön a háborúra. Én is embereket toborzok. A bérlői miatt jöttem ide. Velem jön megvédeni Londont? Vagy Coventrybe vonul, hogy ott csatlakozzon a királyához? – Sem ide, sem oda nem megyek – közli nyugodtan a férjem. – Az apám fegyverbe szólítja az embereit, és a fivérem fog velük menni. Kisebb sereget szednek össze a király számára. Úgy vélem, ennyi elég is a családunk részéről. Persze ha az apám úgy rendeli, hogy kísérjem el, megteszem. Ez fiúi kötelességem. Ha York emberei idejönnek, harcolni fogok ellenük, mint ahogy bárki ellen harcolnék, aki átgázol a birtokaimon. Ha Warwick megpróbálja feldúlni a földjeimet, meg fogom védeni, ami az enyém; de ebben a hónapban önszántamból biztosan nem vonulok hadba. Jasper elfordítja a tekintetét, én pedig elpirulok a szégyentől, amiért a férjem inkább a kandalló mellett üldögél, mikor csatába hívják. – Sajnálattal hallom – jegyzi meg szűkszavúan Jasper. – Azt hittem, ön hűséges Lancaster-párti. Nem gondoltam volna, hogy így viselkedik. A férjem arcán halvány mosoly tűnik fel, rám néz. – Attól tartok, most a feleségem is rossz véleménnyel van rólam, ámde egyszerűen nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha nekiállnék lekaszabolni a saját honfitársaimat, csak azért, hogy megvédjem egy fiatal, ostoba francia nőszemély azon jogát, hogy rossz tanácsokat adjon a férjének. A királynak a legjobb tanácsadókra van szüksége, York és Warwick pedig a legjobbak, és már bizonyították a hűségüket. Ha az ellenségeivé teszi őket, York és Warwick talán fegyvert fognak majd ellene, de biztos vagyok benne, hogy csupán arra akarják rávenni urukat: hallgasson rájuk. Meggyőződésem, hogy nem követelnek mást, mint hogy vegye be őket a tanácsba, hadd hallassák a hangjukat. És miután ezt jogos igénynek tartom, hogyan tudnék nyugodt lelkiismerettel harcolni ellenük? Az ő ügyük igaz ügy. Nekik joguk van ahhoz, hogy tanácsokkal lássák el a királyt, a királynénak pedig nincs. Ezt maga is éppolyan jól tudja, mint én. Jasper gyors, türelmetlen mozdulattal talpra ugrik. – Sir Henry, ha nem akar letérni a becsület útjáról, nincs más választása. Harcolnia kell, mert a királya erre szólította fel, mert a házának feje erre szólította fel. Ha a Lancaster-házhoz tartozik, engedelmeskednie kell a hívásnak. – Nem vagyok kopó, hogy csaholni kezdjek, amint megszólal a vadászkürt – mondja csendesen a férjem. Láthatólag egyáltalán nem kavarták fel Jasper emelt hangon elmondott szavai. – Nem ugatok parancsra. Nem kezdek üvölteni a vadászat hírére. Akkor megyek háborúba, ha olyan ügyért kell harcolni, amelyért szerintem is érdemes meghalni. Előbb nem. De azért csodálom az ön... ööö... harci szellemét. Jasper vörös haja tövéig elpirul az idősebb férfi gúnyos szavai hallatán. – Szerintem ebben nincs semmi nevetnivaló, uram. Két éve harcolok a királyomért és a házamért, és emlékeztetem rá, hogy nagy árat fizettem érte.


Carmarthen falainál elvesztettem a bátyámat, a családunk örökösét, házunk virágát, Margaret férjét, aki soha nem láthatta a fiát... – Tudom, tudom, és nem is nevetek. Ne felejtse el, én is elvesztettem egyik fivéremet. Ezek a csaták csöppet sem nevetségesek, sőt, inkább tragédiát jelentenek Anglia számára. De hagyjuk a nézeteltéréseket, menjünk vacsorázni. Jómagam azért imádkozom, hogy ne legyen háború, és bizonyára maga is így van ezzel. Ha újra erős és gazdag Angliát akarunk, békére van szükségünk. Franciaországot azért tudtuk meghódítani, mert az ottaniak megosztottak voltak. Tanuljunk a példájukból, ne tévesszünk utat; ne legyünk egymás legádázabb ellenségei a tulajdon hazánkban. Jasper ellenvetéssel élne, de a férjem karon fogja és átvezeti a nagyterembe, ahol már ott ülnek az emberek a tízszemélyes asztaloknál, a vacsorára várva. Amikor Jasper belép, az emberei a tőrük markolatával csapkodni kezdik az asztalt üdvözlésképpen, mintha tapsolnának, én pedig arra gondolok, milyen nagy dolog, hogy ilyen kiváló parancsnok, és ennyire szeretik az emberei. Ő a hősük; olyan, mint a históriákban szereplő kóbor lovagok. A férjem szolgái és csatlósai csak fejet hajtanak és leveszik a kalapjukat néma tiszteletük jeléül, amikor Sir Henry elmegy mellettük. De Henry Stafford láttán még senki sem ujjongott kitörő örömmel, és nem is fog. Átvágunk a férfiak dörmögésétől hangos termen a főasztalhoz, és látom, hogy Jasper rám sandít, mintha sajnálna, mert olyan férfihoz mentem feleségül, aki nem hajlandó harcolni a családjáért. Lesütöm a szememet. Úgy gondolom, mindenki tudja, hogy egy gyáva ember lánya vagyok, és most ráadásul egy gyáva ember felesége lettem, s együtt kell élnem ezzel a szégyennel. Miközben egy szolga vizet csorgat a kezünkre, aztán megszárogatja a szalvétával, a férjem barátságosan megszólal: – De eltereltem a figyelmet a feleségem kedvenc témájáról: a fia egészségéről. Hogy van az ifjú Henry? Jól van? Jasper felém fordul. – Erős és egészséges. Már megírtam, hogy kezdenek kibújni a hátsó fogai, pár napig lázas volt miattuk, de már túlesett rajta. Szépen jár, sőt, fut. Sokat beszél, nem mindig érteni, mit mond, de egész nap csacsog. A dada szerint akaratos, de nem jobban, mint korához és rangjához illik. Mondtam neki, hogy ne legyen túl szigorú a gyermekkel. Ő Richmond grófja: nem szabad megtörni a szellemét, joga van a büszkeségre. – Szokott Henrynek beszélni rólam? – kérdezem. – Hát persze – feleli mosolyogva. – Elmesélem neki, milyen előkelő hölgy az édesanyja, Angliában lakik, de hamarosan meglátogatja, és ilyenkor azt mondja: „Mama!” Elnevetem magam, ahogy a kétéves gyermek vékony hangját utánozza. – És a haja? – faggatom tovább. – Olyan vörös lesz, mint Edmundé? – Nem – feleli Jasper csalódottan, bár engem inkább megnyugtat a válasza. – Úgy látszik, ebből a szempontból nem igazi Tudor. A haja fürtös és barna, olyan színű, mint egy világos pej ló szőre. A dada szerint nyáron majd világosabbra szívja a nap, de sosem lesz olyan rőt hajú, mint mi, Tudorok. – És szeret játszani? Tud már imádkozni?


– Sokat játszik az ütőjével meg a labdájával; ha valaki hajlandó labdázni vele, legszívesebben egész nap abba sem hagyná. És már tanulgatja a Miatyánkot meg a katekizmust. A maga barátja, William atya minden reggel ott van nála, hogy együtt imádkozzanak, a dada pedig minden este letérdelteti az ágy lábához, és ott nyugton kell maradnia. Magáért külön is kell imádkoznia. – Vannak játszópajtásai? – kérdezi a férjem. – Szomszéd gyerekek? – Nagyon elszigetelten élünk a várban – feleli Jasper. – Nincsenek a környéken a rangjához méltó családok. Nem akad megfelelő társaság egy ilyen fiú számára. Ő Richmond grófja, a király rokona. Nem engedhetem, hogy a falubeli gyerekekkel játsszon, különben is, a végén még elkapna valami betegséget. A pesztráival szokott játszani. Meg velem. Másra nincs szüksége. Bólintok. Nem szeretném, ha a falubeli gyerekekkel játszana, még elrontanák. – De azért csak szüksége volna vele egykorú gyerekek társaságára – ellenkezik a férjem. – Előbb-utóbb össze kell mérnie magát más fiúkkal, még akkor is, ha csak falusi gyerekekről van szó. – Majd ha eljön az ideje, meglátjuk – feleli hűvösen Jasper. – Egyelőre nincs szüksége más pajtásokra, mint akiket én jelölök ki a számára. Kínos csönd ereszkedik közénk. – És rendesen eszik? – kérdezem végül. – Rendesen eszik, rendesen alszik, egész nap szaladgál – mondja Jasper. – Szépen cseperedik. Azt hiszem, elég magas lesz. Edmundra hasonlít: magas és vékony. – Elmegyünk meglátogatni, amint biztonságos lesz az utazás – ígéri a férjem. – Biztos benne, hogy ott nem fenyegeti veszély a gyereket? – Egyetlen York-párti sem maradt Walesben, akinek olyan erős csapatai lennének, hogy bevegye Pembroke faluját, a várról nem is beszélve – nyugtat meg minket Jasper. – William Herbert ma már a király embere; mióta az uralkodó megkegyelmezett neki, átállt a Lancasterek oldalára. Egy Lancaster fiú ma nagyobb biztonságban van Walesben, mint Angliában. Az én kezemen van az összes fontos vár, én ellenőrzöm az utakat. Vigyázok a fiúra, ahogy ígértem. Mindig is vigyázni fogok rá. Jasper csak két napig marad, napközben kilovagol a bérlőinkhez, és összeszed annyi embert, ahányat csak tud, hogy vele menjenek Londonba és megvédjék a várost a királynak. Nem sokan akarnak menni. A Lancaster-házhoz tartozunk ugyan, de aki olyan közel él Londonhoz, hogy értesül az udvari pletykákról, az nem szívesen teszi kockára az életét egy félőrült királyért meg egy francia királynéért, aki ráadásul valóságos hárpia. A harmadik napon Jasper útra kész, el kell búcsúznom tőle. – Mindenesetre boldognak tűnik – mondja halkan az istállóudvarban, miközben az emberei felnyergelik a lovakat, aztán nyeregbe szállnak. – Elég jól vagyok. A férjem rendesen bánik velem. – Bárcsak rá tudná venni, hogy szálljon hadba! – sóhajt fel Jasper. – Megteszem, ami tőlem telik, de nem hinném, hogy hallgatna rám. Tudom, hogy szolgálnia kellene a királyt, de idősebb nálam, és úgy gondolja, ő jobban tudja, mit kell tennie.


– Előfordulhat, hogy a királyunknak az uralkodás puszta jogáért kell megküzdenie – jegyzi meg. – Minden igaz embernek mellette van a helye. Annak, aki a Lancaster-ház tagja, nem is kellene megvárnia, míg hívják, ha pedig elhangzott a hívó szó, azt végképp nem volna szabad figyelmen kívül hagynia. – Tudom, tudom, majd megint figyelmeztetem. És mondja meg a kis Henrynek, hogy meglátogatom, amint biztonságosak lesznek az utak. – Nem lehet békésen, biztonságban utazni, amíg York és Warwick alá nem veti magát törvényes uralkodója akaratának! – jelenti ki Jasper haragosan. – Tudom én azt – mondom. – De ami Sir Henryt illeti... – Mi van vele? – Öreg már – nyilatkoztatom ki a tizenhat évesek bölcsességével. – Nem érti meg, hogy Isten néha megajándékoz minket a nagy pillanattal, amelyet ki kell használnunk. Maga is tudja, hogy Jeanne d’Arc tisztában volt ezzel. Isten néha megadja nekünk sorsunk nagy pillanatát, s ilyenkor meg kell hallanunk a hívást, és méltónak kell mutatkoznunk rá. Jasper arcán barátságos mosoly terül szét. – Igen – feleli. – Igaza van, Margaret. Ez valóban így van. Időnként eljön az a bizonyos pillanat, és az embernek fel kell nőnie hozzá. Még akkor is, ha egyesek azt gondolják róla, hogy csupán buta kopó, aki előrohan, ha meghallja a vadászkürtöt. Gyengéden, sógorhoz illően szájon csókol, aztán egy pillanatig a kezében tartja a kezemet. Behunyom a szemem, megszédülök, elbódulok az érintésétől; aztán elenged, hátat fordít és felpattan a nyeregbe. – Az öreg Arthur még mindig jól szolgál? – kérdezi, mintha azt akarná, felejtsük el, hogy megint elhagy, és veszedelmekkel teli útra indul. – Igen – felelem. – Majdnem mindennap kilovagolok rajta. Isten óvja, Jasper. Bólint. – Isten vigyáz rám. Mert a jó oldalon állunk. És a csata hevében is tudom, hogy Isten mindig megóvja azt, aki a királyát szolgálja. Megfordul a lóval, a csapata élére áll, és elindul dél felé, Londonba, hogy megvédje a Westminster-palotát az ellenségeinktől.


1459 ŐSZE Nem hallok hírt Jasper felől, míg szeptember közepén haza nem tér az egyik bérlőnk, akit annak idején a sógorom rávett, hogy tartson vele. A bérlőnk a saját hátasára szíjazva érkezik, egyik karja helyén gennyes csonk éktelenkedik, és a halál szaga árad belőle. A felesége, aki alig idősebb nálam, rémülten sikolt fel, aztán elájul, amikor a férjét a házuk elé viszik. Nem tudja ápolni; fogalma sincs, mihez kezdjen ezzel a rothadó ronccsal, annak a fiatalembernek a maradványaival, akihez egykor szerelemből ment feleségül, így aztán a férfit felhozzák az udvarházba, mert itt könnyebben lehet gondját viselni, mint a házaspár piszkos kunyhójában. Betegszobává alakíttatom át a tejgazdaság egyik üresen álló helyiségét, s közben azon töprengek, vajon hányan jönnek még haza sebesülten Jasper sebtiben összetoborzott seregéből. Jasper önkéntese elmondja a férjemnek, hogy Warwick apja, Salisbury grófja Ludlow-ba vonult a seregével, hogy ott találkozzon a yorki herceggel, ám két uraság, akik a mi oldalunkon álltak, Dudley és Audley tőrbe csalták Market Draytonnál, a Walesbe vezető úton. Kétszeres túlerőben voltunk Salisbury seregéhez képest, és John, a bérlőnk azt mondja, a York-párti katonák térdre borultak és csókolgatni kezdték a földet, mert úgy gondolták, az lesz a halálos ágyuk. A York-sereg azonban cselt vetett be, olyan cselt, amelyet Salisbury nyugodtan megengedhetett magának, mivel az emberei bármit megtennének érte: ha kell, visszavonulnak, ha kell, kitartanak, ha kell, rohamoznak; így aztán kiadta a parancsot a visszavonulásra, mintha feladnák a harcot. A lovasaink utánuk eredtek, azt gondolván, menekül az ellenség, de amint átgázoltak a patakon, észrevették, hogy csapdába kerültek. A másik sereg ekkor egy pillanat alatt megfordult, mint a zsákmányára lecsapó kígyó, a mi embereink pedig kénytelenek voltak felkapaszkodni a domboldalon, ám a talaj, amelyet összetiportak a lovak, felszaggattak a felvontatott lövegek, egyre göröngyösebb lett. A York-párti íjászok odafentről nyilaztak a mieinkre, akik alatt összeroskadtak a lovak, ők pedig belevesztek a sárba, a zűrzavarba, a nyíl- és golyózáporba. John azt mondta, a patak vörös lett a sebesültek és haldoklók vérétől, s az embereket, akik menekülőben keresztülgázoltak rajta, vörösre festette a víz. Azután éjszaka borult a vesztes csata színhelye fölé, s a haldoklókat sorsukra hagyták a mezőn. A York-párti parancsnok, Salisbury meglépett, mielőtt a seregünk főereje odaért volna, de ezúttal is bevetett egy cselt: az ágyúját ott hagyta a csatatéren, és lefizetett néhány áruló szerzetest, hogy egész éjjel lődözzenek vele. Hajnalban aztán a királyi sereg harcra készen feldübörgött; azt gondolták, hogy ott találják az ágyúval védekező York-csapatokat, s alig várták, hogy leszámoljanak az árulókkal. Ám a csatatéren nem volt senki, csak egy részeg barát, aki egyik lőporos serpenyőtől a másikig ugrált, s aki közölte velük: az ellenségeik már rég Ludlow felé tartanak, s harsány nevetés közepette távoztak, mert jól elbántak a két Lancasterpárti lorddal. – Megvolt hát a csata – állapítja meg a férjem komoran. – És elvesztettük.


– De maga a király nem vett részt benne – mondom. – Henrik biztosan győzött volna. Csak két Lancaster-párti lorddal csaptak össze, nem a király volt a parancsnok. – Valójában a mieink csak egy nyomorult szerzetessel találták szemben magukat – mutat rá a férjem. – Ha a York-sereg becsületesen harcolt volna, biztos, hogy a mieink győznek – erősködöm. – Igen, de a két Lancaster-párti úr közül az egyik mostanra halott, a másik fogságban van. Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, hogy az első menetet az ellenségeink nyerték. – De folytatódik még egyáltalán a harc? Rendezhetjük a sorainkat? Amikor Johanna nem tudta bevenni Párizst, nem adta meg magát... – Jaj, már megint Johanna! – sóhajt Sir Henry. – Persze, ha Johanna példáját követjük, az utolsó csepp vérünkig harcolunk. A sikeres mártíromság kilátása roppant csábító. Igazad van. Lesznek még csaták. Ebben biztos lehetsz. Itt most két erő kerülgeti egymást, mint a harci kakasok a küzdőtéren, és lesik, mikor csaphatnak le. Biztos lehetsz benne, hogy újabb harc jön, aztán megint újabb, és így tovább, míg valamelyik fél fel nem adja vagy bele nem pusztul. Nem törődöm a szavaiból áradó gúnnyal. – Férjuram, ugye most már elmegy, hogy szolgálja a királyát? Most, hogy lezajlott az első csata, és vesztettünk. Most, hogy már látja, milyen nagy szükség van magára. Hogy minden férfinak becsületbeli kötelessége harcolni. Sir Henry rám néz. – Amikor mennem kell, akkor megyek – mondja. – De addig nem. – Minden hűséges angol alattvaló ott lesz, csak maga nem! – kiáltom. – Ez esetben annyi hűséges alattvaló lesz ott, hogy semmi szükségük nem lesz egy olyan gyáva alakra, mint én – mondja Sir Henry, és mielőtt bármit felelhetnék, elhagyja a betegszobát, ahol Jasper önkéntese haldoklik. Ezután hűvössé válik a viszonyunk Sir Henryvel, ezért nem is szólok neki, amikor egy gyűrött papírt kapok, melyen Jasper tüskés, dülöngélő betűivel csak ennyi áll: Ne féljen. A király személyesen indul hadba. Összecsapunk velük. J. Megvárom, míg vacsora után kettesben maradunk, s miközben a férjem egy lant húrjait pengeti, bár valódi dallamot nem csal ki belőle, megkérdezem: – Mi hír az apjáról? A királlyal van? – Éppen azzal vannak elfoglalva, hogy visszaűzzék a Yorkokat ludlow-i várukba – feleli, miközben újabb dallamfoszlányokat csalogat elő a lantból. – Apám szerint több mint húszezren álltak át a király oldalára. Úgy látszik, a legtöbben azt gondolják, hogy mi fogunk győzni, Yorkot pedig elfogják és megölik, bár a lágyszívű király azt ígérte, megbocsát nekik, ha megadják magukat. – Lesz még csata? – Csakis akkor nem, ha York úgy dönt, hogy nem akar magával a királlyal szembeszállni. Az is bűn, ha az ember a saját barátait, rokonait öli meg, de egész más dolog, ha megparancsolja az íjászainak, hogy vegyék célba a királyi lobogót és magát


az uralkodót. Mi lesz, ha a király odavész a csatában? Mi lesz, ha York pallosa lesújt a király felkent fejére? Rémülten hunyom be a szemem, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy a szent életű király egy alattvalója kezétől szenvedjen vértanúságot, egy olyan alattvalójától, aki hűséget esküdött neki. – De ilyet nem tehet York hercege, ugye? Ugye ilyesmi meg sem fordul a fejében?


1459 OKTÓBERE Mint kiderült, York hercegének csakugyan nem fordult meg a fejében ilyesmi. Hiába állt ott a York-sereg szemtől szemben a királlyal a csatamezőn, végül is nem tudták rászánni magukat, hogy megtámadják. Egész nap térden állva imádkoztam, miközben a York-erők csatarendbe álltak lövegeik és szekereik mögött, és lenéztek a dombról a Ludford-hídra, ahol a király zászlói lobogtak. Ők tanácskozással töltötték a napot, míg én az imáimmal viaskodtam, aztán mire leszállt az este, elillant bűnös vakmerőségük, és elmenekültek. Gyáván futottak, s reggelre a szent király – akiből hála Istennek, nem lett mártír – elvonult a York-párti közkatonák sorai között, akiket faképnél hagytak a parancsnokaik, és megbocsátott nekik, majd barátságos szavakkal hazaküldte őket. York felesége, Cecily hercegné a ludlow-i keresztnél várakozott, miközben a királyt kísérő, fosztogatni vágyó csőcselék beözönlött a városba. Az asszony a vár kulcsát szorongatta a kezében, két kisfia, George és Richard pedig ott reszketett mellette. Cecily kénytelen volt megadni magát a királynak, a két kisfiú vele tartott a fogságba, a férjéről és két idősebb fiáról pedig azt sem tudta, hová menekültek. Bizonyára rettenetesen szégyellte magát. A York-ház és Warwick nagy lázadása az isteni felhatalmazással bíró király ellen azzal végződött, hogy York saját várát is feldúlták, a hercegné pedig a tömlöcben vigasztalhatta a két kis árulót, akik keserves sírással fogadták a vereséget. – Gyáva férgek – suttogom magánkápolnámban a Szűzanya szobrának. – És Te a gyalázattal büntetted őket. Imádkoztam a vereségükért, s Te meghallgattad könyörgésemet, és lesújtottál rájuk. Amikor felállok és kisétálok a kápolnából, egy kicsit magasabbnak érzem magam, mivel tudom, hogy a házamon Isten áldása van, egy olyan ember vezeti, aki legalább annyira szent, mint amennyire király, és hogy igaz ügyért harcolunk, s anélkül győztünk, hogy akár csak egyetlen nyílvesszőt is elvesztegettünk volna.


1460 TAVASZA – Csak az a baj, hogy nem győztünk – jegyzi meg fanyarul a férjem. – Nincs megállapodás Yorkkal, és nincs válasz a panaszaira. Salisbury, Warwick és a két idősebb York fiú Calais-ban van, és nem vesztegetik az idejüket. York Írországba menekült, és hamarosan ő is sereget toboroz. A királyné ragaszkodott hozzá, hogy mindegyikük ellen emeljenek vádat felségárulásért, most pedig azt követeli, írják össze valamennyi katonai szolgálatra alkalmas férfit Anglia összes grófságában. Azt képzeli, joga van hozzá, hogy közvetlenül fegyverbe szólítsa őket. – Nem arról van szó, hogy megkéri a lordokat, hívják fegyverbe az embereiket, ahogy szokták? Sir Henry a fejét rázza. – Nem, ő a francia szokások szerint akar csapatokat toborozni. Azt hiszi, közvetlenül parancsolhat a népnek. Azt tervezi, hogy minden grófságban összeíratja a fiatal férfiakat, aztán fegyverbe hívja őket a saját zászlója alatt, ahogy a francia király teszi. De itt ezt nem fogják eltűrni. A közemberek nem engedelmeskednek majd a királyné hívásának – miért is tennék, hiszen ő nem a hűbéruruk -, a lordok pedig úgy fogják gondolni, hogy ez a terv ellenük irányul, az ő hatalmukat aknázza alá. Gyanakodni fognak, hogy a királyné a hátuk mögött kezd majd egyezkedni a bérlőikkel. Ebben mindenki azt fogja látni, hogy a francia zsarnokságot akarja meghonosítani Angliában. Természetes szövetségeseit is maga ellen fordítja. Isten a tanúm, ez a nő igencsak megnehezíti, hogy az ember hű maradjon a királyhoz. Miután meghallgattam e szomorú jóslatokat, meggyónom a papnak, hogy kételkedem a férjem józan ítélőképességében. A pap óvatos ember, s túlságosan is tapintatos ahhoz, hogy a kétségeim felől érdeklődjön – végül is a kápolna és az egyházi javadalom a férjemé, s ő fizet a templomban zajló misékért; de azért meghagyja, hogy mondjak el tíz Üdvözlégyet és egy óra hosszat imádkozzak térden állva, bűnbánatba merülve. Letérdelek, de elkerül a bűnbánat. Kezdek félni, hogy a férjem nem is csak egyszerűen gyáva. A legrosszabbtól kezdek tartani: attól, hogy a York-házzal rokonszenvez. Kezdek kételkedni a király iránti hűségében. Ott térdelek, rózsafüzérrel a kezemben, és egyszerűen nem tudom elhessegetni ezt a gondolatot. Most mit tegyek? Mit kell tennem? Hogyan éljek tovább egy áruló oldalán? Ha a férjem nem hűséges a királyhoz és a házunkhoz, hogyan lehetnék hűséges hozzá én, a felesége? Lehetséges, hogy Isten arra hív, hagyjam el a férjemet? És hová is küldhetne Isten, ha nem egy olyan férfihoz, aki szívvel-lélekkel harcol az ügyünkért? Azt akarja, hogy menjek el Jasperhez? Aztán júliusban minden, amit a férjem megjósolt a calais-i helyőrséggel kapcsolatban, szörnyű módon valóra válik. York kihajózik a flottájával, partra száll Sandwich kikötőjében, félúton London felé, és a főváros ellen vonul, s mindeközben egyetlen lövés sem éri, egyetlen ajtót sem csapnak be előtte. Isten bocsásson meg a londoniaknak, akik egyenesen kitárják York előtt a kapukat, ő pedig örömujjongás közepette vonul be, mintha valami trónbitorlótól szabadítaná meg a várost. A király és az udvar Coventryben van, de amint meghallják a hírt, szétkürtölik az országban, hogy az uralkodó sereget toboroz, és mindenkit fegyverbe hív, aki az ő oldalán áll. A York-ház bevette Londont, a Lancaster-háznak harcolnia kell.


– Most már elmegy? – kérdezem a férjemtől. Az istállóudvarban találom, éppen a lószerszámokat és a nyergeket ellenőrzi. Végre felfogta, micsoda veszély fenyegeti a királyt, gondolom, és tudja, hogy meg kell védenie. – Nem – feleli szűkszavúan. – Bár az apám ott van, Isten oltalmazza őt őrültségében. – Még akkor sem hajlandó elmenni, ha az apja veszélyben van? – Nem – mondja ismét. – Szeretem az apámat, és ha azt parancsolja, csatlakozom hozzá; de egyelőre nem szólított maga mellé. Hamarosan kibontja a Buckinghamlobogót, de engem még nem akar alatta látni. Érzem, hogy elvörösödöm a dühtől, és keményen nézek a szemébe. – Hogy tudja elviselni, hogy ne legyen ott? – Kételkedem az ügyben – vallja be őszintén. – Ha a király vissza akarja venni Londont a yorki hercegtől, úgy gondolom, elég, ha odamegy és tárgyal a feltételekről. Semmi szükség rá, hogy megtámadja a saját fővárosát; csak bele kell egyeznie, hogy tárgyalásba bocsátkozik velük. – Egyszerűen végeznie kellene Yorkkal, azzal az árulóval, és magának ott volna a helye! – kiáltom felhevülten. Sir Henry felsóhajt. – Milyen sietve küldenél a veszedelembe, asszony! – jegyzi meg savanyúan. – Meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban esne, ha azért könyörögnél, hogy maradjak itthon. – Én csak azért könyörgök, hogy teljesítse a kötelességét – mondom büszkén. – Ha férfi volnék, biztosan hadba vonulnék a királyért. Ha férfi volnék, most ott állnék mellette. – Valódi Jeanne d’Arc volnál, efelől nincs kétségem – mondja halkan. – De én már sok csatát láttam, és tudom, mivel járnak, s e pillanatban úgy gondolom, az a kötelességem, hogy megóvjam a birtokunk és az embereink biztonságát és békéjét, miközben mások a saját becsvágyuktól vezettetve hadakoznak, és szétmarcangolják az országot. Dühömben szólni sem tudok, csak sarkon fordulok, és odamegyek a vén csataló, Arthur istállórekeszéhez. A ló gyengéden lehorgasztja nagy fejét, én pedig megveregetem a nyakát, megvakargatom a füle tövét, és odasúgom neki, hogy majd mi ketten elmegyünk, ellovagolunk Coventrybe, megkeressük Jaspert, aki biztosan ott van, és harcolni fogunk a királyért.


1460. JÚLIUS 10. Hiába indultunk volna útnak Arthurral, későn érkeztünk volna. A király serege beásta magát Northampton mellett, előttük hegyes karókból álló palánk emelkedett, hogy visszaverjék a lovasságot, az újonnan öntött ágyúk begyújtva, lövésre készen várakoztak. A York-sereg, élén az ifjú Edwarddal, March grófjával, valamint az áruló Lord Fauconberggel és középen magával Warwickkal, három szárnyra bontva tört előre a zuhogó esőben. A lovak patái sárrá dagasztották a talajt, és a lovassági roham elakadt. Isten esőt zúdított a lázadókra, akik kis híján elsüllyedtek az ingoványban. Az ifjú Yorki Edwardnak nagy bátorságra volt szüksége, hogy átvezesse az embereit ezen a mocsáron, miközben csak úgy záporoztak rájuk a Lancasterek nyilai. Minden bizonnyal nem is járt volna sikerrel, és fiatal arca belesüppedt volna a sárba, ha a jobbszárnyunk parancsnoka, Lord Gray of Ruthin nem épp e pillanatban válik árulóvá: átsegítette a York-párti erőket a barikádon, és elkeseredett kézitusában rontott saját csapataira. Sikerült is visszavernie az erőinket a Nene folyóig, ahol sokan megfulladtak, Warwick és Fauconberg pedig zavartalanul törhetett előre. A győztesek kegyetlensége nem ismert határt. A közembereknek szabad elvonulást engedtek ugyan, de aki páncélt viselt, azt mind megölték, nem is kértek váltságdíjat. S ami a legszörnyűbb, bevonultak a táborunkba, és megtalálták a királyi sátrat, amelyben ott ült Őfelsége a király, gondolataiba merülve, oly békésen, mintha csak a kápolnájában imádkozna. Várta, hogy rátegyék a kezüket, mint a legértékesebb trófeára. Azok a felségárulók pedig csakugyan elkövették a szörnyű tettet: foglyul ejtették a királyt. Két nap múlva a férjem bejön a szobámba, miközben éppen vacsorához készülődöm. – Hagyjon magunkra – veti oda a komornámnak, aki előbb rám néz, de aztán a férjem sötét arcát látva kisurran a szobából. – Apám meghalt – közli Sir Henry, minden bevezető nélkül. – Most tudtam meg. Anglia egy nagyszerű herceget veszített el a northamptoni ingoványban, én pedig egy szerető apát. Az örököse, az unokaöcsém, az ifjú Henry Stafford elvesztette nagyapját és pártfogóját. Levegő után kapkodok. – Sajnálom. Nagyon sajnálom, Henry. – Egy sáros mezőn ölték meg, miközben megpróbált felkapaszkodni a lovára – folytatja. Eszében sincs megkímélni a részletektől. – De nemcsak ő veszett oda, Shrewsbury grófja is, Lord Beaumont, Lord Egremont... Uramisten, végtelen a lista. Egy egész nemzedéket vesztettünk el a nemességből. Úgy látszik, megváltoztak a háború szabályai, Angliában már nem létezik hadifogság és váltságdíj. Nem lehet felajánlani, hogy megadjuk magunkat. Csak a kard törvénye érvényes, és minden csatát életre-halálra vívnak. Ez a barbárság törvénye. – És a király? – lehelem. – Őt csak nem merészelték bántani... – A királyt elfogták, és fogolyként vitték Londonba. – Fogoly? – kérdezek vissza. Nem hiszek a fülemnek. – Lényegében az. – És a királyné?


– Eltűnt, a fiával együtt. – Eltűnt? – Nem halt meg. Szerintem elmenekült. Bujkál valahol. Hová jutott ez az ország! Az apám... Lenyeli a fájdalmát, elfordul, kinéz az ablakon. Odakint dúsan zöldellő fákat látni, a távolban már sárgulnak a mezők. Nem könnyű elképzelni, amint a mocsárrá vált csatatéren lesújtanak apósomra, a hiú arisztokratára, aki éppen menekülni próbál. – Ma este nem vacsorázom veled – közli szűkszavúan a férjem. – Te lemehetsz a nagyterembe, vagy behozathatod a vacsorát a lakosztályodba, ahogy akarod. Én elutazom Northamptonba, és hazahozom az apám holttestét. Hajnalban indulok. – Sajnálom – ismétlem elhaló hangon. – Fiúk százai fogják megtenni ugyanezt az utat – mondja. – Valamennyien megtört szívvel megyünk oda, valamennyien csak a bosszúra gondolunk. Bekövetkezett, amitől féltem, amitől rettegtem. Nem valamiféle fényes, dicső harc ez, nem balladába illő. Csupa sár és mocsok, bűnös pazarlás; már eddig is nagyszerű emberek haltak bele, és másokra is ez a sors vár. Elrejtőzöm a férjem félelmei elől, míg el nem lovagol az országúton dél felé, de természetesen rettegek, hogy Jasper biztonságban van-e. Minden bizonnyal ott vitézkedett, ahol a leghevesebb harc dúlt; kétségem sincs felőle, hogy annak, aki a király sátra felé tartott, mindenképpen össze kellett találkoznia vele. Nem lehet életben, ha egyszer a királyt elfogták. Hogyan is lehetne életben, amikor annyian meghaltak? Még mielőtt a férjem hazatérne, megkapom a választ a kérdéseimre. Húgom, biztonságba helyeztem egy igen előkelő hölgyet és a fiát, akik most velem együtt rejtőzködnek. Nem árulhatom el, hol vagyunk, mert árulók kezébe kerülhet a levelem. Biztonságban vagyok, a fia is biztonságban van ott, ahol hagytam. A hölgy itt lesz velem, amíg nem távozhat. Ezúttal vereséget szenvedtünk, de még nincs vége, és a hölgy bátor és harcra kész. J. Beletelik egy pillanatba, míg felfogom, hogy a királynét oltalmazza, kimenekítette a csatatérről, és most Walesben bújtatja. Hát persze, a királyt foglyul ejtették ugyan, de amíg a királyné szabad, van parancsnokunk; amíg a fia szabad, van trónörökösünk. Jasper megvédte az ügyünket, megvédte a legnagyobb kincset, az ügyünk szívét, és kétségem sincs felőle, hogy a királyné biztonságban lesz nála. Nyilván a pembroke-i vagy a denbighi várban bújtatja el. Bizonyára ott marad a közvetlen közelében, és a királyné hálás lesz a védelemért. Olyan lesz számára Jasper, mint egy kóbor lovag; térdet hajtva fogja szolgálni, az asszony pedig ott lovagol majd mögötte, finom kezével a derékszíjába kapaszkodva. El kell mennem a kápolnába, és meg kell gyónnom a papnak, hogy a féltékenység bűnébe estem, de nem fogom részletezni, pontosan miért is féltékenykedem.


A férjem komor hangulatban tér haza. Eltemette az apját, és átadta az unokaöccsét az új gyámjának. A kis Henry Stafford, Buckingham új hercege mindössze ötéves, szegényke. Még csecsemő volt, amikor az apja a Lancaster-házért harcolva halt meg, s most a nagyapját is elvesztette. A férjemet lesújtotta a családját ért csapás, de én képtelen vagyok együtt érezni vele; hiszen ki más volna hibás a vereségünkért, ha nem ő, s még mind, aki úgy döntött, otthon marad, pedig a királyné hadba hívta, és a lehető legnagyobb veszélyben voltunk? Az apósom azért halt meg, mert legyőzték a csatában. Ki tehet erről, ha nem a fia, aki nem lovagolt ott mellette? Sir Henry azt mondja, a yorki herceg bevonult Londonba, a király mint fogoly ott lovagolt az oldalán, s döbbent csönd fogadta. Kiderült, hogy London lakói csak félszívvel álltak az ellenség oldalára, s mihelyt York kinyújtotta a kezét a márványtrónus felé, hogy magának követelje a királyi címet, nem talált támogatásra. – Hogyan is támogathatták volna? – kérdezem. – Már van királyunk. Ezt még a hitszegő londoniak is tudják. A férjem felsóhajt, mintha fárasztaná magabiztosan kinyilatkoztatott véleményem, és csak most veszem észre, milyen kimerültnek és öregnek tűnik, a homlokát mély redő barázdálja. Súlyos teherként nyomja a vállát a gyász és a családjáért érzett felelősség. Ha a királyunk fogoly, a hatalmunkat pedig megdöntötték, akkor a kis herceget el fogják venni tőlünk, és kineveznek majd valakit a gyámjává, hogy megszerezzék a birtokai hasznát. Ha a férjem akár a York-, akár a Lancaster-házzal jó kapcsolatokat ápolt volna, akkor beleszólhatna, hol helyezik el az unokaöccsét, milyen jövő vár a családunkra. Ha egy kicsit is igyekezett volna, ma már nagy ember lenne. De miután úgy döntött, hogy itthon marad, semmibe sem veszik. Magának köszönheti, hogy jelentéktelen ember lett belőle. A fontos döntéseket nélküle hozzák meg, és még azt sem képes megóvni, ami az övé, hiába mondott akármit. – Egyezséget kötöttek. – Miféle egyezséget? – kérdezem. – Ki egyezett meg, és miről? Sir Henry odadobja az úti köpenyét az egyik házi szolgának. Leveti magát egy székre, és int egy apródnak, hogy húzza le a csizmáját. Szürke, elcsigázott arcát látva felmerül bennem a kérdés, nem beteg-e. Persze túl öreg az ilyen nagy utazásokhoz, hiszen már harmincöt éves. – A király élete végéig megtarthatja a trónját, azután York hercege lesz az utóda – mondja szűkszavúan. Az arcomra pillant, aztán elkapja a tekintetét. – Tudtam, hogy nem fog neked tetszeni ez a hír. De ne izgasd fel magad, valószínűleg úgysem lesz így. – Meg akarják fosztani a jogaitól a walesi herceget? – kérdezem. A döbbenettől csak dadogok. – Ő marad a walesi herceg, de nem lesz belőle király? Hogy lehet ez? Hogyan juthat eszébe valakinek, hogy egyszerűen átlép rajta? Henry vállat von. – Ti, örökösök, valamennyien elvesztitek a jogaitokat. Mostantól te magad sem vagy az uralkodóház tagja. A fiad többé nem áll rokonságban a királlyal, és nem tartozik a trónörökösök közé. York lesz a trónörökös; York és az ő utódai. Igen – erősíti meg, mikor meglátja döbbent arcomat. – Megszerezte a fiainak azt, amit senki sem adott volna meg neki. A királyt York fiai követik a trónon. A York-ház lesz az új


uralkodó dinasztia. A Lancasterek csak királyi kuzinok lesznek. Ebben állapodtak meg. Erre esküdött meg a király. Feláll, és harisnyában a lakosztálya felé indul. A karjára teszem a kezem. – De hát Johanna pontosan ugyanezt látta! – kiáltom. – A királyát félreállították, az örökségét pedig valaki másnak adták. Pontosan ezt látta, amikor elvitte a királyát, hogy Reimsben a fejére tegyék a koronát, pedig ott is egy gyalázatos egyezség tiltotta, hogy megkoronázzák. Látta, hogy szembeszegültek Isten rendjével, és harcba szállt a valódi trónörökös oldalán. Ez tette őt naggyá. Meglátta, ki a valódi örökös, és harcolt érte. A férjem nem tudja elrejteni szokásos mosolyát. – És akkor mi van? Arra gondoltál, hogy Londonba viszed Edwardot, a walesi herceget, és a vereség ellenére, az egyezség ellenére a fejére teszed a koronát? Egy vert sereg élére állsz? Te leszel az angol Johanna? – Valakinek muszáj megtennie! – kiáltok fel szenvedélyesen. – Nem vehetik el a trónt a hercegtől! Hogyan köthettek ilyen egyezséget? Hogyan egyezhetett bele ebbe a király? – Ki tudja, mi jár a fejében szegénykének? – mondja a férjem. – Ki tudja, ért-e valamit abból, ami történik vele, vagy hogy egyáltalán ébren tud-e maradni? Ha pedig álomba merül, vagy netán meghal, akkor York foglalja el a trónt, ő legalább képes lesz békét teremteni az országban. – Nem ez a lényeg! – üvöltök rá. – York nem Isten kiválasztottja! York nem III. Edward idősebb fiától származik! York nem tartozik a királyi dinasztiához – mi viszont igen! Én igen! És a fiam is! A király az én sorsomat ajándékozza el! – mondom, és ráz a zokogás. – Én erre születtem; a fiam erre született! A király nem tehet minket közönséges királyi kuzinokká; mi az uralkodóház tagjainak születtünk! A férjem lenéz rám, és barna szeme most nem kedvességet sugároz, hanem dühtől sötétlik. – Elég volt! – morogja. – Tudod, mi vagy te, Margaret? Egy... mennyi is? Alig tizenhét éves, buta fiatal lány. Semmit sem értesz. Jobb lenne, ha hallgatnál. Ez nem ballada, nem mese, nem románc. Ez igazi katasztrófa, amely nap mint nap angol férfiak és nők életét követeli. Ennek semmi köze Jeanne d’Archoz, semmi köze hozzád, és Isten maga is tudja, hogy őhozzá sincs semmi köze. Azzal faképnél hagy, és óvatos léptekkel felmegy a lépcsőn a szobájába. A hosszú lovaglástól merevek a tagjai, nehézkesen biceg. Gyűlölettel figyelem, kezemet a számra szorítom, hogy visszafojtsam a zokogást. Ez egy vénember, egy vén bolond! Én jobban ismerem Isten akaratát, mint ő, és Isten, mint mindig, most is a Lancasterek pártján áll.


1460 TELE Ebben márpedig nekem van igazam, a férjem pedig, bármennyire is uramként kell tisztelnem, téved, amint az karácsony hetében be is bizonyosodik. A yorki hercegen ugyanis, akit oly okosnak, oly kiváló hadvezérnek tartanak, és kis létszámú testőrségén, melynek tagja a fia, Edmund, Rutland grófja is, saját sandali várának falainál rajtaütnek a mieink, s mind őt, mind a fiát kegyetlenül lemészárolják. Ennyit arról az emberről, aki király akart lenni, aki azt képzelte magáról, hogy az uralkodóházhoz tartozik. A királyné serege magával viszi a yorki herceg összekaszabolt testét, és megcsúfolja: lefejezik a holttestet, papírkoronát tesznek a fejére, és kitűzik York városának kapujára, hadd gyönyörködjön a birodalmában, mielőtt a hollók meg az ölyvek kivájják a szemét. Ilyen halál jár az árulóknak. Vele együtt a York-ház reményei is elvesznek, hiszen ki maradt, aki harcolhatna? A nagy szövetségesnek, Warwick grófjának csak mihaszna lányai vannak, York három megmaradt fia – Edward, George és Richard – pedig túl fiatal ahhoz, hogy önállóan vezessen egy hadsereget. Nem ünneplem ujjongva a férjem fölött aratott diadalomat, mivel mostanra ismét szép nyugodtan élünk együtt, és békésen ünnepeljük a karácsonyt bérlőinkkel, csatlósainkkal, szolgáinkkal, mintha a világ nem reszketne a bizonytalanságtól körülöttünk. Nem beszélgetünk a megosztott királyságról, és bár időről időre levele érkezik különböző londoni kereskedőktől, üzletemberektől, nem mondja el, mit írnak, s arról sem ejt szót, hogy a családja folytonosan biztatja: álljon bosszút apja haláláért. És bár tudja, hogy Jasper szokott nekem írni Walesből, nem érdeklődik az újonnan visszaszerzett váráról, Denbighről, amelyért sógorom oly bátran megküzdött. Karácsonyi ajándékképpen küldök a fiamnak, Henrynek egy kis fakerekű kocsit, amelyet húzogathat, a férjem pedig ad egy shillinget, hogy küldjem el neki, vegyen belőle vásárfiát. Viszonzásul én is adok neki egy ezüst hatpennyst, hogy juttassa el Buckingham ifjú hercegének, Henry Staffordnak; és nem beszélünk a háborúról, arról, hogy a királyné délre vonult ötezer veszedelmes, vérengző skót élén, akiknek a kezéhez a lázadó Yorkok vére tapad, s nem beszélünk arról sem, hogy hiszem: a házunk megint diadalmaskodni fog, a következő év meghozza a győzelmet, ennek így kell lennie, mert rajtunk Isten áldása.


1461 TAVASZA Mint minden értelmes ember, én is azt hittem, hogy a yorki herceg halálával véget ér a háborúskodás. A fia, Edward még csak tizennyolc éves, és egy szál magában bujkál valahol Wales határvidékén, ahol mindenki Jasper és a Lancaster-ház oldalán áll. Az anyja, Cecily hercegné, aki özvegységében feketébe öltözött, s tudja, hogy végképp vereséget szenvedett, két fiatalabb fiát, George-ot és Richardot Burgundia hercegével Flandriába küldte, hogy ott rejtőzzenek el. A hercegné nyilván attól tart, hogy a királyné hamarosan Londonba érkezik kegyetlen katonái élén, s bosszút áll a második, kudarcba fulladt lázadás résztvevőin. A legidősebb fiát nem tudta megmenteni; Edward pedig minden valószínűség szerint a walesi határvidéken leli majd halálát, miközben reménytelen harcot folytat a túlerőben lévő ellenséggel halott apja vesztett ügyéért. A sógorom, Jasper megvédi majd az ügyünket; vele harcol az apja, Owen Tudor is. Nem vallhatnak kudarcot egy olyan sereggel szemben, amelyet egy fiatal fiú vezet, aki most vesztette el a fivérét meg az apját, aki egyben a parancsnoka is volt. Amint Jasper írja: Kénytelenek leszünk megölni a kölyköt, ha végképp harcképtelenné akarjuk tenni a családot. Hála Istennek, hogy az oroszlánnak vége. Apámmal most az új yorki herceg, az ifjú Edward ellen toborzunk sereget, és napokon belül megütközünk vele. A kis Henry biztonságban van a pembroke-i várban. Könnyű dolgunk lesz, ne féljen. – Azt hiszem, újabb csata várható – pendítem meg a férjemnek, Henrynek, amikor bejön a hálószobámba. A kandallónál üldögélek. Henry az ágy végébe teszi a köntösét, aztán bebújik a takaró alá. – A te ágyad mindig olyan kényelmes – jegyzi meg. – Talán jobb ágyneműd van, mint nekem? Egy pillanatra sikerül elvonnia a figyelmemet, kuncogni kezdek. – Nem hinném. A maga háznagya intézi ezeket a dolgokat. Az ágyneműmet Walesből hoztam, de megmondhatom a háznagynak, hogy a maga ágyában is ezt használja, ha finomabbnak találja. – Nem, szívesebben élvezem itt, veled együtt. Ne beszéljünk az ország gondjairól. – De levelet kaptam Jaspertől. – Majd reggel elmondod. – Azt hiszem, fontos. Felsóhajt. – Hát jó. Mit ír? Odaadom neki a levelet, átfutja. – Igen. Erről már tudtam. Hallottam, hogy sereget toboroznak Walesben. Régi ellenségetek, William Herbert megint átállt a másik oldalra. – Hallatlan! – Újra fehér rózsát fog viselni, és a York fiú oldalán harcol majd. Nem sokáig volt a Lancasterek barátja. Jaspert nyilván bosszantja, hogy Herbert megint szembeszáll vele.


– Ez a Herbert igazán tisztességtelen ember! – kiáltok fel. – Azok után, hogy a király megbocsátott neki! A férjem megvonja a vállát. – Ki tudja, miért áll valaki erre vagy arra az oldalra? Azt hallottam az unokatestvéremtől, aki a királyné seregével tart, hogy hamarosan felszámolják a York-erők maradékát, és diadalmasan vonulnak be Londonba. – Elmegyünk az udvarba, amikor a királyné Londonba érkezik? – kérdezem. – Hogy megünnepeljük a győzelmet? – kérdez vissza fanyarul. – Nekem biztosan sok munkám lesz a parlamentben. Fél Angliát árulónak nyilvánítják majd, és az árulóktól elkobozzák a birtokaikat. A másik felét pedig megjutalmazzák, amiért kivette a részét az öldöklésből. – Mi pedig egyik csoportba sem tartozunk – jegyzem meg durcásan. – Nem szívesen fogadnám el egy olyan ember birtokát, akit azért vádolnak felségárulással, mert jó tanácsokkal próbálta ellátni a királyát – mondja nyugodtan öreg férjem. – És abban is biztos lehetsz, hogy a birtokok felét visszakapják majd a tulajdonosaik, amint a király visszatér és kiadja kegyelmi rendeletét. Valamennyi ellenségének megbocsát majd, és egyszerűen hazaküldi őket. A szövetségesei pedig úgy fogják érezni, hogy túl csekély jutalmat kaptak a szolgálataikért. Sem hasznot, sem dicsőséget nem remélhetnek abból, hogy kitartanak a király mellett. Összeszorítom az ajkam, hogy ne vágjak vissza. Henry a férjem. Az ő szava parancs ebben a házban. Isten előtt uramnak kell tekintenem. Semmi értelme, hogy nyíltan ellentmondjak neki. De magamban gyávának nevezem. – Gyere, feküdj le – biztat kedvesen. – Minek törődnél ezzel, amíg te és a fiad biztonságban vagytok? Itt pedig biztonságban vagy, Margaret. Én távol tartom a háborút a birtokunktól, és nem teszlek másodszor is özveggyé, csak mert a dicsőséget hajszolom. Gyere, feküdj ide mellém, és mosolyogj a kedvemért. Odafekszem mellé, mert ez a kötelességem, de nem mosolygok. Azután megérkezik a lehető legrosszabb hír. A lehető legrosszabb hír, méghozzá Jaspertől. Legyőzhetetlennek hittem őt, de nem az, nem az. Azt hittem, Jasper sohasem szenvedhet vereséget. De szörnyű módon bebizonyosodott, hogy ez igenis lehetséges. Húgom, legyőztek minket, apám pedig halott. Tréfálkozva ment fel a vérpadra, nem hitte el, hogy tényleg képesek ezt tenni vele; de az ellenségeink levágták a fejét, és karóra szúrva tették közszemlére Herefordban. Most elmegyek a kis Henryért Pembroke-ba, és magammal viszem a harlechi várba. Ott nagyobb biztonságban leszünk. Engem ne féltsen, de attól tartok, az ügyünk most egy nemzedéknyi időre elveszett, sőt, talán örökre. Margaret, hadd mondjam el, mi volt a legrosszabb: isteni jelet láttunk itt, Mortimer’s Crossnál, és ez a jel nem a mi házunknak kedvezett. Isten megmutatta nekünk York három napját az égen a csatatér fölött, alant pedig, a csatatéren York fia szörnyű vereséget mért ránk. Láttam. Semmi kétség: York serege fölött három, egyformán fényes napkorong ragyogott. Sugaraik áttörtek a ritkás ködön, aztán a három nap egyesült, és leragyogott York zászlajára.


A saját szememmel láttam, semmi kétség. Nem tudom, mit jelent ez, s addig harcolok tovább az ügyemért, míg meg nem értem. Még mindig hiszem, hogy Isten velünk van, de abban biztos vagyok, hogy ezen a napon nem volt velünk. Bátorító fényét Yorkra vetette. Megáldotta York három fiát. Amint épségben Harlechbe értünk, újra írok. J. A férjem elment Londonba, napokig kell várnom, míg visszajön és elmondhatom neki: Jasper szerint vége a háborúnak, vesztettünk. Az istállóudvarban fogadom, de alighogy türelmetlenül sorolni kezdem a híreket, a fejét ingatva közbeszól. – Csitt, Margaret! A helyzet rosszabb, mint gondolod. Az ifjú Yorki Edward magának követelte a trónt, nekik pedig elment az eszük és megtették királynak. Ettől aztán torkomon akad a szó. Körbenézek az istállóban, mintha titokban akarnám tartani a hírt. – Királynak?! – Felajánlották neki a trónt, s kijelentették, hogy ő a jogos örökös, a törvényes király. Nem kell megvárnia, míg Henrik király meghal. Ő benyújtotta igényét a trónra, és azt állítja, kiűzi a királyunkat meg a királynét az országból, és akkor majd megtartják a koronázást, a fejére teszik a koronát és felkenik. Csak azért jöttem haza, hogy összeszedjem az embereimet. Megyek harcolni Henrik királyért. – Maga? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Végül mégiscsak elmegy? – Igen. Végül mégiscsak elmegyek. – De miért éppen most száll harcba? Felsóhajt. – Mert immár nem arról van szó, hogy egy alattvaló próbálja kérdőre vonni a királyát, amikor is mindkét félnek igazat kellene adnom, mivel egy alattvalónak kötelessége, hogy a királyt gonosz tanácsadói ellen fordítsa. Ez most már egyszerűen csak lázadás, nyílt lázadás, amelyben a törvényes király helyét egy trónbitorló foglalja el. Ezért az ügyért csakugyan harcolnom kell. Mostanáig nem volt olyan ügy, amelyért harcolni akartam volna. De a York-ház most már tényleg felségárulást követ el, nekem pedig küzdenem kell a felségárulók ellen. Nem szólok, bár a legszívesebben a szemére vetném: ha hamarabb elment volna, talán nem is kerülünk ebbe a szörnyű helyzetbe. – Valakinek a Stafford családból ott kell lennie a csatatéren, a király oldalán. Ott kell lobognia a zászlónknak. Előbb szegény fivérem harcolt, aztán tiszteletreméltó apám, aki életét áldozta ebben a csatározásban. Most nekem kell odaállnom a Stafford-lobogó alá. Lehet, hogy félszívvel teszem, lehet, hogy bizonytalanul, de most én vagyok a családunk legidősebb tagja, és mennem kell. Nem nagyon érdekelnek az indokai. – De hol a király? – A királynéval van, biztonságban. A St. Albans-i csatában a királyné győzött, és azóta a király vele van. – A York-sereg vereséget szenvedett? – kérdezem értetlenkedve. – Hát nem ők győztek? Sir Henry a fejét rázza. – Nem, most csak egy kis csetepaté zajlott St. Albans központjában Warwick meg a királyné emberei között, mialatt Yorki Edward diadalmasan vonult be Londonba.


De a király Warwick felügyelete alatt volt, és miután a Yorkok elmenekültek, a mieink rátaláltak, amint egy tölgyfa alatt üldögélve szemlélte az eseményeket. – Nem sérült meg? – kérdezem. – Nem, két York-párti úr, Lord Bonville és Sir Thomas Kyriell mindvégig gondosan vigyázott rá. Nyugodtan üldögélt, akár egy gyermek. Átadták a királynénak, s most ott van vele és a fiukkal. – És... – keresem a megfelelő szót – eszénél van? – Állítólag igen. Legalábbis egyelőre. – De hát akkor mi a baj? Miért néz ilyen komoran? – A londoni kocsmákban szájról szájra jár egy történet. De lehet, hogy csak kitalálták az egészet. Remélem, így van. – Milyen történet? – Azt beszélik, hogy a lordokat, akik a királyt őrizték és vigyáztak rá a csata idején, a York-párti lordokat odavitték a királyné és a fia, a hétéves Edward herceg színe elé. – És? – Azt beszélik, hogy a királyné megkérdezte az ifjú herceget, mit tegyenek a York-párti urakkal, Lord Bonville-lel és Sir Thomas Kyriell-lel, akik őrizték az apját a csata során, és ügyeltek a biztonságára, majd becsülettel, épségben visszaadták az embereinek. A herceg pedig azt mondta: üssék le a fejüket. Csak így. Ezután pedig lefejezték őket a herceg parancsára, egy hétéves fiúcska parancsára, majd a bátorságáért lovaggá ütötték a herceget. Anjou Margit fia hamar kitanulta a háborúskodás csínját-bínját. De hogyan fogja békeidőben kormányozni az országot? Nem tudom, mit feleljek, a férjem fintorgó arcát nézem. – Hát ez nem hangzik jól. – Azt beszélik, hogy a fiú éppen olyan gonosz, mint az anyja. Ma már egész London York-párti. Senki sem akarja, hogy a kis Edward herceg foglalja el a trónt. – És most mi lesz? A férjem a fejét rázza. – Bizonyára ez lesz a végső összecsapás. A király és a királyné együtt állnak seregük élén. Az ifjú Yorki Edward és az apja barátja, Warwick ellenük vonulnak. Itt most már nem arról folyik a vita, ki adjon tanácsot a királynak. Itt most azért csatáznak, hogy eldöntsék, ki legyen a király. És most már nekem is meg kell védenem a királyomat. Csak ekkor veszem észre, hogy reszketek. – Sosem gondoltam volna, hogy hadba vonul – mondom remegő hangon. – Mindig azt hittem, hogy nem lesz hajlandó elmenni. Nem gondoltam volna, hogy harcolni fog. Elmosolyodik, mintha valami keserű tréfát hallott volna. – Azt hitted, gyáva vagyok, és most mégsem tudsz örvendezni a bátorságomnak? Hát, annyi baj legyen. Az apám ezért az ügyért halt meg, és ő is csak az utolsó pillanatban vonult hadba. Most úgy látom, rajtam a sor, mennem kell. És én is az utolsó pillanatra hagytam a döntést. Ha elveszítjük ezt a csatát, akkor York-házi királyunk lesz, és mindörökké az ő utódai fognak uralkodni, a te családod pedig nem lesz többé királyi dinasztia. Itt nem az ügy jogosságáról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy melyik oldalra születtem. A király az király, és kész; ezért kell hadba


vonulnom. Máskülönben a fiad nem lesz többé három lépésre a tróntól; nem lesz címe, nem lesz birtoka, nem lesz királyi neve. Mi ketten árulók leszünk a saját földünkön. Még az is lehet, hogy másnak adják a birtokainkat. El sem tudom képzelni, mi mindent veszthetnénk. – Mikor indul? – kérdezem elhaló hangon. Mosolyában nincs sem humor, sem melegség. – Attól tartok, azonnal indulnom kell.


1461 HÚSVÉTJA Amikor reggel felébredtek, a sűrű hóesés csöndje és baljós fehérsége fogadta őket. Kegyetlen hideg volt. A hóvihar hajnalban kezdődött, és a hópelyhek egész nap ott kavarogtak a harci lobogók körül. A Lancaster sereg előnyös pozícióban volt: egy hosszú hegygerinc tetejét foglalta el, Towton falu közelében, onnan tekintett le a völgybe, ahol a York sereg próbált elrejtőzni az örvénylő hópelyhek elől. A nedves időben nem lehetett használni az ágyúkat, a hóesés pedig elvakította a Lancasterek íjászait, és az íjhúrok is eláztak. Vaktában lőtték ki nyilaikat a völgy felé, a hópelyhek közé, s időről időre nyílzápor zúdult rájuk, amikor a York sereg íjászai ki tudták venni körvonalaikat a világos ég előtt. Mintha Isten rendelte volna úgy, hogy a virágvasárnapi időjárás miatt csak a közelharc, az ember ember elleni küzdelem maradjon, a legelkeseredettebb harc, ami előfordulhat egy háború során. A csata színhelyét utóbb Bloody Meadow-nak, véres mezőnek nevezték el. A Lancaster sereg katonáit sorról sorra terítette le a nyílzápor, még arra sem volt idő, hogy a parancsnokok támadást vezényeljenek. Az életben maradtak aztán eldobták hasznavehetetlen íjaikat, és kardot, bárdot, tőrt ragadtak, majd leözönlöttek a dombról, hogy megütközzenek a tizennyolc éves fiú seregével. A királyi címre áhítozó fiatalember pedig egyelőre keményen állta a váratlan támadást. Emberei „York” és „Warwick! Warwick” kiáltásokkal nyomultak előre, a két sereg összecsapott, és egyik sem tágított. Két hosszú órán keresztül aprították egymást, mint az eke a köves talajt, miközben a hó vörös latyakká olvadt a lábuk alatt. Amikor Henry Stafford lelovagolt a dombról a csata sűrűjébe, egyszer csak valami szúrást érzett a lábában, aztán a lova tántorogni kezdett, és összecsuklott alatta. Valahogy kiszabadította magát, de azt vette észre, hogy egy haldokló fekszik mellette, tágra nyílt szemmel bámulja, és véres szájával motyogva kéri, hogy segítsen. Stafford nagy nehezen felállt, aztán gyorsan le is kuporodott, hogy elkerüljön egy feléje suhintott csatabárdot, majd nagy nehezen felemelkedett és kihúzta a kardját. Sem a lovagi tornák, sem a kakasviadalok nem készítették fel ilyen kegyetlen csatára. A hótól elvakítva, gyilkos dühtől tüzelve unokatestvér rontott unokatestvér ellen, a legerősebb embereket ledöfték, leütötték, aki megmaradt, az elesett ellenségen taposott, a gyengébbek pedig félrehúzódtak, és futásnak eredtek, nehéz páncéljaikban botladoztak, a földre zuhantak, s gyakran páncélinges lovasok követték őket, kezükben buzogányt lengetve, hogy szétzúzzák a fejüket. A hópelyhek úgy kavarogtak körülöttük, mint tollpihék a tyúkólban, s a két sereg egész álló nap lökdöste, szurkálta, taszigálta egymást, de nem jutottak sehová, reményük sem volt a győzelemre, mintha csak valami rémálomba, az esztelenség tombolásába csöppentek volna. Ha valaki elesett, a helyébe lépett egy másik, aki attól sem riadt vissza, hogy a társa testén taposva osztogassa halálos csapásait. Aztán lassanként leszállt az este, s a Lancasterek harcvonala csak ekkor, a tavaszi hóesés baljós, fehér egű alkonyatában kezdett hátrálni. Az első visszavonulókat igencsak megszorongatták, úgyhogy vissza is fordultak, de aztán a széleken állók lelkében a haragnál egyre erősebb lett a félelem, és szép lassan, egymás után menekülni kezdtek.


Ám ekkor hirtelen enyhült a rájuk nehezedő nyomás, mert a York sereg is hátrálni kezdett. Stafford érzékelte a pillanatnyi nyugalmat, s kardjára támaszkodva megpihent és körülnézett. Látta, hogy a Lancasterek arcvonala lassanként leválik a seregről, mint a lusta szénagyűjtők, akik idő előtt indulnak hazafelé. – Hé! – kiáltott rájuk. – Tartsatok ki! Tartsatok ki Staffordért! Tartsatok ki a királyért! De azok csak megszaporázták lépteiket, és vissza se néztek. – A lovam! – üvöltötte. Tudta, hogy a nyomukba kell erednie, és meg kell állítania a visszavonulást, mielőtt amúgy istenigazából menekülőre fogják. Becsúsztatta mocskos kardját a hüvelyébe, és botladozva futni kezdett a lovak felé, de amikor jobbra tekintett, valósággal megdermedt a borzalomtól. A York sereg nem azért vonult vissza, hogy lélegzethez jusson és megpihenjen egy kicsit, amint az gyakran megesik csata közben, hanem azért szüntette be a harcot, hogy a katonák odarohanjanak a lovaikhoz, nyeregbe pattanjanak, és akik eddig gyalogosan küzdöttek vadul a Lancaster sereg tagjaival, most lóháton rontottak rájuk, buzogányokat lóbálva, pallosokat szorongatva, lándzsáikat torokmagasságban előreszegezve. Stafford átlépett egy döglődő lovat, aztán arccal a földre vetette magát mögötte. Egy láncos buzogány golyója pontosan ott süvített el fölötte, ahol az imént még a feje volt. Rémült nyögést hallott, aztán felismerte a saját hangját. Paták dobogását észlelte, lovassági támadás közeledett, s Stafford ijedt csigaként húzta össze magát a hirtelen felnyerítő ló hasán. Egy lovas egyetlen lendülettel átugrotta őt és a mellette fekvő lovat, Stafford látta, amint a patkók elsuhannak az arca mellett, érezte a szél süvítését, összerándult a sáros hóban fekve, és minden büszkeség nélkül belekapaszkodott a haldokló állatba. Miután az első lovassági roham elviharzott fölötte, óvatosan felemelte a fejét. A York lovasok olyanok voltak, akár a vadászok: hajszolták a Lancaster katonákat, akik, mint a szarvasok, futottak az egyetlen menedék, a mező szélén csörgedező kis folyó, a Cock Beck hídja felé. A York gyalogosok eközben kiáltozva biztatták a lovasaikat, majd maguk is csatlakoztak hozzájuk, és együtt igyekeztek visszafordulásra késztetni a menekülő katonákat, mielőtt még elérnék a hidat. A híd egy szempillantás alatt tele lett egymással küzdő, birkózó emberekkel; a Lancasterpártiak kétségbeesetten próbáltak átjutni és elmenekülni, a York-pártiak pedig visszarángatták vagy hátba szúrták őket miközben amazok elesett társaik testén igyekeztek átbotladozni. A hídszerkezet meg-megreccsent az ide-oda özönlő katonák alatt, a lovak előrenyomakodtak, a tülekedésben sok embert belöktek a jeges vízbe, másokat agyontapostak. Látván a lovasokat és nagy, kétélű kardjaikat, amelyek ott suhogtak a lovak feje mellett, akár a kaszák, látván a felágaskodó s aztán nagy, vasalt patáikkal az emberek fejére taposó csataméneket, sokan egyszerűen a vízbe vetették magukat. De a katonák még a folyóban is folytatták a küzdelmet, egyesek kétségbeesetten csapdostak, hogy nehéz páncéljuk le ne húzza őket, mások megragadták az ellenség fejét, vállát, és igyekeztek belefojtani a jeges, vöröslő vízbe. Stafford elborzadva tápászkodott fel. – Vissza! Hadrendbe! – üvöltötte; de tudta, hogy nem figyelnek rá. Aztán a nagy csatazaj közepette meghallotta, hogy a híd deszkái erősen recsegni kezdenek. – Hagyjátok el a hidat! Hagyjátok el a hidat!


Lökdösődve nyomakodott előre, a part felé, hogy végre meghallják az emberek, akik még mindig egymást szurkálták, vagdosták, pedig mindannyian érezték, hogy a híd meginog az ide-oda zúduló tömeg alatt. Figyelmeztető kiáltásokat hallattak, de nem hagyták abba a harcot, azt remélték, hogy véget vethetnek a csatának és elmenekülhetnek, s ekkor a híd korlátjai kidőltek, a facölöpök megreccsentek, és az egész építmény leomlott. A katonák, az ellenségeik, a lovak és a holttestek mind a vízbe zuhantak. – Vigyázzatok, leszakad a híd! – üvöltötte Stafford a partról, aztán lassan kezdte felfogni, milyen borzalmas vereséget szenvedtek, és már halkabban ismételte meg: – Vigyázzatok, leszakad a híd! Egy pillanatra, miközben a hó tovább hullott körülötte, a gyors sodrású vízben pedig az emberek hol elsüllyedtek, hol segítségért kiabálva felbukkantak a víz színén, aztán a páncéljuk súlya megint lehúzta őket, Staffordnak az az érzése támadt, hogy minden elcsendesedett, és ő az egyedüli élő ember a világon. Körülnézett, és egyetlen álló embert sem látott. Egyesek a deszkákba csimpaszkodtak, és még mindig az ellenséges katonák kapaszkodó kezét kaszabolták, mások a szeme láttára fulladtak meg, vagy elsodorta őket a véres áradat; a csatatéren eközben némán hevertek az emberek a földön, s lassan belepte őket a hó. Az átfagyott Stafford izzadt arcára hópelyhek szálltak. Kinyújtotta a nyelvét, mint egy gyerek, s érezte, ahogy a pihék elolvadnak szája melegében. A fehérségből ekkor egy lassan lépkedő ember tűnt elő, mint egy kísértet. Stafford elcsigázva megfordult, kihúzta a kardját, és felkészült az újabb harcra. Úgy érezte, nincs elég ereje, hogy felemelje a súlyos fegyvert, de tudta, valahogyan össze kell szednie a bátorságát, hogy egy újabb honfitársával végezhessen. – Béke – szólalt meg az ember fásult hangon. – Béke, barátom. Vége. – Ki győzött? – kérdezte Stafford. Mellettük a folyó egyre csak sodorta a holttesteket. Körülöttük a csatatéren emberek próbáltak felállni vagy négykézláb elmászni az állásaikig. De a legtöbbjük nem mozdult. – Kit érdekel? – felelte a másik. – Annyit tudok, hogy az egész csapatomat elvesztettem. – Megsebesült? – kérdezte Stafford, mert látta, hogy a másik megtántorodik. A férfi elvette a kezét a hónaljáról. A sebből máris vér tört elő, és a földre csöpögött. Karddal vágták meg, a karvértje és a mellvértje között. – Azt hiszem, meghalok – jelentette ki nyugodtan, és Stafford ekkor meglátta, hogy az arca éppolyan fehér, mint a vállára hullott hó. – Erre! – mondta. – Jöjjön! Itt van a lovam nem messze. Felszíjazom rá, és elmegyünk Towtonba. – Nem tudom, kibírom-e addig. – Gyerünk! – biztatta Stafford. – Kerüljünk ki innen élve! Egyszeriben szörnyen fontosnak érezte, hogy ez az ember, legalább ez az egy ember vele együtt túlélje a mészárlást. A férfi nekitámaszkodott, aztán elcsigázottan, botladozva indultak felfelé, a Lancasterek állásai irányába. Az idegen tétovázott, odakapott a sebéhez, és megpróbálta visszafojtani a nevetését. – Mi az? Gyerünk már! Igenis kibírja. Mi a baj? – Felfelé megyünk? Odafönt van a lova?


– Hát persze. – Maga Lancaster-párti? Stafford megingott a másik súlya alatt. – Miért, maga nem? – kérdezett vissza. – Én York-párti vagyok. Maga az ellenségem. A fivérek módjára összekapaszkodó két ember egy pillanatig egymásra meredt, aztán mindketten csukladozó nevetésben törtek ki. – Honnan tudhattam volna? – szólt a férfi. – Uramisten, a testvérem a másik oldalon van. Egyszerűen magától értetődőnek vettem, hogy York-párti, de hát honnan lehetett volna tudni? Stafford a fejét rázta. – Csak Isten tudja, mi is vagyok, mi fog történni, és mivé válok majd kényszerűségből – felelte. – És Isten azt is tudja, hogy az efféle csaták semmit sem oldanak meg. – Harcolt már ez előtt a háború előtt? – Soha, és ha rajtam múlik, többé nem is fogok. – Oda kellene állnia Edward király elé, és meg kellene adnia magát – tanácsolta a férfi. – Edward király... – ismételte el Stafford. – Most először hallom, hogy a York fiút királynak nevezik. – Ő az új király – jelentette ki a másik határozottan. – Én pedig meg fogom kérni, hogy bocsásson meg önnek, és engedje haza. A király kegyes lesz önhöz, bár tudom, hogy ha fordítva történt volna, és ön vinne engem a királynéjuk meg a hercegük elé, hát biztosan nem érném meg a másnapot. Az a nő a fegyvertelen foglyokat is megöli. Mi nem teszünk ilyet. A fia meg egyenesen maga a borzalom. – Hát jó, akkor menjünk – egyezett bele Stafford, és a két ember beállt a sorba. Ott várakoztak azok a Lancaster-párti katonák, akik kegyelmet akartak kérni az új királytól, és hajlandók voltak megígérni, hogy soha többé nem emelnek fegyvert ellene. Kettejük előtt olyan családok tagjai álltak, melyeket Stafford gyerekkora óta ismert, köztük Lord Rivers és a fia, Anthony, akik lehajtott fejjel, némán viselték a vereség szégyenét. Stafford várakozás közben megtisztogatta a kardját, és lélekben felkészült rá, hogy fel kell ajánlania. Még mindig havazott. A lábán lévő seb lüktetett, amint lassan lépkedett felfelé a domboldalon. Odafönt még mindig ott magasodott a Lancasterek zászlórúdja, de a lobogó nélkül, a zászlóvivők holtan hevertek körülötte, a York fiú pedig diadalmasan tekintett le rájuk. A férjem nem hősként tért meg a háborúból. Csendesen jött meg, nem traktált a csatáról szóló történetekkel, lovagregénybe illő mesékkel. Kétszer-háromszor megkérdeztem tőle, milyen volt, mert azt hittem, olyasmi lehetett, mint Johanna csatái: háború Isten nevében, az Istentől felkent királyért, s azt reméltem, hogy látott valami isteni jelet – mint a Yorkoknak küldött három napkorong -, valamit, amiből kiderül, hogy az Úr a vereség ellenére velünk van. De nem mond semmit, nem hajlandó beszélni; úgy viselkedik, mintha a háború egyáltalán nem volna dicsőséges dolog, mintha nem Isten akaratát teljesítenénk, amikor harcolunk. Csak annyit mond röviden, hogy a király és a királyné a herceggel együtt épségben elmenekült, s velük volt családom feje, Henry Beaufort is. Skóciába


mentek, ahol majd minden bizonnyal újraszervezik szétvert seregüket, Yorki Edwardnak pedig, úgy látszik, szerencsét hozott a címerében szereplő vadrózsa, mert Mortimer’s Crossnál fájdalomtól sújtva, ködös időben kellett harcolnia, Towtonnál dombnak felfelé, hóesésben, s mindkétszer győzött, és most közfelkiáltással Anglia királyává választották. Csendesen telik a nyár, már-már olyan, mintha bujkálnánk. Lehet, hogy a férjemnek megbocsátottak, amiért az új angol király ellen harcolt, de akkor is a jelentős Lancaster-párti nemesi családok közé tartozunk, a fiam pedig az elvesztett trón egyik örököse. A férjem felmegy Londonba, hogy híreket gyűjtsön, és hoz nekem egy gyönyörűen másolt, francia nyelvű Imitatio Christi-kéziratot. Úgy gondolja, tanulmányaim részeként lefordíthatnám angolra. Tudom, hogy el akarja terelni a gondolataimat a Lancasterek vereségéről, Anglia kétségbeejtő helyzetéről, úgyhogy megköszönöm a figyelmességét, és munkához látok, de csak félszívvel. Alig várom, hogy hírt kapjak Jaspertől, de nyilván őt is ugyanaz a fájdalom emészti, amely minden reggel, szinte már ébredés előtt rám tör. Mindennap azzal a gondolattal nyitom ki a szemem – és a szívem összeszorul e gondolatra -, hogy kuzinom, a király száműzetésben van, ki tudja, hol, a trónt pedig ellenségünk foglalta el. Térdepelve töltöm a napjaimat, de Isten nem küld jelet, nem tudatja velem, hogy most csak próbára tesz minket, de később majd visszahelyezi a törvényes királyt a trónra. Aztán egyik reggel éppen az istállóudvarban vagyok, amikor sáros, a hosszú út porával belepett küldönc lovagol be egy kis walesi pónin. Rögtön tudom, hogy végre Jaspertől érkezett üzenet. A sógorom, szokásához híven, lényegre törően fogalmaz. William Herbert megkapja egész Walesi, minden földemet és minden váramat, jutalomképpen, amiért megint átállt a Yorkok oldalára. Az új király még bárói címet is adományozott neki. Most ő fog vadászni rám, ahogy korábban én vadásztam őrá, és nem hinném, hogy a király nekem is megkegyelmezne. Hamarosan el kell hagynom Walesi. Ugye eljön a fiáért és magával viszi? Találkozzunk még ebben a hónapban, a pembroke-i várban. Tovább nem várhatok. J. Az istállófiúhoz fordulok. – Hol a férjem, hol van Sir Henry? – Kilovagolt a birtokra a jószágigazgatóval, asszonyom – feleli a fiú. – Nyergeljék fel a lovamat, beszélnem kell a férjemmel – mondom. Kihozzák Arthurt az istállóból. Az állat megérzi a türelmetlenségemet, és a fejét rázza, miközben a kantárral bajlódnak, én pedig sürgetem őket: – Igyekezzenek, igyekezzenek! – Amint elkészülnek, nyeregbe pattanok, és elindulok az árpamezők felé. A férjem a mező szélén lovagol, és a jószágigazgatóval beszélget. Odavágtázom Arthurral, olyan hirtelen érkezem, hogy a lova ijedtében félreugrik a sáros talajon. – Nyugalom! – szól rá Sir Henry, és megrántja a gyeplőt. – Mi a baj? Válasz helyett a kezébe nyomom a levelet, és intek a jószágigazgatónak, hogy hagyjon magunkra minket.


– El kell hoznunk Henryt – mondom. – Jasper vár minket a pembroke-i várban. El kell menekülnie. Oda kell utaznunk. Sir Henry dühítően lassú. Fogja a levelet, végigböngészi, aztán megfordul a lóval, hazafelé indul, de menet közben még egyszer elolvassa Jasper üzenetét. – Azonnal indulnunk kell! – Sürgetem. – Amint biztonságosan lehet utazni, indulunk. – El kell hoznom a fiamat! Jasper maga kért meg, hogy hozzam el. – Jasper ítélőképessége nem a legmegbízhatóbb, amint most már talán te is belátod, tekintve, hogy az ügy, amelyet képviselt, elveszett, ő pedig Franciaországba, Bretagne-ba vagy Flandriába menekül, és magára hagyja a fiadat, gyám nélkül. – Mi mást tehetne? – Mindenesetre elmegy. Az ő véleménye nem mérvadó. Majd összeszedem a megfelelő kíséretet, és ha az utak elég biztonságosak, elmegyek Henryért. – Maga megy el érte? – Annyira aggódom a fiamért, hogy nem is jut eszembe palástolni lenézésemet. – Igen. Én magam. Talán olyan rozogának hittél, hogy azt gondoltad, nem tudnék nagy sietve ellovagolni Walesbe? – Katonák járhatnak az úton. Nyilván ott lesznek William Herbert emberei. Valószínűleg összetalálkozik velük. – Akkor csak abban reménykedhetünk, hogy előrehaladott korom és ősz hajam megóv majd – feleli mosolyogva. Meg sem hallom a tréfát. – Mindenképpen el kell jutnia Pembroke-ba – magyarázom -, máskülönben Jasper ott hagyja a fiamat egyedül, és Herbert elfogja. – Tudom. Belovagolunk az istállóudvarba, a férjem néhány csendes szót vált Grahammel, a főlovászával, s hamarosan valamennyi fegyveres kitódul a házunkból meg az istállóudvarból, a kápolna harangja pedig gyülekezőre hívja a bérlőket. Mindez olyan gyorsan és hatékonyan zajlik, hogy most először érzékelem, milyen jól irányítja a férjem az embereit. – Én is mehetek? – kérdezem. – Kérem, férjuram... Henry az én fiam. Szeretném épségben hazahozni. Elgondolkodó kifejezés ül ki az arcára. – Nehéz út lesz. – Tudja, hogy erős vagyok. – Veszélyes is lehet. Graham azt mondja, errefelé nincsenek fegyveresek, de át kell utaznunk Anglia nagy részén és csaknem egész Walesen. – Nem félek, és mindenben engedelmeskedem majd magának. Egy pillanatra elhallgat. – Nagyon kérem! – erősködöm. – Férjuram, három és fél éve vagyunk házasok, és soha nem kértem magától semmit. Bólint. – Hát jó. Velem jöhetsz. Eredj, csomagolj össze, de csak egy nyeregtáskát hozhatsz. És szólj, hogy nekem is pakoljanak be egy váltás ruhát. Mondd meg nekik, hogy gondoskodjanak ennivalóról ötven ember számára.


Ha én parancsolnék a házban, magam intézném mindezt, de még mindig úgy bánnak velem, mint egy vendéggel. Így hát leszállok a lovamról, odamegyek a háznagyhoz, és közlöm vele, hogy az úr és én a kíséretünkkel együtt elutazunk, s enni-innivalóra van szükségünk. Aztán szólok a komornámnak és Henry inasának, hogy csomagolják össze a holminkat, majd lemegyek az istállóudvarba és várok. Egy óra alatt elkészülnek. A férjem utazóköpenyét a karjára vetve lép ki a házból. – Van valami meleg köpenyed? – kérdezi. – Gondoltam, hogy nincs. Itt van ez, nekem jó lesz egy régi is. Vedd el, és szíjazd a nyereghez. Arthur mozdulatlanul áll, míg nyeregbe szállok, mintha tudná, hogy fontos dolgunk van. A férjem odaléptet mellém a lovával. – Ha fegyveresekkel találkozunk, akkor Will és a fivére elmenekítenek téged. Mindenben engedelmeskedned kell nekik. Azt az utasítást kapták, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, hozzanak haza, vagy vigyenek el a legközelebbi biztonságos házba. Az a feladatuk, hogy vigyázzanak rád; azt kell tenned, amit mondanak. – Kivéve, ha a mi fegyvereseinkkel találkozunk – jegyzem meg. – Csakugyan, mi lesz, ha szembejön velünk a királyné serege? Sir Henry arcán grimasz jelenik meg. – Nem fog szembejönni velünk a királyné serege – jelenti ki szűkszavúan. – A királynénak annyi pénze sincs, hogy egyetlen íjászt megfizessen, hogyan tudna egy komolyabb csapatot összeszedni? Amíg egyezségre nem jut Franciaországgal, színét sem fogjuk látni. – Nos, mindenesetre megígérem, hogy úgy teszek, ahogy mondta – zárom le a kérdést. Biccentek Will és a fivére felé. – Velük megyek, ha azt mondja, hogy mennem kell. A férjem komoran bólint, aztán a kis csapat élére áll – mintegy ötven lovas kísér minket, de a fegyverzetük mindössze néhány kardból és csatabárdból áll -, és elindulunk nyugatnak, Wales felé. Több mint tíznapos, fárasztó lovaglás után érjük el úti célunkat. Rossz utakon haladunk nyugat felé, elkerüljük Warwick városát, és ahol csak lehet, inkább a kertek alatt megyünk, mert félünk, hogy összetalálkozunk egy sereggel: mindegy, milyennel, barátival vagy ellenségessel. Minden este betérünk egy faluba, kocsmába vagy apátságba, és keresünk valakit, aki másnap a vezetőnk lesz. Anglia szívében vagyunk, errefelé sok olyan ember él, aki még soha nem hagyta el szűkebb pátriáját. A férjem egy jó mérföldnyire előreküldi a felderítőket, s meghagyja nekik, hogy ha lovasokat látnak – bármilyen sereghez tartoznak is -, azonnal vágtassanak vissza és figyelmeztessenek minket, mert akkor máris letérünk az útról, és elrejtőzünk az erdőben. Nehezen tudom elhinni, hogy még a saját seregünk elől is rejtőzködnünk kell. Lancasterek vagyunk ugyan, de a Lancaster sereg, amelyet korábban a királyné toborzott össze, immár senkinek sem engedelmeskedik. Előfordul, hogy az embereinknek egy csűrben kell meghúzniuk magukat éjszakára, mi pedig Sir Henryvel egy tanyaházban kérünk szállást. Máskor egy útszéli fogadóban alszunk, egy éjszakát pedig egy apátságban töltünk, ahol több tucatnyi vendégszoba van – kisebb seregek szoktak itt megszállni két csata között. Meg sem kérdezik, melyik urat szolgáljuk, de azt látom, hogy a templomból minden arany- és ezüsttárgyat


eltüntettek. Valószínűleg elásták valami rejtekhelyre a kincseiket, s most azért imádkoznak, hogy visszatérjenek a békésebb idők. Elkerüljük a nagyobb házakat meg a várakat, amelyek ott tornyosulnak az út menti dombok tetején, vagy megbújnak a magas fák mögött. A Yorkok olyan elsöprő győzelmet arattak, hogy jobbnak látjuk, ha nem híreszteljük el, hogy a fiamért megyünk, a Lancaster-ház egyik örököséért. Most már értem, amit Sir Henry megpróbált elmagyarázni nekem: az országot nem csupán a háború sújtja, hanem az örökös háborús fenyegetés is. Családok, szomszédok, akik korábban jóban voltak, félelmükben immár évek óta kerülik egymást, s első férjem egykori földje felé tartva még én is aggódom, hogy összetalálkozhatok valakivel, aki felismer, pedig Edmund Tudor nevét még ma is áldják errefelé. Elcsigázottan lovagolok, minden tagom sajog, s lassanként észreveszem, hogy Henry Stafford – anélkül hogy nagy hűhót csapna körülöttem, vagy a szememre vetné, hogy csak gyönge nő vagyok, és jobb lett volna, ha otthon maradok – szeretettel gondoskodik rólam. Amikor megpihenünk, leemel a nyeregből, s intézkedik, hogy kapjak egy kis felvizezett bort. Amikor megállunk vacsorázni, maga hoz nekem ételt, meg sem várja, hogy őt kiszolgálják, aztán leteríti a köpenyét, betakargat, és hagyja, hogy pihenjek. Az időjárással szerencsénk van, utunk során egyszer sem esik. Sir Henry reggelente mellettem lovagol, és katonadalokra tanítgat, de a trágár szavakat a kedvemért finomabbakra cseréli bennük. Butácska nótáival megnevettet, aztán mesél a gyerekkoráról, arról, milyen volt a nagy Stafford-ház legifjabb sarjának lenni, elmondja, hogy az apja papnak szánta, de ő kétségbeesetten könyörgött, hogy ne tegyék ezt vele. A család nem tágított, ám ő kitalált valamit: meggyónta a papnak, hogy attól fél, megszállta az ördög, s ez olyan aggodalommal töltötte el a szüleit, hogy végül felhagytak a tervükkel. Viszonzásképpen elmesélem neki, hogy én viszont szent akartam lenni, és boldogsággal töltött el, amikor megláttam, hogy olyan a térdem, mint a szenteknek. Hangosan nevet ezen a történeten, megfogja a gyeplőt tartó kezemet, és drága kislányának nevez. Gyávának tartottam, amikor nem akart hadba vonulni, és mikor olyan szótlanul tért vissza a csatából, de tévedtem. Sir Henry rendkívül óvatos ember, és semmiben sem hisz igazán. Nem lehetett volna pap belőle, mert nem tudta volna feltétlenül Istennek szentelni az életét. Örült annak, hogy nem ő a legidősebb fiú, mert nem akart herceg és egy nagyhírű nemesi család feje lenni. Lancaster-párti, de nem szereti a királynét, sőt, tart tőle. A York-ház ellensége, de igen jó véleménnyel van Warwickról, és csodálja a York fiú bátorságát, a kardját is átadta neki. Álmában sem fordulna meg a fejében, hogy száműzetésbe menjen, mint Jasper; ahhoz túlságosan is szereti az otthonát. Nem kötelezi el magát egyik lord mellett sem, a maga útját járja, és most már értem, mit ért azon, hogy ő nem kopó, aki csaholni kezd, ha megszólal a vadászkürt. Mindent aszerint mérlegel, hogy mi a helyes, és mi az, ami a legjobb lenne neki, a családjának, a rokonságának, akár még a hazájának is. Nem olyan ember, aki testestül-lelkestül átadja magát egy ügynek. Más, mint Jasper. Nem a mostani, szenvedélyes, lázas idők embere. – Nem árt némi óvatosság – mondja, és rám mosolyog, miközben Arthur nagy fröcskölés közepette, egykedvűen léptet át a Severn folyó gázlóján, a Walesbe vezető átjárón. – Nehéz időkbe születtünk, s mindenkinek meg kell választania a maga útját,


el kell döntenie, kihez, mihez lesz hű. Én úgy gondolom, mindig körültekintően kell eljárni, és érdemes gondolkodni, mielőtt cselekszünk. – Én mindig úgy gondoltam, hogy az embernek helyesen kell cselekednie – mondom. – És kész. – Igen, de akkor még szent akartál lenni – jegyzi meg mosolyogva. – Most viszont már anya vagy; most már nemcsak arra kell gondolnod, mi a helyes, hanem a magad és a fiad biztonságát is szem előtt kell tartanod. A fiad biztonsága a legfontosabb számodra a világon. Többet jelent neked, mint Isten akarata. Egy pillanatra meglep, amit mond. – De minden bizonnyal Isten akarata, hogy a fiamnak ne essék bántódása – felelem. – A fiam bűn nélkül való, és a királyi család tagja. Az egyetlen törvényes királyi házé. Isten minden bizonnyal meg akarja óvni, hogy a Lancaster-házat szolgálhassa. Az én kívánságom és Istené egy és ugyanaz. – Komolyan azt hiszed, hogy Isten, aki az idők kezdeteitől fogva odafent van a mennyekben, angyalai körében, és várja a végítélet napját, csakugyan letekint a földre, lát téged meg a kis Henry Tudort, és azt mondja, bárhogy döntöttél is, az ő akaratát követted? Ez valahogy istenkáromlásnak tűnik. – Igen, azt hiszem – felelem bizonytalanul. – Jézus Krisztus maga mondta, hogy olyan értékes vagyok, mint a mező liliomai. – Ez így is van – mondja a férjem mosolyogva, mintha valami mesével akarna megnyugtatni. Ettől aztán elhallgatok, és a hátralévő út során gondolataimba merülök. – Tehát azt hiszi, hogy vannak olyan emberek, mint maga, akik egyik oldal mellett sem kötelezték el magukat? – kérdezem aznap este, miközben Sir Henry lesegít a nyeregből egy piszkos kis fogadó udvarán, a Cardiffba vezető út mentén. A férjem megveregeti Arthur nyakát. – Én úgy gondolom, hogy a legtöbben annak a háznak a pártjára állnak majd, amelyik békét és biztonságot ígér nekik – mondja. – Persze hűségesnek kell lenni a királyhoz; senki sem vonhatja kétségbe, hogy Henrik Anglia koronás királya. De mi van, ha nem alkalmas az uralkodásra? Mi van, ha újra legyőzi a betegség, és tehetetlenné válik? Mi van, ha a királyné parancsol neki, méghozzá nem túl bölcsen? Hogyan is lehetne bűn, ha valaki azt akarná, hogy a közvetlen trónörökös lépjen a helyébe? És ha a trónkövetelő szintén királyi származású? Ha közeli rokon, kuzin? Ha ugyanolyan joggal követeli magának a trónt, mint Henry? Olyan kimerült vagyok, hogy nekitámaszkodom Arthur nagy, megnyugtató oldalának. A férjem odahúz magához, és átölel. – Ne aggódj most emiatt – mondja. – Az a fontos, hogy elhozzuk a fiadat és biztonságba helyezzük. Utána majd eltöprenghetsz rajta, kinek kellene vezetnie az országot szerinted meg Isten szerint. Elérkezett utazásunk tizedik napja. Most már keskeny, köves utakon haladunk a hegyek között. – Délre akár ott is lehetünk – szólal meg egyszer csak a férjem, és nekem eláll a lélegzetem a gondolattól, hogy hamarosan viszontlátom a fiamat. Felderítőket küldünk a várhoz, hogy kifürkésszék, biztonságosan megközelíthető-e. Minden


csendesnek tűnik. Lehúzódunk az útról, és várakozunk. A férjem felhívja a figyelmemet, hogy a vár kapui nyitva vannak, a felvonóhíd leeresztve; aztán látjuk, hogy egy lány jön ki egy csapat libával, és letereli őket a folyóhoz. – Elég biztonságosnak látszik – mondja Sir Henry óvatosan, majd leszáll a lováról, és engem is lesegít. Elindulunk a folyó innenső partja felé. A libák vidáman úszkálnak a vízben, némelyik belemártogatja sárga csőrét az iszapba; a lány a parton üldögél, és csipkét horgol. – Ki ennek a várnak az ura, leányom? – kérdezi tőle a férjem. A lány összerezzen, feltápászkodik, és térdet hajt az uraság előtt. – Pembroke grófja volt a vár ura, de ő elmenekült a háborúban – feleli, olyan erős tájszólással, hogy alig értem. – És mióta elment, elfoglalta-e valaki a várat? – Nem, azt várjuk, hogy visszajöjjön. Uraságod tudja, hol lehet? – Nem tudom. A kisfiú a várban van? – Az úrfi? Igen, ott van a gyerekszobában. Én gondoskodom a tyúkokról is, és minden reggel felküldök neki egy szép, frissen tojt tojást. – Igazán? – kérdezem, nehezen palástolva örömömet. – Mindennap kap egy friss tojást reggelire? – Igen – feleli a lány. – És azt mondják, vacsorára szívesen megeszik egy szelet sült csirkét. – Hány fegyveres van a várban? – szól közbe a férjem. – Száz körül – mondja a lány. – De háromszor annyian voltak, akik hadba vonultak Jasper Tudorral, és nem jöttek vissza. Azt beszélik, szörnyű vereséget szenvedtek. Azt beszélik, Isten három napkorongot tett az égre, hogy romlásba vigye a mieinket, és most a három York fiú majd romlásba viszi az országot. A férjem átdob neki egy pénzérmét a folyó fölött, a lány pedig ügyesen elkapja. Visszamegyünk a kanyarba, ahol az embereink rejtőzködnek, és nyeregbe szállunk. Sir Henry parancsba adja, hogy ne bontsák ki a zászlónkat, lépésben haladjanak, és ha szól, álljanak meg. – Nem szeretném, ha nyílzáporral fogadnának – mondja nekem. – A biztonság kedvéért maradj hátul Will-lel és Stephennel. Alig várom, hogy belovagolhassak a várba, amely egykor az otthonom volt, de engedelmeskedem a férjemnek. Lassan közeledünk az épület felé, mígnem kiáltást hallunk a várfalak felől, majd lánccsörgés üti meg a fülünket, s e pillanatban a kapurostély nagy csattanással lecsapódik. A férjem meg a zászlóvivője fellovagolnak a kapuhoz, és odakiáltják a nevünket a várfalon őrködő tisztnek. A kapurostély ezután csikorogva felhúzódik, és belovagolunk a várudvarba. Arthur azonnal odamegy a régi felhágókőhöz, én pedig segítség nélkül leszállok a nyeregből, és elengedem a gyeplőt. A ló máris elindul egykori istállórekesze felé, mintha még most is Owen Tudor csataménje volna. Az istállófiú felkiált, amikor meglátja, én odasietek a bejárathoz, a háznagy pedig szélesre tárja előttem az ajtót, megismer, pedig már eléggé megnőttem, és így üdvözöl: – Asszonyom! – Hol a fiam? – kérdezem. – A lakosztályában? – Igen – feleli. – Mindjárt szólok, hogy hozzák le.


– Majd én felmegyek – mondom, és már rohanok is felfelé a lépcsőn, aztán berontok a fiam lakosztályába. Henry éppen ebédel. Külön asztalt terítettek neki, kanállal, késsel, az asztalfőn ül, és úgy szolgálják ki, ahogy kell, ahogy egy grófnak dukál. Megfordítja kis fejét, amikor belépek, rám bámul, de nem ismer meg. Fürtös haja barna, mint egy világos pej ló szőre, ahogy Jasper mondta, a szeme mogyorószínű. Az arca még mindig kerek, mint a kisbabáké, de már nem kisbaba, hanem négyéves kisfiú. Lemászik a székéről – a széklábakat összekötő rudat használja lépcsőként -, és odajön hozzám. Meghajtja a fejét; látszik, hogy jól nevelték. – Isten hozta, asszonyom, a pembroke-i várban – mondja. Tiszta, magas hangon beszél, enyhén walesi ízű kiejtéssel. – Én Richmond grófja vagyok. Letérdelek, hogy az arcom egy magasságban legyen az arcával. Másra sem vágyom, mint hogy a karomba szorítsam, de nem szabad elfelejtenem, hogy számára idegen vagyok. – Jasper bácsikád biztosan beszélt neked rólam – mondom. Örömtől gyullad ki az arca. – Itt van a bácsikám? Jól van? Megrázom a fejem. – Nem, sajnos nincs itt. Úgy tudom, jól van, de nincs itt velem. Megremeg az ajka. Félek, hogy elsírja magát, felé nyújtom a kezem, de egyszerre kiegyenesedik, és kis állkapcsa megfeszül, ahogy visszafojtja a könnyeit. Alsó ajkába harap. – Vissza fog jönni? – Biztos vagyok benne. Hamarosan. Bólint, hunyorít. Egy könnycsepp gördül le az arcán. – Én vagyok az anyád, Lady Margaret – mondom neki. – Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. – Maga az anyám? Mosolyogni próbálok, aztán elfullad a hangom. – Igen. Csaknem két hétig lovagoltam, hogy idejöjjek hozzád és megbizonyosodjam róla, hogy biztonságban vagy. – Biztonságban vagyok – jelenti ki komolyan. – Csak azt várom, hogy Jasper bácsikám hazajöjjön. Nem mehetek magával. A bácsikám meghagyta, hogy ne mozduljak innen. Mögöttem kinyílik az ajtó, és csöndben belép Sir Henry. – Ő a férjem, Sir Henry Stafford – mutatom be a fiamnak. A kisfiú távolabb lép az asztaltól és meghajol. Jasper jól kioktatta. A férjem elrejti a mosolyát, és maga is ünnepélyesen meghajol. – Isten hozta a pembroke-i várban, uram. – Köszönöm – feleli a férjem. Rám néz, észreveszi, hogy könnyes a szemem és ég az arcom. – Minden rendben? Kétségbeesetten intek, mintha azt mondanám: igen, minden rendben, kivéve, hogy a fiam úgy bánik velem, mint egy udvarias idegen, és egyedül Jaspert akarja látni, akit elítéltek felségárulásért, s kénytelen volt örökös száműzetésbe vonulni. A férjem bólint, mint aki mindent ért, aztán odafordul a fiamhoz:


– Az embereim egészen Angliából lovagoltak idáig, és különösen szép lovaik vannak. Nem szeretné megnézni őket a felszerszámozott lovaikon, mielőtt kihajtják az állatokat a legelőre? Henry egyszerre felvidul. – Hány embere van? – Ötven fegyveres, meg pár szolga és felderítő. Henry bólint. Ez a gyerek egy háborútól sújtott országba született, és a Lancasterház egyik legkiválóbb hadvezére nevelte. Fontosabb neki, hogy megnézzen egy csapat katonát, mint hogy megegye az ebédjét. – Szívesen megnézném őket. Felveszem a kabátomat. Bemegy a szobájába, és halljuk, hogy odaszól a dadájának: hozza elő a legszebb kabátját, mert lemegy megnézni az anyja testőrségét. Sir Henry rám mosolyog. – Helyes kölyök – mondja. – Meg sem ismert – tör ki belőlem. A könnyeimet sikerült visszafojtanom, de reszkető hangom elárul. – Azt se tudja, ki vagyok. Úgy kezel, mintha vadidegen volnék. – Hát persze, de ez majd megváltozik – vigasztal Sir Henry. – Majd megismer. Az anyja leszel. Még alig négyéves; csak három év veszett el, és most mindent elölről kezdhettek. Az pedig látszik, hogy rendesen bántak vele és jól nevelték. – Jasper fia, szőröstül-bőröstül – mondom féltékenyen. Henry belém karol. – Most pedig majd a te fiad lesz. Miután megnézte az embereimet, odavezeted Arthurhoz, és elmondod neki, hogy ez volt Owen Tudor csataménje, de most te lovagolsz rajta. Meglátod, mindent tudni akar róla, te pedig sokat mesélhetsz majd neki. Csöndben helyet foglalok a gyerekszobában, miközben a fiam lefeküdni készül. Még mindig az a nő foglalkozik vele, akit Jasper jelölt ki erre a feladatra Henry születésekor; ő gondoskodott róla egész életében, és rájövök, hogy valósággal emészt az irigység, amiért olyan fesztelenül bánik vele: barátságosan a térdére vonja és lehúzza az ingecskéjét, kedvesen megcsiklandozza, miközben ráadja a hálóingét, aztán korholni kezdi, mert úgy fickándozik, mint egy angolna a Severn folyóban. A fiam szemlátomást nagyon jól megvan vele; de azért időnként eszébe jut, hogy én is ott vagyok, és rám villant egy-egy szégyellős mosolyt, ahogy az udvarias gyerekek szokták egy idegennel. – Szeretné meghallgatni, hogyan imádkozik? – kérdezi a dada, miközben a fiam bemegy a hálószobájába. Sértődötten lépkedek a nő nyomában, hogy végignézzem, amint a fiam letérdel baldachinos ágya végébe, összeteszi a kezét, majd elmondja a Miatyánkot és az esti imákat. A dada a kezembe nyom egy csúnyán másolt imádságoskönyvet, amelyből felolvasom az aznapra kijelölt imát, aztán az esti imát, és hallom, hogy a fiam szoprán hangján rámondja: „Ámen”. Azután keresztet vet, feláll, és odamegy a dadához, hogy az áldását kérje. A nő hátralép, és mutatja neki, hogy elém kell letérdelnie. Látom, hogy Henry kis szája legörbül; de azért engedelmesen letérdel elém, én pedig a fejére teszem a kezemet, és azt mondom: – Isten áldjon meg és


tartson meg, fiam. – Ezután feláll, odarohan az ágyához, beleveti magát, aztán addig ugrál, míg a nő be nem takarja, oda nem hajol hozzá és meg nem csókolja, mintha csak ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Idegennek érzem magam a gyerekszobában, és nem tudom, örül-e a fiam, hogy itt vagyok, így hát kissé feszélyezetten megyek oda az ágyához, és hajolok le hozzá. Megcsókolom. Meleg az arca, a bőre olyan illatot áraszt, mint a frissen sült cipó, és olyan feszes, mint a napsütötte őszibarack héja. – Jó éjszakát – mondom. Hátrébb lépek. A dada elveszi a gyertyát a függöny közeléből, és odahúzza a székét a tűzhöz. Itt fog ülni mindaddig, amíg a fiam alszik, így szokta minden éjszaka, amióta csak Henry megszületett. A fiam az ő hintaszékének nyikorgására merül álomba, és mielőtt elaludna, utoljára az ő szeretett arcának megnyugtató látványára esik a tekintete. Mi dolgom lehetne itt? A fiamnak semmi szüksége rám. – Jó éjszakát – mondom megint, és lábujjhegyen kisurranok a szobából. Becsukom magam mögött a lakosztály ajtaját, és megállok a kőlépcső tetején. Lemenni készülök, hogy megkeressem a férjemet, amikor meghallom, hogy fölöttem, valahol a toronyban halkan kinyílik egy ajtó. Az az ajtó, amelyen át ki lehet jutni a tetőre, ahonnan Jasper néha a csillagokat bámulta, vagy zaklatottabb időkben ellenséges seregeket keresve kémlelte a vidéket. Az első gondolatom az, hogy a Fekete Herbert valahogy bejutott a pembroke-i várba, és most késsel a kezében jön le a lépcsőn, hogy egy föld alatti nyíláson keresztül becsempéssze az embereit. Nekidőlök a gyerekszoba ajtajának, készen állok, hogy beugorjak a szobába, és bezárjam magam mögött az ajtót. Meg kell védenem a fiamat. A szobája ablakából riadóztathatom a fegyvereseket. Az életemet is feláldoznám érte. Halk lépteket hallok, aztán a tetőajtó becsukódik, kulcs fordul a zárban, és én lélegzet-visszafojtva figyelek, de csak újabb léptek hallatszanak, amint valaki csöndesen jön lefelé a torony csigalépcsőjén. És hirtelen, mintha felismerném a lépteit, rájövök, hogy Jasper az, úgyhogy kilépek az árnyékból, és odasúgom: – Jasper, jaj, Jasper! -, ő pedig átugorja az utolsó három lépcsőfokot, és körém fonja a karját, erősen átölel, a karom széles hátát szorítja, és úgy ölelkezünk, mintha sohasem akarnánk elengedni egymást. Aztán hátrébb lépek, felnézek rá, és hirtelen az ajkamon érzem az ajkát, megcsókol, és egyszerre rám tör a vágy, olyan érzés, mint mikor imádkozás közben Isten lángok képében válaszol. Az ima gondolatára elhúzódom tőle, levegő után kapkodok, ő pedig azonnal elenged. – Bocsásson meg! – Nem kell bocsánatot kérnie. – Azt hittem, lent vacsoráznak az ebédlőben. Le akartam surranni magához meg a férjéhez. – A fiammal voltam. – Örült, hogy láthatja az anyját? A kezem megrebben. – Inkább maga miatt aggódik. Hiányzik neki. Mióta van itt?


– Nagyjából egy hete vagyok a környéken. Nem akartam a várba jönni, mert tartottam Herbert kémjeitől. Nem szerettem volna a nyakunkra hozni. Így aztán elbújtam a dombok között, és vártam, hogy megjöjjenek. – Jöttem, amilyen gyorsan csak lehetett. Jaj, Jasper, tényleg el kell mennie? Megint átölel, és akaratlanul is hozzásimulok. Megnőttem, most már a vállára tudom hajtani a fejemet. Úgy érzem, illek hozzá, mintha a teste egy intarzia darabja volna, amely pontosan illeszkedik az enyémhez. Úgy érzem, egész életemben szenvedni fogok, ha nem leszünk együtt. – Margaret, egyetlen szerelmem, muszáj mennem – mondja egyszerűen. – Vérdíjat tűztek ki a fejemre, Herberttel pedig halálos ellenségek vagyunk. De visszajövök. Franciaországba vagy Skóciába megyek, katonákat toborzok a törvényes királynak, és a seregemmel együtt térek vissza. Ebben biztos lehet. Visszajövök, és ez megint az én váram lesz, miután győztünk, és ismét a Lancasterek foglalják el a trónt. Csak most veszem észre, hogy valósággal belekapaszkodtam. Nagy nehezen elengedem, és hátralépek. Most alig egy lábnyi távolság van közöttünk, de ez is elviselhetetlen messzeségnek tűnik. – És maga jól van? – Őszinte kék szeme az arcomat pásztázza, aztán a tekintete nyíltan végigfut a testemen. – Nincs gyerek? – Nincs – felelem szűkszavúan. – Úgy látszik, nem akar megfoganni. Nem tudom, miért. – A férje jól bánik magával? – Igen. A kápolnát teljesen rám bízta, és hagyja, hogy tanuljak. A birtokaim után bőséges járadékot kapok tőle. Még könyveket is vesz nekem, és latinul tanít. – Ez aztán a jó bánásmód – jegyzi meg komolyan. – Nos, nekem az – mondom védekezően. – És hogy áll a férje Edward királlyal? – kérdezi. – Veszélyben vannak? – Nem hiszem. Ott volt a towtoni csatában Henrik király oldalán... – Hadba vonult? Majdnem elnevetem magam. – Igen, de azt hiszem, nem élvezte különösebben. Mindenesetre bocsánatot nyert, és ez engem is megvéd. Hazavisszük Henryt, és szép csendesen élünk tovább. Aztán mikor a törvényes király újra elfoglalhatja majd a trónt, mi készen állunk. Nem hinném, hogy York velünk bajlódna. Vannak ádázabb ellenségei is, nem? Sir Henry nemigen vesz részt a világ ügyeiben; szívesebben élvezi az otthona nyugalmát. Mostanra olyan jelentéktelen lett, hogy senki sem foglalkozik velünk, nem igaz? Jasper vigyorog; ő bezzeg arra született, hogy részt vegyen a világ ügyeiben, és szinte képtelen otthon ülni és élvezni a nyugalmat. – Talán így van. Mindenesetre örülök neki, hogy megóvja magát és a fiát, míg vissza nem jövök. Akaratlanul is előrelépek, ismét megragadom a kabátja hajtókáját, és komolyan nézek a szemébe. Átölel és magához szorít. – Jasper, mikor jön vissza? – Amint összeszedek egy sereget, amely képes visszafoglalni Walest – ígéri. – Ez itt az én földem, az én ügyem. Ezért halt meg az apám, ezért halt meg a bátyám; nem akarom, hogy a haláluk hiábavaló legyen. Bólintok. A kabátján keresztül is érzem a teste melegét.


– És ne hagyja, hogy meggyőzzék, hogy York a törvényes király – figyelmeztet, suttogásra váltva. – Hajtson térdet, hajtson fejet és mosolyogjon, de soha ne feledje, hogy a Lancaster a királyi ház, és amíg a király él, van királyunk. Amíg Edward herceg él, van walesi hercegünk, és amíg a maga fia él, van trónörökösünk. Ne térjen le az igaz útról! – Így lesz – suttogom. – Soha nem térek le az igaz útról. És senki sem lesz számomra soha, csak... Hirtelen valami csattanás hallatszik odalentről, a lépcső aljáról. Mindketten összerezzenünk, s nekem eszembe jut, hogy már rég a vacsoraasztalnál volna a helyem. – Velünk vacsorázik? – kérdezem. Jasper megrázza a fejét. – Jobb, ha nem látnak. Ha Herbert megtudja, hogy itt vagyok, azonnal körülveszi az embereivel a várat, én pedig nem szeretném veszélynek kitenni magát meg a fiát. Majd felküldetek valami ennivalót a gyerekszobába, aztán vacsora után bemegyek magához meg a férjéhez a társalgóterembe, és holnap reggel útnak indulok. Még erősebben megragadom. – Máris? Máris elmegy? De hiszen alig láttam! Henry is látni szeretné! – Mennem kell, és minél tovább maradok, maguk annál nagyobb veszélybe kerülnek, engem pedig annál könnyebben elkapnak. Most, hogy a fiú már biztonságban van, nyugodt lelkiismerettel távozhatok. – És engem itt tudna hagyni? Megjelenik az arcán az a jellegzetes, ferde mosoly. – Jaj, Margaret, amióta csak ismerem, maga mindig más férfi felesége. Úgy látszik, ez afféle lovagi szerelem. A trubadúr, aki imádja elérhetetlen hölgyét. Nem kérek többet, csak egy mosolyt, és azt, hogy emlékezzék meg rólam az imáiban. Én a távolból szeretem. – De most nagyon távol lesz tőlem – szalad ki a számon a gyerekes megjegyzés. Jasper némán, gyengéden, egy ujjal az arcomhoz ér, és letörli a kicsorduló könnycseppet. – Mi lesz velem maga nélkül? – suttogom. – Nem tehetek semmi olyat, amitől elvesztené a tisztességét – mondja kedvesen. – Ez a helyzet, Margaret. Maga a bátyám özvegye, a fia egy fényes név viselője. Szeretnem és szolgálnom kell magát, és e pillanatban azzal szolgálom a leginkább, ha elmegyek, és sereget toborzok, hogy visszaszerezzem a fia birtokait, és legyőzzem azokat, akik megtagadják a Lancaster-házat. A felharsanó trombitaszó, amely azt jelzi, hogy a vacsora tálalva van, visszhangot ver a lépcsőházban. Összerezzenek a hang hallatán. – Menjen – mondja Jasper. – Majd később csatlakozom magukhoz a társalgóteremben. Megmondhatja a férjének, hogy itt vagyok. Finoman taszít rajtam egyet, én pedig elindulok lefelé a lépcsőn. Amikor visszanézek, látom, hogy bement a gyerekszobába. Most jövök rá, hogy ezennel Henry dadájára bízza az életét, és már nyilván ott ül alvó fiam ágyánál. Vacsora után Jasper csatlakozik hozzánk a társalgóteremben.


– Holnap hajnalban indulok – jelenti be. – Vannak itt megbízható emberek, akik segítenek eljutni Tenbybe. Ott vár rám egy hajó. Herbert Észak-Walesben keres; még ha megtudná is, hogy itt vagyok, nem érne ide időben. A férjemre pillantok. – Elkísérhetjük egy darabon? – kérdezem. Jasper udvariasan megvárja, hogy a férjem döntsön. – Ahogy óhajtja – mondja Sir Henry kifejezéstelen hangon. – Ha Jasper szerint nem túl veszélyes. Talán jót tesz a gyermeknek, ha látja, hogy a nagybátyja épségben távozik; valószínűleg nagyon hiányozni fog neki. – Nem túl veszélyes – feleli Jasper. – Azt hittem, már szorul a hurok a nyakam körül, de úgy látszik, Herbert rossz nyomon indult el. – Akkor hajnalban találkozunk – mondja a férjem barátságosan, aztán feláll, és felém nyújtja a kezét. – Gyere, Margaret. Tétovázom. Szeretnék még elüldögélni a tűz mellett Jasperrel. Holnap távozik, és többé egyetlen percet sem tölthetünk kettesben. Azon gondolkozom: vajon a férjem nem látja ezt, nem érti, hogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni gyermekkori barátommal, a fiam gyámjával? Pedig ha alaposabban megnéztem volna, fáradt mosolya elárulta volna, hogy nagyon is érti, és nemcsak ezt érti, de még sok minden mást is. – Gyere, asszony – mondja gyengéden. Eme parancs hallatán Jasper feláll, és kezet csókol. Most tehát ágyba kell bújnom a férjemmel, és el kell válnom a legkedvesebb barátomtól, az egyetlen barátomtól, aki egymagában üldögél majd a tűz mellett, így tölti utolsó estéjét a várban, amely hajdan közös otthonunk volt. Másnap reggel a kis Henry olyan, mintha kicserélték volna. Az arca ragyog a boldogságtól; olyan, mint egy buzgó kiskutya, úgy jár a nagybátyja nyomában, akár az árnyék. A modora továbbra is kiváló, sőt, most, hogy a gyámja figyeli, talán még udvariasabb, de minden mozdulatában ott az öröm, hogy felnézhet és láthatja Jasper helyeslő mosolyát. Úgy sürög-forog körülötte, mint egy apród, büszkén áll mögötte, kezében a kesztyűjével, aztán előrelép, hogy megfogja a nagy ló kantárszárát. Amikor egy lovász jelenik meg, kezében ostorral, a fiam megállítja: – Lord Pembroke nem kedveli ezt az ostort – mondja. – A fonott végűt hozd! – parancsol rá, mire a férfi meghajol, és engedelmesen visszafordul. Jasper mellett lépked, együtt veszik szemügyre a testőrséget, amely felsorakozott, hogy elkísérje őt Tenbybe. Henry pont úgy megy, mint Jasper, kis kezét összekulcsolja a háta mögött, szeme figyelmesen fürkészi az emberek arcát, bár fel kell néznie rájuk, annyival magasabbak nála. Időnként megáll, akárcsak a nagybátyja, hogy megdicsérjen egy-egy jól megélesített fegyvert vagy szép, ápolt lovat. Ahogy szemlét tart a testőrség fölött, nagybátyját, a jeles hadvezért utánozva, az az érzésem támad, hogy egy herceget látok, aki tanulóéveit tölti. – Mit gondol Jasper, milyen jövő vár Henryre? – súgja a fülembe a férjem. – Mert úgy látom, afféle kis zsarnokká képezi ki. – Azt gondolja, hogy az apja és a nagyapja nyomdokába lépve ő fog uralkodni Walesben – mondom szűkszavúan. – Ez a legkevesebb. – És mi a legtöbb?


Elfordítom a fejem, nem válaszolok, mert tudom, mennyire fontosnak tartja Jasper, hogy királyi viselkedésre tanítsa a fiút. Ő Anglia trónörökösének felnevelésére vállalkozott. – Ha volnának fegyvereik, vagy legalább csizmájuk, azért jobban festene a dolog – jegyzi meg halkan a férjem a maga angolos módján; és csak most veszem észre, hogy a testőrség tagjai között valóban sok a mezítlábas, és jó páran csupán sarlóval vagy ágvágó késsel vannak felfegyverezve. Parasztokból áll ez a sereg, nem hivatásos katonákból. Jasper csatákban edződött, jól felszerelt testőrségének nagy része odaveszett a Mortimer’s Cross-i ütközetben, a három napkorong alatt, a többiek pedig Towtonnál estek el. Jasper odaér a katonák sorának végéhez, és csettint a lovának. Henry megfordul, és biccent a lovásznak, mintha sürgetné. A nagybátyja előtt fog ülni a lovon, s miközben figyelem, ahogy Jasper magabiztosan fellendül a nagy nyeregbe, aztán lehajol, és odanyújtja Henrynek a kezét, rájövök, hogy nem először csinálják ezt. Henry nyújtózkodik, aztán elkapja Jasper nagy kezét, s a nagybátyja már fel is húzza maga elé. A kisfiú kényelmesen elhelyezkedik, arca ragyog a büszkeségtől. – Indulás! – adja ki a parancsot Jasper halkan. – Istenért és a Tudorokért! Azt hittem, Henry elsírja magát, amikor megérkezünk Tenbybe, a kis halászkikötőbe, és Jasper leteszi a földre, aztán maga is leugrik mellé. Néhány pillanatig ott térdel mellette, rézvörös haja és Henry barna fürtjei szinte összeérnek. Aztán felegyenesedik, és azt mondja: – Tudod, Henry: ahogy egy Tudorhoz illik! A kisfiam pedig felnéz a nagybátyjára, és megismétli: – Igenis, ahogy egy Tudorhoz illik! – aztán ünnepélyesen összeütik a kezüket. Jasper akkorát csap Henry hátára, hogy a gyerek majd leesik a lábáról, aztán felém fordul: – Isten vele! – mondja. – Nem szeretem a hosszas búcsúzkodást. – Isten vele! – felelem. A hangom remeg, nem merek többet mondani a férjem és a katonák előtt. – Majd írok – ígéri Jasper. – Vigyázzon a fiúra. Ne kényeztesse el. Annyira feldühít, hogy meg akarja mondani nekem, hogyan bánjak a saját fiammal, hogy egy pillanatra eláll a szavam, aztán az ajkamba harapok: – Így lesz – felelem. Jasper a férjemhez fordul. – Köszönöm, hogy eljött – mondja hűvösen. – Jó érzés, hogy Henryt biztonságban tudhatom, egy olyan gyám mellett, akiben megbízom. A férjem biccent. – Sok szerencsét! – feleli halkan. – Mindkettőjükre vigyázni fogok. Jasper sarkon fordul, távozni készül, aztán hirtelen megtorpan, visszafordul, odamegy Henryhez, felemeli és szorosan magához öleli. Mikor gyengéden lerakja a földre, látom, hogy kék szeme csupa könny. Aztán megfogja a lova kantárszárát, és óvatosan, nyugodt léptekkel rávezeti a hajóhídra. Egy tucat ember megy vele; a többiek velünk együtt várakoznak. Az arcukra tekintve látom, milyen döbbenten figyelik, ahogy uruk és parancsnokuk odakiált a hajóskapitánynak, hogy indulhat.


A fedélzetre dobják a köteleket, felvonják a vitorlákat. Először mintha nem is mozdulna a hajó, de aztán csapkodni, csattogni kezdenek a vitorlák, s a szél és az áramlat ereje elsodorja a hajót a kis, kőből épült rakparttól. Előrelépek, és a fiam vállára teszem a kezem; érzem, hogy reszket, mint egy kiscsikó. Nem fordul felém; a szemét meresztgeti, hogy még utoljára láthassa a gyámját. Csak amikor a hajó már csupán apró, távoli pontocskának látszik a tengeren, akkor csuklik le a feje, és a vállát rázza a zokogás. – Szeretnél velem lovagolni? – kérdezem tőle csendesen. – Felülhetsz elém a nyeregbe, ahogy Jasperrel szoktad. Felnéz rám. – Köszönöm, nem, asszonyom – mondja. A következő heteket a pembroke-i várban töltjük, és ezalatt minden időmet a fiamnak szentelem. Az Angliába vezető úton egy fegyveres banda garázdálkodik, nem sokkal jobbak, mint az útonállók, és a férjem úgy dönt, biztonságosabb, ha Pembroke-ban várjuk meg, míg odébbállnak, mint ha elindulunk, és megkockáztatjuk, hogy összetalálkozunk velük. Így aztán ott ülök a kis Henry mellett, amikor a Jasper által felvett nevelő órákat ad neki, reggelenként kilovagolok vele, figyelem, ahogy a lándzsavetést gyakorolja a kis bábun, amelyet Jasper állíttatott fel az istállók mögött. Együtt lovagolunk le a folyóhoz, csónakkal megyünk horgászni, a szolgák pedig ezalatt tüzet raknak a parton, hogy megsüthessük nyárson a halat, amit fogtunk. Játékokat adok neki, egy könyvet és egy pónit, amely csak az övé. Saját kezűleg írom le az imádságait angolul, a latin alapján, jobb fordításban. Labdázom és kártyázom vele. Gyerekdalokat énekelek és franciául olvasok neki. Én fektetem le, és egész este azt tervezgetem, mit csináljunk másnap. Reggel mosolyogva ébresztem. Soha nem fenyítem meg, és a nevelőjének sem engedem. Soha nem küldöm el átöltözni, nem szidom meg, amiért összepiszkolta magát – ezt a dadára hagyom. Henry számára én vagyok a tökéletes játszótárs, aki mindig boldog, mindig készen áll a játékra, amelyet ő választ ki, és örömmel hagyja nyerni; esténként pedig, amikor térdre ereszkedik az ágy lábánál, hogy elmondja az imáit, én is odatérdelek mellé. És minden este, bármit csináltunk is napközben, bármilyen gondtalannak tűnt is, arra kéri Istent, hogy küldje haza Jasper bácsit, hadd legyenek megint boldogok. – Miért hiányzik neked még mindig annyira Jasper? – kérdezem, miközben betakargatom. Szándékosan könnyed hangon, szinte közömbösen teszem fel a kérdést. A fehér párnára simuló arcocska felragyog. Már a nagybátyja gondolatára is boldog mosoly jelenik meg az arcán. – Ő az uram – mondja egyszerűen. – Ha elég nagy leszek, vele együtt vonulok hadba. Békét teremtünk Angliában, és ha ez sikerült, együtt indulunk keresztes hadjáratba. Soha nem válunk el egymástól. Hűséget esküszöm majd neki, és fia helyett fia leszek. Ő az uram. Az ő embere vagyok. – De én vagyok az anyád – jegyzem meg. – Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak rólad.


– Jasper meg én szeretjük magát – feleli vidáman. – Azt szoktuk mondani, hogy Lady Margaret a mi vezérlő fényünk. És mindig imádkozunk magáért, meg az apámért, Edmundért is. – De én itt vagyok – erősködöm. – Edmund pedig soha nem is látott téged. Ő nem sokat számít, nem ugyanarról van szó. Jasper száműzetésben van; most csak én vagyok itt veled. Megfordítja kis fejét, a szeme lecsukódik, sötét szempillák súrolják rózsás arcát. – A nagybátyám, Lord Pembroke, örömmel látja vendégül a várában – motyogja. – Mindketten örömmel látjuk... Elaludt. Megfordulok, és meglátom a férjemet, aki némán áll mögöttem, a kő ajtókeretnek támaszkodva. – Hallotta? – kérdezem tőle. – Folyton csak Jasper jár az eszében. Ugyanúgy imádkozik értem, mint az apjáért, aki még a születése előtt meghalt. Olyan távol állok tőle, mint a királyné. Odalép, átkarol, s engem örömmel tölt el, hogy van, aki vigasztal. A mellére hajtom a fejemet, és érzem, hogy magához szorít. – Henry okos fiú – mondja megnyugtató hangon. – Hagyj neki időt, hogy megismerhessen. Olyan régóta él Jasperrel, nem csoda, hogy ő tölti ki az egész világát. Veled még meg kell ismerkednie. Majd ennek is eljön az ideje. Légy türelemmel. Egyébként meg nem is olyan nagy baj, ha olyan vagy számára, mint a királyné. Végtére is az anyja vagy, nem a dadája. Miért ne lehetnél számára a vezérlő fény, miért ne mutathatnál utat neki? Jaspertől azt tanulta, hogy a távolból kell imádnia téged. Tisztában van ezzel. Miért akarnál bármi más lenni?


1461 ŐSZE A vészharang kongására ébredünk. Kiugrom az ágyból, felkapok magamra valami ruhát, és rohanok a gyerekszobába. A fiam éppen a térdnadrágját húzza fel, és kiabál, hogy hozzák azonnal a csizmáját. A dada felnéz, amikor belépek. – Asszonyom! Tudja, mi történt? A fejemet rázom, aztán kinézek az ablakon. A kapurostély azonnal lecsattan; az őrök és a lovászok kiáltozva tódulnak ki szállásukról. Meglátom köztük a férjemet, aki nyugodt, de határozott léptekkel közeledik a kapu fölé magasodó őrtorony felé. – Lemegyek – mondom. – Én is megyek! Én is megyek! – sivítja a fiam. – Csak szükségem lesz a kardomra. – Nincs szükség a kardodra – nyugtatom meg. – Lejöhetsz, de csak ha megígéred, hogy nem mozdulsz el mellőlem. – Én is lemehetek az úrfival, asszonyom? – kérdezi a dada. Tudom, hogy azt gondolja, úgysem leszek képes rávenni Henryt, hogy mellettem maradjon, s dühömben elvörösödöm; de aztán bólintok, és mindhárman lerohanunk a kőlépcsőn, át az udvaron, fel a keskeny lépcsőfokokon a pártázatos torony tetejére, ahonnan a férjem meg az őrség kapitánya nézi az úton közeledő kis létszámú sereget, amely William Herbert lobogóját hordozza. – Isten legyen velünk! – suttogom. Henry a torony túlsó sarkába húzza a dadáját, ahonnan láthatja, amint éppen felhúzzák a felvonóhidat. A férjem rám mosolyog. – Nem hinném, hogy veszélyben lennénk – mondja nyájasan. – Kétségkívül Herbert kapta meg a várat, talán a grófi címet is. Csak azért jön, hogy átvegye, ami az övé. Mi csupán váratlan vendégek vagyunk a szemében. – Mit fogunk tenni? – Átadjuk neki a várat. – Átadjuk neki a várat? – Annyira megdöbbent a férjem áruló terve, hogy csak bámulok rá tátott szájjal. – Egyszerűen a kezébe adjuk a kulcsot? Jasper várának a kulcsát? Egyszerűen kitárjuk előtte a kaput, és meghívjuk vacsorára? – Inkább ő hívhat meg minket – helyesbít. – Feltéve, ha jól gondolom, hogy ez most az ő vára. – Nem gondolhatja komolyan, hogy beengedi! – Dehogynem – mondja. – Ha Edward király nekiadta a várat és ráruházta a Wales fölötti uralmat, akkor nekünk törvénytisztelő alattvalókként át kell adnunk William Herbertnek, ami az övé, és meg kell adnunk Caesarnak, ami Caesaré. – Ez a vár a miénk, Tudoroké! – vetem oda. – Jasperé, az ő távollétében pedig az enyém és Henryé. Ez Henry otthona; ez az én váram. Sir Henry megrázza őszülő fejét. – Nem, kedvesem. Elfelejted, hogy új király ül a trónon, aki a maga embereinek adományoz birtokokat és járadékokat. A trón többé nem a Lancastereké, de még Wales, sőt a pembroke-i vár sem. Bármennyire is ez volt az otthonod, most olyan valakinek fogják odaadni, aki bizonyságát adta a Yorkok iránti hűségének. Én azt


hittem, talán William Hastings vagy Warwick lesz az, de amint látjuk, William Herbert volt a szerencsés kiválasztott. Elnéz a várfalakon túlra. A sereg lassan hallótávolságba ér. – Jasper biztosan ellenállt volna – mondom keserűen. – Ő megvédte volna azt, ami az övé. Inkább meghalt volna, mintsem hogy átengedje a várunkat egy ilyen Herbert-félének. Nem adná meg magát, mint valami anyámasszony katonája. Harcolna. Herbert áruló, és én nem vagyok hajlandó átadni neki Jasper várát. A férjem rám néz, de már nem mosolyog. – Margaret, saját szemeddel láthatod, mit tenne Jasper. Saját szemeddel láthatod, milyen döntést hozott. Miután a csata elveszett, elhagyta a várat, elhagyta a fiadat, elhagyott téged. Elhagyott, vissza se nézett. Azt mondta, nem szeret hosszan búcsúzkodni, és elutazott jó messzire, hogy mentse a bőrét. Ő maga figyelmeztetett, hogy Herbert bármikor idejöhet, és követelheti, hogy adjuk át Pembroke-ot, és azt kérte, ez esetben ne tanúsítsunk ellenállást. Azt mondta, örülne, ha itt maradnánk, míg át nem adjuk Pembroke-ot Herbertnek, és megbizonyosodnánk róla, hogy a cselédségnek nem esik bántódása. Az ellenállással csak fölöslegesen kockáztatnánk az életünket. Bármit tennénk, nekünk is menekülnünk kellene, mint Jaspernek. Elvesztettük a harcot; már Towtonnál elvesztettük, Jasper pedig tudta ezt, és elmenekült. – Nem menekült el! – tiltakozom hevesen. – Mindenesetre ha jól látom, nincs itt – jegyzi meg a férjem. Aztán áthajol a torony pártázatán, és kikiabál: – Sir William! Az élen haladó nagydarab férfi visszarántja a lovát, és meglengeti a zászlaját. – Én vagyok William, Lord Herbert. Ki szólít? Maga az, Sir Henry Stafford? – Én vagyok. A feleségemmel, Lady Margarettel és a fiával, Richmond grófjával vagyok itt. – És a felségáruló Jasper Tudor, Pembroke egykori grófja? Henry megrángatja a kezemet. Lehajolok, hogy halljam a suttogását. – A nagybátyám még mindig Pembroke grófja, ugye? Miért nevezte az a rossz ember Pembroke egykori grófjának? – Mi sohasem fogjuk így nevezni – ígérem. – Az imáinkban ő mindig Pembroke grófja lesz nekünk. Csak a Yorkok gondolják másként. De ők mind hazugok. – Jasper Tudor elutazott – kiáltja vissza Sir Henry. – Becsületszavamat adom, hogy nincs sem a várban, sem a környéken. – Edward király, akit Isten óvjon, nekem adta a várat, és rám ruházta a Wales fölötti uralmat! – bömböli Herbert. – Kinyitja a kaput és beenged a saját váramba? – Igen – feleli Sir Henry vígan, és biccent az őrség kapitányának. Két ember szalad elő, én pedig hitetlenkedve nézem, ahogy feltekerik a kapurostélyt, leeresztik a felvonóhidat, s a Tudorok vörös sárkányos lobogója sietve, akár egy hitszegő, lecsúszik a zászlórúdon és eltűnik, mintha nem lobogott volna a vár fölött mindig, amióta csak először betettem ide a lábam. William Herbert tiszteleg a kapunál álló katonáknak, aztán jókedvűen, határozottan belovagol a várba, amely most már az övé, és odamegy a felhágókövemhez, hogy leszálljon a nyeregből – mintha az a kő hosszú évek óta csak az ő érkezésére várt volna.


Aznap este hallgatagon ülök a vacsoránál, elnémított a harag; a férjem és Lord Herbert viszont jól eltársalognak az új királyról, egy Franciaország felől induló támadás valószínűségéről, a veszedelemről, amelyet az Anglia felé vonuló skót sereg jelent – mintha nem is a megmentőinkről, hanem az ellenségeinkről volna szó. Gyűlölet ébred bennem a férjem iránt, amiért olyan jó modorú, a tányéromra szegezem a tekintetemet, és csak akkor szólok, ha kérdést intéznek hozzám. Lord Herbert szinte tudomást se vesz rólam, míg fel nem állok az asztaltól, hogy visszavonuljak a szobámba. Ekkor a férjemre pillant, és megszólal: – Beszélni szeretnék önökkel az ifjú Henry Tudorról. Válthatnánk néhány szót a társalgóteremben vacsora után? – Hát persze – mondja a férjem gyorsan helyettem is, nehogy tiltakozni kezdjek. – Biztos vagyok benne, hogy Lady Margaret némi jó borral és finom gyümölccsel vár minket, amikor majd csatlakozunk hozzá. Fejet hajtok, és ott hagyom őket, hadd iszogassanak és fecsegjenek tovább, aztán helyet foglalok a kandalló melletti széken. Nem kell sokáig magamban aggódnom. Már be is lépnek a szobába, most éppen a vadászat a téma, a férjem arról áradozik, milyen remek vadászzsákmányt kínál a vár környéke, mintha nem Jasper óvta volna meg és gondozta volna a vadállományt, mintha nem a fiam örökségéről volna szó, és mintha ez az ember nem betolakodó volna, nem minősülne orvvadásznak, ha leteríti a birtokunkon élő vadakat. – Rövid leszek – kezdi Lord Herbert, miután odaáll a tűz elé, és a hátát melengeti, mintha legalábbis a saját erdejéből való fa égne a kandallóban. – Rám bízták az ifjú Henryt, és velem fog élni. Karácsony után a király megerősíti majd, hogy kineveznek a fiú gyámjává. Szédülés fog el, a férjem azonban még csak meglepettnek sem tűnik. – Itt fog lakni? – kérdezi, mintha ez bármit is számítana. – Raglanben – feleli egyszerűen Lord Herbert. – Az ottani épület jobb állapotban van, és a feleségem is szereti. Henry a mi gyerekeinkkel fog felnőni, és rangjához illő nevelést kap. Bármikor meglátogathatják, szívesen látjuk magukat. – Nagyon kedves öntől – feleli a férjem. Én még mindig hallgatok. – Biztos vagyok benne, hogy Lady Margaret hálás önnek. – Figyelmeztető pillantást vet felém, hogy mondjak valamit, amiből kiviláglik a hálám, de képtelen vagyok rá. – A fiamnak velem kell maradnia – jelentem ki. Lord Herbert a fejét ingatja. – Ezt soha nem engednék meg, asszonyom. Az ön fia egy nagy hírű név és hatalmas vagyon örököse. Valaki előbb-utóbb bejelentkezne, hogy a gyámja kíván lenni. Bizonyos értelemben még szerencsésnek is tarthatják magukat, amiért rám esett a választás. Nem várom, hogy ezt most rögtön belássák, de ha valamelyik Neville kapta volna meg a gyámságot, messzire, idegenek közé kerülne a fiú. Velem Walesben maradhat, megtarthatja a saját szolgáit, azon a vidéken élhet, amelyet ismer. A feleségem jóságos asszony; Henry a saját gyermekeimmel fog felnőni. Sokkal rosszabb is történhetett volna vele. – De hát ő az én fiam! – kiáltok fel. – A Lancaster-házhoz tartozik, ő az örököse... – Hálásak vagyunk – hallgattat el a férjem. Lord Herbert rám néz.


– A fia rokoni kapcsolatai egyszerre jelentenek áldást és átkot, asszonyom – jegyzi meg. – Az ön helyében én nemigen dicsekednék velük. Rokona, a korábbi király száműzetésben van, és országunk ellenségeivel ármánykodik. A gyámja, házának feje, Jasper Tudor úgyszintén száműzetésben van, és felségárulóként vérdíjat tűztek ki a fejére. A nagyapját felségárulásért kivégezték. Az apját én magam fogtam el, az ön apja pedig korántsem dicsőséges módon távozott az élők sorából. Az ön helyében én inkább örülnék, hogy egy hűséges York-párti úr házában nőhet fel a fiam. – Lady Margaret hálás – ismétli meg a férjem. Odalép hozzám, és ellentmondást nem tűrően nyújtja a kezét. Fel kell állnom, és meg kell fognom a kezét, mintha egyetértenék vele. – Majd reggel beszélünk Henryvel, amikor felébred, aztán amint az embereink és a lovaink készen állnak az útra, hazamegyünk Angliába. – Maradjanak még – kéri nyájasan Sir William. – Maradjanak, amíg a fiú hozzá nem szokik a gondolathoz, maradjanak, ameddig csak akarnak. Akár vadászni is elmehetünk, megnézzük azokat a szarvasokat, amelyeket Jasper olyan nagy gonddal őrizgetett. Nevetésben tör ki, a férjem, ez a köpönyegforgató pedig csatlakozik hozzá. Néma csöndben térünk vissza lincolnshire-i otthonunkba. Amint hazaértünk, imáimba és tanulmányaimba merülök. A férjem tesz néhány csúfondáros megjegyzést, de nem méltatom válaszra, aztán megkérdezi, volna-e kedvem Londonba menni vele – hogyan is juthatna eszembe, hogy betegyem a lábam abba a városba, amely ujjongva fogadta a gyalázatot?! -, de miután nem jár sikerrel, kiterjedt birtokaink igazgatásának és londoni üzleti ügyeinek szenteli minden idejét. Az új király mindenáron meg akarja őrizni a békét, ami kevesebb teendőt jelent a vidéki nemesség számára, s a férjem azt a parancsot kapja, hogy vessen véget a haszonleső, korrupt helyi tisztviselők garázdálkodásának, akik a puhány, gyengekezű Henrik király uralma alatt zavartalanul tömhették a zsebüket. A törvényszékek most nyitva állnak mindenki előtt, aki arra vágyik, hogy igazságot szolgáltassanak neki, többé nem csak azok fordulhatnak hozzájuk, akik megvesztegetik a bírósági tisztségviselőket. Az új király, Edward összehívja a parlamentet, s kijelenti: szilárd elhatározása, hogy a saját vagyonából él meg, nem terheli az országot súlyos adókkal. Elrendeli, hogy gondoskodjanak az utak biztonságáról, és szorítsák vissza a magánhadseregeket. Megparancsolja, hogy az útonállókat és más bűnözőket állítsák bíróság elé, s vessenek véget a kocsmai és országúti csetepatéknak. Mindenki örömmel fogadja ezeket a változásokat, mindenki úgy látja, hogy jólét és fényes jövő vár Angliára, ha a dicsőséges York fiú vezeti a béke útján. Mindenki örül a reformoknak, a fejlődésnek. Mintha mindenki beleszeretett volna a jóképű York fiúba. Mindenki, kivéve engem. Ez az Edward király tizenkilenc éves, mindössze egy évvel idősebb nálam; ő is átélte az apja halálát, mint én, ő is dicsőségről álmodozik, mint én – csakhogy ő élére állt a háza seregének, és egészen Anglia trónjáig vezette, míg én semmit sem értem el. Ő lett Anglia Johannája, nem én. Még csak a saját gyermekemet sem nevelhetem. Ez a fiú, ez az Edward, akit Anglia illatos rózsájának, Anglia szépséges füvének, a fehér virágnak neveznek, állítólag jóképű, bátor, erős – én pedig semmi sem vagyok. Őt imádják a nők; nem győzik dicsérni szépségét és vonzerejét. Én még csak meg


sem jelenhetek az udvarában. Engem senki sem ismer. Olyan virág vagyok, amelynek illata belevész a sivatagi szélbe. A király még csak nem is látott. Egyetlen balladát sem írtak rólam; soha senki sem rajzolt le. Egy olyan férfi felesége vagyok, akiből hiányzik minden becsvágy, aki csak akkor hajlandó hadba vonulni, ha muszáj. Egy olyan fiú anyja vagyok, akit az ellenség nevel, és egy olyan férfi plátói szerelme, akit legyőztek és száműzetésbe kényszerítettek. A napjaimat – amelyek egyre rövidebbek lesznek, amint a végéhez közeledik ez a nyomorúságos év – térdepelve töltöm, és könyörögve kérem Istent, hogy vessen véget a sötét éjszakának, a hideg télnek, döntse meg a Yorkok uralmát, és engedje, hogy a Lancasterek hazatérjenek.


1470 ŐSZE Nem egyetlen sötét tél, hanem csaknem tíz telik el, mire Isten kiment engem és a házamat a vereség nyomorúságából, és nem kell többé száműzöttként tengődnünk saját hazánkban. Kilenc hosszú évig élek a férjemmel, akivel semmi nem köt össze, csupán új wokingi házunk. A házunk, a földünk, az érdeklődésünk közös, mégis magányos vagyok, vágyódom a fiam után, akit az ellenségem nevel, és ezt az ellenséget még barátnak is kell neveznem. Staffordtól nem születik gyermekem, alighanem a bábák rontottak el valamit Henry fiam születésekor, így hát a férjem nagylelkűen eltűri, hogy nem szülök neki örököst, nekem pedig tűrnöm kell a nagylelkűségét. Nem tesz szemrehányást, nekem pedig el kell viselnem, hogy ilyen jó hozzám. Mindkettőnknek tűrnünk kell a Yorkok hatalmát, akik úgy viselik az uralkodói hermelinpalástot, mintha azzal születtek volna. Edward, az ifjú király még uralma kezdetén feleségül vesz egy jelentéktelen lányt, akiről sokan azt gondolják, hogy valami bűbájjal hódította meg, hiszen az anyja a boszorkánynak tartott Jacquetta, az egykori királyné legjobb barátnője, aki utóbb elárulta a Lancaster-házat, és a York-udvar úrnője lett belőle. A férjem unokaöccsét, az ifjú Henry Stafford herceget az ujja köré csavarta az a csábító szirén, Elizabeth, aki most királynénak nevezi magát. Elvette tőlünk, a családjától, és eljegyezte a húgával, Katherine Woodville-lel, akit legfeljebb arra neveltek, hogy tyúkokat tartson Northamptonban, így aztán a Woodville lány lesz az új hercegné és házunk feje. A férjem nem tiltakozik a fiú elrablása ellen; azt mondja, ez is az új világ része, hozzá kell szoknunk. De én nem vagyok hajlandó hozzászokni. Én nem bírok hozzászokni. Soha nem fogom megszokni ezt. Évente egyszer meglátogatom a fiamat a hivalkodóan fényűző Herbert-házban. Látom, hogy egyre magasabb és erősebb. Látom, milyen jól érzi magát a Yorkok között, mennyire szereti Anne Devereux-t, Fekete Herbert feleségét. Látom, milyen testvéri szeretettel viseltetik a fiuk, William iránt, aki a legjobb barátja, a játszó- és diáktársa egyszerre; és milyen gyengéd a lányukhoz, Maudhoz, akit nyilvánvalóan a feleségének szánnak, anélkül hogy velem valaha beszéltek volna erről. Minden évben hűségesen elmegyek hozzá, és beszélek neki a nagybátyjáról, Jasperről, aki száműzetésben van, meg a rokonáról, a királyról, akit a londoni Towerben tartanak fogva, ő pedig figyel, barna fejét felém fordítja, barna szeme engedelmesen mosolyog. Udvariasan hallgatja a szavaimat, soha nem mond ellent nekem, soha nem kérdez. De valójában nem tudom, csakugyan érti-e komoly szónoklataim minden szavát: azt, hogy készen kell állnia; azt, hogy ő kiválasztott, nagy dicsőség vár rá; azt, hogy én, az anyja, a Beaufort-ok és a Lancaster-ház örökösnője kis híján belehaltam abba, hogy a világra hoztam, és Isten azért mentett meg mindkettőnket, mert nagy céljai vannak velünk; azt, hogy egy ilyen fiúnak nem kellene örülnie, amiért elnyerte holmi Herbertek rokonszenvét. Nem szeretném, ha egy olyan lány lenne a menyem, mint Maud Herbert. Arra intem, hogy úgy éljen köztük, mint egy kém, mint egy ellenséges katona, aki beférkőzött a táborukba. Viselkedjen udvariasan, de álljon készen a bosszúra. Hajtson térdet előttük, de közben kardról álmodozzon. De nem hajlandó rá. Nem képes rá. Nyíltszívű öt-, hat-, aztán hétéves fiúként él velük; velük él egészen tizenhárom éves koráig; az ő gondoskodásuk érleli fiatalemberré, nem az enyém. Ők


formálták a lelkét, nem én. Olyan, mintha az ő szeretett fiuk volna. Nem az én fiam, és ezt soha nem fogom megbocsátani nekik. Csaknem kilenc éven át csöpögtetek mérget a lelkébe, próbálom a gyámja ellen fordítani, akiben megbízik, és a gyámja felesége ellen, akit szeret. Látom, hogy gondosan óvják, szépre-jóra nevelik. Vívni tanul, a nevelői francia nyelvre, matematikára, retorikára oktatják. Herberték nem sajnálják a pénzt a taníttatására. Ugyanolyan neveltetésben részesítik, mint a saját fiukat; a két fiú együtt tanul, nem tesznek különbséget köztük. Nincs okom panaszra. Mégis a legszívesebben üvöltenék haragomban, megbántottságomban: ez az én fiam, ő Anglia trónörököse, a Lancaster-ház tagja! Az Isten szerelmére, mit keres ez a boldog, egészségtől majd kicsattanó fiú egy York-párti ember házában? Persze tudom a választ. Tudom én, mit keres egy York-párti ember házában. York-pártit nevelnek belőle. Kedveli a raglani vár pompáját és kényelmét; biztos vagyok benne, hogy új, wokingi otthonom ájtatos egyszerűségét korántsem élvezné annyira, már ha megengednék, hogy meglátogasson. Hozzászokott Anne Devereux jámbor vallásosságához; tudom, sokallja, hogy azt kívánom, ismerjen minden napi imádságot és kívülről fújja valamennyi szent litániáját. Csodálja William Herbert bátorságát, hirtelenségét, és bár továbbra is szereti Jaspert, meg is írja neki, gyermekes leveleiből csak úgy árad a dicsekvés és a ragaszkodás, mégis egyre nagyobb elismeréssel tekint nagybátyja ellenségére, s őt tartja példaképének mint tiszteletreméltó, gáláns lovagot és földesurat. És ami számomra a legrosszabb: a fiam azt gondolja rólam, hogy képtelen vagyok belenyugodni a vereségbe; tudom, hogy így vélekedik. Azt gondolja, miután végignéztem, hogy a királyomat letaszították a trónról, a férjemet megölték, a sógorom pedig elmenekült, nyilván a csalódás és a sikertelenség hatására kezdtem vigaszt keresni a vallásban. Azt hiszi, hogy életem kudarca elől menekülök Istenhez. Semmivel sem tudom meggyőzni, hogy istenfélő életem az én hatalmam és dicsőségem. Semmivel sem tudom meggyőzni, hogy szerintem az ügyünk nem veszett el, engem pedig nem győztek le, én nem hiszem, még most sem hiszem, hogy a Yorkoké marad a trón. Én hiszek benne, hogy visszatérünk, hiszek benne, hogy győzni fogunk. Persze, elmondhatom neki mindezt, el is mondom ezerszer; de semmiféle bizonyítékkal nem tudom alátámasztani a meggyőződésemet, s nem is kell hangosan ellenkeznie, mert zavart mosolyából, abból, ahogy fejet hajt előttem, és azt motyogja: „Biztosan igaza van, anyám”, épp elég nyilvánvalóan kitűnik, hogy úgy véli: mindaz, amit gondolok, téves, helytelen és – ami a legrosszabb – érdektelen. Én szültem őt, de csupán az élete első évében voltam mellette. Most pedig csak nagyjából évente egyszer találkozunk, s ezeket a találkozásokat is elrontom azzal, hogy megpróbálom meggyőzni: legyen hűséges az ügyhöz, amely már csaknem tíz éve elveszett. Nem csoda, hogy nem ragaszkodik hozzám. Ahogy telnek az évek, nyilván egyre bolondabbnak lát. De hiába, nem tehetek róla. Isten a tanúm, ha elég volna naponta egyszer elhadarnom az esti imádságot, és ettől bele tudnék törődni, hogy egy olyan emberrel éljek, aki maga a megtestesült középszerűség, egy olyan országban, amelyet egy trónbitorló vezet – oldalán egy olyan királynéval, aki a cipőm sarkáig sem ér fel! -, hát én lennék a legboldogabb. De nem tudok. Olyan férjre vágyom, akiben megvan a bátorság és az eltökéltség ahhoz, hogy kivegye részét az ország irányításából. Olyan


országban szeretnék élni, amely fölött a törvényes királyom uralkodik, és mindezekért naponta ötször kell könyörögnöm Istenhez. Én már csak ilyen vagyok, nincs mit tenni. William Herbert persze szívvel-lélekkel szolgálja Edward királyt. Az ő házában a fiam, az én fiam, a Lancaster-ház virága megtanulja, hogy tisztelettel beszéljen a trónbitorlóról, csodálja sietve elvett feleségének, a közrendi Elizabethnek állítólag elragadó szépségét, és azért imádkozzon, hogy az átkozott York-háznak mielőbb örököse szülessen. Az a némber olyan szapora, mint egy nőstény nyúl, de minden évben csak lányt szül. Most aztán nevetség tárgya, mert állítólag boszorkánysággal édesgette magához Edwardot, és a felmenői közt számos asszony akadt, akitől nem volt idegen a mágia, mégis egymás után hozza világra a kis égetnivaló boszorkányokat, herceget szülni viszont egyszerűen nem képes, és úgy tűnik, e téren a vajákosságának nem sok hasznát veszi. Ha idejekorán megszületett volna a trónörökösük, akkor talán a mi életünk is másképp alakult volna; de hát nem így lett, és a közmondásos York-hűtlenség lassan, de biztosan kezdi megosztani már magát az öntömjénező York-házat is. A nagy tanácsadó és mentor, Warwick grófja az általa saját kezűleg trónra segített fiú ellen fordul, és a második fiú, George, Clarence hercege is fellázad a bátyja ellen, akit ő maga nyilvánított királynak. Végül a két hitszegő szövetséget köt. A York-család hitvány vérét emésztő rút méreg, az irigység George ereiben is ott folyik. Miközben Warwick lassan elhidegül a legidősebb York fiútól, akit ő tett királlyá, a második fiú közelebb settenkedik hozzá, mert azt reméli, hogy neki is megteszi ezt a szívességet, és Warwick eltöpreng rajta, hogy újra megpróbálkozhatna az egyszer már bevált fogással: egy újabb trónkövetelő fejére tehetne koronát. Hozzáadja a lányát, Isobelt George-hoz, aztán – akár a kígyó az Édenkertben – megkísérti a fiút, Clarence hercegét, hogy forduljon szembe a bátyjával, és szőjön ábrándokat arról, hogy elbitorolja a trónt a bitorlótól. Egy pillanat alatt lerántják az új királyt a trónjáról, mintha csak koszorú volna a májusfa tetején, és foglyul ejtik – s e pillanatban, úgy gondolom, megnyílt az út előttem. Tudom, hogy a York-pártiak már a bölcsőben is becsvágyók és hitszegők. De a York-ház megosztottsága kedvez az én házamnak. Én sem maradok ki ezekből a cselszövésekből. Amikor a Yorkok mindenre rátették a kezüket, a fiamtól is ellopták a Richmond grófja címet, és átadták George-nak, Clarence hercegének. Most üzenetet küldök George-nak közös gyóntatónkon keresztül, és biztosítom barátságomról és hűségemről – amennyiben visszaadja a Richmond grófja címet a fiamnak. Felhívom a figyelmét, hogy a házam támogatása rajtam múlik; fölösleges dicsekednem vele, ő is pontosan tudja, hány embert tudnék összetoborozni, ha szükséges lenne. Közlöm vele, hogy ha visszaadja a szóban forgó címet, ő szabhatja meg az árát, én pedig támogatni fogom őt bátyjával, a királlyal szemben. A férjem előtt hallgatok minderről, és már-már kezdem hinni, hogy sikerült a titkos cselszövés, amikor kiderül, hogy – miután Edward király kiszabadult hitszegő barátja és hitszegő öccse fogságából, és diadalmasan visszatért Londonba – kegyvesztetté váltunk a York udvarban. A férjemnek kellett volna megkapnia a Wiltshire grófja címet, de Edward király nem neki, hanem az öccsének, Johnnak adományozza, amiért töretlen hűséggel állt az uralkodó mellett. Úgy tűnik, nincs esélyünk a felemelkedésre az új király uralma alatt. Eltűrnek minket, de kegyekben


nem részesülünk. Ez igazságtalanság, de nem tudunk mit tenni. A férjem élete végéig csupán „Sir” marad. Én pedig a „Lady” címnél magasabbhoz nem jutok általa. Soha nem lesz belőlem grófné. Sir Henry nem szól semmit, de hallgatásából arra következtetek, hogy fülébe jutott a George-nak, Clarence hercegének tett ajánlatom híre, s most azt gondolja, hogy cserbenhagytam őt is, Edward királyt is, és ebben igaza is van. Ekkor azonban – ki gondolta volna? – újabb fordulat következik be. Margit királyné, a mi drága Margit királynénk, aki száműzetésben, pénz nélkül, katonák nélkül tengődik Franciaországban, szövetséget köt Warwickkal, azzal az álnok kígyóval, régi ellenségével, aki egykor legfőbb ellenfelünk volt. Margit meglepő módon összeházasítja szeretett fiát, Edwardot, a walesi herceget Warwick kisebbik lányával, Anne-nel, és az örömszülők megegyeznek, hogy együttes erővel megtámadják Angliát, hogy a fiatalok vérfürdővel ünnepeljék mézesheteiket, s a Lancaster fiú és a Warwick lány foglalja el Anglia trónját. A Yorkok bukása olyan gyors, mint ahogy este a nap bukik le a horizonton; Warwick és George partra szállnak és észak felé vonulnak. William Herbert felszólítja az embereit, hogy álljanak a király mellé, de mielőtt egyesülhetnének Edward király főseregével, Herbert megpillantja az ellenséget Banbury környékén, Edgecote Hillnél. Csupán a kötelességét teljesítette, amikor aznap magával vitte a fiamat, de én soha nem fogom megbocsátani neki ezt. Nemesemberhez illően csatába vitte a gyámoltját, hogy megízleltesse vele az erőszakot és kitanítsa a valódi harcra, minthogy ennek ez a módja, igen, ez a módja; de ez az én fiam, az én drága fiam, az egyetlen fiam! És ráadásul – ebbe már belegondolni sem merek, de tény – a fiam életében először azért öltött páncélt, és azért vett lándzsát a kezébe, hogy a York királyért harcoljon egy Lancaster sereg ellen. Az ellenségünkért küzdött, az ellenségünk oldalán, saját családunk ellen. A harc hamar véget ért, mert Isten akarata olykor a csatában teljesedik be. A York csapatokat legyőzték, Warwick pedig rengeteg embert ejtett foglyul, köztük magát William Herbertet. A véres kezű, köpönyegforgató Warwick legalább nem tetézte bűneit tétovázással. Ott helyben lefejeztette Herbertet, a fiam gyámja még azon a napon meghalt, talán a fiam szeme láttára. Örülök neki. Soha egyetlen pillanatig sem éreztem könyörületet iránta. Elvette tőlem a fiamat, és annyira magához édesgette, hogy Henry már apjaként szerette. Egyiket sem fogom neki megbocsátani soha, és örültem, amikor megtudtam, hogy meghalt. – Ide kell hoznunk Henryt – mondom a férjemnek, amikor a hír mindenféle szóbeszéd-töredékekkel együtt, pletykák özönében eljut hozzánk. – Isten tudja, hol lehet. Ha Warwick elfogta, biztosan nem bántja; de ha elfogta volna, már üzent volna nekünk, nem? Talán bujkál szegény fiam, vagy talán megsebesült... – Elhallgatok. A ki nem mondott szavak: „vagy talán meghalt”, mintha ott lebegnének a levegőbe írva kettőnk között. – Hamarosan kapunk hírt felőle – mondja a férjem nyugodtan. – És hidd el, ha meghalt vagy megsebesült volna, már tudnánk róla. Látod, Herbert halálának híre is elég hamar ideért. – Ide kell hoznunk Henryt – ismétlem.


– Majd én elmegyek érte – mondja a férjem. – Te nem jöhetsz velem; az utak nyilván tele lesznek menekülőkkel meg fosztogatókkal. Warwick ismét a veszedelmek és a felfordulás földjévé tette a Yorkok Angliáját. Isten tudja, mi lesz ebből. Neked itt kell maradnod. Még külön testőrséget is itt kell hagynom veled, mert megeshet, hogy a fegyveres bandák erre tévednek. – De a fiam... – Herbert biztosan megmondta neki, mit tegyen, ha vesztésre állnak. Biztosan kijelölt valakit, hogy gondoskodjon róla. Először is felkeresem Lady Herbertet, és megkérdezem, mit tud, aztán elmegyek Edgecote-ba. Bízz bennem, megtalálom a fiadat. – És ha megtalálta, hozza ide. Sir Henry habozik. – Attól függ, ki lesz az új gyámja. Nem tehetjük meg, hogy csak úgy egyszerűen elhozzuk. – De ki fog most erről dönteni? Hiszen a Yorkokat legyőzték! Elmosolyodik. – Gondolom, a Lancasterek. Elfelejtetted, hogy ti győztetek? Most a ti házatok fog dönteni mindenről. Warwick, aki elvette a koronát Henrik királytól, most visszaadja neki; aztán, gondolom, Warwick fog uralkodni, amíg a herceg nagykorú nem lesz, sőt, talán még azután is. – Győztünk? – kérdezem bizonytalanul. A fiam eltűnt, a gyámja pedig meghalt: ez nem győzelemnek tűnik, inkább veszedelemnek. – Győztünk – feleli a férjem, de a hangjában nincsen semmi öröm. – Mindenesetre a Lancasterek győztek, azok pedig mi vagyunk, ha jól tudom. Aznap reggel, amikor óvatos férjem indulni készül, levél érkezik, Jasper ismerős macskakaparásával: A fiú itt van velem; biztonságban volt Lady Herbert mellett, az asszony néhai férjének rokonainál. Elviszem Londonba, hogy bemutassam a királyunknak. Találkozzunk az udvarban, a király előtt, aki újra elfoglalta trónját. Anglia ismét a miénk, az imái meghallgatásra találtak, hála Istennek. Olyan ez, akár egy álom, épp ilyen fényes álmaim voltak gyerekkoromban, amikor látomásokba imádkoztam magam. A Staffordok bárkáján hajózunk lefelé a Temzén, az evezősök a tompa dobpergés ütemére mozognak, a fiam a parton álló embereket bámulja, akik ujjongva köszöntik a lobogónkat, én pedig nézem a hajó orrában ülő fiamat, a leendő herceget. Elhaladunk a Westminster előtt, egy pillantást vetek a folyóparton kuporgó, alacsony épületekre. Ide, az apátságba menekült a korábbi királyné, Elizabeth Woodville, a York király felesége, a híres szépség, itt bujkál az ellenségei elől, itt töpreng, vajon viszontlátja-e még valaha a férjét. Ő megbukott és egyedül van, én pedig a magasba emelkedtem. Azon gondolkozom, vajon kinéz-e azokon a sötét kis ablakokon, látja-e a zászlómat e pillanatban. Megborzongok, amint megérzem magamon rontó tekintetét, de aztán lerázom magamról. Én Isten választott leánya vagyok, az Ő választott házából. Mit érdekel engem, ha Elizabeth a szépséges lányaival együtt ott rothad meg a búvóhelyén! Henry fiam a hajó orrából felém fordul, arcán szégyenlős mosoly ül, én pedig azt mondom neki:


– Integess nekik, integess a népednek! Örülnek, hogy látják, amint a családunk visszakapja a becsületét, visszanyeri a hatalmát. Mutasd meg nekik, hogy te is örülsz, amiért itt lehetsz. Int egyet, aztán odajön hozzám. Ott ülök a Stafford-baldachin alatt, amelyet a Lancaster-ház vörös rózsáival hímeztek ki. – Anyám, mindvégig magának volt igaza – mondja félénken. – Bocsánatot kell kérnem. Nem értettem. A szívemre szorítom a kezem, hogy érezzem a dobogását. – Miben volt igazam? – Abban, hogy jeles család vagyunk, és Henrik a törvényes király. Én ezt nem tudtam. Amikor magától hallottam, nem értettem. De most már értem. – Engem Isten vezérel – mondom komolyan. – Én a gyorsan elröppenő napokon túlra tekintek, egészen Isten bölcsességéig. Engeded, hogy a jövőben én vezesselek? Ünnepélyesen bólint. – A fia és a hűbérese leszek – jelenti ki szertartásosan. Elfordítom a fejem, hogy ne lássa a diadalt az arcomon. Henrik király visszanyerte Angliát, én pedig visszanyertem a fiamat. Tizenhárom éves, és hűséget esküszik nekem. Most már egy életre az enyém! Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Elfogadom a szolgálatodat – mondom csendesen. Aztán a bárka odasiklik a rakparthoz, a fedélzethez illesztik a pallót, és Henry fiam a Herberttől tanult jó modorát csillogtatva a kezét nyújtja és a partra segít. Átsétálunk a kerten, ahol mindenki mosolyogva ünnepli, hogy az ország újra magához tért, és mi ismét elfoglalhatjuk a minket megillető helyet. És itt a királyunk, megint a trónján ül, az arca úgy ragyog a boldogságtól, hogy szinte fel sem tűnik a sápadtsága, amelyet az ötévi fogság okozott. Feje fölött ott a királyi baldachin, telehintve a Lancasterek hímzett vörös rózsáival, melyek most borultak igazán virágba; körülötte pedig ott állnak az udvaroncai. Olyan, mintha megint gyermek volnék, mintha csak most jelölné ki a Tudorokat gyámjaimnak. Mintha visszatért volna gyermekkorom öröme, mintha mindent elölről lehetne kezdeni. És itt a fiam, rövidre nyírt haja olyan fényes, mint egy pej ló sörénye, a válla széles, a termete egyre magasabb, ott áll a nagybátyja, Jasper mellett – megnyerő fiú, egy megnyerő család sarja. Visszakaptuk a helyünket. Anglia észhez tért, Jasper ismét Pembroke grófja és a fiam gyámja. – Látod? – súgom oda Henrynek. – Most már érted? Én hűséges maradtam ehhez a királyhoz, a kuzinomhoz, és íme, visszakapta a koronát. Isten különös gonddal óv engem, akárcsak téged. Tudtam, hogy a Yorkok uralma nem fog sokáig tartani; tudtam, hogy valamennyien újra elfoglalhatjuk majd a minket megillető helyet. – Látom, hogy a király éppen biccent Jaspernek, hogy lépjenek előre. – Menj – biztatom a fiamat. – A király téged akar látni, az unokaöccsét. Henry kissé összerezzen, de aztán kihúzza magát, és királyian kecses léptekkel, nyugodt magabiztossággal a trón elé járul. Olyan szép a tartása, hogy nem tudom megállni, hogy oda ne súgjam a férjemnek: – Látja, hogy megy? – Két lábon – feleli savanyú ábrázattal Sir Henry. – Egyiket rakja a másik után. Csodálatos.


– Mint egy nemesember, mint egy herceg – magyarázom. Előrehajolok, hogy halljam, mit mondanak. – Ez pedig itt az ifjú Henry Tudor, az unokaöcsém? – kérdezi a király Jaspertől. Jasper térdet hajt. – A bátyám, Edmund és a jelenlegi Lady Margaret Stafford fia. Henry letérdel a király előtt, aki lehajol, és a fürtös, barna fejre teszi a kezét: királyi áldásban részesíti. – Na ugye – mondom a férjemnek. – A király kedveli Henryt. Nyilván észreveszi majd, milyen szép jövő áll előtte. Bizonyára rá fog jönni, hogy különleges fiú. Henrik szent király; nyilván ő is felfedezi majd Henryben az isteni kegyet, akárcsak én. A vihar, amely magával vitte a trónbitorló Edward és menekülő társai hajóját az Edgecote Hill-i vereségük után, csaknem egész télen át tombol a part mentén. Surreyben és máshol is elönti a víz a földjeinket, s az áradások miatt jelentős költségek árán kell árkokat ásatnunk, sőt, gátakat építtetnünk. A bérlők késve fizetnek, a termények eláznak. A férjem borúlátó az ország helyzetét illetően, mintha a trónbitorló York-ház bukása hozta volna magával az esőt és az elégedetlenséget. Elterjed a hír, hogy a korábbi királyné, Elizabeth Woodville, akiért annyira odavolt királyi férje, hogy egyszerűen faképnél hagyta és elmenekült, állítólag újra szülni készül, pedig a Westminsterbe, vagyis megszentelt területre menekült. De a mi jóságos királyunk még ezt az utolsó otromba, esztelen cselekedetét is megbocsátja, nem hajlandó elhurcolni a búvóhelyéről, sőt, bábákat és udvarhölgyeket küld oda, hogy gondoskodjanak róla. Még mindig elképeszt, milyen nagy figyelem övezi ezt az asszonyt. Én bezzeg meg tudtam szülni Henry fiamat úgy, hogy mindössze két bába volt mellettem, és ők is azt az utasítást kapták, hogy hagyjanak meghalni. Elizabeth Woodville-nak meg – aki azért rejtőzködik, mert felségárulással vádolják – még orvosok is dukálnak a bábák mellé, ráadásul az anyja is ott sürgölődik körülötte. Továbbra is temérdek csodálója van, bár mesés szépségét senki sem láthatja. Azt beszélik, London polgárai és a kenti gazdálkodók látják el élelemmel, a férje pedig Flandriában toboroz sereget, hogy kiszabadítsa. A puszta gondolattól, hogy ez a nő csak úgy lubickol a felé irányuló figyelemben, a fogamat csikorgatom. Miért nem tűnik fel az embereknek, hogy egész életében semmit sem csinált, csupán a csinos arcocskájával vagy a teste varázsával vagy valami még rosszabbal a hálójába kerítette a királyt?! Ez csöppet sem nemes vagy ájtatos cselekedet – a nép mégis imádja. De a legrosszabb hír, hogy fia születik. A fiú nem örökölheti a trónt, hiszen az apja egyszer s mindenkorra elhagyta azt, de az, hogy épp most született egy York fiú, hatással lehet a könnyen félrevezethető emberekre, akik azt hihetik, a sors ajándékozta meg az örökössel a fogságban lévő York családot. A király helyében én nem helyeznék akkora súlyt arra, hogy egy efféle némber menedékjogát tiszteletben tartsam. Hogyan folyamodhat az Anyaszentegyház védelméért egy olyan nő, akit széles körben boszorkánynak tartanak? Hogyan tarthat igényt menedékjogra egy újszülött? Hogyan élhet háborítatlanul egy felségáruló család London szívében? A királyunk szent, de a tanácsadóinak evilági döntéseket kellene hozniuk; Elizabeth Woodville-t pedig az anyjával, Jacquettával együtt, akiről ma már biztosan tudom, hogy hírhedt boszorkány és köpönyegforgató, fel kéne pakolni egy hajóra, és elküldeni Flandriába; ott aztán nyugodtan folytathatnák a


bűbájos praktikáikat, és kihasználhatnák a szépségüket, a külhoniak körében valószínűleg nagyobb sikert aratnának vele. A gyermekes, kábult elragadtatás, amelyet Elizabeth Woodville anyja, Jacquetta váltott ki belőlem, hamar eltűnt, mikor megtudtam, milyen is valójában ez az asszony, és mikor láttam, hogyan segíti fel a lányát a trónra. Ma már nincs kétségem afelől, hogy az a báj és szépség, amely kislány koromban annyira megbabonázott Henrik király udvarában, csak maszk volt, mellyel bűnös természetét igyekezett leplezni. Jacquetta kiállította a lányát az út szélére, amikor az új király arra lovagolt, és ő volt titkos esküvőjük kevés tanújának egyike. Ezután főudvarhölgy és a Yorkudvar vezetője lett belőle. Ha legalább egy morzsányi hűség és tisztesség maradt volna benne, soha nem tett volna ilyesmit. Hogyan volt képes térdet hajtani könnyelmű lánya előtt, ő, aki egykor Anjou Margitot szolgálta? Jacquetta királyi hercegnéként tartózkodott Franciaországban az angol sereggel, aztán megözvegyült, majd megbotránkoztató sietséggel hozzáment néhai férje pajzshordozójához. Jóságos királyunk megbocsátott neki kéjsóvár viselkedéséért, és új férje, Richard Woodville megkapta a Lord Rivers címet. A Rivers név az asszony családjának pogány hagyományaihoz kötődött, ők ugyanis úgy tartják, hogy egy vízi istennő az ősük, és valamely forrásból erednek. Azóta a botrány meg a szóbeszéd, miszerint az ördöggel cimborál, úgy követi Jacquettát, ahogy a víz zúdul le a domboldalon. És még ennek az asszonynak a lánya gondolta magáról, hogy ő lehet Anglia királynéja! Nem csoda, hogy Jacquetta férje dicstelen halált halt, ők pedig majdhogynem fogságban tengődnek. Most majd kénytelen lesz elővenni a bűbájos képességeit, hogy elrepülhessen, vagy fohászkodhat a folyóhoz és úszva kereshet biztonságot.


1471 TAVASZA Nem osztom meg ezeket a gondolataimat Sir Henryvel, mert olyannyira rosszkedvű a sötét, télies januári, februári napokban, hogy az ember azt hinné, száműzött királyát siratja. Egy este vacsoránál megkérdezem tőle, jól van-e, mire azt feleli, hogy nagyon aggódik. – Valami veszély fenyegeti Henryt? – ijedezem, de Sir Henry fáradt mosolya megnyugtat. – Természetesen megmondtam volna, ha rossz hírt kaptam volna Jaspertől. Biztos vagyok benne, hogy mindketten Pembroke-ban vannak, és ha eláll az eső és végre járhatók lesznek az utak, meg is látogathatjuk őket, hacsak nem jön valami újabb baj. – Újabb baj? – ismétlem. Sir Henry a mögöttünk álló bortöltögető felé sandít, aztán lenéz a nagyterembe, ahol a legközelebbi asztaloknál ülő szolgák és bérlők kihallgathatnának. – Majd később megbeszéljük – mondja. Megvárjuk, míg kettesben maradunk a hálószobámban, felszolgálják a fűszeres forralt bort, és a szolgák nyugovóra térnek. Sir Henry leül a kandalló elé. Fáradtnak tűnik, és idősebbnek látszik a koránál, noha még csak negyvenöt éves. – Sajnálom, hogy nyugtalanítja valami – mondom; de hát a férjem abban a korban van, amikor a férfiak képesek a bolhából is elefántot csinálni, és ha Henry fiam jól van, a trónon pedig a mi királyunk ül, miféle bajtól kellene félnünk? – Kérem, árulja el, mi aggasztja, férjuram. Talán eloszlathatjuk a félelmeit. – Üzenetet kaptam egy York-párti embertől, aki azt hiszi rólam, hogy én is Yorkpárti vagyok – mondja komolyan. – Felhívást kaptam. – Felhívást? – ismétlem meg bután. Először úgy értem, bírói szolgálatra hívták, de aztán felfogom, hogy a Yorkok megint sereget toboroznak. – Ó, Isten legyen irgalmas hozzánk! Csak nem lázadásra hívnak fel? Bólint. – A Yorkok titkos összeesküvést szőnek, és magához fordultak? – Igen – feleli, és nagyot sóhajt. Egy pillanatra elszáll a félelmem, nevetés környékez. A levelezőtársa elég felületesen ismerheti a férjemet, ha York-pártinak hiszi. És nagyon nem ismeri, ha azt gondolja, hogy a parancsot hallván azonnal fegyvert ragad, és vígan elmasírozik a háborúba. A férjemet meglehetősen kevéssé vonzza a katonáskodás. Más anyagból gyúrták, mint a nagy hősöket. – Edward támadásra készül, vissza akarja szerezni a királyságát – mondja Sir Henry. – Megint újrakezdődik a háborúskodás. Ez már tényleg megijeszt. A székembe kapaszkodom. – Ez nem az ő királysága. A férjem vállat von. – Bárkit illet is az uralkodás joga, Edward harcolni fog érte. – Jaj, nem – sóhajtom. – Már megint! Nem támadhat rá újra a királyunkra, éppen most, amikor az végre visszakapta a trónját. Még csak... mióta is? Még csak öt hónapja uralkodik.


– A barátom, aki felszólított, hogy induljak csatába Edwardért, többet is üzent – folytatja a férjem. – A barátom nem egyszerűen Edward embere, ő Clarence hercegének, George-nak a barátja. Várok. Az lehetetlen, hogy Clarence hercege ismét a bátyja mellé állt volna. Hiszen annak idején mindent kockára tett, amikor ellene fordult. Valósággal Warwick bábja, az ő lányát vette feleségül, és a második a trónörökösök sorában a mi walesi hercegünk után. Az udvar kulcsfigurája, királyunk szeretett kuzinja. Végképp szakított a fivérével, most már nem hátrálhat meg. Edward sohasem fogadná vissza. – George-nak? – kérdezem. – Újra a bátyja mellé áll – mondja Sir Henry. – A három York fiú ismét összefog. – Azonnal értesíteni kell a királyt és Jaspert! – erősködöm. – Tudniuk kell, fel kell készülniük! – Már üzentem Walesbe és az udvarba is – mondja a férjem. – De nem hinném, hogy bármi újat mondtam volna nekik. Mindenki tudja, hogy Edward fegyverkezik, és sereget toboroz Flandriában. Nyilván hamarosan visszatér, hogy visszakövetelje a trónt. A király meg... – Elhallgat. – Nem hinném, hogy a királyt bármi érdekelné a saját lelkén kívül. Komolyan azt hiszem, örömmel lemondana a trónról, ha kolostorba vonulhatna és imádkozással tölthetné a napjait. – Isten azt a küldetést szánta neki, hogy király legyen – jelentem ki határozottan. – Akkor majd Isten megsegíti – feleli a férjem. – És azt hiszem, minden segítségre szüksége lesz, ha meg akar szabadulni Edwardtól. Egyértelműen kiderül, milyen nagy szüksége van a királynak segítségre, amikor kuzinom, Edmund Beaufort, Somerset hercege bejelenti, hogy meglátogat minket. Guildford városából, sőt, egyenesen a partvidékről hozatom a legfinomabb csemegéket, és a vendégség minden napján kisebb díszvacsorát adunk a herceg tiszteletére. Amikor a fogadószobámban üldögélünk a kandalló mellett, és a férjem kimegy egy időre, a herceg megköszöni a vendéglátást. Elmosolyodom és meghajtom a fejem, de egy percig sem gondolom, hogy a kenti cseresznyebefőtt vagy a sussexi osztriga vonzotta volna hozzánk. – Királyi lakomában volt részem – mondja, miközben egy cukrozott szilvát szopogat. – Ez a saját kertjükből van? Bólintok. – Tavalyi termés – mondom, mintha csakugyan érdekelnének a háztartás ügyei. – Kedvező év volt a gyümölcsfáknak. – Kedvező év volt Angliának – mondja. – A királyunk visszaszerezte a koronát, a trónbitorlót elkergették. Lady Margaret, nem hagyhatjuk, hogy ezek a gazfickók visszajöjjenek és letaszítsák a trónról a mi jóságos királyunkat! – Tudom – felelem. – Ki tudhatná jobban, mint én, a király unokatestvére, akinek a fiát odavetették az egyik felségárulónak? Most pedig visszatért hozzám, mint Lázár a halálból. – Az ön férjének uralma alatt áll Sussex nagy része, és Kentre is kiterjed a befolyása – folytatja a herceg, ügyet sem vetve Lázárra. – Egész seregnyi bérlője van, akik mind hadba vonulnának, ha rájuk parancsolna. Lehetséges, hogy a York flotta éppen az önök partvidékén köt ki. Tudnunk kell, hogy a férje hű marad-e a


királyához, és hadba hívja-e a bérlőit a védelmünkre. De attól tartok, van némi okunk a kételyre. – A férjem olyan ember, akinek a béke a legfontosabb – mentegetőzöm. – Valamennyiünknek fontos a béke – jelenti ki Somerset. – De egy férfinak időnként meg kell védenie, ami az övé. S mindannyiunknak meg kell védenünk a királyunkat. Ha York flandriai zsoldosokból álló seregével visszatér Angliába, és újra legyőz minket, többé egyikünknek sem lesz biztonságban a birtoka, a nemesi címe vagy – biccent felém – az örököse. Szeretné, ha az ifjú Henry megint egy York-párti ember házában növekedne? Ha az örökségét egy York-párti gyám kezelné? Ha egy York-párti lányt venne feleségül? Nem gondolja, hogy ha Elizabeth Woodville visszatérne a trónra, mohó szürke szemét az ön Henry fiára meg az örökségére vetné? Az ön ifjú unokaöccsét, Buckingham hercegét már összeházasította tulajdon húgával, Katherine-nel a haszon reményében. Micsoda döbbenetes ötlet! Gondolja, hogy ha visszaszerzi a hatalmat, nem fogja összeboronálni az ön fiát tucatnyi lánya közül valamelyikkel? Felállok és odamegyek a kandallóhoz. Lenézek a lángokba, és egy pillanatig azt kívánom, bár én is a jövőbe látnék, mint a York királyné. Vajon tudja, hogy a férje közeledik, hogy kiszabadítsa őt és újszülött fiukat? Meg tudja mondani, hogy Edward sikerrel jár-e vagy kudarcot vall? Képes viharos szelet kavarni, amely partra sodorja őket, mint ahogy állítólag ő kavarta azt a szelet is, amellyel biztonságban elhajóztak? – Bár felajánlhatnám önnek a férjem kardját, vagyonát és bérlőit – mondom csendesen. – Már most is mindent megteszek, hogy meggyőzzem, vonuljon hadba a király szolgálatában. A saját bérlőim előtt világossá tettem, hogy örülnék, ha csapatokat alakítanának, és harcolnának törvényes királyuk oldalán. De Sir Henry nem kapkodja el a dolgokat, és kelletlenül cselekszik. Bárcsak többet ígérhetnék, kedves kuzin! Szégyellem, hogy nem tehetem. – Hát nem érti a férje, hogy mindent elveszíthetnek? Hogy az ön fiától ismét elvehetik a címét és a vagyonát? Bólintok. – Érti, de a londoni kereskedők és üzletember barátai túl nagy befolyással vannak rá. Ezek pedig mind York-pártiak, mert azt hiszik, hogy Edward majd békét teremt szerte az országban, és megrendszabályozza a bíróságokat. A férjem ezenkívül a fontosabb bérlőire meg a többi környékbeli nemesemberre hallgat, és ezek nem mind gondolkodnak úgy, ahogy kellene. Ők is York-pártiak. Azt állítják, Edward békét és igazságosságot teremtett Angliában, és amióta elmenekült, csak baj és bizonytalanság van. Azt mondják, Edward fiatal, erős, kézben tartja az ország irányítását, míg a mi királyunk törékeny, és a felesége parancsol neki. – Ezt nem tagadom – vágja rá az unokatestvérem. – De Yorki Edward nem törvényes király. Lehet, hogy olyan bölcsen ítélkezik, mint Dániel, lehet, hogy olyan kiváló törvényeket hoz, mint Mózes, de akkor is felségáruló. Nekünk a királyt, a mi királyunkat kell követnünk, különben mi is árulók leszünk. Nyílik az ajtó, és a férjem lép be, széles mosollyal az arcán. – Elnézést – mondja. – Volt egy kis gond az istállóban; valamelyik féleszű felrúgott egy parázstartót, és mindenki fel-alá rohangált, hogy eloltsák a tüzet. Csak azért mentem le, hogy lássam, alapos munkát végeztek-e. Nem szeretnénk, ha


nagyra becsült vendégünk megsülne az ágyában! – Nyájasan mosolyog a hercegre, s ez az őszinte, melegszívű mosoly, ez a határozottság, ez a magabiztos hit a saját igazában, azt hiszem, mindkettőnkkel megérteti, hogy Sir Henrynek esze ágában sincs hadba vonulni a királyért. Pár napon belül megérkezik a hír, hogy Yorki Edward partra szállt, bár nem ott, ahol várták, hanem Észak-Angliában, ott sodorta biztos révbe a boszorkány keltette szél. Ezután York városa felé indult seregével, és követelte, hogy nyissák ki neki a kapukat – nem mint királyuknak, hanem azért, hogy újra gyakorolhassa hercegi hatalmát. A város néhány bolond rábeszélésére beengedte, a York-pártiak pedig máris összecsődültek a vezérük körül, nyilvánvalóan felségáruló szándéktól vezettetve. A köpönyegforgató George, Clarence hercege is ott van köztük. Beletelt némi időbe, de végül még az ostoba George is felfogta, hogy York fiúként fényesebb jövőre számíthat, ha York király ül a trónon, egyszeriben megszereti hát a bátyját, s kijelenti, hogy nagy hiba volt részéről, amikor hűséget esküdött a törvényes királynak meg a saját apósának, Warwicknak. Mindezekből arra a következtetésre jutok, hogy a fiam örökre elvesztette grófi címét, mivel ezután megint minden a York fiúké lesz, és hiába is küldenék könyörgő üzeneteket George-nak, Clarence hercegének, semmivel nem tudnám rávenni, hogy visszaadja Henry titulusát. Egyszeriben minden aranyló fényben fürdik, és a három York-nap hozza el Anglia hajnalát. A földeken a mezei nyulak nem győznek ugrálni, birkózni, s mintha ez év márciusában az ország is megbolondult volna. Edward hihetetlen módon egyetlen akadályba sem ütközik a Londonba vezető út során, a polgárok lelkesen tárják ki előtte a kapukat, és újra átölelheti a feleségét, mintha soha nem is űzték volna el a földjéről, mintha nem a puszta életét kellett volna mentenie. Behúzódom a szobámba, és térden állva imádkozom, amikor Somerset lovas küldönce meghozza a hírt. Elizabeth Woodville jár a fejemben, az állítólagos szépség, magam előtt látom, amint a csecsemővel a karján, lányai társaságában üldögél, majd hirtelen felugrik, kitárul az ajtó, és Yorki Edward ront be a szobába, szokása szerint győzedelmesen. Két hosszú órán keresztül térdepelek, de képtelen vagyok győzelemért vagy békéért imádkozni. Csak arra tudok gondolni, hogy Elizabeth a férje karjába veti magát, mert tudja, hogy ő a legbátrabb és legügyesebb férfiú az egész királyságban, aztán a lányai körében megmutatja neki a fiát. Kezembe veszem a rózsafüzért, és újra imádkozni próbálok. Azért fohászkodom, hogy a királynak ne essék bántódása, de féltékeny gondolataim megint máshol járnak. Hát miként lehet, hogy egy olyan nő, aki jóval alacsonyabb származású, mint én, aki sokkal rosszabb neveltetésben részesült, mint én, akit Isten kétségkívül nem kedvel annyira, mint engem, örömmel szaladhat oda a férjéhez, és megmutathatja neki a fiát, és tudhatja, hogy a férje mindenáron megvédi majd? Miként lehet, hogy egy olyan nő, aki nyilvánvalóan nem Isten kiválasztottja, aki láthatólag nem részesül az isteni kegyelemben (nem úgy, mint én), Anglia királynéjának nevezheti magát? És miként lehet, hogy valami rejtélyes okból – melynek megfejtése meghaladja az én értelmemet – Isten, úgy látszik, elfordult tőlem? Amikor kimegyek a szobámból, a férjemet a nagyteremben találom. Komor arccal ül a főasztalnál. A jószágigazgató egyik iratot a másik után teszi elé aláírásra. Az


írnok ott áll mellette, viaszt melegít, aztán belenyomja a pecsétet. Egy szempillantás alatt rájövök, hogy a bérlőknek szóló behívókat készítik elő. Fegyverbe hívja hát a bérlőit, hadba vonul; végre hadba vonul! A szívem nagyot dobban; Istennek legyen hála, felismerte, mi a kötelessége, és hadba vonul végre! Odamegyek az asztalhoz, az arcom ragyog. – Férjuram, Isten áldása legyen magán és a munkán, amelyet végre elvégez. Nem mosolyog vissza; fáradtan tekint rám, bánatos szemmel. A keze egyre csak mozog, egymás után írja rá a lapokra a nevét, szinte le sem néz a tollra. Aztán eljut az utolsó laphoz, az írnok viaszt csöpögtet, rányomja a pecsétet, majd a dobozába teszi és visszaadja a titkárnak. – Küldjék el a leveleket azonnal – mondja Sir Henry. Hátratolja a székét, és lelép a kis emelvényről, megáll előttem, megfogja a kezem, belém karol, és otthagyjuk az írnokot, aki összeszedi a leveleket, hogy aztán kivigyék őket az istállók előtt várakozó küldöncöknek. – Margaret, mondanom kell neked valamit, aminek nem fogsz örülni – kezdi. A fejemet rázom. Azt hiszem, azt akarja közölni velem, hogy nehéz szívvel vonul hadba, mert nem szívesen hagy magamra, ezért hát sietek megnyugtatni, hogy nem félek semmitől, amíg ő Istennek tetsző munkát végez. – Őszintén szólva, férjuram, inkább örülök... De gyengéden az arcomra teszi a kezét, elhallgattat. – Nem Henrik király, hanem Edward király szolgálatában szólítom fegyverbe az embereimet – jelenti ki nyugodtan. Hallom a szavait, de egy ideig képtelen vagyok felfogni az értelmüket. Azután viszont annyira elborzadok, hogy megszólalni sem bírok. Olyan hosszan hallgatok, hogy azt hiszi, nem hallottam, amit mondott. – Yorki Edward királyt fogom szolgálni, nem Lancaster Henriket – mondja. – Sajnálom, ha ez csalódást okoz neked. – Csalódást?! Közli velem, hogy áruló lett, és azt hiszi, hogy ezzel mindössze csalódást okoz nekem? – Sajnálom – ismétli meg. – De hát a kuzinom személyesen jött ide, hogy meggyőzze a hadba vonulásról... – Egyetlen dologról győzött meg: arról, hogy erős királyra van szükségünk, aki egyszer s mindenkorra véget vet a háborúskodásnak, máskülönben az olyan emberek, mint a kuzinod, addig folytatják a harcot, míg tönkre nem teszik Angliát. Amikor kijelentette, hogy hajlandó a végtelenségig harcolni, rögtön tudtam, hogy le kell győzni. – Edward nem született királynak. Ő nem teremt békét. – Dehogynem, drágám, te is tudod. Az utóbbi tíz évben csakis akkor éltünk békében, amikor ő ült a trónon. Most pedig már fia és örököse is van, úgyhogy Istennek hála, a Yorkok mindörökre megtarthatják a trónt, és vége szakad ennek az örökös csatározásnak. Kitépem a kezem a szorításából. – Nem királynak született! – kiáltom. – Nem felkent uralkodó! Trónbitorló! Maga pedig azért hívja össze a bérlőit, sőt, az én bérlőimet is az én földjeimről, hogy egy


felségárulót szolgáljanak! Képes lenne a zászlómat, a Beaufort-ok kapurostélyos zászlóját a Yorkok oldalán csatába vinni? Bólint. – Tudtam, hogy nem fogsz örülni neki – mondja szomorkásan. – Inkább meghalnék, mint hogy ezt lássam! Újra bólint, mintha egy gyermek szertelenségeit hallgatná. – És mi lesz, ha vesztenek? – kérdezem. – Magát köpönyegforgatónak fogják tartani, aki átállt a Yorkokhoz. Gondolja, hogy a mostohafiát, Henryt még egyszer meghívják az udvarba, és visszaadják neki a grófi címét? Gondolja, hogy Henrik király újra megáldja őt, amikor mindenki tudni fogja, hogy maga, férjuram, szégyent hozott önmagára és rám? Sir Henry arcán grimasz jelenik meg. – Szerintem ez a helyes döntés. Különben pedig azt gondolom, York fog győzni. – Warwickkal szemben? – kérdezem megvetően. – Warwickot nem tudja legyőzni. Legutóbb sem sikerült neki, sőt, Warwick kiűzte Angliából. Előzőleg meg foglyul ejtette. York nem a mestere Warwicknak, hanem a tanítványa. – A legutóbbi alkalommal elárulták – vitatkozik a férjem. – Egyedül maradt, sereg nélkül. Ezúttal ismeri az ellenségeit, és fegyverbe szólította az embereit. – Jó, tegyük fel, hogy győznek – mondom. Fájdalmamban alig találok szavakat. – Mondjuk, hogy sikerül visszajuttatnia Edwardot a családom trónjára. De akkor mi lesz velem? Mi lesz Henryvel? Jasper megint száműzetésbe kényszerül majd, hála a maga ellenséges viselkedésének? Elűzik Angliából a fiamat meg a nagybátyját maga miatt? Azt akarja, hogy én is elmenjek? Sir Henry felsóhajt. – Ha Edwardot szolgálom, és elégedett lesz a szolgálataimmal, megkapom majd tőle a jutalmamat – feleli. – Még az is lehet, hogy visszaadja Henry grófi címét. A trón többé nem a te családodé lesz, de Margaret, drága kis feleségem, nézz magadba, és ismerd el: nem is érdemli meg. A király beteg, vagyis hát mondjuk ki az igazságot: őrült. Nem alkalmas egy ország vezetésére. A királyné pedig egy hiú, becsvágyó szörnyeteg. A fia gyilkos; el tudod képzelni, micsoda szenvedést hoz ránk, ha egyszer a trónra kerül? Én nem tudok ilyen herceget és ilyen királynét szolgálni. Nincs senki más, csak Edward. A közvetlen leszármazottak... – Mi van velük? – vetem oda. – Tébolyultak – jelenti ki köntörfalazás nélkül. – Reménytelenek. A király szent, de képtelen uralkodni, a fia maga az ördög, és nem szabad uralkodnia. – Soha nem bocsátom meg, ha ezt megteszi – ígérem. Dühösen törlöm le patakzó könnyeimet. – Ha hadba vonul, hogy legyőzze kuzinomat, a törvényes királyt, soha nem bocsátok meg magának. Soha többé nem nevezem férjemnek; számomra halott lesz. Elengedi a kezem, mintha csak afféle akaratos gyermek volnék. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani – jegyzi meg szomorúan. – Pedig azt teszem, amiről úgy gondolom, mindkettőnknek a legjobb. Sőt, nemcsak nekünk, de Angliának is, ennél többet pedig nem sok ember mondhat el ezekben a zavaros időkben.


1471 ÁPRILISA Megérkezik a parancs Londonból, a trónbitorló Edwardtól, és a férjem elindul a bérlőiből álló sereg élén, hogy csatlakozzon új urához. Olyan sietve távozik, hogy az emberek fele még meg sem kapta a felszerelését, a főlovásznak kell gondoskodnia róla, hogy a kihegyezett botokat és az újonnan kovácsolt kardokat szekérre rakva utánuk vigyék. Az istállóudvarban állok, és nézem a masírozó embereket. Sokan közülük már Franciaországban is harcoltak; sokan közülük más angliai csatákban is részt vettek. Háborúskodáshoz szokott nemzedék ez, hozzáedződött a veszélyhez, közelről ismeri a kegyetlenséget. Egy pillanatra átérzem a férjem békevágyát, de aztán eszembe jut, hogy a törvénytelen királyt támogatja, és a haragom újra fellángol. Sir Henry kilép a házból, a legjobb csizmája van rajta és az a vastag útiköpeny, amelyet nekem adott, mikor a fiamhoz mentünk. Akkor jólesett a kedvessége, de azóta mindig csak csalódást okozott nekem. Barátságtalanul nézek rá, nem hat meg bűntudatos arckifejezése. – Ha győzünk, és hazahozom a fiadat, majd megbocsátasz – mondja reménykedve. – Ellenkező oldalon állnak – felelem ridegen. – Maga az egyik oldalon fog harcolni, a sógorom és a fiam pedig a másikon. Maga szerint abban kellene reménykednem, hogy a sógorom, Jasper vereséget szenved vagy megölik. Mert a fiamnak csak akkor lesz szüksége új gyámra. Erre én képtelen vagyok. Sir Henry felsóhajt. – Értem. Azért áldásod adod rám? – Hogyan adhatnám áldásomat magára egy ilyen elátkozott döntés után? Nem tudja visszafojtani a mosolyát. – Akkor legalább imádkozni fogsz értem, asszony, amíg távol leszek? – Imádkozni fogok, hogy térjen észre, és a csata kellős közepén álljon át a másik oldalra – mondom. – Ezt igazán megtehetné, és higgye el, akkor harcolna a győztes oldalon. Akkor imádkoznék a győzelméért. – Ez meglehetősen elvtelen magatartás volna – jegyzi meg szelíden. Aztán letérdel elém, megfogja a kezem, megcsókolja, én azonban tovább makacskodom, nem vagyok hajlandó a másik kezemet a fejére téve megáldani. Feláll, odamegy a felhágókőhöz. Egy nyögéssel fellép rá, aztán nyeregbe lendül, és egy pillanatra sajnálat fog el, amiért egy immár idősödő embernek, aki annyira utálja elhagyni az otthonát, egy meleg tavaszi napon csatába kell indulnia. Megfordul a lovával, és búcsút int. – Isten veled, Margaret – mondja. – És ha te nem is áldottál meg, én azért azt mondom neked: Isten áldjon. Úgy érzem, igazán nem szép tőlem, hogy csak állok ott leeresztett kézzel, komor arccal. Mégis hagyom elmenni anélkül, hogy csókot dobnék felé, hogy áldásomat adnám rá, hogy arra kérném, vigyázzon magára és jöjjön vissza hamar. Egyetlen szeretetteljes szó vagy gesztus nélkül elengedem, mert az ellenségem oldalán fog harcolni, és ettől ő is ellenségemmé vált.


Pár napon belül hírt kapok felőle. A második pajzshordozója jön nagy sietve, mert itthon felejtette a sodronyingét. Magával hozza a végrendeletet, amelyet a férjem sebtében lekörmölt, mert úgy gondolta, bármelyik pillanatban megkezdődhet a csata. – Nocsak, talán azt hiszi, meg fog halni? – kérdezem kegyetlenül, miközben átveszem az iratot. – Nagyon rossz hangulatban van – ismeri el a szolga. – Üzen neki valamit, ami felvidítja, asszonyom? – Semmit sem üzenek – felelem, és elfordulok. Nem küldök reménykeltő üzenetet olyan embernek, aki a York lobogó alatt harcol a fiam érdekei ellen. Hogyan is tehetném? Csakis York kudarcáért és vereségéért fohászkodhatok. Csakis a férjem vereségéért fohászkodhatok. Imádkozni fogok, hogy ne öljék meg, de tiszta szívvel mondom Isten előtt, többet nem tehetek. Az éjszakát mindvégig térdepelve töltöm, és a Lancaster-ház győzelméért imádkozom. A szolga azt mondta, hogy a York csapatok London mellett gyülekeznek, onnan vonulnak majd Oxford környékére, hogy megütközzenek a mieink többezres seregével. Edward a nagy nyugati országúton vonul majd a csapataival, és valahol útközben csap össze a két sereg. Úgy vélem, hogy a királyunkért harcoló Warwick fog győzni, bár mindkét York fivér, George, Clarence hercege és Richard, Gloucester hercege is Edward oldalán küzd. De Warwick tapasztaltabb parancsnok; a York fiúk mindent tőle tanultak, amit a hadviselésről tudnak. És Warwick nagyobb erőt képvisel. Ráadásul ő áll a jó oldalon. A királyunkat, a felkent uralkodót, a szent életű férfit a York trónbitorló parancsára a londoni Towerben őrzik. Hogyan engedhetné Isten, hogy a rabtartója győzzön? Igen, a férjem a York seregben harcol. De nekem a vereségéért kell imádkoznom. Én a Lancasterek pártján vagyok, a királyom pártján, Jasper pártján és a fiam pártján. Minden nap elküldetek Guildfordba hírekért, hátha a Londonból jövők tudnak valamit a csatáról; de senki sem tudja, mi történik, mígnem egy lopott lovon megérkezik az egyik emberünk, aki azért vágtatott előre, hogy értesítsen: a férjem megsebesült és halálán van. Ott helyben, az istállóudvarban állva kikérdezem a férfit, aztán valakinek eszébe jut, hogy odaküldje a komornámat, aki belém karol, nehogy összeessek, míg a férfi elmondja, hogyan is zajlott le ez a zűrzavaros csata, melyben hol az egyik, hol a másik fél látszott győztesnek. Sűrű köd volt, a sereg arcvonala felbomlott, Oxford grófja átállt a másik oldalra, vagy legalábbis ezt beszélték; pánik tört ki, amikor a sajátjaira támadt, Edward pedig úgy rontott elő a ködből, mintha maga volna az ördög, és térdre kényszerítette a Lancaster sereget. – El kell mennem érte, haza kell hoznom – mondom. A jószágigazgatóhoz fordulok. – Készítsen elő egy kocsit, hogy haza tudjuk hozni, tegyen bele derékaljat meg mindent, amire szükség lehet. Gondolom, kötszerek kellenek, orvosságok. – Elküldöm magukkal az orvost – feleli. Úgy érzem, mintha ezzel a szememre vetné, hogy sosem jeleskedtem különösebben a betegápolásban meg a gyógyfüvek ismeretében. – És a papot is – teszem hozzá. Látom, hogy megrándul az arca, és tudom, hogy arra gondol, talán fel kell adni az utolsó kenetet a gazdájának, talán már most is haldoklik. – És azonnal indulunk – mondom. – Még ma.


A lassú kocsi előtt lovagolok, de nincs könnyű dolgom, s mire Barnetbe érek, már a tavaszi este szürkülete borul a sáros országút fölé. Az út mentén férfiak könyörögnek, hogy segítsünk nekik hazajutni, a sövény tövében haldoklók fekszenek, akik úgy lehelik ki a lelküket, hogy nincsenek mellettük barátok, rokonok vagy bárki, aki gondjukat viselné. Időnként leszorít minket az útról egy-egy fegyveres csapat, mely a főseregek után igyekszik. Olykor szörnyű látvány tárul elém: egy férfi, akinek a fél arcát levágták, egy másik, aki az ingével kötözi be a felsőtestét, mert kilóg a tüdeje. Két férfi egymásba kapaszkodva, mint két részeg, próbálja egymást hazatámogatni, egyiküknek hiányzik a fél lába. Ha tehetem, inkább az út mentén, a mezőn lovagolok, hogy ne kelljen látnom az úton kószáló haldoklókat, elfordítom a tekintetemet a felém támolygó emberekről, igyekszem nem látni a szanaszét heverő felszerelést és holttesteket – mintha a föld valami furcsa, borzalmas termést hozott volna. Nők is vannak itt, akár a varjak, a haldoklók fölé hajolnak és átkutatják a zsebeiket, pénzt vagy ékszereket keresnek. Időnként egy elszabadult ló üget a lovam felé, társaságra, biztonságra vágyik. Pár lovast is látok, akiket lerántottak a lovukról és a földön öltek meg. Az egyiket olyan jól megvédte a páncélja, hogy abban halt meg, péppé vert arcán ott a sisak. Amikor egy fosztogató felemeli a sisakot, a fej is vele jön, a sisakrostélyból agyvelő csöpög. A rózsafüzéremet szorongatom, s megállás nélkül mondom az Üdvözlégyeket, hogy a nyeregben tudjak maradni, és ne hányjam el magam. A lovam óvatosan lépked, mintha ő is visszataszítónak találná a vérszagot, és tudná, hogy veszedelmes földön járunk. Fogalmam sem volt, hogy ilyen szörnyű lesz. Fogalmam sem volt, hogy ilyen lesz. Nem tudom elhinni, hogy Jeanne d’Arcnak is ilyen volt. Mindig is fehér lovon láttam őt, a feje fölött hófehér, angyalos-liliomos zászlóval. Nem gondoltam, hogy valóságos mészárszéken kellett átlovagolnia, pedig biztosan így volt, hiszen most velem is ez történik. Ha ez Isten akarata, hát furcsa és szörnyű formát ölt. Nem tudtam, hogy a Hadak Istene ilyen borzalmas. Sohasem sejtettem, hogy egy szent ilyen szenvedést idézhet elő. Olyan, mintha a halál árnyékának völgyében lovagolnék, s mintha mi magunk is a halál hírnökei volnánk, mert senkinek sem adunk vizet, pedig az emberek esdekelve nyújtják felém a kezüket, véres szájukra mutogatnak, kiütött fogaik helyére. De nem merünk megállni, hogy megitassuk valamelyiket, mert akkor mind odagyűlnének, ezért hát a főlovász az ostorát csattogtatva kiáltozza: „Engedjetek utat Lady Margaret Staffordnak!” a sebesültek pedig elcsoszognak az útból, és kezüket a fejükre szorítva védekeznek az ostorcsapások ellen. Egy lovas jön oda hozzánk, és közli, hogy megtalálták a férjemet egy whetstone-i fogadóban. A sáros mellékutakon elvezet minket a kis faluba. A fogadó valójában nem más, mint falusi kocsma, két szobával az átutazó vendégek számára. Nem szívesen szállok le a lovamról, félek a földre lépni, amelyet élőhalottak taposnak. De aztán mégiscsak leszállok a nyeregből, és bemegyek. Rettegek, hogy a férjemet borzalmasan megcsonkították, mint az úton látott embereket, vagy fejbe vágták egy csatabárddal; de amikor rátalálok a hátsó szobában, egy lócán fekszik, és csak a hasa van átkötve egy kendővel. A terebélyesedő vörös folt a kendőn azt mutatja, hogy még mindig vérzik. Felém fordítja a fejét, amikor belépek, és fájdalmas mosoly jelenik meg az arcán.


– Margaret, nem kellett volna idejönnöd. – Nem esett semmi bajom, és elhoztam a kocsit, hogy hazavigyük. Az otthonunk puszta említésétől felragyog az arca. – Boldog lennék, ha viszontláthatnám az otthonomat. Voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, sohasem látom többé. Nem tudom, mit mondjak. – Nagyon szörnyű volt? York győzött? – kérdezem. – Igen – bólint. – Elsöprő győzelmet arattunk. Hegynek felfelé vonulva támadtunk rájuk a ködben, pedig kétszer annyian voltak, mint mi. Yorkon kívül ezt senki nem merte volna megtenni. Azt hiszem, ez az ember legyőzhetetlen. – Ezek szerint vége a háborúnak? – Nem. A Lancaster királyné valahol Devonban kötött ki a seregével. Minden ember, aki még képes volt rá, felsorakozott, Edward pedig most odasiet velük, hogy körülzárja a királynét, és megakadályozza, hogy segédcsapatokat szerezzen Walesben. – Walesben? – Jasperhez fog menni – mondja a férjem. – Hamarosan értesül majd róla, hogy a szövetségese, Warwick halott, a seregét pedig legyőzték, de ha képes eljutni Jasperhez és az általa összetoborzott katonákhoz, folytathatja a harcot. – Tehát Edward még mindig vereséget szenvedhet, és akkor ez az egész... – a dél felé vezető úton támolygó, kínjukban üvöltő emberekre gondolok – ez az egész hiábavaló volt. – Mindig hiábavaló – mondja. – Hát még mindig nem érted? Minden halál értelmetlen halál; egyetlen csatát sem volna szabad megvívni. De ha Edward le tudja győzni a királynét, és a férjével együtt tömlöcbe zárja, akkor csakugyan vége lesz. Hallom, hogy megérkezett az orvos, beengedem. – Maradjak itt segíteni? – kérdezem, de nem sok lelkesedéssel. – Csak menj – mondja Sir Henry. – Nem akarom, hogy lásd. – Hogyan sebesült meg? – Karddal vágták meg a hasamat – feleli. – Csak menj, és szólj a szolgáknak, hogy üssenek neked tábort a fogadó mögötti réten. Itt nincs több ágy. És figyelj oda, hogy mindig legyen ott valaki, aki vigyáz rád és az értékeidre. Jobb lett volna, ha nem jössz ide. – Jönnöm kellett – mondom. – Ki más jöhetett volna? Ferde mosoly jelenik meg az arcán. – Örülök, hogy látlak – mondja. – A csata előtti éjszaka olyan félelem töltött el, hogy még a végrendeletemet is megírtam. Próbálok együtt érzően mosolyogni, de attól félek, hogy így is látja rajtam: nemcsak árulónak, de gyávának is tartom. – Na, mindegy – sóhajt aztán. – Ami történt, megtörtént. Most menj, Margaret, kérdezd meg a fogadóst, mit tud adni neked vacsorára. Nem engedelmeskedem a férjemnek. Eszemben sincs. Míg Sir Henry egy koszos fogadóban fekszik, és az orvosunk vizsgálgatja, mint egy sebesült hőst, aki a Yorkok oldalán harcolva sérült meg, az angol királyné sebesen vonul seregével a fiamhoz és egyetlen igaz barátomhoz, Jasperhez, mivel biztos benne, hogy ők majd felfegyverzik


és hadba küldik vele az embereiket. Odahívom a legényt, aki előttem lovagolt. Fiatal fiú, hűséges és gyors. A kezébe nyomok egy Jaspernek szóló levelet, és megparancsolom neki, hogy amilyen gyorsan csak tud, induljon el nyugatnak, és keressen olyan embereket, akik a Lancasterek zászlója alatt tartanak Wales felé, hogy csatlakozzanak Jasper seregéhez. Szólítsa meg őket barátságosan, és kérje meg, hogy adják át a levelet a grófnak, akitől majd jutalmat kapnak érte. A levélben ezt írom: Jasper! A férjem átállt az ellenség oldalára. Írjon azonnal, de csak nekem, tudassa, mi van magával és biztonságban van-e a fiam. Edward megnyerte a csatát itt Barnetnél, most pedig elindult, hogy megütközzön magával és a királynéval. A királyt a Towerbe zárta, és Londont is bevette. Tudja, hogy a királyné partra szállt, és sejti, hogy éppen magához tart. Isten áldja meg és tartsa meg épségben. Isten óvja a fiamat. Az élete árán is védje meg őt. Nincs nálam sem viasz, sem pecsét, úgyhogy csak négyrét hajtom a papirost. Különben is, bárki nyugodtan elolvashatja. A válasz lesz a lényeges. Csak most, miután a levelet elküldtem, indulok el, hogy vacsorát szerezzek, meg egy ágyat, amelyen eltölthetem az éjszakát.


1471 NYARA Nem volt könnyű épségben hazahozni a férjemet, bár ő nem panaszkodott, sőt, folyton kérlelt, hogy menjek csak előre a lovammal. De én teljesítettem asszonyi kötelességemet, noha ő nem volt hajlandó teljesíteni a kötelességét irántam. Nem volt könnyű átvészelni a nyarat, miután megtudtuk, mi történt, amikor a királyné csapatai összecsaptak Edwarddal. Tewkesburynél történt. A királyné és új menye, Anne Neville, Warwick legkisebb lánya egy apácakolostorban húzta meg magát, és várta a híreket, mint Anglia összes többi asszonya. Hosszú, kemény csata zajlott a két, egyforma erőt képviselő sereg közt. A katonákat addigra kimerítette a sok erőltetett menet a tűző napon. Edward győzött, hogy kerülne a pokolra, mert oda való, a herceg pedig, a mi walesi hercegünk odaveszett a csatatéren, mint egy virág, amelyet lekaszálnak az aratók. Az anyját, Anjou Margit királynét foglyul ejtették, s vele együtt Anne Neville-t is, Yorki Edward pedig hódítóként tért vissza Londonba. Vértől tocsogó csatamezőt hagyott maga mögött. Még a tewkesburyi temetőt is alaposan meg kellett tisztítani és újra kellett szentelni, mert Edward hagyta, hogy az emberei rátámadjanak az ott elrejtőző, a szent helyen menedéket kereső Lancaster-párti katonákra. Yorknak semmi sem szent, még Isten háza sem. A kuzinomat, Somerset hercegét, Edmund Beaufort-t, aki annak idején eljött hozzánk, hogy rávegye a férjemet, vonuljon hadba vele, kirángatták a tewkesburyi apátságból, és kivégezték a piactéren, ahogy a felségárulókat szokták. Edward diadalmenetben vonult be Londonba, Anjou Margit királynét fogolyként vitte magával, s még aznap éjjel a királyunk, a törvényes király, az egyetlen király, Lancaster Henrik meghalt a Towerben. Világgá kürtölték, hogy beteg volt, hogy gyenge lábon állt az egészsége. De a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy mártírhalált halt, a York trónbitorlók pengéje végzett vele. Júniusra elkéredzkedtem a férjemtől, és elmentem a bermondseyi apátság apácáihoz. Négy hetet töltöttem azzal, hogy térdepelve imádkoztam a királyom és a fia lelki üdvéért meg a legyőzött özvegy királynéért. Imádkoztam, hogy sújtson le a bosszú a York-házra és Edwardra, imádkoztam, hogy ő is veszítse el a fiát, és hogy a felesége – a töretlenül sikeres, gyönyörű és immár diadalmas Elizabeth – tudja meg, milyen szörnyű kín egy asszonynak, ha elveszíti a fiát, ahogy a mi királynénkkal történt. Csak akkor tudom rászánni magam, hogy hazamenjek, amikor egy fohászkodással töltött, sötét éjszakán meghallom, hogy Isten azt súgja: bosszút állhatok majd, és diadalmaskodni fogok, ha elég türelmes leszek, ha várok, ha kitervelem, mit tegyek. Ekkor végre haza tudok menni, mosolyogni tudok a férjemre, és úgy tudok tenni, mintha megbékéltem volna a helyzettel. Jasper szeptemberig tartott ki Walesben, akkor azt írta, hogy úgy gondolja, Henryvel együtt nagyobb biztonságban lennének, ha elhagynák az országot. Ha Edward képes volt a templomba menekülőket legyilkolni, ha képes volt meggyilkolni egy szentet, aki tehetetlenül feküdt a lakosztályában, akkor minden bizonnyal képes volna megölni a fiamat is, akinek nincs más bűne, mint a neve és az öröksége. A törvényes walesi herceg Tewkesburynél meghalt, Isten nyugosztalja; ettől még közelebb kerültem a Lancasterek trónjához, Henry pedig az én fiam és


örökösöm. Ha az eljövendő években valakik Lancaster-párti trónkövetelővel akarják visszaszerezni az elbitorolt angol trónt, Henry Tudorhoz fordulhatnak. Ez az ő sorsa, de egyben az életét fenyegető veszedelem is, és én mindkettőt tisztán látom. Most York az erősebb; senki sem döntheti romlásba. De Henry fiatal, és jogosan követelheti a trónt. Meg kell őt óvnunk, és fel kell készítenünk a háborúra. A férjem szobájába belépve rögtön feltűnik, milyen kényelmesen berendezkedett. Az ágya szépen megvetve, mellette egy asztalon gyenge sörrel teli korsó áll, a könyvei ott vannak a ládájukban, a feljegyzéseihez használt papír az íróasztalán: minden ott van körülötte, amire csak szüksége lehet. A székében ül, a hasa szorosan bekötözve, a fájdalomtól szürke az arca, és idősebbnek tűnik a koránál. De a mosolya éppolyan vidám, mint máskor. – Levelet kaptam Walesből, Jaspertől – mondom közömbös hangon. – Száműzetésbe vonul. Sir Henry nem szól, várja a folytatást. – A fiamat is magával viszi – teszem hozzá kérdés nélkül. – Ha valaki a Lancaster-ház örököse, nem lehet biztonságban Angliában. – Egyetértek – mondja a férjem higgadtan. – Bár az unokaöcsémnek, Henry Staffordnak semmi bántódása nem esett a York udvarban. Elfogadták a hűségesküjét. Nem lenne jobb, ha Henry felajánlaná a szolgálatait Edward királynak? A fejemet rázom. – Franciaországba mennek. – Hogy újabb támadást készítsenek elő? – Hogy biztonságban legyenek. Ki tudja, mi jön még? Zűrzavaros időket élünk. – Jobban örülnék, ha kimaradnál a zűrzavarból – mondja gyengéden. – Jó lenne, ha megkérnéd Jaspert, hogy ne fokozza, inkább kerülje a zűrzavart. – Én nem akarok zűrzavart, és Jasper sem. Csak annyit kérek, hadd lovagoljak el Tenbybe, hogy ott lehessek, amikor kihajóznak. El akarok búcsúzni a fiamtól. Elhallgat egy pillanatra. Ez a gyáva köpönyegforgató csak itt tesped a szobájában, mégis joga van parancsolni nekem. Vajon meg meri-e tiltani, hogy elmenjek? És ha igen, merek-e szembeszállni vele? – Veszélynek teszed ki magad. – Látnom kell Henryt, mielőtt elmegy. Ki tudja, mikorra alakul úgy a helyzet, hogy visszatérhet? Most tizennégy éves; mire újra láthatom, kész férfi lesz. Felsóhajt, és már tudom, hogy győztem. – De ugye magaddal viszed a testőrséget? – Természetesen. – És ha az utak nem járhatók, visszafordulsz? – Igen. – Akkor elmehetsz elbúcsúzni a fiadtól. De ne ígérj nekik semmit, és ne emlegesd a Lancaster-ház jövőjét. Tewkesburynél végső vereséget szenvedett az ügyetek. A Lancaster-ház megsemmisült Tewkesburynél. Vége. Azt tanácsold nekik, hogy azon gondolkozzanak, miként térhetnének vissza békében. Ránézek; tudom, hogy dacos és rideg az arcom. – Tudom, hogy vége – felelem. – Ki tudná ezt nálam jobban? Végül is az én ügyem szenvedett vereséget, az én házam fejét gyilkolták meg, az én férjem sebesült


meg, miközben a rossz oldalon harcolt, és az én fiam vonul száműzetésbe. Ki tudná nálam jobban, hogy a hazám számára nincs többé remény?


1471 SZEPTEMBERE TENBY, WALES Hitetlenkedve nézem a csillogó vizet a tenbyi kikötőben. Szikrázik a napfény, könnyű szellő lengedez; hajókirándulásra való az ilyen idő, nem pedig arra, hogy itt álldogáljak a halszagban, megtört szívvel. Ez a kis falu szívvel-lélekkel Jasper mellett van, a halaskofák meg a férfiak egymás után kopognak végig durva facipőjükben a kikötőbe vezető kövezett úton. Ott ringatózik a vízen a kis hajó, amely elviszi tőlem a fiamat. Némelyik asszonyt annyira elkeserítette az uraság távozása, hogy vörösre sírta a szemét; de én nem sírok. Aki rám néz, nem is sejti, hogy a legszívesebben egy álló hétig zokognék. A fiam megint nőtt; most már olyan magas, mint én, tizennégy éves siheder, kezd vállasodni, barna szeme a szemembe néz, az arca sápadt, bár a nyári szeplők úgy virítanak az orrán, mint a foltok a friss tojáson. Bámulom őt, s egyszerre látom a gyermeket, aki férfivá érett, és a fiút, akiből király lesz. Leszállt rá a királyi hatalom dicsősége. Henrik király és a fia, Edward herceg mindketten halottak. Ez a fiú, az én fiam a Lancaster-ház örököse. Már nem is az én fiam, nem az én gyermekem: ő Anglia törvényes királya. – Mindennap imádkozni fogok érted, és írok is – mondom halkan. – Ígérd meg, hogy válaszolsz; tudni akarom, hogy vagy. És ígérd meg, hogy elmondod az imáidat, és nem hanyagolod el a tanulmányaidat. – Megígérem, anyám – feleli engedelmesen. – Vigyázni fogok rá – szólal meg Jasper. Egy pillanatra találkozunk a tekintetünk, de a pillantása nem üzen semmit, csak szomorú elszánás van benne, hogy mielőbb essünk túl ezen a búcsúzkodáson, kezdődjék a száműzetés, és óvjuk meg ezt a kincset érő fiút. Azt hiszem, sohasem szerettem más férfit, csak Jaspert, és talán soha nem is fogok mást szeretni. De sosem volt időnk szerelmes szavakra; az időnk nagy részét búcsúzkodással töltöttük. – Az idők változnak – mondom Henrynek. – Most, hogy a királyunk a sírban fekszik, és a hercegünk is halott, Edward látszólag szilárdan ül a trónon, de én nem adom fel. Te se add fel, fiam. Mi a Lancaster-ház tagjainak születtünk, az a sorsunk, hogy uralkodjunk Anglia fölött. Ezt mondtam korábban is, és igazam volt. Idővel majd ismét bebizonyosodik, hogy igazam van. Ne felejtsd el. – Nem fogom elfelejteni, anyám. Jasper megfogja a kezem, megcsókolja, meghajol, aztán elindul a kis hajó felé. Ledobja pár batyuját a kapitánynak, aztán kardját óvatosan a magasba tartva beveszkődik a hajóba. Egykor fél Waleset uralta, most pedig szinte csak a puszta életét menti. Ez aztán a vereség. Jasper Tudor úgy távozik Walesből, mint egy szökött fegyenc. Érzem, hogy a gyomromba mar a York trónbitorlók iránti harag. A fiam letérdel elém, én pedig puha, meleg hajára teszem a kezem, s azt mondom: – Isten áldjon és óvjon meg, fiam -, ő pedig feláll, és a következő pillanatban már ott is hagyott, könnyed léptekkel megy végig a piszkos köveken. Úgy szökell a kikötő felé, mint egy szarvas, már ott is van a hajón, és mielőtt egyetlen szót szólhatnék, már indulnak is. A fiam elment, mielőtt elmondtam volna neki, hogyan viselkedjen Franciaországban; elment, mielőtt figyelmeztethettem volna a


veszedelmekre, melyeket a világ tartogat számára. Túl gyors volt ez a búcsú, túl gyors és túl végleges. Elment. A hajó elszakad a kikötő falától, vitorlát bontanak; a szél belekap a vászonba, csapdossa, úgyhogy kurtítják a vitorlát. Az árboc és a kötelek nyikorogva megfeszülnek, aztán a hajó elindul, először lassan halad, majd egyre gyorsabban távolodik a kikötőtől. Legszívesebben felkiáltanék: „Gyertek vissza!”, sőt, toporzékolnék, akár egy gyerek: „Ne hagyjatok itt! Ne menjetek el nélkülem!” De nem hívhatom vissza őket a veszedelembe, és én sem menekülhetek el. El kell engednem a fiamat, az én barna hajú fiamat, hagynom kell, hogy átszelje a tengert és száműzetésbe vonuljon, s még azt sem tudom, mikor láthatom újra. Hazaértem – kimerített az utazás és a folytonosan mormogott fohászok, a hátam fáj a zötykölődéstől, a szemem ég -, és azt látom, hogy a férjem megint orvosi segítségre szorul. Hosszú utam volt, kimerültem, elcsigázott a fiam elvesztése fölött érzett fájdalom. Minden lépésnél az járt az eszemben, vajon hol lehet most, mikor láthatom újra, látom-e még egyáltalán valaha. Amikor észreveszem, hogy az orvos lova ott áll az istállóban, a szolgája pedig a nagyteremben várakozik, még arra sem tudom rávenni magam, hogy némi érdeklődést színleljek. Amióta hazajöttünk a barneti csatából, mindig tett-vett a házban egy-két nővér, orvos, patikárius vagy borbély. Gondolom, most is azért jött a doktor, mert a férjem örökösen panaszkodik, hogy fáj a sebe. A hasán ejtett vágás már rég begyógyult, csupán kidomborodó sebhely maradt utána, de ő szeret nagy feneket keríteni a dolognak, folyton emlegeti, micsoda szenvedésekben volt része a háborúk során, milyen volt, amikor lesújtott rá a kard, és miféle rémálmai vannak azóta. Többnyire meg se hallom a panaszait, vagy azt javaslom, hogy igyon valami nyugtató teát, és térjen korán nyugovóra, így hát amikor az inasa megállít a nagyteremben, csak arra tudok gondolni, hogy nagyon szeretnék már megmosakodni és levetni piszkos ruháimat. Megpróbálok elsuhanni mellette, de ő egyre csak erősködik, mintha valami nagy baj volna. Azt mondja, a patikárius gyógynövényeket őröl a serfőző helyiségben, az orvos pedig a férjem mellett van; talán fel kellene készülnöm a rossz hírekre. Leroskadok egy székre, és csettintek az apródnak, hogy húzza le a csizmám, s még ekkor is alig figyelek az inas szavaira. Ő azonban tovább nyugtalankodik. Most azt gyanítják, a vágás mélyebbre hatolt, mint hittük, nem gyógyult be rendesen, és talán befelé vérzik. A csata óta Sir Henry egyszer sem evett jóízűen, emlékeztet gyászosan az inas – de még mindig jóval többet eszik nálam, én ugyanis minden egyes szent ünnepén és minden pénteken böjtöt tartok. Éjszakánként szinte le sem hunyja a szemét – de még mindig többet alszik nálam, mert én minden éjszaka kétszer kelek fel imádkozni. Egyszóval a szokásos nóta. Intek az inasnak, hogy távozhat, és megígérem, hogy mindjárt megyek én is, de még mindig ott lebzsel körülöttem. Nem először fordul elő, hogy aggodalmasan sürgölődnek a férjem körül, attól tartva, hogy a halálán van, aztán kiderül, hogy csak túl sok érett gyümölcsöt evett vagy túl sok bort ivott – és biztos vagyok benne, hogy nem is utoljára. Egyszer sem vetettem a szemére, hogy a trónbitorló szolgálatában áldozta fel az egészségét, és gondosan ápoltam, amint jó feleséghez illik, úgyhogy igazán nem


érhet gáncs. De tudja, hogy őt hibáztatom a királyom vereségéért, és tudhatja, hogy a fiam elvesztéséért is őt fogom hibáztatni. Félretolom az inast, elmegyek, hogy megmossam az arcomat meg a kezemet, és levegyem az út sarától foltos ruhámat. Csaknem egy órával később csendesen belépek a férjem lakosztályába. – Örülök, hogy megjött végre, Lady Margaret, mert attól tartok, nem sokáig húzza – súgja oda az orvos, aki a férjem hálószobája előtt várt rám. – Nem sokáig? – kérdezek vissza. Egyre csak a fiam jár az eszemben, a fülem vihart hall, amely elsodorhatja, vagy akár – Isten őrizz – el is süllyesztheti a kis hajót, úgyhogy fel sem fogom az orvos szavait. – Sajnálom, Lady Margaret – mondja. Azt hiszi, a férjem iránti aggodalom butított el. – De attól tartok, többet nem tehetek. – Nem tehet többet? – ismétlem. – Miért, mi a baj? Miket beszél? Az orvos vállat von. – A seb mélyebb, mint gondoltuk, a beteg most már egyáltalán nem bír enni. Attól tartok, hogy a gyomrát is elvágta a kard, és a sérülés nem gyógyult be. Sajnos, nem sok ideje lehet hátra. Csak a gyenge sör megy le a torkán, a bor meg a víz; ételt egyáltalán nem tud magához venni. Értetlenül bámulok rá, aztán elviharzok mellette, kinyitom a férjem hálószobájának ajtaját, és berontok. – Henry? Hamuszínű arca élesen elüt a párna fehérségétől. Az ajkai sötétek. Csak pár hétig voltam távol, de ilyen rövid idő alatt is egészen véznára fogyott. – Margaret! – mondja, és mosolyogni próbál. – Annyira örülök, hogy végre hazajöttél. – Henry... – Épségben elutazott a fiad? – Igen – felelem. – Akkor jó, akkor jó – mondja. – Biztosan örülsz, hogy biztonságban tudhatod. És tudod, később majd kérelmet intézhetsz a királyhoz, hogy engedélyezzék a hazatérését. Kegyes lesz hozzád, ha megtudja, hogy én... Nem szólok. Hirtelen megértem, mire céloz: özvegyként kérelemmel fordulhatok majd a királyhoz, mivel a férjem az ő szolgálatában vesztette életét. – Jó feleség voltál – mondja kedvesen. – Ne bánkódj miattam. Összeszorítom a számat. Nem voltam jó feleség, és ezt mindketten tudjuk. – És menj férjhez újra – mondja, nehezen kapkodva a levegőt. – De ezúttal olyan férjet válassz, aki segít a céljaid megvalósításában. Te nagyságra vágysz, Margaret. Olyan férfihoz kell hozzámenned, aki a király kegyeltje, a mostani királyé, a York királyé, nem olyanhoz, aki csak a családi tűzhelyhez meg a földjéhez ragaszkodik. – Hagyjuk ezt – suttogom. – Tudom, hogy csalódást okoztam neked – folytatja recsegő hangon. – És sajnálom. Rossz korba születtem. – Megjelenik az arcán az ismerős ferde, szomorkás mosoly. – Te viszont nem. Neked hadvezérnek kellett volna lenned, te lehettél volna az új Jeanne d’Arc. – Pihenjen – mondom elhalóan. – Talán jobban lesz.


– Nem, úgy érzem, nekem végem. De megáldalak téged, Margaret, és a fiadat is, és hiszem, hogy épségben hazahozod majd. Ha van ember, aki ezt véghezviheti, az te vagy. Békülj ki a Yorkokkal, Margaret, és akkor hazahozhatod a fiadat. Ez az utolsó tanácsom számodra. Ne álmodozz tovább arról, hogy király lesz belőle; ez már füstbe ment terv, te is tudod. Elégedj meg azzal, hogy hazajöhet épségben, ez lesz a legjobb neki is és Angliának is. Ne egy újabb csata kedvéért hozd haza, hanem a béke érdekében. – Imádkozni fogok magáért – mondom halkan. – Köszönöm – feleli. – Azt hiszem, most alszom egyet. Hagyom aludni, gyorsan kimegyek, becsukom az ajtót magam mögött. Megmondom az orvosnak, hogy szóljanak, ha rosszabbodna az állapota, vagy ha hívatna, aztán a kápolnába megyek, és letérdelek az oltár elé a kemény kőpadlóra. Még térdeplőt sem használok, így kérem Istent, hogy bocsássa meg a férjem ellen elkövetett bűneimet, és fogadja be őt mennyei királyságába, ahol nincs háború és nincsenek viszálykodó királyok. Egyszer csak meghallom, hogy odafent a toronyban megkondul a harang, és egyre csak kong, és csupán ekkor eszmélek rá, hogy hajnal van, az egész éjszakát térdepelve töltöttem, és a férjem, akivel tizenhárom évig éltem együtt, meghalt, anélkül hogy értem küldetett volna. A következő hetekben mindennap misét mondatok a férjem lelki üdvéért a kis kápolnában. Egy napon fekete szalagos kalapot viselő küldönc jön anyám házából, az anyám halálhírét hozza. Egy szál magam vagyok immár a világban. Nincs családom, csak a száműzetésbe vonult Jasper és a fiam, aki vele ment. Egyszerre lettem árva és özvegy, a gyermekem pedig messze van. A szél elsodorta a hajójukat, és a tervekkel ellentétben nem Franciaországban, hanem Bretagne-ban kötöttek ki. Jasper azt írta, végül is szerencsések, mert Bretagne hercege fogadta őket, és azt mondta, hogy szívesen vendégül látja őket a hercegségében, és Bretagne-ban talán még nagyobb biztonságban is lesznek, mint Franciaországban, mert Edward minden bizonnyal békeszerződést köt a franciákkal, mivel mást sem akar, csak békét teremteni, és fütyül Anglia becsületére. Azonnal válaszolok a levélre. Kedves Jasper bátyám! Tudatom magával, hogy a férjem, Sir Henry Stafford belehalt sebesülésébe, így ismét megözvegyültem. Magához fordulok, mint a Tudor-ház fejéhez, hogy mondja meg, mit tegyek. Megáll a toll a kezemben, majd így folytatom: „Utazzak oda magához?” Aztán kihúzom, és eldobom a papírt. Inkább azt írom: „Odamehetnék, hogy lássam a fiamat?” Hozzáteszem: „Nagyon kérem, Jasper...” Végül így fejezem be: „Várom az útmutatását”, és a levelet elküldöm egy hírvivővel. Azután várom a választ. Vajon elküldet értem? Vajon kimondja végre, hogy maradjunk együtt, a fiammal?


1471-72 TELE Fekete ruhában járok, gyászolom a férjemet meg az anyámat, és a ház nagy részét lezárom. Özvegyként úgysem várják el tőlem, hogy mulatságot rendezzek a szomszédaimnak, legalábbis a gyászévben nem; és bár a Lancaster-ház egyik neves hölgytagja vagyok, nem hívnak meg az udvarba, s az új király, ez a fehér rózsás király meg a termékeny felesége sem fog meglátogatni a gyászév során. Nem kell attól tartanom, hogy a kegyeikben részesítenek. Gondolom, örülnek, ha megfeledkezhetnek a létezésemről meg az egész Lancaster-házról. Nem hinném, hogy az a nő, aki jóval öregebb, mint a férje – már harmincnégy éves! – szívesen venné, ha a Lancaster-ház huszonnyolc éves örökösnője özvegysége első évében, öröksége birtokában, újabb házasságra készen találkozna a királlyal. A végén még megbánná az uralkodó, hogy egy kis senkit vett feleségül. Jaspertől üzenet jön, de nem hív, hogy hagyjam el angliai nyugalmamat, és osszam meg vele veszedelmes, kihívásokkal teli életét Bretagne-ban. Ehelyett azt írja, hogy Bretagne hercege védelmet ígért neki és Henrynek. Nem kér, hogy utazzak oda hozzá. Nem veszi észre, hogy itt a nagy lehetőség, az egyetlen lehetőségünk, és én pontosan értem, miért hallgat. Jasper a fiamnak szentelte az életét, annak, hogy nevéhez és birtokaihoz méltó nevelésben részesítse Henryt. Nem akarja mindezt kockára tenni azzal, hogy feleségül vesz, és együtt élünk tovább, hármasban, a száműzetésben. Nekem Angliában kell maradnom, hogy megőrizzem Henry örökségét, igazgassam a birtokait, képviseljem az érdekeit. Tudom, hogy Jasper szeret engem, de ez, amint mondta, afféle lovagi szerelem. Csak messziről imád. És úgy tűnik, neki mindegy, milyen messziről. Visszakapom a hozományomhoz tartozó földeket, s elkezdek tájékozódni felőlük, behívatom az intézőket, hogy számoljanak be, milyen hasznot hoznak a birtokaim. Ezzel legalább szívesen foglalkozott a férjem; nem született vezetőnek, de jó földesúr volt. Nem hős, de rendes angol földesúr. Feleségként nem gyászolom az elvesztését, nem siratom úgy, ahogy Anne Devereux siratta a férjét, William Herbertet. Anne megígérte neki, hogy soha többé nem megy férjhez; megesküdött: azzal a reménnyel száll a sírba, hogy az égben újra találkoznak. Bizonyos értelemben alighanem szerelmesek voltak egymásba, pedig az övék is elrendezett házasság volt. Gondolom, rátaláltak valamiféle szenvedélyre a házaséletük során. Ez ritkaság, de nem lehetetlen. Őszintén remélem, a fiamnak nem tömték tele a fejét olyan gondolatokkal, hogy szeretnie kell a feleségét; az a férfi, akiből király lesz, csakis érdekházasságot köthet. Egy értelmes nő pedig kizárólag azért megy férjhez, hogy a családja helyzetén javítson. Csak buja bolondok álmodoznak éjjelente szerelmi házasságról. Sir Henry talán azt remélte, hogy többet is kaphat tőlem, mint kötelességszerű gyengédséget; de mire megismerkedtünk, én már rég minden szeretetemet a fiamnak, a családomnak és Istennek adtam. Gyermekkoromtól kezdve szűzies életre vágytam, és elhivatásomtól egyik férjem sem tudott eltántorítani. Henry Stafford inkább a béke embere volt, mint a szenvedélyé, és élete utolsó éveiben áruló lett. De őszintén bevallom, most, hogy eltávozott az élők sorából, jobban hiányzik, mint gondoltam volna. Hiányzik a társasága. Valahogy melegebbnek tűnt a ház, amikor itthon volt, márpedig ő mindig itthon kuporgott, akár egy hűséges kutya a kandallónál.


Hiányzik csendes, száraz humora, megfontoltsága, józan esze. És özvegységem első hónapjaiban sokat töprengek azon a tanácsán, hogy nyugodjak bele a helyzetbe: a trónon a York fiú ül, a királyi bölcsőben pedig az ő fia ring. Talán tényleg vége a háborúskodásnak, talán végképp vereséget szenvedtünk, talán az a feladatom az életben, hogy alázatosságot tanuljak, hogy reménytelenségben éljek. Nekem, aki egy harcos szűz lányt tekintettem példaképemnek, talán el kell fogadnom, hogy csak egy legyőzött özvegyasszony vagyok. Talán ezt kívánja tőlem Isten, és meg kell tanulnom engedelmeskedni. Miközben a csendes házban bolyongok egyedül fekete ruhámban, egy pillanatra, de tényleg csak egyetlen pillanatra megfordul a fejemben, hogy elhagyhatnám Angliát, és hívatlanul is beállíthatnék Jasperhez meg a fiamhoz Bretagne-ba. Vihetnék magammal annyi pénzt, hogy egy-két évig megéljünk belőle. Feleségül mehetnék Jasperhez, igazi család lehetnénk, és még ha soha nem követelnénk is vissza a trónt Henrynek, letelepedhetnénk ott, és úgy élhetnénk, mint királyi száműzöttek. Egyetlen vágyakozó szívdobbanás erejéig beleélem magam ebbe az álomba. Isten nem adta meg nekem azt az örömet, hogy a fiammal éljek, és lássam felnőni. Most először fordulna elő velem, hogy szerelemből mennék férjhez, hiszen már kétszer kötöttem szerelem nélkül házasságot. De a férfi és nő közti szenvedély nem az én utam. Tudom, hogy Isten azt akarja, Angliában szolgáljam a fiamat és a házamat. Ha elmenekülnék Bretagne-ba, mint valami cigányasszony, hogy Jasperrel meg a fiammal legyek, Henry minden esélyét elvesztené, hogy visszaszerezze az örökségét, a címét, és ismét elfoglalhassa a helyét hazája legfelsőbb köreiben. S tudomásul kell vennem, hogy Jasper számára fontosabb Henry ügye, mint Henry anyja. Még ha bölcs tanácsnak bizonyul is, amit a férjem a halálos ágyán mondott, s a fiamból tényleg nem lehet Anglia királya, akkor is vissza kell nyernem a grófi címét, és meg kell próbálnom visszaszerezni a birtokait. Ezen az úton kell elindulnom. Ha az a dolgom, hogy a családomat és a fiamat szolgáljam, akkor meg kell jelennem a York udvarban, bárhogyan vélekedem is Edwardról meg a bűbájos feleségéről. Majd megtanulok mosolyogni az ellenségeimre. Olyan férjet kell találnom, aki befolyásos embernek számít a köreikben, aki eljuttathat a legmagasabb rangig, de akinek azért van annyi esze, hogy magára is gondoljon, s egyszerre szolgálja saját becsvágyát és az enyémet.


1472 ÁPRILISA Egy hónapig vizsgálgatom a York udvart, a vadrózsás trónbitorlók udvarát, és azon gondolkodom, vajon a király által kegyelt férfiak közül melyik volna leginkább képes megóvni engem és a földjeimet, és biztonságban hazahozni a fiamat. William, a király legjobb barátja és cimborája, aki nemrég kapta meg a Lord Hastings címet, már nős, és különben is szívvel-lélekkel Edward mellett áll. Soha nem szállna szembe a szeretett királlyal a mostohafia érdekében. Soha nem fordulna a Yorkok ellen, márpedig nekem olyan férfi kell, aki hajlandó kiállni mellettem. Aki, jó esetben akár arra is kész, hogy árulóvá váljon. A királyné fivére, Sir Anthony Woodville, az új Rivers gróf számításba jöhetne, csakhogy ő meg köztudomásúan imádja a húgát és sohasem lenne hűtlen hozzá. Még ha rászánnám is magam, hogy egy olyan királyné családjába házasodjak, aki az út szélén állva talált férjet magának, mint egy szajha, úgysem tudnám ellene meg a drágalátos fiacskája ellen fordítani a rokonait. Úgy összetartanak, mint a banditák – mert azok is. Nem véletlenül kapták a Rivers nevet; azt mondják, a folyók mindig összefolynak. Persze csakis lefelé. Számításba veszem a király öccseit is. Nem hinném, hogy túl magasra tekintek. Végül is én vagyok a Lancaster-ház örökösnője; nem volna butaság a Yorkok részéről, ha megkörnyékeznének, és egy házasság által próbálnák begyógyítani a sebeket. George, a középső fivér, a gyakorlott köpönyegforgató azonban már elvette Warwick legidősebb lányát, Isobelt, aki nyilván minden reggel keservesen bánja, hogy az apja féktelen becsvágyában hozzáadta ehhez az üresfejű bolondhoz; Richard, a fiatalabbik fivér viszont még szabad. Húszéves lesz hamarosan, úgyhogy nyolc év volna közöttünk, de láttunk már ennél kevésbé összeillő párokat is. Csak annyit tudok róla, hogy hűségesen kitart a bátyja mellett; de ha összeházasodnánk, és a mostohafia trónörökös volna, hogyan is állhatna ellen egy fiatalember az árulás csábításának, főként ha a York famíliából származik? De ahogy a férjjelölteket figyelem, egyre jobban bántja a lelkem, hogy nem szerezhetem meg magát Edwardot, a királyt. Ha nem kerítette volna a hálójába a szépséges Elizabeth Woodville, most ő volna számomra a tökéletes parti. A York fiú és a Lancaster örökösnő! Együtt begyógyíthatnánk országunk sebeit, és a fiam lehetne a következő király. A házasság révén egyesülne a két ház, s véget vetnénk a viszálykodásnak, a háborúnak. Az, hogy jóképű, csöppet sem érdekel, mivel belőlem hiányzik a hiúság és a bujaság, de a gondolat, hogy a felesége és ekképpen Anglia királynéja legyek, úgy kísért, mint egy elveszett szerelem emléke. Ha nem volna Elizabeth Woodville, aki szégyentelenül megfogta magának ezt az ifjút, most én állhatnék ott Edward oldalán mint Anglia királynéja, és így írhatnám alá a leveleimet: Margaret R. Azt beszélik, ez a nő boszorkány, és valami bűbájjal kötözte őt magához, ráadásul éppen május elsején, a tavaszünnepen házasodtak össze – de akár igaz, akár nem, annyit világosan látok, hogy Elizabeth kijátszotta Isten akaratát, amikor elcsábította azt a férfit, aki királynévá tehetett volna engem. Végtelenül gonosz asszony lehet. De ezen már nincs értelme siránkozni, és különben is, Edwardot nemigen tudnám tisztelni mint férjemet. Hogyan engedelmeskedhetnék egy ilyen élvhajhász férfinak? Vajon miféle dolgokat követelhet a feleségétől? Milyen bűnös szokásai vannak? Ha az ágyába visz egy nőt, miféle sötét, titkos élvezetekre vágyhat vele?


Beleborzongok, amikor magam elé képzelem Edwardot meztelenül. Úgy hallottam, az erkölcsöt hírből sem ismeri. Ágyba bújt azzal a felkapaszkodott fehérnéppel és elvette feleségül (valószínűleg ebben a sorrendben), és most van egy szép, erős fiuk, aki igényt tarthat arra a trónra, amely jog szerint az én fiamat illeti, és a leghalványabb esély sincs rá, hogy a királyné meghaljon gyermekágyban, mert vigyáz rá az anyja, aki kétségkívül boszorkány. Nem, semmi esélyem, legfeljebb a király öccse, Richard révén kerülhetek közelebb a trónhoz. Az biztos, hogy én nem állok ki az út mellé, és nem próbálom elcsábítani, ahogy a sógornője tette a bátyjával; de tehetek neki olyan ajánlatot, amely felkelti a figyelmét. A jószágigazgatómat, John Leydent Londonba küldöm, és megbízom, hogy barátkozzon össze és vacsorázzon együtt Richard háznagyával. Ne mondjon neki semmit, csak mérje fel a helyzetet. Derítse ki, készül-e eljegyezni magát valakivel az ifjú herceg, tudja meg, érdekelnék-e derbyshire-i birtokaim. Súgja a beszélgetőtársa fülébe, hogy nem rossz üzlet, ha az ember egy Tudor fiú mostohaapja, egy olyan fiúé, akinek a családja egész Walest ellenőrzése alatt tartja. Tűnődjön el fennhangon, vajon Richard szívből jövő hűsége a bátyja iránt meginoghat-e annyira, hogy beházasodjék az ellenséges családba, már amennyiben megfelelőek a feltételek. Szimatolja ki, milyen árat kérne az ifjú a házasságért. Emlékeztesse, hogy bár nyolc évvel idősebb vagyok nála, még mindig karcsú vagyok és üde, és még a harmincat sem töltöttem be; egyesek akár szemrevalónak is mondanának. Talán még szépnek is lehetne nevezni. Nem vagyok egy aranyhajú lotyó, mint a bátyja választottja, de van bennem méltóság és báj. Egy pillanatra eszembe jut Jasper ölelése a pembroke-i vár lépcsőjén, a csókja, mielőtt kibontakoztam a karjaiból. Meghagyom a jószágigazgatómnak: hangsúlyozza, hogy igen ájtatos vagyok, nincs Angliában még egy asszony, aki oly szenvedélyesen imádkozna vagy oly gyakran menne zarándoklatra, mint én. Richard talán mindezt semmiségnek tartja (végül is fiatal, és ostoba családból való), de előnyös lehet, ha az embernek olyan felesége van, akit Isten meghallgat, s akinek a sorsát maga a Szűzanya vezérli. Nem rossz dolog, ha olyan nő vezeti a háztartást, akinek már gyermekkorában is olyan volt a térde, mint a szenteknek. De hiába, nem ér semmit az egész. John Leyden hazatér Londonból erős pejlován, és fejét ingatva száll le a nyeregből a wokingi ház kapuja előtt. – Mi volt? – rontok rá üdvözlés helyett, pedig hosszú utat tett meg, és az arca csak úgy vörösük a májusi melegben. Egy apród szalad felé egy korsó habos sörrel, ő pedig belemeríti az arcát, mintha nem is látná, hogy várok rá, mintha én nem böjtölnék és szomjaznék minden pénteken, minden áldott héten, sőt még az ünnepnapokon is. – Mi volt? – kérdezem újra. – Majd négyszemközt elmondom – feleli. Ebből már tudom, hogy rossz híre van, úgyhogy előremegyek, nem a lakosztályomba, mert nem szeretném, ha ez a felhevült, izzadt férfi ott hörpölné a sörét, hanem a nagyteremtől balra eső helyiségbe, ahol a férjem a birtok ügyeit intézte. Leyden becsukja maga mögött az ajtót, én pedig szigorú arccal odaállok elé. – Mi volt a baj? Elhibázta? – Nem én. Maga a terv volt elhibázott. A herceg már nős – mondja, és nagyot kortyol a sörből.


– Micsoda? – Lecsapott a másik Warwick örökösnőre, George feleségének, Isobelnek a nővérére. Elvette Anne Neville-t, a walesi herceg özvegyét, mármint Edward walesi hercegre gondolok. Arra, amelyik Tewkesburynél halt meg. – De hát hogy tehette ezt? – hüledezem. – Anne Neville anyja sohasem egyezett volna bele. Hogyan hagyhatta ezt George? Anne a Warwick-birtokok örököse! Hogyan engedhette, hogy az öccse feleségül vegye? Nem hinném, hogy szeretne Richarddal osztozni a Warwick-vagyonon! A földjeik! Az északi híveik! – Nem tudott róla – gurgulázza a jószágigazgatóm a korsó mélyéről. – Állítólag Richard elment George házába, találkozott Lady Anne-nel, aki ott rejtőzködött, magával vitte, elbújtatta, aztán feleségül vette, még a Szentatyától sem kért engedélyt. Mindenesetre az udvarban nagy a felzúdulás Richard házassága miatt; de most már ami történt, megtörtént, a király úgyis meg fog bocsátani neki, önnek pedig, asszonyom, másik férjet kell keresnie. Olyan dühös vagyok, hogy nem küldöm ki a jószágigazgatót, hanem én viharzom ki a szobából, faképnél hagyva őt a söröskorsóval a kezében. Mialatt én a házassági terveimet szövögettem, az ifjú Richard egy Warwick lánynak csapta a szelet, és most sikerült szép szorosan összekötniük a York meg a Warwick családot, én pedig kimaradtam az egészből! Olyan sértőnek találom a dolgot, mintha személyesen ajánlottam volna házasságot neki, és visszautasított volna. Komolyan hajlandó lettem volna odáig leereszkedni, hogy a York-házból válasszak férjet magamnak – erre kiderül, hogy az illető időközben az ágyába cipelte az ifjú Anne-t, és ezzel füstbe ment a tervem. A kápolnába indulok, térdre vetem magam, és a Szűzanya elé tárom panaszaimat. Ő majd megérti, milyen sértő, ha egyszerűen átnéznek az emberen, ráadásul holmi Anne Neville miatt. Az első órát ingerült imádkozással töltöm, de aztán megérint a kápolna nyugalma, bejön a pap az esti imára, és a szertartás ismerős rituáléja lecsillapít. Miközben az imákat suttogom, és a rózsafüzér szemeit pergetem az ujjaim között, azon töprengek, ki is van még a York udvarban, aki korban megfelelő, nem házas és elég nagyhatalmú ember, s épp amikor kimondom az áment, a Szűzanya az Ő különös kegyelmében súg nekem egy nevet. Felállok, és új tervvel hagyom el a kápolnát. Úgy érzem, megtaláltam azt a férfit, akiről a leginkább el lehet képzelni, hogy szívesen átáll a győztesek oldalára, és elsuttogom magamban a nevét: Thomas, Lord Stanley. Lord Stanley özvegyember, a Lancaster-ház tagjaként született, de mindig is hol erre, hol arra hajlott. Emlékszem, Jasper egyszer felpanaszolta: a Blore Heath-i csatában Stanley megesküdött a királynénknak, Anjou Margitnak, hogy ott fog harcolni az oldalán kétezer emberével, a királyné pedig csak várta, várta, hogy mikor hozza el a győzelmet számára, s mialatt ő várt, York megnyerte a csatát. Jasper határozottan állította, hogy Stanley olyan ember, aki képes rá, hogy csatasorba állítsa több ezer fős seregét, aztán helyet foglaljon egy domb tetején, megnézze, ki győz, és csak azután hirdesse ki, melyik fél mellett áll. Jasper szerint Stanley a végső roham mestere. Bárki volt is a győztes, az illető mindig hálás volt neki. Jasper nyilván megveti az ilyen embert. Korábban én is megvetettem volna. Most viszont lehet, hogy éppen erre az emberre van szükségem.


A towtoni csata után átállt a Yorkokhoz, és Edward király a kegyeibe fogadta. Most ő az udvarmester, nála közelebb senki sem áll az uralkodóhoz, és jutalomképpen jelentős birtokokat kapott Északnyugat-Angliában, amelyeket remekül össze lehetne párosítani az én birtokaimmal, együttesen szép örökséget képeznének Henry fiam számára, bár Stanleynek vannak saját gyerekei, sőt, egy felnőtt fia is. Edward király láthatólag csodálja és megbízik benne, noha az a gyanúm, hogy az uralkodó ezúttal – s nem ez volna az első eset – tévúton jár. Én a helyében nagyon is ügyelnék Stanleyre, és még ha benne megbíznék is, a fivérét egy percre sem téveszteném szem elől. Családi szokásuk, hogy kettéválnak, és mindig az ellenkező oldalra állnak, így aztán az egyikük mindig győz. Úgy tudom, Stanley büszke, rideg, számító ember. Ha mellém állna, erős szövetségesre tennék szert. Ha ő volna Henry mostohaapja, reménykedhetnék benne, hogy a fiam nyugodtan hazatérhet, nem esik bántódása, és visszakapja a címeit. Miután sem anyám, sem apám nem járhat el helyettem, magamnak kell hozzá fordulnom. Kétszeres özvegyasszony vagyok, és lassan betöltöm a harmincat. Úgy gondolom, ideje, hogy kézbe vegyem az életem. Természetesen tudom, hogy ki kellene várnom a gyászévet, mielőtt megkörnyékezem; de mióta eszembe jutott ez az ötlet, attól félek, hogy ha sokáig várok, a királyné még a végén összeházasítja valamelyik rokonával, és különben is, azt szeretném, ha azonnal nekilátna Henry hazahozatalának. Én nem vagyok afféle ráérős hölgy, nekem nincs időm, hogy évekig tervezgessem a dolgokat. Azt akarom, hogy minden azonnal legyen elintézve. Nekem nincsenek olyan ebül szerzett adottságaim, mint a királynénak, nem vagyok szép és nem értek a boszorkánymesterséghez – nekem becsületesen és gyorsan kell végeznem a dolgomat. Különben is, Stanley neve épp akkor jutott eszembe, amikor a kápolnában térdepeltem. Maga a Szűzanya vezetett el hozzá. Isten akarata, hogy az ő személyében találjam meg az új férjemet és a fiam szövetségesét. Ezúttal nem bízom John Leydenre a dolgot. Jeanne d’Arc sem keresett egy férfit, hogy végezze el helyette a feladatát; ő maga ment a csatába. Így tehát személyesen írok Stanleynek, s amilyen egyszerűen és becsületesen csak tudom, felajánlom, hogy házasodjunk össze. Ezután azért van néhány álmatlan éjszakám, attól tartok, talán elriasztja, hogy ilyen kendőzetlenül szóltam a terveimről. De aztán eszembe jut Elizabeth Woodville, az a boszorkány, amint egy tölgyfa alatt vár az angol királyra, mintha csak véletlenül keveredett volna oda az út mellé, és azt gondolom, én legalább tisztességes ajánlatot tettem a jelöltemnek, nem könyörögtem egy szerelmes pillantásáért, és nem sétálgattam előtte az elnyűtt rongyaimban, mint egy szajha. Azután végre megjön a válasz. A jószágigazgatója tárgyalni fog az enyémmel Londonban, és ha meg tudnak egyezni a házassági szerződés részleteiben, örömmel elvesz feleségül, akár azonnal meg is tarthatjuk az esküvőt. Olyan egyszerű és rideg a levél, mint egy számla. Hideg, mint a kamrában tartott alma. Még én is érzem, hogy inkább egyezséget kötünk, mintsem házasságot. Előbb a jószágigazgatók egyezkednek, aztán a vagyonkezelők, végül a jogászok. Harcolnak, megegyezésre jutnak, és júniusban összeházasodunk. Nem jelentéktelen döntés ez számomra – miután megözvegyültem, életemben először rendelkezhettem a birtokaimmal; amint újra férjhez megyek, mindenem Lord Stanleyé lesz.


Küzdenem kell, hogy amit tudok, kivonjak a törvény hatálya alól, amely úgy rendelkezik, hogy egy feleségnek nincsenek jogai, s amennyit lehet, annyit meg is tartok, de tisztában vagyok vele, hogy mégiscsak új urat választok magamnak.


1472 JÚNIUSA Csak az esküvő előtt egy nappal találkozunk, wokingi házamban – amely immár az ő háza -, úgyhogy még szerencse, hogy végül is jóvágásúnak találom: hosszúkás, barna arca van, ritkuló haja, büszke tartása, és pompás öltözéket visel – hímzett ruhái jól érzékeltetik a Stanley család gazdagságát. Nincs benne semmi, ami megdobogtatná a szívem, de nem is vágyom efféle szívdobogásra. Olyan férjet akarok, akiről biztosan tudhatom, hogy csalárd. Olyan férjet akarok, aki megbízhatónak tűnik, de valójában nem tisztességes. Szövetségesre van szükségem, összeesküvő-társra, olyan emberre, akitől nem idegen a kétszínűség, és mikor meglátom Stanley őszinte tekintetét és sanda mosolyát, öntelt arcát, azt gondolom: ez az, megtaláltam. Mielőtt lemegyek hozzá, belenézek a tükörbe, és megint rám tör a York királyné iránti meddő harag. Neki állítólag nagy, szürke szeme van, míg nekem csak barna. Ő állítólag magas, csúcsos fej díszt visel, amelyről drága fátyol csüng le, s ettől hét láb magasnak tűnik; míg rajtam egyszerű fátyol van, mint egy apácán. Neki állítólag aranyhaja van, míg az enyém barna, mint egy walesi póni sűrű sörénye. Én áhítatos, spirituális életet élek, míg ő csupa hiúság. Pedig olyan magas vagyok, mint ő, és a sok böjttől karcsú maradtam. Erős vagyok és bátor, és egy értelmes férfi épp ezeket a tulajdonságokat keresi egy nőben. Mert lássuk csak: tudok írni-olvasni, több írást is lefordítottam francia nyelvből, latinul tanulok, összeállítottam a saját imakönyvemet, amelyet aztán lemásoltattam, kiosztottam háztartásom tagjainak, és elrendeltem, hogy minden reggel és este ezt olvassák. Nem sok ilyen nő van Angliában – sőt, akad-e egy is rajtam kívül, aki mindezt elmondhatja magáról? Roppant eszes, roppant művelt nő vagyok, királyi családból származom, Isten nagy feladatra jelölt ki, személyesen az orléans-i szűz vezérel utamon, és imáim közben mindig hallom az Úr hangját. Persze nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ezek az erények nem sokat számítanak abban a világban, ahol egy olyan nőt, mint a királyné, az egekig magasztalnak csábos mosolyáért és tejszínnel táplált teste termékenységéért. Én komoly, őszinte, becsvágyó asszony vagyok. És ma el kell gondolkoznom rajta, vajon új férjem beéri-e ezzel. Tudom – ki tudná nálam jobban, hiszen egész életemben semmibe vettek? -, hogy a lelki gazdagságot manapság nem sokra becsüli a világ. A nagyteremben vacsorázunk, a bérlőim és a szolgák jelenlétében, így aztán csak akkor tudunk négyszemközt szót váltani, amikor vacsora után feljön a lakosztályomba. A komornáim velem együtt varrogatnak, egyikük pedig éppen felolvas a Bibliából, amikor Stanley belép és leül. Nem szakítja félbe a felolvasást, lehajtott fejjel hallgatja, míg a komorna el nem jut a fejezet végéig. Ezek szerint istenfélő ember, vagy legalábbis annak akar mutatkozni. Aztán intek a komornáknak, hogy távozzanak, mi pedig leülünk a kandalló elé. Stanley azt a helyet foglalja el, ahol néhai férjem, Sir Henry üldögélt esténként, semmiségekről fecsegett, mogyorót tört, és a héját a tűzbe dobálta; s egy pillanatra megint rám tör a meglepő érzés, hogy hiányzik ez a kellemes ember, akiben megvolt az ártatlanok tehetsége: boldog tudott lenni a maga hétköznapi életében. – Remélem, jó feleségnek fog majd tartani – mondom csendesen. – Úgy gondoltam, az egyezségünk mindkettőnknek egyformán hasznára válik. – Örülök, hogy eszébe jutott ez az ötlet – feleli udvariasan.


– Ugye a jogtanácsosaim világosan megmondták, hogy azt szeretném, ha a házasságunkból nem születne utód? – kérdezem némi habozás után. Nem néz rám; talán zavarba hoztam a nyíltságommal. – Úgy tudom, a házasság törvényes lesz, de nem háljuk el. Ma éjszaka egy ágyban alszunk, hogy a szerződés feltételeit teljesítsük, de egyébként olyan szűzies életet akar élni, mint egy apáca. Mély levegőt veszek. – Remélem, ez megfelel önnek. – Tökéletesen – mondja hidegen. Ahogy lehajtott fejére nézek, egy pillanatra eltöprengek, vajon tényleg örülök-e, hogy ilyen készségesen beleegyezik: a férjem lesz, de a szeretőm nem. Elizabethet, a királynét, aki hat évvel idősebb nálam, szenvedélyesen szereti a férje, és iránta érzett vágyát azzal is bizonyítja, hogy csaknem minden évben újabb gyermeket nemz neki. Én nem fogantam gyermeket Henry Staffordtól, amikor hébe-hóba el kellett tűrnöm a közeledését; de ettől az új férjemtől, aki már többszörös apa, talán születhetne gyermekem, ha nem zártam volna ki ezt a lehetőséget, még mielőtt személyesen megismerkedtünk volna. – Úgy hiszem, hogy Isten magasabb rendű feladatra szemelt ki – magyarázom, mintha azt várnám, hogy tiltakozzon. – És az ő akarata, hogy legyek felkészülve a feladatomra. Nem lehetek egyszerre egy férfi asszonya és Isten szolgálóleánya. – Ahogy óhajtja – feleli, mintha hidegen hagyná ez a kérdés. Azt akarom megértetni vele, hogy itt küldetésről van szó. Valahogy, valami rejtélyes okból azt szeretném, ha megpróbálna rábeszélni, hogy legyek a valódi felesége. – Úgy hiszem, Isten arra választott ki, hogy én szüljem meg a következő Lancaster-házi angol királyt – suttogom. – Én pedig annak szenteltem az életemet, hogy megóvjam a fiamat, és szent fogadalmat tettem, hogy bármi áron a trónra juttatom. Csak ez az egyetlen fiam lesz; csakis az ő sikere érdekel. Végre felnéz, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóban a szent cél tüzében ég az arcom. – Úgy tudom, a jogtanácsosainak világosan értésére adtam, hogy önnek a Yorkházat kell szolgálnia: Edward királyt és Elizabeth királynét. – Igen. Én pedig világosan értésére adtam az ön jogtanácsosainak, hogy be akarok kerülni az udvarba. Csakis úgy tudom hazahozni a fiamat, ha a király a kegyeibe fogad. – Velem kell majd jönnie az udvarba, be kell állnia a királyné udvarhölgyei közé, segítenie kell a munkámat, amelyet a királyi pár magas rangú udvaroncaként és tanácsadójaként végzek, és minden szempontból a York-ház hűséges és odaadó tagjának kell mutatkoznia. Bólintok, de továbbra sem veszem le a tekintetem az arcáról. – Ez a szándékom. – Az első pillanattól az utolsóig ügyelnie kell, hogy a gyanú árnyéka se vetődjön önre – figyelmeztet. – El kell érnie, hogy megbízzanak önben. – Megtiszteltetés lesz számomra – hazudom merészen, de barna szeme hamiskás csillogásából látom, hogy tudja, felkészültem ezekre a feltételekre.


– Ön bölcs asszony – mondja olyan halkan, hogy alig hallom. – Azt hiszem, az uralkodó ma még hajthatatlan. Úgyhogy egyelőre nem szabad túlfeszítenünk a húrt, aztán majd meglátjuk. – De valóban hajlandó befogadni az udvarába? – kérdezem. Arra gondolok, milyen hosszú harcot vívott Jasper a jelenlegi király ellen, s eszembe jut, hogy Wales még ma is lázadozik a York uralom ellen, a sógorom pedig Bretagne-ban várja a jobb időket, ott vigyáz a fiamra, akinek egykor majd el kell foglalnia a trónt. – Másra sem vágynak, mint hogy begyógyítsák a múlt sebeit. Barátok, szövetségesek után sóvárognak. A király hinni akarja, hogy ön csatlakozik a házamhoz, és az ő oldalára áll. Fogadni fogja önt mint a feleségemet – feleli Lord Stanley. – Természetesen beszéltem neki a házasságunkról, és jókívánságait fejezte ki. Mint ahogy a királyné is. – A királyné is? Csakugyan? Bólint. – Manapság semmi sem történhet Angliában az ő beleegyezése nélkül. Mosolyt erőltetek az arcomra. – Akkor majd ki kell találnom, hogyan nyerhetem el a rokonszenvét. – Ez így van. Könnyen megeshet, hogy mindkettőnknek York uralom alatt kell leélnünk az életünket. Ki kell egyeznünk velük, sőt, inkább a kegyeikbe kell férkőznünk. – Megengedik majd, hogy hazahozzam a fiamat? Bólint. – Ezt akarom elérni. Még nem kérelmeztem, és egy darabig nem is fogom; amíg ön be nem illeszkedik az udvarba, és el nem nyeri a bizalmukat. Majd meglátja, nagyon vágynak arra, hogy megbízhassanak az emberekben, hogy megkedvelhessék őket. Igazán elbűvölő emberek. Roppant nyájasan fogadják majd. Aztán pedig meglátjuk, mit tehetünk a fiáért, és ő mit tud ajánlani nekem cserébe. Hány éves is most? – Még csak tizenöt – mondom. Szomorúan cseng a hangom, belém hasít a fájdalom a gondolatra, hogy nem láthatom, amint a fiam férfivá serdül. – Jasper, a nagybátyja vigyáz rá Bretagne-ban. – Jaspertől el kell majd válnia – figyelmeztet Lord Stanley. – Edward soha nem fog kibékülni Jasper Tudorral. De szerintem az ön fiát hajlandók volnának hazaengedni, ha kész lenne hűséget esküdni nekik, és szavát adná, hogy nem csinál zűrzavart, lemond a követeléseiről. – George, Clarence hercege elvette a fiamtól a Richmond grófja címet – jegyzem meg féltékenyen. – A fiamat vissza kell helyezni a jogaiba. Vissza kell kapnia a címeit és a földjeit, amikor hazajön. Grófként kell hazatérnie, minthogy az is. – George-dzsal nem szabad ujjat húznunk – mondja nyersen Lord Stanley. – De megpróbálhatjuk megvenni, vagy valami egyezséget kialkudni vele. Olyan mohó, mint egy gyerek, ha beszabadul a cukrászsütemények közé. Undorító, hogy milyen könnyű megvesztegetni. És nagyjából annyira hűséges természetű, mint egy macska. Minden bizonnyal le tudjuk kenyerezni, ha közös vagyonunkból felajánlunk neki valamit. Végül is ketten együtt komoly nagybirtokosok vagyunk. – És Richard, a másik fivér? – kérdezem.


– Ő hűséges, mint egy kutya – feleli Lord Stanley. – Hűséges, mint egy disznó. Nem véletlen, hogy a címerében vadkan látható. Szívvel-lélekkel Edward mellett áll. A királynét viszont gyűlöli, úgyhogy ha mindenáron valami hibát akarnánk találni, akkor azt mondhatnánk, hogy itt csakugyan van egy kis repedés az udvarban. De ebbe a repedésbe még a legvékonyabb ásó hegyét is nehéz volna beleerőltetni. Richard szereti a bátyját, és megveti a királynét. William Hastings, a király közeli barátja ugyanígy van ezzel. De minek keresgélnénk repedéseket egy ilyen szilárdan megépített házban? Edward szép, erős fia ott ring a bölcsőben, és a király okkal reméli, hogy még több fia is születhet. Elizabeth Woodville termékeny feleség. A Yorkok hosszú időre rendezkednek be, én pedig arra törekszem, hogy a legmegbízhatóbbnak tartott alattvalójuk legyek. Mint a feleségemnek, önnek is meg kell szeretnie őket. – Meggyőződésből? – kérdezem halkan, őt utánozva. – Én egyelőre meggyőződésből cselekszem – sziszegi, akár egy kígyó.


1482 Az új férj mellett új életritmusom alakul ki az évek során, és bár Stanley arra int, hogy ugyanolyan odaadóan szolgáljam a mostani királyi családot, mint ahogy a rokonaimmal együtt a törvényes királyi házat szolgáltuk annak idején, én nem változom, továbbra is megvetem őket. Van egy nagy házunk Londonban, és a férjem úgy rendelkezik, hogy a téli hónapok nagy részét az udvarban kell töltenünk, ahol nap mint nap tiszteletét teszi a királynál. Tagja a Királyi Államtanácsnak, s mindig körültekintő és bölcs tanácsokkal látja el az uralkodót. Megfontoltsága és a világ dolgaiban való jártassága miatt nagy tisztelet övezi. Különösen ügyel rá, hogy mindig állja a szavát. Egyszer már pártot váltott, ezért nagyon fontos neki, hogy a Yorkok elhiggyék: soha többé nem tenne ilyet. Nélkülözhetetlen akar lenni, szilárd, akár a kőszikla. Óvatossága miatt úgy emlegetik: „a róka”, de a hűségét senki sem vonja kétségbe. Amikor először vitt el az udvarba, hogy bemutasson mint a feleségét, meglepetéssel tapasztaltam, hogy izgatottabb vagyok, mint mikor annak idején egy valódi uralkodóval találkoztam. Ez a trónbitorló királyné csupán egy vidéki uraság özvegye volt, mielőtt Edward feleségül vette, mégis meghatározta az életemet. Az ő csillaga megállíthatatlanul emelkedett, miközben az enyém már-már lehanyatlott. Őt egyre magasabbra lökte Fortuna kereke, míg engem a mélybe taszított. Háttérbe szorultam Elizabeth mögött; ő élt azokban a palotákban, amelyek engem illettek volna; ő viselte a koronát, amelynek az én fejemen lett volna a helye. Csak azért borították a vállára a hermelinpalástot, mert szép és csábító, pedig az a palást születésem jogán nekem járna. Hat évvel idősebb nálam, és mindig előttem járt. Ott állt az út szélén, amikor arra lovagolt a York király. Abban az évben, amikor Edward beleszeretett, elvette feleségül, s ezzel királynét csinált belőle, nekem el kellett hagynom a fiamat, hogy az ellenség nevelje, és egy olyan férjjel kellett élnem, akiről tudtam, hogy nem lesz igazi apja a fiamnak, és nem fog harcolni a királyomért. Mialatt Elizabeth egyre magasabb fejdíszeket viselt a legfinomabb csipkéből készült fátyollal, hermelinszegélyes ruhákat varratott magának, dalokban zengték a szépségét, lovagi tornák győzteseinek nyújtotta át jutalmukat, és minden évben újabb gyermeket fogant, én a kápolnában térdepeltem, és azért imádkoztam, hogy a fiam, aki az ellenség házában nevelkedik, ne váljon az ellenségemmé. Imádkoztam, hogy a férjem, ha gyáva is, de legalább ne álljon át a másik oldalra. Imádkoztam, hogy ne hagyjon el Johanna ereje, és legyen lelkierőm, hogy hű maradjak a családomhoz, az Istenemhez és önmagamhoz. A hosszú éveket, melyek során Henryt Herberték nevelték, nekem pedig nem maradt más, mint hogy jó felesége legyek Staffordnak, ez az asszony azzal töltötte, hogy kiházasította a rokonait, ármánykodott a riválisai ellen, még szorosabb hálót szőtt a férje köré, és elkápráztatta Angliát. Még azokban a hónapokban is, amikor egy időre leáldozott a csillaga, amikor menekülnie kellett, mert az én királyom visszakapta a trónját, amikor lehajóztunk a folyón a királyi udvarba, az uralkodó pedig visszaadta a fiamnak a Richmond grófja címet, egyszóval még abban a sötétségben is diadalmaskodni tudott, mert akkor szülte első fiát, Edward herceget, akit ma walesi hercegnek kell neveznünk, s ezzel reményt adott a Yorkoknak.


Mindig, még a látszólagos vereség pillanataiban is győzedelmeskedett fölöttem. Immár csaknem húsz éve vagyok kénytelen imádkozni, hogy ismerje meg a Szűzanya szívből jövő alázatosságát, mely csak a szenvedőknek adatik meg, mégsem vettem észre, hogy a megpróbáltatások megnemesítették volna. Most itt áll előttem a nő, akit Anglia legszebb asszonyának tartanak, a nő, aki a külsejének köszönheti a trónját, a nő, aki meghódította a férjét és a népét. Lesütöm a szemem, mintha erőt vett volna rajtam a megilletődés. Isten a tanúm, engem nem hódított meg ez a nő. – Lady Stanley! – üdvözöl kedvesen, miközben mélyen bókolok előtte, majd felegyenesedem. – Felség – felelem. Széles mosoly feszül az arcomon, a szám egészen kiszárad a nagy erőlködéstől. – Lady Stanley, saját jogán is szívesen látjuk az udvarunkban, és a férje révén is, hiszen ő olyan jó barátunk – mondja. Szürke szeme mindvégig díszes ruhámat, egyszerű fátylamat, alázatos tartásomat fürkészi. Megpróbál kiismerni, én pedig előtte állva minden porcikámmal igyekszem elrejteni a jogos gyűlöletet, amelyet iránta, a szépsége és a pozíciója iránt érzek. Megpróbálok nyájasnak mutatkozni, de büszke szívemet csak úgy marja a féltékenység. – A férjem boldog, hogy a királyt és felségetek házát szolgálhatja – jelentem ki. Nagyot nyelek, kiszáradt a torkom. – Mint ahogy én is. Előrehajol, valósággal issza a szavaimat, s hirtelen rádöbbenek, mennyire el akarja hinni, hogy tényleg átpártoltam hozzájuk, és kész vagyok hűségesen szolgálni őket. Látom, hogy össze akar barátkozni velem, s látom emögött a félelmet, hogy soha nem lehet teljes biztonságban. Csak akkor lehet biztos benne, hogy Anglia nem lázad fel még egyszer ellene, ha az ország minden egyes házában barátai vannak. Ha meg tudja szerettetni magát velem, akkor a Lancaster-ház elveszti egyik legfőbb vezetőjét: engem, az örökösnőt. Nyilván nagyon megviselte, hogy az apátságban kellett menedéket kérnie. Amikor a férje a puszta életét mentette, és újra az én királyom foglalta el a trónt, annyira megrémülhetett, hogy most mindenkivel össze akar barátkozni, még velem is, sőt, elsősorban velem. – Örülök, hogy hölgyeim és barátaim közé sorolhatom – mondja szívélyesen. Azt hinné az ember, hogy királynénak született, nem pedig afféle ágrólszakadt özvegyasszony volt; éppolyan méltóságteljes, mint Anjou Margit, de jóval vonzóbb nála. – Örömmel látom az udvarban mint udvarhölgyeim egyikét. Magam elé képzelem mint fiatal özvegyasszonyt, ahogy az út szélén várja, hogy arra lovagoljon a buja király, és egy pillanatra elfog a félelem, hogy megvetésem kiül az arcomra. – Köszönöm – felelem lehorgasztott fejjel, újra mélyen bókolok előtte, majd távozom. Furcsa érzés az ellenségemre mosolyogni, hajlongani előtte, titkolni a neheztelésemet. De tízéves szolgálatom alatt olyan jól beletanulok, hogy senki sem sejti: azt suttogom Istennek, hogy ne felejtsen itt engem, ellenségeim házában. Megtanulom, hogyan tűnjek hűséges udvaroncnak. A királyné valósággal imád, legbizalmasabb udvarhölgyei közé tartozom, az egész napot vele töltöm, esténként az udvarhölgyek asztalánál vacsorázom, táncolok az udvartartás előtt, aztán


elkísérem fényűzően berendezett lakosztályába. Edward öccse, George a királyi pár ellen ármánykodik, s minél megosztottabb a férje családja, annál jobban ragaszkodik hozzánk, az udvarhölgyeihez a királyné. Át kell élnie néhány kellemetlen pillanatot, amikor boszorkánysággal vádolják, és az udvar fele titokban kineveti, a másik fele meg keresztet vet, ha rájuk esik az árnyéka. Mellette vagyok, amikor George-ot a Towerbe viszik, ahol aztán kivégzik, és érzem, hogy az udvar megborzong félelmében a királyi család viszálykodása láttán. Fogom a kezét, amikor George halálhírét hozzák, s ő azt gondolja, végre megszabadult az ellenségtől. Odasúgja nekem: „Hála Istennek, nincs többé”, nekem pedig az jut eszembe: igen, most, hogy nincs többé, a grófi címe, amely egykor a fiamé volt, ismét szabad. Talán rá tudnám venni a királynét, hogy visszaadja. Amikor Cecily hercegnő született, ott sürögtem-forogtam a királyné körül, imádkoztam az anya és a születendő gyermek egészségéért; aztán Elizabeth engem kért meg, hogy legyek a kis hercegnő keresztanyja, így hát én tartottam az apró lánykát a keresztvíz alá. Én, a királyné kedvenc udvarhölgye. Persze miután Elizabeth szinte minden évben újabb gyermeket hoz a világra, nekem is eszembe jut a gyermek, akit megszültem, de soha nem nevelhettem. A végtelennek tűnő tíz év alatt minden hónapban kapok levelet a fiamtól, aki eleinte még kamasz, aztán férfi, végül pedig – amint egyszer csak rájövök – immár nagykorú férfi, vagyis elég idős ahhoz, hogy benyújtsa jogos igényét a trónra. Jasper azt írja, hogy továbbra is folytatódik Henry nevelése; a fiatalember még mindig részt vesz a templomi szertartásokon, ahogy rendeltem. Lovagi tornákat vív, vadászik, lovagol, gyakorolja az íjászatot, teniszezik, úszik – csupa olyan sport, amely egészségessé, erőssé, harcra késszé teszi a testét. Jasper kívánságára hadi beszámolókat tanulmányoz, és ha arra téved egy kiszolgált katona, meséltetik a csatáról, amelyben részt vett, arról, hogyan lehetett volna megnyerni vagy másképp megvívni. Vannak tanítói, akik Anglia földrajzára oktatják, hogy jól ismerje az országot, ahol egykor majd kikötnek a hajói; tanulmányozza hazája törvényeit és hagyományait, hogy igazságos király legyen, amikor eljön az idő. Jasper soha nem írja, hogy fárasztó munka egy száműzetésben élő fiatalembernek egy olyan országról előadni, amelyet talán sohasem fog látni, egy olyan csatára felkészíteni őt, amelyben talán soha nem fog részt venni; de amikor Edward, Anglia királya pompás karácsonyi ünnepséget rendez a Westminster-palotában koronázása huszonegyedik évfordulója alkalmából, ahol jelen van jóképű, erős fia, Edward walesi herceg is, mindketten úgy érezzük, hogy értelmetlen ez a munka, nincs esély a sikerre, nincs jövő. Harmadik házasságom tíz éve alatt valahogy még én is elvesztettem a reményt, hogy győzelemre vihetem a fiam ügyét. De a távoli Bretagne-ban élő Jasperben még mindig él a hit; hiszen mi más maradt neki? Végtére bennem is él a hit, mert a lelkem mélyén továbbra is úgy érzem, hogy egy Lancasternek kellene ülnie Anglia trónján, és a fiam az egyetlen Lancaster örökös, aki megmaradt nekünk, ha az unokaöcsémet, Buckingham hercegét nem vesszük számításba. A herceg különben is beházasodott a Woodville családba, elkötelezte magát a Yorkok mellett, míg Henry, a fiam nem hagyja, hogy elveszítsük a hitünket – mert noha már huszonöt éves, mindvégig a győzelem reményében neveltük, bármily halovány volt is ez a remény, és noha már felnőtt férfi, még nem elég önálló gondolkodású ahhoz, hogy megmondja szeretett


gyámjának, Jaspernek, vagy nekem, hogy meg akarja tagadni az álmunkat, amelyért feláldoztuk a gyermekkorát, s amelynek még ma is a rabja. Aztán közvetlenül a karácsonyi ünnepség előtt a férjem, Thomas Stanley bejön a királyné lakosztályában lévő szobámba, és elújságolja: – Jó hírem van. Megegyeztünk a fia hazajöveteléről. Kiesik a kezemből a Szentírás, gyorsan utánakapok, mielőtt lecsúszna az ölemből. – Csak nem egyezett bele a király? – De igen. Dadogok örömömben, megkönnyebbülésemben. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer... – Elszánta magát, hogy háborút indít Franciaország ellen. Nem akarja, hogy Henry ott lebzseljen a határon mint trónkövetelő, vagy túsz, vagy bármi más. Hazajöhet, és még a címét is megkaphatja. Újra Richmond grófja lesz. Alig kapok levegőt. – Istennek legyen hála – suttogom. A legszívesebben térdre borulnék, és hálát adnék az Úrnak, amiért némi értelmet és jóságot csöpögtetett a királyba. – És a földjei? – Annyi bizonyos, hogy Tudorként nem kaphatja meg Walest – jelenti ki kíméletlenül Stanley. – De a király biztosan ad neki valamit. Maga is adhat neki valamicskét a hozományából. – Saját birtoka kell, hogy legyen! – felelem hirtelen támadt ingerültséggel. – Én nem vagyok köteles megosztani mással a földjeimet. A királynak kell saját birtokot adnia neki. – A leendő feleségét a királyné fogja kiválasztani – figyelmeztet a férjem. – Nem fog elvenni valami jelentéktelen perszónát a York rokonságból – vágok vissza dühösen. – Azt fogja elvenni, akit a királyné kiválaszt – javít ki Stanley. – De a királyné kedveli magát. Beszéljen vele, mondja el neki, maga szerint ki lenne alkalmas. A fiúnak meg kell házasodnia, de nem fogják engedni, hogy olyan nőt vegyen el, aki a Lancaster-vonalat erősíti. A York-házból való nőt kell feleségül vennie. Még akár valamelyik York hercegnőt is megszerezheti, ha maga elég elszánt, és kiharcolja neki. Van belőlük éppen elég. – Akár máris hazajöhet? – lehelem. – A karácsonyi ünnepség után – feleli a férjem. – Még szükségük van biztosítékokra, de a munka dandárján már túl vagyunk. Bíznak magában, bíznak bennem, és elhiszik, hogy nem egy ellenséget akarunk becsempészni a királyságukba. Olyan rég beszéltünk erről utoljára, hogy már nem tudom biztosan, osztozik-e még titkos vágyamban. – Elfelejtették, hogy trónkövetelő lehet? – kérdezem. A saját szobámban vagyunk, de azért suttogásra váltok. – Persze hogy trónkövetelő lehet – feleli határozottan. – De amíg Edward király él, halvány esélye sincs a trón megszerzésére. Senki sem támogatna Angliában egy idegent Edwarddal szemben. Ha Edward meghal, akkor ott van Edward herceg, ha pedig vele is történne valami, Richard herceg követné a trónon. Edward és Richard, egy erős uralkodóház szeretett fiai. Nehezen tudom elképzelni, hogyan alakulhatna


ki olyan helyzet, hogy Henry elfoglalhassa az üres trónt. Ehhez három koporsón kellene átlépnie. Egy nagy király és két királyfi halálát kellene végignéznie. Ez csak szerencsétlen véletlenek sorozata lehetne. Vagy talán Henry hajlandó volna megrendezni ilyesmit? Maga meg tudná tenni?


1483 ÁPRILISA WESTMINSTER Húsvétig kell várnom, akkor jöhet haza Henry, pedig azonnal írok neki és Jaspernek. Megkezdik a hazatérés előkészületeit, feloszlatják a köréjük gyülekezett, egykori York-pártiakból és reményvesztett emberekből álló kis udvartartást, felkészülnek rá, hogy – Henry gyermekkora óta először – elváljanak egymástól. Jasper azt írja, el sem tudja képzelni, mihez kezd majd, ha nem lesz ott Henry, akit irányíthat, elláthat tanácsokkal, útmutatással. Talán zarándokútra indulok. Talán itt az ideje, hogy önmagammal, a saját lelkemmel törődjek. Eddig csak a maga fiáért éltem, és olyan messze voltunk Angliától, hogy végül arra jutottam, sohasem térhetünk haza. Most Henry hazamegy, és ez helyes is, de én nem mehetek. Elveszítettem a bátyámat, az otthonomat, magát és most őt is. Örülök, hogy Henry hazamehet magához, és elfoglalhatja az őt megillető helyet a világban. De én nagyon egyedül leszek a száműzetésben. Őszintén szólva, el sem tudom képzelni, mihez kezdek nélküle. Elviszem a levelet a férjemnek, Stanleynek, aki éppen a dolgozószobájában van, az asztalán irathalmok várnak az aláírására. – Azt hiszem, Jasper Tudor örülne, ha hazajöhetne Henryvel – kezdem óvatosan. – Ha hazajön, a vérpad várja – feleli nyersen a férjem. – Tudor a rossz oldalra állt, és mindvégig, a győzelmeken át egészen a vereségig kitartott mellette. Kegyelmet kellett volna kérnie Tewkesbury után, akkor mindenki ezt tette, de ő makacs volt, akár egy walesi póni. Én biztosan nem fogom latba vetni a befolyásomat, hogy hazajöhessen, és maga sem. Különben is, úgy látom, maga valamiért különösen kedveli őt, de én nem osztozom ebben az érzésben, és nem is helyeslem. Elképedve nézek rá. – Jasper a sógorom – mondom. – Tisztában vagyok vele. Ez csak ront a helyzeten. – Csak nem gondolja, hogy hosszú távolléte alatt mindvégig szerelmes voltam belé? – Egyáltalán nem foglalkozom ezzel a kérdéssel – feleli hűvösen. – Nem akarok foglalkozni vele. Nem szeretném, ha maga foglalkozna vele. Azt sem szeretném, ha ő foglalkozna vele, és legfőképpen nem szeretném, ha a király meg az a pletykafészek felesége foglalkozni kezdene a kérdéssel. Jasper Tudor ott marad, ahol van, nem fogunk közbenjárni érte, és mostantól kezdve semmi szükség rá, hogy írogasson neki. Még csak ne is gondoljon rá. Számunkra ő halott. Reszketek a felindultságtól. – Nem kérdőjelezheti meg a tisztességemet! – Nem, én a maga tisztességével sem kívánok foglalkozni – feleli. – Miután nem érez vágyat irántam, nem értem, miért is törődne ezzel egyáltalán – vetem oda. Nem tudom feldühíteni. Hűvös mosoly jelenik meg az arcán.


– Bizonyára emlékszik, hogy a vágy mellőzése házassági megegyezésünkben szerepel – mondja. – És ezt maga szabta feltételül. Én nem érzek semmiféle vágyat maga iránt, asszonyom. De a hasznára vagyok, mint ahogy maga is a hasznomra van. Tartsuk magunkat a megállapodásunkhoz, és ne keverjünk bele szerelmes szavakat, hiszen soha nem mondanánk egymásnak ilyeneket. A helyzet úgy áll, hogy nem érzek vonzalmat ön iránt, azt pedig, hogy magában miféle férfi képes vágyat ébreszteni, csak az Isten tudja. Már ha létezik egyáltalán ilyen férfi. Szerintem még szegény Jasper is legfeljebb valami kis hűvös izgalmat váltott ki magából. Az ajtóhoz száguldok, de aztán megáll a kezem a kilincsen, hátrafordulok, és keserűen odavetem neki: – Tíz éve vagyunk házasok, és jó felesége voltam. Nincs oka panaszra. Hát egyáltalán nem szível? Az asztalnál ülve felnéz rám, pennájával az ezüst tintatartó tetején egyensúlyoz. – Amikor összeházasodtunk, azt mondta, hogy Istennek és az ügyének szentelte az életét – emlékeztet. – Én pedig megmondtam, hogy a saját boldogulásomat és a családomét tartom szívügyemnek. Maga azt mondta, szűzies életet kíván élni, én pedig elfogadtam ezt, mert olyan feleséget kaptam, aki jelentős vagyont, nevet és egy Anglia trónjára esélyes fiút hozott a házasságba. Ez nem érzelmi kérdés; közös az érdekünk. Tisztában vagyok vele, hogy az ügyünk kedvéért sokkal inkább hű marad hozzám, mint ha szeretnénk egymást. Ha maga olyan nő volna, akit az érzelmei irányítanak, akkor már tizenkét évvel ezelőtt elment volna Jasper meg a fia után. De magának nem fontosak az érzelmek, mint ahogy nekem sem. Maga hatalmat akar, Margaret, hatalmat és vagyont; akárcsak én. Semmi sem olyan lényeges számunkra, mint ez, és ennek érdekében bármit feláldoznánk. – Engem Isten vezérel! – tiltakozom. – Hát persze, mert hisz benne, hogy Isten Anglia királyává akarja tenni a fiát. Nem hinném, hogy Isten bármi egyéb útmutatást adott volna magának. Maga csak azt hallja meg, amit meg akar hallani. Isten csak arrafelé vezérli, amerre menni akar. Megtántorodom, mintha megütött volna. – Hogy merészel ilyet mondani?! Én egész életemet Isten szolgálatában éltem le! – Isten mindig azt kívánja magától, hogy küzdjön a hatalomért és a vagyonért. Biztos benne, hogy nem a saját hangját hallja, amint földindulásban, szélben és tűzben szól magához? A fogamat vicsorgatom. – Tudja meg, hogy Isten igenis a fiamnak, Henrynek adja Anglia trónját, és akik ma nevetnek a látomásaimon, és kétségbe vonják a küldetésemet, egykor majd úgy szólítanak: „felséges asszony, a király anyja”, és úgy fogom aláírni a nevemet: Margaret R., vagyis Margaret Regina... Ekkor izgatott kopogtatás hallatszik, és valaki megzörgeti a kilincset. – Uram! – Jöjjön be! – szól ki Thomas, miután felismerte a titkára hangját. Utat engedek James Peersnek, aki kinyitja az ajtót, besurran, sietősen meghajol előttem, aztán odamegy a férjem íróasztalához. – A királyról van szó – jelenti. – Azt beszélik, rosszul van. – Tegnap este csakugyan rosszul lett. Túl sokat evett.


– De mára rosszabbodott az állapota; újabb orvosokat hívtak, éppen eret vágnak rajta. – Súlyos a helyzet? – Úgy tűnik, igen. – Máris megyek. A férjem ledobja a pennáját, és sebbel-lobbal elindul felém, vagyis a félig nyitva hagyott ajtó felé. Egészen közel hajol hozzám, mint egy szerető, a vállamra teszi a kezét, és a fülembe súgja: – Ha a király súlyosan megbetegedne, ha netán meghalna, és régenst neveznének ki, és a maga fia hazatérne, és belépne a régensi tanácsba, akkor már csak két lépésre volna a tróntól, sőt, ott állna közvetlenül mellette. Ha jól és hűségesen szolgálna, és magára vonná a figyelmet, talán előnyben részesítenének egy Lancaster-házi fiatalembert egy pelyhedző állú York-házi fiúcskával szemben. Itt marad, hogy tovább beszélgessünk a küldetéséről meg az érzelmi igényeiről, vagy inkább velem jön, és megnézi, haldoklik-e a York király? Nem is válaszolok neki, csak belekarolok, és sietve indulunk. Sápadt arcunkról lerí, mennyire aggódunk a királyért, akit – mint köztudomású – szívből szeretünk. A király napokig betegeskedik. A királyné látványosan szenved. Bármennyit hűtlenkedett is a férje, bármilyen gyengekezű volt is a barátaival, mégis képes volt szenvedélyes szerelmet ébreszteni benne. Elizabeth éjjel-nappal a király hálószobájában van; egyik orvos érkezik a másik után, különféle gyógyszerekkel. A szóbeszéd úgy szállong az udvarban, mint esténként a varjak a fák körül. Állítólag Edward megfázott a hideg szélben a folyónál, amikor ragaszkodott hozzá, hogy húsvét idején horgászni menjen. Állítólag a gyomra sínylette meg a túl sok evésivást. Egyesek szerint a szajháitól elkapta a franciakórt, és most az emészti a testét. Néhányan pedig úgy gondolják – és én is közéjük tartozom -, hogy Isten akaratából sújtja a büntetés, amiért felségárulóként a Lancaster-ház ellen fordult. Hiszem, hogy Isten a fiam számára nyit utat. Stanley a király lakosztályába tart, ahol minden sarokban emberek álldogálnak, és suttogva tárgyalják egymás közt, hogy attól félnek, Edwardot, aki egész életében legyőzhetetlen volt, mostanra talán elhagyta a szerencséje. Én a királyné lakosztályában töltöm minden időmet, várom, hogy visszajöjjön, hogy új fejdíszt adjanak rá, és megfésüljék a haját. Elnézem fehér arcát a tükörben, miközben hagyja, hogy a komorna úgy tűzze fel a haját, ahogy neki tetszik. Látom, hogy vértelen ajkai folytonosan imádságot mormolnak. Ha bármely más férfi felesége volna, sajnálatból én is imádkoznék érte. Elizabeth retteg a gondolattól, hogy elveszítheti a férfit, akit szeret, és aki mindannyiunk fölött áll, azt, aki egyértelműen Anglia legnagyobb embere. – Mit mond a királyné? – kérdezi a férjem ebéd közben a nagyteremben, ahol olyan levert a hangulat, mintha máris halotti lepel borulna fölénk. – Semmit – felelem. – Nem mond semmit. Megnémult a gondolattól, hogy elveszítheti a férjét. Biztos vagyok benne, hogy a király egészsége rohamosan hanyatlik.


Aznap délutánra összehívják a Királyi Államtanácsot az uralkodó betegágya mellé. Mi, nők odakint, a királyi lakosztály ajtaja előtt izgatottan várjuk a híreket. A férjem egy óra múlva jön ki, komor arccal. – Felesketett minket egy szövetségre a betegágya fölött – újságolja. – Hastings és a királyné: a legjobb barát és a feleség között. Arra kért minket, hogy működjünk együtt, a fia biztonsága érdekében. Edwardot, a fiát nevezte ki utódjának, aztán az ágya fölött összefonta William Hastings és a királyné kezét. Azt mondta, az öccse, Richard lesz a régens, őt kell szolgálnunk, amíg a fiú el nem éri a nagykorúságot. Aztán a pap feladta neki az utolsó kenetet. Mire leszáll az éj, halott lesz. – És maga hűséget esküdött? Sanda mosolya elárulja, hogy ennek nincs jelentősége. – Még szép! Mindannyian megesküdtünk. Mindannyian megfogadtuk, hogy békésen együttműködünk, a barátságunknak semmi sem vethet véget, úgyhogy azt gondolom, a királyné már neki is látott a fegyverkezésnek, és elküldet a fiáért, hogy szedjen össze annyi embert, ahányat csak bír, azonnal jöjjön ide velük walesi várából, és készüljön a háborúra. Hastings pedig nyilván Richardért küldet, arra inti, hogy óvakodjon a Riversektől, és felkéri, hogy vesse be a Yorkok embereit. Az udvar szét fog esni. Senki sem fogja tétlenül nézni a Riversek felemelkedését. A család biztos benne, hogy a fiú révén valójában ők fogják kormányozni Angliát. Olyan lesz megint, mint Anjou Margit idejében, a királyné emberei uralják majd az udvart. Mindenki Richardtól várja majd, hogy állítsa meg ezt az asszonyt. Nekünk most külön kell válnunk, és munkához kell látnunk. Én írok Richardnak, és hűségesküt teszek neki, maga pedig biztosítja a királynét, hogy hűséges hozzá és a családjához, a Riversekhez. – Tehát két lóra teszünk – suttogom. Jellemző Stanleyre. Ezért mentem hozzá feleségül; most jött el a pillanat, amelyért hozzámentem. – Szerintem Richard azt reméli majd, hogy ő uralkodhat Anglia fölött, míg Edward herceg el nem éri a nagykorúságot – magyarázza. – De azután is tovább uralkodhat, ha a fiút a hatalmába tudja keríteni. Ő lesz a második Warwick. A királycsináló. – És nem lehet, hogy trónkövetelőként lép fel? – suttogom, szokás szerint a fiamra gondolva. – Megtörténhet – feleli a férjem. – Richard herceg a Plantagenetek York-ágából való, és már nagykorú, úgyhogy teljes joggal tarthat igényt a trónra, nincs szüksége a régensi címre vagy a nagyurak szövetségére ahhoz, hogy ő uralkodjon. Sokak szerint jobban járnánk, ha ő lenne a király, mint ha egy tapasztalatlan fiú ülne a trónon. Egyesek benne látják Edward utódját. Azonnal üzenjen Jaspernek, hogy tartsa ott Henryt és vigyázzon rá, amíg ki nem derül, mi történik. Nem jöhetnek Angliába, amíg el nem dől, ki tart igényt a trónra. Már menni készül, de a karjára teszem a kezem. – És maga szerint mi lesz most? Nem néz a szemembe, valahová a messzeségbe tekint. – Szerintem a királyné és Richard herceg úgy fognak marakodni, mint a kutyák a koncon, és a konc ez esetben az ifjú herceg lesz – mondja. – Alighanem szét fogják tépni.


1483 MÁJUSA LONDON A kapkodó beszélgetés után alig négy héttel rendkívüli híreket tudatok Jasperrel: Richard, Gloucester hercege, a király vér szerinti öccse teljes hűséget esküdött unokaöccsének, Edward hercegnek, Londonba hozatta a fiút és a Tower királyi lakosztályában szállásolta el Készülnek a nagyszabású koronázási ceremóniára, amelyet a jövő hónapra tűztek ki. Volt némi civakodás az ifjú herceg gyámjaival, s Richard fogságba vetette Anthony Riverst, Edward nagybátyját, valamint Richard Greyt, a féltestvérét. Erzsébet királyné a többi gyermekével az apátságba menekült, szidalmazta az áruló Richardot, ellenségének nyilvánította, és követelte, hogy bocsássák hozzá a walesi herceget. A városban teljes a zűrzavar, senki nem tudja, kinek higgyen, kiben bízzon. A legtöbben úgy vélik, hogy a királyné megpróbálja ellopni a királyi kincstárat (amennyit csak bírt, elvitt belőle), hogy megvédje saját hatalmát és családját. A fivére a flottával távozott, s magával vitte mindazt, ami a kincstárban maradt, és valószínűleg a folyó felől támad majd Londonra. A királyné egyik napról a másikra ellensége lett a királyságnak, sőt, a saját fiának, mivel már javában zajlanak az ifjú herceg koronázásának előkészületei, s Edward már el is kezdett rendeleteket kiadni, rajtuk kettős pecséttel: a sajátjával és a nagybátyjáéval mint régensével. Vajon a királyné fivére csakugyan ágyúzni fogja a Towert, ahol a walesi herceg lakik? A királyné harcolni fog a saját fia ellen, ha az Richard gyámoltja lesz? Távol marad a fia koronázásáról? Amint többet tudok, írok. Stanley azt mondja, egyelőre várjunk és figyeljünk, lehet, hogy most jön el a mi időnk. Margaret Stanley


1483 JÚNIUSA LONDON A férjem, Lord Stanley régebben Edward király bizalmas tanácsadója volt, most pedig Richard hercegé. Ennek így is kell lennie; Stanley a királyt szolgálja, és most néhány hétig, amíg sor nem kerül az ifjú Edward megkoronázására, Richard a lordprotektor. Azután majd át kell adnia a trónt és a hatalmat a fiúnak, aki Anglia királyaként fog uralkodni. Majd meglátjuk, ki éli túl egy olyan gyermek uralmát, aki a Rivers családból származik, a világ leghatalmasabb koronáját viseli, és mindenben az anyja, a búvóhelyén rejtőzködő, hitetlen boszorkány irányítása alatt áll. Nem sokan bíznak a fiúban, és senki sem lesz hajlandó megbízni az anyjában. Különben is, melyik York fiú adná át önként a hatalmat? A York család mely sarja volna hajlandó lemondani a trónról? Csak nem fogja Richard átadni a koronát és a jogart egy olyan asszony fiának, aki gyűlöli őt? De bármilyen kétségeink vannak is, már mindannyian javában varratjuk a ruhánkat a koronázási ünnepségre, és nagyban építik a Westminster-apátsághoz vezető utat, amelyen végighalad majd a királyi menet – az özvegy királyné nyilván hallja is, amint kalapálnak meg fűrészelnek odafönt, merthogy az apátság melletti alacsony épületben húzta meg magát. A Királyi Államtanács hivatalosan felkereste, és azt követelte, hogy kilencéves fiát, Richardot küldje a Towerbe, ahol a fiú csatlakozhat tizenkét éves bátyjához. A királyné nem mondhatott nemet, nem is lett volna oka rá, eltekintve a Gloucester hercege iránti gyűlöletétől, így tehát engedett a követelésnek. Most a két fiú a királyi lakosztályban várja a koronázás napját. Én felelek a koronázási ruhakészletért, úgyhogy felkeresem a királyi ruhatár vezetőnőjét és varrólányait, hogy lássam, milyen ruhákat készítenek elő az özvegy királyné, a hercegnők és az udvarhölgyek számára. Úgy kell készülnünk, hogy a királyné feltehetőleg elhagyja az apátságot a koronázás idejére, és nyilván ugyanolyan pompás öltözékben kíván megjelenni az ünnepségen, mint máskor. Éppen azt ellenőrizzük, hogyan kefélgeti a királyné hermelinpalástját az egyik szolgáló, és miként varr fel az egyik varrólány egy gyöngyház gombot, amikor a ruhatár vezetőnője megjegyzi, hogy Gloucester hercegné, vagyis Anne Neville, Richard felesége nem igényelt tőlük ruhát. – Bizonyára elkeveredett a rendelése – vetem fel. – Mert kizárt dolog, hogy odahaza, a Sheriff Hutton-i várában lenne olyan ruhája, amit felvehet a koronázásra. Arra pedig már nincs idő, hogy új ruhát csináltasson. A vezetőnő megvonja a vállát, aztán előhúz egy bársonyszegélyes köpenyt, lerázza róla a lenvászon védőtakarót, és elém teríti. – Nem is tudom. Én mindenesetre nem kaptam tőle rendelést. Most mit tegyek? – Készítsen elő egy ruhát a hercegné méretében – mondom, mintha nem nagyon érdekelne ez az egész, aztán gyorsan témát váltok. Hazasietek, és megkeresem a férjemet. Éppen a leveleket írja, amelyekben Anglia valamennyi főispánját Londonba szólítja, hogy vegyenek részt az ifjú király koronázásán. – Dolgom van. Mi az? – förmed rám, amikor kinyitom az ajtót. – Anne Neville nem rendelt ruhát a koronázásra. Hogyan vélekedik erről?


Éppolyan gyorsan végiggondolja a dolgot, mint én. Leteszi a tollát, és int, hogy lépjek be a szobába. Becsukom magam mögött az ajtót. A közös cselszövés gondolatától örömteli borzongás fut végig rajtam. – Anne Neville soha nem cselekszik önállóan. Nyilván a férje parancsolt rá, hogy ne jöjjön el – mondja Lord Stanley. – De miért tett volna ilyet? Nem válaszolok. Tudom, hogy magától is hamar rájön. – Az asszonynak nincs ruhája, úgyhogy nem jöhet el a koronázásra. A férje mondhatta neki, hogy ne jöjjön, mert bizonyára úgy döntött, hogy nem lesz koronázás – mondja halkan. – És ez az egész – mutat az asztalon lévő papírhalomra – csak arra szolgál, hogy lefoglaljon minket, és elhitesse velünk, hogy megtartják a koronázást. – Talán azért nem engedi el az asszonyt, mert attól fél, hogy Londonban lázadás törhet ki. Talán úgy gondolja, Anne nagyobb biztonságban lesz, ha szépen otthon marad. – De ki lázadna fel? Mindenki azt akarja, hogy a York herceget megkoronázzák. Egyetlen ember akadályozhatja meg, hogy király legyen belőle, mint ahogy egyetlen ember van, akinek ebből előnye származna. – Nem más, mint Richard, Gloucester hercege? A férjem bólint. – Mit kezdjünk ezzel az értékes információval? Hogyan használjuk fel? – Szólok az özvegy királynénak – döntöm el. – Ha össze akarja hívni a csapatait, most kell megtennie. Ki kellene vonnia a fiait Richard felügyelete alól. És ha rá tudom venni a York királynét, hogy a York régens ellen harcoljon, akkor van esélyük a Lancastereknek. – Mondja meg neki, hogy Buckingham hercege kész volna mellé állni – mondja Stanley halkan, amikor éppen kilépnék az ajtón. Azonnal megtorpanok. – Stafford? – kérdezem hitetlenkedve. A második férjem unokaöccséről van szó, az egykori fiúcskáról, aki nagyapja halálakor megörökölte a címet, és akit időközben összeházasítottak a királyné húgával. Amióta belekényszerítették ebbe a házasságba, gyűlöli a Rivers családot. Ki nem állhatja őket. Így aztán ő volt az első, aki Richardot támogatta; ő volt az első, aki Richard oldalára állt. Ott volt, amikor Richard elfogta Anthony Riverst. Nyilván örömmel nézte, amint megalázzák azt az embert, akit kénytelen volt sógorának nevezni. – De hát Henry Stafford utálja a királynét. Gyűlöli őt, mint ahogy gyűlöli a húgát, Katherine-t is, akit el kellett vennie feleségül. Soha nem állna melléjük Richard ellenében. – Neki is megvannak a maga ambíciói – jegyzi meg sötéten a férjem. – Az ő ereiben is királyi vér folyik. Biztosan azt gondolja, hogy ha Edward hercegtől el lehet venni a trónt, akkor Richardtól is el lehet venni. Most csatlakozik a királynéhoz, úgy tesz, mintha meg akarná védeni a fiát, aztán ha győztek, ráteszi a kezét a koronára. Gyorsan átgondolom a dolgot. A Stafford család – kivéve az én gyönge, szerény férjemet, Henryt – mindig is végtelen büszkeségéről volt híres. Stafford a Riversek iránti gyűlöletétől vezettetve támogatta Richardot; most viszont minden valószínűség szerint csakugyan elő akar állni saját trónigényével. – Ha kívánja, megmondom a királynénak – felelem végül. – De szerintem nem szabad megbízni Staffordban. A királyné nagy ostobaságot követne el, ha szövetségesévé fogadná.


A férjem elmosolyodik. Rókának nevezik, de a mosolya inkább a farkast juttatja az ember eszébe. – Nemigen dúskál a barátokban – mondja. – Szerintem örülni fog neki. Egy hét múlva a férjem ököllel dörömböl a hálószobám ajtaján. A komornám felsikolt, és kiugrik az ágyából. – Hagyjon magunkra – mordul rá Thomas. A komorna kirohan, én pedig felülök az ágyban, és összehúzom magamon a köntösömet. – Mi az? – kérdezem. Az első gondolatom, hogy a fiam megbetegedett, de aztán észreveszem, hogy Thomas holtsápadt, mintha kísértetet látott volna, és reszket a keze. – Mi történt magával? – Álmot láttam – feleli, és lezuhan az ágyra. – Uramisten, micsoda álmot láttam! Margaret, el sem tudja képzelni... – Látomás volt? – Honnan tudhatnám? Olyan volt, mintha a pokolban jártam volna. – Mit álmodott? – Egy hideg, sziklás, sötét helyen jártam, valami ismeretlen, kietlen vidéken. Körülnéztem: nem volt ott senki, egyedül voltam, se rokonom, se az embereim, még a zászlóm se, semmi. Teljesen egyedül voltam, nem volt ott se a fiam, se a fivérem... még maga sem. Várom a folytatást. Thomas úgy reszket, hogy rázkódik tőle az ágy. – Egy szörnyeteg jött felém – folytatja szinte suttogva. – Egy borzalmas, borzalmas lény jött felém, tátott szájával be akart kapni, lehelete a pokol kénköves bűzét árasztotta, vörös malacszemével jobbra-balra pillantgatott, átvágott a vidéken, és közeledett felém. – Miféle szörnyeteg volt? Kígyó? – Vadkan – feleli halkan. – Véres volt az agyara, véresek voltak az orrlyukai, habzott a szája, és leszegett fejjel szaglászott a nyomomban. – Megborzongott. – Még most is hallom a szuszogását. A vadkan Gloucester hercegének, Richardnak a címerállata. Ezt mindketten tudjuk. Felkelek az ágyból, kinyitom az ajtót és kinézek, tényleg elment-e a komorna, és nem hallgatózik-e odakint valaki. Azután gondosan becsukom az ajtót, és felszítom a kis hálószobai kandalló parazsát, mert úgy érzem, nem árt némi fűtés ezen a meleg júniusi éjszakán. Gyertyákat gyújtok, mintha el akarnám űzni a vadkan sötétségét. Ujjamat a nyakamban lógó keresztre szorítom, aztán keresztet vetek. Stanley magával hozta éjszakai rémületét a szobámba; olyan, mintha vele együtt a vadkan lehelete is beszivárgott volna, mintha az a vadállat még most is, még itt is minket szaglászna. – Azt gondolja, hogy Richard gyanakszik magára? Rám néz. – Mindig biztosítottam a támogatásomról. De ez az álom... Az az igazság, Margaret, hogy olyan rémülten ébredtem, mint egy gyerek. A saját kétségbeesett kiáltásom riasztott fel. – Ha magára gyanakszik, akkor énrám is gyanakodni fog – mondom. Stanley félelme olyan erős, hogy engem is hatalmába kerít. – Többször is üzentem a királynénak, ahogy megbeszéltük. Talán Richard rájött, hogy az ellensége vagyok?


– Nem lehet, hogy rossz kezekbe kerültek az üzenetei? – Tökéletesen megbízom az emberemben. A királyné pedig nem bolond. De mi másért kételkedhetne Richard a maga hűségében? Stanley a fejét rázza. – Semmit sem csináltam, csak beszéltem Hastingsszel, aki a walesi herceg leghűségesebb híve. Mindent megtenne, hogy Edward kerüljön a trónra. Ezzel még egyszer, utoljára bizonyságát adhatná Edward király iránti szeretetének. Retteg tőle, hogy Richard esetleg becsapja Edward herceget. Azóta fél, hogy valami baj lesz, amióta Richard elvitte a fiút a Towerbe. Hastings megkérdezte tőlem, támogatnám-e a Királyi Államtanács ülésén, ha azt követelné, hogy az ifjú herceget engedjék a nép közé, az anyjához, hadd lássa mindenki, hogy tényleg szabad. Azt hiszem, üzent is a királynénak, hogy megnyugtassa, semmi sem fenyegeti, és megkérje, hogy hagyja el a menedékhelyét. – Hastings tudja, hogy Richard megparancsolta a feleségének, hogy maradjon otthon? Azt gondolja, hogy Richard esetleg késleltetni akarja a koronázást, mert minél hosszabb ideig akar kormányozni? – Megmondtam neki, hogy Anne Neville-nek nincs koronázási ruhája, mire ő azonnal kijelentette, hogy úgy látszik, Richard valójában nem is akarja megkoronázni az unokaöccsét. Most már mindannyian kezdünk erre gyanakodni. Ettől kezdünk félni. De szerintem nem történhet rosszabb, mint hogy Richard esetleg évekig halogatja a koronázást, míg a fiú be nem tölti a huszonegyedik évét. Halogatja, hogy addig ő kormányozhasson régensként. – Hirtelen talpra ugrik, és mezítláb fel-alá kezd járkálni a szobában. – Az Isten szerelmére, Richardnál hűségesebb testvért elképzelni sem lehetett volna! Mindeddig semmit sem mondott, sőt biztosította hűségéről a walesi herceget. A saját unokaöccséről van szó! Csak az özvegy királynéhoz viszonyult ellenségesen, Edward király fiához soha. És most teljességgel hatalmában tartja a fiút. Akár megkoronázzák Edward herceget, akár nem, úgysem lehet belőle más, mint Richard bábja, már ha Richard távol tudja tartani őt az anyjától meg a rokonságától. – De az álom... – Álmomban egy hataloméhes, vérszomjas vadkant láttam. Ez figyelmeztetés volt; csakis az lehetett. Mindketten elhallgatunk. A kandallóban eldől egy fahasáb, s a zajtól mindketten összerezzenünk. – Mit fog tenni? – kérdezem. Stanley a fejét ingatja. – Maga mit tenne? Azt szokta mondani, hogy Isten beszél magához, és álmában figyelmeztetéseket küld. Mit tenne, ha azt álmodná, hogy egy vadkan csörtet maga felé? Habozok. – Menekülésre nem gondolt, ugye? – Nem, nem. – Útmutatásért imádkoznék. – És mit mondana a maga Istene? – villan fel egy pillanatra a szokásos gúny a hangjában. – Többnyire számíthat rá, ha a hatalom és a biztonság dolgában van szüksége tanácsra.


Leülök a kandalló előtti zsámolyra, és a lángokba bámulok, mintha valami szegény jósnő volnék, mintha én volnék a bűbájos képességekkel megáldott Elizabeth. – Ha Richard az unokaöccse, pontosabban az unokaöccsei ellen fordulna, és valamiképpen megakadályozná, hogy átvegyék az örökségüket, és magának szerezné meg a trónt... – Elhallgatok. – A fiúknak már nincsenek nagyhatalmú védelmezőik. A flotta fellázadt a nagybátyjuk ellen, az anyjuk az apátságban bujkál, Anthony nagybátyjuk fogságban van... – Akkor mi a helyzet? – Ha Richard el akarja foglalni a trónt, és az unokaöccseit bezárva tartja a Towerben, maga szerint fellázadna ellene az ország, és újabb háború törne ki? – York York ellen. Lehetséges. – És ezek a körülmények komoly esélyt jelentenének a Lancaster-háznak. – A fiának, Henrynek. – Henry lehetne az utolsó, aki állva marad, miközben a többiek darabokra szaggatják egymást a halálos küzdelemben. Csönd ereszkedik a szobára. A férjemre pillantok, attól tartok, talán túl messzire merészkedtem. – Négy élet van Henry és a trón között – állapítja meg. – A két York herceg: Edward és Richard, azonkívül maga Richard, Gloucester hercege és a fia. – De lehet, hogy mind egymásnak esnek. Bólint. – Ha úgy döntenek, hogy elpusztítják egymást, nem bűn, ha Henry elfoglalja az üres trónt – szögezem le. – És akkor végül a törvényes királyi ház visszakapja Anglia trónját, és beteljesedik Isten akarata. Stanley elmosolyodik a határozottságomon, de ezúttal nem sértődöm meg. Most az a fontos, hogy kitaláljuk, merre induljunk, és amíg én tudom, hogy Isten fényét követem, addig mit sem számít, hogy a férjem azt gondolja, bűnös becsvágy vezérel. – Akkor elmegy ma a Királyi Államtanács ülésére? – Igen, a Towerben lesz. De levélben tudatom Hastingsszel, mitől félek. Ha lépni akar Richarddal szemben, a legjobb, ha most teszi meg. Most színvallásra kényszerítheti Richardot. Követelheti, hogy láthassa a walesi herceget. Barátság fűzte a néhai királyhoz, így hát ő lehet a herceg legfőbb védelmezője. Én a háttérbe húzódhatok, és hagyhatom, hogy felgyorsítsa a dolgok folyását. A tanács ragaszkodik hozzá, hogy a walesi herceget megkoronázzák. Hastings akár követelheti is. Kimutathatja Richard előtt, hogy gyanakszik rá. Ráuszíthatom Richardra, aztán hátralépek, és megvárom, mi történik. Lehet, hogy ez az álom figyelmeztetés volt, és akkor én is figyelmeztethetem Hastingst, aztán hagyhatom, hogy ő vállalja a veszélyt. – De maga melyik oldalon áll? – Margaret, én amellett állok, akinek nagyobb esélye van a győzelemre, és e pillanatban azt az embert, aki számíthat az északi sereg támogatására, akinek a birtokában van a Tower, és aki uralma alatt tartja a törvényes királyt, úgy hívják: Richard. A térdeplőmön imádkozva várom, hogy a férjem hazajöjjön a tanácsülésről. Hajnali beszélgetésünk felkavart és megijesztett, s most fohászaim közepette Johannára


gondolok, aki oly sokszor került veszélybe, mégis mindannyiszor fehér lován, liliomos lobogójával vonult hadba, nem csöndben, titokban kellett megvívnia a csatáit. Amikor lábak dobogását hallom az utcáról, aztán lándzsák százai csörrennek meg az utcaköveken, először azt hiszem, ez is az imám része, de aztán dörömbölni kezdenek londoni házunk nagy utcai kapuján. Elindulok lefelé, és félúton összetalálkozom a kapus fiával, aki felfelé rohan, hogy szóljon a szolgálóimnak. Megragadom a karját. – Ki az? – Richard herceg emberei – hadarja. – Az ő libériájában vannak, az urasággal, elfogták az urat, asszonyom férjét. Beverték az arcát, véres a zekéje, ömlik a fejéből a vér... Félretolom, mert csak összevissza beszél, és leszaladok a kikövezett kocsibejáróhoz, ahol a kapusok éppen kitárják a kaput, Richard herceg csapata pedig bevonul, s középen ott a férjem, alig áll a lábán, fej sebéből patakzik a vér. Rám néz, az arca sápadt, a tekintete üres a rémülettől. – Lady Margaret Stanley? – kérdezi a csapat parancsnoka. Alig tudom levenni a szemem a libériáját díszítő vaddisznóról. Az álom beteljesült, az acsargó vadkan eljött a férjemért. – Én vagyok Lady Margaret – mondom. – A férjét házi őrizetbe helyezzük, nem hagyhatják el a házat. Minden kapuba őrt állítunk, és a házban is őrök fognak vigyázni az ajtóknál meg az ablakoknál. A szolgák végezhetik a dolgukat, de ha úgy parancsolom, feltartóztathatják és megmotozhatják őket. Megértette? – Igen – suttogom. – Most átkutatom a házat levelek és iratok után – folytatja. – Ezt is megértette? Semmi nincs a lakosztályomban, ami bármelyikünket gyanúba keverne. Mindig minden veszélyes iratot elégetek, amint elolvastam, a saját leveleimről pedig soha nem készítek másolatot. Amit Henryért teszek, arról csak Isten tud meg én. – Megértettem. Elvihetem a férjemet a budoáromba? Megsebesült. A férfi arcán ádáz vigyor jelenik meg. – Amikor bevonultunk, hogy letartóztassuk Lord Hastingst, a férje lebukott az asztal alá, és csaknem levágta a saját fejét egy lándzsa hegyével. Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik. – Letartóztatták Lord Hastingst? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Mi a vád ellene? – Asszonyom, már le is fejeztük – közli szűkszavúan. Elnyomakodik mellettem, a lakosztályomba indul, az emberei pedig szétszélednek az udvarban, elfoglalják őrhelyüket, és a következő pillanatban már rabok is vagyunk a saját nagy házunkban. Stanleyvel a lándzsások kíséretében a budoáromba megyünk. Őrzőink először meggyőződnek róla, hogy az ablak túl kicsi, nem tudnánk megszökni, s csak ekkor lépnek hátra, csukják be az ajtót és hagynak magukra minket. Stanley vállat von, aztán a földre dobja vérfoltos zekéjét, mocskos ingét, és félmeztelenül leül egy székre. Egy kancsó vizet öntök egy mosdótálba, és nekiállok kimosni a sebet. Hosszú a vágás, de nem mély, csak egy félrecsúszott penge


okozhatta, nem akarták megölni, de ha egy hüvelykkel lejjebb éri, elvesztette volna az egyik szemét. – Mi történik itt? – suttogom. – A tanácskozás elején bejött Richard, hogy megbeszéljük a koronázás rendjét. Fülig ért a szája, megkérte Morton püspököt, hogy küldjön neki szamócát a kertjéből, egyszóval roppant nyájas volt. Nekiláttunk a koronázás megtervezésének: az ülésrend, a menet összeállítása, a szokásos dolgok. Ekkor kiment, és míg odakint volt, valami hírt vagy üzenetet kaphatott, mert egészen más emberként tért vissza, az arca elsötétült a haragtól. A csapata úgy rontott be utána, mintha egy erődítményt rohannának le, belökték az ajtót, előreszegezték a fegyvereiket. Felém indultak, én lebuktam, Morton hátraugrott, Rotherham a széke mögé bújt; Hastingsnek pedig nem maradt ideje védekezni, azonnal elvitték. – De miért? Mit mondtak? – Semmit! Egyetlen szó sem hangzott el. Mintha Richardnak egyszeriben elment volna a józan esze. Egyszerűen megragadták Hastingst és elhurcolták. – És hová vitték? Miféle vád alapján? Mit mondtak? – Nem mondtak semmit. Még mindig nem érti? Ez nem letartóztatás volt, hanem rajtaütés. Richard üvöltött, mint aki megtébolyult, hogy őt megrontották, hogy elsorvadt a karja, hogy Hastings meg a királyné tönkreteszik őt a boszorkányságukkal... – Micsoda? – Felhúzta az ingujját, és megmutatta nekünk a karját. Tudja, milyen erős a jobb karja, amelyikkel a kardját tartja. Azt mondja, elsorvad a karja, lassanként összezsugorodik. – Édes Istenem, megőrült? – Abbahagyom a vér felitatását; egyszerűen nem hiszek a fülemnek. – Kirángatták Hastingst a teremből. Egy szót sem szóltak. Elhurcolták, bár rugdosódott, szitkozódott, megfeszítette magát. Maradt ott némi faanyag az építkezésről, úgyhogy egyszerűen ledobtak a földre egy rönköt, leszorították rá, és egyetlen csapással levágták a fejét. – És a pap? – Nem volt pap. Hát nem hallja, amit mondok? Ez emberrablás volt és gyilkosság. Még arra sem volt ideje, hogy elmondjon egy imát. – Stanley reszketni kezd. – Édes Istenem, azt hittem, értem jöttek. Azt hittem, én leszek a következő. Olyan volt, mint az az álom. A vérszag... és senki sincs ott, hogy megvédjen. – A Tower előtt fejezték le? – Ahogy mondtam, ahogy mondtam. – Tehát ha a walesi herceg a lármát hallva kinézett az ablakán, azt látta, hogy az apja legkedvesebb barátját egy farönkön lefejezik? Azt az embert, akit ő csak William bácsikámnak szólított? Stanley némán mered rám. A kézfejével elmaszatolja az arcán csörgedező vért, vörös lesz tőle az orcája. – Senki sem állhatott volna az útjukba. – A herceg az ellenségének fogja tekinteni Richardot – mondom. – Ezek után nem nevezheti lordprotektornak. Szörnyetegnek fogja tartani. Stanley a fejét ingatja.


– És most mi lesz velünk? Vacogni kezd a foga. Leteszem a tálat, és egy takarót terítek a vállára. – Isten tudja, Isten tudja. Árulás vádjával házi őrizetben tartanak minket; azt gyanítják, hogy összeesküvést szőttünk a királynéval és Hastingsszel. A maga barátjával, Mortonnal ugyanez a helyzet, és Rotherhamet is elhurcolták. Meg még ki tudja, ki mindenkit. Felteszem, hogy Richard meg akarja szerezni a trónt, és összefogdosott mindenkit, akiről azt gondolja, hogy szembeszállna vele. – És a két ifjú herceg? – Nem tudom – dadogja rémülten. – Lehet, hogy Richard egyszerűen végzett velük, mint Hastingsszel. Talán betört az apátságba, és legyilkolta az egész királyi családot: a királynét, a kislányokat, mindenkit. A mai napon bebizonyította, hogy mindenre képes. Lehetséges, hogy már mind halottak? Csak töredékes hírek jutnak el hozzánk a külvilágból, a szolgálók hozzák haza a piaci pletykákat. Richard kihirdeti, hogy Elizabeth Woodville és Edward király házassága mindig is érvénytelen volt, mivel Edward szerződésben elkötelezte magát egy másik hölgynek, mielőtt titokban feleségül vette Elizabethet. Richard most valamennyi gyermeküket fattyúnak nyilvánítja, és kijelenti, hogy ő az egyetlen York örökös. A gyáva Királyi Államtanács, melynek tagjai tétlenül nézik végig, amint Hastings fejétől megfosztott testét barátja, a király mellé helyezik, semmit sem tesz a királyné és a hercegek védelmére, sőt, egyhangúlag kijelenti, hogy egyetlen trónörökös van, és az Richard. Richard és a rokonom, Henry Stafford, Buckingham hercege azt kezdik terjeszteni, hogy maga Edward király is törvénytelen gyermek volt, állítólag egy angol íjász nemzette Cecily hercegnének, amikor az asszony York hercegével Franciaországban tartózkodott. Az emberek hallják ezeket a vádakat, és Isten tudja, mit gondolnak róluk, de annyi bizonyos, hogy a Richardhoz hű és most jutalomra éhes északi grófságokból hadsereg közeleg, és tagadhatatlan, hogy mindenkit, aki Edward herceg mellé állhatott volna, letartóztattak vagy megöltek. Mindenki menti a bőrét. Senki sem tiltakozik. Életemben először gondolok jóindulattal arra az asszonyra, akit csaknem tíz éven át szolgáltam, Elizabeth Woodville-re, az angol királynéra, aki az ország egyik legszebb és legszeretettebb királynéja volt. Én sohasem tartottam szépnek, sohasem szerettem, csak most kedveltem meg hirtelen, végső veresége pillanatában. Arra gondolok, hogyan érezheti magát menedékében, a nyirkos, félhomályos Westminsterapátságban, aztán eszembe jut, hogy soha többé nem fog diadalmaskodni, s életemben először képes vagyok rá, hogy letérdeljek és szívből imádkozzak érte. Most már csak a lányai vannak vele; a víg időknek vége, két fiát az ellenség őrzi. Magam előtt látom a legyőzött és rettegő, megözvegyült és fiait féltő asszonyt, s életemben először melegség tölti el a szívemet, amikor rá gondolok, a tragikus sorsú királynéra, aki önhibáján kívül bukott meg. Imádkozom Szűz Máriához, a Mennyek királynőjéhez, hogy segítse és vigasztalja elveszett, szerencsétlen leányát a megaláztatás napjaiban. A legidősebb York lány, Elizabeth hercegnő már eladósorban van, tizenhét éves létére csak azért nem ment még férjhez, mert időközben leáldozott a családja csillaga.


Miközben térden állva imádkozom a királyné jó egészségéért és biztonságáért, eszembe jut a csinos kis Elizabeth, és arra gondolok, milyen jó felesége lehetne Henry fiamnak. A Lancaster fiú és a York lány együttesen begyógyíthatnák Anglia sebeit, és véget vethetnének a két nemzedék óta zajló harcnak. Ha Richard meghalna, miután megszerzi a trónt, egy gyermek lenne az örököse, ráadásul egy csenevész Neville gyermek, aki éppúgy nem tudná megvédeni a jogait, mint a York hercegek, s ugyanolyan könnyű volna eltávolítani, mint őket. Ha a fiam ebben a helyzetben meg tudná szerezni a trónt, és feleségül venné a York hercegnőt, a nép szívesen fogadná mint a Lancaster örököst és a York örökösnő férjét. Elküldetek az orvosomért, Caerleoni dr. Lewisért, aki legalább olyan jártas az összeesküvés művészetében, mint a medicinában. Elizabeth ismeri őt, tudja, hogy az én orvosom, úgyhogy be fogja engedni, mert tudja, hogy én küldtem. Megüzenem vele a királynénak, hogy mellette állunk, Buckingham kész Richard ellen fordulni, Henry fiam pedig sereget toborozhatna Bretagne-ban. De a legfontosabb, mondom az orvosnak, hogy kiderítse, mik a királyné tervei, mit ígérnek neki a támogatói. A férjem talán azt gondolja, hogy Elizabeth Woodville számára többé nincs remény, de én egyszer már láttam, amint kivonult a menedékhelyéről, és gondtalan vidámsággal elfoglalta a trónt, megfeledkezve mindazon gyalázatról, mellyel jogosan sújtotta az Úr. A lelkére kötöm Lewisnak, ne említse, hogy a férjem házi őrizetben van, viszont mondjon el mindent, mint egy jóindulatú barát, Hastings meggyilkolásáról, Richard hirtelen megmutatkozó ambícióiról, Elizabeth fiainak fattyúvá nyilvánításáról, hírneve meggyalázásáról. Együtt érzően közölje vele, hogy minden elveszett, hacsak rá nem szánja magát a cselekvésre. Rá kell vennem, hogy szedje össze a barátait, bármily kevesen vannak is, toborozzon akkora sereget, amekkorára telik, és szálljon harcba Richarddal. Ha rá tudom beszélni a hosszú és véres háborúra, akkor a fiamnak lesz ideje, hogy friss erőt jelentő csapataival partra szálljon, és megütközzön a kimerült győztessel. Lewis éppen azon a napon keresi fel a királynét, amikor Elizabeth kétségbeesetten vágyik egy jó barátra: azon a napon, amikorra kitűzték a fia koronázását. Nem tudom, szólt-e neki valaki, hogy Edwardot nem koronázzák meg. Lewis végigsiet az utcákon, ahol az ajtók zárva vannak, a spaletták csukva, és az emberek nem fecserésznek az utcasarkon, aztán már jön is vissza a hírekkel. Pestismaszkot visel, gyógyfüvekkel telerakott, olajoktól illatozó, hosszú álarcot, amely ijesztő, nem is emberi külsőt kölcsönöz neki, mintha egy kísértet fehér arcát látnám. Csak akkor veszi le, amikor már belépett a szobámba, becsukta maga mögött az ajtót, és mélyen meghajolt előttem. – Nagy szüksége van segítségre – mondja minden bevezető nélkül. – Kétségbe van esve; mondhatni, félőrült a kétségbeeséstől. – Elhallgat. – Az ifjú hercegnővel is találkoztam... – És? – Zavaros látomásai voltak. – Megborzong. – Még engem is megijesztett, pedig orvos lévén már sok mindent láttam. Ügyet sem vetek a hencegésére. – Hogy érti azt, hogy megijesztette? – Egyszer csak elém toppant a sötétből, a ruháját átáztatta a folyó vize, úgy húzta maga után, mint egy halfarkat. Azt mondta, a folyó már megsúgta neki mindazt,


amit el akarok újságolni az anyjának: hogy Richard igényt tart a trónra, meg hogy az ifjú hercegeket fattyúnak nyilvánította. – Már tudta mindezt? Kémeik vannak odakint? Nem gondoltam, hogy ilyen tájékozott. – Ezt nem a királyné mondta; ő nem tudott semmiről. A lány mondta, és azt állította, hogy a folyótól hallotta. Azt mondta, a folyó közölte vele, hogy valaki meghalt a családban, az anyja pedig azonnal rájött, hogy ez csak a fivére, Anthony meg a Grey fiú lehetett. Kitárták az ablakokat, hogy hallják a folyót. Olyanok voltak, mint két boszorkány. Más is megrémült volna tőlük. – Tehát azt mondta a lány, hogy Anthony Rivers halott? – Úgy láttam, mindketten biztosak benne. Keresztet vetek. Elizabeth Woodville-t már korábban is megvádolták azzal, hogy sötét erőkkel cimborál, de ha valaki egy szent hely menedékébe húzódva pontosan tudja, mi történik odakint, az tényleg csak az ördög műve lehet. – Úgy látszik, kémei vannak; lehet, hogy jobban fel van készülve és nagyobb erők állnak rendelkezésére, mint gondoltuk. De hogyan kaphatott olyan híreket Walesből, amelyek még hozzám sem jutottak el? – Mondott még valamit. – A királyné? – A hercegnő. Azt mondta, hogy őt elátkozták, az a sorsa, hogy ő legyen Anglia következő királynéja, és elfoglalja az öccse trónját. Döbbent értetlenséggel nézünk egymásra. – Biztos, hogy jól hallotta? – Rémisztő volt. Elpanaszolta, hogy az anyja túlságosan becsvágyó, azt mondta, átok ül a családon, és neki kell elfoglalnia az öccse trónját – és hogy az anyja ennek majd végre örülni fog, pedig ez az öccse kisemmizését jelenti. – Mit érthetett ezen? Az orvos megvonja a vállát. – Nem magyarázta meg. Gyönyörű lánnyá serdült, de rémisztő. Én mindenesetre hittem neki. Meg kell, hogy mondjam, elhittem minden szavát. Olyan volt, mint egy igazat szóló próféta. Én elhiszem, hogy valamiképpen ő lesz Anglia királynéja. Nagy levegőt veszek. Ez annyira egybevág az imáimmal, hogy csakis Isten szava lehet, még ha egy felettébb bűnös edényből szól is. Ha Henry elfoglalná a trónt, a lány pedig feleségül menne hozzá, csakugyan királyné lenne belőle. Hogyan történhetne másképp? – Elhangzott még valami – mondja Lewis óvatosan. – Amikor megkérdeztem a királynét, milyen tervei vannak a Towerben őrzött hercegekkel, Edwarddal és Richarddal, azt felelte: „Az nem Richard.” – Hogy mit felelt? – Azt felelte: „Az nem Richard.” – Hogy értette ezt? – Pont ekkor lépett be a hercegnő a folyó vizétől lucskos ruhájában, és ekkor derült ki, hogy már mindent tud: azt, hogy Richardot közfelkiáltással királlyá választották, a családja kisemmizését. Ezután mondta, hogy őbelőle királyné lesz. – De megkérdezte a királynét, mit értett azon, hogy „Az nem Richard”?


A fejét rázza. Az ember, aki sok mindent látott, de annyi esze nem volt, hogy rákérdezzen erre a kulcsfontosságú mondatra... – Nem gondolta, hogy ennek igen nagy jelentősége lehet? – förmedek rá. – Sajnálom. Ahogy a hercegnő belépett, valahogy olyan... volt benne valami földöntúli. Aztán az anyja azt mondta, hogy most kiapadtak a forrásaik, de hamarosan ismét jön az ár. Rémisztőek voltak. Tudja, mit beszélnek az őseikről – hogy egy vízi istennőtől származnak. Ha ott lett volna, ön is azt gondolta volna, maga a vízi istennő emelkedik ki a Temzéből. – Persze, persze – felelem hidegen. – Értem, hogy ijesztőek voltak, de mondott még valamit a királyné? Beszélt a fivéreiről, akik elmenekültek? Elmondta, hol vannak, mit csinálnak? Azok ketten a fél királyságot fellázíthatják. Az orvos a fejét rázza. – Semmit sem mondott. De feszülten figyelt, amikor közöltem vele, hogy ön hajlandó volna segíteni az ifjú hercegek megszöktetésében. Biztos vagyok benne, hogy tervez valamit. Már akkor készen állt a tervre, amikor még nem is tudta, hogy Richard elragadja a koronát. Most biztosan kétségbe van esve. Bólintok, aztán intek neki, hogy hagyjon magamra. Azonnal a kis kápolnánkba megyek, és térdre borulok. Isten békéjére van szükségem, hogy tisztítsa meg az elmémet ezektől a kavargó gondolatoktól. Az, hogy Elizabeth hercegnő megjósolta a saját sorsát, csak megerősít abban a hitemben, hogy Henry felesége lesz, a fiam pedig megszerzi a trónt. Az viszont, hogy az anyja azt mondta: „Az nem Richard”, mélységes nyugtalansággal tölt el. Mit érthetett azon, hogy „Az nem Richard”? Nem a fia, Richard van a Towerben? Vagy egyszerűen csak azt akarta tudatni, hogy nem Richard, Gloucester hercege az, akitől fél? Hiába, nem tudok rájönni. Miért is nem kérdezte meg az a féleszű orvos?! De valami ilyesmire gyanakodtam. Valami ilyesmi nyugtalanított. Sosem hittem, hogy Elizabeth olyan ostoba volna, hogy a kisebbik fiát is átadja az ellenségnek, annak, aki a nagyobbikat már elrabolta. Tíz éve ismerem; nem olyan asszony ő, aki ne készülne fel a legrosszabbra. A Királyi Államtanács tagjai odacsődültek, felsorakoztak előtte, és közölték vele, hogy nincs választása, aztán elmasíroztak a kis Richard herceggel, aki az érsek kezét fogva távozott. Ámde én mindig is sejtettem, hogy a királyné felkészülten várta őket. Mindig is tudtam, hogy valamiképpen megvédi majd az utolsó megmaradt fiát. Minden asszony ezt tenné, ő pedig elszánt és okos, és valósággal bálványozza a fiait. Soha nem küldené őket a veszedelembe. Soha nem hagyná, hogy a kisebbik fiát elvigyék oda, ahol a nagyobbik veszélyben van. De vajon mit tett? Ha a második herceg a Towerben nem Richard, akkor kicsoda? Talán valami ágrólszakadt kölyköt küldött oda hercegi ruhába öltöztetve? Valamelyik kis gyámoltját, aki bármit megtenne érte? És ami még fontosabb: ha Richard herceget, Anglia törvényes trónörökösét nem őrzik lakat alatt a Towerben, akkor hol van? Ha az anyja elbújtatta valahol, akkor ő a York trón örököse, vagyis újabb akadály a fiam útjában. Talán ezt üzeni nekem a királyné? Vagy csak színészkedik? Kínozni akar? Diadalmaskodni akar fölöttem azáltal, hogy egy rejtélyes kijelentést tesz nehéz felfogású küldöncöm előtt? Szándékosan ejtette ki a fia nevét, hogy lássam, milyen előrelátó volt, aztán pedig jót nevethessen rajtam? Vagy


csak elszólta magát? Azt akarta értésemre adni, hogy bármi történjék is Edwarddal, még mindig van egy örökösük? Órákig várom térden állva, hogy Szűz Mária, a Mennyek királynője feltárja előttem, miben mesterkedik ez a nagyon is földi királyné, aki kisded játékait játssza, bűbájos fondorlatokat sző, és már megint előttem jár, még a rettegés és vereség pillanatában is diadalmaskodik fölöttem. De a Szűzanya nem siet a segítségemre. Johanna nem ad tanácsot. Isten nem méltatja szóra szolgálóleányát. Egyikük sem árulja el nekem, mit művel Elizabeth Woodville az apátság alatti rejtekhelyén, azzal pedig tisztában vagyok, hogy az ő segítségük nélkül megint az a nő fog győzedelmeskedni. Alig egy nappal ezután vörösre sírt szemmel lép be a komornám, és elújságolja, hogy Anthony, Rivers grófja, a királyné elragadó, lovagias fivére halott, Richard parancsára kivégezték a pontefracti várban. Amint a hír eljutott Londonba, ő már továbbította is nekem. Senki sem értesülhetett róla korábban, mint én; a Királyi Államtanácshoz is csak egy órával később ér el a hivatalos jelentés. A királyné és a lánya viszont már az esemény éjszakáján, sőt, talán éppen Anthony halálának pillanatában közölte dr. Lewisszal a hírt. Hogyan lehetséges ez? Reggelinél találkozom a férjemmel. – Felszólítottak, hogy vegyek részt a Királyi Államtanács ülésén – mondja, és megmutatja a parancsot, rajta a vadkanos pecséttel. Mindketten elfordítjuk a tekintetünket; a levél úgy hever kettőnk között az asztalon, mint egy tőr. – Magának pedig a királyi ruhatárba kell mennie, és elő kell készítenie a koronázási ruhát Anne Neville számára. Az új királyné számára. Az ő udvarhölgye lesz. Egyetlen szó nélkül véget vetettek a házi őrizetünknek. És egyetlen szó nélkül újra királyi szolgálatba fogadtak minket. Bólintok. Ugyanazt a munkát fogom végezni Richard királynak, amit Edward királynak végeztem. Ugyanazokat a ruhákat fogjuk viselni, csak az aranyhímzésű, hermelinszegélyes ruhát, amelyet, az özvegy királyné számára készítettünk elő, most fel kell hajtanunk, mert a sógornője, Anna, az új királyné fogja viselni. A komornáim és Stanley fegyveresei mind ott ülnek körülöttünk, úgyhogy a férjemmel csupán egy diadalmas pillantással ünnepeljük meg, hogy ezt is túléltük. Immár a harmadik királyi család szolgálatába lépek. Minden alkalommal mélyen bókoltam a királyi pár előtt, és közben a fiam, a trónörökös járt az eszemben. – Megtiszteltetés számomra, hogy Anna királynét szolgálhatom – jelentem ki udvariasan. Az a sorsom, hogy mosolyogva vegyem tudomásul a világ változásait, és várjam, hogy majd a mennyben megkapjam jutalmamat, de még én is visszahőkölök egy pillanatra a királyné lakosztályának ajtajában, amikor meglátom az apró termetű Anne Neville-t – a királycsináló Warwick leányát, aki elég jó családba született, királyi férjet kapott, megözvegyülvén mindent elveszített, és most ismét felemelkedett, méghozzá egyenesen Anglia trónjáig -, amint úti köpenyében álldogál a nagy kandalló előtt, körülötte északról hozott hölgyei – olyan látványt nyújtanak, mint egy cigánytábor a lápvidék közepén. Meglátnak, amint az ajtóban állok; a királynéi lakosztály háznagya bejelenti – Lady Margaret Stanley! -, de olyan táj szólással, hogy Hull városától délre senki sem értené, mire a hölgyek utat nyitnak,


hogy egyenesen odamehessek a királyné elé, én pedig belépek, térdre ereszkedem, egy újabb trónbitorló előtt alázkodom meg, és hűségem jeléül felemelem a kezemet. – Felség! – szólítom meg a nőt, akit a kegyvesztettségből és a szegénységből emelt ki az ifjú Richard herceg, mert tudta, hogy szerencsétlen hitvese mellett igényt tarthat a Warwick-vagyonra. Most pedig ő lesz Anglia királynéja, és nekem le kell térdelnem előtte. – Végtelen örömmel ajánlom fel szolgálataimat. Rám mosolyog. Fehér, akár a márvány, vérteknek az ajkai, halvány rózsaszínű a szemhéja. Biztos, hogy nem érzi jól magát; kezét a kandalló párkányára teszi, és nekidől, mint aki alig áll a lábán. – Köszönöm a szolgálatait, és főudvarhölgyemmé fogadom – mondja halkan, egy pillanatra elakadó lélegzettel. – Ön fogja vinni az uszályomat a koronázáson. Lehajtom a fejem, hogy ne lássák, amint kigyullad az arcom az örömtől. Ez komoly megtiszteltetés a családomnak; azt jelenti, hogy a Lancaster-ház egyetlen lépésre lesz a koronától, amelyet egy felkent fő fölé tartanak. Egy lépés választ el csupán Anglia királynéjától, és Isten a megmondhatója, hogy kész vagyok megtenni azt az egy lépést. – Örömmel elfogadom – felelem. – A férjem mindig nagy elismeréssel emlegeti Lord Thomas Stanley bölcsességét. Olyannyira elismeri, hogy a lándzsásai kis híján levágták a fejét, és egy hétig tartották házi őrizetben. – Régóta szolgáljuk a York-házat – jegyzem meg. – Nagyon hiányoltuk felségedet és a herceget, amikor az udvartól távol, északon éltek. Örvendek, hogy hazatért a fővárosba. Int, mire az apródja odahoz neki egy széket, hogy leülhessen a tűz mellé. Ott állok előtte, és figyelem, ahogy a válla rázkódik a köhögéstől. Ez az asszony nem lesz hosszú életű. Ez az asszony nem fog egy egész csapat York-örököst szülni, mint a termékeny Elizabeth. Ez az asszony beteg és gyönge. Aligha húzza öt évnél tovább. És azután? És azután? – És a fia, Edward herceg? – kérdezem erőltetett kedvességgel. – Ő is részt vesz a koronázáson? Szóljak a kamarásnak, hogy készítsen elő számára néhány szobát? Anne a fejét rázza. – Őfensége nincs jól – mondja. – Egyelőre északon marad. Nincs jól? Ezen eltöprengek. Ha nincs elég jól ahhoz, hogy eljöjjön a saját apja koronázására, akkor igencsak rossz bőrben lehet. Mindig is sápadt fiúcska volt, olyan kis vézna, mint az anyja, ritkán láttuk az udvarban; mindig távol tartották Londontól, mert féltették a pestistől. Talán nem nőtte ki gyermekkori gyengeségét, és a törékeny kisfiúból beteges felnőtt lett? Lehetséges, hogy Richard herceg nem nemzett olyan örököst, aki túléli őt? Lehetséges, hogy már csak egyetlen erőteljesen dobogó szív választja el a fiamat a tróntól?


1483. JÚLIUS 6., VASÁRNAP Ott vagyunk, ahol lenni akartunk: egyetlen lépésre a koronától. A férjem a király nyomában halad, kezében a hadseregparancsnoki pálcájával; én pedig az új királyné mögött lépkedek, és az uszályát tartom. Mögöttem Suffolk hercegné, azután Norfolk hercegné következik. De én haladok közvetlenül a királyné mögött, és amikor megkenik a szent olajjal, olyan közel állok hozzá, hogy érzem az olaj kábító mósuszillatát. Nem sajnálták a pénzt erre a szertartásra. A király bíborvörös ruhát visel, a feje fölé aranyszövetből készült baldachint tartanak. Rokonom, Henry Stafford, az ifjú Buckingham herceg kékben van, köpenyén ott virít aranyfonállal hímzett jelvénye, a kerék. Egyik kezében a király uszályát fogja, a másikban a lordbírói pálcát; ez a jutalma, amiért a trónra segítette Richardot. Felesége, az özvegy királyné húga, Katherine Woodville nincs itt. A hercegné nem jött el, hogy megünnepelje, amint elrabolják a családjától a trónt. Nem csatlakozott áruló férjéhez. Buckingham gyűlöli őt a családja miatt, azért, mert az asszony diadalmaskodott fölötte, amikor ő még fiatal volt, Katherine pedig a király sógornője. Biztos, hogy Katherine Woodville-nek még sokszor lesz része efféle megaláztatásban. Egész nap a királyné nyomában járok. Amikor a Westminster Haliba megy vacsorázni, ott ülök a hölgyek asztalánál, és figyelem, ahogy felszolgálják neki a pompás vacsorát. A király bajnoka maga is meghajol az asztalunk felé, és külön felém is, miután elharsogta az ilyenkor szokásos kihívást. Éppolyan nagyszabású és hivalkodó ez a vacsora, mint Edward király ünnepi vacsorái. Az evés-ivás és a tánc még éjfél után sem ér véget. Stanleyvel kora hajnalban távozunk, a bárkánkon hajózunk fel a Temzén a házunkhoz. A bárka végében ülök, jól beburkolózva prémes köpenyembe, amikor észreveszem, hogy az apátság sötét, zömök tömbjének alján, egy folyóparti ablakban halvány fény ég. Biztosan tudom, hogy Elizabeth égeti a gyertyát a sötét folyó fölött, az egykori királyné, akit szajhának neveztek, és még özvegyi jogait sem ismerték el, s hallgatja ellensége diadalát. Elképzelem, hogy figyeli, amint elsuhanok előtte szépséges bárkámon, hazafelé tartva a királyi udvarból – mint ahogy évekkel ezelőtt figyelte, amint a fiammal a királyi udvar felé hajóztunk. Ő akkor is az apátságban rejtőzködött. Ujjonganom kellene, amiért diadalmaskodtam fölötte, ehelyett megborzongok, és még jobban összehúzom magamon a köpenyem, mintha az az aprócska láng valami rontó tekintet volna, amely rám mered a sötét víz fölött. Elizabeth egyszer már győzedelmesen tért vissza menedékhelyéről. Tudom, hogy Richard megbuktatását tervezgeti; addig mesterkedik, míg ismét győzedelmesen ki nem vonulhat onnan. Sógoromnak, Jasper Tudornak és fiamnak, Henry Tudornak szívélyes üdvözletemet küldöm. Sok hírem van. Richardot Anglia királyává koronázták, a feleségéből, Anneből pedig királyné lett. A korábbi királyné eközben fegyverbe hívta a hozzá hű urakat, s most arra készülnek, hogy amint az újonnan megkoronázott királyi pár országjárásra indul, megtámadják a londoni Towert, és kiszabadítják a hercegeket. Támogatásomról biztosítottam őket, és Elizabeth megosztja velem titkos terveit. Kezdjék el összetoborozni az embereiket. Ha a királyné kiszabadította a fiait a Towerből, csapatokat fog gyűjteni, és Richard ellen indul. Akár ő győz, akár Richard,


a győztesnek mindenképpen azt kell látnia, hogy Henry a seregével partra szállt, a Lancasterek visszatértek, és újabb csata vár rá, méghozzá Henry friss erőt képviselő csapatai ellen. Azt hiszem, elérkezett a mi időnk; azt hiszem, most kell cselekednünk. Margaret Stanley Még ugyanazon a napon, amikor elküldöm a levelemet a fiamnak, titokban hosszú levelet hoznak régi barátomtól, John Morton püspöktől, akit kiengedtek a Towerből, és most Buckingham herceg brecknocki házában őrzik. Kedves leányom Krisztusban! Folyamatosan harcolok az ifjú herceg lelkiismeretével; Buckingham hercege fogságban tart, de a végén még kiderül, hogy én ejtettem foglyul őt, mert sikerült eltérítenem a királynak nevezett Richard iránti barátságától. Az ifjú herceg immár kezdi belátni, hogy elégtelen okok alapján emelte Richardot a trónra, s nagyobb szolgálatot tett volna Istennek, a hazájának és önmagának, amennyiben vagy a York hercegeket támogatta volna, őt pedig régensnek nevezték volna ki, vagy maga nyújtotta volna be igényét a trónra. Most készen áll rá, hogy Richard ellen forduljon, és hajlandó csatlakozni az ellene induló zendüléshez. Jóakarata jeléül felhatalmazza önöket, hogy vessék be az embereit a Tower megtámadása és a hercegek kiszabadítása során. Saját pecsétemmel ellátott levélben fogom önnek elküldeni a jelszavát. Úgy gondolom, találkoznia kellene vele, hogy megbeszéljék, miként tudnának összefogni ezekben a zavaros időkben. Miután Richardtól elvált Worcesterben, Breconba utazik, és megígértem neki, hogy ön az országúton fogja várni, mintha csak véletlenül épp arra járt volna. Maradok barátja, John Morton, Ely püspöke Felnézek, és látom, hogy az egyik komornám figyel. – Jól van, asszonyom? – kérdezi. – Először elsápadt, aztán meg hirtelen kipirult. – Nem, egyáltalán nem vagyok jól – felelem. – Hívják ide dr. Lewist. A koronázás utáni éjszakán a férjem felkeres a kápolnámban. – Mielőtt elhagynám Londont, és csatlakoznék az országjárásra induló királyi párhoz, kiválasztom azokat a fegyvereseket, akik a királyné embereivel együtt megtámadják majd a Towert – mondja, miközben fesztelenül leereszkedik egy székre, megbiccenti fejét az oltár felé, amelyen egyetlen gyertya ég a sötétben, és a tisztelet minden jele nélkül keresztet vet. – Épp most vételezik a páncéljukat és a fegyvereiket a fegyvertárból. Tudnom kell, mi a szándéka. – Hogy mi a szándékom? – kérdezek vissza. Nem állok fel, csak felé fordítom a fejem, de a két kezem továbbra is összekulcsolom. – Az én szándékom mindig az, ami Isten szándéka. – Ha az én embereim törik be a Tower kapuját, márpedig így tervezem, ha ők lesznek az elsők, márpedig ezt a parancsot adom nekik, ha kinyitják a hercegek ajtaját, és egyedül találják őket, úgy, hogy csupán a kíséretük van velük, azt kívánja-e – vagyis hát azt kívánja-e Isten -, hogy felkapják őket, mint az elveszett báránykákat,


és visszavigyék őket az anyjukhoz? Vagy vágják le a fejecskéjüket, azután mészárolják le a szolgáikat, és fogják rájuk az egészet? Meredten bámulok rá. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyen nyers őszinteséggel beszélni. – A maga embereinek maga parancsol – próbálok időt nyerni. – Én nem parancsolhatok nekik. Ez a maga dolga. Különben is, lehet, hogy valaki előbb bejut, és megelőzi őket. – Ez a maga terve, amellyel a fiát akarja a trónra juttatni – feleli határozottan. – Ha a hercegek halottak, akkor két riválissal kevesebb, a fia két lépéssel közelebb kerül a trónhoz. Ha visszamennek az anyjukhoz, akkor Elizabeth egész Dél-Angliát maga mellé tudja állítani. Olyan emberek fognak harcolni a fiaiért, akik otthon maradnának, ha a két herceg meghalna. Semmi értelme Elizabeth Woodville-ért küzdeni – de az ifjú Edward királyért és öccséért, Richard hercegért küzdeni dicsőség. A két fiú kétszer olyan erőssé teszi őt Richarddal szemben – és Henryvel szemben is. – Természetesen nem engedhetjük meg, hogy a York hercegek elfoglalják a trónt. – Ez nyilvánvaló – feleli a férjem. – De azt akarja, hogy kileheljék a lelküket? Észreveszem, hogy két imádkozó kezem szorosan összekulcsolódik. – Isten akarata – suttogom, s azt kívánom, bár olyan biztos lennék magamban, mint Johanna volt, amikor csatába vonult, hogy öljön vagy őt öljék meg, amikor tudta, hogy ha Isten akaratát követi az ember, nehéz és véres úton jár. De Johanna nem ártatlan kisfiúkkal harcolt. Johanna sohasem küldött gyilkosokat egy gyerekszobába. A férjem feláll. – Ideje mennem, seregszemlét tartok. Mi a kívánsága? Ki kell adnom a parancsot a századosaimnak. Mégsem mondhatom nekik, hogy várjanak, míg Isten ki nem találja, mit akar. Én is felállok. – A kisebbik még csak kilencéves. Bólint. – De ő is herceg. A háború kemény dolog, hölgyem. Mi a parancsa? – Ez rendkívül komoly, merész vállalkozás – suttogom. Odalépek hozzá, és a karjára teszem a kezem, mintha azt remélném, hogy elegáns, hasított ujjú kabátján keresztül megnyugtat a teste melege. – Hogy valaki elrendelje két fiú halálát, mikor az egyik még csak kilencéves, a másik tizenkettő, ráadásul a királyi család tagjai... Két ártatlan fiú... A férjem arcán megjelenik a farkasvigyor. – Ugyan, csak egy szavába kerül, és mi kimentjük őket gonosz nagybátyjuk karmai közül, sőt, még az anyjukat is kiszabadítjuk. Szeretné, ha ismét a York család uralkodna, és Edward herceg ülne a trónon? Mert ha minden jól megy, ezt talán még ma este kivívhatjuk. Ez a szándéka? Edward herceget akarja a trónra ültetni? Mentőakciót hajtunk végre? A kezemet tördelem. – Dehogyis! – Hát akkor döntenie kell. Amikor az embereink betörnek a Towerbe, vagy kiszabadítják a fiúkat, vagy legyilkolják őket. A maga kezében van a döntés.


Nem tudom, mi mást tehetnék. Johanna kivont karddal, félelem és habozás nélkül indult a csatába. Nekem is ki kell vonnom a kardomat. – Meg kell ölniük őket – mondom. Hideg az ajkam, de muszáj kimondanom e szavakat. – Nyilvánvaló, hogy a fiúknak meg kell halniuk. Ott állok londoni házunk utcára nyíló kis kapujánál, és figyelem, ahogy Stanley emberei kisurrannak a sötétségbe. A férjem elhagyta Londont a diadalmas országjárásra induló új királyi párral, Richarddal és Annával. Egyedül vagyok. Az emberek nem visznek magukkal fáklyát; csöndben szaladnak ki, csak a holdfény világít. Nem viselik a libériánkat; sapka- és kalapjelvényeiket, domborított övüket félretették. Semmi sincs rajtuk, ami arra utalna, hogy közük van a családunkhoz, s mindegyikük megesküdött, hogy azt fogják mondani: a királyné toborozta őket, és csakis őt szolgálják. Mihelyt elindulnak, a férjem fivére, Sir William Stanley figyelmeztető levelet küld a Tower várkapitányának, Sir Robert Brackenburynek, amelyben értesíti a támadás veszélyéről. A levelet pár perccel a támadás megindulása előtt fogják kézbesíteni. – Mindkét oldallal jóban kell lenni, Margaret – magyarázza vígan William, miközben ráüti a pecsétünket a levélre, hogy mindenki megbizonyosodhasson a hűségünkről. – Ezt szokta mondogatni a fivérem. Vagy legalábbis olyan benyomást kell keltenünk, mintha mindkét oldallal jóban lennénk. Azután nincs más dolgom, mint várakozni. Úgy teszek, mintha teljesen hétköznapi éjszaka volna. Vacsora után elüldögélek egy ideig a nagyteremben, hogy lásson a szolgahad, majd felmegyek a lakosztályomba. A komornáim segítenek levetkőzni, aztán elbocsátom őket, még azt a lányt is, aki a szobámban szokott aludni. Azt mondom, hogy egész éjszaka imádkozni akarok. Ez nem szokatlan a részemről, úgyhogy nem csodálkoznak. Egy darabig csakugyan imádkozom, majd belebújok vastag, meleg köntösömbe, odahúzom a székem a kandallóhoz, leülök és várok. Úgy gondolok a Towerre, mint egy magas útjelző póznára, amely Isten felé mutat. A királyné emberei egy kis föld alatti kapun keresztül fognak behatolni, amelyet nyitva hagytak a számukra; az én embereim mögöttük haladnak majd. Buckingham hercege kis létszámú, de kiképzett katonákból álló csapatot küldött; ők a Fehér torony bejáratánál próbálkoznak, az ottani szolgákat ugyanis megvesztegettük, hogy hagyják nyitva a kaput. Az embereink besurrannak – könnyen felmehetnek a lépcsőn, mielőtt észrevennék őket -, azután kézitusában törnek előre a hercegek lakosztályáig, berontanak, és amikor a fiúk előrerohannak, a szabadság felé, tőrrel hasba szúrják őket. Edward herceg bátor fiatalember, és a nagybátyja, Anthony megtanította vívni; könnyen lehet, hogy harcba bocsátkozik a támadókkal. Richard még csak kilencéves, de segítségért kiálthat; az is lehet, hogy a bátyja elé ugrik, hogy felfogja a döfést – végül is York herceg lévén tudja a kötelességét De el kell jönnie az elszánt öldöklés pillanatának, s ezzel a York-háznak – Richardtól, Gloucester hercegétől eltekintve – vége, és a fiam két lépéssel közelebb kerül a trónhoz. Örülnöm kell ennek. Ebben kell reménykednem. Az ég még éppen csak szürkülni kezd, amikor kora hajnalban valaki kapirgál az ajtón. A szívem majd kiugrik a helyéből. Odarohanok, és ajtót nyitok. Az őrség kapitánya áll odakint, fekete zekéje elszakadt, arcán sebhely sötétlik. Szó nélkül


beengedem, és töltök neki egy korsó gyenge sört. Intek, hogy üljön csak le a tűzhöz, de jómagam állva maradok a székem mögött, és erősen szorítom a faragott fát, hogy ne remegjen annyira a kezem. Olyan rémülettel tölt el, amit tettem, mint egy gyermeket. – Nem sikerült – szólal meg nyers hangon. – Gondosabban őrizték a fiúkat, mint gondoltuk. Az embert, akinek be kellett volna engednie minket, megölték, miközben a zárral bajlódott. Hallottuk az üvöltését. Így aztán be kellett törnünk az ajtót, és mialatt megpróbáltuk leemelni a sarokvasakról, a Tower őrei kijöttek az udvarból, és hátba támadtak minket, úgyhogy kénytelenek voltunk megfordulni, és harcba bocsátkozni velük. Beszorultunk a Tower és az őrség közé, alig tudtuk kiverekedni magunkat. Be sem jutottunk a Fehér toronyba. Odabentről ajtócsapkodást és ordítozást hallottam, nyilván a Tower védettebb részére vitték át a hercegeket. Miután riadót fújtak, esélyünk se volt, hogy bejussunk hozzájuk. – Lehet, hogy figyelmeztették őket? Talán a király tudott a készülőben lévő támadásról? Ha így van, a király azt is tudja, ki vett részt az összeesküvésben, gondolom. Lehet, hogy megint ellenünk tör a vadkan? – Nem, nem csaltak kelepcébe minket. Csak gyorsan kihívták az őrséget és bezárták az ajtót, a királyné kémje pedig nem tudta kinyitni odabentről. De eleinte váratlanul érte őket a támadás. Sajnálom, asszonyom. – Elfogtak valakit? – Valamennyi emberünket kihoztuk. Egy katonánk megsebesült, de már jó kezekben van, és nem mély a sebe. És a Yorkok emberei közül is összeesett néhány. De őket ott hagytam, ahol voltak. – A Yorkok mind ott voltak? – Láttam a királyné fivéreit, Richardot meg Lionelt, aztán a fiát, Thomast, akiről azt beszélték, hogy eltűnt. Jól felfegyverzett csapatuk volt. Szerintem ott lehettek köztük Buckingham emberei is. Jelentős erőt képviseltek, és bátran harcoltak. De hát a Towert azért építették a normannok, hogy bármilyen ostrommal szemben megvédjék Londont. Ha egyszer bezárják a kaput, a bent lévők fél évig is tartani tudják a várat egy egész hadsereggel szemben. Attól kezdve, hogy elmúlt a meglepetés hatása, kudarcra voltunk ítélve. – Senki sem ismerte fel magukat? – Azt mondtuk, hogy valamennyien Yorkok vagyunk, fehér rózsát viseltünk, biztos vagyok benne, hogy senki sem gyanakodott. Odamegyek a ládámhoz, kiveszek egy erszényt, megemelgetem, hogy érezzem a súlyát, aztán átadom a kapitánynak. – Ossza szét ezt az emberei között, és gondoskodjék róla, hogy senkivel se beszéljenek az éjszaka történtekről, még egymás között se. Ha megteszik, az életükkel fizetnek érte. Miután kudarcot vallottunk, felségárulásnak minősül, amit tettünk. Aki eldicsekszik vele, hogy ott volt, az halál fia. És tőlem vagy a férjemtől semmiféle parancsot nem kaptak. A kapitány feláll. – Igenis, asszonyom. – A királyné rokonai mind épségben kijutottak?


– Igen. De a fivére megesküdött, hogy megint megpróbálják. Hangosan kiabált, hogy a fiúk is hallják, azt mondta, legyenek bátrak és várjanak, mert egész Angliát fegyverbe hívja, hogy kiszabadítsa őket. – Ezt mondta? Nos, maga igazán megtette a kötelességét. Most távozhat. A fiatalember meghajol és kimegy a szobából. Térdre borulok a kandalló előtt. – Szűzanyám, ha az az akaratod, hogy a York fiúk életben maradjanak, küldj jelet nekem, a Te szolgálódnak! Az, hogy ma éjjel nem esett bántódásuk, nem lehet jel. Ugye nem akarod, hogy életben maradjanak? Nem akarod, hogy ők legyenek az örökösök? Én mindenben engedelmes leányod vagyok, de nem hihetem, hogy szívesebben látnád a trónon őket, mint a törvényes Lancaster örököst, Henry fiamat. Várok. Hosszan várok. Nem jön jel. Azt pedig, hogy nem jön jel, úgy értelmezem, hogy a York fiúkat nem kell életben hagyni. Másnap elhagyom Londont. Kapóra jön az utazás, jobb is, ha nem mutatkozom a városban, amikor megkettőzik az őrséget, és mindenfelé azt kérdezgetik, vajon ki támadhatta meg a Towert. Úgy határoztam, felkeresem a worcesteri székesegyházat. Már régóta szerettem volna elmenni ebbe a bencés katedrálisba, a tudomány egyik fellegvárába. Miközben felnyergelünk, a korábbi királynétól hoznak üzenetet. Azt írja, hogy a rokonai Londonban, illetve a környező vidéken bujkálnak, és felkelést szerveznek. Válaszomban támogatásomról biztosítom, és közlöm vele: most indulok Buckingham herceghez, hogy rábeszéljem, az embereivel együtt csatlakozzon hozzánk, és robbantsunk ki nyílt lázadást. Túl meleg van az utazáshoz, de legalább szárazak az utak, így hamar odaérünk. A férjem egy éjszakára otthagyja a Worcesterben időző királyi udvart, hogy találkozzunk. Az új király, Richard, aki boldog és magabiztos, s mindenfelé ujjongva üdvözlik, engedélyezi Lord Stanleynek a távollétet, mivel azt gondolja, úgy akarunk együtt lenni, mint férj és feleség. De Stanley korántsem szerető férjként lép be az apátság vendégszobájába. Nem pazarolja az időt nyájas üdvözlésre. – Tehát kudarcot vallottak – mondja. – A kapitány azt állította, hogy nemigen sikerülhetett volna. De szerinte nem figyelmeztették előre a Towert. – Nem, a király maga is döbbenten fogadta a hírt, egészen elképedt tőle. Értesült a fivérem figyelmeztető leveléről, ebből származik majd némi előnyünk. De a hercegeket a belső termekbe vitték, amelyeket jobban tudnak őrizni, mint a királyi lakosztályt, és nem engedik ki őket többé, míg Richard vissza nem tér Londonba. Akkor elviszi őket a városból. Külön udvart akar létrehozni az ifjú királyi kuzinok részére. Clarence hercegének gyerekeit, a saját fiait meg az összes York gyereket északon, Sheriff Huttonban fogják elszállásolni, távol azoktól a területektől, amelyekre kiterjed Elizabeth Woodville befolyása. A Neville-birtokról soha nem fogja kiszabadítani a hercegeket az anyjuk, őt magát pedig a király valószínűleg összeházasítja egy északi lorddal, aki majd magával viszi. – Elképzelhető, hogy Richard megmérgezteti a hercegeket? – kérdezem. – Hogy elteszi őket láb alól? Stanley a fejét rázza.


– Fattyúnak nyilvánította őket, tehát úgysem örökölhetik a trónt. Amint York városába érünk, Richard fiát walesi herceggé avatják. A Riverseket legyőzték; Richard csupán azt akarja bebiztosítani, hogy ne legyen belőlük valami reménytelen vállalkozás névleges vezetője. Különben is, kevesebb gondot okoznak neki gyenge trónkövetelőként, mint halott mártírként. Igazából csak a Rivers-pereputtyot akarja holtan látni: Woodville-ékat és az összes rokonukat, akik összefognának a hercegek érdekében. De a legjobb közülük már halott, és hamarosan a többit is levadásszák. Az egész ország elismeri Richardot királynak és törvényes York örökösnek. Látnia kellett volna, Margaret: minden városban, amelyen átvonultunk, valósággal kiözönlöttek az utcára az emberek, hogy a megkoronázott királyt ünnepeljék. Mindenki szívesebben lát a trónon egy erős trónbitorlót, mint egy gyenge fiúcskát; mindenki úgy van vele, hogy inkább elfogadja a néhai király öccsét, mint hogy ismét háborúznia kelljen a király fiáért. És Richard azt ígéri, jó uralkodó lesz – kiköpött apja, a York-házból való, és szereti a nép. – Mégis sokan vannak, akik fellázadnának ellene. Én már csak tudom, mert éppen az összetoborzásukkal foglalatoskodom. Vállat von. – Igen, maga biztosan jobban tudja. De akármerre jártunk, mindenhol azt láttam, hogy az emberek mint nagyszerű örököst és egy nagy uralkodó hűséges öccsét ünnepük Richard királyt. – Azért a Riversek még legyőzhetik. A királyné fivérei és Greytől származó fia megszerezték Kent és Sussex támogatását; Hampshire is az övék. Mindenki, aki valaha az udvarban szolgált, kész melléjük állni. Cornwallban mindig is nagy támogatást élvezett a házam, a Tudor név hallatán pedig Wales is csatlakozik hozzánk. Buckinghamnek hatalmas birtokai vannak, több ezer bérlővel, Bretagne hercege pedig ötezer fős sereget ígért Henry fiamnak. Stanley bólint. – Meg lehet csinálni. De csak ha biztosan számíthatnak Buckinghamre. Őnélküle nem lennének elég erősek. – Morton azt írta, hogy teljesen Richard ellen fordította Buckinghamet. Az intézőm, Reginald Bray mindkettőjükkel beszélt. Mindenesetre ha találkoztam a herceggel, okosabb leszek. – Hol találkoznak? – Véletlenül futunk össze az úton. – Be fogja csapni – figyelmeztet a férjem. – Ahogy Richardot is becsapta. Az a szegény bolond még most is azt hiszi, hogy Buckingham testvéreként szereti. De aztán mindig kiderül, hogy a herceg csak a saját céljait tartja szem előtt. Magának is azt fogja mondani, hogy támogatja Henry fia igényét a trónra, de közben azt gondolja: „Hadd harcoljon helyettem Tudor!” Azt reméli, hogy Tudor meg a királyné legyőzik Richardot, s ezzel megnyílik előtte az út. – Valamennyien színlelünk. Mind csak a magunk ügyéért harcolunk, pedig mind azt ígérjük, hogy kitartunk a két ifjú herceg mellett. – Igen, csak a két fiú ártatlan ebben a történetben – jegyzi meg Stanley. – Buckingham pedig nyilván el akarja tenni őket láb alól. Egész Angliában nem akadna olyan ember, aki segítene neki megszerezni a trónt, ha a két herceg még életben van.


És persze miután ő a lordbíró, az ő felügyelete alatt áll a Tower, úgyhogy ő tud végezni velük a legkönnyebben. A szolgái már odabent vannak. Egy darabig nem szólok, át kell gondolnom, amit az imént hallottam. – Gondolja, hogy képes volna megtenni? – Minden további nélkül – mosolyodik el Stanley. – És ha megteszi, a király nevében adhatja ki a parancsot. Úgy lehet intézni a dolgot, mintha Richard parancsát teljesítenék. Ő maga rendezhetné úgy, hogy Richard tettének tűnjön. – Tehát ezt tervezi Buckingham? – Azt sem tudom, hogy egyáltalán megfordult-e a fejében. Persze valakinek utána kellene járnia, hogy eszébe jutott-e. Mert valakinek, aki holtan szeretné látni a fiúkat, kétségkívül kapóra jönne, ha Buckinghammel végeztethetné el a piszkos munkát. Kopognak az ajtón, a férjem testőrei beengedik az apátság vezetőjét. – Asszonyom, uram, a vacsora tálalva. – Isten áldja, férjuram – mondom hivatalosan. – Olyan sokat tanulok magától. – Isten áldja magát is – feleli. – És Isten áldása legyen a találkozójukon őfenségével, a herceggel; legyen gyümölcsöző a megbeszélésük. Még nem látom Buckingham hercegét, de már messziről hallom, hogy közeledik felém a kanyargós földúton. Akkora kísérettel utazik, mint egy király, elöl haladó csatlósai trombitaszóval figyelmeztetnek mindenkit, hogy hagyja szabadon az utat a nagyméltóságú herceg számára. Ha nincs ott senki, ameddig a szem ellát, legfeljebb egy fiúcska legelteti a juhait egy fa alatt, meg egy falu látszik a messzeségben, a trombitások akkor is bőszen fújják, a lovak pedig – több mint százan – mögöttük dübörögnek, porfelhőt kavarva, amely még akkor is ott lebeg az út fölött a nyári égen, amikor a lobogó zászlók már rég tovasuhantak. A herceg elöl lovagol egy nagytermetű pej csataménen, aranyszegekkel kivert vörös bőrnyergében, előtte ott lobog saját zászlaja, és három fegyveres veszi körbe. Vadászöltözék van rajta, de a csizmája, amely ugyancsak vörös bőrből készült, olyan finom darab, hogy egy kevésbé előkelő ember csak tánchoz használná. Vállára borított köpenyét nagy aranybross fogja össze; süvegén is aranyból van a jelvény, és rubinkövek díszítik. Zekéjére és mellényére egész vagyont varrtak rá drágakövek formájában; térdnadrágja a legsimább rozsdabarna gyapjúszövetből készült, vörös bőrszegéllyel. Hiú, zabolátlan siheder volt, amikor Elizabeth Woodville gyámság alá vette, és megalázta azzal, hogy hozzáadta a húgát, most pedig hiú, zabolátlan férfi, még harmincéves sincs, és arra készül, hogy bosszút álljon a világon, amely – legalábbis szerinte – soha nem tanúsított kellő tiszteletet iránta. Akkor találkoztam vele először, amikor hozzámentem Henry Staffordhoz. Akkoriban még kisfiú volt, és engedékeny nagyapja, a herceg igencsak elkényeztette. Miután meghalt az apja és a nagyapja, még gyermekként megörökölte a hercegi címet, s hozzászokott, hogy nagyra hivatott emberként gondoljon magára. Három nagyszülője is III. Edward leszármazottja volt, ezért úgy véli, királyibb a királyi családnál. Azt hiszi, ő a Lancaster örökös. Nyilván úgy gondolja, hogy több joga van a trónra, mint a fiamnak. Meglepetést színlel, amikor meglátja a kíséretemet, mely szerényebb, mint az övé, bár meg kell mondanom, mindig ötven derék fegyveressel utazom, és legelöl ott virít a saját zászlóm, valamint Stanley lobogója. Felemelt kézzel megállítja a csapatát.


Lassan közeledünk egymás felé, mintha tárgyalásokat akarnánk kezdeni, és ifjú, elbűvölő mosolya úgy ragyog rám, mint a felkelő nap. – Micsoda öröm, hogy találkozunk, kedves rokon! – kiált fel, s az emberei tiszteletük jeléül meghajtják előttem a zászlóikat. – Nem számítottam rá, hogy ilyen távol az otthonától összefutunk! – Bridgnorthi házamba tartok – mondom jó hangosan, hátha valami kém figyel minket. – És uraságod? Azt hittem, a királlyal van. – Éppen hozzá tartok breconi házamból – feleli Buckingham. – De mit szólna hozzá, ha megszakítanánk az utunkat? Itt van a közelben Tenbury. Megtisztelne azzal, hogy velem vacsorázik? – Könnyedén int a kísérete felé. – Magammal hoztam a konyhai személyzetem, és élelmünk is van bőven. Együtt vacsorázhatnánk. – Megtiszteltetés lenne – válaszoltam nyugodtan, aztán megfordítom a lovamat, és csatlakozom a herceghez. Testőrségem félrehúzódik, majd a népes Buckinghamcsapatot követve elindul Tenbury felé. A szerény fogadóban van egy kis szoba egy asztallal és néhány székkel, éppen megfelel a céljainknak. Az embereink a szomszédos mezőn pihentetik a lovaikat, ők maguk pedig tábortüzet gyújtanak, és nekiállnak húst sütni. Buckingham szakácsa átveszi az irányítást a fogadó szegényes konyhájában, s hamarosan fel-alá szaladgálnak a szolgák, levágnak pár tyúkot, és különféle hozzávalókat hoznak a társzekérről. Buckingham intézője hoz nekünk bort a boros kocsiról; a herceg saját poharában szolgálja fel, amelynek a peremére Buckingham címerét vésték. Felfigyelek erre a világias, őrült pazarlásra, és azt gondolom: ez az ifjú azt hiszi, hogy könnyen kijátszhat. Várok. Az Isten, akit én szolgálok, türelmes Isten, s arra tanított, hogy néha az a legjobb, ha kivár az ember. Buckingham mindig is türelmetlen fiú volt, most is alig csukódik be az ajtó az intéző mögött, már rá is kezdi. – Richard kibírhatatlan. Én csupán azt szerettem volna, hogy megvédjen minket a Riversek becsvágyától, ezért óvtam tőlük; de most már túl messzire ment. Vissza kell rántanunk. – Most ő a király – jegyzem meg. – Maga még idejében figyelmeztette, és olyan jól szolgálta, hogy félelmei dacára nem a Riversek közül került ki a zsarnok, hanem Richard lett az. A férjem és én pedig hűséget esküdtünk neki, mint ahogy maga is. Legyint, és ezzel kilöttyint egy kevés bort. – A trónbitorlónak tett hűségeskü nem igazi eskü – mondja. – Richard nem törvényes király. – Hát akkor ki lenne az? – Gondolom, Edward herceg – vágja rá, mintha nem ez volna az egyetlen fontos kérdés. – Lady Stanley, maga idősebb és bölcsebb, mint én, egész életemben bíztam szentséges ítéletében. Maga szerint tényleg ki kell szabadítanunk a hercegeket a Towerből, és vissza kell helyeznünk őket jogaikba? Maga olyan szeretettel szolgálta udvarhölgyként az előző királynét. Tényleg úgy gondolja, hogy ki kell szabadítani a fiúkat, és Edward hercegnek kell elfoglalnia az apja trónját? – Tényleg így gondolom – mondom. – Pontosabban tényleg így gondolnám, ha Edward nem volna fattyú. De hát Richard szerint az; éppen maga jelentette ki róla, hogy fattyú, sőt az apja is fattyú volt.


Buckingham kissé zavarba jön, mintha nem ő esküdött volna meg mindenkinek, hogy Edward már nős volt, mielőtt házasságot ígért Elizabethnek. – Igen, attól tartok, ez így van. – És ha az állítólagos herceget a trónra segíti, minden vagyonát és pozícióját elveszti, amit Richardtól kapott. Legyint egyet, mintha a lordbírói nem a legjelentősebb cím volna, amit ebben az országban kapni lehet. – Az én családom nem szorul rá egy trónbitorló adományaira – jelenti ki nagyvonalúan. – Én pedig semmit sem nyernék vele – jegyzem meg. – Én továbbra is a királyné udvarhölgye maradnék. Most Anna királynét szolgálom, akkor meg nyilván visszatérnék az özvegy királyné szolgálatába, úgyhogy továbbra is csak szolgálnék valakit. Maga pedig mindent kockára tenne, hogy a Rivers családot visszasegítse a hatalomba. És mi aztán jól tudjuk, milyen mohó és népes családról van szó. A felesége, a királyné húga megint parancsolhatna magának. Drágán megfizettetné magával, hogy kegyvesztettként otthon tartotta. Valamennyien kinevetnék, mint amikor még kisfiú volt. Gyűlölet lobban a szemében, gyorsan elkapja a tekintetét a kandallóról, ahol apró lángok nyaldossák a fahasábokat. – A feleségem nem uralkodik fölöttem – jelenti ki ingerülten. – Bárkinek a húga is. És senki nem nevet ki. Vár; nemigen meri elmondani nekem, mit is akar valójában. A szolga behoz néhány pitét, elgondolkozva eszegetünk és kortyolgatjuk a bort, mintha tényleg azért jöttünk volna össze, hogy megvacsorázzunk, és most komolyan ízlelgetnénk az ételt. – Nagyon is féltem a hercegeket – töröm meg a csöndet. – Mióta kis híján sikerült kiszabadítani őket, folyton az jár az eszemben, hogy Richard elküldi őket valahová messzire, vagy még rosszabbat tesz. Nyilván túl nagy kockázatot jelent számára, ha ott maradnak Londonban, az összeesküvések középpontjában, nem? Biztosan mindenki azt gondolja, hogy Richard végezni fog velük. Talán elviszi őket a birtokaira, északra, és azt az utazást nem élik túl. Attól tartok, a kis Richard hercegnek gyenge a tüdeje. – Ha netán, Isten őrizz, Richard király titokban meg akarná ölni őket, a Riverságnak magva szakadna, és mi végre megszabadulnánk tőlük – veti fel a herceg, mintha ez a gondolat most először fordulna meg a fejében. Bólintok. – És akkor a lázadás, amely elsodorja Richardot, megnyitná az utat egy új király előtt. Felemeli tekintetét a lángoló fahasábokról, és őszinte remény ragyog fel az arcán. – A fiára, Henry Tudorra céloz? Őrá gondol, asszonyom? A fia elfogadná a kihívást, és hajlandó volna visszaszerezni a Lancastereknek az angol trónt? Egy percig sem habozom. – A Yorkokkal eléggé megjártuk. Henry az első számú Lancaster örökös. És egész életében arra várt, hogy visszatérhessen a hazájába, és születése jogán bejelenthesse igényét a trónra. – Van serege?


– Ezreket tud összetoborozni – jelentem ki. – Bretagne hercege is támogatásáról biztosította, neki pedig tucatnyinál is több hajója van, több mint négyezer embere és saját hadserege. Henry neve már önmagában is elég, hogy Wales hadba vonuljon, ráadásul a nagybátyja, Jasper lenne a parancsnok. Ha maga meg ő összefognának, és együtt harcolnának Richard ellen, szerintem verhetetlenek lennének. Ha pedig az özvegy királyné is fegyverbe szólítaná az embereit, abban a hiszemben, hogy a fiaiért háborúzik, biztos siker várna ránk. – De ha megtudná, hogy a fiai meghaltak? – Amennyiben csak a csata után tudja meg, a mi szempontunkból nincs jelentősége. Bólint. – És akkor a királyné egyszerűen visszavonulna. – A fiam, Henry eljegyezte Elizabeth hercegnőt – jegyzem meg. – Elizabeth Woodville tehát a királyné anyja volna; ezzel megelégedne, ha a fiai már nem volnának az élők sorában. Buckingham arca felragyog, mintha e pillanatban fogta volna fel, mi a tervem. – Ő pedig azt gondolja, hogy maga őt szolgálja! – kiáltja. – Hogy ugyanaz a céljuk. Igen, azt hiszem. És te is azt képzeled, hogy téged szolgállak, és hogy majd ráveszem a fiamat, hogy ölje meg Richardot a kedvedért. Hogy az én nagyszerű Henry fiamat fegyverként használom egy olyan ember szolgálatában, mint te, csak hogy biztonságban elérhesd a trónt. – És – kérdezi fájdalmas képpel – ha, ne adj’ isten, a fia, Henry elesne a csatában? – Akkor ön lenne a király – felelem. – Nekem csak ez az egy fiam van, és ő a házam egyetlen örököse. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy ha Henry meghal, akkor ön követelheti a legtöbb joggal a trónt. Ha pedig Henry életben marad, hálás lesz magának, olyan birtokot kérhet tőle, amilyet csak akar. Természetesen máris megígérhetem a nevében, hogy visszaadja magának a Bohun-birtokokat. Maguk ketten végre békét teremthetnének Angliában, és megszabadíthatnák az országot egy zsarnoktól. Henry lenne a király, maga pedig a leghatalmasabb herceg. Ha pedig Henry utód nélkül halna meg, maga lenne az örököse. Lecsusszan a székről, és letérdel elém, kezét a hűségeskü ősi gesztusával felfelé tartja. Lemosolygok rá, erre a csinos fiatalemberre, aki olyan jóképű, mint egy maszkot viselő színész, és olyan szavakat motyog, amelyeket senki sem hinne el: a hűségét ajánlja, miközben csak a maga javát nézi. – Elfogadja a fiának tett hűségeskümet? – kérdezi csillogó szemmel. – Elfogadja az eskümet, és megígéri, hogy szövetkezik velem Richard ellen? Mi ketten, együtt! Két hideg kezem közé fogom a kezét. – Fiam, Henry Tudor, a törvényes angol király nevében elfogadom a hűségesküjét – mondom ünnepélyesen. – Maga, Henry meg az özvegy királyné együttesen megdöntik majd a Vadkan uralmát, és Anglia ismét felvirágzik. Valami furcsa szomorúsággal a szívemben távozom a Buckinghammel elköltött vacsoráról. Semmiféle diadal nem tölt el. Pedig ujjonganom kellene: Buckingham azt hiszi, kelepcébe csalta a fiamat, rávette, hogy toborozzon sereget és harcoljon az ő érdekében, pedig valójában mi csaltuk tőrbe őt. Elvégeztem a feladatomat; meglett


Isten akarata. És mégis... és mégis... nyilván az kavart fel, hogy ott az a két fiú a Towerben, épp most mondják el imáikat, aztán bebújnak nagy ágyukba, és azt remélik, hogy holnap találkozhatnak az anyjukkal, abban bíznak, hogy a nagybátyjuk elengedi őket, nem is sejtik, hogy egy erős szövetség, amelyet én, a fiam és Buckingham herceg alkotunk, csak azt várja, hogy a halálhírükről értesüljön, és már nem is kell sokáig várnia.


1483 SZEPTEMBERE Végre a helyemen vagyok. Megörököltem a királyságot, amelyről álmodoztam, amikor az orléans-i szűzhöz imádkoztam, és magam is Johannává akartam válni, mert ő volt az egyetlen leány, aki láthatta királysága felemelkedését, az egyetlen nő, aki magától Istentől tudta, mi a teendő. Londoni házunkban lévő lakosztályom a felkelés titkos központja lett; nap mint nap küldöncök jönnek-mennek, az üzenetekben fegyverkezésről, pénzkérésről, a fegyverek összegyűjtéséről és a városból való kicsempészésükről esik szó. Íróasztalomat, amelyen régebben a tanulmányaimhoz szükséges imakönyvek tornyosultak, most nagy gonddal másolt térképek borítják, fiókjaiban pedig a titkos üzenetekhez szükséges kódok rejtőznek. Komornáim megkörnyékezik férjüket, fivéreiket, apjukat, titoktartást fogadtatnak velük, és az ügyünk mellé állítják őket. Barátaim a templomban, a városban és a birtokaimon összeköttetésben állnak egymással, s az összeesküvés hálójával szövik át az egész országot. Én döntöm el, kiben bízhatunk és kiben nem, s a megbízható embereket magam keresem meg. Naponta háromszor letérdelek és imádkozom, az én Istenem pedig az igazságos csaták Istene. Dr. Lewis szinte naponta hozza-viszi a híreket köztem és az özvegy királyné között. A királyné ugyanis mindeközben azokat gyűjti össze, akik még hűségesek a York hercegekhez, a régi királyi udvar főembereit és hű szolgáit, fivérei és a fia pedig a London környéki grófságokban titkon fegyverbe szólítják a Yorkok embereit, míg én a Lancasterek híveit hívom hadba. Az intézőm, Reginald Bray mindenhová elmegy, szeretett barátom, John Morton pedig vendégként és fogolyként napi kapcsolatban van Henry Stafforddal, Buckingham hercegével. Tájékoztatja a herceget, miként állunk a toborzással, nekem pedig jelenti, hogy Buckingham több ezernyi emberét titokban elkezdték felfegyverezni. Saját embereimet biztosítom róla, hogy Henry feleségül fogja venni Yorki Elizabeth hercegnőt, és győzelmével egyesíteni fogja az országot. Ezzel meggyőzöm őket, hogy harcoljanak az ügyemért. De a Yorkokat és a köznépet nem érdekli az én Henrym; ők csak a hercegeket akarják kiszabadítani. Alig várják, hogy a fiúk szabadok legyenek, egységbe tömörülnek Richard ellen, és akár magával az ördöggel is szövetkeznének, csak hogy kiszabadíthassák a két York herceget. Buckingham hercege egyelőre, úgy tűnik, kitart a tervem mellett, bár nem kétlem, hogy neki is megvan a maga terve. Megígéri, hogy Wales határvidékén gyűjti össze az embereit és a Tudorokhoz hű csapatokat, átkelnek a Severn folyón, és nyugat felől lépnek angol területre. Ezzel egy időben a fiam partra száll délen, és északra vonul a seregével. A királyné emberei a déli grófságokból fognak kiözönleni, mert az az ő hátországa, Richard pedig, aki még mindig északon tartózkodik, kénytelen lesz valahonnan erősítést összekaparni, mert dél felé vonulva nem is egy, hanem három hadsereg várja – legfeljebb arról dönthet, hol akar meghalni. Jasper és Henry Észak-Európa legrosszabb hírű városainak börtöneiből és utcáiról szedik össze az embereiket. Ezek fizetett zsoldosok lesznek; a mindenre elszánt rabokat csak azért engedik ki, hogy a Tudor zászló alatt harcoljanak. Nem is számítunk rá, hogy egynél több rohamnak ellenállnának, s nyilván nem várhatunk tőlük hűséget, elkötelezettséget az igaz ügy iránt. De olyan sokan lesznek, hogy ez már önmagában eldönti a csatát. Jasper ötezer embert toborzott össze, nem kevesebb


mint ötezer embert, s most olyan erővé képezi ki őket, amely bármely országot megrémítene. Richard a távoli Yorkban mit sem tud minderről. Örül, hogy a város kiáll mellette, legkedvesebb fia mellett, és nem is sejti, milyen terveket kovácsolunk eközben saját fővárosa szívében, ám ahhoz elég ravasz, hogy tudja: Henry veszélyt jelent számára. Megpróbál szövetséget kötni Lajos francia királlyal; az egyezség részét képezné, hogy a franciák kiadják neki a fiamat. Abban reménykedik, hogy tűzszünetet köthet Skóciával; tudja, hogy az én Henrym csapatokat fog toborozni; tud az eljegyzésről, tudja, hogy a fiam megállapodott az özvegy királynéval, s azt is tudja, hogy vagy még az idén partra száll az őszi szelekkel, vagy megvárja a tavaszt. Tudja mindezt, és nyilván fél is tőle. Azt viszont nem tudja, mi ebben az én szerepem; nem tudja, hogy hűséges felesége vagyok-e hűséges csatlósának, akit pénzzel és pozíciókkal vett meg, vagy egy trónkövetelő anyja vagyok. Bizonyára figyel, kivár, és tele van kérdésekkel. Azt viszont még nem sejti, hogy sötét árnyék vetült reményeire és biztonságára; azt ugyanis még nem tudja, hogy első számú bajtársa és legjobb barátja, Buckingham herceg, aki a trónra segítette, aki hűséget esküdött neki, aki hús a húsából és vér a véréből, aki éppoly szerető fivére, mint York rokonai, ellene fordult, és felesküdött az elpusztítására. Szegény Richard mit sem sejtve, ártatlanul ünnepel Yorkban, élvezi északi barátai büszkeségét és szeretetét. Csak azt nem tudja, hogy a kebelbarátja, az az ember, akit testvéreként szeret, csakugyan olyan lett, mintha a testvére volna – éppúgy elárulja, mint a többi irigy, egymással is vetélkedő York fivér. Férjemet, uramat és parancsolómat, Thomas Stanleyt három napra felmentették a Richard yorki udvarában végzendő feladatai alól, és este, vacsora előtt meglátogat. Int a komornáimnak, hogy távozzanak, egyetlen udvarias szava sincs se hozzájuk, se hozzám. Felhúzom a szemöldököm a durvasága láttán, és várok. – Csak annyi időm van, hogy ezt a kérdést megbeszéljük – kezdi. – A király küldött ide, bár Isten a megmondhatója, nem sok jelét adja, hogy bízik bennem. Holnaputánra vissza kell érnem, és olyan gondosan szemmel tart, mintha megint le akarna tartóztatni. Tudja, hogy felkelés készülődik; gyanakszik magára, és emiatt rám is, de nem tudja, kiben bízhat. Egyetlen dolgot mondjon meg nekem: kiadta a parancsot a hercegek megölésére? És megtörtént már? A csukott ajtó felé pillantok, aztán felállok. – Miért kérdezi, férjuram? – Azért, mert a jószágigazgatóm ma azt kérdezte tőlem, meghaltak-e. A főlovászom azt kérdezte, hallottam-e a hírt. A borkereskedőm pedig azt mondta, a fél ország azt hiszi, hogy meghaltak. A fél ország azt hiszi, hogy a két herceg halott, és a többség úgy gondolja, hogy Richard ölette meg őket. Sikerül palástolni az örömömet. – De hát hogyan tehetnék én ilyesmit? Összezárt öklét odatartja az arcom elé, aztán csettint egyet. – Ébresztő! – förmed rám nyersen. – Velem beszél, nem valamelyik hűséges szolgájával. Magának kémek tucatjai állnak rendelkezésére, tekintélyes saját vagyona van, ráadásul most nemcsak a saját testőrségére, hanem Buckingham embereire is


számíthat. Ha azt akarja, hogy megtegyék, meg lehet tenni. Tehát megtették? Megtörtént? – Igen – mondom nyugodtan. – Megtették. Megtörtént. A fiúk halottak. Egy percre elhallgat, mintha a két ifjú lélekért mondana el egy imát. Aztán megkérdezi: – Látta a holttesteket? – Nem, dehogyis! – felelem megbotránkozva. – Akkor honnan tudja, hogy tényleg halottak? Egészen közel húzódom hozzá. – Buckingham hercegével megegyeztünk, hogy ennek meg kell lennie. Egyik éjjel eljött hozzám egy embere, és közölte, hogy megtörtént. – Hogyan csinálták? Nem bírok a szemébe nézni. – Az illető azt mondta, hogy két társával álmukban támadtak rájuk, és az ágyukban végeztek velük, addig szorították rájuk a derékaljat, míg meg nem fulladtak. – Mindössze három ember! – Három – mondom védekezően. – Gondolom, három ember kellett... – Elhallgatok, mert látom, hogy maga elé képzeli a jelenetet, mint ahogy én is: egy tízéves és egy tizenkét éves fiút hasra fektetnek az ágyukban, aztán rájuk nyomnak egy derékaljat. – Buckingham emberei voltak – emlékeztetem. – Nem az enyémek. – Maga adta ki a parancsot, és három tanú van. Hol vannak a holttestek? – A Tower egyik lépcsője alá rejtették őket. Amint Henryt királlyá nyilvánítják, felfedezheti a holttesteket, és kihirdetheti, hogy Richard ölette meg a fiúkat. Aztán misét tarthat, temetést rendezhet nekik. – És honnan tudja, hogy Buckingham nem csapta be? Honnan tudja, hogy nem tüntette el őket valahová, ahol még most is élnek? Nem tudom, mit mondjak. Hirtelen úgy érzem, hibát követtem el, amikor másokra bíztam a piszkos munkát. De azt akartam, hogy Buckingham emberei végezzék el, és aztán Buckingham bűne legyen az egész. – Miért tett volna ilyet? Legalább annyira az ő érdeke, hogy halottak legyenek, mint a miénk – felelem. – Ezt éppen maga mondta, férjuram. És ha bekövetkezne a legrosszabb, ha kiderülne, hogy Buckingham becsapott, és a hercegek életben vannak a Towerben, később még mindig megölheti őket valaki. – Maga túlságosan bízik a szövetségeseiben – jegyzi meg barátságtalanul a férjem. – És mossa kezeit. De ha nem saját kezűleg sújt le, nem tudhatja, célba ért-e a csapás. A fia soha nem érezheti magát biztonságban a trónján, ha valahol még rejtőzködik egy York herceg. Egész életében gyanakvóan tekinget majd hátra. Bretagne-ban ott várakozik majd egy trónkövetelő, mint ahogy ő várakozott Edward király idejében, és rémületben tartja, mint ahogy most ő tartja rémületben Richardot. A maga hőn szeretett fiát mindig is a riválistól való félelem fogja kísérteni, mint ahogy most ő kísérti Richardot. Soha nem lesz egy nyugodt perce. Ha maga ezt most elhibázta, akkor elintézte, hogy a fiának egy nyugtalan szellem járjon a nyomában, és a korona soha ne álljon szilárdan Henry fején. – Én Isten akaratát teljesítem – jelentem ki indulatosan. – És a dolog megtörtént. Senki sem fogja kétségbe vonni. Henry nyugodtan ülhet az őt megillető trónon. Nem


fogja kísérteni senki. A hercegek halottak, az én kezemhez pedig nem tapad vér. Buckingham tette. – A maga sugallatára. – Buckingham tette. – És biztos benne, hogy mind a kettőt megölték? Egy pillanatig habozok, mert eszembe jutnak Elizabeth Woodville különös szavai: „Az nem Richard.” Mi van, ha egy másik fiút küldött helyette a Towerbe, hogy azt öljem meg? – Igen, mind a kettőt – felelem aztán határozottan. A férjem arcán megjelenik legridegebb mosolya. – Örömömre lesz, ha megbizonyosodhatok róla. – Miután a fiam diadalmenetben bevonult Londonba, és megtalálta a holttesteket, Buckinghamet vagy Richardot fogja bűnösnek nyilvánítani, és tisztességes temetést rendez a hercegeknek. Akkor majd maga is meglátja, hogy rendesen elvégeztem a feladatomat. Nyugtalanul fekszem le, s másnap, rögtön a reggeli ima után dr. Lewis keres fel a lakosztályomban. Feszültnek és aggodalmasnak tűnik. Rögtön kijelentem, hogy nem érzem jól magam, és valamennyi komornámat kiküldöm. Kettesben maradunk a budoáromban. Megengedem, hogy leüljön egy székre velem szemben, mintha azonos rangúak volnánk. – Az özvegy királyné az apátságba kéretett tegnap este, és roppant zaklatott volt – újságolja halkan. – Csakugyan? – Azt hallotta, hogy a hercegek meghaltak, és könyörgött, hogy nyugtassam meg, nem igaz. – És maga mit mondott? – Nem tudtam, mit mondjak. Úgyhogy végül közöltem vele: a városban valóban azt beszélik, hogy a hercegek halottak. Hogy Richard ölette meg őket, vagy még a koronázás napján, vagy mielőtt elhagyta Londont. – Mire ő? – Nagyon megrendült; nem akarta elhinni. De Lady Margaret, a királyné valami borzalmas dolgot mondott... – Elhallgat, mintha nem merné kimondani. – Folytassa – kérem, de közben érzem, hogy végigfut a hideg a hátamon. Attól tartok, hogy elárultak. Attól tartok, hogy félresiklott a dolog. – Először elsírta magát, aztán azt mondta: „De legalább Richard biztonságban van.” – Richard hercegre gondolt? A kisebbik fiára? – Arra, akit a Towerbe vittek, hogy a bátyja ne legyen egyedül. – Tudtam! De hogy értette ezt? – Én is ezt kérdeztem tőle. Rögtön megkérdeztem, hogy érti, mire ő ijesztően rám mosolygott, és azt mondta: „Doktor úr, ha önnek lenne két becses és ritka ékszere, és félne a tolvajoktól, ugyanabba a dobozba tenné mindkét kincsét?” Elképedt arckifejezésemet látva bólint. – Hogy értette ezt? – ismétlem meg a kérdést.


– Nem mondott többet. Megkérdeztem: ezek szerint Richard herceg nem volt a Towerben, amikor a két fiút megölték? Erre csak azt mondta, kérjem meg önt, Lady Margaret, hogy küldje a saját testőreit a Towerbe, a fia védelmére. Semmi többet nem mondott. Ezzel elbocsátott. Felállok. Ez az átkozott asszony, ez a boszorkány kislány korom óta eltakarja előlem a fényt, és most, amikor végre kihasználom őt, kihasználom az őt bálványozó családját meg a hűséges támogatóit, hogy elragadjam tőle a trónt, hogy elpusztítsam a fiait, még mindig lehetséges, hogy ő fog győzni, lehet, hogy tett valamit, amivel meghiúsítja a tervemet. Hogyan csinálja ezt? Hogyan lehetséges, hogy amikor már olyan mélyre zuhant, hogy még imádkozni is hajlandó voltam érte, képes újra felülkerekedni? Ez biztosan boszorkányság, ez csakis boszorkányság lehet. Egész életemben kísértett a boldogsága és a sikere. Tudom, hogy az ördöggel cimborál, semmi kétség. Bárcsak magával vinné a pokolba! – Vissza kell mennie hozzá – fordulok az orvoshoz. Olyan arcot vág, mint aki a legszívesebben nemet mondana. – Mi az? – förmedek rá. – Lady Margaret, higgye el, rettegek attól, hogy visszamenjek hozzá. Olyan, mint egy elvarázsolt boszorkány, akit bebörtönöztek egy fenyőfa hasadékába; olyan, mint egy fába zárt szellem; olyan, mint egy vízi istennő a befagyott tavon, a tavaszra várva. Meghúzza magát abban a félhomályos menedékben, a folyó vize ott folyik el a szobáik mellett, és ő úgy hallgatja a csobogását, mintha a tanácsadója jelentését hallgatná. Olyan dolgokkal van tisztában, amelyeket evilági eszközökkel nem tudhatott meg. Rémülettel tölt el. És a lánya sem jobb nála. – Pedig össze kell szednie a bátorságát – mondom élesen. – Ne féljen, Isten akaratát teljesíti. Menjen vissza hozzá, és mondja meg neki, hogy tartson ki. Mondja meg neki: én biztos vagyok benne, hogy a hercegek életben vannak. Emlékeztesse rá, hogy amikor megtámadtuk a Towert, hallottuk, amint az őrség elvitte őket a kapu közeléből. Tehát akkor még életben voltak; miért öletné meg őket Richard éppen most? Hiszen megszerezte a trónt anélkül, hogy megölette volna őket; most ugyan miért végezne velük? Richard a maga dolgával van elfoglalva, és különben is, több száz mérföldre van innen. Mondja meg a királynénak, hogy kétszer annyi embert küldök a Towerbe, és a becsületemre esküszöm, hogy megvédelmezem a fiait. Emlékeztesse, hogy jövő hónapban megindul a felkelés. Amint legyőztük Richard királyt, kiszabadítjuk a fiúkat. Aztán amikor a királyné megnyugszik, amikor átjárja a lelkét a megkönnyebbülés, amikor látja, hogy visszatért a szín az arcába, és sikerült meggyőznie – abban a pillanatban gyorsan kérdezze meg tőle, hogy már biztonságos helyre vitte-e a fiát, Richard herceget. Hogy elbújtatta-e valahol. Az orvos bólint, de sápadt a félelemtől. – És tényleg biztonságban vannak? – kérdezi. – Csakugyan megnyugtathatom a királynét, hogy azok a szegény fiúk biztonságban vannak, és mi majd megmentjük őket? Hogy a szóbeszéd, amely még itt, az ön házában is terjed, hamis? Tudja, hogy életben vannak-e vagy meghaltak, Lady Margaret? Igazat mondok, ha azt állítom az anyjuknak, hogy életben vannak? – Isten kezében vannak – felelem határozottan. – Mint ahogy mindannyian. A fiam is. Veszedelmes időket élünk, és a hercegek Isten kezében vannak.


Még aznap éjjel megérkezik az első zendülés híre. Rosszul időzítették, túl korai. Kent emberei London felé vonulnak, és felszólítják Buckingham hercegét, hogy foglalja el a trónt. Sussex grófság is fegyvert ragad, mert azt hiszik, egy percet sem várhatnak tovább, azután Hampshire emberei követik őket, mint ahogy a tűz terjed át egyik kiszáradt erdőről a másikra. Richard leghűségesebb parancsnoka, Thomas Howard, aki most kapta meg a Norfolk hercege címet, a nyugati úton kivonul Londonból, és elfoglalja Guildfordot. Nyugaton is, keleten is kisebb csatákat vív, és végül sikerül a lázadókat visszaszorítania saját grófságaikba. Eközben kétségbeesett figyelmeztető üzenetet küld a királynak: a déli grófságok a korábbi királyné és bebörtönzött fiai, a hercegek nevében fellázadtak. Richard, a Yorkok harcedzett vezére a York seregre jellemző gyorsasággal délre vonul, Lincolnban állítja fel főhadiszállását, és valamennyi grófságban csapatokat toboroz, főleg azokban, ahol oly nagy örömmel fogadták országjárása során. Akkor értesül Buckingham herceg árulásáról, amikor hírt hoznak Walesből, hogy a herceg úton van észak felé a walesi határvidéken át, fegyvereseket toboroz, és nyilvánvalóan azt tervezi, hogy Gloucesternél vagy esetleg Tewkesburynél átkel a folyón, s így egyenesen Anglia szívébe érkezik saját embereivel és Walesben toborzott katonáival. Szeretett barátja, Henry Stafford tehát saját zászlaja alatt indul csatába, éppoly büszkén és bátran, mint egykor Richard oldalán; csak éppen most ellene harcol. Richard elsápad a dühtől, megragadja jobb karját, a kardot tartó karját a könyöke fölött, mintha fékezni akarná a remegését. – Ez az ember, aki kitarthatott volna a legdicsőbb ügy mellett! – kiáltja. – Nincs a világon nála becstelenebb! Pedig mindent megkapott, amit csak kért. Soha még hazug árulóval nem bántak jobban! Áruló, áruló! Azonnal elküldi toborzóbizottságait Anglia összes grófságába, hűséget, fegyvereket és katonákat kérve. Ez uralkodása első és legnagyobb válsága. Felszólítja a grófságokat, hogy támogassák a York királyt; azt kéri, legyenek olyan hűségesek hozzá, mint a bátyjához voltak, hiszen annak idején valamennyien ezt ígérték neki. Azokat, akik örvendeztek, amikor alig tizenhat héttel ezelőtt a fejére tették a koronát, figyelmezteti, hogy most ki kell tartaniuk az akkori döntés mellett, máskülönben Anglia áldozatul esik az áruló Buckingham, a boszorkány királyné és a Tudor trónkövetelő összeesküvésének. Zuhog az eső, erős északi szél fúj. Rendkívüli időjárás uralkodik, nyilván valami boszorkány idézte elő ezt az időt. Ha a fiam akkor akar megérkezni, amikor a királyné támogatói már fegyvert ragadtak, Buckingham pedig még úton van, most kell kihajóznia. De ha itt, Dél-Angliában ilyen viharos az idő, milyen lehet Bretagneban? Pedig Henrynek a megfelelő pillanatban kell ideérnie, hogy lecsapjon az első csata kimerült győztesére, és újabb harcra kényszerítse, miközben a fáradt katonák mindenre vágynak, csak harcra nem. De – az ablaknál állok, figyelem a zuhogó esőt és a kertünkben álló fákat, amelyeket ide-oda hajlítgat a szél – tudom, hogy ilyen időben nem indulhat el, a vihar dél felé sodorná. Attól tartok, még a kikötőből sem jutna ki. Másnap még jobban ömlik az eső, és a folyó áradni kezd. A kertünk végében már ellepi a lépcsőt, a hajósok pedig bevontatják a Stanley család bárkáját a fák közé, mert attól félnek, hogy a kavargó ár elsodorja. Nem hinném, hogy Henry útnak indulna


ilyen időben, és még ha elhagyná is a kikötőt, nem hinném, hogy épségben elérné Anglia déli partjait. Hírhozóim, kémeim, összeesküvő-társaim döbbenten figyelik a tomboló vihart, amely mintha csak ellenünk irányuló fegyver volna. A Londonba vezető utak mind járhatatlanok; egyetlen üzenet sem ér célba. Lovon lehetetlen Londonból Guildfordba jutni, és a folyó tovább árad, úgy halljuk, mindenfelé árvíz pusztít, többen meg is fulladtak. Dagálykor a vízszint természetellenesen magas, s ahogy az áradó folyó meg a tenger felől bezúduló víz nap mint nap találkozik, a kavargó hullámok elmossák a folyóparti házakat, a rakpartokat, a mólókat és a dokkokat. Emberemlékezet óta nem volt ilyen idő, az esővel kísért vihar napok óta kitart, s a folyók Anglia-szerte kilépnek medrükből. Nincs más, akivel beszéljek, csak Isten, és nem mindig hallom a hangját, mintha az eső elmosta volna az arcát, a szél elfújta volna a szavait. Ebből aztán biztosan tudom, hogy valami boszorkányság idézte elő ezt a vihart. Egész nap az ablakból nézem a kertet, figyelem, ahogy a folyó vize átbukik a kerítésfalon, és lassanként mindent eláraszt, a végén mintha már maguk a fák is segítségért könyörögve nyújtóznának a sötét felhők felé. Ha valamelyik komornám odajön hozzám, vagy dr. Lewis kopog az ajtómon, vagy egy londoni összeesküvő kér bebocsátást, mind azt kérdezi, mi a helyzet – mintha én többet tudnék, mint ők, mikor pedig mást sem hallok, csak az esőt; mintha én meg tudnám jósolni a jövőt a szélkorbácsolta ég látványából. Pedig semmit nem tudok, bármi történhet odakint; lehet, hogy alig félmérföldnyire valóságos öldöklés folyik a zuhogó esőben, és mi nem is tudunk róla – nem jut el hozzánk más hang, csak a vihar bömbölése, és semmiféle fény nem szüremlik át az eső pászmáin. Az éjszakákat a kápolnában töltöm, a fiamért és a vállalkozásunk sikeréért imádkozom, de nem hallom Isten válaszát, csak az eső folytonos dobolását a tetőn és a szél süvítését, amint a palákat emelgeti a fejem fölött, s a végén már azt gondolom, magát Istent is kisöpörte Anglia egéről ez a boszorkány keltette szél, és soha többé nem hallom őt. Végül levelet kapok a férjemtől, Coventryből. A király igényt tart a jelenlétemre; attól félek, kételkedik bennem. Fiamért, Lord Strange-ért is elküldetett, és igencsak elkomorodott, amikor megtudta, hogy a fiam elhagyta az otthonát, tízezer fős sereggel indult útnak, de senki nem tudja, hová tart, a szolgái meg csak esküdöznek, hogy azt mondta, az igaz ügy szolgálatában toboroz katonákat. Biztosítottam a királyt, hogy a fiam kitart mellette, s azért indult el, hogy csatlakozzon hozzánk; de egyelőre nem ért ide a főhadiszállásunkra, a coventryi várba. Buckingham a Severn folyó áradása miatt Walesben rekedt. A maga fia, attól tartok, nem tudja elhagyni a kikötőt ilyen viharban. A királyné emberei nem tudnak haladni, mert a víz elárasztotta az utakat, úgyhogy Norfolk hercege hiába várja őket. Azt hiszem, a maguk felkelésének ezzel vége is; legyőzte magukat az eső és az árvíz. Úgy emlegetik: Buckingham herceg árvize, mivel ez az áradat a pokolba sodorta őt, az ambícióival meg a maga reményeivel együtt. Senki sem látott ilyen vihart azóta, hogy az özvegy királyné olyan ködöt idézett elő, amely eltakarta a férje seregét a barneti csatában, azután pedig szelet támasztott, hogy Edward épségben hazaérjen. Senki sem kétli, hogy a királyné képes ilyesmire, csak abban reménykedünk, hogy megállítja az esőt, mielőtt elmos mindannyiunkat. De miért tette ezt? Lehet, hogy maga ellen


fordult? És ha igen, miért? Talán tudja, talán lelki szemeivel látta, mi történt a fiaival, és azt is, ki tette? Azt hiszi, hogy maga tette? És most bosszúból elintézi, hogy a fia vízbe fulladjon? Minden iratot, amit megtartott, semmisítsen meg, és bármit tett is, tagadjon. Richard Londonba készül, és a Tower gyepén vérpadot állítanak fel. Ha csak a felét elhiszi annak, amit hallott, magát is a vesztőhelyre küldi, és én nem tudom majd megmenteni. Stanley


1483 OKTÓBERE Egész éjszaka térdepeltem és imádkoztam, de nem tudom, hogy Isten hallott-e ebben a pokolian dübörgő esőben. A fiam elindul Bretagne-ból tizenöt nagy értékű hajóval és egy ötezer fős sereggel, és szinte mindet elveszti a tengeri viharban. Csak két hajónak sikerül nagy nehezen elevickélnie a déli partig, ahol azonnal megtudják, hogy Buckinghamet legyőzte az árvíz, az általa vezetett lázadást elmosta az eső, Richard pedig száraz lábbal vészelte át mindezt, és most csak azt várja, hogy kivégezhesse a túlélőket. Henry hátat fordít az országnak, amely őt illetné meg, és visszahajózik Bretagneba, fut, mint a nyúl, itt hagy engem védtelenül, mikor pedig nyilvánvalóan bűnös vagyok ennek a lázadásnak a kirobbantásában. Megint el kellett válnunk egymástól, az örökösömnek és nekem, ezúttal úgy, hogy nem is találkoztunk, és ezúttal, úgy tűnik, örökre. Ő meg Jasper magamra hagynak, hogy megküzdjek a királlyal, aki bosszúszomjasan közeledik London felé, mint a városra rontó ellenség. Dr. Lewis Walesbe menekül; Morton püspök felszáll az első hajóra, amely elhagyja az angol partokat a vihar után, és Franciaországba megy; Buckingham emberei csendben kisurrannak a városból az egyre borongósabb ég alatt; a királyné emberei Bretagneba tartanak, a fiam hevenyészett udvarának romjai közé; a férjem pedig Richard király kíséretének tagjaként érkezik Londonba; az uralkodó csinos arcát sötétre festi az elárult áruló sértődött dühe. – Tudja – jelenti a férjem szűkszavúan, amikor belép a szobámba. Még le sem vetette az úti köpenyét, és nem sok együttérzés van a hangjában. – Tudja, hogy maga együttműködött a királynéval, és ezért perbe fogja vonni. Féltucatnyi tanú vallott maga ellen. Devontól Kelet-Angliáig egy csomó lázadó ismeri a nevét és kapott levelet magától. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog ilyet tenni, férj uram. – Maga nyilvánvalóan bűnös felségárulás bűnében, és ezért akár halálbüntetés is járhat. – De ha a király azt gondolja, hogy maga hűséges hozzá... – Én valóban hűséges vagyok hozzá – javít ki. – Ez nem vélemény kérdése, ez tény. A király nem ezt gondolja, hanem ezt látja. Amikor Buckingham hadba indult, maga pedig felbiztatta a fiát, hogy támadja meg Angliát, és pénzelte a lázadókat, a királyné meg csapatokat toborzott a déli grófságokban, én ott voltam a király mellett, felszólítottam az embereimet, hogy siessenek a védelmére, hűséges voltam hozzá, mint minden északi. Most jobban bízik bennem, mint valaha. A fiam sereget toborzott neki... – A fia nekem toborzott sereget! – vágok a szavába. – Ezt tagadni fogja, ahogy én is tagadni fogom, magát hazugnak fogjuk nevezni, és senki sem tud bizonyítani semmit. Hallgatok egy darabig, aztán megkérdezem: – Hajlandó közbenjárni az érdekemben, férjuram? Elgondolkodva néz rám, mintha inkább a nemleges válaszra hajlana. – Nos, ezt meg kell fontolnom, Lady Margaret. Richard király csalódott; el sem tudja hinni, hogy Buckingham hercege, a legjobb barátja, az egyetlen barátja képes volt elárulni őt. És maga? Csodálkozik a maga hűtlenségén. Maga vitte a felesége


uszályát a koronázási ünnepségen, a barátnője volt, szívélyesen fogadta Londonban. A király úgy érzi, maga elárulta őt. Megbocsáthatatlanul. Azt gondolja, hogy maga pont olyan hitszegő, mint a rokona, Buckingham, márpedig őt ott helyben kivégezték. – Buckingham halott? – Leütötték a fejét a salisburyi piactéren. A király nem is volt hajlandó találkozni vele. Túlságosan haragudott rá, és maga ellen is gyűlölet él a szívében. Maga azt állította, hogy Anna királynét szívesen látják Londonban, hogy hiányozni fog, ha elmegy Térdet hajtott előtte, és elhalmozta jókívánságaival. Azután pedig megüzente minden ellenséges érzelmű Lancaster-párti családnak az országban, hogy a kuzinok háborúja újra elkezdődött, és ezúttal maga fog győzni. A fogamat csikorgatom. – Meneküljek el? Menjek én is Bretagne-ba? – Ugyan miként jutna el oda, drága asszonyom? – Megvan a pénzesládikám, megvannak a testőreim. Lefizethetek egy hajóst, hogy vigyen el. Ha most lemennék a londoni dokkokhoz, már indulhatnék is. Vagy Greenwichbe. Vagy ellovagolhatnék Doverbe vagy Southamptonba... A férjem rám mosolyog, nekem pedig eszembe jut, hogy úgy emlegetik: a róka, mert különös érzéke van a túléléshez, ahhoz, hogy elfusson az üldözői elől, hogy elkerülje a kopókat. – Hát persze, akár meg is tehetné mindezt; de sajnálattal közlöm magával, hogy engem jelöltek ki az őrzőjének, és nem engedhetem, hogy elszökjön előlem. Richard király úgy határozott, hogy a maga összes birtokát és vagyonát átadja nekem, így tehát házassági szerződésünk ellenére mindene az enyém lesz. Minden, ami lánykorában a magáé volt, az enyém, minden, ami Tudorként a magáé volt, az enyém, minden, ami a Stafforddal kötött házasságából származik, az enyém, minden, amit az anyjától örökölt, az enyém. Az embereim épp most szedik össze a lakosztályában az ékszereit, a papírjait, a pénzesládikáját. A maga embereit már letartóztatták, a cselédség női tagjait bezárták a szobájukba. A bérlői meg a rokonsága majd értesülnek róla, hogy mostantól nem hívhatja hadba őket; nekik is én parancsolok. Levegő után kapkodok. Egy pillanatig nem jutok szóhoz, csak bámulok rá. – Maga kifosztott engem? Kihasználta az alkalmat, hogy eláruljon? – A wokingi házban kell laknia, amely mostantól az én házam; a kerítésen túl nem mehet. Az én embereim fogják kiszolgálni; a maga szolgáit elbocsátjuk. Nem lesznek ott a komornái, a cselédei, a gyóntatója. Senkivel sem találkozhat, és nem küldhet üzeneteket. Alig tudom felfogni, milyen mélységes és mindenre kiterjedő ez az árulás. Mindenemet elvette. – Maga árult be Richardnál! – támadok rá. – Maga leplezte le az egész összeesküvést! Maga vett rá, hogy megtegyem mindezt, de csak azért, mert már akkor is a vagyonomra fájt a foga, és most hasznot húz a tönkretételemből. Maga mondta Norfolk hercegének, hogy menjen Guildfordba, és verje le a hampshire-i lázadást. Maga mondta Richardnak, hogy óvakodjon Buckingham hercegétől. Maga mondta meg neki, hogy a királyné lázadást szít ellene, és én segítem ebben! A fejét rázza.


– Nem. Én nem vagyok az ellensége, Margaret; úgy bántam magával, ahogy jó férjhez illik. Senki más nem tudta volna megmenteni az árulóknak járó haláltól, amit megérdemel. Ennél jobb alkut nem tudtam kötni. Megmentettem a Towerben való raboskodástól, a vérpadtól. Megmentettem a földjeit az elkobzástól; Richard nyugodtan megtehette volna, hogy egyszerűen elveszi önt. Megmentettem mind azáltal, hogy a házamban élhet, a feleségemként, biztonságban. Én pedig továbbra is ott vagyok az események középpontjában, tehát kideríthetem, mit tervez Richard a fia ellen. Nyilván meg akarja öletni; kémeket fog küldeni utána, hogy végezzenek vele. A kudarccal a fia halálos ítéletét írta alá. Hálásnak kellene lennie nekem. Nem vagyok képes gondolkodni, nem látok át a fenyegetések és ígéretek szövedékén. – Mi van Henryvel? – Richard nem nyugszik, amíg Henry meg nem hal. Csak én menthetem meg. – Én pedig a foglya leszek? Bólint. – És az enyém a vagyona. De itt most nem kettőnkről van szó, Margaret. A fia biztonságára gondoljon. – Megengedi, hogy értesítsem Henryt a veszélyről? Feláll. – Természetesen. Ha óhajtja, írhat neki. De csak rajtam keresztül levelezhet, az én embereim fogják elvinni a leveleit. Azt a látszatot kell keltenem, hogy minden lépését ellenőrzöm. – Azt a látszatot? – kérdezek vissza. – Ahogy magát ismerem, azt a látszatot fogja kelteni, hogy egyszerre áll mindkét oldalon. Őszinte mosoly jelenik meg az arcán. – Mint mindig.


1483-84 TELE Hosszú, sötét telet kell eltöltenem egymagamban Wokingban. Komornáimat elszakították tőlem, mert azzal vádolják őket, hogy részt vettek az összeesküvésben, bizalmas barátaimat, hírvivőimet pedig nem engedik a közelembe. Nem is láthatom őket. A cselédséget a férjem – jobban mondva a börtönőröm – válogatta össze, s ezek a férfiak és nők csakis őhozzá kötődnek. Engem csak bizalmatlanul méregetnek, hűtlen feleségnek tartanak, aki elárulta a férjét és annak érdekeit. Ismét idegenek között élek, messze az udvari élet központjától, elszakítva barátaimtól, és távol, nagyon is távol legyőzött fiamtól. Időnként attól félek, nem is látom többé. Időnként attól félek, hogy feladja dicsőséges ügyét, letelepszik Bretagne-ban, feleségül vesz egy egyszerű lányt, és hétköznapi fiatalember lesz belőle – nem pedig az a dicsőségre hivatott fiú, akinek a világra jövetele kis híján anyja életébe került. Pedig az ő anyját maga Jeanne d’Arc választotta ki, hogy naggyá tegye. Lehet, hogy naplopó lesz a fiamból? Korhely? Kocsmákban fogja mesélni az embereknek, hogy király lehetett volna belőle, ha nincs a balszerencse, meg a boszorkány keltette szél? Karácsony előtt valahogy sikerül levelet küldenem neki. De nem ünnepi jókívánságaimmal halmozom el. Túl sötét időket élünk ahhoz, hogy ajándékokat küldözgessünk egymásnak. Rossz év volt ez a Lancaster-ház számára. Semmi kedvem a jókívánságokhoz. Ha a fiam trónra akar kerülni, hosszú és nehéz munka áll előttünk, és mikor is láthatnánk neki, ha nem karácsony napján? Kedves sógoromnak, Jaspernek és fiamnak, Henrynek szívélyes üdvözletemet küldöm. Úgy tudom, Elisabeth, a törvénytelen királyné és Richard, a trónbitorló tárgyalásokat folytatnak, hogy milyen feltételekkel hagyná el Elisabeth az apátságbeli menedékhelyét. Az az óhajom, hogy Henry fiam nyilvánosan hirdesse ki eljegyzését Yorki Elizabeth hercegnővel. Ez lehetetlenné teszi, hogy a lány férjhez menjen máshoz, emlékezteti a rokonságát – és az enyémet is – Henry trónigényére, bizonyítja, hogy korábban támogatták Henryt, és megerősíti a fiam igényét Anglia trónjára. Ezt pedig karácsony napján kell megtennie a rennes-i katedrálisban, mint ahogy Jeanne d’Arc a reimsi katedrálisban nyilvánította királynak Károlyt. Ezt parancsolom mint Henry anyja és házának feje. Áldott ünnepeket kívánva Margaret Stanley A nyomorúságos karácsony és az örömtelen újév hosszú téli éjszakáin, midőn az áthatolhatatlan sötétség lassanként utat enged a hideg, szürke hajnalnak, van időm eltöprengeni a becsvágy hiábavalóságán és a felkent uralkodó megdöntésének bűnén. Térdepelve imádkozom Istenemhez, s azt kérdezem tőle, miért nem volt áldás a fiam vállalkozásán, amikor pedig csak az őt megillető helyet akarta elfoglalni a világban; miért fordult ellene az eső; miért fújta el hajóit a szél; miért nem tudta a földindulás, szél és tűz Istene lecsillapítani a vihart Henry előtt, ahogy megtette önmaga előtt Galileában? Azt kérdezem tőle, hogy ha Elizabeth Woodville, Anglia özvegy királynéja – amint az köztudomású – boszorkány, akkor miért hagyhatja el a menedékhelyét, és hogyan köthet egyezséget egy trónbitorlóval? Hogyan lehet, hogy


ő előrejut a maga útján, az én utam pedig ingoványos és akadályokkal teli? Végignyúlok a szentély lépcsőjének hideg kövein, és átadom magam az áhítatos, bűnbánó fájdalomnak. Aztán egyszer csak megtörténik. A végén, sok-sok böjttel és imádkozással töltött éjszaka után meghallom a választ. Rájövök, hogy már tudom, miért történt így. Végre megnyugszik a lelkem. Felismerem végre, hogy vállalkozásunkat a becsvágy és a mohóság bűne szennyezte be, terveinket beárnyékolta egy bűnös asszony bosszúvágya. Ezek a tervek egy olyan asszony fejében születtek meg, aki egy király anyjának hitte magát, aki nem tudott beletörődni, hogy ő csupán hétköznapi nő. A vállalkozás kudarcát egy asszony hiúsága okozta, aki királyné akart lenni, s aki saját önző vágyától vezettetve felborította volna az ország békéjét. Ha valaki önmagát ismeri, mindent tud, elhatározom hát, hogy meg is fogom gyónni a magam bűnét, és azt, hogy milyen szerepe volt a kudarcunkban. Az én bűnöm csak annyi, hogy jogos becsvágy élt bennem, és mindenáron el akartam foglalni az engem megillető helyet. Jogos harag vezérelt. Egyébiránt mindenért Elizabeth Woodville a hibás. Ő sodorta háborúba Angliát önnön hiúsága és bosszúvágya miatt; ő jött el hozzánk a fia után sóvárogva, eltelve a háza iránti büszkeséggel, felfuvalkodva az önnön szépségébe vetett hittől; nekem pedig nem lett volna szabad összefognom vele bűnös becsvágyában. Elizabeth mindenáron azt akarta, hogy a fia diadalmaskodjék, s Isten emiatt vesztette el a türelmét. Látnom kellett volna a hiúságát, és el kellett volna fordulnom tőle. Most már belátom, hogy nagy hibát követtem el, s könyörögve kérem Istent, hogy bocsásson meg nekem. Hibáztam, amikor szövetséget kötöttem Buckinghammel, mert az ő hiú becsvágya és istentelen bujasága hozta ránk az esőt, és hibáztam, amikor szövetséget kötöttem az özvegy királynéval, mert az ő hiúsága és vágyai visszatetszőek voltak Isten szemében. Különben is, ki tudja, mit tett, amivel ránk küldte az esőt? Egyedül kellett volna harcba szállnom, ahogy Johanna tette, az ő látomásával felvértezve. Ehelyett bűnösökkel álltam össze – és micsoda bűnösökkel! Egy nővel, aki Sir John Grey özvegye volt. Egy fiúval, aki feleségül vette Katherine Woodville-t. Az ő bűneikért sújtott le rám a büntetés. Én magam nem voltam bűnös – és Isten, aki mindent tud, ezt is tudni fogja -, de csatlakoztam a bűnösökhöz; és most bármily istenfélő életet élek is, osztoznom kell a bűnösök büntetésében. Szörnyű arra gondolni, hogy az ő bűneik akár az én igazságos ügyemet is alááshatják; az a nő köztudomásúlag boszorkány, egy boszorkány lánya, a férfi meg rövid élete során csak páváskodni tudott. Nem lett volna szabad úgy lealacsonyodnom, hogy szövetséget kössek velük; titokban kellett volna tartanom a terveimet, és hagynom kellett volna, hogy megszervezzék a maguk felkelését, elkövessék a maguk gyilkosságait, nekem pedig ki kellett volna maradnom az egészből. De bárhogy történt is, az ő kudarcuk az én bukásomhoz is vezetett, az ő esőjük az én reményeimet is elmosta, az ő bűnük az én fejemre szállt; s most itt állok, és kegyetlen büntetés sújt az ő bűneikért.


1484 TAVASZA Egész télen és egész tavasszal a bűnös cselekedeteiken töprengek, és azon kapom magamat: örömmel tölt el, hogy a királyné még mindig az apátságban húzza meg magát. Saját házamba bebörtönözve ő jár az eszemben, amint a komor, folyóparti sírboltba zárva önnön vereségével kell szembenéznie a sötétben. Aztán egy tavaszi napon levél érkezik a férjemtől: Richard király és Elizabeth Woodville egyezségre jutott. A királyné elfogadta azt a parlamenti határozatot, amely szerint nem volt a néhai király felesége, Richard király pedig megesküdött, hogy sem neki, sem a lányainak nem esik bántódásuk, ha elhagyja az apátság területét. Elizabethet John Nesfield felügyelete alá helyezik, az ő házában fog élni a wiltshire-i Heytesburyben, a lányok pedig az udvarba kerülnek, és Anna királyné udvarhölgyeként fognak szolgálni, amíg férjhez nem adják őket. Richard tudja, hogy a maga Henry fia bejelentette eljegyzését Elizabeth hercegnővel, de magával és a fiával nem foglalkoznak. Úgy tűnik, Elizabeth Woodville beletörődött a vereségébe, s belenyugodott két fia halálába. Egyikről sem beszél soha. Én pedig – most, hogy eljött a kiegyezés ideje – elrendeltem a Tower átkutatását, hogy előkerüljön a két herceg holtteste, és a halálukat Buckingham bűnének lehessen feltüntetni (nem pedig a magáénak), de a lépcsőt, amelyről azt állította, hogy oda temették el őket, nem bolygatták meg, ott nyoma sincs a holttesteknek. Mindenesetre elterjesztettem a hírt, hogy eltemették őket, de aztán egy bűnbánó pap elvitte és a Temze mélyére vetette a tetemeket – azt hiszem, ez jól illik a Rivers-ház sarjaihoz. Éppolyan meggyőző lezárása a történetnek, mint bármely más változat, és mindeddig senki sem cáfolta. A maga három orgyilkosa – már ha tényleg elkövették a tettet – mélyen hallgat. Hamarosan meglátogatom – az udvar diadalmasan élvezi a jó időt, s a nemrég szabadon bocsátott Yorki Elizabeth hercegnő az új kedvenc. Roppant bájos lányka, éppolyan szép, mint az anyja volt; a fél udvar odavan érte, s minden bizonnyal még ez évben igen előkelő férjet kap. Egy ilyen kifinomult leányt nem nehéz kiházasítani. Stanley A férjem levele annyira feldühít, hogy aznap már nem is bírok imádkozni. Lóra ülök, és ellovagolok a park végéig, aztán végig a kerítés mentén, szabadságom határán, de szinte meg se látom a sárga fejű, bókoló nárciszokat vagy a kis bárányokat a mezőkön. Kell némi idő, hogy lecsillapodjak. Az a felvetés, hogy a hercegek talán nem is haltak meg és nincsenek is eltemetve, mikor pedig biztos, hogy meghaltak és eltemették őket, aztán a további hazugságok a kihantolásról és a Temzébe temetésről – melyek csak újabb kérdésekhez vezetnek – már önmagukban is feldühítenének, de ha emellett még azt is olvasom, hogy az özvegy királyné hamarosan kiszabadul, a lánya pedig diadalt arat az udvarban, s mindezt egy olyan ember írja, akinek halálos ellenségüknek kéne lennie: hát ez mélységesen felkavar. Hogyan képes a királyné egyezséget kötni egy olyan emberrel, akit a fiai meggyilkolásával kellene vádolnia? Előttem ez rejtély, egyszerűen förtelem. És hogyan képes az a lány körtáncot lejteni a nagybátyja udvarában, mintha nem is Richard ölette volna meg az öccseit, és nem miatta töltötte volna a lánykorát


rabságban? Fel nem foghatom. A királyné most is, mint egész életében, csupa hiúság, és csak a saját kényelme és örömei érdeklik. Egyáltalán nem lep meg, hogy beéri egy kellemes udvarházzal, valamint – semmi kétség – tisztes járadékkal, amelyből szépen eléldegélhet. Nemigen gyászolhatja a fiait, ha képes elfogadni a szabadságot a gyilkosuk kezéből. Tehát Haytesburyben fog élni! Ismerem azt a házat, fényűző kényelem várja, és John Nesfield kétségkívül mindent megad majd neki, amit csak kíván. A férfiak mindig készségesen engedelmeskednek Elizabeth Woodville-nek, mert egy csinos arctól rögtön megbolondulnak, még attól sem zavartatják magukat, hogy ez a nő egy zendülés élére állt, amelyben rendes emberek haltak meg, nekem pedig mindenem odaveszett; úgy tűnik, ő még ebből is sértetlenül kerül ki. A lánya pedig ezerszer rosszabb lehet, ha ilyen feltételek mellett képes elfogadni a szabadságot, elmegy az udvarba, szép ruhákat rendel magának, és udvarhölgynek szegődik egy trónbitorló királyné mellé, aki az ő anyjának trónját foglalta el! A szavak cserbenhagynak, az imák cserbenhagynak, döbbent csöndre kárhoztat a York királyné és a York hercegnő hitszegése és hiúsága, és csak egyetlen dologra tudok gondolni: hogyan büntethetném meg őket, amiért ők kiszabadultak, én pedig tönkrementem és rabságban tengetem napjaimat? Mindazok után, amin keresztülmentünk, egyszerűen nem igazság, hogy a York királyné megint kiszabadul a veszedelemből, előjön a búvóhelyéről, és nyugodtan éldegél egy szép házban Anglia szívében, nevelgeti a lányait, aztán férjhez adja őket a barátaihoz meg a szomszédaihoz. Nem igazság, hogy a York hercegnő az udvar üdvöskéje, a nagybátyja szeme fénye, az emberek kedvence, én pedig lezuhantam a mélybe. Isten nem akarhatja, hogy ezek a nők békés, boldog életet éljenek, amíg a fiam száműzetésben van. Ez nem lehet az Ő akarata. Ő bizonyára igazságot akar, Ő azt akarja, hogy elnyerjék a büntetésüket, Ő a vesztüket akarja. A billogvas izzására vágyik. Az áldozatuk füstjének illata után sóvárog. És Isten tudja, hogy én szívesen lennék az eszköze, ha engedelmes kezembe adná a fegyvert.


1484 ÁPRILISA A férjem meglátogat, mivel a király ismét tavaszi országjárásra indult. A végső úti cél Nottingham, idén ott rendezi be a főhadiszállását, ott készül a fiam támadására, amelyről tudja, hogy még ez évben bekövetkezik, vagy ha nem, hát jövőre vagy azután. Thomas Stanley mindennap vadászni megy a földjeimre, annyira odavan ezért a szórakozásért, mintha legalábbis a saját állatait öldösné – aztán eszembe jut, hogy végeredményben ez a helyzet. Most már minden az övé. Esténként kiadósan megvacsorázik, és bőségesen fogyaszt a különleges borokból, amelyeket nekem és a fiamnak őrizgetett a pincében Henry Stafford, most pedig mind Stanleyé lett. Hálát adok Istennek, amiért más nőktől eltérően nem ragaszkodom a földi javakhoz, mert ha nem így lenne, mélységes nehezteléssel figyelném, amint az asztalnál egyik palack ürül ki a másik után. De köszönetet mondok a Szűzanyának; az én gondolataimat kizárólag Isten akarata és a fiam sikere tölti be. – Richard tud Henry terveiről? – kérdezem egyik este, mielőtt a férjem teljesen elázna a pincémből elorozott bortól. – Természetesen ott vannak a kémei Henry udvarában – feleli Stanley. – Azonkívül egész kémhálózat viszi a híreket az ország egyik végéből a másikba. Egy halászhajó sem köthet ki Penzance-ban úgy, hogy Richard másnapra ne értesüljön róla. De Henry óvatos és eszes fiatalemberré serdült. Amennyire tudom, nem veri nagydobra a terveit, és az ügyeit csak a nagybátyjával, Jasperrel tárgyalja meg. Senki mást nem avat a bizalmába; Richard sosem említ olyan Bretagne-ból származó hírt, ami ne lenne köztudomású. Világos, hogy amint megtehetik, újabb hajókat szerelnek fel, és ismét útnak indulnak. De a tavalyi kudarc nyilván visszavetette őket. Elvesztettek egy kisebb vagyont, és nem biztos, hogy a támogatójuk még egy flottát kockáztat a kedvükért. Sokak szerint Bretagne hercege előbb-utóbb átadja őket Franciaországnak. S ha egyszer a francia király kezébe kerülnek, lehet, hogy végük. Ennél többet Richard sem tud. Bólintok. – Hallotta, hogy Thomas Grey, Elizabeth Woodville fia elhagyta Henry udvarát, és megpróbált visszajutni Angliába? – Nem! – felelem elképedve. – Miért tenne ilyet? Miért akarná elhagyni Henryt? A férjem rám mosolyog a borospohara fölött. – Állítólag az anyja ráparancsolt, hogy jöjjön haza és béküljön ki Richarddal, ahogy ő és a lányai is tették. Úgy tűnik, Elizabeth Woodville nemigen hiszi, hogy Richard ölte meg a fiúkat, nem gondolja? Úgy tűnik, ma már azon a véleményen van, hogy Henry olyan ló, amelyre nem érdemes fogadni. Mi másért reménykedne benne, hogy mindenre kiterjedő békét köthet a királlyal? Mintha el akarná vágni a köteléket, amely Henry Tudorhoz fűzi. – Ki tudja, mi jár a fejében? – mondom ingerülten. – Ez a szeszélyes nőszemély senkihez sem hű, csak a saját érdekeihez. És nincs ki mind a négy kereke. – A fia, Henry Tudor útközben kapta el Thomas Greyt, és mindjárt vissza is vitte – folytatja Stanley. – Most fogolyként őrzik. Inkább túsz, mint az udvartartásuk támogatója. Mindenesetre ez nem sok jót ígér a fia és a hercegnő közti eljegyzést illetően, nem gondolja? Szerintem a hercegnő fel fogja bontani az eljegyzést, mint ahogy a féltestvére is visszavonta a hűségesküjét. Ez a maguk ügye szempontjából


nem túl kedvező, Henrynek pedig megalázó. Olybá tűnik, hogy a York-ház maguk ellen fordult. – Nem bonthatja fel az eljegyzést! – csattanok fel. – Az anyja megesküdött, hogy a fiamhoz adja, mint ahogy én is esküt tettem. És Henry is megesküdött rá Isten előtt a rennes-i katedrálisban. Ha a hercegnő vissza akar táncolni, magától a pápától kell diszpenzációt szereznie. Különben is, miért akarná felbontani az eljegyzést? A férjem még szélesebben elmosolyodik. – Mert akadt egy kérője – feleli halkan. – Nincs joga ahhoz, hogy kérője legyen; ő a fiam menyasszonya. – Lehetséges, de attól még van neki. – Gondolom, valami szurtos kis apród. Stanley kuncog, mintha valami vicceset mondtam volna. – Hát nem. Nem egészen. – Nincs olyan nemesember, aki odáig süllyedne, hogy feleségül vegye. Hivatalosan is fattyúnak nyilvánították, nyilvánosan eljegyezte magát a fiammal, és a nagybátyja csupán szerény hozományt ígért neki. Miért kellene bárkinek is ez a sokszorosan megszégyenült lány? – Mondjuk a szépségéért. Tudja, valósággal sugárzik a szépségtől. És milyen bájos! Elragadó a mosolya, az ember le sem tudja venni róla a szemét. Ráadásul vidám szívű, tiszta lelkű teremtés. Nagyszerű lány, minden tekintetben igazi hercegnő. Olyan, mintha csak most kelt volna életre, miután kijött a menedékhelyről. Azt hiszem, az illető egyszerűen beleszeretett. – És ki ez a bolond? Valósággal ragyog az arca, annyira élvezi a helyzetet. – Hát a kérője, akiről az előbb beszéltem. – De ki ez a féleszű szerelmes? – Maga Richard király. Egy pillanatig nem jutok szóhoz. El sem tudtam képzelni ilyen romlottságot, ilyen züllöttséget. – De hiszen Richard a nagybátyja! – Szerezhetnek pápai diszpenzációt. – Richard nős! – Maga mondta, hogy Anna királyné meddő, és valószínűleg nem lesz hosszú életű. Richard megkérheti, hogy álljon félre; nem lenne ésszerűtlen megoldás. A királynak újabb örökösre van szüksége; a fia már megint beteg. Egy újabb fiú kell neki, hogy ne maradjon örökös nélkül, és a Riversek híresen termékenyek. Gondoljon csak bele, milyen szépen teljesített Elisabeth anyja az angol király hitveseként! Savanyú arcomon láthatja, mit gondolok a dologról. – De hiszen az apja lehetne! – Maga is tudja, hogy ez nemigen jelentene akadályt, de ráadásul nem is igaz. Csak tizennégy év van köztük. – Richard megölte a lány két öccsét, és tönkretette a családját! – Nos, ha valaki tudhatja, hogy ez nem igaz, az éppen maga. Most, hogy a királyné kibékült Richarddal, és vidékre költözött, a hercegnők pedig az udvarban élnek, még a köznép sem hiszi, hogy Richard ölte volna meg a fiúkat.


Felállok az asztaltól; úgy feldúlt a hír, hogy még a hálaadó imáról is megfeledkezem. – Nem létezik, hogy feleségül akarja venni; bizonyára csak el akarja csábítani, meg akarja gyalázni, hogy méltatlanná tegye Henryhez. – Hogy méltatlanná tegye Henryhez! – hahotázik a férjem. – Mintha Henry olyan helyzetben volna, hogy válogathatna a menyasszonyjelöltek között! Mintha ő olyan remek parti volna! Mintha nem volna éppúgy a hercegnőhöz láncolva, ahogy maga szerint a hercegnő őhozzá! – Richard csak a szajhájává teszi, hogy megalázza őt és az egész családját. – Nem hinném. Szerintem őszintén szereti. Szerintem Richard király beleszeretett Elizabeth hercegnőbe, méghozzá életében most először szerelmes. Ha látná, hogy néz rá, milyen csodálattal! Rendkívüli látvány, mintha az élete értelmét találta volna meg abban a lányban. Mintha csakugyan Elizabeth volna az ő fehér rózsája. – És a lány? – vetem oda a kérdést. – Kellően távolságtartó? Igazi önérzetes hercegnő? Mert ha igazi hercegnő, és ha azt reméli, hogy egy napon királyné lesz belőle, akkor csakis a tisztaságát és az erényét tarthatja szem előtt. – Imádja a királyt – feleli egyszerűen a férjem. – A vak is látja. Felragyog az arca, amikor Richard belép a szobába, tánc közben rámosolyog, a király pedig le sem tudja venni róla a szemét. Igazi szerelmespár, és bolond, aki nem veszi észre, hogy csupán ennyiről van szó, nem többről – de nem is kevesebbről. – Akkor ez a lány is csak egy kis szajha – mondom, és elindulok kifelé; elegem volt ebből. – Én pedig megírom az anyjának, hogy fogadja együttérzésemet, és ígérem, hogy imádkozni fogok a lányáért, aki szégyenbe esett. De nem csodálkozom rajtuk. Az anya is szajha, és most kiderült, hogy a lánya sem különb nála. Stanley csúfondárosan nevetgél, miközben becsukom az ajtót, és magam is csodálkozom, amikor észreveszem, hogy reszketek, és folyik a könny az arcomon. Másnap üzenetet hoznak a férjemnek az udvarból, de persze annyi előzékenységet hiába is várnék tőle, hogy továbbküldje nekem, úgyhogy mint valami szolgálólány, kénytelen vagyok lemenni az istállóudvarba, ahol éppen összeszedi és nyeregbe parancsolja az embereit. – Mi történt? – Visszamegyek az udvarba. Üzenetet kaptam. – Vártam, hogy odaküldje hozzám a küldöncöt. – Az én dolgom, nem a magáé. Összeszorítom a szám, nehogy kicsússzon rajta valami udvariatlan válasz. Miután Stanley megkapta a birtokaimat és a vagyonomat, egyik pillanatról a másikra úgy kezdett bánni velem, mintha a cselédje volnék. A kegyes Szűzanya erőt ad, hogy elviseljem a férjem durvaságát, s tudom, hogy türelmes viselkedésemet a javamra is írják a mennyekben. – Férjuram, elárulná, hogy valami veszedelem vagy baj van-e az országban? Ennyit csak jogom van tudni. – Veszteség ért minket – feleli szűkszavúan. – Veszteség érte az országot. Richard király fia, a kis Edward herceg elhunyt. – Isten nyugosztalja – vágom rá kegyesen, de a gondolataim máris izgatottan kavarognak.


– Ámen. Ezért kell visszamennem az udvarba. Gyászidőszak kezdődik. Richard számára ez kétségkívül súlyos csapás. Csupán egyetlen gyermekük született, és most az is távozott az élők sorából. Bólintok. Most már egyedül Richard áll a fiam és a trón között; nincs más örökös, csak az én fiam. Korábban szó esett köztünk a három dobogó szívről, amely Henry útjában állt – s mostanra az összes York fiú halott. Elérkezett a Lancaster fiú ideje. – Tehát Richardnak nincs örököse – lehelem. – Egy gyermektelen királyt szolgálunk. Férjem sötét szeme az arcomat fürkészi; mosolyog, mintha mulattatná a becsvágyam. – Hacsak feleségül nem veszi a York hercegnőt – ékelődik velem nyájasan. – A Riversek pedig igencsak termékenyek, ne feledje! Elizabeth anyja csaknem minden évben újabb gyermeket szült. Mi van, ha Yorki Elizabeth tömérdek kis herceget szül Richardnak, továbbá megszerzi neki a Rivers család támogatását és a York rokonság szeretetét? Anna királynétól nincs gyermeke a királynak – mi tartaná vissza, hogy félreállítsa őt? A királyné akár azonnal el is válhat tőle, és kolostorba vonulhat. – Mire vár, miért nem megy vissza az udvarba? – kérdezem. Olyan düh tölt el, hogy képtelen vagyok vigyázni a számra. – Menjen csak vissza ahhoz a hitszegő gazdájához meg a York szajhához. – Megyek is – mondja, miközben nyeregbe lendül. – De itt hagyom magával Ned Partont. – Egy fiatalemberre mutat, aki egy nagy fekete ló mellett áll. – Ő a hírvivőm. Három nyelven beszél, köztük bretonul is, ha esetleg el akarná küldeni Bretagne-ba. A menlevele, melyet én írtam alá főparancsnokként, nemcsak Angliában, hanem Franciaországban és Flandriában is érvényes. Nyugodtan küldhet vele üzenetet, akinek csak akar, őt senki sem állíthatja meg, és senki sem veheti el tőle a levelet. Lehet, hogy olybá tűnik, mintha Richard király volna az uram, de azért nem feledkeztem meg a maga fiáról és az ő ambícióiról, márpedig Henry, az én szeretett mostohafiam a mai naptól csupán egyetlen lépésre van a tróntól. – De hát maga melyik oldalon áll? – kérdezem ingerülten, miközben az emberei lóra szállnak, és a magasba emelik a zászlaját. – A győztes oldalon – neveti el magát, aztán búcsúzóul a mellkasára csap az öklével, mint a katonák, és távozik.


1484 NYARA Várok. Mi mást tehetnék? Ned Parton elviszi a leveleimet, Jaspertől udvarias válasz is jön, úgy ír nekem, mint egy minden hatalmától megfosztott, távoli asszonynak, aki nem ért semmit. A kudarcba fulladt lázadás után, amelyben odaveszett a seregük és a flottájuk, láthatólag már nem bíznak bennem mint összeesküvő-társban, már nem tartanak olyan nőnek, aki jelentős hatalommal bír abban az országban, amelyet meg akarnak szerezni. A forró nyári napokon a gabona szépen érik a mezőkön, a parasztok fogják a kaszát és aratni indulnak, én pedig úgy látom, éppolyan jelentéktelen figura lettem, mint a mezei nyulak, amelyek a pengék elől egyenesen a kelepcébe ugranak, mert nem értenek semmit. Leveleket írok, üzeneteket küldök. Szemrehányást teszek Elizabeth Woodvillenak, az egykori királynénak a lányai viselkedéséért, melyről egyre több részlet jut el hozzám: milyen gyönyörű ruháik vannak, milyen jelentős helyet töltenek be az udvarban, milyen szépek, milyen gondtalanok és vidámak, milyen fesztelenül siklanak egyik mulatságból a másikba, a Riversekre jellemző könnyed bájjal. Annak idején a nagyanyjukat, Jacquettát mondták boszorkánynak, Meluzina, a vízi istennő leszármazottjának, most pedig sokan beszélik, hogy ezek a lányok is bűbájos erővel bírnak. A legszebb közülük az, aki elígérkezett Henrynek, most mégis úgy viselkedik, mintha teljesen megfeledkezett volna a fiamról. Írok Elizabeth Woodvillenak, hogy vonja felelősségre; írok magának a hiú leánynak, Yorki Elizabethnek, hogy megdorgáljam; írok Henrynek, hogy emlékeztessem a kötelességére – és senki, de senki nem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon nekem. Egyedül vagyok a házamban; és bármennyire vágyakoztam is egész életemben arra, hogy nap mint nap egymagamban imádkozhassak, most borzalmasan egyedül vagyok, és szörnyen magányosnak érzem magam. Kezdem azt gondolni, hogy soha semmi nem fog megváltozni, hogy itt fogom leélni az életemet, legfeljebb néha meglátogat egy csúfondáros férj, aki kiissza a borokat a pincémből és egy vadorzó hatalmas étvágyával falja be a birtokaimon elejtett vadakat. Időnként majd híreket kapok az udvarból, ami azt jelenti, hogy senki sem emlékszik már rám, arra, hogy egykor milyen jelentős személyiség voltam. Időnként majd híreket kapok a fiamtól is, a távolból, udvariasan jókívánságait küldi, és a születésnapján megköszöni az érte hozott áldozatomat; de soha nem biztosít a szeretetéről, és soha nem írja meg, mikor láthatom. Magányomban azon gondolkozom, hogy amikor el kellett válnunk egymástól, Henry még kisfiú volt, és azóta soha nem voltunk közel egymáshoz – nem voltunk olyan közel, mint anya a gyermekéhez, mint Elizabeth Woodville a lányaihoz, akiket maga nevelt fel, akiket olyan nyíltan szeretett. Most, hogy Henry már nem veszi hasznomat, teljesen meg fog feledkezni rólam. És az az igazság, az a keserű igazság, hogy ha nem volna a házam örököse, minden becsvágyam csúcspontja, már én is teljesen megfeledkeztem volna róla. Idáig süllyedtem tehát: az udvarban elfelejtettek, a férjem kigúnyol, a fiammal semmire sem megyek, Isten pedig nem méltat szóra. Nem vigasztal, hogy az udvart megvetem, a férjemet sosem szerettem, a fiam pedig csak azért született, hogy beteljesítse a sorsom, s ha erre képtelen, nem tudom, mi hasznunk van egymásból. Folytatom az imádkozást. Mást nem tudok tenni. Folytatom az imádkozást.


Pontefract 1484 júniusa Asszonyom! Azért írok, hogy figyelmeztessem: Richard király szerződést írt alá Bretagne jelenlegi kormányzójával, a kincstárnokkal és főparancsnokkal (minthogy a herceg pillanatnyilag nincs eszénél). Richard király egyezséget kötött Bretagne-nyal. Anglia íjászokkal segíti Bretagne-t a Franciaország elleni harcban, ők pedig cserében elfogják Henry Tudort, és hazaküldik Angliába, ahol kivégzés vár rá. Azt gondoltam, tudni akar minderről. Maradok hűséges férje, Stanley Nincs más bizalmas emberem, akivel levelet küldhetnék, csak Ned Parton. De vállalnom kell a kockázatot. Egyetlen sort írok Jaspernek. Stanley szerint Richard megegyezett Bretagne-nyal Henry letartóztatásáról. Vigyázzanak! Azután a kápolnámba megyek, letérdelek a szentélyrekesztő rács elé, és arcomat a szenvedő Krisztus keresztje felé fordítom. – Vigyázz rá – suttogom újra és újra. – Vigyázz a fiamra. És vezesd győzelemre. Egy hónapon belül megérkezik a válasz Jaspertől. Rövid és lényegretörő, mint mindig. Franciaország 1484 júliusa Köszönöm a figyelmeztetést. A hírt a barátja, Morton püspök is megerősítette, aki Franciaországban hallotta. Pár emberemmel átlovagoltam a határon Anjou-ba, hogy magamra vonjam a figyelmet. Henry ezalatt Vannes-ba indult, mindössze ötfős testőrségével. Szolgának álcázta magát, és a határ felé tartott. Egy nappal a bretagne-i őrség előtt lépte át a határt. Hajszálon múlt, de a fia a veszély közepette is megőrizte a nyugalmát, és utólag, amikor már biztonságban volt, jót nevettünk az egészen. A francia udvarban szívélyesen fogadtak, s azt ígérik, hogy hadsereggel és pénzzel támogatnak minket. Megnyitják előttünk a tömlöcök kapuit, hogy az ott raboskodó gazfickókból csapatokat toborozhassunk, és már tudom is, hogyan fogom kiképezni őket. Nem vesztettem el a reményt, Margaret. JT


1484 TELE Az udvar Westminsterben tölti a karácsonyi ünnepeket, és a cselédség pletykáiból tudom, hogy Richard jóval látványosabb ünnepséget rendezett, mint annak idején a bátyja. Az egész királyságot bejárják a zenéről, a játékról, a ruhákról, a lakomákról szóló hírek, és amint szájról szájra járnak, csak egyre elképesztőbbek lesznek. A szolgáim behozzák a karácsonyi fatörzset, a fagyöngyöt meg a magyalágat, és roppant jól mulatnak nélkülem a konyhában és a nagyteremben. Igen hidegnek találom a márványpadlót a térdem alatt. Nincs vigaszom, nincs otthonom, reményem is alig van. Richard Westminsterben, a York-hatalom dicsőségének tetőfokán tüntető büszkeséggel mutatja, hogy nem fél a fiamtól és a sógoromtól, hiszen azok csak Anglia ellenségének, Franciaországnak szegény kegydíjasai. Látom, amint belesüppednek a száműzetésbe; látom, amint megalázott, lenézett páriákká válnak. Attól félek, hogy Henry a francia udvarban lézengve fogja leélni élete hátralevő részét, s afféle másodrendű trónkövetelőként fogják számon tartani: olyan kártyaként, amelyet érdemes kijátszani az államközi szerződések játszmájában, de önmagában semmit sem ér. A férjem ritkán ír, de most végre levél jön tőle Westminsterből. Úgy csapok le rá, mint egy koldus a kenyérhéjra. Annyira szűkölködöm hírekben, hogy feledem a büszkeséget. A York hercegnő elemében van; az ő szépsége körül forog az egész udvar, a király pedig úgy jár a nyomában, akár egy öleb. A királyné a saját ruháiba öltözteti – mindig ugyanolyan ruhát viselnek. A vén piszkafa meg ez a ragyogó, rózsás arcú lány egyforma szabású és színű ruhában megy vacsorázni, mintha csak arra biztatnák az embereket, hogy nyugodtan hasonlítsák össze őket. Úgy látszik, a király ráparancsolt a királynéra, hogy legyen készséges; Anna mindent megtesz, hogy az unokahúgát a férje ágyába juttassa. Egyesek osztják a maga véleményét, vagyis azt gondolják, hogy Richard csak azért próbálja elcsábítani a lányt, mert meg akarja sérteni Henryt, akinek tehetetlenül kell tűrnie, hogy felszarvazzák. Ha ez így van, hát a király elérte a célját. Ebben a forróvérű udvarban Henry Tudor nevetség tárgya. Mások szerint viszont a szerelmesek egyszerűen fütyülnek a látszatra, nem törődnek semmivel, csak egymással, és csupán saját vágyaiknak élnek. Csodálatos most az udvari élet; nagyon sajnálom, hogy nem lehet itt. Edward ideje óta nem láttam ilyen pompát és csillogást, s az egésznek a középpontjában Edward lánya áll, mintha csak ismét elfoglalta volna az őt megillető helyet. Ő természetesen ide tartozik. A Yorkok maguk a tündöklő nap, és Yorki Elizabeth egyenesen káprázatos látvány. Jut eszembe, vannak újabb hírei a fiáról? Richard kémei titokban jelentenek a királynak, nem tudom, mit mondanak; de azt tudom, hogy az uralkodó már nem tart Henrytől és szerencsétlen szövetségesétől, a tébolyult bretagne-i hercegtől. Maga is tudja, hogy júniusban kis híján elkapta, és sokak szerint Henry Franciaországban sem lesz biztonságban. A francia király csak ütőkártyának tartogatja a későbbi tárgyalásokra, míg el nem veszti az értékét. Lehetséges, asszonyom, hogy a legutóbbi vereségével eljátszotta az utolsó esélyét? Mit gondol erről? És ha így van, nem gondolja, hogy ideje volna


felhagyni a Henryhez fűzött reményeivel, és bocsánatot kérni Richardtól? Ha megígéri, hogy mélyen megalázkodik, talán közbenjárhatok az érdekében. Áldott ünnepet kívánok, és ajándékképpen ezt a kis könyvet küldöm. Egy bizonyos Thomas Caxton nyomtatta a saját tervezésű nyomdagépén, melyet a királyné fivére, a néhai és hőn szeretett Anthony Rivers hozott Angliába. Azt gondoltam, érdekesnek találja, ha nem kézzel másolt, hanem nyomtatott könyvet küldök. Mindenki azt mondja, hogy Rivers igen előrelátó volt, amikor ezt a tevékenységet támogatta. A szöveget maga az özvegy királyné állította össze, mivel ő nemcsak szép, hanem tudós asszony is. Mi lenne, ha mindenki tudna olvasni, és mindenki megvásárolhatná a könyveket? Vége lenne a tanároknak és a királyoknak? Többé senkit sem érdekelne a York- és a Lancaster-ház? Egyikhez sem lennének többé hűségesek? Mindkettőt a pokolba kívánnák? Szórakoztató eltöprengeni ezeken a kérdéseken, ugye? Stanley A földre dobom a könyvet, annyira feldühít a gondolat, hogy Yorki Elizabeth meg a vérfertőző nagybácsi-szeretője a karácsonyi ünnepségen táncolnak, miközben az a szerencsétlen Anne Neville mosolyogva nézi őket, mintha csak valami játszadozó, boldog család tagja volna. A Henry hallgatására vonatkozó megjegyzésekre nincs mivel visszavágnom. Valójában fogalmam sincs, mit csinál a fiam; utoljára akkor hallottam felőlük, amikor Franciaországba menekültek, és Jasper azt írta, még nem vesztette el a reményt, de azt már nem közölte, miben reménykedik. Alighanem ő maga tanácsolta Henrynek, hogy ne írjon nekem. Talán azt hiszik, hogy Stanley hírvivője, Ned Parton nem megbízható; azt gondolják, a férjemnek is szállít híreket. Kémek veszik körül őket, muszáj gyanakvónak lenniük; de attól tartok, most már bennem is kételkednek. Egykor a mi harcunk, a mi felkelésünk volt ez: mi, Tudorok, a Yorkok ellen. De most már senkiben sem bíznak, még bennem sem. Mindentől és mindenkitől távol élek. Semmi nem jut el hozzám, csak az, amit a férjem ír, ő pedig úgy ír, mint egy diadalmas férfi, aki gúnyosan csipkelődik a legyőzött ellenséggel.


1485 MÁRCIUSA Egy újabb nap, amikor felkelek a reggeli imára, szokás szerint türelemért fohászkodom, hogy el tudjam viselni bebörtönzésemet és a rám kényszerített némaságot, imádkozom a fiam sikeréért és ellenségei bukásáért, aztán a gondolataim elkalandoznak, azon töprengek, vajon miként következik majd be Richard bukása, a York hercegnő és az anyja, a boszorkány megszégyenüléséről ábrándozom, majd hirtelen magamhoz térek, s látom, hogy a gyertyák lassan leégnek az oltáron, már két órája térdepelek itt, a társnőim pedig nyugtalanul izegnek-mozognak mögöttem, színpadias sóhajokkal jelezve, milyen rossz bánásmódban van részük. Felkelek, reggelizni megyek, s látom, hogy vetik rá magukat a komornáim az ételre, mintha az éhhalál fenyegetné őket, csak mert egy órácskával később kezdtük az étkezést. Reménytelenül földhözragadt teremtések. Ha a rabságomat egy kolostorban tölthetném, legalább szent életű nőkkel volnék körülvéve, nem ezekkel a féleszű tyúkokkal. A szobámba megyek, hogy üzleti ügyeimet intézzem, a földbérlet beszedésével foglalkozzak, de szinte semmi tennivalóm nincs. Most már minden a férjem jószágigazgatójához folyik be, én pedig bérlőként élek a házban, amely egykor csakis az enyém volt. Délelőtt sétálok egy órát a kertben, hogy megőrizzem az egészségemet, de nem lelem örömömet az almafák duzzadó rügyeiben és a hajbókoló, sárga nárciszokban. A nap lassanként újra melegen süt, megkezdődött fogságom újabb éve, és nem sok élvezetet találok benne. Ebben az időszakban kezdődnek a hadjáratok – a fiam nyilván csapatokat toboroz és hajókat bérel, de én minderről alig tudok valamit. Olyan, mintha beledermedtem volna a magány és a csönd telébe, miközben a világ többi része új lehetőségekre, új bűnökre éled. Már-már úgy érzem, az én hangulatomat visszhangozza a világ, mert hirtelen furcsán besötétedik, az imént még ragyogó, meleg napfény kihűl, olyan lesz, mint a gyertyafény, gyertyafény borul a kertre, és a madarak, amelyek az előbb még vígan énekeltek a fákon, most elhallgatnak, a kert végében a tyúkok beszaladnak a tyúkólba, s körülöttünk egyre nő a sötétség, mintha leszállna az este, pedig még dél sincs. Valósággal megdermedek: végre beteljesült a küldetésem! Megtörtént végre! Látomás, nappali látomás szállt rám, és most végre megpillantok egy angyalt, vagy talán magát az áldott Szűzanyát, és ő majd megmondja nekem, mikor indítja a támadást a fiam, és elárulja, hogy diadalmaskodni fog-e. Térdre borulok, s készen állok a találkozásra, amelyet egész életemben vártam. Végre látni fogom, amit az orléans-i szűz látott! Végre hallani fogom az angyalok hangját a harangzúgásban! – Lady Margaret! Lady Margaret! – Egy asszony rohan ki a házból, mögötte egy fegyveres. – Jöjjön be! Jöjjön be! Valami szörnyűség történik! Ijedten nyitom ki a szemem, hátranézek, s látom, ahogy ez a sikoltozó bolond lobogó szoknyával, félrecsúszott főkötővel átcsörtet a kerten. Nem, ez nem lehet szent látomás, ha még egy ilyen hibbant nőszemély is látja. Feltápászkodom. Úgy látszik, ma nem lesz látomásom; csupán azt látom, amit mindenki más, és az nem csoda, hanem valami furcsa, de evilági jelenség. – Lady Margaret! Jöjjön be! Vihar készül, vagy valami rosszabb!


Hibbant nőszemély, ám ebben igaza van: valami szörnyűség történik, de nem tudom, mi az. Felnézek az égre, s a lehető legfurcsább és legbaljósabb látvány tárul elém: a napot felfalja egy nagy, sötét korong, mintha egy tányért húznának el egy gyertya előtt. A kezemet a szemem elé tartva, az ujjaim közt átlesve látom, amint a korong lassan a nap elé gördül, aztán teljesen eltakarja, és a világ sötétbe borul. – Jöjjön be! – rimánkodik az asszony. – Lady Margaret, az Isten szerelmére, jöjjön be! – Menjen be maga – vetem oda. Egészen elbűvölt a látvány. Olyan, mintha saját bánatom sötétsége és kétségbeesése takarta volna el a napot, s most egyszerre leszállt volna az éj. Mostantól talán mindig is éjjel lesz már; mindig is sötét lesz, míg Richard ül Anglia trónján, a fiamat pedig eltüntették a világból, ahogy a nap is eltűnt az égről. Mióta a lázadás kudarcba fulladt, az én életem is oly sötét, mint az éjszaka, s most mindenkinek osztoznia kell velem ezen a sötétségen, amiért nem álltak a fiam mellé. Törvényes király híján valamennyiünkre éjszaka borul ebben az Istentől elhagyott királyságban. Mind ezt érdemlik. Az asszony reszketve vár, aztán visszaszalad a házba. A fegyveres mozdulatlanul, szinte vigyázzban áll kissé távolabb, nem tudja, hogy testőri kötelességét teljesítse vagy önnön félelmének engedelmeskedjen, s kettesben várjuk a kísérteties félhomályban, hogy mi jön ezután, történik-e még egyáltalán valami. Talán eljött a világ vége, gondolom, az angyalok végre megfújják harsonáikat, és Isten maga mellé szólít, mert oly sokáig és oly buzgón szolgáltam, bármily hálátlan feladat volt is ez, itt, ebben a földi siralomvölgyben. Újra térdre borulok, és a rózsafüzéremet keresem a zsebemben. Készen állok a hívásra. Nem félek, bátor asszony vagyok, az Úr kegyeltje. Készen állok rá, hogy megnyíljon az ég, és Isten maga mellé szólítson. Hűséges szolgálója vagyok; talán legelsőként engem fog hívni, megmutatván mindenkinek, aki valaha is kételkedett az elhivatottságomban, hogy köztünk különleges kapcsolat van. Ehelyett valami földöntúli fény borul ránk, kinyitom a szemem, körülnézek, és látom, hogy a dolgok lassanként visszarendeződnek, a fény egyre erősebb, a korong elgördül a nap elől, a napba már nem lehet nézni, olyan erősen tűz, a madarak pedig újra énekelni kezdenek, mintha csak hajnal volna. Vége. A szörnyű árnyék eltűnt. Bizonyára jel volt – de minek a jele? Milyen következtetést kell levonnom belőle? A félelemtől reszkető fegyveres rám néz, és annyira megfeledkezik magáról, hogy megszólít: – Az Isten szerelmére, mi volt ez az egész? – Ez egy jel volt – felelem, és nem is dorgálom meg, amiért szólni mert hozzám. – Isteni jel. Az egyik király uralma a végéhez közeledik, és új nap jelenik meg az égen. York napja lehanyatlik, az új nap pedig a magasba emelkedik, mint egy sárkány. A férfi nagyot nyel. – Biztos ebben, asszonyom? – Maga is láthatta – mondom. – Láttam a sötétséget... – Látta, amint a sárkány kiemelkedik a napból? – Azt hiszem... – Az a nyugatról jövő Tudor sárkány volt. Közeleg a fiam. Térdre borul, és felemeli a kezét, mintha hűségesküt tenne.


– Számíthat rám – mondja. – A hűbérese vagyok. Láttam, ahogy a nap elsötétült, amint asszonyom mondta, és nyugat felől megjelent a sárkány. Megfogom a kezét, s magamban elmosolyodom. Így születnek a népballadák: ez a férfi most majd mindenkinek elhíreszteli, hogy látta közeledni a walesi Tudor sárkányt és elsötétülni York napját. – A nap nem ragyog többé – mondom. – Valamennyien láttuk, hogy elsötétült és legyőzetett. Az egész ország látta a nap bukását. Még ebben az évben örökre leáldozik York napja.


1485 MÁRCIUSA Feleségemnek, Lady Margaret Stanleynek Tudatom, hogy a királyné elhunyt. Már a karácsonyi ünnepség óta gyengélkedett, s csaknem magára hagyva halt meg tüdőgyengeségben, azon a napon, amikor a nap elsötétült a vár fölött. Bizonyára érdekli, hogy Richard arra készül: nyilvánosan cáfolja meg, hogy feleségül akarná venni az unokahúgát. A pletykák már olyan botrányossá váltak, hogy az északi lordok világosan az uralkodó tudtára adták: nem tűrnék el a királyné – az ő köreikből való királyné – emlékének ilyetén megsértését. Igazság szerint sokakat rémülettel tölt el a gondolat, hogy Elizabeth Woodville lenne a „felséges asszony, a királyné anyja”, hiszen hozzájárultak a fivére és a Greytől született fia kivégzéséhez, és ők zárták a Towerbe a hercegeket. Maga is talán jobban tette volna, ha ellenáll a kísértésnek, hogy szemrehányó leveleket írjon neki. Ha sürgette volna a York lány és Richard házasságát, az akár Richard bukásához is vezethetett volna! De nagy büszkeségében erre nem is gondolt. Bizonyára megvolt rá az oka. A király, hogy érzékeltesse, mennyire közömbös számára a York hercegnő, elhatározta, hogy egy makulátlan erkölcsű hölgy felügyelete alá helyezi a lányt, hogy láthassa ország-világ, milyen tiszta életű teremtés ő – szó sincs arról, amit mindannyian hittünk, vagyis hogy őrülten szerelmes a királyba, és össze is feküdt vele, miközben a királyné haldoklott. Talán meglepetéssel fogadja, kit választott a király mint gardedámot... udvarhölgyet... hogy azt ne mondjam, anyát... Nos, magára esett a választása, maga a legalkalmasabb arra, hogy óvja a lány hírnevét, hiszen Elizabeth a maga fiának a jegyese. Felemelem a fejem; szinte hallom a férjem gúnykacaját és látom hűvös mosolyát. Azon kapom magam, hogy én is mosolygok. Képtelenség megjósolni, merrefelé gördül Fortuna kereke. Most egy olyan lány gyámja leszek, akinek gyűlölöm az anyját. Magát a lányt is gyűlölöm. A hercegnő még ezen a héten megérkezik magához. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogják egymás társaságát. A magam részéről el sem tudnék képzelni kevésbé összeillő párost; de maga minden bizonnyal támaszra lel majd a hitében, a lánynak pedig természetesen nincs más választása. Stanley


1485 ÁPRILISA Mogorván kiadom a parancsot a szolgáknak, hogy készítsenek elő egy szobát a hercegnőnek, és közlöm izgatott komornáimmal, hogy a yorki hercegnő, vagy amint célzatosan emlegetem, Lady Elizabeth – nem teszem hozzá a családnevét, mert nincs neki, hiszen fattyúnak nyilvánították – pár napon belül megérkezik. Roppantul aggasztja őket az ágynemű minősége, és különösképpen a hercegnő szobájában található kancsó és mosdótál, amelyeket korábban én használtam, de szerintük túl szegényesek lennének egy ilyen előkelő ifjú hölgy számára. Erre csak annyit mondok, hogy az illető hölgy a fél életét búvóhelyen töltötte, a felkent király elől rejtőzködve, élete másik felében pedig kölcsönkapott ruhákban páváskodott, amelyek nem illették volna meg, úgyhogy mit sem számít, ónkancsót kap-e vagy sem, és a horpadásnak sincs jelentősége. Arra viszont nagy gondot fordítok, hogy jó térdeplő legyen a szobájában, egyszerű, de nagy feszület, hogy eszébe juttassa a bűneit, és számos vallási témájú könyv, hogy elgondolkodhasson eddigi életén, és jobb jövőt remélhessen. A családfánkat is elhelyezem a könyvek között, hogy saját szemével láthassa, a fiam éppoly előkelő származású, mint ő, sőt, valójában még előkelőbb. Miközben az érkezését várom, a lehető legrövidebb levél érkezik Jaspertől. Csak pár szóban – a francia király mellénk állt – amint jó szelet kapunk, kihajózunk. Ha lehetséges, gondoskodjék a yorki hercegnő biztonságáról, mert ha nálunk van, a Yorkok támogatni fognak minket, míg a Lancasterek egyelőre nemigen ígértek semmit. Imádkozzon értünk. Amint megfordul a szél, indulunk. J. A döbbenettől nem kapok levegőt. Gyorsan bedobom a levelet a tűzbe, s abban a pillanatban paták kopogását hallom. Nagyjából ötvenfős testőrség jöhet. Odamegyek a nagyterem ólomüveg ablakához, és kilesek. A férjem lobogóját látom, és az emberek is az ő libériáját viselik. Stanley a csapat élén halad nagy lován; mellette egy termetes, fényes szőrű hátaslovon a testőrség parancsnoka; a parancsnok mögött pedig a nyeregpárnán féloldalasan ülve, mosolyogva – mintha legalábbis övé volna fél Anglia – egy fiatal nő, skarlátvörös bársony lovaglóruhában. A ruha színe láttán felszisszenek, és hátralépek, nehogy meglássa sápadt, rémült arcomat az ablakban. Ide-oda tekintget, méregeti a házat, mintha meg akarná venni, és az értékét latolgatná. A ruha rikító vöröse döbbentett meg. Az arcát még nem is látom, csak a vörös bársony fejfedő alá beszorított szőke hajat. A vörös színtől öntött el a harag, még mielőtt a lány kegyesen megengedte volna, hogy a férjem – a férjem, akit még soha nem láttam így mosolyogni! – leemelje a nyeregből. Azután hirtelen eszembe jut. Akkor történt, amikor először jártam az udvarban. VI. Henrik felesége, Anjou Margit abban az évben mutatta be a világnak az új vörös színt: pontosan ugyanezt a skarlátvörös árnyalatot. Emlékszem, ahogy Margit királyné végigtekintett a nagytermen, de engem meg se látott, nem méltatott a figyelmére. Emlékszem magas fejdíszére és skarlátvörös ruhájára. Emlékszem, hogy ugyanazt éreztem, amit most – az olyan ember háborgó dühét, aki a legnagyobb figyelmet, a legmélyebb tiszteletet érdemelné, s mégis fütyülnek rá. Ez a Lady


Elizabeth még át sem lépte a házam küszöbét, és máris olyan színt visel, amellyel mindenkinek a figyelmét magára akarja vonni. Még be sem tette a lábát a házamba, és máris biztosan érzem, hogy nem rám, hanem őrá fog szegeződni minden tekintet. De majd megtanulja, ki az úr a háznál. Majd én móresre tanítom, esküszöm! Bennem ott lakozik az Úr ereje, én egész életemet az imáimnak és a tanulmányaimnak szenteltem. Őt csak a mulatozás és önnön becsvágya érdekelte, az anyja meg nem több, mint egy szerencsés boszorkány. Isten nevében tisztelni fog engem, erről gondoskodom. Maga a férjem tárja ki előtte az ajtót, aztán hátrahúzódik, hogy elsőként a lány léphessen be a nagyterembe. Előlépek az árnyékból, ő pedig azonnal megtorpan, mintha kísértetet látott volna. – Jaj! Lady Margaret! De megijesztett! Nem láttam, hogy ott van! – kiáltja, aztán pontosan kiszámított térdhajtással üdvözöl; nem olyan mély ez a pukedli, mintha egy királyné előtt állna, de pont megfelelő egy nagyúr feleségének, pont megfelelő annak az asszonynak, akiből akár az anyósa is lehet, bár egy kicsit sietős a mozdulat, mintha így akarna emlékeztetni, hogy a nagybátyjánál kegyvesztett lettem és házi őrizetbe parancsolt, míg ő a király szemefénye. Válaszul éppen csak megbiccentem a fejemet, aztán odalépek a férjemhez, és szokásunk szerint hűvös csókkal üdvözöljük egymást. – Jó, hogy látom, férjuram – hazudom udvariasan. – Örömöt hoztam, asszonyom – feleli. Ragyogó mosoly terül szét az arcán; roppantul mulattatja, hogy ilyen pompás virágszálat hozhatott ebbe a jeges pusztaságba, amely az otthonom. – Nagy örömmel hoztam el önnek új társnőjét, aki majd felvidítja magányában. – Nekem boldogság az egyedüllét, amikor tanulmányaimmal és imáimmal foglalhatom el magam – vágom rá, aztán látván, hogy a férjem felvonja a szemöldökét, a lányhoz fordulok: – De azért természetesen nagyon örvendek a látogatásának. – Bizonyos vagyok benne, hogy nem fogom sokáig háborgatni – feleli, és kissé elpirul a rideg fogadtatás udvariatlanságától. – Sajnálom, hogy a terhére vagyok. De a király rendelkezett így. – Nem mi döntöttünk róla, de attól még szerencsés megoldás – mondja a férjem mézesmázosan. – Mi lenne, ha bemennénk a szobájába, asszonyom, és innánk egy korty bort? Biccentek a háznagynak. Tudja, hogy a legjobb bort kell hoznia; a férjem most már jól ismeri a borospincémet, és mióta ő itt a gazda, mindig a legfinomabb borokat kapja. Előremegyek, hallom a hátam mögött a könnyű lépteket, amint a magas sarok kopog a hiúság ütemére a terem kőpadlóján. A szobámba érve intek a lánynak, hogy üljön le az egyik zsámolyra, én pedig a faragott széken foglalok helyet, és lenézek rá. A lány gyönyörű, ez tagadhatatlan. Szív alakú arca van, hófehér bőre, egyenes, barna szemöldöke és nagy, szürke szeme. A haja szőke, elöl egészen világos és hullámos, legalábbis erre utal a fejfedő alól kibukkanó tincs, amely göndören hullik a vállára. Magas, és örökölte az anyja kecsességét, de olyan megnyerő báj árad belőle, amely az anyját sohasem jellemezte. Elizabeth Woodville magára vonzotta a tekinteteket, ez a lány azonban a szíveket is magához vonzza. Most már látom, mit értett a férjem azon, hogy sugárzó szépség; csakugyan hihetetlenül elragadó.


Lehúzza a kesztyűjét, a tűznél melengeti a kezét, nem is sejti, hogy úgy méregetem, mintha lóvásárban lennénk – de még ekkor is van benne valami törékeny vonzerő. Olyan, mint egy fiatal állat, amelyet a legszívesebben megsimogatna az ember: mint egy elárvult őzike vagy egy hosszú lábú csikó. Megérzi a tekintetemet, és felnéz. – Sajnálom, hogy megzavarom a tanulmányaiban, Lady Margaret – ismétli meg. – Írtam az anyámnak. Talán megengedik, hogy nála lakjak. – De hát tulajdonképpen miért küldték el az udvarból? – kérdezem. Próbálok biztatóan mosolyogni rá, hogy megbízzon bennem. – Talán valami butaságba keveredett? Tudja, én azért lettem kegyvesztett, mert segítettem a fiamnak. A fejét rázza, árnyék suhan át az arcán. – Azt hiszem, a király azt akarja, hogy olyan házban éljek, ahol a kétség árnyéka sem vetülhet a hírnevemre – mondja. – Pletykáltak ezt-azt, talán ön is hallotta. A fejemet rázom, mintha azt akarnám érzékeltetni: én olyan csendesen élek, távol a világ zajától, hogy semmit sem hallok, semmiről sem tudok. – A király nagyon jó volt hozzám, és kiemelt az udvarhölgyek közül – mondja. Csak a szép lányok tudnak ilyen folyékonyan hazudni. – Aztán pletykálni kezdtek – tudja, mennyire szeretnek pletykálni az udvarban -, és amikor Őfelsége a királyné sajnálatos módon elhunyt, a király világossá akarta tenni, hogy a szóbeszédnek nincs semmi alapja. Így hát ideküldött önhöz. Nagyon hálás vagyok, hogy befogad, köszönöm. – És mit pletykáltak? – kérdezem, és figyelem, ahogy feszélyezetten izeg-mozog a kis zsámolyon. – Jaj, Lady Margaret, tudja, mi mindent képesek összehordani az emberek. – És ezúttal mit hordtak össze? – faggatom. – Ha nekem jutott a feladat, hogy visszaadjam a jó hírét, legalább annyit tudnom kellene, mivel sározták be. Őszinte pillantással néz fel rám, mint aki szívesen tenne a barátjává és szövetségesévé. – Azt beszélték, hogy a király feleségül akar venni – mondja. – És maga hozzáment volna? – kérdezgetem tovább, de közben hallom a szívem dobogását, olyan haraggal tölt el a fiamat és a családját ért sértés. A lány mélyen elpirul, olyan vörös lesz, mint a kalapja. – Nem én döntök a sorsomról – mondja halkan. – Az anyám dönti el, kihez ad férjhez. És különben is, már eljegyeztek az ön fiával. Az efféle dolgokban az anyám és a gyámom határoz. – Dicséretére válik, hogy ilyen engedelmes leány, az biztos – felelem. A hangomban akaratom ellenére hűvös gúny cseng, ezt ő is hallja, összerándul, aztán megint rám néz. Amikor meglátja a haragot az arcomon, elsápad, olyan fehér lesz, mint aki menten elájul. E pillanatban a férjem vonul be a szobába, nyomában a háznaggyal, aki bort hoz és három poharat. Stanley azonnal átlátja, mi a helyzet, és sima modorával csak ennyi mond: – Nos, ismerkednek, ismerkednek? Nagyszerű. Miután a lány megitta velünk a pohár borát, a férjem a szobájába küldi, azt tanácsolja, pihenje ki az út fáradalmait. Azután újra tölt magának a borból, helyet


foglal egy ugyanolyan széken, mint az enyém, kinyújtja csizmás lábát a tűz felé, és azt mondja: – Jobban tenné, ha nem zsarnokoskodna vele. Ha Richard legyőzi Henryt, utána feleségül veszi a lányt. Ha elsöprő győzelmet arat, az északiak még egyszer nem lázadnak fel ellene, akkor pedig a lányból királyné lesz, és maga sohasem jut ki ebből a patkánylyukból. – Ez egyáltalán nem patkánylyuk, én pedig nem zsarnokoskodom – jelentem ki. – Csak annyit kérdeztem tőle, miért küldték ide hozzám, ő pedig úgy döntött, hogy félig igazat mond, félig hazudik, mint minden lány, aki képtelen megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. – Lehet, hogy ez a lány hazug, és a maga fogalmai szerint talán szajha is, de ő lesz Anglia következő királynéja – mondja a férjem. – Ha a fia sárkányként tör be Angliába Wales felől – tudta, hogy szájról szájra jár egy új ballada a walesi sárkányról? -, akkor feleségül veszi őt, hogy biztosítsa a Yorkok támogatását, bármilyen is a lány múltja. Ha pedig ő legyőzi Henryt, és egyelőre ez a valószínűbb, akkor Richard veszi el a lányt szerelemből. Bárhogyan alakulnak is a dolgok, ő lesz Anglia királynéja, maga pedig bölcsen tenné, ha nem fordítaná maga ellen. – Rendkívül udvariasan fogok bánni vele – mondom. – Nagyon helyes – feleli. – De hallgasson rám, és tegyen meg még valamit... Várok. – Ne használja ki a lehetőséget, hogy átgázolhat rajta, mert ha változnak az idők, megeshet, hogy ő fog átgázolni magán. Mutassa ki, hogy az ő oldalán áll, Margaret. Ne legyen olyan, mint a sértett büszkeséggel teli Beaufort-ok – legyen Stanley: álljon a győztes oldalára.


1485 MÁJUSA Nem fogadom meg a férjem tanácsát. Folyamatosan figyelem Lady Elizabethet, ő pedig engem. Fegyverszünetben élünk együtt, mint két csatarendbe állt sereg, amelyek egy pillanatra megpihennek az ütközet előtt. – Mint két macska az istálló tetején – Stanley. A lány időnként megkérdezi, mi hír a fiamról – majd pont neki fogom elmesélni, milyen megaláztatásokban volt része Henrynek a francia udvarban, amikor pénzt gyűjtött és támogatást kért Anglia megtámadásához! Én időnként megkérdezem tőle, kapott-e levelet a húgaitól, akik még mindig az udvarban vannak, mire elmeséli, hogy az udvar Nottinghambe készül, az Anglia szívében lévő sötét várkastélyba, ott fogja kivárni Richard a támadást, amelyről tudja, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. A kisebb York lányokat a biztonság kedvéért Sheriff Huttonba küldték, és tudom, hogy Elizabeth szívesen csatlakozna hozzájuk. Zokszó nélkül betartja a házirendet, s ima közben éppoly csendes és mozdulatlan, mint én magam. Órákig ott tartottam a kápolnában, reggeli nélkül, és egyetlen szóval sem panaszkodott. Csak egyre sápadtabb lesz, mindinkább kimeríti a lakosztályomban uralkodó áhítatos csönd, és gondolom, igen hosszúnak találja a napokat. Amikor belovagolt a kapumon, vörös lovaglóruhában pompázott, de mostanra igazi fehér rózsává fakult. Még mindig gyönyörű, de mostanra megint az a csöndes lány lett belőle, akit a félhomályos menedékhelyen nevelt az anyja. Hamar kitelt a dicsősége szegénykének: egyetlen pillanatig lehetett csak az udvar nem hivatalos királynéja. Most ismét árnyékban és csöndben él. – De hát az anyja is nagyjából olyan életet élhet, mint én – jegyzem meg neki egy napon. – Ő is vidéken lakik, nincsenek saját birtokai, amelyeket igazgatnia kellene, és nincsenek emberei, akikre felügyeljen. Elvették tőle a birtokait, és egyedül van, akárcsak én. Bizonyára bűnbánatban, szomorúságban, csöndben telnek a napjai. Legnagyobb meglepetésemre a lány hangosan felkacag, aztán a szája elé kapja a kezét, és bocsánatot kér. De a szemében még mindig ott táncol a nevetés. – Nem, az anyám igen jó kedélyű asszony – mondja. – Minden este zene és tánc van nála, komédiások meg zenészek jönnek, a bérlők ünnepségeket rendeznek, ő pedig megemlékezik a szentek ünnepeiről. Reggelente sokszor megy vadászni, és a társaival gyakran piknikeznek az erdőben. Mindig történik valami a házában, és sok vendéget fogad. – Ez úgy hangzik, mintha saját kis udvartartása volna – mondom. Magam is kiérzem a hangomból a féltékenységet, és mosollyal próbálom leplezni. – Így is van – feleli. – Sokan, akik szerették, még emlékeznek a régi szép időkre, és szívesen meglátogatják. Örülnek, hogy egy szép házban, biztonságban él. – De hát az nem az ő háza – makacskodom. – Neki valaha palotái voltak, és egész szolgahadnak parancsolt. Elizabeth megvonja a vállát. – Őt ez nem zavarja – mondja. – Számára a legnagyobb veszteséget az apám és a fivéreim elvesztése jelentette. – Amikor őket említi, félrekapja a tekintetét, és nagyot nyel. – Ami a többit illeti, a palotákat meg a ruhákat meg az ékszereket, azok nem nagyon érdeklik.


– Az anyjánál pénzsóvárabb asszonyt nem ismertem – vetem oda. – Bármit színlel is, ez okozta a bukását, az elszegényedését, a vereségét. Száműzték a királyi udvarból, egy senki lett belőle. A lány mosolyog, de nem vitatkozik velem. A mosolya azonban olyan elképesztően kihívó, hogy kénytelen vagyok erősen belekapaszkodni a szék karfájába. A legszívesebben jól meglegyinteném azt a csinos pofikáját. – Talán más véleményen van? – kérdezem ingerülten. – Beszéljen, leányom. – Az anyám, ha akart volna, bármikor megjelenhetett volna az udvarban mint sógorának, az angol királynak, Richardnak tiszteletreméltó vendége – mondja nyugodtan. – A király meghívta, és azt ígérte neki, hogy a királyné után ő lesz a királyság második asszonya. Ő azonban nem vágyott erre. Azt hiszem, már maga mögött hagyta a világi hívságokat. – Nem, aki a világi hívságokat maga mögött hagyta, az én vagyok – javítom ki. – Nagy harc ez a kapzsiság és a hírnév iránti vágy uralma ellen, és csak hosszú évekig tartó tanulással és imádkozással érhető el a cél. A maga anyja sohasem foglalkozott efféle dolgokkal. Nem is lenne képes rá. Ő nem mondott le a világi hívságokról; egyszerűen csak nem akarta látni, hogy Anne Neville foglalja el a helyét. A lány megint felnevet, aztán rám mosolyog. – Nagyon is igaza van! – kiált fel. – Ő maga is csaknem ugyanezt mondta! Úgy fogalmazott, nem bírja elnézni, ahogy a szép ruháit megkurtítják, hogy jók legyenek Anne Neville-re! Én őszintén hiszem, hogy anyám semmiképpen nem ment volna vissza az udvarba, de ami a ruhákat illeti, önnek igaza van. Szegény Anna királyné! – Isten nyugosztalja – vágom rá kegyesen, a lánynak pedig van képe hozzátenni: – Ámen.


1485 JÚNIUSA Most már hamarosan meg kell jönnie a fiamnak. Richard a nottinghami várból küldöttséget meneszt Anglia összes grófságába, hogy emlékeztesse őket kötelességeikre, és nyilvánosan kihirdeti, milyen veszély fenyegeti az országot Henry Tudor részéről. Felhívja a grófságokat, hogy tegyék félre a helyi ellentéteket, és álljanak készen, hogy csapatokat toborozzanak neki. Megparancsolja, hogy Elizabeth hagyja el a házamat, és menjen a húgaival Sheriff Huttonba, ahol Clarence hercege, George elárvult gyermekei mellett biztonságban lehetnek. Az összes York gyermeket a lehető legbiztosabb helyre, észak-angliai várába menekíti, amíg megküzd a fiammal az örökségéért. Mindent megteszek, hogy itt tartsam Elizabethet – a Yorkok emberei csak akkor fogják támogatni a fiamat, ha fennáll az eljegyzés -, ám ő egy szempillantás alatt összecsomagol, magára kapja vörös lovaglóruháját, és máris útra kész. Amikor megjön a kísérete, valósággal kitáncol az udvarba. – Gondolom, még találkozunk, amikor ennek az egésznek vége lesz – jegyzem meg, amikor odajön, hogy búcsúzóul térdet hajtson előttem. A nagyteremben ülök a székemben, őt pedig hagyom állni, mint egy elbocsátott szolgát. Nem szól semmit, csak néz rám a gyönyörű, szürke szemével, mintha várná, hogy befejezzem a prédikációt és elengedjem. – Ha a fiam betör az országba Wales felől, mint egy sárkány, és legyőzi Richard királyt, akkor ő lesz Anglia királya. Akkor feleségül veszi magát, és maga lesz a királyné. A fiam dönt ebben a kérdésben – mondom. – Magának most nincs neve, de ő majd nevet ad magának, ha akar. Magának nincs semmiféle rangja, ő viszont Anglia királynéjává teheti magát. Ő lesz a maga megmentője; megmenti a gyalázattól és a jelentéktelenségtől. Csak bólint, mintha nem gondolná, hogy a gyalázat átok egy nő számára. – De ha Richard legyőzi a fiamat, Henryt, akkor ő fogja elvenni magát, a szajháját, és egy elkésett házassággal mossa tisztára a hírnevét. Maga királyné lesz, de ahhoz az emberhez megy feleségül, aki megölte a nagybátyját és az öccseit, aki elárulta az apját, egyszóval az ellenségéhez. Gyalázatos sors. Ennél már az is jobb lett volna, ha meghal az öccseivel együtt. Egy pillanatig azt hiszem, nem is hallja, amit mondok, mert lesüti a szemét, és meg sem rezdül. Láthatólag nem kavarja fel a fenyegetés, hogy vagy egy olyan fiatalember lesz a férje, aki gyűlöli, vagy pedig az az ember, aki felelős a rokonai meggyilkolásáért. Aztán lassan felemeli a tekintetét, és látom, hogy mosolyog, szépséges mosoly ül az arcán, mintha boldogság töltené el. – Bárhogy alakul is, maga mindenképpen kegyvesztett lesz – mondom nyersen. – Jobb, ha tudja. Nyilvános megszégyenítés lesz az osztályrésze. De ettől sem tűnik el a ragyogó boldogság az arcáról. – Igen, de bárhogy lesz is, akár megszégyenítenek, akár nem, én leszek Anglia királynéja, és ez az utolsó eset, hogy ülve maradhat a jelenlétemben – vágja oda. Elképesztő a magabiztossága, megbocsáthatatlan a szemtelensége, borzalmasan igazak a szavai.


Azután sietve térdet hajt előttem, megvetően hátat fordít, és kivonul a nagyteremből az udvarba, ahol a napon sütkérező katonák várják, hogy biztos helyre vigyék. Meg kell, hogy mondjam, döbbent csöndben ülök ott tovább. A férjem komor arccal tér haza. – Nem maradhatok – mondja. – Csak azért jöttem, hogy összetoborozzam a seregemet. Hadba szólítom a bérlőimet, és már indulunk is a csatába. Alig kapok levegőt. – Kinek az oldalán? – hebegem. Rám pillant. – Képzelje, Richard király pontosan ugyanezt kérdezte tőlem – mondja. – Annyira nem bízik bennem, hogy túszul ejtette a fiamat. Csak úgy engedett el toborozni, hogy George-nak ott kellett maradnia helyettem. Kénytelen voltam beleegyezni. Muszáj csatába vinnem az embereimet. Ebben az ütközetben dől el, ki lesz Anglia következő királya, a Stanley-lobogónak ott kell lennie. – De melyik oldalon? – kérdezem. Rám mosolyog, mintha a hosszú várakozás után meg akarna nyugtatni. – Jaj, Margaret! – mondja. – Ki tudna ellenállni a kísértésnek, hogy Anglia királyává tegye a saját mostohafiát? Mit gondol, miért vettem feleségül magát annak idején, ha nem azért, hogy ma itt lehessek? Hogy felfegyverezzem több ezer emberemet, és megszerezzük a fiának a trónt? Érzem, hogy ég az arcom. – Tehát Henry oldalán száll harcba? – kérdezem. Stanley serege sok ezer főből áll, akár el is döntheti a csata kimenetelét. Ha ő a fiam mellé áll, akkor Henry biztosan győz. – Természetesen – feleli. – Kételkedett bennem valaha is? – Azt hittem, mindig a győztes oldalára áll. Házasságunk során először tárja ki felém a karját, én pedig határozottan odalépek hozzá. Egy pillanatig forrón átölel, majd lemosolyog rám. – Ha az ő oldalán harcolok, akkor ő lesz a győztes – mondja. – Hát nem ez volt a kívánsága, asszonyom? – Az én kívánságom, és Isten akarata – felelem. – Akkor most beteljesedik Isten akarata – erősíti meg.


1485 JÚLIUSA A kémek és hírvivők hálózata, amely a felkelés idején épült ki körülöttem, lassanként újraszerveződik, a férjem pedig megüzeni, hogy bárkivel találkozhatok, akivel csak akarok, saját kockázatomra. Dr. Lewis azzal az ígérettel tér vissza Walesből, hogy az ottaniak kitartanak a Tudorok mellett; a pembroke-i kapuk csak a vár egykori ura, Jasper Tudor előtt nyílnak meg. Rhys ap Thomas, a legjelentősebb walesi törzsfő szavát adta Richardnak, hogy támogatja, de megszegi majd az ígéretét; Rhys ap Thomas ugyanis Henry oldalán fog harcolni. Bizalmas emberem, Reginald Bray körbejárja Anglia jelentősebb családjait, s megígéri, hogy Henry Tudor verhetetlen sereggel érkezik, megszerzi a trónt, igazságot szolgáltat végre a Lancaster-háznak, és békét köt a Yorkokkal. Levelet kapok Jaspertől: Lady Margaret Stanleynek E hónap végén vagy a következő hónap elején kezdődik. Tizenöt hajónk lesz és nagyjából kétezer emberünk. Azt hiszem, ez az utolsó esélyünk. Ezúttal győznünk kell, Margaret. A fia érdekében rá kell beszélnie a férjét, hogy álljon mellénk. Nélküle nem győzhetünk. Henryvel számítunk a Stanleyk támogatására. Ha Isten is úgy akarja, találkozunk a fia koronázásán, máskülönben soha többé nem látjuk egymást. Akár így lesz, akár úgy, Isten áldja. Régóta harcolunk a jó ügyért, s büszke vagyok rá, hogy a fiát és magát szolgálhatom. Jasper


1485 AUGUSZTUSA Az Anglia elpusztítására törő franciák pénzéből vett tizenöt hajó elhagyja Harfleurt, rajtuk Európa legrémesebb emberei, akikből svájci kiképzőtisztek igyekeztek elfogadható hadsereget formálni. A parancsnokuk Jasper, a vezetőjük pedig Henry, aki még soha életében nem félt ennyire. Korábban egyszer már kikötött az angol parton, de végül visszafordult, nem mert megütközni az ellenséggel, biztos volt benne, hogy vereséget szenvedne. Most újra itt a lehetőség, és tudja, hogy ez az utolsó esélye. Annak idején a bretonok támogatták, de akkor még csak nem is szállt partra. Most a franciák támogatják, de még egyszer nem fognak mellé állni. Ha most kudarcba fullad a vállalkozása, többé senki sem segíti. Ha most kudarcot vall, élete hátralevő részét száműzetésben kell töltenie, szánalomra méltó, a puszta megélhetésért kolduló trónkövetelőként. Áthajóznak a nyári tengeren; a szél meleg, a tenger nyugodt, az éjszakák rövidek, a hajnalok világosak. A déli grófságok kitartanak Richard mellett, ezért délen nem mernek partra szállni. A lehető legnyugatibb pontot választják hát, a nyugat-walesi Dale-t. Azt remélik, hogy Richard kémei nem veszik észre őket, azt remélik, hogy az emberek tömegesen csatlakoznak hozzájuk, mert alig várják, hogy harcolhassanak a zsarnok ellen, aki még nem is tudja, hogy az ellenség már az ország területén van. De nem így történik. A legtöbben közömbösen fogadják őket. Azok, akik annak idején Buckingham herceggel harcoltak, míg le nem győzte őket az eső, most nem akarnak újra hadba vonulni. Sokan közülük immár Richard oldalán állnak, némelyikük talán még figyelmeztető üzenetet is küld a királynak. Henry idegen abban az országban, amelynek a trónját meg akarja szerezni, és nem érti a walesi nyelvnek ezt a nyers nyugati változatát. Még angolul is breton akcentussal beszél – túl sokáig élt külföldön. Idegen, és errefelé nem kedvelik az idegeneket. Óvatosan vonulnak észak felé. Jasper egykori városai tárt kapukkal várják őket a régi szeretet és hűség jegyében; a többi várost elkerülik. Henry felszólítja a walesieket, hogy támogassák a walesi származású herceget. De a walesieket nem mozgatja meg egy olyan fiatalember felhívása, aki élete nagy részét Bretagne-ban élte le, és fegyencekből álló francia sereggel vonul a csatába. Shrewsburynél kelnek át a Severnen. Henry az igazat megvallva attól tart, hogy magas lesz a vízállás – mint amikor az ár elmosta a Richard elleni lázadást -, ám a gázló sekély, langyos az este, s a francia rabokból, német zsoldosokból és néhány walesi kalandorból álló szedett-vedett sereg végre Angliában találja magát. De még azt sem tudják eldönteni, merrefelé vonuljanak. Végül elindulnak London irányába. Hosszú menetelés vár rájuk a nyugati vidéken, aztán a Temze völgyén keresztül, de Jasper és Henry egyaránt hiszi, hogy ha be tudják venni Londont, akkor az övék Anglia szíve, és tudják, hogy Richard északon van, Nottinghamben gyűjt csapatokat. Jasper Tudornak és fiamnak, Henry Tudornak jókívánságaimat küldöm. A férjem és a fivére, Sir William Stanley két különálló, erős sereget szedett össze, s készen állnak, hogy augusztus harmadik hetében találkozzanak magukkal Tamworth közelében. Kapcsolatban vagyok Northumberland grófjával, aki, azt hiszem, szintén mellénk áll.


Várom híreiket. Válaszoljanak a levelemre. Lady Margaret Nottinghamben Richard király megparancsolja Lord Stanleynek, hogy azonnal térjen vissza az udvarba, és a seregét is hozza magával. Türelmetlenül várja a választ, de amikor megérkezik a levél, leteszi maga elé az asztalra, és csak nézi az összehajtogatott papírlapot meg a vörös pecsétet, rajta a Stanley család címerével. Úgy bontja ki, mint aki már úgyis tudja, mi áll benne. Stanley szeretetéről és hűségéről biztosítja. A király iránti kötelességéről ír, és arról, hogy mennyire szeretne mielőbb a szolgálatára állni. De beteg lett, súlyos beteg, ám amint összeszedi magát annyira, hogy lóra tud ülni, máris Nottinghambe indul, hogy teljesítse kötelességét. Richard felnéz, és szembetalálja magát barátja, Sir William Catesby merev tekintetével. – Hozzák ide Stanley fiát – csak ennyit mond. A király elé viszik George-ot, Lord Strange-t, aki úgy vonszoltatja magát, mintha fogoly volna. Amikor meglátja a király arcát és az asztalon a levelet az apja pecsétjével, remegni kezd. – Becsületemre mondom... – szólal meg. – Nem a te becsületedről van szó, hanem az apádéról – vág a szavába Richard. – Az apád becsülete aggaszt minket. Különösen téged, mert előfordulhat, hogy az ő mulasztása miatt kell meghalnod. Azt írja, beteg. Nem Henry Tudorral találkozik éppen? Talán megegyezett a feleségével, Lady Margarettel, hogy árulással fizetnek a jóságomért? – Nem! Soha! Nem! – tiltakozik a fiatalember. – Az apám hűséges felségedhez. Mindig is az volt, kezdettől fogva. Felséged is tudja. Mindig úgy beszélt felségedről, mint a legodaadóbb... – És a nagybátyád, Sir William? A fiatalember abbahagyja a bizonykodást. – A nagybátyám, nem is tudom... Ő talán... de nem tudom. Valamennyien hűségesek vagyunk... a jelmondatunk Sans Changer... – A szokásos Stanley-féle játék? – kérdezi nyájasan Richard. – Egyik az egyik oldalon, másik a másikon. Emlékszem, amikor azt mondták Anjou Margitnak, hogy csak várjon, hamarosan jön az apád és harcolni fog érte. És emlékszem, addig várt, míg végül elvesztette a csatát. – Az apám időben ide fog érni, felség – ígéri a szerencsétlen fiatalember. – Bárcsak írhatnék neki, és felséged nevében felszólíthatnám, hogy jöjjön vissza! – Írhatsz neki, és közölheted vele, hogy ha holnaputánra nincs itt, mindenféle ítélet vagy egyéb ceremónia nélkül végzünk veled – hadarja Richard. – Hívj papot, és gyónj meg! Ha holnaputánig nem ér ide az apád, te halott vagy. George-ot elviszik a szobájába, és bezárják; papírt és tollat adnak neki, de annyira reszket, hogy alig tud írni. Aztán várja, hogy az apja eljöjjön érte. Biztosan eljön érte. Egy olyan ember, mint az apja, csak nem hagyja cserben a fiát és örökösét! Henry Tudor és serege keletnek, London felé vonul. A szénát már behordták, a mezőkön friss sarjú zöldell. A búza-, rozs- és árpaföldek aranyszínben pompáznak. Különösen a franciákat kell menetoszlopban masíroztatni, mert amikor meglátják a


gazdag falvakat, csak a fosztogatás, a lopás jár az eszükben. Már három hete úton vannak, elfáradtak, de a vezetőik egyben tartják a csapatokat, csak néhányan szöktek meg. Jasper eltöpreng: a külhoni zsoldosok azért jók, mert nem tudnak hazaszökni – csak a parancsnokaikkal együtt juthatnak haza. De ez keserű gondolat. Azt hitte, csak úgy özönlenek majd az emberek a Tudor-zászló alá; azt hitte, hogy azok, akiknek az apja a Lancaster-házért halt meg, bosszúvágyból csatlakoznak hozzá, de úgy tűnik, tévedett. Úgy tűnik, túl sokáig volt távol, s az itteniek időközben hozzászoktak a III. Richard által teremtett békéhez. Senki sem akar újabb háborút, csak Jasper meg Henry meg az idegenekből álló seregük. Jasper a nyeregben zötykölődve arra gondol, hogy ezt az Angliát már nem ismeri. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára angol sereg élén harcolt. Talán megváltozott a világ. Talán – kényszeríti magára a gondolatot -, talán törvényes királyukként szolgálják Richardot, míg ezt a fiút, a Lancaster fiút, a Tudor fiút csupán trónkövetelőnek tartják. Miután megígérték, hogy találkoznak Stanleyékkel – ők az elsők, akik jelentősebb erőkkel csatlakoznak hozzájuk -, meg kell szakítaniuk keletre, London felé tartó menetelésüket, és északi irányba kell fordulniuk. Sir William Stanley csak kis létszámú testőrség kíséretében fogadja őket, amikor Stafford városába érnek. – Felség! – fordul Henryhez, és katonai üdvözlés gyanánt a mellkasához emeli az öklét. Henry Jasperre pillant. Ez az első angol nemesember angol földön, aki úgy köszönti, ahogy egy királyt illik. Henry jó nevelést kapott; nem vigyorodik el, hanem szívélyesen viszonozza az üdvözlést. – Hol van a serege, Sir William? – érdeklődik. – Mindössze egynapi járásra várja a parancsait, felség. – Hozza ide, együtt vonulunk be Londonba. – Megtiszteltetés számomra – feleli Stanley. – És a fivére, Lord Thomas Stanley? – kérdezi Jasper. – Ő még most toborozza össze az embereit, majd később csatlakozik hozzánk – feleli Sir William. – Lichfieldben van, kissé délebbre. Úgy volt, hogy Tamworthbe vezeti a seregét. Azt hittük, Nottinghambe vonulnak, és azonnal megütköznek Richarddal. – Ne Londonba menjünk? – kérdezi Jasper. – Londonban mindenki Richard pártján áll – figyelmezteti Sir William. – Be fogják zárni a kapukat, és kemény ostromra kell készülniük; a londoniak jól fel vannak fegyverezve, és Richard felkészítette őket. Ha megtorpannak London kapuinál, utoléri önöket. Henry ifjú arca nyugodt – nem látszik rajta félelem, bár a keze erősebben szorítja a gyeplőt. – Beszéljük ezt meg – javasolja Jasper, és int Henrynek, hogy szálljon le a lóról. A három férfi elindul a búzamező felé; a sereg sorai megbomlanak, a katonák leülnek az út szélére, sört isznak a kulacsaikból, köpködnek, és átkozzák a hőséget. – Hajlandó volna London ellen vonulni velünk? És Lord Stanley hajlandó volna rá? – Nos, ezt egyikünk sem javasolná – mondja Sir William. Henrynek feltűnik, hogy nem válaszolt a kérdésre. – Hol csatlakoznának hozzánk? – kérdezi.


– Nekem Tamworthbe kell mennem, megígértem a fivéremnek, hogy ott találkozom vele. Most rögtön nem tarthatok önökkel. Jasper bólint. – Később önök után megyünk – ígéri Sir William. – Ha kitartanak amellett, hogy London ellen vonulnak, mi lehetünk az előőrs. De Richard serege ott lesz a nyomunkban... – Tanácskozást tartunk Lord Stanleyvel és önnel Tamworthnél – határoz Jasper. – Majd ott eldöntjük, mit tegyünk. Vagy együtt vonulunk a csatába, vagy sehogy. Sir William bólint. – És az embereik? – kérdezi tapintatosan, az úton lézengő, kétezer fős tarka sokaság felé mutatva. – Ők csak úgy emlegetik ezt: az angliai kaland – feleli Jasper fanyar mosollyal. – Nem lelkesedésből vannak itt, hanem pénzért. De jól kiképzett katonák, és nincs vesztenivalójuk. Majd meglátja, ha parancsot kapnak, szilárdan ellenállnak a rohamnak. Semmivel sem rosszabbak, mint a földjeikről elszólított bérlőkből álló csapatok. Ha győzünk, szabadok lesznek és gazdagok. Ezért harcolnak. Sir William biccent, mint aki nincs valami nagy véleménnyel az efféle fegyencseregről, azután meghajol Henry felé. – Akkor Tamworthnél találkozunk – búcsúzik. Henry bólint, és előrenyújtja a kezét. Sir William habozás nélkül lehajol, és megcsókolja a kesztyűt. Azután visszamennek az ösvényre, és Sir William int a testőrségének, hogy hozzák a lovát. Az apródja letérdel a sárba, ő pedig fejedelmi mozdulattal rálép a fiú hátára, hogy elérje a kengyelt, aztán a nyeregbe lendül. Ezután odalovagol Henryhez, s lenéz rá. – Az unokaöcsémet, Lord Strange-t, családunk örökösét Richard túszként tartja fogva – mondja. – Nem engedhetjük, hogy a csata előtt önökkel lássanak, túl kockázatos lenne. Richard megölné a fiút. Majd küldök egy szolgát, aki elvezeti önöket hozzánk. – Micsoda? – kérdezi Jasper. – Afféle titkos mesterkedés? – A szolga majd bemutatja a gyűrűmet – mondja Sir William, megmutatja a kesztyűjére húzott gyűrűt, aztán megfordul és elüget, nyomában a testőrségével. – Az Isten szerelmére! – kiált fel Jasper. Henryvel üres tekintettel merednek egymásra. – Nincs más választásunk – jelenti ki Henry komoran. – Szükségünk van Stanleyékre. Nélkülük nem járhatunk sikerrel, egyszerűen nincs elég emberünk. – Nem fognak nyíltan mellénk állni – mondja halkan Jasper, és óvatosan néz körbe. Bármelyik katonáról kiderülhet, hogy valójában nem önkéntes, hanem kém. – Halogatják a dolgot. – Ha a csatában ott lesznek mellettünk... Jasper a fejét ingatja. – Az csak a fele. Ha mindenki tudja, hogy Stanleyék melletted állnak, akkor azt is tudja mindenki, hogy a miénk a győztes oldal – magyarázza. – Ha sötétben találkozol velük, vagy itt, egy nyomorult búzaföldön rejtőzködve, akkor nem állnak ki melletted. Még akár át is pártolhatnak Richardhoz, és ezt mindenki tudja. A pokolba! A pokolba! Azt reméltem, anyád biztosítja számunkra a férje támogatását, de ha Richard fogva tartja Stanley fiát, könnyen megeshet, hogy a csata során mindvégig a


harcmező szélén üldögél majd, a kisujját sem mozdítja értünk, a végső rohamnál pedig Richardhoz csatlakozik. A pokolba! Henry megfogja a nagybátyja karját, és távolabb húzza a hallgatózó emberektől. – Mit tegyünk? Most már nem állhatunk meg. – Igen, most már nem vonulhatunk vissza anélkül, hogy megütköztünk volna Richarddal, de rosszabb a helyzet, mint reméltem, fiam. – Vonuljunk London ellen? – Nem, Stanleyéknek valószínűleg igazuk van abban, hogy London Richard pártján áll, most pedig itt vannak a sarkunkban, miközben még azt sem tudjuk róluk, hogy a barátaink-e vagy az ellenségeink, Richard pedig közvetlenül mögöttük. Éppenséggel még az is lehet, hogy a két Stanley nem a mi előőrsünk, hanem Richard előhírnöke. Most pedig elárultuk nekik, hogy London felé tartunk. A pokolba! – Akkor mi legyen? – erősködik Henry. Sápadt fiatal arcát az aggodalom ráncai barázdálják. – Észak felé fordulunk, és találkozunk velük; mindent elkövetünk, hogy meggyőzzük őket: képesek vagyunk győzni. Azután tovább menetelünk észak felé, és kiválasztjuk a legalkalmasabb csatateret, mert holnapra Richard már úgyis tudni fogja, hol vagyunk, hány emberünk van és milyen felállásban. Nem kétlem, hogy Stanley ma éjfélig mindenről tájékoztatja. – És belemenjünk a titkos találkozóba Stanleyékkel? Mi van, ha ez csapda? Mi van, ha átadnak Richardnak? – Meg kell próbálnunk. Mindent megteszünk, hogy magunk mellé állítsuk őket – feleli Jasper. – Nem hinném, hogy nélkülük le tudjuk győzni Richardot. Sajnálom, fiam. – Felség! – emlékezteti Henry halvány mosollyal. Jasper átkarolja a vállát. – Felség, felség. Sosem volt derekabb királya Angliának. Lady Margaret Stanleytől Férjuram, jókívánságaimat küldöm. Ned Parton azt mondta, tudja, hol van, és el tudja érni magát. Ez esetben többet tud magáról, mint a felesége vagy éppen a szövetségese, a fiam. Férjuram, szívből kérem, ne felejtse el, hogy egy héten belül Anglia királyának a mostohaapja lehet. Richard kinevezte ugyan Anglia főparancsnokának, de ez semmi ahhoz képest, ami a jövőben juthat nekünk. Mi leszünk a királyi család, az unokánkból király lesz. Ennél nagyszerűbb dolog nincs – ez kétségkívül minden kockázatot megér. Úgy hallom, hogy a fia, Lord Strange Richardnál van, és hűségének zálogaként tartják fogva. Férjuram, az ég szerelmére, parancsolja meg neki, hogy szökjön meg, így szabadon támogathatja a törvényes királyt, mi pedig Anglia uralkodóiként beteljesíthetjük a sorsunkat. Tudatom ezenkívül, hogy Northumberland grófja a nem Richard oldalán hívta fegyverbe az északi területeket; a fiamat fogja szolgálni. Az angol nemesség a fiamat támogatja. Nem akar a legelső lenni? Nagyon kérem, tartsa szem előtt az érdekeit. Felesége,


Lady Margaret Stanley Henry továbbvonul a csapataival, és elér Lichfieldbe. A várost Lord Stanley serege foglalta el. Henry azt reméli, mostohaapja nyitott kapukkal fogadja, és seregével csatlakozik hozzá, de nem így történik. Amint a felderítői jelentik Stanleynek, hogy Henry Tudor serege közeledik az úton a város felé, ő egyszerűen visszavonul, a városlakóknak pedig azt tanácsolja, nyissák ki a kapukat, hogy elkerüljék a vérontást. Richard Nottinghamben ugyanúgy nem tudja biztosan, mint Henry a városkapuk előtt, hogy ez most a hűség vagy a lázadás jele. Lord Stanley serege tehát elvonul, és Atherstone-nál táborozik le, nem messze a fivérétől, aki kissé északabbra állomásozik. Mintha a megfelelő helyszínt keresnék az ütközethez. Lord Stanley naponta küld üzenetet Richardnak, tájékoztatja, merre tart a Tudor sereg, hányan vannak, mennyire fegyelmezettek. Hiába várják, nem csatlakozik a királyhoz, de úgy tűnik, hűséges hozzá. Richard kiparancsolja a seregét a nottinghami várból a dél felé vezető útra. Úgy rendelkezik, hogy az emberei négyszög alakzatban álljanak fel – bátyja, Edward is így tett volna -, a lovasság pedig őrködjön a frontvonal teljes hosszában. Ő maga és a testőrsége legelöl lovagol: mindenki láthatja az előttük lengedező királyi lobogót; mindenki tudhatja, hogy Richard kész egyszer s mindenkorra végezni azokkal, akik a békéjét fenyegetik. Ez lesz az utolsó lázadás az uralma ellen, ezzel vége a kuzinok hosszú háborúskodásának. Mielőtt elhagynák Nottinghamet, Catesby félrevonja a királyt, és megkérdezi tőle: – A Stanley fiúval mi legyen? – Velünk jöhet. De őrizet alatt marad. – Ne öljük meg most? Richard a fejét rázza. – Közvetlenül a csata előtt nem fordíthatom magam ellen Stanleyt. Ha megöljük a fiát, biztosak lehetünk benne, hogy bosszúból Tudorhoz csatlakozik. Magunkkal visszük Lord Strange-t a kíséretem tagjaként, és ha Stanley ellenünk fordul, ott helyben lefejezzük a fiút. Nem csak a királyi sereg és a Tudor sereg menetel e pillanatban összecsapásra készülve. A két Stanley sereg elhelyezkedett és vár; Northumberland grófja pedig lovas sereggel halad Richard nyomában; ő mind a királynak, mind Margaret Stanleynek elígérkezett. Önmagában kétségkívül a királyi sereg képviseli a legnagyobb erőt. De a két Stanley és Northumberland seregei a másik oldal javára billentenék a mérleget.


1485. AUGUSZTUS 19. Jasper nagy csataménjén odaüget unokaöccse lovához, odahajol, és kesztyűs kezével megragadja a gyeplőt. – Bátorság, fiam! Henry egy pillanatra elmosolyodik. – Hadd menjenek előre – biccent Jasper, lassan haladó seregük felé. – Várd meg, míg látótávolságon kívülre kerülnek, és akkor fordulj vissza. Én majd elrendezem őket éjszakára, aztán kijövök eléd. Tégy meg mindent, hogy meggyőzd Stanleyéket. Én nem megyek oda, hacsak nem kerülsz bajba. – Csak nem gondolod, hogy meg akarnak ölni? – kérdezi Henry, mintha csupán valami taktikai kérdésről volna szó. Jasper felsóhajt. – Nem gondolom. Szerintem inkább a feltételeiket akarják közölni. Nyilván úgy vélik, hogy jók az esélyeid; ha nem állna szándékukban támogatni, nem is volnának hajlandóak találkozni velünk. Nincs ínyemre, hogy egyedül mész oda, de Stanleynek óvatosnak kell lennie, ha a fiát túszként tartják fogva. A csizmaszáradban van a késed? – Hát persze. – Nem leszek túl messze. Isten segítsen. Ott leszek a közelben. Csaknem mindvégig hallótávolságban leszek. – Isten segítsen mindannyiunkat – mondja Henry zordan. Előrenéz, látja, hogy felbomlott sorokban vonuló serege elkanyarodott, és már látótávolságon kívülre ért, aztán megfordul, és elindul, hogy találkozzon Stanley szolgájával, aki lován ülve, köpenybe burkolózva várakozik a sövény árnyékában. Csöndben lovagolnak, Henry a lassan sötétségbe boruló tájat fürkészi, hogy biztosan visszataláljon majd a seregéhez. A szolga egy kis útszéli fogadóra mutat, melynek ajtaja fölött csupasz magyalág jelzi, hogy nem sok vendége akad mostanság. Henry leszáll a nyeregből. A szolga elviszi a lovát az épület mögé, Henry pedig leszegi a fejét, mély lélegzetet vesz, és belöki az ajtót. Hunyorog. A helyiséget betölti a faggyúgyertyák és a nedves ágakból rakott tűz füstje, de azért ki tudja venni Sir William és még három másik férfi alakját. Senki mást nem lát: ebből lehetetlen kikövetkeztetni, hogy kelepcére vagy szívélyes fogadtatásra számíthat. Megvonja a vállát, ahogy a bretonoktól tanulta, és belép a sötét helyiségbe. – Isten hozta, felséges fiam! – Egy magas idegen áll fel, és térdre veti magát előtte. Henry előrenyújtja enyhén remegő kezét. A férfi megcsókolja a kesztyűjét, azután két társa meg Sir William is letérdel és lekapja a fejfedőjét. Henry megkönnyebbülten elvigyorodik. – Lord Stanley? – Igen, felség. Sir Williamet, a fivéremet már ismeri, ezek az urak pedig hozzám tartoznak, és vigyáznak ránk. Henry kezet nyújt Sir Williamnek, aztán biccent a két másik férfi felé. Úgy érzi, mintha valahonnan nagyon magasból leugorva szerencsésen talpra esett volna. – Egyedül van? – Igen – füllenti Henry.


Stanley bólint. – Az anyja, Lady Margaret üdvözletét küldi. Amióta abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy feleségül vehettem, mindig is roppant szenvedéllyel és elszántsággal igyekezett az ön ügye mellé állítani. Henry elmosolyodik. – Ezt nem kétlem. Ő már születésemtől fogva előre látta a sorsomat. A két Stanley feláll, a névtelen szolga pedig bort tölt Henrynek, majd a gazdájának. Henry a távolabbi pohárért nyúl, aztán leül egy lócára a tűz mellé. – Hány emberük van? – kérdezi Stanleytől köntörfalazás nélkül. Az idősebb férfi elvesz egy pohár bort. – Nekem nagyjából háromezer, a fivéremnek pedig még további ezer. Henry rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy Stanleyéknek kétszer akkora seregük van, mint neki. – És mikor csatlakoznának hozzám? – Mikor akar megütközni a királlyal? – A király dél felé tart? – kérdezi Henry válasz helyett. – Ma hagyta el Nottinghamet. Felszólított, hogy csatlakozzak hozzá. A fiam azt írja, hogy az életével fizet érte, ha nem megyek. Henry bólint. – Akkor... hogy is? Még ezen a héten elér minket. A két Stanley szó nélkül hagyja, hogy Henry nemigen ismeri a saját országát. – Talán már két napon belül – mondja Sir William. – Akkor jobb lenne, ha a csapataikkal csatlakoznának a seregemhez, hogy kiválaszthassuk az ütközet helyszínét. – Nyilván így is tennénk – feleli Lord Stanley -, ha a fiam élete nem forogna veszélyben. Henry kivár. – Richard túszként tartja fogva, hogy biztosítsa a támogatásunkat – folytatja Stanley. – Természetesen megparancsoltam neki, hogy szökjön meg, és amint biztonságban tudom, csatlakozunk önhöz a seregeinkkel. – És ha megszökik, de nem tudatja önnel? A késlekedés súlyos következményekkel járhat... – Ilyet nem tenne. Ismeri a helyzetet. Mindenképpen tudatni fogja velem. – És ha nem tud megszökni? – Akkor csatlakoznunk kell önhöz, nekem pedig gyászolnom kell a fiamat, mint bátor embert, és mint családunk első tagját, aki az ön szolgálatában halt meg – mondja Stanley komor arccal. – Tisztelettel adózom majd az emlékének. Ön pedig elnyeri a jutalmát – vágja rá sietősen Henry. Stanley lehajtja a fejét. – Ő a fiam és az örökösöm – mondja halk hangon. Csönd ereszkedik a szűk kis szobára. A kandallóban eldől egy fahasáb, s a fellobbanó láng fényében Henry a mostohaapja arcát fürkészi. – Az önök serege kétszer akkora, mint az enyém – vallja be őszintén. – Ha mellém állnak, biztosan győzni tudok. Együttesen túlerőben leszünk Richarddal szemben. Önök adhatják át nekem Anglia kulcsát.


– Tudom – feleli Stanley barátságosan. – Nem mulasztanám el kifejezni a hálámat. Stanley bólint. – A szavát kell adnia, hogy amikor szemtől szemben állok Richarddal a csatatéren, számíthatok a seregére. – Természetesen – vágja rá Stanley. – Már szavamat adtam az anyjának, és most önnek is szavamat adom. A csatatéren biztos lehet benne, hogy a seregem engedelmeskedik a parancsainak. – És velem vonulnak a csatatérre? Stanley sajnálkozva ingatja a fejét. – Csak ha a fiam kiszabadult – mondja. – Szavamat adom. És ha a csata megkezdődik, mielőtt George megszökhetne, akkor csatlakozom önhöz, és meghozom a legnagyobb áldozatot, amit egy ember hozhat törvényes királyáért. Henrynek ezzel kell beérnie. – Jó hírt hoztál? – érdeklődik Jasper, miután Henry kilép a fogadóból, kivezeti a lovát a szegényes istállóból, és az úton nyeregbe száll. Henry arcán grimasz jelenik meg. – Azt mondja, a csatában ott fog harcolni mellettem, de nem csatlakozhat hozzánk, amíg a fia Richard fogságában van. Azt mondja, amint Lord Strange kiszabadul, mellénk áll. Jasper bólint, mint aki erre számított, és a két férfi némán lovagol tovább. Az ég lassacskán világosodni kezd; nyár van, korán hajnalodik. – Előremegyek – szólal meg Jasper. – Talán be tudunk csempészni észrevétlenül a táborba. Henry félreáll a lovával, és megvárja, hogy Jasper beügessen a táborba. Hirtelen nagy zsibongás támad; nyilvánvalóan észrevették, hogy Henry nincs ott, és attól félnek, hogy megszökött. Henry látja, amint Jasper leszáll a lováról, és széles mozdulatokkal magyarázza, hogy csak körülnézett a környéken. Oxford grófja is kijön a sátrából, és csatlakozik a vitatkozókhoz. Henry megsarkantyúzza a lovát, és elindul a tábora felé. Jasper megfordul. – Hál’ istennek, hogy megjött, felség! Már aggódtunk. Az apródja azt mondta, nem aludt az ágyában. Kimentem a táborból, hogy megkeressem. De épp most mondtam Lord de Vere-nek, hogy bizonyára tárgyalni ment néhány támogatóval, akik az ügyünk mellé kívánnak állni. Jasper kék szemével éles tekintetet vet Henryre, arra biztatva, hogy erősítse meg a történetet. – Ez így is van – mondja Henry. – A nevüket egyelőre nem árulhatom el, de biztosíthatom önöket, hogy mind többen állnak mellénk. Ez az újabb támogató nagy létszámú sereget hoz. – Százakat? – kérdezi Oxford grófja, miközben aggodalmas homlokráncolással pillant a saját kis seregükre. – Ezreket, Istennek legyen hála – feleli az ifjú Henry Tudor magabiztos mosollyal.


1485. AUGUSZTUS 20. A hadsereg még aznap továbbvonul, poros utakon csoszognak a katonák, és a hőségre panaszkodnak. Jasper odalovagol Henry mellé. – Bocsásson el, felség – mondja neki. – Micsoda? – kérdezi Henry, mint aki álomból ébred. Arca sápadt, keze erősen szorítja a gyeplőt. Jasper látja rajta a feszültséget, és nem először gondolkozik el: vajon elég erős a fiú, hogy beteljesítse a sorsot, amelyet az anyja álmodott meg neki? – Visszamegyek ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk, és előkészítek néhány búvóhelyet, gondoskodom róla, hogy lovak álljanak készen az istállókban. Akár a partra is lemehetek, bérelhetek egy hajót, hogy várjon ránk... Henry a mentora felé fordul. – Csak nem akarsz itt hagyni? – Fiam, a saját lelkemtől is könnyebben válnék meg. De menekülőutat akarok biztosítani neked. – Hogy el tudjak menekülni, ha vesztünk. – Amennyiben esetleg vesztünk. Keserű pillanat ez a fiatalember számára. – Nem bízol Stanleyben? – A kutyámat sem bíznám rá. – És ha nem csatlakozik hozzánk, akkor elveszítjük a csatát? – Ez csupán számok kérdése – magyarázza Jasper higgadtan. – Richard király serege talán kétszer akkora is lehet, mint a miénk, és nekünk most nagyjából kétezer emberünk van. Ha Stanley csatlakozik hozzánk, ötezres seregünk lesz. Akkor valószínűleg győzünk. Ha viszont Stanley a királyhoz csatlakozik, és a fivére is követi, akkor nekünk kétezer katonánk lesz, a királynak viszont hétezer. Lehetsz te a legbátrabb lovag a világon és a legtörvényesebb király, aki valaha is született, de ha kétezer embered van, és egy hétezres sereggel kell megküzdened, valószínűleg legyőznek. Henry bólint. – Tudom. De biztos vagyok benne, hogy Stanley kitart mellettem. Anyám megesküdött, hogy így lesz, és ő sosem téved. – Egyetértek. De azért jobban érezném magam, ha tudnám, hogy amennyiben mégis rosszul üt ki a dolog, el tudunk illanni. Henry ismét bólint. – De ugye hamar visszajössz? – A világ minden kincséért sem mulasztanám el a csatát – feleli Jasper jellegzetes félmosolyával. – Isten segítse, felség. Henry bólint, és megpróbál nem törődni a szörnyű veszteségérzettel, amely rátör, midőn az az ember, aki eddigi rövid életének huszonnyolc esztendeje alatt szinte el sem mozdult mellőle, megfordul, és könnyű vágtában elindul nyugatnak, Wales felé. Másnap, amikor a sereg újra útnak indul, Henry az élre lovagol, jobbra-balra mosolyog, és azt mondja: Jasper elment, hogy újabb sereget szerezzen, amelyet majd magával hoz Atherstone-ba. A walesi és az angol önkéntesek örülnek a hírnek, és hisznek az ifjú lordnak, akire felesküdtek. A svájci tisztek közömbösen fogadják –


ezeket a katonákat ők képezték ki, de újabbak kiképzésére már nincs idő; ha több emberük lesz, az jól jöhet, de így is, úgy is azért kapják a pénzüket, hogy harcoljanak, és a több ember azt jelenti, hogy mindenkinek kevesebb jut a zsákmányból. A francia fegyenceket, akik csak a szabadságukért és a zsákmány lehetőségéért harcolnak, hidegen hagyja a dolog. Henry biztató mosollyal néz végig a csapatain, amelyekről valósággal sugárzik a szörnyű közöny.


1485. AUGUSZTUS 20. LEICESTER Northumberland grófja, Henry Percy Leicesternél bemasírozik Richard táborába háromezer katonából álló seregével. Azonnal az uralkodó elé kísérik, aki éppen vacsoráját fogyasztja a királyi baldachin alatt, nagy székében ülve. – Üljön le, vacsorázzon velem – mondja Richard nyugodtan, és egy székre mutat az asztal mellett. Henry Percy boldog mosollyal fogadja ezt a megtiszteltetést, és helyet foglal. – Készen áll rá, hogy holnap megütközzünk? – Holnap? – kérdez vissza csodálkozva a gróf. – Miért ne? – Vasárnap? – A bátyám egyszer húsvét vasárnap vívott ütközetet, és Isten rámosolygott. Igen, holnap. A gróf odatartja a kezét a szolga elé, aki vizet önt rá, aztán megtörölgeti. Ezután tör magának egy kis kenyeret, majd letépkedi a puha, fehér kenyérbelet a ropogós héjról. – Bocsásson meg, felség; hosszú út áll mögöttünk. A seregem nem áll készen, hogy holnap csatába szálljon. Sietve jöttünk, rossz utakon; a katonáim kimerültek, nem alkalmasak a harcra. Richard hosszan méregeti sötét szemöldöke alól. – Azért tette meg ezt az utat, hogy mellém álljon, aztán tétlenül nézze a harcot? – Nem, felség. Megesküdtem, hogy csatlakozom felségedhez, ha csatába megy. De ha ez túl korán következik be, ha már holnap sor kerül rá, akkor kénytelen leszek utóvédnek felajánlani az embereimet. A frontvonalban nem lehetnek. Túl fáradtak. Richard elmosolyodik, mintha biztosan tudná: Henry Percy megígérte Henry Tudornak, hogy ott fog ülni a király mögött, tétlenül. – Hát akkor a magáé az utóvéd – mondja Richard. – Legalább biztonságban leszek, ha ott tudhatom. Helyes. – A király most már a többiekhez is beszél, a fejek felemelkednek. – Akkor tehát holnap reggel, uraim – mondja. Sem a hangja nem remeg, sem a keze. – Holnap reggel csatába indulunk, és eltapossuk ezt a kölyköt.


1485. AUGUSZTUS 21., VASÁRNAP Henry vár, ameddig várni mer, várja, hogy Jasper visszajöjjön. Várakozás közben megparancsolja a pikásoknak, hogy gyakorlatozzanak. Egy újfajta formációt alkalmaznak, a svájciak vetették be elsőként a félelmetes burgundiai lovasság ellen, mindössze kilenc évvel ezelőtt; a svájci tisztek tanították meg a szilaj francia katonáknak, akik kitartó gyakorlással tovább tökéletesítették. Henry néhány lovassal együtt a rohamozó ellenséges lovasság szerepét játssza el. – Vigyázzanak – szól oda most Oxford grófjának, aki a jobbján helyezkedik el, nagy lován. – Ha legázolják őket, megköpdösik magukat. – Akkor jól megtanulták, mi a dolguk – nevet De Vere. A fél tucat lovas körbejáratja a lovát, várnak, majd a „Roham!” parancsra nekiiramodnak, először ügetve, aztán könnyű vágtában, végül a rémisztő teljes lovassági vágtára váltanak. Ami ezután történik, olyat még sohasem láttak Angliában. Korábban ha egy gyalogos katonának lovassági rohammal kellett szembenéznie, mindig az történt, hogy a pikája nyelét a földnek támasztotta, a hegyét pedig felfelé tartotta, abban a reményben, hogy sikerül beledöfnie valamelyik ló hasába, vagy hevesen lóbálta a lovasok felé, netán kétségbeesetten próbált egyetlen rémült mozdulattal, karját a feje köré fonva felfelé szúrni, majd azonnal lebocsátani a pikát. A többség azonban általában egyszerűen eldobta a fegyverét és futásnak eredt. A jól irányított lovassági roham mindig áttörte a katonák sorát. Csak kevesen voltak képesek szembenézni ezzel a félelmetes jelenséggel; egyszerűen nem tudtak ellenállni a rohamnak. Ezúttal a pikások szokás szerint szétszélednek, figyelik, ahogy a támadók nekiindulnak, majd egyre gyorsabban közelednek feléjük; ekkor visszafutnak, és négyszög alakzatba rendeződnek – a külső oldalakon tíz-tíz ember foglal helyet, odabent negyvenen tolonganak, lépni is alig van helyük, nemhogy harcolni. Az első sor letérdel, a katonák fegyverüket a földnek támasztják, és hegyét a támadók felé irányítják. A mögöttük lévők föléjük hajolnak, erősen fogják őket, pikájuk hegye kifelé irányul, a harmadik sor pedig összekapaszkodva áll, a pikák vállmagasságban. Olyan ez a négyszög, mint egy négyoldalú fegyver, egy pikákkal kirakott tömb, az emberek egymáshoz préselődnek, egymást tartják, áthatolhatatlan falat alkotnak. Már a helyükre is rohantak, felállt az alakzat, mielőtt a lovasság lerohanhatta volna őket. Henry és társai gyorsan kitérnek, nehogy beleütközzenek a szúrós, halálos falba, a lovak patái körül sár záporozik és a gyepből kiszakított rögök kavarognak, aztán mindannyian szépen visszaügetnek. – Jól van – mondja Henry a svájci tiszteknek. – Jól van. És akkor is kitartanak majd, ha a lovak egyenesen feléjük rohannak? Akkor is kitartanak, ha igazi támadásról van szó? A svájci parancsnok arcán kegyetlen vigyor jelenik meg. – Ez a legszebb az egészben – mondja halkan, hogy ne hallják az emberei. – Nem juthatnak ki. Az egyik sor tartja a másikat, és a fegyvereik még akkor is a helyükön maradnak, ha mind meghalnak. Gyakorlatilag fegyvert csináltunk belőlük; ezek többé már nem pikások, akik eldönthetik, hogy harcolnak vagy elfutnak. – Akkor elindulunk a csatába? – kérdezi Oxford a lova nyakát veregetve. – Richard már megindult; jó lenne, ha előtte érnénk ki a watlingi útra.


Henry érzi, hogy összeszorul a gyomra, ha arra gondol, hogy ki kell adnia a parancsot, és Jasper nincs mellette. – Igen! – mondja aztán határozottan. – Adják ki a parancsot, hogy sorakozzon fel a sereg. Indulunk a csatába. Richardnak jelentik, hogy Henry Tudor kis seregével kivonult a watlingi útra, lehet, hogy csatateret keresnek, de az is lehet, hogy sietve végigmasíroznak az úton, és London ellen indulnak. Sir William Stanley és Lord Thomas Stanley csapatai ott vannak a Tudor sereg nyomában. Rá akarnak támadni? Csatlakozni akarnak hozzá? Richard nem tudja a választ. Kiadja a parancsot a csapatainak, hogy sorakozzanak fel, és vonuljanak ki Leicesterből. A házak emeleti ablakai kitárulnak, lányok, asszonyok nézik az alant elvonuló királyi sereget, mintha csak valami nyári díszszemlét csodálnának. Elöl halad a lovasság, minden lovag előtt ott megy az apródja, kezében az uraság vígan lobogó zászlója, mintha lovagi tornára indulnának, mögötte pedig az emberei. A patkók fülsiketítően kopognak a kövezeten. A lányok kiabálnak, virágot dobálnak. Ezután következnek a gyalogos katonák; vállukra helyezett fegyverrel, ütemesen lépkednek. Mögöttük az íjászok jönnek, vállukra vetett íjjal, mellükre szíjazott tegezzel. A lányok csókot dobálnak feléjük – az íjászok nagylelkű szeretők hírében állnak. Majd hatalmas kiabálás, éljenzés tör ki, mert feltűnik maga a király szép, berakásos páncéljában, mely úgy csillog, mintha ezüstből volna, fehér lovon, a sisakjára erősített, csatákban használt aranykoronával. Fehér vadkant ábrázoló zászlóját büszkén hordozzák előtte is, utána is, Szent György vörös keresztjével együtt, mert itt most Anglia felkent királya vonul hadba, hogy megvédje az országát. A dobosok ütemesen verik a dobot, a harsonások fújják a hangszerüket – olyan, mintha karácsony volna, sőt, még annál is jobb. Leicester sohasem részesült még ilyen látványosságban. A király mellett lovagol bizalmas barátja, Norfolk hercege és az ingadozó Northumberland gróf, az egyik a jobbján, a másik a balján, mintha mindkettőtől védelmet várna. Leicester népe mit sem tud a király kételyeiről, s mindkét nemesembert megéljenzi, akárcsak a mögöttük haladó sereget: Anglia legkülönbözőbb részeiből származó emberek lépkednek itt, uruknak engedelmeskedve, a király nyomában, aki arra készül, hogy megvédje a birodalmát. Mögöttük rendezetlen sorokban kocsik haladnak, rajtuk fegyverek, páncélok, sátrak, tűzhelyek, aztán tartalék lovak, akár egy mozgó város; és leghátul vonszolja magát – mintha fáradtságát vagy kelletlenségét demonstrálná – Northumberland grófjának fájós lábú serege. Egész nap vonulnak, csak délben állnak meg ebédelni. Kémeket küldenek előre, hogy kiderítsék, merre jár Tudor meg a két Stanley sereg, aztán este Atherstone falu mellett Richard megálljt parancsol. A király tapasztalt és magabiztos hadvezér. Ez a csata kétesélyes. Minden attól függ, hogy a két Stanley seregei mellé állnak-e vagy ellene fordulnak; minden attól függ, hogy Northumberland hajlandó-e előremenni, ha parancsot kap. De ahány csatát csak látott Richard, mindig pengeélen táncoltak a hadvezérek, mert sosem tudhatták, nem fordul-e ellenük valamelyik szövetségesük. Ő a polgárháború tüzében edződött; egyetlen csatában sem tudhatta biztosan, ki a barátja és ki az ellensége. Látta, amikor a fivére, George átállt a másik oldalra. Látta, amikor a másik fivére, Edward király boszorkányság segítségével


győzedelmeskedett. Gondosan felállítja a seregét, magasra települnek, hogy jól lássa a rómaiak által épített watlingi utat, és ellenőrzése alatt tarthassa a síkságot. Ha Henry Tudor abban reménykedik, hogy hajnalban elszáguldhat mellettük London felé, akkor téved: Richard serege lezúdul majd a dombról és ráveti magát. Ha viszont Tudor letér az útról, és készen áll az ütközetre, Richardnak megvan az az előnye, hogy jól elhelyezkedett. Ő volt itt elsőnek, és ő dönthette el, hol állítja fel a seregét. Nem kell sokáig várnia. Amint besötétedik, meglátják a Tudor sereget, amely letér az útról, és nekiáll tábort verni. Lobognak a tábortüzek. Nem is próbálnak elrejtőzni; Henry Tudor látja a királyi sereget a tőle jobbra emelkedő magaslaton, azok pedig látják őt odalent. Richard azon kapja magát, hogy furcsa módon visszavágyik abba az időbe, amikor még a fivére volt a parancsnok, s egyszer az éj leple alatt nekiindultak, némaságba burkolózó csapataiktól fél mérföldre tábortüzeket gyújtottak, s ezzel úgy összezavarták az ellenséget, hogy reggel aztán valósággal elsöpörték. Egyszer meg ködös, párás időben meneteltek, és egyik fél sem tudta, hol a másik. De hát akkor még Edward állt a sereg élén, márpedig Edward számíthatott a feleségére, aki képes volt rossz időt varázsolni. Ma már prózaibb időket élünk: Tudor a seregével egyszerűen letér az útról, átmasírozik a búzaföldön, eszében sincs rejtőzködni, s utasítja a katonáit, hogy rakjanak tüzeket, és reggel álljanak harcra készen. Richard üzenetet küld Lord Stanleynek, megparancsolja, hogy csatlakozzon seregével a királyi sereghez, ám a küldönc csak azt az ígéretet hozza, hogy később jönnek, valamikor hajnal előtt. Lord George Strange ideges pillantást vet Norfolk hercegére, akinek elég egyetlen szó, hogy lefejeztesse, és azt mondja, biztos benne, hogy amint világosodni kezd, itt lesz az apja. Richard bólint. Alaposan belaknak. Richard elrendeli, hogy adjanak vacsorát az embereknek, és a lovakat is lássák el bőven szénával és vízzel. Nem tart attól, hogy az ifjú Tudor váratlan támadást indít, de azért őröket állít a tábor köré. Ezután elvonul aludni a sátrába. Nem álmodik; a fejére húzza a takarót, és nyugodtan alszik, ahogy csata előtt szokott. Bármi mást tenne most, az őrültség volna. Richard pedig nem őrült, járt ő már rosszabb helyeken, rosszabb csatatereken is, és találkozott már félelmetesebb ellenfelekkel is, mint ez a zöldfülű a szedett-vedett seregével. A redmore-i sík túloldalán Henry Tudor nyugtalanul járkál fel-alá a táborában, mint egy fiatal oroszlán, míg sötétségbe nem vész az út. Jaspert várja; semmi kétsége afelől, hogy Jasper átlovagol a sötétségen, koromfekete vizű patakokon gázol keresztül, sötétbe boruló mocsarakat szel át, szélvészsebesen vágtat, csak hogy visszatérjen hozzá. Egy pillanatig sem kételkedik nagybátyja hűségében és szeretetében. De képtelen elviselni a gondolatot, hogy a csata reggelére virradva Jasper ne legyen ott mellette. Várja Lord Stanley üzenetét is. A gróf azt ígérte, amint csatarendbe álltak, csatlakozik hozzájuk népes seregével, de most csak egy küldönc jön, és közli, hogy Stanley hajnalig nem érkezik meg – felállította a maga külön táborát, az emberei már lefeküdtek, s őrültség volna éjnek évadján megzavarni őket. Majd reggel megjön, amint világosodni kezd; mire megkezdődik a csata, itt lesz, Henry biztos lehet benne. Henry korántsem biztos benne, de mit tehetne? Kelletlenül még egyszer elnéz nyugat felé, hátha ott lobog valahol Jasper fáklyája a sötétben, aztán bemegy a sátrába. Fiatal ember; ez az első önálló csatája. Nem sokat alszik.


Szörnyű álmok kínozzák. Azt álmodja, hogy az anyja eljön hozzá, és azt mondja, hogy tévedett, valójában Richard a törvényes király, és hogy az invázióval, a csatarenddel, a táborral, egyszóval mindennel, amit csinált, bűnt követett el a királyság rendje és Isten uralma ellen. Sápadt arca szigorú, s megátkozza őt, a trónkövetelőt, aki megpróbálta megdönteni a törvényes királyt, aki fellázadt a dolgok természetes rendje ellen, az eretneket, aki Isten törvényei ellen támadt. Richard felkent király, szentelt olajjal kenték meg a mellkasát. Hogyan emelhet ellene kardot? Henry megfordul, felébred, aztán megint elszunnyad, s most azt álmodja, hogy Jasper nélküle hajózik vissza Franciaországba, és őt siratja, Henryt, aki elesett a csatában. Aztán azt álmodja, hogy Elizabeth, York hercegnője, az ifjú hölgy, akit eljegyzett, és akit sosem látott, eljön hozzá, és bejelenti, hogy mást szeret, szabad akaratából soha nem lenne a felesége, és hogy Henryn fog nevetni az egész világ. Csak néz rá szép szürke szemével, amelyből hideg megbánás sugárzik, és azt mondja, mindenki tudni fogja, hogy egy másik férfi szeretője volt, és még ma is csak őutána vágyódik. Azt mondja, a szeretője erős és jóképű férfi, Henry pedig csak egy szökevény siheder, akit megvet. Ezután azt álmodja, hogy megkezdődött a csata, ő pedig elaludt, s ekkor rémülten ugrik ki az ágyából, beveri a fejét a sátorpóznába, s ott áll meztelenül és reszketve, a félelme nem hagyja aludni – és hol van még a hajnal? De azért ébresztő gyanánt belerúg az apródjába, s elküldi, hogy hozzon forró vizet, meg egy papot, aki misét mondhatna. De túl korán van: a tábortüzek még nem égnek, nincs forró víz, nem sült ki a kenyér, nincs hús. Először nem találják a papot, aztán mikor megtalálják, kiderül, hogy még alszik, és előbb fel kell készülnie; nem mehet azonnal, hogy Henry Tudorral imádkozzon. Nem készítette elő a szentostyát, és a feszületet is hajnalban kell felállítani, nem az éjszakai sötétségben. A miseruhák valamelyik málhás szekéren vannak; oly régóta vonul a sereg, hogy beletelik némi időbe, míg megtalálja őket. Henry tehát nem tehet mást, magára kapja ideges izzadságától bűzlő ruháit, s várja a hajnalt, várja, hogy a világ kényelmesen feltápászkodjon, mintha nem is arra a napra virradnának, amikor minden eldől, mintha nem is arra a napra virradnának, amely akár a halála napja is lehet. Richard táborában éppen szertartás zajlik: a király ünnepélyesen bejelenti, hogy roppant jelentőségű csata előtt állnak, s megújítja a koronázási esküjét. Ilyesmire csakis a legsúlyosabb válsághelyzetben kerülhet sor, amikor az uralkodónak szüksége van rá, hogy megújított eskü kösse össze népével. Soha senki nem tett még ilyet, s a katonák ragyogó arccal figyelik az ünnepélyes eseményt. Először a papok és a kórus tagjai vonulnak el előttük lassú léptekkel; aztán a lordok és a királyság főemberei következnek hadi öltözékben, lobogójuk ott leng előttük; majd a király jön nehéz, berakásos páncéljában, hajadonfőtt a langyos hajnali fényben. Most, hogy újra meg kell küzdenie a trónjáért, jóval fiatalabbnak tűnik a koránál, nem gondolná az ember, hogy már harminckét éves. Bizakodónak látszik, mintha azt remélné, hogy ez a győzelem visszaállítja majd a királyság békéjét, lehetővé teszi, hogy újra megházasodjon, örököse szülessen, s mindörökre biztosítsa a Yorkok uralmát Anglia fölött. Új kezdet ez Richard és Anglia számára. Letérdel a pap elé, aki felemeli Hitvalló Edward szent koronáját, és óvatosan a király sötét fejére teszi. Richard érzi a korona terhét, súlyos, mint a bűn, azután érzi,


hogy megszabadul a tehertől: minden bűnétől megváltatott. Feláll és szembenéz az embereivel. – Isten, óvd a királyt! – hangzik fel ezer torokból. – Isten, óvd a királyt! Richard elmosolyodik a kiáltás hallatán, amely egykor a bátyjának szólt, azután neki. Ez több, mint új koronázási eskü, amelyben megígéri, hogy honfitársait és királyságát fogja szolgálni, ez önmaga újbóli felajánlása. Bármi történt is, ami ide juttatta őket, megbocsátatott. Az ítélet alapja az lesz, ami ezután történik. És most már tudja magáról, hogy ő a jogos uralkodó, ő a felkent és megkoronázott király, és most csatába vonul egy nyegle kölyök, egy trónkövetelő ellen, akinek az ügye már az előző király alatt elveszett, akit cserbenhagytak a rokonai, akit csak külföldi fegyencek meg zsoldosok támogatnak, s aki csupán a legmegbízhatatlanabb és leginkább köpönyegforgató urakat nyerte meg magának – vagy talán még azokat sem. Richard felemelt kézzel köszönti a seregét, aztán elmosolyodik a tapsvihar hallatán. Oldalra lép, óvatosan leveszi a szent koronát, és megmutatja az embereknek a sisakját, rajta az odaerősített sisakkoronával. Koronával a fején megy a csatába; királyi zászlaja alatt fog harcolni. Ha Henry Tudorban van annyi bátorság, hogy személyesen vívjon meg vele, hát nem kell majd sokáig keresnie. Richard éppolyan feltűnő lesz majd a csatamezőn, mint amikor még a három York napkorong volt a három York fivér jelképe. Személyesen vezeti a seregét, és párviadalban fog végezni a Tudor fiúval. Ő harcos király, Anglia békéjének bajnoka. A harsonák fegyverbe szólítják a csapatokat, a katonák készülődnek, még utoljára jól meghúzzák a söröskorsókat, ellenőrzik csatabárdjaikat, kardjaikat, könnyedén megpendítik az íjhúrokat. Itt az idő. A király bocsánatot nyert minden bűnéért. Ismét a szent királyságnak szentelte magát. A fején korona, a kezében fegyver. Itt az idő. A Tudor táborban is hallják a harsonák hangját, már ők is nyergelik a lovakat, felszíjazzák a mellvérteket. Henry Tudor mindenhol ott van; a tisztektől kérdezgeti, készen állnak-e, ellenőrzi, tisztában vannak-e a haditervvel. Már nem keresi Jaspert; egyetlen pillanatra sem enged a kétségnek vagy a szorongásnak. Most semmire sem szabad gondolnia, csak a küszöbön álló csatára. Csupán Lord Stanleynek küld üzenetet: „Jönnek?” Nem kap választ. Az anyjától hoz levelet egy küldönc, épp akkor kézbesítik, amikor a széttárt karral álló Henryre rászíjazzák a mellvértjét. Fiam! Isten veled van, nem bukhatsz el. Imáimban csakis érted könyörgök. A Szűzanya meghallgatja érted mondott fohászaimat. Ismerem Isten akaratát, és Isten melletted áll. Anyád, Margaret Stanley Nézi az ismerős írást, aztán összehajtogatja a levelet, és becsúsztatja a mellvértje alá, a szíve fölé, mintha azt remélné, kivédheti vele a szúrásokat. Egész életét meghatározta anyja látomása a jövőjéről; most is azért van itt, mert az anyja mindig is oly erősen hitt önnön jogaiban. Kisfiú kora óta – amikor látta, hogyan hurcolják el a csatatérről a vérpadra York-párti gyámját, akit anyja olyannyira gyűlölt – soha nem


kételkedett e látomásban. Soha nem kételkedett a Lancaster-házban. Most egyetlen bizonyosságra támaszkodhat: arra, hogy az anyja hisz benne és a győzelmében. Szól, hogy hozzák a lovát, s az már érkezik is, felnyergelve, harcra készen. A két sereg felsorakozik, és lassan egymás ellen vonul. Richard ágyúi, amelyek a dombon állnak, Henry jobbszárnyára irányulnak, ezért Henry tisztjei kissé balra vonják az embereket, hogy be tudják keríteni Richardot, és kikerüljenek a tűzvonalból. A reggeli napfény a hátukat melengeti; a szél is a hátuk mögül fúj, mintha előrelökné őket. Menetelnek Richard serege felé, felemelt pikáik olyan szemkápráztatóan csillognak, hogy a Tudor sereg nagyobbnak tűnik valós létszámánál. Henry katonái botladozva futni kezdenek, ő pedig visszafogja a lovát egy pillanatra, hogy végignézhessen a csatatéren. Aztán hátratekint. Jaspernek nyoma sincs. Balra néz. Az övénél kétszerte nagyobb Stanley sereg csatarendbe állt, pontosan félúton a király és kihívója között. Az emberei beözönölhetnek a két sereg közé, és ha Stanley balra fordul, akkor Richard ellen támad, és Henry seregének élére áll. Ha viszont jobbra fordul, megsemmisíti Henry seregét. – Menj oda Lord Stanleyhez, és mondd meg neki, hogy ha most nem indul meg, tudni fogom, mit gondoljak – szól oda az apródjának Henry. Azután hátranéz, végigtekint a csapatain. A tisztek kiáltásainak engedelmeskedve futásnak eredtek, rohannak a királyi sereg felé, és rémisztő lárma közepette csapnak össze vele. Egyszerre körbeveszi őket a csata káosza, az öldöklés szörnyű hangja, a küzdelem végtelen zűrzavara. Egy királyi lovas vágtat végig az arcvonal mentén, csatabárdját lóbálva, mintha csak csalánt kaszálna, a nyomában tántorgó, haldokló emberek egész sora. Aztán a Tudor sereg egyik pikása lép elő, s egyetlen jól irányzott mozdulattal a lovas hónaljába döfi hegyes fegyverét, lerántja a lóról, a lovas pedig lezuhan a katonák elé, akik rávetik magukat, mint az acsargó ebek, és széttépik. A királyi ágyúk a Tudor zsoldosok közé lőnek, azok hátrahőkölnek, aztán rendezik soraikat, és ismét balra húzódnak; a tisztek nem parancsolhatják nekik, hogy ágyútűzben masírozzanak. Ágyúgolyók süvítenek el köztük, úgy zuhannak a sorok közé, mint kövek a patakba, csak csobbanás helyett az emberek üvöltése és a lovak vad nyerítése követi őket. Henry hátratekint a mögötte lévő kis dombra, s látja, hogy ott állnak Northumberland emberei, éppoly mozdulatlanul, mint baloldalt Stanley serege. Keserű nevetés tör ki belőle a gondolatra, hogy több ember nézi a csatát, mint amennyi harcol, aztán meglengeti nagy buzogányát, katonafejek hullanak a porba, vállak, nyakak, hátak törnek be, mintha csak bábuk állnának körülötte. Amikor az emberek már túlságosan fáradtak, természetes, hogy alábbhagy a lendület. A katonák visszatámolyognak, fegyverükre támaszkodva levegő után kapkodnak. Dühösen nézik Stanley és Northumberland mozdulatlan seregeit, néhányan hörögnek, vért hánynak. Richard a közvetlen arcvonalon túli területet szemléli, visszatartja a lovát, megveregeti izzadt nyakát. A Tudor erőket figyeli, s észreveszi, hogy a vörös sárkányos lobogó és a Beaufort-ok jelvénye, a kapurostély a Tudor arcvonal mögött található, a csapatoktól kissé félresodródva. Henry tehát elszakadt a seregétől, hátul


maradt a testőrségével; a serege előretört, eltávolodott tőle. Látszik, hogy nem tapasztalt hadvezér; ezért történhetett meg, hogy elsodródott a csapataitól. Richard egy pillanatra nem is tudja elhinni, hogy ilyen nagy lehetőség előtt áll, aztán harsány nevetésben tör ki. Már látja, micsoda szerencse érte, micsoda váratlan esélyt kínál neki Henry pillanatnyi pihenője, amely elszakította őt a seregétől, és rettentően sebezhetővé tette. Richard feláll a kengyelben, és kirántja a kardját. – York! – harsogja, mintha bátyját és apját szólítaná elő a sírból. – York! Ide hozzám! Lovasai a hívás hallatán nekiiramodnak. Zárt alakzatban viharzanak át a mezőn, időnként átugratják a holttesteket, máskor végigtaposnak rajtuk. Az egyik lovast lerántják, de a többiek a Tudor sereg hátsó sorai felé süvítenek, akár a nyíl. A katonák érzékelik a veszélyt, tétováznak, próbálnak megfordulni, de hiába, tehetetlenül kell nézniük, amint a támadók vezérük felé vágtatnak. A York sereg lovasai feltartóztathatatlanul közelednek Henry Tudorhoz, kivont karddal, lefelé tartott lándzsával, hegyes sisakban, arctalanul, rémisztő sebesen, akár a szélvész. A Tudor pikások sorai felbomlanak, az emberek hátrafelé futnak, s Richard ezt látván azt hiszi, menekülnek, és megint felordít: – Yorkért! És Angliáért! Tudor e pillanatban leszáll a lováról – miért tesz ilyet, töpreng Richard, szaporán kapkodva a levegőt, lova sörényére hajolva, miért száll le a nyeregből? Tudor előrerohan a pikásai felé, azok pedig feléje szaladnak. Kezében kivont kardja, mögötte a zászlóvivője. Henry már nem gondolkodik, a félelmen is túljutott felnőtt élete első csatájában. Érzi, hogy megremeg a föld a felé robogó lovak patái alatt, úgy közelednek, mint egy magasra csapó hullám, ő pedig mintha a tengerparton álldogáló kisfiú volna, vihar idején. Látja a nyergében ülve mélyre hajoló Richardot, lándzsája előreszegezve, ezüstsisakján csillog az aranykorona. Henry izgalmában, félelmében gyorsan szedi a levegőt, s odakiált a francia pikásoknak: – Most! À moi! À moi! Azok nekiiramodnak, odasietnek hozzá, aztán megfordulnak, és felfelé tartott pikával a kezükben letérdelnek. A második sorban állók bajtársaik vállára támasztják a fegyvereiket, a harmadik sor tagjai pedig beszorítva, mintegy élő pajzsot képezve Henry Tudor körül, egyenesen előreszegezik pikáikat, így a közeledő lovasokat pikahegyekből álló fal várja. Richard lovassága még sohasem látott ilyet. Senki sem látott ilyet ezelőtt Angliában. Már nem tudják megállítani a rohamot, nem tudnak megfordulni. Középen páran félreugratnak, de ezzel csak annyit érnek el, hogy a mellettük lévők beléjük rohannak, s aztán fájdalmas üvöltés és csontrecsegés közepette zuhannak saját lovaik patái alá. A többiek teljes erőből vágtatnak tovább, olyan sebesen haladnak, hogy már nem tudnak megállni, s egyenesen nekivetődnek a kegyetlen pengéknek. A pikások megtántorodnak az ütközés erejétől, de annyira szorosan összekapaszkodtak, hogy nem esnek el. Richard lova megbotlik egy holttestben, és térdre rogy. Richard átbukik a ló fején, aztán nagy nehezen feltápászkodik, és kivonja a kardját. A többi lovas leugrik a nyeregből, hogy rátámadjanak a pikásokra; a fanyeleknek koppanó kardok, a félrelökött pengék, a kettétörő pikák olyan hangot adnak, mintha egy kovácsműhelyben kalapálnának. Richard körül csatarendbe állnak bizalmas emberei,


megindulnak a csatatér közepe felé, s lassanként sikerül teret nyerniük. Az első sor pikásai nem bírnak felegyenesedni, mert a többiek súlya rájuk nehezedik; térden állva érik őket a halálos kardcsapások. A középső sort visszaveti a heves támadás, kénytelenek meghátrálni, a középen álló Henry Tudor pedig egyre védtelenebbé válik. Richard vértől vöröslő karddal jön egyre közelebb. Tudja, hogy Tudor halálával vége a csatának. A két zászló már csak pár yardnyira van egymástól, és Richard folyamatosan tör előre, küzdi át magát az emberfalon Henry Tudor felé. Szeme sarkából meglátja a vörös sárkányt, s egyetlen hatalmas erejű, dühös csapást mér a zászlóra és a zászlóvivőre, William Brandonra. A zászló kis híján lehanyatlik, de Henry egyik testőre előreugrik, megragadja a törött rudat, és a magasba emeli. A roppant termetű Sir John Cheney odaveti magát Henry és Richard közé; Richard az ő nyakára is nagyot csap a kardjával, s a Tudor lovag a földre zuhan, tudja, hogy legyőzték őket, odakiáltja Henrynek: – Meneküljön, felség! Mentse az életét! – Utolsó szavai már vérbe fúlnak. Henry hallja a figyelmeztetést, és tudja, hogy nem tehet mást, mint hogy sarkon fordul és elmenekül. Számára véget ért a harc. És ekkor meghallanak valamit. Richard is, Henry is felkapja a fejét: vágtázó lovasok keltette mély, erős moraj hallatszik. A két Stanley seregei rohannak feléjük lefelé tartott lándzsákkal, előreszegezett pikákkal, kivont kardokkal, kipihent lovak száguldanak feléjük, mintha maguk is vérre szomjaznának; s amikor lecsapnak, Richard zászlóvivője egy csatabárdsuhintás nyomán mindkét lábát elveszti, Richard pedig körbe forog, kardot tartó keze egyszerre végzetesen elgyengül, cserbenhagyja, s e pillanatban négyezer ember özönlik felé, és a névtelen csapások záporában a földre hanyatlik. – Árulás! – üvölti. – Árulás! – Lovat! – sikoltja valaki kétségbeesetten. – Lovat! Szerezzetek egy lovat a királynak! De a király már halott. Sir William Stanley lehúzza a sisakot Richard élettelenül lógó fejéről, megállapítja, hogy a király sötét haja még nedves a meleg izzadságtól. A további fosztogatást, a szép páncél megszerzését már másokra hagyja. Egy dárdaheggyel lefeszíti a sisakról az aranykoronát, Henry Tudorhoz lép, letérdel előtte a sárban, és felajánlja neki Anglia koronáját. Henry a döbbenettől tántorogva, véres kézzel átveszi, és saját fejére teszi. – Isten óvja a királyt! – harsogja Stanley a seregének, amely frissen, sértetlenül közeledik felé, néhányan még nevetnek is, milyen dicsőségesen nyerték meg a csatát anélkül, hogy beszennyezték volna a kardjukat. Ő az első angol, aki ezt mondja a megkoronázott Henry Tudornak, és gondoskodni fog róla, hogy ezt ne felejtse el a király. Lord Thomas Stanley leszáll ziháló lováról, mögötte a serege, amely az utolsó, a legeslegutolsó pillanatban eldöntötte a csatát, és rámosolyog a mostohafiára: – Megmondtam, hogy jövök. – Meg fogja kapni a jutalmát – feleli Henry. Szürkére sápadt a döbbenettől, arcán hideg veríték fénylik és valaki másnak a vére. Nézi, de alig látja, amint leszedik a szép páncélt Richard király testéről, majd a fehérneműt is letépik róla, és meztelen


tetemét feldobják lesántult lovára, amely úgy lógatja a fejét, mintha szégyellné magát. – Mindenki, aki a mai napon mellettem harcolt, bőséges jutalomban részesül. Éppen térden állva imádkozom a kápolnámban, amikor meghozzák a hírt. Ajtócsapódást hallok, aztán léptek kopognak a kőpadlón, de nem fordulok hátra. Kinyitom a szememet, és meredten nézem a megfeszített Krisztus szobrát, s felmerül bennem a kérdés, vajon most kezdődik-e az agóniám. – Mi hír? – kérdezem. Krisztus lenéz rám; én felnézek rá. – Jó hírt szeretnék hallani – mondom félig neki, félig a mögöttem álló komornának. – A fia heves csatában győzött – mondja reszkető hangon a komornám. – Még a harcmezőn közfelkiáltással megválasztották Anglia királyának. Levegő után kapkodok. – És Richard, a trónbitorló? – Halott. Találkozik a tekintetem Krisztuséval, és kis híján rákacsintok. – Hála Istennek – mondom, és biccentek felé, mintha egy összeesküvő-társammal állnék szemben. Az Úr megtette a magáét. Most én jövök. Felállok, a komorna pedig egy levelet nyújt felém, egy papírcetlit Jaspertől. A fiunk megszerezte a trónt; visszatérhetünk a királyságunkba. Azonnal indulunk magához. Újra elolvasom. Az a furcsa érzésem támad, hogy teljesült a leghőbb vágyam, és mostantól minden megváltozik. Mindenben én parancsolok. – Elő kell készítenünk néhány szobát a fiamnak; nemsokára itt lesz – mondom hűvösen. A komornának lángol az arca; azt remélte, hogy egymás karjába omlunk, és táncra perdülünk a győzelem hírére. – De hát győztek! – kiáltja. Azt reméli, együtt fogunk örömkönnyeket hullatni. – Megszereztem, ami engem illet – helyesbítek. – Beteljesítettem a sorsomat. Ez Isten akarata. – Dicsőséges nap ez a Lancaster-háznak! – Csak azt kaptuk, ami megillet minket. Nem túl mély pukedlit vág ki. – Igenis, asszonyom. – Igenis, felség – javítom ki. – Mostantól én vagyok a felséges asszony, a király anyja, és olyan mélyen kell bókolnia előttem, mint egy királyi vérből való királyné előtt. Ez volt a sorsom: hogy a fiamat Anglia trónjára ültessem, s most mindazok, akik kinevették a látomásaimat és megkérdőjelezték a küldetésemet, úgy fognak szólítani: felséges asszony, a király anyja, én pedig úgy fogom aláírni a nevemet: Margaret R., vagyis Margaret Regina, Margit királyné.


A SZERZŐ JEGYZETE Rendkívül izgalmas feladat volt könyvet írni egy olyan nőről, aki diadalmaskodott az anyagi világban, és ugyanakkor Istent szolgálta. A feminista történészek „művelt hölgyként” emlegetik, azon kevesek egyikeként, akik kivívták maguknak a tanulás privilégiumát; a Tudor történészek számára ő a Tudor-ház alapító anyja; a kevésbé tisztelettudó emlékiratírók számára viszont „a vén ribanc”, akiből pokoli anyós lett. Megteremteni az olvasóknak egy olyan karaktert, aki gyermekkorában szentnek készül, érett asszonyként pedig van mersze a fia számára követelni Anglia trónját, igazi kihívást és roppant élvezetet jelentett. A regény egyes részei történelmi tények, más részei spekuláción alapulnak, megint mások pedig az írói képzelet gyümölcsei. Nem tudjuk például, ki ölte meg a hercegeket a Towerben, sőt, még azt sem, hogy csakugyan ott haltak-e meg. A halálukból természetesen a trónjukra ácsingózók – III. Richard, Buckingham hercege, Margaret Beaufort és a fia – húztak leginkább hasznot. Hálával tartozom azoknak a történészeknek, akik Margaret Beaufort életével és korával kapcsolatos kutatásokat folytattak. Ki kell emelnem Linda Simon életrajzi művét, valamint Michael K. Jones és Malcolm G. Underwood életrajzi könyvét, amely munkám kiindulópontjául szolgált. Köszönetet mondok Michael Jonesnak, amiért elolvasta a kéziratomat. További kutatási anyag, valamint számos jegyzet található a honlapomon, a PhilippaGregory.com címen, s az olvasókat az ott zajló alkalmi online szeminárium is érdekelheti. Az elolvasott könyvek közül leginkább az alábbiak voltak segítségemre: Baldwin, David: Elizabeth Woodville: Mother of the Princes in the Tower. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 2002 ------: The Lost Prince: The Survival of Richard of York. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 2007. Bramley, Peter: The Wars of the Roses: A Field Guide and Companion. Stroud, Gloucestershire: The History Press, 2007. Castor, Helen: Blood & Roses: The Paston Family in the Fifteenth Century. London: Faber & Faber, 2004. Cheetham, Anthony: The Life and Times of Richard III. London. Weidenfeld & Nicolson, 1972. Chrimes, S. B.: Henry VII. London: Eyre Methuen, 1972. ------: Lancastrians, Yorkists, and Henry VII. London: Macmillan, 1964. Cooper, Charles Henry: Memoir of Margaret: Countess of Richmond and Derby. Cambridge University Press, 1874. Crosland, Margaret: The Mysterious Mistress: The Life and Legend of Jane Shore. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 2006. Fields, Bertram: Royal Blood: Richard III and the Mystery of the Princes. New York: Regan Books, 1998. Gairdner, James: „Did Henry VII Murder the Princes?” English Historical Review VI (1891): 444-64.


Goodman, Anthony: The Wars of the Roses: Military Activity and English Society, 145297. London: Routledge & Kegan Paul, 1981. ------: The Wars of the Roses: The Soldiers Experience. London: Tempus, 2006. Hammond, P. W. – Anne F. Sutton: Richard III: The Road to Bosworth Field. London: Constable, 1985. Harvey, Nancy Lenz: Elizabeth of York, Tudor Queen. London: Arthur Baker, 1973. Hicks, Michael: Anne Neville: Queen to Richard III. London: Tempus, 2007. ------: The Prince in the Tower: The Short Life & Mysterious Disappearance of Edward V. London: Tempus, 2007. ------: Richard III. London: Tempus, 2003. Hughes, Jonathan: Arthurian Myths and Alchemy: The Kingship of Edward IV. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 2002. Jones, Michael K. – Malcolm G. Underwood: The Kings Mother: Lady Margaret Beaufort, Countess of Richmond and Derby. Cambridge University Press, 1992. Kendall, Paul Murray: Richard the Third. New York: W. W. Norton, 1975. MacGibbon, David: Elizabeth Woodville (1437-1492): Her Life and Times. London: Arthur Baker, 1938. Mancinus, Dominicus: The Usurpation of Richard the Third: Dominicus Mancinus ad Angelum Catonem de occupatione Regni Anglie per Ricardum Tercium Libellus, fordította és a bevezetőt írta C. A. J. Armstrong. Oxford: Clarendon Press, 1969. Markham, Clements, R.: „Richard III: A Doubtful Verdict Reviewed”. English Historical Review VI (1891): 250-83. Neillands, Robin: The Wars of the Roses. London: Cassell, 1992. Plowden, Alison: The House of Tudor. London: Weidenfeld & Nicolson, 1976. Pollard, A. J.: Richard III and the Princes in the Tower. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 2002. Prestwich, Michael: Plantagenet England, 1225-1360. Oxford: Clarendon Press, 2005. Read, Conyers: The Tudors: Personalities and Practical Politics in Sixteenth Century England. Oxford University Press, 1936. Ross, Charles: Edward IV. London: Eyre Methuen, 1974. ------: Richard III. London: Eyre Methuen, 1981. Royle, Trevor: The Road to Bosworth Field: A New History of the Wars of the Roses. London: Little Brown, 2009. Seward, Desmond: The Hundred Years War: The English in France, 1337-1453. London: Constable, 1978. ------: Richard III, England’s Black Legend. London: Country Life Books, 1983. Sharpe, Kevin: Selling the Tudor Monarchy: Authority and Image in Sixteenth Century England. New Haven, CT: Yale University Press, 2009. Simon, Linda: Of Virtue Rare: Margaret Beaufort, Matriarch of the House of Tudor. Boston: Houghton Mifflin, 1982. St. Aubyn, Giles: The Year of Three Kings, 1483. London: Collins, 1983. Vergil, Polydore: Three Books of Polydore Vergil’s English History Comprising the Reigns of Henry VI, Edward IV, and Richard III. szerkesztette Sir Henry Ellis. 1844. Reprint kiadás: Whitefish, MT: Kessinger Publishing, 1977. Weir, Alison: Lancaster and York: The Wars of the Roses. London: Jonathan Cape, 1995. ------: The Princes in the Tower. London: Bodley Head, 1992.


Williams, Neville: The Life and Times of Henry VII. London: Weidenfeld & Nicolson, 1973. Willamson, Audrey: The Mystery of the Princes: An Investigation into a Supposed Murder. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 1978. Wilson-Smith, Timothy: Joan of Arc: Maid, Myth and History. Stroud, Gloucestershire: Sutton Publishing, 2006. Wroe, Ann: Perkin: A Story of Deception. London: Jonathan Cape, 2003.

A vörös királyné  

A vörös királyné

Advertisement