A titkos vámpír

Page 1


Készítette: Detty wonderfulbooks 1. FEJEZET P oppy a nyári szünet első napján jött rá, hogy meg fog halni. Hétfőn történt, a vakáció első igazi napján (a hétvége ugyanis nem számít) Poppy ébredéskor csodálatosan könnyűnek érezte magát, és arra gondolt: nincs iskola! A napfény beáradt az ablakon, bearanyozva az ágyát körülvevő vékony függönyt. Poppy széthúzta a függöny szárnyait, kiugrott az ágyból — és kétrét görnyedt. Aú! Megint az a fájdalom a gyomrában! Az a marcangoló kín — mintha valami a hátán át akarná kirágni magát belőle. Ha lehajol, mintha egy kicsit jobb lenne... — Nem! — gondolta Poppy. — Nem vagyok hajlandó betegeskedni a nyári szünet alatt! Nem vagyok hajlandó! A pozitív gondolkodás ereje, az kell ide! A fájdalomtól összegörnyedve — „gondolkodj pozitívan, te hülye!” — lement a földszinti, türkizkék-arany csempés fürdőszobába. Először azt hitte, hányni fog, de aztán a fájdalom, amilyen hirtelen jött, ugyanúgy el is múlt. Poppy kiegyenesedett, és győzedelmes pillantást vetett meggyötört arcára a tükörben. — Kitartás, kisanyám, és minden rendben lesz! — suttogta a tükörképének, és cinkosan rákacsintott. Aztán előrehajolt — látta saját, gyanakodva összeszűkült zöld szemét — és igen, az orrán ott volt a négy szeplő! Négy és fél, hogy őszinték legyünk, és Poppy North általában az volt. Annyira gyerekes, és annyira... cuki! Poppy nyelvet öltött a tükörképére, és királynői méltósággal elfordult tőle, meg sem fésülve zilált, rézvörös, csigásan göndörödő fürtjeit. Ezzel a méltósággal lépett be a konyhába, ahol Phillip, az ikertestvére éppen Special K gabonapelyhet evett. Poppy megint összehúzta a szemöldökét, de ezúttal a bátyja miatt. Mintha nem lenne elég, hogy ő kicsi, sovány és göndör — olyan, mint a réti boglárkán ülő manócska a mesekönyvben —, az ikertestvére magas, vikingszőke, klasszikus értelemben jóképű fiú — ez aztán tényleg a sors fintora! — Szia, Phillip — mondta vészjósló hangon. Ám ez nem hatott Phillipre, aki már megszokta nővére hangulatváltozásait; csak egy pillanatra nézett fel az L. A. Times képregényoldaláról. Poppy kénytelen volt elismerni, hogy nagyon szép szemei vannak: fürkésző, zöld szemek, nagyon sötét szempillákkal. Ez volt az egyetlen közös vonás az ikertestvérekben. — Hello! — köszönt Phillip közönyösen, és ismét belemerült a képregényébe. Poppy nem sok újságolvasó gyereket ismert, de Phil — jellemző módon — ilyen volt. Ahogy Poppy, ő is a harmadikat fejezte be a most véget ért tanévben az El Camino Középiskolában, ám Poppyval ellentétben nemcsak kitűnően tanult, de ő volt a futball-, a hoki- és a baseballcsapat sztárja, valamint az osztálya diákelnöke is. Poppy azt élvezte a legjobban, ha gyötörhette a túlságosan is tökéletes bátyját. Most azonban csak elnevette magát, vállat vont, és már nem nézett fenyegetően. — Hol van Cliff és anya? — kérdezte. Cliff Hilgard három éve a mostohaapjuk volt, és még Philnél is tökéletesebb. — Cliff dolgozik, anya meg öltözik. Jobban tennéd, ha ennél valamit, mert aztán kapsz tőle! — Jó, jó. — Poppy lábujjhegyre állt, hogy átkutassa a konyhaszekrényt. Talált egy doboz Frosted Flakes-t. Belenyúlt, kecses mozdulattal kivett egy cukrozott kukoricapelyhet, és csak úgy, szárazon megette. Azért nem is olyan rossz kicsinek és manósnak lenni. Oda- táncikált a hűtőszekrényhez, ritmusra rázta a kukoricapelyhes dobozt. — Én. szextündér vagyok! — énekelte, s lábával adta a ritmust. — Nem, nem vagy az! — mondta Phil lelombozóan hűvösen. — És miért nem veszel magadra valami ruhát?


Poppy a nyitott hűtőszekrény ajtaját fogva végignézett magán. Az a nagyméretű póló volt rajta, amiben aludt. Úgy állt rajta, mint egy miniruha. — Dehát ez ruha! — mondta derűsen, és kivett egy diétás Colát a hűtőből. Kopogtak a konyhaajtón. Poppy a redőnyön át látta, hogy ki az. — Szia, James! Gyere be! Ahogy James Rasmussen belépett, levette széles takarású Ray Ban napszemüvegét. Poppy, mint mindig, amikor ránézett, most is valamiféle szúrást érzett. Mit sem számított, hogy immár tíz éve gyakorlatilag mindennap látta a fiút: minden reggel, amikor találkoztak, hirtelen éles, félig kínzó — félig édes-nyilallást érzett a mellében. Nem csak azért, mert a fiú botrányosan jóképű volt — Poppyt halványan James Deanre emlékeztette. Selymesen fénylő, világosbarna haj, finom, intelligens arc és szürke szemek, bennük hol érdeklődő, hol hűvös tekintet. O volt a legjóképűbb fiú az El Camino Középiskolában, de nem a külseje hatott annyira Poppyra. Nem, egyáltalán nem az. Volt valami a fiúban, belül, valami rejtélyes, ellenállhatatlan és mindig elérhetetlen. Ez volt az, amitől gyorsabban vert Poppy szíve és megborzongott a bőre. Phillip egészen máshogyan érzett. Amint James belépett, ő kimért lett, az arckifejezése elkomorult. Szinte szikrázott az ellenszenv a két fiú között. Aztán James halványan elmosolyodott, mintha szórakoztatná Phillip reakciója. — Szia! — Szia — válaszolt Phillip, cseppet sem enyhülve. Poppyra rátört az érzés, hogy a fiú legszívesebben felnyalábolná és kiszaladna vele a szobából. Phillip kissé mindig túljátszotta a gyámolító báty szerepét, valahányszor James megjelent. — Na, és hogy van Jacklyn és Michaela? — kérdezte gonoszul. James megvonta a vállát: — Nem nagyon tudom! — Nem tudod? Ó, persze! A nyári szünet előtt mindig dobod a csajaidat, hogy szabadon portyázhass! — Persze — válaszolta James nyájasan, és elmosolyodott. Phillip leplezetlen utálattal nézett rá. Poppyt viszont elöntötte az öröm. Pá, Jacklyn! Pá, Michaela! Ég veletek, Jacklyn hosszú, elegáns lábai, ég veletek, Michaela bámulatosan telt keblei! Ez egy isteni nyár lesz! Sokan azt hitték, hogy Poppy és James kapcsolata plátói, ez azonban nem igaz. Poppy évek óta tudta, hogy Jameshez megy feleségül. Ez volt az egyik nagy ambíciója, a másik pedig az, hogy bejárja a világot. Csak eddig valahogy Jamest nem tájékoztatta erről, ezért a fiú továbbra is azt hitte, hogy neki a műkörmös, hosszúlábú, kö- römcipős lányok tetszenek. — Ez új CD? — kérdezte, elvonva a fiú figyelmét, hogy James ne nézzen farkasszemet a jövendőbeli sógorával. — Az új etno-techno lemez! — mondta James kimérten. — Megint a tuvai torokénekesek?! — ujjongott Poppy. — Jaj, alig várom! Hallgassuk meg! — Ekkor lépett be az anyja. Hűvös volt, szőke és tökéletes, mint egy Alfred Hitchcock-film hősnője, és az arckifejezése mindig fölényes határozottságot sugallt. Poppy, ahogy kifordult a konyhából, majdnem nekiment. — Bocs! Jó reggelt! — Állj csak meg! — tartotta vissza az anyja, elkapva Poppy trikójának a hátát. — Jó reggelt, Phil! Jó reggelt, James! — köszönt a fiúknak. Phil visszaköszönt, James gúnyos udvariassággal bólintott. — Mindenki reggelizett? — kérdezte Poppy anyja, majd a fiúk igenlő válasza után a lányához fordult. — És te? — kérdezte, Poppy szemébe nézve. Poppy megzörgette a Frosted Flakes dobozát. Az anyja arca elfintorodott: — Miért nem öntesz rá legalább egy kis tejet? Így jobb! — válaszolta Poppy, de amikor az anyja gyengéden a hűtőszekrény felé tolta,


odament, és kivett egy doboz sovány tejet. — És mit fogtok csinálni a szabadság első napján? — kérdezte anyja Jamesre, majd Poppyra nézve. Nem is tudom — pillantott Poppy Jamesre. — Zenét hallgassunk? Menjünk kirándulni? Vagy a strandra? — Bármit, amihez kedved van! — mondta James. — Az egész nyár a miénk! Poppy előtt megjelent a forró, aranyló és tündöklő nyár képe: klóros uszoda- és sós tengervíz szaga volt, és olyan lágy volt, mint a meleg fű a háta alatt. — Három teljes hónap! — gondolta. — Maga az örökkévalóság! Három hónap az örökkévalóság! Különös, hogy éppen akkor gondolt erre, amikor megtörtént. — Megnézhetnénk az új üzleteket a Village-ben... — kezdte, amikor hirtelen beléhasított a fájdalom, de úgy, hogy a lélegzete is elakadt. Szörnyű volt — mélyről jövő, szorító fájdalomkitörés, amitől két- rét görnyedt. A tejesdoboz kiesett a kezéből, és minden elsötétedett előtte. 2. FEJEZET -P oppy! - Poppy hallotta az anyja hangját, de nem látott semmit. A konyha kövét táncoló fekete pöttyök homályosí- tották el. — Poppy, jól vagy? — Poppy érezte, hogy anyja megragadja a karját, és aggódva tartja. A fájdalom enyhült, és a látása is visszatért. Ahogy kiegyenesedett, Jamest látta maga előtt. A fiú arca majdnem teljesen kifejezéstelen volt, de Poppy ismerte őt annyira, hogy lássa a szemében az aggodalmat. A fiú a tejesdobozt tartotta a kezében, biztosan röptében kapta el, amikor ő elesett. Bámulatos reflexek — gondolta Poppy. Tényleg bámulatos. Phillip is ott állt. — Jól vagy? Mi történt? — Én. nem tudom! — Poppy körülnézett, és zavartan vállat vont. Most, hogy már jobban érezte magát, szerette volna, ha a többiek nem bámulnak így rá. A fájdalommal szemben az egyetlen megoldás, ha tudomást sem veszünk róla. — Csak jött ez a hülye fájdalom — azt hiszem, olyan hurut, vagy micsoda, biztosan ettem valamit! Anyja szigorúan megrázta. — Poppy! Ez nem bélhurut! Volt már ilyen fájdalmad korábban is — egy hónapja sincs, igaz? Ez ugyanaz a fájdalom? Poppy kínosan érezte magát. A fájdalom tulajdonképpen soha nem szűnt meg teljesen, de a tanév végi hajrában valahogy sikerült megfeledkezni róla, és most már hozzászokott, élni tudott vele. -Olyasmi. — próbálta húzni az időt. — De. Poppy anyjának ennyi elég volt. Gyengéden megszorított Poppy karját, és a konyhai telefonhoz ment. — Tudom, hogy ki nem állhatod az orvosokat, de most felhívom dr. Franklint! Szeretném, ha megvizsgálna, ezt nem lehet ennyiben hagyni! — De mama, szünet van. Anyja a kezével elfedte a kagylót: — Poppy, nem vitatkozom! Menj, és öltözz fel! Poppy felnyögött, de tudta, hogy minden hiába. Intett Jamesnek, aki elgondolkodva nézett maga elé. — Legalább a CD-t hallgassuk meg, mielőtt mennem kell! James úgy nézett a CD-re, mintha megfeledkezett volna róla, és letette a tejesdobozt. Phillip utánuk ment az előszobába. — Hé, haver! Várd csak meg itt, amíg felöltözik! James meg sem fordult, úgy vetette oda neki: — Ne fárassz, Phil! — Te meg szállj le a húgomról, okostojás! Poppy a fejét csóválva ment a szobájába. Ugyan már, mintha Jamest érdekelné, hogy ruha


nélkül láthatja! — Bárcsak úgy lenne... gondolta. Elővett a fiókból egy rövidnadrágot, felhúzta, közben továbbra is kétkedve ingatta a fejét. James volt a legjobb, a legesleg- jobb barátja és viszont. De soha még a jelét sem adta annak, hogy szeretné megérinteni. Poppy néha abban is kételkedett, hogy vajon észrevette-e, hogy ő lány? — De eljön majd a nap, amikor észrevetetem magam! — gondolta, és behívta a fiút. James belépett, és rámosolygott. Ilyen mosolyt mások ritkán láthattak tőle: nem gúnyos vagy ironikus grimasz volt, inkább egy helyes, kissé hamiskás mosoly. — Bocs ezért az orvos dologért — mondta Poppy. — Nem számít, el kell menned! — A fiú átható pillantást vetett Poppyra. — Tudod, hogy a mamádnak igaza van. Túl régóta tart ez már, le is fogytál, és nem tudsz éjszaka aludni. Poppy döbbenten nézett rá. Senkinek nem mondta el, hogy a fájdalom éjszaka még erősebb, még Jamesnek sem. De. James néha egyszerűen tudott dolgokat, mintha olvasna a gondolataiban. — Csak ismerlek, ennyi az egész! — mondta James, cinkos pillantással viszonozva Poppy bámuló tekintetét. Aztán kicsomagolta a CD-t. Poppy vállat vont, hanyatt vetette magát az ágyon, és a mennyezetet bámulta. — Jó, de azért anya legalább egy napot hagyhatott volna a szünetből! — Felemelte a fejét, elgondolkodva nézett Jamesre. — Bárcsak olyan anyám lenne, mint a tiéd! Az enyém folyton aggódik, és megpróbál megjavítani. — Az enyémet viszont egyáltalán nem érdekli, hogy velem mi van. Melyik a rosszabb? — kérdezte James fanyarul. — A te szüleid engedik, hogy saját lakásod legyen! — De az ő házukban, mert így olcsóbb, mint gondnokot alkalmazni. — James a fejét csóválta, miközben a CD-t betette a lejátszóba. — Ne bántsd a szüleidet, kislány! Szerencsésebb vagy, mint gondolod. Poppy elgondolkodott ezen, amikor megszólalt a zene. Mind a ketten odavoltak a trance-ért, az Európából származó underground elektronikus hangzásért. James a techno ritmusát szerette, Poppy pedig azért rajongott érte, mert igazi zene volt, nyers és finomítatlan, olyan emberektől, akik hittek benne; akiknek ez szenvedély, és nem pénzkereset. A világzene révén mintegy ráérzett a világ más helyeire. A különbözőséget, az idegenséget élvezte benne. Tulajdonképpen ez volt az, amit Jamesben is szeretett. A különbözősége. Oldalra fordította a fejét, hogy jobban lássa a fiút. A levegőt Burundi dobjainak különös ritmusai töltötték be. Mindenkinél jobban ismerte Jamest, de volt valami a fiúban, valami, ami zárva maradt előtte. Ez a valami mindenki számára érthetetlen volt. Mások önteltségnek vagy hidegségnek vagy közömbösségnek vélték, de valójában egyik sem volt. Egyszerűen — különbözőség volt. James egészen más volt, mint a többi cserediák az iskolában. Poppy olykor úgy érezte, hogy már-már megragadja ezt a másságot, de az mindig elillant. És nem egyszer — különösen, amikor késő este zenét hallgattak, vagy az óceánt bámulták — olyan érzése támadt, hogy a fiú most beszélni kezd. És mindig érezte azt is, hogy ha a fiú tényleg megszólalna, valami nagyon fontosat mondana, és az egész olyan megdöbbentő és gyönyörűséges lenne, mintha egy kóbor macska szólalna meg. Most, ahogy James élesen metszett, tiszta arcélét, homlokába hulló barna fürtjeit nézte, hirtelen arra gondolt: — Szomorúnak látszik. — Jamie, ugye nincs semmi baj? Úgy értem, otthon, vagy bármi.? Ő volt az egyetlen a világon, aki Jamie-nek szólíthatta. Ezt még Jacklyn vagy Michaela sem merte megpróbálni. — Mi baj lehetne otthon? — kérdezte a fiú mosolyogva, de a szemében nem volt mosoly. Tagadóan rázta a fejét: — Ne aggódj, Poppy! Semmi fontos, csak egy rokonlátogatás


fenyeget — egy nem szívesen látott rokon. — Aztán már a szemében is felcsillant a mosoly: — Vagy lehet, hogy csak érted aggódom! Poppy már rávágta volna, hogy „Ó, persze!”, de e helyett — magát is meglepve — azt mondta: — Tényleg? Értem? Poppy komolysága láthatóan megérintette a fiút. Eltűnt a mosoly a szeméből, és Poppy érezte, hogy most egyszerűen csak néznek egymásra, minden távolságtartó humor nélkül. Ahogy egymás szemébe néztek, James bizonytalannak, majdnem sebezhetőnek látszott. — Poppy. Poppy nyelt egyet: — Igen? James azonban nem folytatta, hirtelen felpattant, és a lejátszóhoz ment, hogy állítson valamit a 170 Wattos Tallboy hangfalakon. Amikor megfordult, szürke szemei már sötétek és kifürkészhetet- lenek voltak. — Persze ha valóban beteg lennél, akkor aggódnék! — mondta könnyedén. — Ezért vannak a barátok, igaz? Poppy lelombozódott. — Igaz! — mondta némi bánatos vágyakozással, de aztán határozott mosollyal nézett a fiúra. — De nem vagy beteg! — mondta James. — Csak elkaptál valamit, amit ki kell kezelni. Valószínűleg kapsz valami antibiotikumot az orvostól, vagy mást — egy jó nagy injekciós tűvel! — tette hozzá kajánul. — Jaj, fogd már be! — mondta Poppy. James jól tudta, hogy a lány mennyire fél az injekcióktól. Már a gondolat is, hogy egy tű áthatol a bőrén. — Itt van a mamád! — mondta James a félig csukott ajtóra nézve. Poppy nem értette, hogyan hallhatta meg, hogy jön valaki: hangosan szólt a zene, az előszobában pedig szőnyeg borította a padlót. És egy pillanat múlva benyitott az anyja. — Minden rendben van, drágám! — mondta élénken. — Dr. Franklin azonnal fogad minket! Sajnálom, James, de most el kell ragadnom tőled Poppyt! — Semmi baj, majd visszajövök délután! Poppy beletörődött, hogy veszített. Hagyta, hogy anyja magával vonszolja a kocsihoz, és tudomást sem vett Jamesről, aki eljátszotta, hogy éppen egy nagy injekciót kap. Egy órával később a vizsgálóasztalon feküdt; dr. Franklin tapintatosan másfelé nézett, amíg finom ujjai a hasát nyomogatták. Dr. Franklin őszülő hajával, magas, szikár alakjával vidéki doktor bácsira emlékeztetett — olyan valakire, akiben teljesen meg lehet bízni. — Itt fáj? — kérdezte. — Igen, de valahogy kisugárzik a hátamig. Lehet, hogy csak meghúzódott egy hátizmom, vagy valami ilyesmi. Az orvos finom ujjai tovább kutakodtak, aztán hirtelen megálltak. Dr. Franklin arckifejezése megváltozott. És Poppy abban a percben biztosan tudta, hogy nem egy meghúzódott hátizomról van szó, nem is gyomorrontásról, nem efféle egyszerű kellemetlenségről — és hogy most minden örökre megváltozik. * Dr. Franklin csak annyit mondott: — Azért én szeretném ezt kivizsgáltatni. A hangja száraz és komoly volt, Poppyn mégis végigszaladt a rettenet. Nem tudta volna elmondani, hogy mi játszódik le benne, de valami szörnyű előérzet fogta el, mintha egy sötét, feneketlen gödör nyílt volna meg előtte. — Miért? — kérdezte az anyja. — Nos. — Dr. Franklin elmosolyodott, és a homlokára tolta a szemüvegét. Két ujjával a vizsgálóasztalon dobolt. — Mert így kizárhatunk néhány lehetőséget. Poppy azt állítja, hogy egy ideje fájdalmat érez a hasüreg felső részében, ami a hátába is kisugárzik, és a fájdalom


éjszaka még erősebb. Az utóbbi időben nincs étvágya, és fogyott is. Az epehólyag kitapintható, ami azt jelenti, hogy nagyobb a kelleténél. Nos, mindez sok mindennek lehet a tünete, de az ultrahangos vizsgálat segít kiszűrni a többségüket. Poppy megnyugodott. Arra ugyan nem emlékezett, hogy az epehólyagnak mi a feladata, de abban biztos volt, hogy neki nincs rá szüksége. Az, ami egy ilyen idétlen nevű szervvel van kapcsolatban, nem lehet komoly! Dr. Franklin tovább beszélt a hasnyálmirigyről, a hasnyálmirigy-gyulladásról, a tapintható májról, és Poppy anyja úgy bólogatott, mintha értene hozzá. Poppy nem értette, de a pánik elmúlt. Mintha valami teljesen befedte volna azt a sötét gödröt, de úgy, mintha nem is létezett volna. — Az ultrahangos vizsgálatot a Gyermekkórházban, az utca túloldalán csináltathatják meg — mondta dr. Franklin. — Ha készen van, jöjjenek vissza! Poppy anyja bólintott. Higgadtan, komolyan, tettre készen. Éppen úgy, mint Phil. Vagy mint Cliff. Mintha azt mondaná: — Igen, elintézzük a dolgot! Poppy kezdte átérezni saját fontosságát. Ismerősei közül még senki nem volt kórházi kivizsgáláson. Ahogy kiléptek a rendelőből, anyja összeborzolta Poppy haját. — Jaj, Poppet mit csináltál magaddal már megint? Poppy pajkosan mosolygott. Az iménti rémület teljesen elmúlt. — Lehet, hogy megoperálnak, és lesz egy izgató forradás rajtam — felelte, hogy felvidítsa anyját. — Reméljük, hogy nem! — mondta az anyja cseppet sem vidáman. A Suzanne G. Monteforte Gyermekkórház szép, szürke épület volt, hullámzó ívekkel és hatalmas ablakokkal. Poppy elgondolkodva nézte az ajándéküzlet kirakatát, ahogy elhaladtak mellette. Ez nyilvánvalóan a gyerekek boltja volt, tele szivárványos lépcsőjáró rugókkal és plüssállatokkal, hogy a feledékeny felnőtt látogató még az utolsó percben megvehesse az ajándékot. Egy lány jött ki az üzletből. Valamivel idősebb lehetett Poppynál, 17 vagy 18 éves. Csinos volt, a sminkje tökéletes, a fejkendője is helyes, csak azt nem tudta egészen elleplezni, hogy a lánynak nincs haja. Boldognak látszott, az arca telt volt, és a kendő alatt játékosan gingallóztak hosszú fülbevalói. Poppyt mégis elfogta a részvét. A részvét. és a félelem. Ez a lány tényleg beteg volt. Na, igen: hiszen ezért vannak a kórházak, a tényleg beteg emberek számára, de Poppy hirtelen nagyon szeretett volna gyorsan túlesni a vizsgálatokon, és minél előbb kikerülni innen. Az ultrahangvizsgálat nem volt fájdalmas, csak egy kicsit nyugtalanító. Egy asszisztens valamilyen zselés anyagot kent a lány hasára, aztán körbejárta egy hideg, ultrahangokat kibocsátó szkennerrel, ami Poppy belső szerveiről közvetített képeket. Poppy azon kapta magát, hogy megint a fejkendős lányon jár az esze. Hogy másra terelje a figyelmét, inkább Jamesre gondolt. És ki tudja, miért, az első nap jutott eszébe, amikor az óvodában először látta meg Jamest. Sápadt, törékeny kisfiú volt, nagy, szürke szemeiből áradt valami megfoghatatlan különösség, ami miatt a nagyobb fiúk azonnal kiszúrták maguknak. A játszótéren falkában támadtak rá, mint a vadászkutyák a rókára — de Poppy észrevette, mi történik. Már ötévesen is remek volt a jobbhorga. Bevetette magát a körbe, osztotta a pofonokat és bokán rúgásokat, s végül a nagy fiúk fu- tamodtak meg. Akkor odafordult Jameshez: — Akarod, hogy barátok legyünk? A fiú rövid gondolkodás után szégyenlősen bólintott. Volt valami páratlanul édes a mosolyában. Poppy is hamarosan rájött, hogy új barátja bizonyos tekintetben valóban különös. Amikor elpusztult az osztály gyíkja, minden viszolygás nélkül felvette a tetemet, és megkérdezte Poppyt, hogy meg akarja-e tartani. A tanár is elborzadt.


James azt is tudta, hol lehet döglött állatokat találni: mutatott Poppynak egy üres telket, ahol több nyúltetem is hevert a magas, sárga gazban. Ot magát nem izgatta a látvány. Ahogy idősebb lett, a nagyobbak abbahagyták a cikizését. Olyan magas volt már, mint bármelyikük, és meglepően gyors és erős. Elterjedt róla, hogy erőszakos és veszélyes. Amikor megharagudott, ijesztő fény villant meg szürke szemeiben. De Poppyra sosem haragudott. Ezekben az években is a legjobb barátok voltak. Harmadikban kezdett lányokkal járni — az iskolában minden lány őt akarta —, de egyik mellett sem tartott ki sokáig, és soha senkivel nem volt bizalmas. A lányok számára ő volt a rejtélyes, titokzatos rossz fiú. Csak Poppy ismerte a másik oldalát, a sebezhető, másokkal törődő énjét. Az asszisztensnő hangja rántotta vissza a jelenbe: — Jól van, készen is vagyunk, csak letöröljük rólad ezt a zselét. — Na, és mit mutatott?— kérdezte Poppy a képernyőre pillantva. — Azt majd az orvosod megmondja. A radiológus kiértékeli az eredményeket, és átküldi az orvosodnak. — Az asszisztensnő hangja teljesen semleges volt; olyan feltűnően semleges, hogy Poppy felkapta rá a fejét. Dr. Franklin rendelőjébe visszaérkezve Poppy nyugtalanul fész- kelődött, míg anyja régi képeslapokat lapozgatott. Amikor a nővér kiszólt — Mrs. Hilgard! —, mindketten felpattantak. — Öö. nem! — mondta a nővér láthatóan zavartan. — Mrs. Hilgard, a doktor úr önnel szeretne beszélni, négyszemközt. Poppy összenézett anyjával. Aztán a mamája lassan letette a kezében levő People magazint, és bement a nővérrel a rendelőbe. Poppy a becsukódó ajtót bámulta. — Mi a fene ez.? Dr. Franklin még soha nem tett ilyet! Poppy érezte, hogy a szíve hangosabban ver. Nem gyorsabban, hangosabban. Dang, dang, dang, dübörgött a mellkasában, reszketett tőle az egész belseje. Valószerűtlen, szédítő érzés volt. — Ne gondolj rá! Biztosan vaklárma csak. Olvass egy magazint! De az ujjai nem akartak engedelmeskedni neki. Amikor végre kinyitotta az újságot, látta a betűket, de nem tudta, mit olvas. — Miről beszélhetnek ezek ott benn? Mi folyik itt? Nagyon régen bent van. És a mamája még sokáig bent maradt. Poppy a várakozás közben két lehetséges magyarázat között ingadozott. Egy: semmi komoly baja nincsen, anyja mindjárt kijön, és kineveti, hogy milyen gondolatai voltak. Kettő: valami borzasztó nagy baja van, és szörnyű kezeléseket kell elviselnie, hogy jobban legyen. A befedett és a tátongó gödör. Amikor a gödör le volt fedve, nevetségesnek tűnt, s szinte kínos volt, hogy ilyen melodrámai gondolatai támadtak. De amikor feltárult a gödör, akkor úgy érezte, hogy eddigi életében minden csak álom volt, és most lecsapott rá a kegyetlen valóság. — Bárcsak felhívhatnám Jamest. — gondolta. — Poppy! — szólt ki végre a nővér. — Gyere be! Dr. Franklin szobájának faburkolatú falain oklevelek és diplomák függtek. Poppy beült egy bőr karosszékbe, és — nem túl feltűnően anyja arcát fürkészte. Az anyja nyugodtnak tűnt. túlságosan is. A nyugalma alatt érezhető volt a feszültség. Mosolygott, de mosolya szokatlan és enyhén bizonytalan volt. — Te jó ég! — gondolta Poppy — Itt valami gáz van. — Nos, ijedtségre semmi ok — mondta az orvos, és ettől Poppy még jobban megrémült. Tenyere odatapadt a karosszék bőrhuzatához. — Az ultrahang valami kis eltérést mutatott ki, ezért szeretnék további vizsgálatokat is elvégeztetni — dr. Franklin lassan, kimérten és megnyugtatóan beszélt. — Az egyik vizsgálatnál követelmény, hogy éjféltől a vizsgálat kezdetéig nem ehetsz semmit — de


édesanyád említette, hogy ma még nem is ettél! Poppy gépiesen válaszolt: — De, egy cukrozott kukoricapelyhet. — Egy cukrozott kukoricapelyhet?! Azt hiszem, ezt nyugodtan elfogadhatjuk teljes böjtnek. Még ma elvégezzük a vizsgálatot, a legjobb, ha beutallak a kórházba. Kell egy CT és egy ERCP-vizsgálat 1 — ez olyasminek a rövidítése, amit ki sem tudok ejteni — mondta dr. Franklin, és mosolygott. Poppy dermedten bámult rá. — Semmi rémisztő nincs ezekben a vizsgálatokban. A CT a röntgenhez hasonló, az endoszkópos vizsgálatnál meg egy csövet juttatnak le a nyelőcsőn és a gyomron át a hasnyálmirigyhez. A csövön kontrasztanyagot fecskendeznek be, amelyet kimutat a röntgenátvilágítás. Az orvos szája tovább mozgott, de Poppy már nem hallotta, hogy mit mond. Nem is emlékezett, hogy mikor volt ennyire megrémülve. — Én csak vicceltem az izgató forradással, de igazából nem akarok beteg lenni! Nem akarok kórházba menni, és nem akarom, hogy ledugjanak egy csövet a torkomon! — gondolta. Néma könyörgéssel nézett anyjára. Az megszorította a kezét. — Nem olyan nagy dolog, drágám! Hazamegyünk, összeszedjük, ami kell, aztán visszajövünk! — Már ma be kell mennem a kórházba? — Szerintem ez lesz a legjobb — mondta dr. Franklin. Poppy anyja kezébe kapaszkodott. A feje zúgott. Amikor kiléptek a rendelőből, az anyja azt mondta: „Köszönöm, Owen.” Poppy még sohasem hallotta, hogy a keresztnevén szólította volna dr. Franklint. De nem kérdezte meg, most miért. Egy szót sem szólt, amíg kimentek az épületből, és beszálltak az autóba. Hazafelé menet az anyja könnyed, nyugodt hangon hétköznapi dolgokról csevegett, Poppy pedig kényszerítette magát, hogy válaszoljon. O is megját- szotta, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben a betegség rettenetes érzése tombolt benne. Aztán a szobájában, miközben néhány krimit meg egy-két pamutpizsamát pakolt a kis bőröndjébe, mintegy mellékesen megkérdezte: — Tehát pontosan mi bajom is van? Anyja nem válaszolt azonnal. A bőröndöt nézte. Végül megszólalt: — Dr. Franklin nem biztos benne, hogy van valami bajod. — Jó, de mit gondol?! Valamit csak kell, hogy gondoljon! És a hasnyálmirigyemről beszélt — gondolom, ez azt jelenti, hogy azzal van valami baj! Azt hittem, az epehólyagomat vizsgálja, vagy mit! Azt nem is sejtettem, hogy a hasnyálmirigyemnek is köze van ehhez! — Drágám. — anyja két vállánál megfogta Poppyt — a lány érezte, mennyire feszült —, és mélyet sóhajtott. — Tudni akarom az igazságot, érted? Legalább elképzelésem legyen arról, mi történik velem! Az én testemről van szó, jogom van tudni, mit találtak! Nem? Ez bátor beszéd volt, de maga sem gondolta komolyan. Inkább megerősítést szeretett volna kapni, egy ígéretet, hogy dr. Franklin csak valami nagyon egyszerű dolog után kutakodik, és hogy a legrosszabb, ami történhet, nem is annyira rossz. De nem kapta meg, amit várt. — Igen, jogod van tudni — mondta az anyja, majd nagyot sóhajtva beszélni kezdett. — Poppy, dr. Franklin kezdettől fogva a hasnyálmirigyre gyanakodott. Ha a hasnyálmirigyben valami történik, az elváltozásokat okozhat más szervekben, így az epében és a májban is. S mivel dr. Franklin kitapintotta nálad az elváltozást, úgy döntött, hogy ultrahangos vizsgálatot is kér. Poppy nyelt egyet. — És azt mondta, hogy az ultrahang valami rendelleneset mutat. De mennyire rendellenes? 1

endoszkópos retrográd koleciszto pankreatográfia


Poppy, ez még csak előzetes. — Az anyja ránézett, és felsóhajtott. Aztán kelletlenül folytatta: — Az ultrahang kimutatta, hogy a hasnyálmirigyben van valami. Valami, aminek nem kellene ott lennie. Dr. Franklin ezért akarja a többi vizsgálatot, hogy biztos legyen a diagnózisban. — Valami, aminek nem kellene ott lennie? Úgy érted. egy daganat? Ez olyan, mint. a rák? — Furcsa, milyen nehéz bizonyos szavakat kimondani. Az anyja bólintott. — Igen. Mint a rák. —

3. FEJEZET P OPPY EGYFOLYTÁBAN CSAK a csinos fejkendős lányra gondolt, akit az ajándékboltban látott. Rák. — De. de valamit csak tudnak tenni ellene, ugye? — kérdezte, és érezte, hogy mennyire gyerekesen cseng a hangja. — Úgy értem, ha muszáj, akár ki is vehetik a hasnyálmirigyemet. — Ó, drágám, hát persze! — az anyja megfogta Poppy kezét. — Megígérem: ha tényleg baj van, mi bármit, mindent megteszünk majd, hogy segítsünk! A világon mindent megtennék, hogy te egészséges légy! Te is tudod! De most még nem is vagyunk biztosak abban, hogy valami nincs rendben. Dr. Franklin szerint a hasnyálmirigyrák előfordulása nagyon ritka tinédzserkorban. Rendkívül ritka. Úgyhogy ne aggodalmaskodjunk, amíg nem muszáj! Poppy megkönnyebbült; a tátongó gödör megint eltűnt. De a szíve környékén még hidegséget érzett. — Fel kell hívnom Jamest. Anyja bólintott. — Csak ne tartson sokáig! Poppy izgatottan tárcsázta James otthoni telefonszámát. — Légy otthon, kérlek, légy otthon! — mormolta magában. És James ez egyszer otthon volt. — Igen? — szólt a kagylóba, de amint megismerte Poppy hangját, azonnal azt kérdezte: — Na, mi a baj? — Semmi! Azaz minden. Talán. — Poppy hallotta saját idétlen nevetését. Nem is nevetés volt az. — Mi történt? — kérdezte James élesen. — Összevesztél Cliffel? — Dehogyis! Cliff dolgozik. Én meg megyek a kórházba. — Miért? — Azt mondták, lehet, hogy rákom van. Hatalmas megkönnyebbülés volt kimondani, egyfajta érzelmi megkönnyebbülés. Poppy újra felnevetett. A vonal másik végén csend volt. — Halló! — Itt vagyok — szólalt meg James. — Átmegyek. — Ne gyere, semmi értelme. Mindjárt indulnom kell. — Poppy várta, hogy a fiú azt mondja, majd meglátogatja a kórházban, de az nem szólt. — James, megtennél nekem valamit? Utánanéznél, hogy mi is az a hasnyálmirigyrák? Ha esetleg mégis. — Azt hiszik, hogy neked az van? — Nem tudják biztosan. Most kivizsgálnak. Remélem, injekciós tűt nem használnak majd! — Poppy nevetett, de belül remegett. Szerette volna, ha James mond valami megnyugtatót. — Majd megnézem a neten. — James hangja érzelemmentes, majdhogynem kifejezéstelen volt. — Aztán majd hívjál fel később, valószínűleg a kórházba is telefonálhatsz! Jó — . — Na, szia, mennem kell. Anyu már vár. — Vigyázz magadra!


Poppy letette a kagylót, és nagyon üresnek érezte magát. Anyja az ajtóban állt. — Gyere, Poppy! Menjünk! * James mozdulatlanul nézte a telefont, anélkül, hogy látta volna. Poppy meg volt rettenve, és ő nem tudott rajta segíteni. Soha nem értett a buzdító, megnyugtató szavakhoz. — Nem ilyen a természetem — gondolta keserűen. Ahhoz, hogy vigaszt nyújtsunk, pozitív világképpel kell rendelkeznünk. Ő pedig már túl sokat látott ahhoz, hogy illúziói legyenek. Csak a hideg tényekkel tudott mit kezdeni. Félretolta az asztalán felhalmozódott kacatokat, bekapcsolta a laptopját, és rákattintott az internetre. A Gopher keresőt használva néhány pillanat múlva már a Nemzeti Rákkutató Intézet honlapján járt. Először a „Hasnyálmirigyrákról — Betegeknek” című file-t nyitotta meg. Gyorsan átfutotta: információk a hasnyálmirigy működéséről, a betegség stádiumairól és a kezeléséről. Semmi elrettentő. Aztán rákattintott a „Hasnyálmirigyrákról — Orvosoknak” címre. Már az első sor megbénította: „A hasnyálmirigy exokrin állományából kiinduló rák ritkán gyógyítható. ” Szeme végigfutott a sorokon: „túlélési arány... áttétek... gyenge reakció a kemo- és sugárterápiára... sebészeti beavatkozás... fájdalom..” A fájdalom. Poppy bátor volt, de elviselni az állandó fájdalmat ez mindenkit megtörne. Különösen akkor, ha a jövőbeli kilátásai nagyon sötétek. Még egyszer elolvasta az első mondatokat: „A teljes túlélési arány kevesebb, mint három százalék. Ha a rákos sejtek szétterjedtek, kevesebb, mint egy százalék." Bizonyára van erről több információ is. James folytatta a keresést, és talált is újságokban, orvosi szaklapokban megjelent cikkeket. Ezek még elkeserítőbbek voltak, mint a Nemzeti Rákkutató Intézet honlapján levők. „A szakemberek szerint a betegek túlnyomó többsége meghal, mégpedig nagyon gyorsan... A hasnyálmirigyrák rendszerint nem operálható és elviselhetetlenül fájdalmas... Ha a daganat szétterjedt, az átlagos túlélési idő három hét és három hónap között van... ” Három hét és három hónap között. James a laptop képernyőjére meredt. A torka és a melle összeszorult, látása elhomályosult. Próbált erőt venni magán, többször elismételte, hogy még semmi nem biztos. Poppyt kivizsgálják, de ez még nem jelenti, hogy tényleg daganata van! De a szavak visszhangoztak a tudatában. Már egy ideje tudta, hogy Poppyval valami nincs rendben — valami zavar támadt a szervezetében. Érezte, hogy Poppy testműködésének ritmusa enyhén akadozik; látta rajta, hogy kevesebbet alszik. És a fájdalom — azt mindig tudta, ha a lánynak fájdalmai voltak. Csak azt nem tudta, hogy ez ennyire komoly. — Poppy is tudja — gondolta. — Valahol mélyen tudja, hogy nagy baj van vele, különben nem kért volna meg, hogy segítsek! De hát mit vár tőlem?! Menjek be hozzá, és közöljem, hogy néhány hónapon belül meg fog halni? Aztán álljak mellette, és nézzem ezt végig? Ajkai kissé felhúzódtak fogsoráról. Nem mosoly volt ez — inkább egy ijesztő grimasz. Tizenhét év alatt sok halált látott már. Ismerte a haldoklás fázisait; meg tudta különböztetni a légzés megszűnésének pillanatát attól, amikor beáll az agyhalál; ismerte a friss hullák összetéveszthetetlen, szellemszerű sápadtságát, és ahogy a szemgolyók besüllyednek úgy öt perccel a halál beállta után. Ezt a részletet nagyon kevesen ismerik. Öt perccel az után, hogy meghal az ember, besüllyednek a szemek, és homályos szürkévé válnak. Aztán a test zsugorodni kezd, és egyre kisebb lesz. Poppy már most is annyira kicsi. James mindig félt attól, hogy sérülést okoz neki. A lány


nagyon törékenynek látszott, s ő — ha nem vigyázott — sokkal erősebbeket is meg tudott sebesíteni. Ez volt az egyik oka annak, hogy mindig betartotta a köztük lévő távolságot. Az egyik — de nem a fő ok. Volt még valami, amit nem tudott szavakkal kifejezni — még magának sem. Ez elvitte a tilalom határáig, és a születése óta beléivó- dott szabályokkal kellett volna szembesülnie. Az Éjszaka Népe nem szerethetett bele emberbe. A törvény megszegése egyet jelentett a halállal. Ám ez sem számított: már tudta, hogy mit tegyen, és hová menjen. James hűvösen és határozottan kikapcsolta a gépet. Felállt, és feltette a napszemüvegét. Kilépett a kíméletlen júniusi napsütésbe, és becsapta maga mögött a lakás ajtaját. * Poppy boldogtalanul szemrevételezte a kórtermet. Tulajdonképpen semmi rettenetes nincs benne, leszámítva a hidegséget, de. elvégre kórház! Ez az igazság a bájos rózsaszín és kék függönyök, a zártláncú tévé és a rajzfilmfigurákkal díszített étlap ellenére is. Olyan hely, ahová csak az megy be, aki fene komoly betegségben szenved. — Na, hagyjuk ezt! — mondta saját magának. — Légy egy kicsit vidámabb! Mi történt a poppys gondolkodás hatalmával? Hol van a poppyság, amikor szükség van rá? Hol van a csodálatos Mary Pop- pyns?! — Úristen, magamból is viccet csinálok! — gondolta, de aztán erőtlenül elmosolyodott: legalább öngúny legyen, ha más nincs. És a nővérek tényleg nagyon helyesek, és tök jó az ágy is: van az oldalán egy távirányító, amivel minden elképzelhető pozícióba el lehet forgatni! Ezzel szórakozott, amikor anyja belépett. — Elértem Cliffet, később ő is idejön. Addig is szerintem jobban tennéd, ha átöltöznél, hogy ha kell, azonnal tudj indulni a vizsgálatokra. Poppy ránézett a kék-fehér csíkos krepp kórházi hálóingre, és ismét érezte a fájdalmas görcsöt, ami mintha a gyomrából sugárzódott volna ki a háta felé. És legeslegbelül hallotta a saját hangját, amint azt mondja: — Kérlek, még ne! Soha nem leszek rá készen! * James a Ferry Street-i parkolóban állította le Honda Integráját, Stoneham közelében. Ez nem tartozott a város szép részei közé. A Los Angelesbe látogató turisták ezt a negyedet elkerülték. Az épület régi és lepusztult volt. Sok üzletet bezártak, a törött kirakatokat keménypapírral ragasztották be. A salakbeton falak leper- gő festékét falfirkák fedték. Itt mintha még a szmog is sűrűbb lett volna. A levegő vastagnak és sárgának látszott; mint valami mérgező kipárolgás, elsötétítette még a legragyogóbb napot is, mindent valószerűtlenné és baljóslatúvá téve. James megkerülte az épületet. Az utcai üzletek hátsó, áruszállító bejáratai között volt egy, amelyen nem volt graffiti. Csak egy szöveg nélküli jel volt felette: egy fekete virág képe. Egy fekete írisz. James kopogott. Az ajtó kétujjnyira kinyílt, és egy gyűrött pólós, sovány gyerek mélyen ülő szeme lesett ki a résen. — Én vagyok az, Ulf — mondta James leküzdve a késztetést, hogy berúgja az ajtót. — Vérfarkasok! Miért védik annyira a területüket? — gondolta. Az ajtó kinyílt, éppen annyira, hogy James be tudjon menni. A vézna kölyök még gyanakvóan kinézett, mielőtt újra becsukta volna. — Menj csak ki, jelölj meg egy tűzcsapot vagy valamit! — szólt visz- sza neki James a


válla fölött. A hely olyan volt, mint egy kis kávézó. Az elsötétített szobában kis, kerek asztalok voltak egymás mellé zsúfolva, körülöttük tonettszékek. Néhány asztalnál ültek is, mindannyian tizenéveseknek tűntek. Két pofa biliárdozott hátul. James odament az egyik kerek asztalhoz, ahol egyedül ült egy lány. Levette a napszemüvegét, és leült. — Hello, Gisèle. A lány felnézett. Sötét haja és mandulavágású, titokzatos kék szeme volt, amit fekete festékkel még körül is rajzolt, ókori egyiptomi stílusban. Boszorkánynak tűnt, és nem is véletlenül. — James! Hiányoztál. — A hangja lágy és fátyolos volt. — Hogy s mint vagy mostanában? Tölcsért formált a két tenyeréből az asztalon álló gyertya köré, majd gyors mozdulatot tett, mintha egy fogságban tartott madarat engedne szabadon. Amikor elvette a kezét, a kanóc azonnal lángra lobbant. — Remekül nézel ki, mint mindig — mondta Jamesnek, és rámo- solygott a táncoló, aranyszínű lángon át. — Ahogy te is. De az az igazság, hogy üzleti ügyben jöttem. A lány felvonta a szemöldökét. — És mikor nem? — Ez most más. Szeretném kikérni a. a szakmai véleményedet valamiről. A lány kinyújtotta vékony ujjait, ezüstszínű körmei megcsillantak a gyertya fényében. A mutatóujján egy fekete dáliás gyűrű volt. — Erőim rendelkezésedre állnak. Akarod, hogy megátkozzak valakit? Vagy tán jó szerencsét és gazdagságot szeretnél? Azt tudom, hogy szerelmi varázslatra nincs szükséged. — Olyan varázslatot szeretnék, ami betegséget gyógyít. Nem tudom, hogy valami speciális varázslat kell-e, vagy egy általánosabb is megfelelne. Egy. általános gyógyító varázsige. — James! — Gisèle kurtán felnevetett, kezét rátette a fiúéra és gyengéden megsimogatta. — Te teljesen kivagy! Még soha sem láttalak ilyennek! Ez igaz volt, James érezte, mennyire nem ura önmagának. De küzdött ez ellen, teljes nyugalmat erőltetett magára. — Pontosan milyen betegségről van szó? — törte meg a csendet Gisèle. — Rákról. Gisèle fejét hátravetve nevetett. — Csak nem akarod azt mondani, hogy a te fajtád rákban megbetegszik? Ezt nem hiszem el! Egy lamia ehet és szívhat akármit, ne is próbálj meggyőzni, hogy emberi betegséget kaphat! Most következett a neheze. James halkan válaszolt: — Aki beteg, nem az én fajtám. Nem is a tiéd. Egy ember. Gisèle arcáról lefagyott a mosoly. Amikor megszólalt, hangja már nem volt bársonyos és könnyed többé: — Egy nem közülünk való?! Valaki a Csőcselékből? Megőrültél, James? — Semmit nem tud rólam vagy az Éjszaka Világáról. Nem akarok semmilyen törvényt sem megszegni. Csak azt akarom, hogy ő meggyógyuljon. A mandulavágású kék szemek James arcát figyelték. — Biztos, hogy nem szegted meg máris a törvényt? — És amikor James láthatóan nem akarta érteni a kérdést, egészen halkan hozzátette: — Biztos, hogy nem szerettél bele? James kényszerítette magát, hogy egyenesen a kutató szempárba nézzen. Halkan, de vészjóslóan válaszolt: — Ne mondj ilyet, ha nem akarsz harcot! Gisèle elkapta a tekintetét. A gyűrűjével játszadozott. A gyertyaláng elhalványult, majd kialudt. — James, régóta ismerlek — mondta, anélkül, hogy felnézett volna. — Nem akarom, hogy bajba kerülj. Ha te mondod, én elhiszem, hogy nem szegted meg a törvényeket, de azt hiszem, jobb, ha mindketten elfelejtjük ezt a beszélgetést. Most menj el, és úgy veszem, hogy


meg sem történt! — És a varázsige? — Ilyesmire nincs. És ha lenne, akkor sem segítenék neked, James. Menj már! És James ment. Egyetlen más lehetőség jöhetett szóba. Brentwoodba, egy másik kerületbe hajtott, amely annyira különbözött az előbbitől, mint amennyire a gyémánt a széntől. A fedett parkolóban állította le kocsiját egy szökőkutas, eredeti ízlésre valló téglaépület mellett. A falain murvafürt piros és lila virágai futottak fel egészen a spanyol csempés tetőig. Egy boltív alatt átsétált a belső udvarba, és megállt egy irodánál, amelynek ajtaján arany betűs felirat állt: Jasper R. Rasmussen, PhD. Az apja pszichológus volt. Mielőtt James lenyomhatta volna a kilincset, kinyílt az ajtó, és egy nő jött ki. Olyan volt, mint apja legtöbb betege: negyvenvalahány éves, láthatóan gazdag, divattervező kreálta joggingot és magas sarkú szandált viselt. A nő kábultnak és elvarázsoltnak tűnt; a nyakán két pici, már gyógyulóban levő szúrt seb látszott. James belépett a rendelőbe. A váróban nem volt ott a recepciós. A belső helyiségből Mozart dallamok szűrődtek ki. James kopogott. — Apa? Az ajtót egy megnyerő külsejű, sötét hajú férfi nyitotta ki. Tökéletesen szabott szürke öltönyt viselt, mandzsettás inggel. Sugárzott belőle az erő és a céltudatosság. De semmi melegség. — Mi a probléma, James? — kérdezte ugyanazon a hangon fiától, ahogyan a pácienseivel is beszélt: figyelmesen, megfontoltan és magabiztosan. — Van egy perced? Apja Rolex órájára pillantott: — Tulajdonképpen van: a következő betegem csak fél óra múlva jön. — Szeretnék megbeszélni veled valamit. Apja éles pillantást vetett rá, és hellyel kínálta. James elhelyezkedett a párnázott karosszékben, majd azon vette észre magát, hogy kihúzódik a szélére. — Miről akarsz beszélni? James kereste a megfelelő szavakat. Minden azon múlt, hogy képes lesz-e megértetni magát apjával. De melyek a megfelelő szavak? Végül úgy döntött, hogy őszinte lesz. — Poppyról van szó. Már hosszú ideje nincs jól, és most rákra gyanakodnak. Dr. Rasmussen meglepettnek látszott. — Sajnálattal hallom! — de a hangjában nem volt sajnálat. — A rák egyik legalattomosabb fajtájáról van szó. Hihetetlen fájdalmakkal jár, és gyakorlatilag nem gyógyítható. — Sajnálatos — mondta az apja, de a hangájában ezúttal is csak enyhe meglepettség volt. És James hirtelen rájött, hogy mitől: nem Poppy betegsége okozta apja meglepetését, hanem az, hogy ő idejött ezt elmondani. — Apa, ha tényleg ez a betegsége, akkor most haldoklik! Ez semmit sem jelent neked? Dr. Rasmussen ujjaival dobolt a mahagóni íróasztalon, és mintha annak vöröses csillogását nézte volna. Halkan, de határozottan beszélt: — James, ezt már egyszer megbeszéltük. Tudod jól, hogy anyádat és engem aggaszt, hogy ennyire közel kerültél Poppyhoz. Túlságosan. kötődsz. hozzá! James érezte, hogy elönti a düh: — Úgy, ahogy Miss Emmához is kötődtem? Apja rezzenéstelenül nézett rá: — Valahogy úgy. James legyűrte a felbukkanó emlékképeit — most nem gondolhatott Miss Emmára, szenvtelennek kellett maradnia. Csak így győzhette meg az apját. — Apa, próbálj megérteni! Poppyval szinte egész életemben együtt voltunk. És ő hasznos


számomra! — Na, de hogyan? Nem a megszokott módon! Hiszen nem táplálkozásra kell, igaz? James nyelt egyet, hogy leküzdje az émelygését. Táplálkozni Poppyból?! Erre használni őt?! Még a gondolattól is rosszul lett. — Apa, ő a barátom! — mondta, elhagyva a szenvtelenség látszatát is. — Egyszerűen nem bírom nézni, hogy szenved! Nem bírom. Valamit tennem kell! Apja arca hirtelen kisimult. — Értem. James szinte megszédült a váratlan megkönnyebbüléstől. — Tényleg érted? — James, előfordul, hogy önkéntelenül is egyfajta. részvétet érzünk az emberek iránt. Általában nem helyeslem ezt, de. te tényleg nagyon régóta ismered Poppyt. Szánod őt, mert szenved. Ha meg akarod rövidíteni a szenvedéseit — akkor, igen: ezt megértem! James már nem érezte az iménti megkönnyebbülést. Néhány másodpercig nézte az apját, aztán halkan megszólalt: — Kegyes halál? Úgy tudtam, hogy a Vének kimondták a tilalmat a halálra! — Csak a megfelelő diszkrécióval kell intézni. Ha természetes halálnak tűnik, nem veszünk tudomást róla. Semmi értelme bevonni ebbe a Véneket. James fémes ízt érzett a szájában. Felállt, és elnevette magát. — Kösz, apa. Igazán sokat segítettél. Apja látszólag nem fogta fel a szavaiból kicsengő gúnyt. — Örülök, ha így van, James. Egyébként hogy mennek a dolgok odahaza? — Jól — felelte közömbösen James. — És az iskolában? — Szünet van, apa! — felelte James, és kiment a rendelőből. Az udvaron nekidőlt a téglafalnak, és bámulta a szökőkút csobogó vizét. Nem tudta, mihez kezdjen. Már nem is reménykedett. Az Éjszaka Világának törvényei diktáltak. Ha Poppynak valóban rákja van, akkor abba bele fog halni. 4. FEJEZET P oppy étvágytalanul nézte a tálcát, amin a vacsorája volt — csirkefalatok és sült krumpli —, amikor dr. Franklin belépett a szobába. Már túl volt a vizsgálatokon. A CT még elviselhető — ha nem klausztrofóbiás az ember —, de a gyomortükrözés rettenetesen rossz. Poppy még mindig érezte a torkában a csövet, valahányszor nyelt. — Ott hagyod ezt a remek kórházi „kaját”? — kérdezte dr. Franklin tréfásan. Poppy kipréselt magából egy mosolyt. Az orvos közömbös témákról beszélt; a vizsgálati eredményekről nem mondott semmit, és Poppy nem tudta, mikor kellene ezt szóba hozni. De azért gyanús volt neki dr. Franklin — volt valami abban, ahogy gyengéden megpaskolta a lábát a takaró alatt, és a szeme körüli árnyékokban is. Amikor mintegy mellékesen azt javasolta Poppy anyjának, hogy „sétáljanak egyet a hallban”, Poppy gyanúja kikristályosodott: — Neki fogja megmondani — gondolta. — Megvannak az eredmények, de nem akarja, hogy én tudjam! Abban a pillanatban megvolt a terve. Ásított, majd azt mondta: — Menj csak, mama! Én egy kicsit álmos vagyok. — Aztán visszafeküdt, és lehunyta a szemét. Amint az anyja és az orvos kimentek, felkelt az ágyból. Figyelte, ahogy végigmennek a folyosón, és a végén átmennek az ajtón. Akkor — csak úgy, zokniban — csendben utánuk indult.


Néhány percig feltartották a nővérpultnál. — Csak kinyújtóztatom a lábam! — jegyezte meg a nővérnek, aki furán méregette, és úgy tett, mintha valóban csak céltalanul sétálna. Aztán, amikor a nővér felvett egy kórlapot, és bement az egyik kórterembe, Poppy végigsietett a folyosón. A folyosó végén volt a várószoba, ezt már korábban is látta. Volt benne televízió és komplett konyhafelszerelés, hogy a rokonok ott- tartózkodása kényelmes legyen. Poppy odalopakodott a félig nyitott ajtóhoz. Hallotta, hogy dr. Franklin beszél, de nem értette, mit mond. Poppy nagyon óvatosan még közelebb húzódott az ajtóhoz, és megkockáztatta, hogy beles a szobába. Azt rögtön látta, hogy fölösleges volt óvatoskodnia: a szobában mindenkinek más kötötte le a figyelmét. Dr. Franklin az egyik kanapén ült, mellette egy afro-amerikai nő; a szemüvege láncon lógott a nyakában. Fehér orvosi köpenyt viselt. A másik kanapén Poppy mostohaapja, Cliff ült. Mindig jól fésült, sötét haja most egy kissé zilált volt, sziklakemény állkapcsán dolgoztak az izmok. Átkarolta a feleségét. Dr. Franklin mindkettőjükhöz beszélt, a kezét Poppy anyjának a vállára téve. És Poppy anyja zokogott. Poppy visszahúzódott az ajtóból. — Ó, istenem! Rákom van! Még soha nem látta az anyját sírni. Akkor sem, amikor Poppy nagymamája halt meg, és akkor sem, amikor elvált Poppy apjától. Anyjának különleges képessége volt, hogy kezelni tudta a helyzeteket; a legjobb problémamegoldó volt, akit Poppy valaha ismert. De most. — Rákom van. Holtbiztos, hogy az. De talán nem olyan rossz a helyzet! Az anyja sokkot kapott, rendben van, ez természetes. De ez nem jelenti azt, hogy Poppy megfog halni, vagy ilyesmi. Hiszen Poppy mellett áll az egész modern orvostudomány! Ezt ismételgette magának, miközben óvatosan eltávolodott a várószobától. De nem volt elég gyors. Mielőtt hallótávolságon kívülre ért volna, meghallotta anyja szorongással telt hangját: — Az én picikém! Ó, a kislányom! Poppy megdermedt. Aztán Cliff szólalt meg hangosan és haragosan: — Azt akarja mondani, hogy nem tehet semmit?! Poppy lélegezni sem mert; szinte akarata ellenére visszalopakodott az ajtóhoz. — Dr. Loftus onkológus, és az ilyen típusú rákok szakértője. Ő jobban meg tudja magyarázni, mint én — mondta dr. Franklin. Új hangot hallott, a másik orvos hangját. Poppy először csak néhány mondatot tudott kivenni, amelyek azonban számára nem jelentettek semmit: adenocarcinoma, lép vénás elzáródása, harmadik fázis. Orvosi zsargon! Ám aztán dr. Loftus így folytatta: — Egyszerűen fogalmazva: a probléma az, hogy a tumor szétterjed. Átterjed a májra és a hasnyálmirigy körül lévő nyirokcsomókra. Ez azt jelenti, hogy a beteg inoperábilis, műtéttel nem gyógyítható. — De kemoterápiával.? — kérdezte Cliff. — Megpróbálhatjuk a sugár-, a kemoterápia és az 5-fluorouracil nevű szer együttes alkalmazását, ezzel már értünk el eredményt. De nem akarom félrevezetni: a legjobb esetben is csak néhány héttel tudjuk meghosszabbítani az életét. Ebben a stádiumban már csak tüneti kezelést alkalmazhatunk, csökkenthetjük a fájdalmait és javíthatjuk az életminőségét a hátra lévő időben. Értik?


Poppy hallotta anyja fuldokló zokogását, de nem tudott elmozdulni onnan. Olyan volt, mintha valami rádiójátékot hallgatott volna, amihez neki semmi köze sincs. Dr. Franklin vette át a szót: — Vannak biztató kutatási eredmények itt, Dél-Kaliforniában is: immunterápiával és kriogén sebészeti beavatkozással kísérleteznek. De, ismétlem, itt csak tüneti kezelésről, és nem gyógyításról beszélhetünk. — A fenébe is! — vágott közbe Cliff. — Egy kislányról beszél! Hogyan juthatott el idáig, ehhez a „harmadik fázisig” anélkül, hogy észrevettek volna valamit?! Ez a gyerek két napja még áttáncolta az éjszakát! — Mr. Hilgard, nagyon sajnálom — mondta dr. Loftus olyan halkan, hogy Poppy alig hallotta —, de a ráknak ez a fajtája úgynevezett „néma betegség”, ugyanis csak akkor jelentkeznek a tünetei, amikor már előrehaladott állapotban van. Ezért ilyen alacsony a túlélési ráta. És azt is meg kell mondanom, hogy a praxisomban Poppy a második tinédzser, akinél kialakult ez a betegség. Dr. Franklin diagnózisa rendkívül gyors és pontos volt, és azonnal beküldte hozzánk kivizsgálásra. — Tudhattam volna! — Poppy anyjának hangja furcsán kásás volt. — Már előbb be kellett volna hoznom! Nekem kellett volna. Nekem! Egy csattanás hallatszott. Poppy benézett az ajtón, elfelejtve, hogy észrevétlennek kell maradnia. Az anyja az asztalt ütötte; Cliff igyekezett visszafogni. Poppy visszahúzódott. — Ó, istenem, el kell mennem innen! Én ezt nem bírom látni, nem tudom nézni! Megfordult, és elindult a folyosón. A lábai vitték előre, ahogy mindig — csoda, hogy még működtek! És körülötte minden olyan volt, mint azelőtt. A nővérpult mögött még megvolt a függetlenség napi dekoráció, az ő bőröndje még mindig az ablak alatti párnázott padon hevert, a parkettás padló még mindig szilárd volt a talpa alatt. Minden ugyanolyan — de hogy lehet minden ugyanolyan? Hogy lehet, hogy nem omlottak le a falak? Hogy harsoghat még mindig a tévé a szomszéd szobában? — Meg fogok halni — gondolta Poppy. Ám különös módon nem érzett félelmet, inkább valami mérhetetlenül nagy meglepetést. És a meglepetés újra és újra rátört, mert ez a három szó folyton félbeszakította minden gondolatát. — Az én hibám, mert (Meg fogok halni!) nem fordultam korábban orvoshoz. — Cliff azt mondta: a fenébe! (Meg fogok halni!) Nem tudtam, hogy annyira kedvel, hogy még káromkodik is miattam! Zabolátlanul száguldoztak a gondolatai. — Van bennem valami — gondolta. — Meg fogok halni, mert valami van a bensőmben, mint az az idegen lény abban a filmben. Most is bennem van. Ebben a percben is. Mindkét kezét a gyomrára tette, aztán felhúzta a pólóját, és megnézte a hasát. A bőre sima volt és makulátlan. Semmilyen fájdalmat sem érzett. — Akkor is itt van bennem, és meg fogok halni miatta. Hamarosan. De vajon mennyire hamarosan? Nem hallottam, amikor erről beszéltek! — Szükségem van Jamesre. Ahogy a telefonért nyúlt, az volt az érzése, hogy a keze különvált a testétől. Tárcsázott, s közben azt gondolta: — Kérlek, vedd fel! Ezúttal ez nem vált be. A telefon csak csengett és csengett, aztán bekapcsolt az üzenetrögzítő, és Poppy rámondta: — Hívj fel a kórházban! Letette a kagylót, aztán csak bámulta a műanyag jeges vizes kan- csót az ágya mellett. — Nemsokára hazaér — gondolta. — Akkor majd visszahív. Csak addig kell kitartanom. Poppy maga sem tudta, miért, de hirtelen ez lett a célja: kitartani addig, amíg beszélhet Jamesszel! Addig semmin nem kell gondolkodnia, csak életben kell maradnia! Aztán, ha beszélt Jamesszel, már tudni fogja, mit kell éreznie és mit kell most tennie.


Halkan kopogtak az ajtón. Poppy felkapta a fejét, és meglátta az anyját és Cliffet. Egy pillanatig csak az arcukra koncentrált, ezért az a furcsa benyomása támadt, hogy az arcuk úszik a levegőben. Az anyja szeme vörös és duzzadt volt a sírástól. Cliff sápadt és megviselt arca olyan volt, mint egy összegyűrt fehér papír — bőre sápadtsága kiemelte, hogy erős állkapcsa borostától sötét. — Ó, istenem, most akarják megmondani? Ezt nem tehetik! Nem kényszeríthetnek, hogy meghallgassam! Poppy heves vágyat érzett, hogy elfusson; a pánik határán volt. De az anyja csak azt mondta: — Édesem, néhány barátod jött meglátogatni! Phil felhívta őket ma délután, mondta, hogy kórházban vagy, és ők eljöttek! — James! — gondolta Poppy, és elárasztotta a felszabadultság érzése. Az iskolatársai — főleg lányok — betódultak az ajtón, James azonban nem volt köztük. — Nem számít! Majd később felhív! Most nem kell erre gondolnom! Ami azt illeti, nem is tudott volna gondolkodni ennyi látogató között. Jó volt ez így: hihetetlen, hogy Poppy ott ült köztük, beszélgetett velük, miközben lénye egyik része távolabb volt, mint a Neptun — de beszélgetett, továbbra is kikapcsolva az agyát. Senki nem tudta, mennyire súlyos az állapota, még Phil sem, aki igazi testvérként viselkedett, nagyon kedves és figyelmes volt. A szokott témákról csevegtek, bulikról, görkoriról, zenéről és könyvekről, csupa olyasmiről, ami Poppy régi életéhez tartozott, amely azonban mintha száz évvel ezelőtt lett volna. Cliff is olyan kedvesen beszélt, mint abban az időben, amikor udvarolt Poppy mamájának. Aztán a látogatók elmentek, és csak Poppy anyja maradt ott. Feltűnőn gyakran megérintette a lányát, és enyhén remegett a keze. — Ha nem tudnám, ebből rájönnék! — gondolta Poppy. — Egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy szokott! — Arra gondoltam, hogy itt maradok éjszakára — jegyezte meg az anyja, nem túl meggyőző fesztelenséggel a hangjában. — A nővér azt mondta, alhatok az ablak melletti padon, azt amúgy is a szülőknek szánták. Csak azon tépelődöm, hogy előbb hazaszaladjak-e egy-két holmiért. — Persze, menj csak! — felelte Poppy. Mást nem is mondhatott, amíg azt színleli, hogy nem tud semmit. Másrészt nyilvánvaló volt, hogy az anyjának is szüksége van egy kis időre, hogy össze tudja szedni magát. Amikor az anyja elment, egy virágmintás blúzt és műtősnadrágot viselő nővér jött be, megmérte a hőmérsékletét és a vérnyomását, aztán Poppy magára maradt. Már későre járt. Hallotta, hogy szól a tévé, de valahol távol. A szoba félig nyitott ajtaján túl látni lehetett a félhomályos folyosót. Csend ereszkedett az osztályra. Nagyon magányosnak érezte magát, és a fájdalom is gyötörte. Hasa puha bőre alatt a daganat jelezte, hogy ott van. És ami a legrosszabb volt: James nem hívta fel. Hogy tehette ezt? Nem fogta fel, hogy szükségem van rá? Poppy nem tudta, mennyi ideig sikerül nem gondolni arra. Talán az lenne a legjobb, ha megpróbálna aludni. Amíg öntudatlan, nem is tud gondolkodni. Ám amint lekapcsolta a lámpát, és becsukta a szemét, rémképek rajzották körül. Nem csinos, fejkendős lányok képei, hanem csontvázak, koporsók, és — mind között a legrosszabb — a feneketlen sötétség! — Ha meghalok, nem leszek itt — de leszek valahol? Vagy egyszerűen csak nem leszek? Ez volt az elképzelhető legrémisztőbb gondolat: nem létezni. És most már egyértelműen gondolkodott, nem tudta megállni. Elveszítette az önuralmát. Megrohanta és elragadta a félelem, teste reszketett az érdes lepedő és a vékony takaró alatt. — Megfogok halni, meg fogok halni, megfogok...


Poppy! Tágra nyitotta a szemét: egy másodpercig nem tudta azonosítani a sötét alakot a sötét szobában. Egy pillanatra az a vad gondolata támadt, hogy maga a Halál jött el érte. Aztán megszólalt: — James? — Nem tudtam, ébren vagy-e. Poppy az ágya melletti kapcsolóért nyúlt, hogy felkapcsolja a lámpát, de James leintette: — Ne, hagyd csak! Úgy kellett besurrannom a nővérek mellett, nehogy most emiatt dobjanak ki! Poppy nyelt egyet, keze a takaró ráncát szorongatta. — Örülök, hogy bejöttél. Azt hittem, már nem is jössz — mondta, de igazából a fiú karjaiba vetette volna magát, és csak sírt és sikított volna. De nem tette. Nem csak azért, mert még soha nem tett ilyet, hanem mert volt valami a fiú magatartásában, ami megállította. Nem tudta volna megmondani, mi az a valami, de szinte. megfélemlítette. Az, ahogy állt? Vagy az, hogy nem láthatta az arcát? Akárhogy is, James most valahogy idegennek tűnt számára. A fiú megfordult, és nagyon lassan becsukta a súlyos ajtót. Sötét lett. Csak az ablakon szűrődött be némi világosság. Poppy- nak az a furcsa érzése támadt, hogy elszigetelődött a kórház többi részétől, a világtól. Ez még jó is lehetett volna: egyedül maradt Jamesszel, aki mindentől megvédi — csak ne lett volna az a furcsa érzése, hogy nem ismer rá a fiúra. — Ismered a vizsgálati eredményeket — mondta halkan a fiú. Nem kérdezte. — Anyám nem tudja, de ismerem — felelte Poppy. Hogy volt képes összefüggően beszélni, amikor legszívesebben sikított volna? — Kihallgattam, amikor az orvosok megmondták neki. James, rákom van! És ez. ez nagyon rosszindulatú rák. Az orvosok azt mondták, már szétterjedt. És hogy meg fogok. — Nem tudta kimondani az utolsó szót, pedig ott sziszegett a fejében. — Meg fogsz halni — mondta James; nyugodtan és tárgyilagosan, szinte szenvtelenül. — Utánanéztem — folytatta. Az ablakhoz sétált és kinézett. — Tudom, mennyire rossz ez. Minden cikkben azt írják, hogy ez fájdalommal jár. Komoly fájdalommal. Poppynak elakadt a lélegzete: — James. — Olykor elvégzik a műtétet, csak hogy csökkentsék a fájdalmat, de bármit tesznek, nem tudnak megmenteni. Teletömhetnek gyógyszerekkel, kaphatsz besugárzást, de akkor is meghalsz. Valószínűleg még a nyáron. — James! — Ez az utolsó nyarad. —James, az isten szerelmére!! — Poppy már majdnem ordított; szinte fuldokolva nyelte a levegőt, a takaróját markolászta. — Miért csinálod ezt velem?! A fiú megfordult, és megragadta a csuklóját; ujjai összezárultak a műanyag kórházi karkötőn. — Mert azt akarom, hogy megértsd: nem tudnak segíteni rajtad! — mondta tagoltan és nyomatékosan. — Érted? — Igen, megértettem! — Poppy hallotta az erősödő hisztériát a saját hangjában. — Azért jöttél ide, hogy ezt közöld velem? Meg akarsz ölni?! A fiú ujjai már fájdalmasan szorították a csuklóját. — Nem! Meg akarlak menteni! — Aztán mélyet sóhajtott, és megismételte halkabban, de ugyanolyan átéléssel: — Meg akarlak menteni, Poppy! Poppy néhány pillanatig csak arra ügyelt, hogy beszívja és kiengedje a levegőt, s hogy közben nehogy elsírja magát. — De nem tudsz! - mondta végül. — Senki nem tud! — Na, ebben tévedsz! — Lassan elengedte Poppy csuklóját, most az ágy rácsát markolta. — Poppy, mondanom kell neked valamit. Valamit magamról. — James. — Poppy már normálisan lélegzett, de nem tudott mit mondani. Úgy látta, James


teljesen megőrült, és ezt — ha minden más nem lett volna annyira szörnyű — hízelgőnek találta volna. James elveszítette tökéletes hűvösségét — és miatta! Annyira felzaklatta az, ami vele történt, hogy egészen kifordult önmagából! — Nagyon fontos lehet! — mondta lágyan, egy kis nevetéssel, ami félig sírás volt. Kezét rátette James kezére, amivel az ágyrácsot fogta. James kurtán felnevetett; megfordította a kezét, hogy megszoríthassa Poppyét, aztán visszahúzta. — Nem is tudod, mennyire! — válaszolta feszülten, kényszeredetten. Kinézett az ablakon, úgy folytatta: — Azt hiszed, mindent tudsz rólam, pedig dehogy! Van egy nagyon fontos dolog, amiről nem tudsz. Poppy most már teljesen összezavarodott. Nem értette, hogy James miért magáról beszél, amikor itt ő az, aki meg fog halni?! De azért, elővéve szokott kedvességét, azt felelte a fiúnak: — Nekem bármit elmondhatsz, tudod jól! — Csakhogy ezt nem fogod elhinni! Arról nem is szólva, hogy megszegem a törvényeket. — Milyen törvényt? — A törvényeket! Én más törvények szerint élek, mint te. Az emberi törvények nem sokat jelentenek nekünk, de a sajátjaink áthág- hatatlanok. — James.! — Poppy most már tényleg megrémült: ez a fiú megbolondult! — Nem tudom, hogyan kell ezt jól elmondani — úgy érzem magam, mintha egy rossz horrorfilmben szerepelnék! — Vállat vont, aztán Poppyra nézett, és azt mondta: — Tudom, hogy hangzik ez, de. Poppy, én vámpír vagyok! Poppy egy percig mozdulatlanul ült az ágyán, aztán az éjjeliszekrény felé kapott; az ujjai az egymásba helyezett félhold alakú műanyag tálkákba ütköztek; felkapta, és hozzávágta a fiúhoz. — Te, szemét! — kiáltotta, és újabb tárgyat keresett, amit hozzávághat. 5. FEJEZET J AMES ELUGROTT A FELE REPÜLŐ PUHAKÖTÉSŰ KÖNYV ELÖL. — Poppy.! — Te, ökör! Te, kígyó! Hogy teheted ezt velem?! Te elkényeztetett, önző, idétlen.! — Csss! Még meghallanak.! — Hadd hallják! Én most tudtam meg, hogy hamarosan meghalok, és te nem tudsz mást kitalálni, mint hogy viccelj velem? Hülye, beteges vicc! Ezt nem hiszem el! Azt hiszed, ez vicces?! — Teljesen kifulladt az őrjöngésben. James, aki eddig próbálta csitítani, feladta, és az ajtó felé nézett. — Jön a nővér — mondta. —Jó, akkor megkérem, hogy dobjon ki! — mondta Poppy. A haragja hirtelen elmúlt, most közelebb állt a síráshoz. Még soha nem érezte ennyire elárultnak és elhagyatottnak magát. — Gyűlöllek, tudod?! Kinyílt az ajtó; a virágmintás blúzos, műtősnadrágos nővér lépett be. — Van valami probléma? — kérdezte, miközben felkapcsolta a lámpát. Ekkor meglátta Jamest. — Várjunk csak, te nem látszol családtagnak! Mosolygott, de a hangjában ott volt a hivatali fölény, aminek érvényt is akart szerezni. — Nem az, és nem is akarom, hogy itt legyen! — mondta Poppy. A nővér megpaskolta Poppy párnáját, majd gyengéden a homlokára tette a kezét. — Csak a családtagok maradhatnak itt éjszakára - mondta Jamesnek. Poppy a tévét bámulta, arra várt, hogy James elmenjen. De a fiú nem ment el. Odalépett az ágyhoz, és megállt a nővér mellett, aki most Poppy takaróit rendezgette; a nővér felnézett a fiúra, aztán a mozdulatai lelassultak, majd abbamaradtak.


Poppy oldalvást rápillantott a nőre, és megdöbbent. A nővér Jamest nézte, keze ernyedten pihent a takarón; olyan mereven bámulta a fiút, mintha megbabonázták volna. James is csak nézte a nőt. Most, hogy égett a lámpa, Poppy láthatta a fiú arcát — és megint az a különös érzése támadt, hogy nem ismer rá. Nagyon sápadt volt, és olyan kemény volt a tekintete, mintha valami különös erőfeszítést tenne. Az állkapcsán megfeszültek az izmok, és a szeme. a szeme ezüstszínű volt! Igazi ezüst, csillogott a fényben. Poppyt valamiért egy kiéhezett párducra emlékeztette. — Akkor hát úgy látja, hogy nincs semmi baj! — mondta James a nővérnek, mintha csak egy beszélgetést folytatna. A nővér pislogott egyet, aztán úgy nézett körül, mint aki álmából ébred. — Nincs, nincs! Minden rendben van! — mondta. — Hívj, ha valami. Egy pillanatig megint elbizonytalanodott, majd azt mormolta: — Ha. valamire szükséged van. A nő kiment a szobából. Poppy nézett utána, levegőt venni is elfelejtett. Aztán lassan — a fejét nem fordítva felé — Jamesre nézett. — Tudom, mennyire közhelyes ez — mondta James. — A hatalom demonstrálásának unalomig ismert módja; de a célnak megfelel. — Előre megbeszélted vele — suttogta Poppy. — Nem. — Vagy olyan pszichológiai trükk, mint az illuzionista Ki-a- csoda! — Nem — mondta James, és leült az egyik narancsszínű műanyag székre. — Akkor én őrültem meg! — Poppy az este folyamán most először nem gondolt a betegségére. Valójában másra sem tudott gondolni; a feje örvénylő, recsegő-ropogó, zavart kuszaság volt. Poppy úgy érezte magát, mintha ő lenne Dorothy háza, amit felkapott a forgószél. — Nem vagy őrült — csak én választottam rossz módszert. Mondtam, hogy nem tudom jól elmagyarázni, és tudom, hogy mennyire nehéz ezt elhinni. Az én népem intézte ezt így: mindent megtesznek, hogy az emberek ne higgyék el! Az életük függ ettől! — James, sajnálom, de. — Poppy észrevette, hogy reszket a keze; lecsukta a szemét. — Talán jobb lenne, ha most. — Poppy, nézz rám! Az igazat mondom, esküszöm! — Egy pillanatig a lány arcát nézte, aztán sóhajtott: — Jól van. Nem akartam ezt tenni, de. Poppy ágya mellett állt, és lehajolt hozzá. Poppy megállta, hogy ne rántsa el a fejét, de érezte, hogy a szeme tágra nyílik. — Nézd meg! — mondta a fiú, felhúzta az ajkát és megmutatta a fogait. Ez az egyszerű mozdulat döbbenetes eredménnyel járt: átváltozott. A sápadt, de amúgy jól ismert James egy pillanat alatt átalakult valamivé, amit Poppy még soha nem látott: egy más fajta emberré. A fiú szeme ezüstfénnyel lángolt, az arca ragadozó jelleget öltött. Poppy azonban ezt szinte észre sem vette: csak a fogait nézte. Nem is a fogait: a hatalmas szemfogait! Jamesnek olyan szemfogai voltak, mint a macskának: hosszúak, hajlottak és tűhegyesek. Nem is hasonlítottak azokhoz a műanyag vámpírfogakhoz, amelyeket a diliboltokban árultak. Nagyon erősnek, nagyon élesnek és nagyon igazinak látszottak. Poppy felsikított. James egyik kezét a szájára tette: — Nem akarjuk, hogy a nővér visszajöjjön, ugye? Amikor elvette a kezét, Poppy csak annyit mondott: — Ó, Istenem. Ó, Istenem. — Mindig azt mondtad, hogy olvasok a gondolataidban — folytatta James. — Emlékszel? Meg hogy olyan hangokat is meghallok, amiket te nem, és hogy gyorsabban mozgok, mint bárki más?


Ó, Istenem. Ez mind igaz, Poppy! — Felemelte a narancsszínű széket, és elhajlította az egyik fémlábát — nagyon könnyedén és kecsesen. — Erősebbek vagyunk, mint az emberek. Kiegyenesítette a lábat, és letette a széket. — Jobban látunk a sötétben. Mi vadászatra születtünk. Poppy fejében végre összeállt egy épkézláb gondolat: — Nem érdekel, mire vagy képes: te nem lehetsz vámpír! Ötéves korod óta ismerlek, és te is minden évben egy évvel öregebb lettél, akárcsak én! Na, ezt magyarázd meg! — Mindent rosszul tudsz. — Poppy bámuló tekintetére megint felsóhajtott, és folytatta: — Mindent, amit tudsz a vámpírokról, pontosabban amiről azt hiszed, hogy tudod, a regényekből vagy a tévéből szedted össze, azokat meg emberek írták, erről biztosíthatlak! Az Éjszaka Világából senki nem hágná át a titkosság törvényét! — Az Éjszaka Világa? Hol van az Éjszaka Világa? — Az nem egy hely — inkább olyan, mint egy titkos társaság, a vámpírok, boszorkányok és vérfarkasok társasága. A legjobbaké. Ezt majd később elmagyarázom, de most — csak nagyon egyszerűen: én vámpír vagyok, mert a szüleim vámpírok. Én annak születtem! Mi lamiák vagyunk. Poppy a Rasmussen szülőkre gondolt, udvarház stílusú luxusházukra és az aranyszínű Mercedesükre. — A szüleid. ? — Régen lamiának nevezték a vámpírokat, mi csak azokra használjuk ezt a szót, akik annak születnek — mondta James, oda sem figyelve a lányra. — Születünk és öregszünk, akár az emberek, csak éppen mi meg is állíthatjuk az öregedésünket, amikor akarjuk. Lélegzünk, járhatunk világosban is, és ehetjük azt, amit ti. Poppy erőtlenül megismételte: — A szüleid. ? James ránézett: — Igen. A szüleim. Mit gondolsz, miért dolgozik anyám belsőépítészként? Nem azért, mert szükségük van a pénzre - hanem azért, mert így sok emberrel találkozhat! Ugyanúgy, mint apám, a „jó társaság” pszichiátere! Csak néhány percet töltenek kettesben valakivel, és az illető utána semmire nem emlékszik az egészből! Poppy kényelmetlenül érezte magát. — Szóval akkor te. embervért iszol, igaz? — S mindazok ellenére, amit látott, nem tudott elnyomni egy kis nevetésfélét. James az Adidas cipőjét nézte. — Igen. Igen, azt! — mondta halkan. Aztán felnézett, és a tekintetük találkozott. A szeme tiszta ezüst volt. Poppy visszahanyatlott a párnáira. Talán azért volt könnyebb elhinnie ezt, mert a hihetetlen már korábban megtörtént. Ha már fejre állt a valóság, akkor. De komolyan: mit számít eggyel több képtelenség? — Én meg fogok halni, a legjobb barátom pedig egy vérszívó szörnyeteg — gondolta. A vitának vége volt, az ereje is elfogyott. Poppy és James némán nézték egymást. — Rendben van — szólalt meg Poppy, és ez mindenre vonatkozott, amit az imént megtudott. — Nem csak azért meséltem el, hogy könnyítsek a lelkemen — mondta James, továbbra is majdnem suttogva. — Azt mondtam, én meg tudlak menteni, emlékszel? — Homályosan. — Poppy hunyorított, aztán éles hangon megkérdezte: — Hogyan segítenél? A fiú nem nézett rá. — Úgy, ahogy gondolod. — Jamie, már nem tudok gondolkodni! A fiú most sem nézett Poppyra. A takarón át finoman a lány bokájára tette a kezét, és gyengéden, szeretettel megrázta egy kicsit. — Átváltoztatlak vámpírrá, kislány! Poppy két kezébe temette az arcát, és sírni kezdett. — Hé! — James elengedte a lány bokáját, aztán ügyetlenül átkarolta, és maga felé húzta, — —


hogy felüljön. — Ne sírj! Jó lesz így! Jobb, mint a másik lehetőség. — Te. iszonyatosan. hülye vagy! — Poppy zokogott; mióta elsírta magát, ömlöttek a könnyei, nem tudta abbahagyni. A sírás enyhülést adott, és az is, hogy James a karjában tartotta. Erősnek és megbízhatónak érezte a fiút, akinek olyan jó illata volt. — Azt mondtad, vámpírnak születni kell! — tette hozzá a zokogástól elcsukló hangon. — Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy én annak születtem! Sokfajta vámpír van: vannak olyanok is, akiket azzá tettek! Több is lehetne, de a törvény tiltja, hogy akármelyik jöttmentet átváltoztassuk. — De én nem lehetek! Az vagyok, aki vagyok — én én vagyok! Nem lehetek. olyan! James gyengéden eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. — Akkor meg fogsz halni! Nincs más választásod! Utánanéztem, még egy boszorkányt is megkérdeztem, de nincs más az Éjszaka Világában, ami segíthet rajtad! Tehát csak az a kérdés: akarsz élni, vagy nem? Poppy elméje, amelyen ismét eluralkodott a teljes zavarodottság, hirtelen erre a kérdésre összpontosított. Olyan volt, mint egy fénysugár a koromsötét szobában. Akar-e élni? Ó, Istenem: persze, hogy akar! Egész a mai napig úgy tudta, feltétel nélküli joga van az élethez. Még csak hálás sem volt ezért a kiváltságért. Most már tudta, hogy az élet nem olyasmi, ami jár neki — megtudta, hogy azért küzdenie kell. — Ébredj fel, Poppy! — szólt hozzá a józan ész. — Azt mondja, meg tudja menteni az életedet! — Várj, gondolkodnom kell! — mondta határozottan Jamesnek. Már nem sírt. Eltolta magától a fiút, és gondolataiba merülve bámulta a fehér kórházi takarót. — Jól van: koncentrálj a kérdésre! Tudtad, hogy Jamesnek van valami titka, de azt elképzelni sem tudtad, hogy ez az — na és? Attól ő még James marad! Lehet, hogy egy istenverte halhatatlan démon, de akkor is törődik veled! Es nincs más, aki segíthet rajtad! Megragadta James kezét, de nem nézett rá, és összeszorított fogain szűrte át a kérdést: — Milyen lesz? James józanul és tárgyilagosan válaszolt: — Egészen más. Nem is javasolnám, ha lenne más választásod, de. mindegy! Egy ideig — amíg a tested átváltozik — beteg leszel, de utána soha nem kapsz el semmilyen betegséget. Erős leszel, gyors — és halhatatlan! — Örökké fogok élni? De meg tudom majd állítani az öregedésemet? — Poppy már látta magát, mint halhatatlan szipirtyót. James grimaszt vágott: — Poppy, most áll meg az öregedésed! Ez történik, amikor vámpírrá teszünk valakit! Lényegében te, a halandó — haldokolsz. Halottnak látszol majd, és egy ideig eszméletlen leszel. De aztán — felébredsz! — Értem — mondta Poppy. — Mint Júlia a sírboltban — gondolta. Aztán eszébe jutott. — Ó, Istenem! Mama és Phil. — Van még valami, amit tudnod kell — mondta James. — Az esetek bizonyos százaléka sikertelen. — Sikertelen.? — Az átváltozás. A húsz év felettieknek szinte soha nem sikerül. Nem ébrednek fel. A testük nem tud alkalmazkodni az új formához, és kiégnek. A tizenévesek általában túlélik, de nem mindig. Meglepő módon ez kellemesen érintette Poppyt. A feltételekhez kötött remény hihetőbb, mint a feltétel nélküli. Ahhoz, hogy éljen, szerencse is kell! James szemébe nézett: — És hogy csinálod? — A hagyományos módon — felelte a fiú halvány mosollyal. Aztán komolyabban folytatta: — Vért cserélünk. „Ó, nagyszerű! — gondolta Poppy. — Még az injekciótól is féltem, most meg vámpírfogak


ontják a véremet! — Nyelt egyet, pislantott, aztán csak nézett maga elé. — A te döntésed, Poppy! Csak tőled függ! Poppy hosszú szünet után válaszolt: — Élni akarok, Jamie! A fiú bólintott. — De ez azt jelenti, hogy el kell menned innen; el kell hagynod a családodat — ők nem tudhatják meg! — Igen, ezt én is felfogtam; ez olyan, mint amikor az FBI új személyazonosságot ad, mi? — Ez több annál: új világban fogsz élni, az Éjszaka Világában. Magányos világ ez, tele titkokkal. De legalább járkálhatsz benne, és nem a föld alatt fekszel! Megszorította a lány kezét, és halkan, komolyan megkérdezte: — Akarod, hogy most.? Poppy azt hitte, annyi a dolga, hogy becsukja a szemét és összeszorítja a fogát, mint injekció előtt. — Felkészültem! — mondta ösz- szepréselt ajakkal. James megint elnevette magát, de most teljesen önkéntelenül. Lehajtotta az ágyrácsot, és leült Poppy mellé. — Általában hipnotizálom azt, akivel ezt teszem, és kicsit furcsa, hogy te ébren vagy! — Jó, ha sikítok, hipnotizálhatsz! — mondta Poppy, még mindig csukott szemmel. — Nyugalom! — parancsolta magának. — Nem számít, mennyire fáj, mindegy, milyen borzalmas, el tudod viselni! Muszáj. Az életed függ ettől! A szíve olyan vadul vert, hogy az egész teste reszketett tőle. — Itt — mondta James, és hűvös ujjaival megérintette Poppy nyakát, mintha a pulzusát keresné. — Kezdd már! — gondolta Poppy. — Essünk túl rajta! Valami melegséget érzett, amikor James hozzá hajolt, és óvatosan megfogta a vállát. Bőrének minden idegvégződése érzékelte ezt. Aztán hűvös leheletet érzett a torkánál, majd — olyan hirtelen, hogy hátra sem tudott húzódni — két tűszúrást. James szemfogai belemélyedtek a húsába, hogy a két apró seben át ihassa a lány vérét. — Ez biztosan nagyon fog fájni — gondolta Poppy. Már nem volt ura önmagának, az élete egy vadász kezében volt. O volt a nyúl a ráfonódó kígyó gyűrűiben, ő volt az egér a macska karmai között. Már nem azt érezte, hogy ő James legjobb barátja, hanem azt, hogy az ebédje. — Poppy, mit csinálsz? Ne küzdj ellene! Fájni fog, ha ellenállsz! James beszélt hozzá, de a meleg száj továbbra is a torkára tapadt. A hangot bent, a fejében hallotta. — Nem állok ellent — gondolta Poppy —, csak felkészülök a fájdalomra! Égető érzés volt a két fog behatolása, és azt várta, még rosszabb lesz — de nem lett. Csak megváltozott. — Ó, Poppy. — gondolta. A forróság tulajdonképpen kellemes volt. Az elengedettség, az enyhülés élménye. És a közelségé. Poppy és James egyre közelebb került egymáshoz, akár két vízcsepp, amelyek végül összeolvadnak. Poppy érzékelte James tudatát, a gondolatait és az érzéseit. A fiú érzelmei átáramlottak rajta és belé. Gyöngédség. odafigyelés. törődés. Hideg, fekete düh a Pop- pyt fenyegető betegség miatt. Elkeseredettség, amiért nem lehet másként segíteni rajta. És vágyakozás — vágy, hogy osztozzon vele, hogy boldoggá tegye. — Igen! — gondolta Poppy. Megszédítette az édes érzések hulláma. James kezét kereste, és az ujjaik egymásba fonódtak. — James. — mondta némán, ámulva és örömmel; kísérletképpen egy simogatást küldött neki. — Poppy. — A lány saját meglepetését és örömét is érezte. És az álomszerű örömérzés folyamatosan erősödött, annyira intenzíven, hogy Poppy beleremegett.


Hogy lehettem olyan buta? — gondolta. — Miért féltem ettől? Nem is borzalmas! Ez. jó! Még soha nem volt ilyen közel senkihez. Mintha egyek lettek volna ők ketten — nem a ragadozó és a zsákmánya, hanem egy tánckettős. Poppy és James! Úgy érezte, megérinti a lelkét. És különös módon a fiú ijedt meg ettől. A lány ezt is érezte. — Poppy, ne... Oly sok sötét dolog... Nem akarom, hogy lásd! — Igen, sötét — gondolta Poppy. — De nem sötét és rettenetes: sötét és magányos. Milyen végletesen magányos! Úgy érzi, két világot ismer, de nem tartozik egyikhez sem. Nem tartozik sehová. Kivéve. Poppy hirtelen önmaga képét látta: törékeny volt és kecses, a levegő smaragdszemű szelleme, egy szilf— de legbelül acélkemény! — Igazából nem ilyen vagyok — gondolta. — Nem vagyok magas és gyönyörű, mint Jacklyn vagy Michaela. Hallotta a választ, de úgy tűnt, James nem hozzá intézi a szavait: olyan volt, mintha James önmagának fogalmazna meg valamit, vagy egy rég elfelejtett könyvből idézne: — Nem a szépségéért szeretsz egy lányt. Azért szereted, mert egy dalt énekel, amit csak te értesz... Ezt a gondolatot az oltalmazás erős érzése kísérte. Poppy végre megértette, hogyan érez iránta James. Mintha ő olyan érték lenne, akit mindenáron meg kell védeni. Mindenáron! Az sem számít, mi történik vele! Poppy próbálta követni ezt a gondolatot, meg akarta érteni, mit jelent; úgy érezte, hogy a szabályokkal van kapcsolatban — nem: a törvénnyel! — Poppy! Nem illik más gondolataiban kutatni, ha nem engedték meg! A szavakban érződött a kétségbeesés. Poppy visszahúzódott: nem kíváncsiskodni akart ő, hanem segíteni. — Tudom! — James gondolata a melegség és a hála hullámán érkezett hozzá. Poppy ellazult; egyszerűen élvezte a Jamesszel való egység érzését. — Bárcsak örökké tartana ez! — gondolta, ám abban a pillanatban véget ért. A melegség eltávolodott a nyakától, James elhúzódott és felegyenesedett. Poppy tiltakozott, megpróbálta visszahúzni, de a fiú nem engedte. — Nem! Még valamit meg kell tennünk — suttogta. De nem tett semmit, csak a karjában tartotta a lányt, ajkai a homlokát érték. Poppy nyugalmat és bágyadtságot érzett. — Nem mondtad, hogy ez ilyen lesz! — mondta. — Mert nem tudtam — felelte James. — Ilyen még nem volt. Csendesen ültek egymás mellett, James a lány haját simogatta. — Különös — gondolta Poppy. — Minden ugyanaz, és mégis egészen más. Úgy érezte, mintha partot ért volna, miután majdnem a tengerbe fulladt. A rettegés, amely egész nap gyötörte, elmúlt, és életében először tökéletes biztonságban érezte magát. Egy perc múlva James megrázta a fejét, mintegy felébresztve magát. — Mit kell még tennünk? — kérdezte Poppy. James válaszul a szájához emelte a csuklóját. Gyors fejmozdulatot tett, mintha a fogával tépne le onnan egy tapaszt; amikor leengedte a csuklóját, Poppy meglátta a vért. Vékony patakban csorgott le a karján, és olyan piros volt, mintha nem is igazi vér volna. Poppy nyelt egyet, és megrázta a fejét. — Nem olyan rossz — mondta James lágyan. — És mindenképpen meg kell tenned. A vérem nélkül nem leszel vámpír, amikor meghalsz, és akkor tényleg meghalsz. Akár a többi áldozatunk. — És én élni akarok — gondolta Poppy. — Jó, hát legyen! Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy James a csuklójához húzza a fejét. —


Nem olyan íze volt, mint a vérnek — legalábbis nem ilyen íze volt annak, amit akkor érzett, amikor megharapta a nyelvét, vagy a szájába vette a megvágott ujját. Ennek különös íze volt: telt és erős. — Életadó elixír — gondolta Poppy szédülten. Most újra érezte, hogy belép James tudatába. Megrészegülve a közelségétől csak itta a vérét. — Jól van: sokat kell innod — hallotta James hangját; ám ez a belső hang most gyengébb volt, mint korábban. Poppy veszélyt érezve felriadt. — Milyen hatással lesz ez rád? — Nincs semmi baj — mondta James, most már hangosan. — Csak miattad aggódom. Ha nem iszol eleget, veszélyben vagy. — Elvégre ő a szakértő.! Poppy boldogan engedett, és hagyta, hogy a különös, szédítő ital belé áramoljon. Sütkérezett abban a ragyogásban, amely mintha belőle áradt volna. Békét és nyugalmat érzett. Aztán a nyugalom hirtelen, minden előjel nélkül összetört. Egy hang törte szét, egy nyers és döbbent hang: — Mit műveltek?! — Poppy felnézett, és Phillipet látta az ajtóban. 6. FEJEZET J ames gyorsan reagált. Felkapta az éjjeliszekrényről a műanyag poharat, és Poppynak nyújtotta. Ő azonnal megértette; bár szédült és bizonytalan mozgású volt, nagyot kortyolt a vízből és megnyalta az ajkait, hogy eltüntesse a vér minden nyomát. — Mit műveltek?. - ismételte Phillip, berontva a szobába. Jamest nézte, ami azért volt jó Poppynak, mert úgy helyezkedhetett el, hogy el tudta rejteni a nyakának azt az oldalát, ahol James megharapta. — Nem tartozik rád - mondta Poppy, de amint kimondta, már tudta, hogy ez hiba volt. Phillip, akit bátran nevezhettek volna Szilárdnak is, most feltűnően labilis idegállapotban volt. — A mama megmondta neki — gondolta Poppy. — Úgy értem: nem csinálunk semmi olyat - próbált javítani, de hiába. Phil most olyan hangulatban volt, hogy mindenben a húgára irányuló fenyegetést látta. Poppy nem is vehette rossz néven, hiszen amikor rájuk nyitott, félreérthető ölelkezésben látta őket a feldúlt ágyon... — James vigasztalt, mert nagyon rémült voltam - mondta Poppy; azt meg sem próbálta megmagyarázni, hogy ő miért borult rá James alkarjára. Lopva oda is pillantott, és látta, hogy a seb már majdnem teljesen begyógyult, a heg elhalványult. — Minden rendben van — mondta James, és felállt, hogy ezüstszínű pillantásával hipnotizálja Phillipet. Ö azonban már rá sem nézett, Poppyt figyelte. — Ez nem jön össze! — gondolta Poppy. — Lehet, hogy Phil túl dühös ahhoz, hogy hipnotizálni lehessen. Vagy túl makacs... Kérdően nézett Jamesre, aki egy alig észrevehető fejmozdulattal válaszolt: ő sem tudta, mi a baj. Ám azt mindketten tudták, hogy ez mit jelent: Jamesnek el kell mennie. Poppy becsapottnak és csalódottnak érezte magát. Azt szerette volna, hogy beszélhessen James- szel, hogy megoszthassák egymással új felfedezésüket — de nem tehették. Addig nem, amíg Phil ott van. — Egyáltalán, hogy kerülsz ide? — kérdezte ingerülten. — Behoztam a mamát. Tudod, hogy nem szeret éjszaka vezetni. És behoztam ezt is. — Az éjjeliszekrényre lökte Poppy CD-ját- szóját. — Meg ezeket. — Mellé tette a CD-tartót is. — A kedvenc zenéid! Poppy érezte, hogy elapad a haragja. — De édes vagy! — mondta. Valóban meghatódott, főleg azon, hogy Phil nem azt mondta „A kedvenc rémes zenéid.” Mert rendszerint ezt mondta. — Köszönöm!


Phil vállat vont, és megint Jamesre nézett. — Szegény Phil - gondolta Poppy A bátyja elég ziláltnak látszott, a szeme környéke bedagadt. — Hol van a mama? — kérdezte volna, de abban a pillanatban belépett az anyja. — Visszajöttem, kedvesem! — mondta, egy egész hihetően vidám mosollyal. — James! — folytatta meglepődve. — Kedves tőled, hogy bejöttél! - Igen, de már megy is — mondta nyomatékosan Phil. - Kikísérem! James nem pazarolta az energiáját egy megnyerhetetlen csatára. Poppyhoz fordult, és elköszönt: — Viszlát holnap! — Szia, James — mondta a lány-, és köszönöm! - Tudta, hogy a fiú érti, mire gondol. James már az ajtónál volt - a sarkában Phillippel, aki úgy kísérte, mint egy kidobóember a garázda vendéget -, amikor eszébe jutott valami... James azt mondta, veszélybe kerül, ha nem iszik eleget a véréből; csakhogy rögtön ez után megzavarták őket. Vajon eleget ivott? És mi lesz akkor, ha HOT? Elképzelni sem tudta — és már nem volt ott James, hogy megkérdezze tőle. * Phil végig James nyomában volt, amíg kiértek a kórházból. — Csak ne ma este! — gondolta James. — Ma este semmi hangulatom Phillip North—hoz! Elfogyott a türelme, és gondolatban csak azt mérlegelte, vajon Poppy megkapta-e a biztonságához szükséges vért. Úgy gondolta, hogy igen — de jobb, ha többet kap, és minél előbb! — Viszlát holnap? Nem, nem fogod viszontlátni holnap! — mondta Phil gorombán, amikor beértek a parkolóba. - Phil, hagyj békén! Phil azonban elé lépett, lecövekelte magát, arra kényszerítve Jamest, hogy ő is megálljon. Szaporán szedte a levegőt, zöld szemei lángoltak. Oké, haver - mondta. - Nem tudom, milyen elképzeléseid voltak Poppyval kapcsolatban, de ennek most vége! Mostantól maradj távol tőle! Megértetted? James fejében képek jelentek meg, amelyeken Phillip nyaka ceruzaként roppan ketté... De Phil Poppy bátyja volt, és zöld szeme meglepően hasonlított az övéhez... — Soha nem bántanám Poppyt - mondta fáradtan. — Na, nehogy már! Itt állsz velem szemben, és ki mered jelenteni, hogy nem akartál rámászni?! James nem tudott azonnal válaszolni. Tegnap még az igazságnak megfelelően azt felelte volna, hogy nem akart rámozdulni Poppyra - akkor ugyanis az mindkettőjük halálos ítéletét jelentette volna. Csak miután Poppy máshonnan megkapta a maga halálos ítéletét, csak akkor vetett számot saját érzéseivel. És most... nagyon közel került Poppyhoz. Megérintette a lelkét, és megtudta, hogy a lány sokkal bátrabb és merészebb, mint gondolta; sokkal szenvedélyesebb, és sokkal sebezhetőbb is... Újra Poppy közelében akart lenni. Olyasmit érzett a lány iránt, amitől elszorult a torka: azt, hogy már hozzá tartozik. De azt is tudta, hogy ennyi még nem elég. A vércsere nagyon erős köteléket hoz létre két ember között. Nem volna helyes, ha kihasználná ezt a kötődést, vagy Poppy iránta érzett háláját. Amíg nem teljesen biztos abban, hogy Poppy tudata tiszta, és hogy ura a döntéseinek, addig jobb, ha egy kis távolságot tart tőle. Ez az egyetlen tisztességes megoldás. James megismételte: - Soha nem bántanám Poppyt! Miért nem tudod elhinni? - s közben újabb kísérletet tett, hogy elkapja Phil tekintetét. Nem sikerült, ahogy korábban a


kórteremben sem. Phillip láthatóan azon kevesek közé tartozott, akiket nem lehetett mentálisan befolyásolni. — Miért nem tudom elhinni? Mert ismerlek! Téged, meg a kis „barátnőidet” is! - úgy hangzott Phil szájából ez a szó, mint egy káromkodás. — Hatot-hetet is felszedsz egy évben, és ha végeztél velük, eldobod őket, mint a szemetet! Ezen James akarata ellenére is mulatott, mert Phillip telibe talált: neki valóban szüksége volta, évi hat barátnőre. Két hónap után ugyanis a kötődés veszélyesen erőssé vált. Poppy nem a barátnőm, és nem fogom eldobni őt — mondta, és nagyon elégedett volt az elmés válaszával. Elkerülte a nyílt hazugságot - hiszen Poppy nem volt a barátnője a szokásos értelemben. A lelkűk olvadt össze, de ez volt minden, még csak randevút sem beszéltek meg. Azt akarod beadni nekem, hogy nem is próbáltál rámászni? Igen? Ajánlom is, hogy így legyen! - Eközben Phillip elkövette élete valószínűleg legveszélyesebb tettét: megragadta James ingét a mellénél. Ostoba ember - gondolta James. Átfutott a fején, hogy egyenként eltöri Phil kezének minden csontját, vagy felemeli a fiút, és átdobja a garázs másik végébe, egy autó szélvédőjébe, vagy... Poppy bátyja vagy - szűrte a szót összeszorított fogai között ezért most kapsz egy lehetőséget, hogy elmenj. Phil egy pillanatra James szemébe nézett, és elengedte az ingét; egy kissé megrendült, de ahhoz nem eléggé, hogy csendben maradjon. Hagyd őt békén! — mondta. - Ezt te nem érted. Poppy betegsége... nagyon súlyos. Nincs szüksége arra, hogy most bekavarj az életébe. Csak arra van szüksége... - Elhallgatott, és nyelt egyet. James hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Nem hibáztatta Philt, hogy ennyire zaklatott, hiszen kristálytisztán látta a fiú tudatában Poppy haldoklásának képeit. Általában csak megközelítő képet tudott alkotni arról, mit gondolnak az emberek, de Phil olyan han gosan sugározta a gondolatait, hogy szinte megsüketült tőle. A féligazságok és a kitérő válaszok itt nem segítettek: eljött a szemérmetlen hazugságok ideje. Minden jó, ami kielégíti Philt és kise gíti őt ebből a helyzetből. — Tudom, milyen súlyos Poppy betegsége - mondta. - Találtam róla egy cikket a neten. Ezért jöttem ide, érted? Mert nagyon sajna lom őt! Poppy engem csak barátként érdekel, de jobban érzi magái attól, ha úgy teszek, mintha több lenne! Phillip ingadozott; ridegen és gyanakvóan nézte Jamest, aztán lassan ingatni kezdte a fejét: A barátság rendben van, de az baj, hogy felkavarod. A színlelés - végül is — nem segít rajta, és azt sem hiszem, hogy jobban érzi magát tőle. Nagyon rosszul nézett ki. — Rosszul? — Sápadt volt, és reszketett. Ismered Poppyt: tudod, mennyire fel tudja izgatni magát mindenen! Nem lenne szabad játszanod az érzéseivel! — Hirtelen szúróssá vált szemmel folytatta: — Talán jobb lenne, ha egy ideig távol maradnál tőle. Csak hogy ne tápláljon ha mis illúziókat. — Jó, lehet - mondta James, oda sem figyelve. — Oké - mondta Phillip —, megegyeztünk! De figyelmeztetlek: ha nem tartod be, megjárod! James ezt sem hallotta meg — ami nagy hiba volt. * Poppy az elsötétített kórteremben feküdt, és anyja lélegzését hallgatta. — Nem alszol gondolta és én sem. Tudod, hogy nem alszom, és én is tudom, hogy te sem. Ám egyikük sem tudott megszólalni. Poppy nagyon szerette volna az anyja tudomására hozni,


hogy minden rendben lesz — de hogyan? James titkát nem árulhatta el, és ha meg is tenné, anyja úgysem hinne neki. — Meg kell találnom a módját — gondolta Poppy. - Muszáj! És akkor óriási hullámként tört rá az álmosság. Ez volt élete leghosszabb napja. Tele volt idegen vérrel, ami már kezdte kifejteni különös hatását. Nem tudta... egyszerűen nem tudta nyitva tartani a szemét. Az éjszaka folyamán a nővér többször bement hozzá, hogy ellenőrizze a vitális paramétereket, de Poppy egyszer sem ébredt fel. Hetek óta először nem zavarta meg az álmát a fájdalom. Zavartnak és gyengének érezte magát, amikor másnap reggel kinyitotta a szemét. Amikor felkelt, fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt. — Éhes vagy? - kérdezte az anyja. - A tálcán hagyták a reggelidet! A kórházi tojás szagától Poppyt elfogta az émelygés. De mivel az anyja aggódva figyelte, egy ideig piszmogott a tálcán lévő étellel, mielőtt kiment mosakodni. A fürdőszoba tükrében megnézte a nyakát. Megdöbbentő - semmi nyoma nem volt a harapásnak! Kilépett a fürdőszobából, és látta, hogy az anyja sír. Nem ömlöt- tek a könnyei, nem zokogott, a szemét nyomkodta egy papír zsebkendővel. Poppy nem bírta tovább: — Mama! Ha azon aggódsz, hogy hogyan mondd meg... Már tudom! A mondat olyan hirtelen szakadt ki Poppyból, hogy nem is tudta átgondolni. Anyja rémülten kapta fel a fejét. Nézte Poppyt, és most már folytak a könnyei: - Édesem! Te tudod...? — Tudom, mi a bajom, és az: is, mennyire súlyos — mondta Poppy. Lehet, hogy nem a legjobb stratégiát választotta, de most már késő. Amikor Cliff és te az orvossal beszéltetek, hallgatóztam. — Úristen! Mit mondhatnék neki? - töprengett Poppy. - Semmi baj, mama, mert nem fogok meghalni, ugyanis vámpír leszek! Legalábbis remélem! Még nem biztos, mert nem mindig sikeres az átalakulás. De egy kis szerencsével heteken belül vérszívó leszek! — Erről eszébe jutott, hogy nem kérdezte meg Jamestől, hogy pontosan mennyi időt vesz igénybe az átváltozása. Anyja mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjon. Poppy, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. Cliff és én bármit megteszünk - bármit -, hogy segítsünk neked. Most is klinikai esetleírásokat olvas, olyan szakcikkeket, amelyek új kezelési eljárásokról szólnak. Ha tudnánk egy kis... még egy kis időt nyerni... a kúráig... Poppy ezt már nem tudta elviselni. Fizikailag érezte anyja fájdalmát: a lüktető hullámok mintha visszhangoztak volna az ő véráramlásában, szinte megszédült tőle. — Ez az a vér — gondolta. Valamit csinál velem, most változtat át. Miközben ez átfutott az agyán, odament az anyjához, hogy megölelje — és azért, mert látta, hogy szüksége van a támogatására. Mama, én nem félek! — suttogta anyja vállán. — Nem tudom megmagyarázni, miért, de nem félek! És nem akarom, hogy miattam szomorú légy! Anyja olyan erősen szorította, mintha a halál abban a percben akarta volna elragadni Poppyt a karjaiból. Sírt. Poppy sírt. Igazi könnyekkel, mert ha nem is hal meg, akkoris nagyon sok mindent el fog veszíteni. A régi életét, a családját, mindem, amit ismert. Jó volt mindezt elsiratni - egyszer úgy is meg kellett tennie. Amikor kisírta magát, újra próbálkozott: Az egyetlen dolog, amit nem akarok, hogy szomorú legyél, és hogy aggódj miattam mondta, és felnézett az anyjára. - Ugye, megpróbálod? A kedvemért? Úristen, tisztára olyan vagyok, mint Beth a Kisasszonyok bán! Az angyali Poppy! Az igazság viszont az, hogy ha valóban haldokolnék, akkor szétrúgnék mindent, és csak


visítanék! Anyját viszont sikerült megnyugtatni; könnyáztatta arccal, de büszkeségét megőrizve dőlt hátra. — Nagyszerű lány vagy, Poppy! - Csak ennyit mondott, de az ajkai remegtek. Az „angyali Poppy” félrenézett, rettenetesen zavarban volt - de aztán egy újabb szédüléshullám megmentette. Hagyta, hogy anyja visszakísérje az ágyhoz. És most jött el a pillanat, amikor végre feltehette a kérdést, amire hallani akarta a választ. Mama! - kezdte lassan. — Mi lenne, ha volna számomra valamilyen gyógymód mondjuk, egy másik országban, vagy ilyesmi —, és én odamennék, javulna is az állapotom, de nem engednének vissza? Ügy értem, hogy te tudnád, hogy jól vagyok, de nem láthatnál többet! — Feszülten nézte anyját. - Akarnád, hogy így legyen? Anyja gondolkodás nélkül válaszolt: - Édesem, akkor is azt akarnám, hogy meggyógyulj, ha ezért a Holdra kellene menned! Csak te boldog légy! - Egy pillanatig hallgatott, majd határozottan folytatta: - Csakhogy, drágám, ilyen hely nincs. Bár lenne! Tudom. — Poppy gyengéden megérintette anyja karját. - Csak úgy kérdeztem. Szeretlek, Mama. Aznap délelőtt dr. Franklin és dr. Loftus is bementek hozzá. Nem volt olyan rémes a szemükbe nézni, mint ahogyan azt Poppy várta, de képmutatónak érezte magát, amikor megdicsérték „nagyszerű együttműködéséért.” Az idő kihasználásáról beszéltek, meg arról a tényről, hogy nincs két egyformán lezajló daganatos megbetegedés, és túlélőkről, akik rácáfoltak a statisztikákra. Az „angyali Poppy” borzasztóan unta ezt, de mindenesetre úgy tett, mintha figyelne, bólogatott is mindaddig, amíg az újabb vizsgálatok nem kerültek szóba. — Szeretnénk angiográfiás vizsgálatot és egy laparotomiát is elvégeztetni - mondta Dr. Loftus. - Az angiográfia azt jelenti... — Csöveket futtatnak végig az ereimen? — vágta rá gondolkodás nélkül Poppy. Mindenki megdöbbent. Aztán dr. Loftus szomorúan rámosolygott: — Látom, utánaolvastál. — Nem, dehogy, én csak... valahol már hallottam róla! - mondta Poppy. Pontosan tudta, honnan vette mindezt - dr. Loftus fejéből. Minden bizonnyal jobb lett volna, ha egy szót sem szól ezek után, de a lehangoltsága erősebb volt. — A laparotomia pedig egy műtét, ugye? Dr. Franklin és dr. Loftus összenéztek. - Egy feltáró műtét, valóban — mondta dr. Franklin. — De nekem ezekre a vizsgálatokra nincs szükségem, ugye? Hiszen Önök már tudják, mi bajom van. És ezek a vizsgálatok fájdalmasak! — Poppy! - csitította az anyja. Dr. Loftus azonban válaszolt neki. — Nos, előfordul, hogy a diagnózist éppen ezek a vizsgálatok erősítik meg. De a te esetedben... Nem, Poppy: valóban nincs szükségünk rájuk. Nincsenek kétségeink. — Akkor tényleg nem értem, miért kellene elvégezni a vizsgálatokat? - kérdezte nyugodtan Poppy. - Inkább hazamennék! Az orvosok először egymásra, majd Poppy anyjára néztek. Aztán anélkül, hogy ürügyet kerestek volna, a három felnőtt kiment a folyosóra, hogy döntést hozzanak. Amikor visszajöttek, Poppy tudta, hogy ő győzött. — Hazamehetsz, Poppy - mondta csendesen dr. Franklin. - Legalábbis addig, amíg nem produkálsz újabb tüneteket. A nővér majd elmondja édesanyádnak, mire kell vigyáznotok. Poppy első dolga volt, hogy felhívja Jamest. A fiú már az első csengetésre felvette, és azt kérdezte: - Hogy érzed magad? — Szédülök, de egész jól! - mondta Poppy, nagyon halkan, mert az anyja a folyosón beszélgetett a nővérrel. - Hazamegyek! — Délután átmegyek hozzád — mondta James. - Hívj fel, ha lesz egy szabad órád, amikor egyedül lehetünk! És Poppy: Philnek ne szólj, hogy átmegyek! — Miért ne? — Majd elmondom.


* Különös élmény volt újra otthon lenni. Cliff és Phil már várták, és mindenki szokatlanul kedves volt vele, ugyanakkor úgy viselkedtek, mintha semmi szokatlan nem történt volna. (Poppy hallotta, amikor a nővér arról beszélt az anyjának, hogy próbálják meg fenntartani a szokott életmódjukat.) — Mintha születésnapom lenne — gondolta Poppy csodálkozva. Vagy mintha a születésnapi és az érettségi ünnepséget vonták volna össze. Szinte percenként csöngettek, egyre újabb virágküldemények érkeztek. Poppy szobája már olyan volt, mint egy télikert. Rosszul érezte magát Phil miatt. Lesújtottnak tűnt - és bátornak! Szerette volna megvigasztalni, ahogy az anyját is — de hogyan? A cselekvést választotta. — Gyere ide! - parancsolt rá a bátyjára, s mikor az engedelmeskedett, szorosan magához ölelte. — Le fogod győzni! - suttogta Phillip. - Tudom, hogy így lesz! Még soha, senki nem akart annyira élni, mint te! És még soha, senki nem volt annyira makacs, mint te! Poppy ekkor értette meg, hogy rettenetesen hiányzik majd a bátyja. Amikor elengedte, megint megszédült. — Talán jobb lenne, ha lefeküdnél — mondta Cliff gyengéden. Az anyja segített felmenni a szobájába. - Apa tudja? – kérdezte tőle Poppy, amíg a mamája rámolgatott a szobában — Tegnap próbáltam elérni, de a stúdióban azt mondták, elment valahová Vermontba, csak nem tudják, hová. Poppy bólintott. Ez jellemző volt apára: folyton mozgásban! Most DJ-ként dolgozott, de korábban volt festő és bűvész is. A szülei azért váltak el, mert az apja semmiben nem volt igazán jó - legalábbis annyira nem, hogy sokat keressen. Cliff mindenben az apja ellentéte volt: felelősségteljes, fegyelmezett, munkaszerető. Tökéletesen összeillett Poppy anyjával és Phillel. Olyan tökéletesen, hogy Poppy néha azt érezte, csak ő nem illik a saját családjába. — Hiányzik apa - mondta halkan. — Tudom. Néha nekem is. — Poppyt meglepte az anyja válasza. - De megtaláljuk, Poppy! - folytatta határozottan. - És ha meghallja, mi történt, el fog jönni! Poppy is ezt remélte. Azt nem hitte, hogy utána is lesz rá lehetősége. Körülbelül egy órával vacsoraidő előtt, amikor Cliff és Phil elmentek otthonról és az anyja lefeküdt pihenni, Poppy fel tudta hívni Jamest. — Máris átmegyek — mondta a fiú. — Nem kell beengedned. Tíz perc múlva már Poppy szobájában volt. Poppy fura megilletődöttséget érzett. Valami megváltozott kettőjük között: már nem csak a legjobb barátok voltak. Nem is köszöntek egymásnak. Amikor a fiú belépett, és a tekintetük találkozott, csak nézték egymást egy végtelennek tűnő pillanatig. Az a kurta nyilallás, amit mindig érzett, amikor meglátta Jamest, most a legédesebb fájdalommá változott. Szereti őt! Látja a szemében! — Na várj csak, állj csak meg! - súgta az esze. — Azért ne kapkodd el! Szeret téged, igen, de azt nem mondta, hogy szerelmes beléd! És ez nagy különbség! Fogd be! — torkolta le az eszét Poppy. Hangosan pedig azt mondta: - Miért nem akartad, hogy Phil megtudja, hogy átjössz? James a székre dobta a széldzsekijét, és leült Poppy ágyára. Olyan mozdulatot tett, mintha elhessentené: — Mert nem akartam, hogy megzavarjon. A fájdalom? — Eltűnt! — felelte Poppy. - Hát, nem furcsa? Nem ébresztett fel az éjszaka! És van még valami: azt hiszem, kezdek... kezdek olvasni az emberek gondolataiban! James szája sarkában könnyed mosoly jelent meg. — Akkor jó! Már aggódtam...


Nem fejezte be a mondatot, odament Poppy CD-lejátszójához, és bekapcsolta. Felhangzott a panaszos bantu ének. Aggódtam, hogy nem kaptál elég vért tegnap este — mondta James, visszaülve az ágyra. — Most többet kell innod — és nekem is. Poppy remegni kezdett belül. Az ellenérzése eltűnt, s bár még mindig félt, már csak annak a következményeitől, amit tenni készültek. Mert ez az egész nem csak annyit jelentett, hogy közelebb kerül Jameshez, vagy azt, hogy inni engedi a véréből: ezt azért teszik, hogy Poppy átváltozzon. — Csak azt nem értem, hogy eddig miért nem haraptál meg! — mondta könnyedén, de amint kimondta a szavakat, maga is rájött, hogy ez nagyon komoly kérdés. — Elvégre — folytatta - megtetted Michaelával és Jacklynnel is, igaz? És a többi lánnyal is? James nem nézett rá, de komolyan válaszolt: — Velük nem cseréltem vért. De ittam a vérüket, igen. — Csak az enyémet nem. — Nem. Hogy magyarázzam meg? - Most ránézett a lányra: — Poppy, a vért több célra is el lehet venni, de a Vének azt akarják, hogy mi csak tápláléknak vegyük el. Azt mondják, hogy csak a vadászat örömét élvezzük. És én nem is éreztem semmi mást — mostanáig. Poppy bólintott, megpróbálta beérni ezzel. Azt sem kérdezte meg, kik azok a Vének. — Egyébként ez veszélyes is lehet — mondta James. - Lehet ezt gyűlöletből tenni, és lehet így ölni is. Állandóan ölni...! Poppy ezt majdnem mulatságosnak találta: - Te nem ölnél! James ránézett. Odakint felhős volt az ég, gyenge fény világította be Poppy szobáját. James arca sápadtnak, a szeme ezüstszínűnek látszott. — De igen — mondta. A hangja fakó volt és hideg. — Úgy öltem meg valakit, hogy nem cseréltem vele elég vért, s ezért nem térhetett vissza mint vámpír. 7. FEJEZET Akkor biztosan megvolt rá az okod - mondta Poppy határozottan. James ránézett, mire vállat vont: — Ismerlek! — Úgy ismerte, ahogy azelőtt soha senkit... James félrenézett. - Okom nem volt rá, de vannak bizonyos... „enyhítő körülmények”. Mondjuk így: kényszerhelyzetbe hoztak. De azóta is rémálmaim vannak... Fáradt és szomorú volt a hangja. - Magányos és titkokkal teli világ ez - gondolta Poppy, és Jamesnek meg kell őriznie a legnagyobb titkot - még előtte is. — Borzalmas lehetett — mondta, és észre sem vette, hogy hangosan beszél. - Az, hogy egész életedben magadban tartod, nem mondhatod el senkinek, és úgy teszel, mintha... — Poppy! - James erőt vett feltörő érzésein. — Ne...! — Ne érezzek együtt veled? James tagadóan rázta a fejét: - Soha senki nem értette meg. Egy kis szünet után hozzátette: - De hogy tudsz értem aggódni? Amikor tudod, mi vár rád? -Talán azért, mert... kedvellek. — És talán azért, mert nem úgy bántam veled, mint Michaelával vagy Jacklynnel. Poppy a fiú szoborszépségű arcvonásait nézte, a homlokába hulló selymes, barna haját, aztán a lélegzetét visszatartva gondolatban megparancsolta neki: - Mondd, hogy szeretsz! Mondd ki, te fafejű hím, te! Ám most nem volt köztük kapcsolat, és James a jelét sem adta, hogy hallotta volna. Viszont hirtelen nagyon tevékeny és gyakorlatias lett. - Jobb lesz, ha hozzálátunk! — Felállt, és összehúzta a függönyt az ablak előtt. - A napfény megbénítja a vámpír minden erejét — magyarázta egy vendégprofesszor hanghordozásával. Poppy a szünetet kihasználva a CD-lejátszóhoz ment, és továbbléptette a lemezt. A pattogós


holland muzsika bizonyára jól illett az ugróstánchoz, de nem volt túl romantikus. Újra megnyomta a gombot, és felhangzott egy bársonyos portugál panaszdal... Aztán összehúzta az ágya körüli könnyű függönyt. Amikor visz- szaült, ő és James saját homályos, zárt világukban voltak, egy nagy, fehér tojáshéjban... Kész vagyok! - mondta lágyan. James hozzá hajolt, és Poppy még a félhomályban is érzékelte szemei delejes pillantását. Mintha a szemei egy másik, távoli és varázslatos világra nyíló ablakok lettek volna. - Az Éjszaka Világa - gondolta, és kissé megemelte az állát, amikor James a karjába vette. A két szúrás a nyakán ezúttal is fájt, de jó volt; de a legjobb az volt, amikor James tudata elérte az övét. Az eggyé válás, a kiteljesülés érzete áradt át rajta, akár a csillagfény. Megint érzékelte, ahogy összeolvadnak, hogy bármit megérintenek, az feloldódik és belevész a másikba; érezte, hogy a saját szívverése visszhangzik a fiúban. Közelebb, közelebb...! Aztán a visszahúzódás... — James? Mi baj? Semmi — válaszolta a fiú, de Poppy érezte, ez nem egészen igaz. A fiú gyengíteni próbálta a kettőjük közötti erősödő kötődést - de miért? Poppy, nem akarlak belekényszeríteni semmibe. Amit most érzünk, az... mesterséges! Mesterséges?! A legvalóságosabb érzés volt, amit valaha ismert! Valóságosabb a valóságosnál! Poppy érezte, hogy az örömébe hirtelen harag vegyül James iránt. Nem így akarom! — James gondolatában némi kétségbeesés érződött. - Mert most nem tudsz ellenállni a vér kötelékének. Még ha gyűlölnél, akkor sem tudnál ellenállni neki! Es ez így nem tisztességes! Poppyt nem érdekelte a tisztesség. - Ha nem tudsz neki ellenállni, miért próbálkozol vele? kérdezte diadalmasan. Hallott valami belső nevetésfélét, aztán hevesen összeölelkeztek, mintha egy érzelemhullám sodorta volna el őket. A vér köteléke! - gondolta Poppy, amikor James végre felemelte a fejét. — Nem számít, ha nem mondja ki, hogy szeret — hozzám kötődik! Ezen semmi sem változtathat! Azonnal szerette volna megpecsételni ezt a köteléket azzal, hogy ő is a fiú vérét veszi. Ennek állj ellent, ha tudsz! - gondolta, aztán meghökkenve hallotta James halk nevetését. - Megint olvasol a gondolataimban? Nem egészen: te vetíted ki őket. Ebben nagyon jó vagy, erősen telepatikus leszel. Érdekes... De Poppy most nem érezte erősnek magát. Sőt, olyan gyenge volt, mint egy kismacska. Ernyedt, mint egy hervadó virág. Szüksége volt a... Tudom - suttogta James. Fél karral a lányt támogatta, s közben a szájához emelte a másik csuklóját. Poppy egy kézmozdulattal visszatartotta: - James! Hányszor kell ezt megismételnünk, amíg... átváltozom? — Még egyszer, azt hiszem - felelte James. - Most sokat vettem el tőled, és szeretném, ha te is ezt tennéd. S a következő alkalommal... — Meghalok - gondolta Poppy. - Jó, legalább tudom, mennyi időm van hátra emberként... James felső ajka felhúzódott, felfedve hosszú, hegyes szemfogait, aztán a fogait belevájta saját csuklójába. Volt valami kígyószerű a mozdulatban. Felszökött a vére, amely olyan színű volt, mint a meggykonzerv sűrű leve. Poppy előre hajolt, ajkai szétnyíltak - és ekkor kopogtak az ajtón. Poppy és James megdermedt a bűntudattól. Megint kopogtak. A zavart és legyengült Poppy mozdulni is képtelen volt. Egyetlen gondolat járt a fejében: — O, Istenem, add, hogy ne... Az ajtó kitárult. — ... Phil legyen! Phillip már akkor beszélt, amikor benyitott: - Poppy, ébren vagy? Mama az mondta...


Elhallgatott, és a villanykapcsolót kereste. A szoba hirtelen kivilágosodott. .. — O, csodálatos! - gondolta Poppy idegesen. Phil belesett az ágyat körülvevő könnyű függönyön, Poppy meg bentről leste őt. — Mi folyik itt?! - kérdezte Phil olyan hangon, amellyel azonnal elnyerte volna A tízparancsolat főszerepét. — Phil, ne...! - kérte Poppy. — Phil, te idióta! — Megegyeztünk! - förmedt rá Phil Jamesre. - És te megszegted! James megragadta Phil karját, ugyanolyan gorombán, ahogy ő markolta az övét. Poppynak az az ijesztő érzése támadt, hogy a két fiú mindjárt agyba-főbe veri egymást. — Ö, Uram, bárcsak tudnék gondolkodni! De mintha üres lett volna a feje... Félreérted a helyzetet — sziszegte James összeszorított fogai közt. Félreértem?! Bejövök, és itt talállak benneteket az ágyban, a függöny behúzva — és azt mondod, félreértem a helyzetet? - Az ágyon\ — vetette közbe Poppy, de Phil oda sem figyelt. James megrázta Philt - látszólag könnyedén és visszafogottan, Phil feje mégis hevesen ingott előre-hátra. Poppy észrevette, hogy Jamest most nem az értelme irányítja. Eszébe jutott a meghajlított székláb is, és úgy döntött, ideje közbelépnie. Engedd el! - mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a fiúkét - mindegy, melyikét. — Hagyjátok abba, fiúk! — Aztán reménytelenül hozzátette: — Phil, tudom, nem érted meg, de James segíteni akar nekem! Segít neked? Én nem hiszem! — Mondta Phil, majd Jameshez fordult: — Nézz csak rá! Nem látod, hogy a hülye színlelésedtől csak még betegebb lesz? Valahányszor vele vagy, olyan fehér, mint a fal! Te csak rontasz az állapotán! Nem értesz semmit! - vicsorgott rá James. De Poppy még egy korábbi mondat feldolgozásánál tartott... Hülye színlelés? — Nem volt hangos a kérdés, mégis mindenki elhallgatott. A két fiú Poppyra nézett. Aztán mindenki elkövetett egy hibát. Poppy később úgy látta, hogy ha akkor csak egyikük megőrzi a hidegvérét, elkerülhették volna azt, ami történt. De nem kerülték el... Sajnálom - mondta Phil Poppynak. - Nem akartam megmondani, de... - Fogd be a szád! - förmedt rá James. — ...de kénytelen vagyok! Ez a... szemét csak játszik veled! Ö maga vallotta be! Azt mondta, sajnál téged, és szerinte ha eljátssza, hogy szeret téged, attól jobban leszel! Mert akkora egója van, hogy betöltené a Dodger Stadiont! — Színlelés? — ismételte Poppy, és visszaült az ágyra. Zúgott a feje, és érezte, hogy valami kirobbanni készül a mellkasában. — Poppy, ez bolond! - mondta James. - Figyelj rám! De Poppy nem figyelt rá. Az volt a baj, hogy érezte Phil őszinte sajnálatát, és ez sokkal meggyőzőbb volt, mint a haragja. Mert Phillip - az őszinte, egyenes, megbízható Phillip szinte soha nem hazudott. Most sem hazudott, ami azt jelenti, hogy... James hazudott! És kirobbant... — Te...! Te...! - suttogta, de nem jutott eszébe a megfelelő súlyú sértés. Olyan megbántottnak, olyan elárultnak érezte magát, mint még soha életében. Azt hitte, ismeri Jamest, és teljesen megbízott benne. Ez még súlyosabbá tette a fiú árulását. - Szóval minden csak színlelés volt? Igen? Egy belső hang azt súgta neki, hogy hallgasson, és gondolkozzon, mert nincs olyan állapotban, hogy sorsdöntő elhatározásra jusson. Viszont ebben az állapotában a belső hangokra sem hallgatott. Annyira haragudott, hogy nem tudta megítélni, egyáltalán van-e oka a haragra.


Tehát csak megsajnáltál? — suttogta, és hirtelen minden haragja és keserűsége, amit másfél nap óta elnyomott magában, kitört belőle. Elvakította a fájdalom, és nem akart mást, csak annyira megsérteni Jamest, amennyire az megbántotta őt. James nehezen lélegzett, és kapkodva beszélt: - Poppy, ezért nem akartam, hogy Phil megtudja! Poppy tombolt: - Nem is csodálom! És már azon sem csodálkozom, hogy miért nem mondtad soha, hogy szeretsz! — Már az sem érdekelte, hogy Phil is hallja. - És nem csodálkozom, hogy minden mást megtettél velem, de soha nem csókoltál meg! De nem kérek a szánalmadból! — Minden mást? Mi az a „minden más"? — ordított Phil. — Megöllek, Rasmussenl! Kiszabadította magát James szorításából, és az arcába akart vágni, de James elhajolt, így az ökle csak a haját súrolta. Phil újra ütött, James gyorsan oldalra lépett, és hátulról átkarolta a fejét. Poppy sietős lépteket hallott a haliból. Az anyja lépett be a szobába. - Mi történt? - kérdezte döbbenten a jelenet láttán. Ebben a pillanatban Cliff is megjelent Poppy anyja mögött. — Mi ez az ordítozás? - kérdezte, és az állkapcsa a szokottnál is szögletesebb volt. — le vagy az, aki veszélybe sodrod őt! — morogta James Phil fülébe. - Éppen most! Vadnak tűnt, sőt vadállatinak. Nem embernek... Engedd el a testvéremet! - kiáltott rá Poppy. Hirtelen könnyek árasztották el a szemét. O, Istenem, drágám! - Két lépéssel az ágy mellett volt, és átölelte Poppyt. — Fiúk, ti menjetek ki! James tekintetéből eltűnt a vadság, és enyhített a szorításán. — Ne haragudj - mondta Phillipnek -, de maradnom kell! Poppy! Phillip a könyökével belevágott a gyomrába. Jamesnek nem fájt annyira az ütés, mint egy embernek fájt volna, de Poppy látta az indulatot az arcán, miközben kiegyenesedett. Felkapta Phillipet, és fejjel előre Poppy toalettasztala felé dobta. Poppy anyja felsikoltott, Cliff pedig a fiúk közé ugrott. - Elég volt! — kiáltotta. - Jól vagy? — kérdezte Philliptől, aztán Jameshez fordult: — Mi volt ez? Phil szédelegve dörzsölte a fejét, James nem mondott semmit. Poppy sem tudott megszólalni. — Jól van, nem lényeges— mondta végül Cliff. — Azt hiszem, mindannyian feszültek vagyunk egy kicsit. De jobb, ha most hazamész, James! James Poppyra nézett. A lány úgy érezte, az egész teste lüktet, mint egy fájós fog, és hátat fordított neki. Befúrta magát anyja karjai közé. Visszajövök! - mondta James csendesen. Ezt ígéretnek is érthették, de úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Nem, egy ideig nem jössz! — Cliff úgy mondta ezt, mint egy katonai vezényszót. Poppy az anyja válla felett látta, hogy Phil szőke haja véres. — Úgy vélem, mindenkinek kell egy kis idő, hogy lecsillapodjon! Na, akkor menj! Kikísérte Jamest. Poppy szipogott és reszketett. Próbált nem tudomást venni a szédülési rohamairól, sem a fejében zümmögő izgatott hangokról. A CD-lejátszó hangszóróiból dübörgött valami posztpunk dobolás Angliából... —

* A következő két napban James nyolcszor telefonált. Az első alkalommal Poppy fel is vette a kagylót. Már elmúlt éjfél, amikor megszólalt a telefonja, és ő - még félálomban — automatikusan felvette.


Poppy, ne tedd le! — mondta James. Poppy letette. Egy pillanat múlva újra megszólalt. — Poppy, ha nem akarsz meghalni, meg kell hallgatnod! Ez zsarolás! Te beteg vagy! — Poppy erősen markolta a kagylót; úgy érezte, megdagadt a nyelve, és a feje is fájt. — Ez az igazság! Poppy, figyelj rám! Ma nem ittál elég vért. Legyengítettelek, és nem kaptál semmit cserébe! Ez pedig megölhet! Poppy hallotta a szavakat, de azok nem tűntek értelmesnek. Nem is fogta fel őket: visszahúzódott abba a ködös állapotba, amelyben nem lehetett gondolkodni. - Nem érdekel! mondta. De érdekel, és ha gondolkodnál, te is tudnád ezt! Az átváltozás teszi ezt veled! Most teljesen összezavarodtál; túlságosan paranoiás, illogikus és őrült vagy ahhoz, hogy megértsd, mennyire paranoiás, illogikus és őrült vagy! Ez gyanúsan egyezett azzal, amit már Poppy is észlelt. Homályosan tudta, hogy úgy viselkedik, mint Marissa Schaffer, miután be- nyakalt hat sört Jan Nedjar szilveszteri buliján: totál hülyét csinált magából a szövegelésével, de nem tudta abbahagyni. — Csak egy valamit akarok tudni — mondta. - Igaz, hogy azt mondtad Phillipnek? Hallotta, ahogy James nagyot sóhajt. - Igaz, hogy azt mondtam, de nem igaz, amit mondtam! így akartam elérni, hogy leszálljon rólam! Poppy már annyira felhúzta magát, hogy nem is akart megnyugodni. Miért higgyek annak, akinek az egész élete hazugság?! - mondta a feltörő könnyeivel küzdve, és lecsapta a kagylót. A következő nap a homályos tagadás állapotában telt el. Semmi nem tűnt valóságosnak: sem a veszekedés Jamesszei, sem James figyelmeztetése, sem a saját betegsége. Különösen a betegsége nem. Megtalálta a módját, hogy mindenkitől elfogadja a különleges bánásmódot, anélkül, hogy elgondolkozna e bánásmód okán. Arról sem akart tudomást venni, amikor az anyja suttogva kommentálta Philnek az állapota gyors romlását: hogy szegény Poppy egyre sápadtabb, egyre gyengébb, egyre rosszabb az állapota. Pedig Poppy — és ezt csak ő tudta — olyan jól hallott mindent, amit a hallban beszéltek, mintha csak a szobájában lettek volna. A tudata elhomályosodott, ugyanakkor az érzékelése élesebb lett. Amikor tükörbe nézett, maga is megdöbbent mennyire sápadt, s a bőre áttetsző, mint a viasz. Zöld szemének vad tüze szinte perzselt. James még hatszor telefonált; Poppy anyja vette fel a kagylót, és mindig azt mondta a fiúnak, hogy Poppy alszik. Cliff megragasztotta a toalettasztal törött peremét. — Ki gondolta volna, hogy ilyen erős ez a fiú — jegyezte meg. —

* James kikapcsolta a mobilját, és öklével az Integra műszerfalára csapott. Csütörtök délután volt. Szeretlek! Ezt kellett volna mondania Poppynak. De ezzel már elkésett: a lány beszélni sem akart vele. Miért nem mondta ki? Most ostobaságnak tűnt minden indoka: hogy nem akarta kihasználni az ártatlanságát és háláját... ü, bravó! így csak annyit tett, hogy megcsapolta a vénáját és összetörte a szívét... ...és siettette a halálát. Most azonban nem volt ideje ezen elmélkedni: egy maszkabálon kellett részt vennie.


Kiszállt a kocsiból, dühében rácsapott a szélvédőjére, és a szélesen elterpeszkedő, ranch stílusú ház felé indult. Kinyitotta az ajtót és belépett; nem köszönt, Hogy jelezze az érkezését. Nem is kellett: az anyja e nélkül is érezte, hogy ott van. A katedrális mennyezetü tágas fogadótér falai divatosan kopárak voltak. Az egyetlen furcsaságot a mennyezeti ablakokat elfedő, méretre szabott elegáns függönyök jelentették. Ezek miatt a belső tér tágasnak, de félhomályosnak - majdnem barlangszerűnek — tűnt. -James? - Az anyja a hátsó szárny felől jött. Szénfekete haja csillogott, mintha lakkozva lett volna; arany- és ezüsthímzésű köntöse inkább kihangsúlyozta, mint elrejtette tökéletes alakját. Hideg, szürke szemei és hosszú szempillái voltak, mint Jamesnek. A fiához hajolt, és megcsókolta a levegőt az arca mellett... — Megkaptam az üzenetedet - mondta James. - Mit akarsz? — Várjunk ezzel addig, amíg apád is hazaér! — Mama, sajnálom, de én sietek! Sok elintéznivalóm van, és ma még nem is ettem! — Meg is látszik - mondta az anyja. Egy percig rezzenéstelen szemmel nézte a fiát, majd felsóhajtott, és a nappali felé indult. — Legalább ülj le! Egy kicsit zaklatott vagy néhány napja, nem? James leült a karmazsinvörös bőrkanapéra. Ez volt a cselekvőképessége próbája: ha sikerül elérnie, hogy az anyja a következő percben ne érezzen rá az igazságra, szabadon hazamehet. — Gondolom, apa elmondta, miért. - A hangja színtelen volt. — Igen. A kis Poppy...! Nagyon szomorú, ugye? - Az egyetlen, fa- utánzatú állólámpa ernyője sötétvörös volt; a rubinszínű fény csak anyja arcának egyik oldalát világított meg. — Az elején valóban felzaklatott, de már túl vagyok rajta - mondta James. A hangja tompa volt; erősen koncentrált, hogy semmi - semmi- ne jusson át az auráján. Érezte, hogy az anyja finoman teszteli a tudata peremét; annyira finoman, mintha egy rovar érintené meg a csápjaival, vagy ahogy a kígyó villás nyelve kóstolgatja a levegőt... Ez meglep! - jegyezte meg az anyja. - Ügy tudtam, hogy kedveled őt! Kedveltem is. De - végső soron - ezek nem igazán emberek, igaz? — Elgondolkozott, majd hozzátette: — Olyan, mintha a kiskutyámat veszíteném el. Azt hiszem, új kedvenc után kell néznem. Merész húzás volt a „hivatalos véleményt” idézni. James minden akaraterejét arra összpontosította, hogy az izmai lazák maradjanak, mert érezte, hogy a tapogatódzó gondolatindák hirtelen megfeszülnek, körbefonják, rést keresnek a páncélján. Nagyon erősen Michaela Vasquezre gondolt. Igyekezett a megfelelő mennyiségű nemtörődömséget sugározni... És ez bevált. A tapogatódzó indák visszahúzódtak a tudatából, az anyja kecsesen hátradőlt és elmosolyodott. Örülök, hogy ilyen jól viseled ezt a dolgot. De ha valaha is szükségét éreznéd, hogy megbeszéld valakivel — az apád ismer néhány nagyon jó terapeutát! Természetesen vámpírterapeutát, akik majd helyre igazítják az eszét, hogy tudja: az emberek csak arra valók, hogy táplálékkal szolgáljanak. Tudom, te ugyanúgy kerülöd a bajt, mint én — folytatta az anyja. — Az rossz fényt vetne a családra is, tudod! Persze — James egy vállvonással lezárta a témát. — De most mennem kell! Apát üdvözlöm, átadod? - és egy búcsúcsókot nyomott anyja arca mellé, a levegőbe... Már az ajtónál volt, amikor az anyja utána szólt: — O, igaz is: az unokafivéred, Ash idejön a jövő héten. Azt hiszem, szívesen lakna veled, a te lakásodban, és biztos te is örülnél a társaságnak! Csak a kihűlt holttestemen át! — gondolta James. Közben meg is feledkezett Ash fenyegető látogatásáról, de most nem volt helye a vitának. Kiment, s úgy érezte magát, mint


a zsonglőr, aki túl sok labdát tart a levegőben... * A kocsijában megint kézbe vette a mobilját, aztán rövid habozás után visszatette, be sem kapcsolta. A telefonálgatás nem vezetett sehová: ideje, hogy stratégiát váltson! Igen: elég a félmegoldásokból! Komoly támadást kell indítani, arra a pontra koncentrálva, ahol a legjobb eredménnyel jár! Néhány percig ezen gondolkodott, majd a McDonnell útra hajtott, és valamivel távolabb Poppyék házától leparkolt. Aztán csak várt. Felkészült rá, hogy akár egész éjszaka ott ül, de erre nem volt szükség. Napnyugtakor kinyílt a garázsajtó, és kitolatott egy fehér Volkswagen Jetta. James a szőke hajáról felismerte a vezetőt. — Szia, Phil! Örülök, hogy látlak! A Jetta elindult, s ő követte... 8. FEJEZET A mikor a Jetta befordult a 7-Eleven parkolójába, James elmosolyodott. Az áruház mögött volt egy szép, elzárt terület, és már sötétedett... Hátul parkolt le a kocsijával, aztán kiszállt, és az üzlet bejáratát figyelte. Amikor Phil, kezében a papírzacskóval kilépett, hátulról rávetette magát. Phil ordított és ellenállt, a zacskót is eldobta, de hiába. A nap már lement, és James ereje teljében volt. Az üzlet mögé vonszolta Philt, és egy konténer mögött arccal a fal felé fordította, a rendőri motozás klasszikus pozíciójába... Most elengedlek - mondta de ne próbálj elfutni! Az hiba lenne! Phil teste megfeszült, de mozdulatlan maradt, amikor felismerte James hangját. - Nem akarok elfutni: szét akarom verni a képedet, Rasmussen! Nosza, próbáld meg! - Flozzá akarta tenni, hogy „tedd széppé az estémet”, de meggondolta magát. Elengedte Philt, aki megfordult, és feneketlen gyűlölettel nézett rá. Mi a probléma? Nem találsz csajt, akire ráhajthatsz? - kérdezte lihegve. Phillip arckifejezése jelezte, Hogy nem kell. James a fogai között szűrte a szót: — Ha elég vért cserélek vele, és Poppy vámpírrá változik, nem lesz többé rákos! Testének minden sejtje megváltozik, tökéletes emberpéldány lesz belőle: makulátlan és makkegészséges! Olyan hatalommal bír majd, amelyről az emberek nem is álmodhatnak! És - mellesleg - halhatatlan lesz! Hosszan hallgattak; James figyelte, ahogy Phil feldolgozza a hallottakat. A gondolatai túlságosan botladozók és kaleidoszkópszerű- ek voltak ahhoz, hogy megértse őket, de látta, hogy a szemei kitágulnak, és az arca hamuszürkévé válik. Ezt nem teheted vele! - mondta végül Phil. De ahogy mondta... Nem úgy, mintha egy túl radikális, túl újszerű ötlet ellen tiltakozna, és nem Poppy reszketős térdű, eltúlzott reagálásával. Teljes meggyőződéssel és a legnagyobb borzalommal beszélt, mintha James azzal fenyegetné, hogy elrabolja Poppy lelkét. Ez az egyetlen mód, hogy megmentsük az életét! — mondta James. Phil ismét tagadón ingatta a fejét; a szemei kitágultak s mintha révületben égtek volna. — Nem! Nem, ezt ő nem akarná! Ezen az áron nem! Milyen áron? - James már nem türelmetlen volt: védekeznie kellett, és ez felbőszítette. Ha tudta volna, hogy filozófiai vitába bonyolódnak, kevésbé nyilvános helyet választott volna. Itt minden érzékével arra kellett figyelnie, nem jön-e valaki, hogy megzavarja. Phil elengedte a konténert, már szilárdan állt a lábán. A szeme félelemmel vegyes borzadást tükrözött, de egyenesen James szemébe nézett.


Vannak dolgok, amelyeket az emberek fontosabbnak hisznek, mint a puszta életben maradást - mondta. - Rá fogsz jönni. — Azt nem hiszem - gondolta James. Phil úgy beszél vele, mint az ifjú űrhajós kapitány a támadó {idényekkel egy B kategóriás filmben: — A földi embereket nem olyan könnyű rászedni, mint képzelitek! Hangosan viszont azt mondta: - Megbuggyantál, Phil? San Franciscóban születtem, nem egy rovarszemű szörny vagyok az Alpha Centauriról! És Wheaties gabonapelyhet eszem reggelire! — És mit nassolsz éjszaka? — kérdezte Phil; zöld szeme most sötét és szinte gyermeki volt. — Vagy azok a szemfogak csak dísznek vannak? — Jó, megfogtál — ismerte el magában James. Nem nézett Philre, úgy válaszolt: — Oké, talált. Vannak bizonyos különbségek. Nem mondtam, hogy ember vagyok, de azt sem mondhatom, hogy valamiféle... — Ha te nem vagy szörny, akkor igazán nem tudom, mi lehet az! -vágott közbe Phil. — Ne öld meg! - figyelmeztette magát James. — Meg kell győznöd öt! — mondta magában. — Phil, nem olyanok vagyunk, mint a filmekben láttad! Nem vagyunk mindenhatóak, nem tudunk átmenni a falon, sem utazni az időben, és nem kell ölnünk, hogy ehessünk! Nem vagyunk gonoszak - legalábbis nem mindannyian! Nem vagyunk elkárhozottak! — Természetellenesek vagytok - mondta Phil halkan, és James érezte, hogy ezt őszintén is gondolja. — Ti vagytok a rossz. Nem lenne szabad léteznetek. — Mert magasabban állunk a táplálékláncban, mint ti? — Mert az emberek nem... táplálkozhatnak... más emberekből! James nem mondta ki, hogy az ő népe nem úgy gondol Phil fajtájára, mint emberekre. Inkább így folytatta: — Csak azt tesszük, amit a túlélésünkért tennünk kell. Es Poppy már beleegyezett. Phil összerezzent: - Nem! Nem akarhat olyan lenni, mint te! Életben akar maradni - illetve, ezt akarta, amíg meg nem haragudott rám! Most azért viselkedik ilyen értelmetlenül, mert nem kapott eleget a véremből az átváltozásához. Hála neked... — Egy kis szünet után szándékosan lassan hozzátette: - Láttál már háromhetes hullát, Phil? Mert az lesz belőle, ha nem mehetek be hozzá! Phil arca eltorzult; hevesen megfordult, és öklével a konténer fémfalára csapott: - Azt hiszed, nem tudom?! Ezzel a gondolattal élek hétfő este óra! James némán állt, csak a szíve kalapált. Erezte a Philből áradó szorongást és a felsérrett kezének fájdalmát. Néhány pillanatnyi hallgatás után tudott csak higgadtan megszólalni: - És szerinted az jobb, mint amit én adhatok neki? Az ocsmányság! Undorító! Igenis jobb, mint átváltozni valamivé, ami emberekre vadászik! Ami csak használja az embereket! Erre kell neked annyi barátnő, igaz? James megint nem tudott azonnal válaszolni. Rájött, mi Phil problémája: sokkal okosabb, mint kellene! Fúl sokat gondolkodik! - Igen. Ezért kell annyi barátnő — hagyta rá; most nem akarta ezt a kérdést Phil szemszögéből látni. -Csak egy dolgot árulj el, Rasmussen! — kiegyenesedett, és James szemébe nézett. - Azelőtt is... — megállt, és nyelt egyet — ittad Poppy vérét, hogy beteg lett? Nem. Phil kiengedte a levegőt... — Jól van. Mert ha megtetted volna, megölnélek! James hitt neki. Sokkal erősebb és gyorsabb volt Philnél, és még soha nem ijedt meg egyetlen embertől sem, de abban a pillanatban bizonyos volt benne, hogy Phil megtalálná a módját, hogy megölje. — Van itr valami, amit nem értesz - mondta. — Poppy akarta ezt, és már bele is kezdtünk; de éppen csak megkezdődött az átváltozása! Ha most meghal, nem lesz vámpír; csakhogy -


már meghalni sem tud egészen, élőhalott lesz belőle! Egy zombi. Érted? Agyatlan, rothadó test, de halhatatlan! Phil ajkai reszkettek az indulattól. - Ezt csak azért mondod, hogy megrémíts! James félrenézett. - Láttam már ilyet. — Nem hiszek neked! — Nagyon közelről láttam! - James tudta, hogy már megint ordít, és az ingénél fogva rázza Philt — elvesztette az önuralmát, de nem érdekelte. - Láttam megtörténni, és olyan valakivel, aki fontos volt nekem, érted?! Mivel Phil hitetlenül csóválta a fejét, folytatta: - Négyéves koromban volt egy dadám — San Franciscóban minden gazdag kölyöknek van dadája; ember volt... — Engedj el! — motyogta Phil, megpróbált kiszabadulni James kezéből, zihált - nem akarta hallani a történetet. — Imádtam azt a nőt! Mindent megadott nekem, amit az anyám nem: szeretetet, figyelmet neki mindig volt rám ideje! Miss Emmának szólítottam. — Engedj cl!! — De a szüleim úgy gondolták, túlságosan kötődöm hozzá. Ezért aztán elvittek nyaralni, és nem engedték, hogy táplálékhoz jussak... Három teljes napig! Mire hazamentünk, teljesen kiéheztem. És akkor felküldték hozzám Miss Emmát, hogy fektessen le... Phil már feladta a küzdelmet. Lehajtott fejjel állt, elfordulva, hogy ne kelljen Jamesre néznie de ő tovább beszélt az elfordított arcnak. - Csak négyéves voltam, nem tudtam parancsolni magamnak. Pedig akartam! Ha akkor megkérdezik tőlem, ki haljon meg inkább: Miss Emma vagy én, azt mondtam volna, hogy én! De amikor éhezel, elveszíted az önuralmadat. Igen, ittam belőle, és közben végig sírtam és próbáltam leállni; és amikor végre abba tudtam hagyni, tudtam, hogy már késő! Elhallgatott. Csak most vette észre, milyen görcsös erővel markolta Phil ingét. Lassan elengedte. Phil is hallgatott. — Ott hevert a padlón... Arra gondoltam, hogy várjunk csak: ha adok neki a véremből, vámpírrá változik, és minden rendben lesz! — James már normális hangon beszélt, és nem is igazán Philliphez: mintha a sötét parkoló egy távoli pontját nézte volna. — Akkor felvágtam az eremet, és a véremet a szájába csorgattam. Valamennyit le is nyelt belőle, mielőtt a szüleim beléptek a szobámba — de nem eleget. James most hosszabban hallgatott, aztán eszébe jutott, miért meséli el ezt a történetet. Phillipre nézett: Még aznap éjjel meghalt - de nem egészen. A kétféle vér küzdött benne. Reggel megint felkelt és járt, de már nem Miss Emma volt többé. Nyáladzott, a bőre szürke volt, és a szeme beesett, mint a halottaké. Aztán, amikor rothadni kezdett, apám kivitte Invernessbe, és eltemette. De előbb megölte... Keserű epe tört fel a torkába, és szinte suttogva hozzátette: — Remélem, hogy előbb megölte... Phil lassan megfordult, hogy az arcába nézzen. Az est folyamán először most nem csak felelem és utálat volt a szemében, hanem... Valami szánalomféle — gondolta James. Mélyet lélegzett. Tizenhárom évi hallgatás urán végre elmondta a történetet — és éppen Phillip Northnak. De fölösleges volt ezen a képtelenségen mélázni: Philnek most feladata volt otthon. — Szóval, fogadd meg a tanácsomat! Ha nem győzöd meg Poppyt, hogy találkozzon velem, akkor intézel el, hogy ne boncolják fel! Te sem szeretnéd, ha a belső szervei nélkül járkálna a világban! És tarts készenlétben egy hegyes karót arra az esetre, ha már nem bírod elviselni a látványát!


Phil szeméből eltűnt a szánalom. Összeszorított ajkainak kemény vonala remegett. — Nem hagyhatjuk, hogy valami... félhalott förtelemmé változzon — de azt sem, hogy vámpírrá! - mondta. — Nagyon sajnálom, ami a te Miss Emmáddal történt, de ez nem változtat semmin! — Ebben Poppynah kellene döntenie... Phil lel azonban már nem lehetett beszélni. Tagadóan rázta a fejét. — Maradj távol a húgomtól! Csak ennyit akarok! Ha megteszed, békén hagylak. De ha nem... — Akkor...? — Mindenkinek elmondom az El Caminóban, hogy mi vagy! felhívom a rendőrséget és a polgármestert, kiállók az utca közepére, és világgá kiáltom! James érezte, hogy jéghideg lesz a keze. Phil nem jött rá, hogy éppen most kényszeríti ki Jamestől, hogy megölje őt. Ha egy halandó — akár véletlenül - belebotlik az Éjszaka Világának titkaiba, meg kell halnia; de ha azzal fenyeget, hogy el is mondja a titkokat, akkor azonnal meg kell ölni, minden további kérdés és irgalom nélkül! James hirtelen olyan fáradtságot érzett, hogy gondolkodni sem tudott. — Menj innen, Phil... - A hangjából hiányzott minden érzelem és az élet is. - Menj! És ha valóban meg akarod védeni Poppyt, erről nem beszélsz senkinek! Mert a szavaid nyomán eljutnak Poppyig, rájönnek, hogy ő is ismeri a titkokat! Aztán megölik — de csak miután kivallatták. És az nem lesz tréfa! — Kikről beszélsz? A szüléidről? — Az Éjszaka Népéről. Mindenütt ott vagyunk, Phil! Bárki, akit ismersz, közülünk való lehet - a polgármester is! Szóval, tartsd a szád! Phil összeszűkült szemmel figyelte. Aztán megfordult, és visszaindult az áruház bejárata felé. James nem is emlékezett rá, mikor érezte magát ennyire üresnek. Minden, amit tett, a visszájára fordult. Poppyt most annyi veszély fenyegette, hogy össze sem tudta számolni... Phillip North pedig úgy gondolja, hogy ő természetellenes és gonosz. Csak azt nem tudta, hogy James nagyon sokszor ugyanezt gondolja magáról... * Phillip félúton volt hazafelé, amikor eszébe jutott, hogy elejtette a zacskót, amiben a Poppynak vásárolt áfonyaszörp és vadcseresznyés jégkrémrúd volt. Poppy két napja már alig evett, és ha mégis megéhezett, mindig valami bizarr dolgot kívánt. — Nem: valami pirosat kívánt! - jött rá a fiú, amikor másodszor is fizetett a 7-Eleven pénztáránál. Úgy érezte, felkavarodik valami a gyomrában. Poppy néhány napja csak piros és sűrű, folyékony ételeket kíván! Vajon ő tudatában van ennek? Figyelmesen megnézte, amikor bement a szobájába, hogy odaadja neki a jégkrémet. Poppy a nap túlnyomó részét az ágyában töltötte. Sápadt volt és mozdulatlan. Csak a nagy, zöld szemei éltek, azok uralták az arcvonásait, szinte vad tudatossággal ragyogtak. Poppy anyja és Cliffaz ápolónővel beszéltek, aki egész nap Poppy mellett volt. Nem szereted a Popsicle-t? — kérdezte Phil, egy széket húzva húga ágya mellé. Poppy enyhe undorral nézte a jégkrémet; megnyalta, aztán grimaszt vágott. Phillip figyelte. Poppy megint nyalintott egyet, aztán betette a jégkrémet az éjjeliszekrényén álló műanyag pohárba. - Nem is tudom, valahogy nem vagyok éhes! - mondta, és hátradőlt a párnáira. Bocs, hogy feleslegesen fáradtál érte! — Nem probléma! Nagyon betegnek látszik - állapította meg magában Phil, aztán megkérdezte: - Nincs szükséged még valamire?


Poppy csukott szemmel, éppen csak megmozdítva a fejét nemet intett. — Jó testvér vagy — mondta erőtlenül. — Mennyi élet volt benne! — gondolta Phil. — Az apjuk hol Kilowattnak, hol Kis Tartóselemnek becézte, mert szinte sugározta az energiát. Aztán valahogy bár nem szándékozta megmondani, kicsúszott a száján: — Találkoztam Rasmussennel. Poppy megmerevedett. A takarón nyugvó kezei nem ökölbe szorultak, hanem karommá görbültek: - Jobban teszi, ha a közelembe sem jön! Volt valami nehezen meglógható rossz ebben a reakcióban. Valami „nem poppys”. Persze, Poppy is képes volt heves indulatkitörésekre, de Phil még soha nem hallotta ezt az állatias torokhangot. Egy kép villant az emlékezetébe: Az élőhalottak éjszakájában az a lény, amely még járt, pedig kilógtak a zsigerei. Élőhalott volt, mint James Miss Emmája. Valóban ez történne Poppyval is, ha most meghalna? Máris ennyire elváltozott volna? Kikaparom a szemét, ha idejön! - kiáltotta Poppy, és az ujjai úgy kaparászták a takarót, mint a macska karmai. Poppy, James megmondta az igazat... Azt, hogy ki is ő valójában. Meglepő módon Poppy erre nem reagált. — Egy szemét! - mondta. - Egy csúszómászó! Most olyasmi volt a hangjában, amitől Phil megborzongott. — Én meg megmondtam neki, hogy te soha nem akarnál olyanná válni, mint ő! Nem is akarok! - felelte kúrtán a húga. - Mert ez azt jelentené, hogy az örökkévalóságig járhatnék vele! Nem akarom többé látni! Phil egy hosszú pillanatig figyelte a húgát, aztán hátradőlt, lehunyta a szemét, és ujjával azt a pontot nyomogatta a fején, ahol a legjobban fájt. Nem is olyan megfoghatatlan az a rossz... Phil maga sem akarta elhinni, de Poppy viselkedése furcsa lett, irracionális... És most, ahogy belegondolt, a viselkedése óráról órára különösebb lett, amióta kidobták Jamest. Lehetséges, hogy valami titokzatos köztes állapotban van: nem ember és nem vámpír. És nem tud tisztán gondolkodni, ahogy James is mondta. Ebben Poppynak kellene döntenie... De meg kellett tudnia valamit... Poppy! - megvárta, amíg a húga felé fordult; zöld szeme hatalmas volt, és rezzenéstelenül nézett rá. - Beszéltem Jamesszel, és azt állította, hogy te beleegyeztél abba, hogy ő... átváltoztasson. Mielőtt megharagudtál rá. Ez igaz? Poppy felhúzta a szemöldökét. — Igen, haragszom rá! erősítette meg, mintha a kérdésnek csak ez a része vonatkozna rá. — És tudod, mit szeretek benned? Azt, hogy mindig is utáltad! Most már ketten utáljuk! Phil átgondolta a dolgot, majd óvatosan folytatta: — Jól van, de amikor még nem haragudtál rá, régebben, akkor akartad, hogy az legyél... ami ő? Hirtelen felcsillant a józanság fénye Poppy szemében. — Én csak nem akartam meghalni válaszolta. - Nagyon féltem, és élni akartam! Ha az orvosok tudnának nekem egy gyógymódot, én vállalnám — de nem tudnak! Felült, és a messzeségbe nézett, mintha valami retteneteset látna ott... —Te nem tudod, milyen érzés tudni, hogy meghalok! — suttogta. Hideg borzongás futott át Phillipen. Nem, ezt valóban nem tudta; de azt igen — és most nagyon élesen látta is —, milyen lesz az élete azután, hogy Poppy meghal. Milyen üres lesz a világ nélküle... Égy ideig mindketten szótlanul ültek. Aztán Poppy visszadőlt a párnáira. Phil látta a fáradt kék árnyékokat a szeme alatt. Ennyire kimerítette a beszélgetés...'' De nincs jelentősége! — jegyezte meg Poppy gyengén, de ijesztően vidáman. — Úgysem fogok meghalni! Az orvosok sem tudnak mindent!


- Tehát így kezeli ezt a problémát — gondolta Phil. — Teljes tagadással! Mindent megtudott, amit akart. Világosan látta a helyzetet, és tudta, mit kell tennie. — Most megyek, hagylak pihenni - mondta Poppynak, és megveregette a kezét, inelv nagyon hideg és törékeny volt. Érezte, hogy a lány csontjai olyan vékonyak, mint egy madáré... — Szia! Kiosont a házból, senkinek sem szólt, hogy elmegy. Nagyon gyorsan vezetett. Tíz perc alatt ért James házához. Még soha nem járt a lakásában, (ames hidegen fogadta az ajtóban: — Mit keresel itt? - Bemehetek? El kell mondanom valamit. James kifejezéstelen arccal hátrébb lépett, és beengedte. A lakás tágas és szinte üres volt. Egyetlen szék állt egy tárgyakkal telezsúfolt asztalon, arrébb egy hasonlóan megrakott íróasztal és egy csúnya, szögletes kanapé. A sarkokban könyvekkel és cédékkel telt kartondobozok, középen a spártaian egyszerű hálószobára nyíló ajtó. - Mit akarsz? Először is hadd magyarázzak meg valamit! Tudom, hogy nem tehetsz arról, mi vagy — de én sem tehetek arról, hogy miként érzek ez iránt. Nem tudsz megváltozni, és én sem. Mindenekelőtt ezt kell megértened. James keresztbe tette a karját, egyszerre bizalmatlan és kihívó mozdulattal. — A bevezetést elhagyhatod. - Csak szeretnék biztos lenni abban, hogy megérted! - Mit akarsz, Phil? Phil nyelt egyet, kétszer-háromszor is belekezdett, míg végül sikerült legyűrni a büszkeségéi, és kimondani: — Azt akarom, hogy segíts a húgomnak! 9. FEJEZET P OPPY FORGOLÓDOTT AZ ÁGYÁN. Boldogtalan volt. Égető, zaklató boldogtalanság volt ez, mintha a bőre alól tört volna fel. A testéből, és nem a lelkéből. Poppy, ha nem lett volna annyira gyenge, felkel és kifutja magából ezt az érzést. De az izmai olyanok voltak, mint a főtt spagetti, nem tudott volna futni. A tudata sem volt tiszta. Nem is próbált már gondolkozni. Akkor volt a legboldogabb, ha aludt. De ezen az éjszakán nem tudott aludni. Még mindig érezte a vadcseresznyefagylalt ízét a szája szélén. Kimoshatta volna ezt az ízt, de a víz gondolatától is hányingert érzett. A víz nem jó. — Nem az kell nekem! Poppy hasra fordult és belefúrta arcát a párnába. Nem tudta, mire van szüksége, de azt igen, hogy nem kaphatja meg. Halk zörejt hallott az előszobából. Lépéseket. Legalább két ember lépteit. Nem olyanok voltak, mint anyjáé és Cliffé, és különben is, ők már lefeküdtek. Leheletfinom kopogtatást hallott, aztán megjelent egy legyező alakú fényfolt a padlón, ahogy kinyílt az ajtó. - Poppy, alszol? Bejöhetek? — suttogta Phil. Meg sem várva a választ belépett a szobába, kiváltva ezzel Poppy felháborodását. És még hozott is magával valakit! Nem is akárkit: éppen öt\ Azt, aki a világon a legjobban megsértette Poppyt. Az árulót! Jamest! A dühtől kapott annyi erőt Poppy, hogy fel tudott ülni az ágyban. - Tűnj el innen, vagy széttéplek! — A legprimitívebb, a legősibb figyelmeztetés volt ez - állati reakció. Poppy, kérlek, hadd beszéljek veled! - mondta James. És akkor valami megdöbbentő dolog történt. Poppy még ebben a zavart lelkiállapotában is felfogta az esemény megdöbbentő voltát.


Kérlek, Poppy, hallgasd meg! - szólalt meg Phil. Phil James oldalán. Ez annyira megzavarta Poppyt, hogy nem is tiltakozott, amikor James odament az ágyához, és letérdelt mellé. Poppy, tudom, hogy zaklatott vagy. És én vagyok az oka. Hibát követtem el. Nem akartam, hogy Phil tudjon arról, mi történik valójában, és azt mondtam neki, hogy csak megjátszom, hogy szeretlek. De ez nem volt igaz. Poppy komoran ráncolta a homlokát. Ha az érzéseidre hagyatkozol, tudni fogod, hogy nem igaz. Hamarosan nagy telepatikus ereivel rendelkezel, de azt hiszem, már most is van akkora erőd, hogy olvass a gondolataimban. A telepátia szó említésére Phil újra megszólalt James háta mögött. — Azt én is megmondhatom, hogy nem hazudik! — Poppy és James meglepetten nézett rá. Egyetlen dolog van, amit a veled való beszélgetésből leszűrtem - folytatta, de nem nézett Jamesre. - Lehet, hogy valamiféle szörnyeteg vagy, de lény, hogy fontos neked Poppy, és nem akarod őt bántani. Na, felfogtad végre? Miután annyi kellemetlenséget... — James nem fejezte be a mondatot; a fejér csóválva Poppy felé fordult. — Poppy, koncentrálj! Érezd, amit én érzek! Találd meg magad az igazságot! — Nem csinálom, és nem kényszeríthetsz rá! - gondolta Poppy. De az az énje, mely tudni akarta az igazságot, erősebb volt az irracionális, indulatos énjénél. Kísérletképpen James felé nyúlt — de nem a kezével, hanem a tudatával. Hogy hogyan csinálta, azt maga sem tudta. Csak csinálta. És akkor találkozott James gyémántragyogású, perzselően erős tudatával. Ez most nem olyan eggyé válás volt, mint amikor vért cseréltek. Most mintha kívülről figyelte volna a fiút, és a távolból érzékelné az érzéseit. De ez is elég volt. Tisztán érzékelte mindazt a melegséget, vágyakozást és védelmező akaratot, amit a fiú iránta érzett, És érzékelte az aggodalmát, a fájdalmát is, mely abból fakadt, hogy megbántotta Poppyt... és hogy Poppy ezért gyűlöli őt. Poppy szeme lel ragyogott. — tényleg szeretsz! — suttogta. James szürke szeme találkozott az övével, s Poppy a fiú szemében valami olyasmit látott, amit korábban soha. — Az Éjszaka Világában kér alapvető szabály van - hallotta James józan hangját. - Az egyik, hogv létezéséről emberi lényeknek nem beszélünk. A másik pedig, hogv emberi lénybe nem szerethetünk bele. Én mind a kettőt megszegtem. Poppy homályosan érzékelte, hogy Phillip kiment a szobából. A fénylegyező a padlón összecsukódott, ahogy a testvére behúzta maga mögött az ajtót. James arca félig árnyékban volt. Soha nem mondhattam el, hogyan érzek irántad — folytatta James. - Még magamnak sem vallhattam be. Mert akkor téged rettenetes veszély fenyegetett volna. El sem tudod képzelni, mekkora veszély. És réged is! - felelte Poppy. Erre eddig nem is gondolt. Összezavarodott agyából úgy szökött fel ez a gondolat, mint egy buborék a forrásban levő levesből. — Hiszen... — lassan összeállt a fejében a gondolat - ha a szabályok nem engedik, hogy beszélj az Éjszaka Világáról, és hogy egy embert szeress, és te megszeged a szabályokat, akkor biztosan valami büntetés is jár ezért... - Amint kimondta, már érezte is, milyen büntetésről lehet szó. James arcára még inkább árnyék vetült. - Amiatt te ne aggódj! — szólalt meg a régi, keményfiú hangján. Poppy soha senki tanácsát nem fogadta meg, még Jamesét sem. Lázas nyugtalansághoz hasonló - szinte állati — ingerültség és harag söpört végig rajta. Érezte, hogy összeszűkülnek a szemei és begörbülnek az ujjai. — Ne mondd meg nekem, min aggódjam! -


James összevonta a szemöldökét. — Ne mondd meg; nekem, mit ne mondjak... — kezdte, de aztán hirtelen abbahagyta. — Mit csinálok én?! le még nem heverted ki az átváltozást, én meg csak ülök itt! — Felhajtotta széldzsekije egyik ujját, és a körmét végighúzta a csuklóján. A vágásból felbugyogott a vér. A sötétben feketének látszott, de Poppy lenyűgözőnek találta a gyöngyöző folyadékot. A lány ajkai szétnyíltak, a lélegzete felgyorsult. Tessék! - James Poppy elé tartotta a csuklóját. A következő pillanatban Poppy ráhajolt, száját odatapasztotta, mintha kígyómarás helyét akarná kiszívni. Mindez annyira természetes, annyira könnyű volt. Akkor is erre volt szüksége, amikor Philt elküldte, hozzon jégkrémet és vörös áfonyáiét. Ez az édes, tömény nedű volt az igazi, semmi sem hasonlított hozzá. Poppy mohón szívta magába. Minden nagyon jó volt: a testközelség, a gazdag, sötétvörös íz, a belé áramló energia és életerő, mely teste minden porcikájáig felmelegítette. De a legjobb, a mindennél csodálatosabb élmény az volt, hogy érintkezett James tudatával. Szinte szédült a gyönyörtől. Hogyan is volt képes nem bízni benne? Milyen nevetségesnek tűnt ez most, hogy közvetlenül érezte, hogyan érez iránta James. Senkit nem ismert még úgy, mint ahogyan Jamest ismeri. — Sajnálom. Bocsáss meg!— gondolta, és érezte, hogy a kérését megbocsátás és gyengédség fogadja. Megpihent James bölcsőként ringató tudatában... — Nem a te hibád volt— hallotta a fiút. Poppy tudata minden másodperccel egyre tisztább lett. Olyan volt, mint felébredni egy mély, kellemetlen álomból. — Azt akarom, hogy ennek soha ne legyen vége — gondolta, nem is annyira Jamesnek, mint inkább csak magának szánva a szavakat. Mégis azonnal érezte a fiú reakcióját - és azt is, hogy próbálja elrejteni. De nem volt elég gyors. Poppy már érzékelte, mire gondolt: — A vámpírok nem teszik ezt egymással... Poppy megrémült. Lehet, hogy miután átváltozik, soha többet nem lehet részük ebben a gyönyörben? Lzt nem akarta elhinni, elhessentette a gondolatot. Kell, hogy legyen valami módja... Ismét érezte, hogy erre James reagálni kezd, de mielőtt felfoghatta volna, a fiú finoman visszahúzta csuklóját. — Jobb, ha ma este nem kapsz többet — szólalt meg immár nem csak gondolatban, és a valós hangját most különösnek találta Poppy. Hz a hang kevésbé volt James, mint a mentálisan hallható hangja, és a lány most már nem is tudta igazából érezni őt. Két különálló lénnyé váltak. Az elkülönülés rettenetes volt. Hogyan fogja túlélni, ha soha többé nem érintheti meg James tudatát? Ha csak szavakkal tud majd vele kommunikál ni? Hz már olyan kezdetleges módszernek tűnt, mint a füstjelek használata. Ha nem tudja teljesen érezni őt, s ha nem tárul fel előtte a fiú teljes valója? Ez így kegyetlen és méltánytalan, és a vámpírok idióták, ha kevesebbel is beérik! Mielőtt ki tudta volna nyitni a száját, hogy mindezt a szánalmas szavak áradatával elmagyarázza Jamesnek, az ajtó kinyílt. Phillip nézett be. — Gyere! — hívta James. - Sok mindenről kell beszélnünk. Phil Poppyra nézett. - Most már... — nyelt egyet, aztán fojtott hangon befejezte a kérdését: Jobban vagy? Nem kellett hozzá telepátia, hogy megerezzék a/ undorát. Rápillantott a húga szájára, aztán gyorsan félrenézett. Poppv tudta, mit látott: a vörös maszatot, mintha áfonyát evett volna. Kézfejével megtörölte a száját. Szerette volna el mondani neki, hogy ez egyáltalán nem undorító, nem idegen a természettől. Hogy mód arra, hogy életet, tiszta életet adjunk. Titokzatos és gyönyörű. Nincs benne semmi rossz! Ehelyett azonban azt mondta: — Ne utasítsd el, amíg nem próbáltad! Phillip arcára kiült a borzadály. És az volt a különös, hogy ebben a kérdésben tökéletes összhang volt a két fiú között. Poppy érzékelte ezt: James szerint is sötét és gonosz dolog volt


a vércsere. A fiú tele volt bűntudattal. Poppy hosszan, reménytelenül sóhajtott, s csak annyit mondott: — Fiúk... Szóval jobban vagy - állapította meg Phil erőltetett mosollyaI. — Azt hiszem, meglehetősen furcsán viselkedtem az előbb — mondta Poppy. — Bocsánat. -Az nem kifejezés, mennyire furcsán'. — Nem tehetett róla - vetette oda kurtán James Philnek. — Haldoklott, és hallucinációi voltak. Nem jutott elég vér az agyába. Poppy megrázta a fejét. — Nem értem! Hiszen olyan sok vért nem kaptál tőlem a múltkor! Hogyhogy nem jutott elég vér az agyamba? — Nem arról van szó - mondta James. - A két különböző vér egymás ellen hat, harcol egymással. Ha tudományos magyarázatot akarsz, valahogy így képzeld el: a vámpírvér elpusztítja az emberi vérben a hemoglobint, vagyis a vörösvérsejteket. Ha már elég nagy mennyiségű vörösvérsejt pusztult el, az agyad nem kap elegendő oxigént, hogy gondolkodni tudj. És amikor még több vörösvérsejt pusztul el, nem kapod meg az életben maradáshoz szükséges oxigént sem. — Egyszóval a vámpírvér olyan, mint a méreg — szólalt meg Phil olyan hangon, mintha ezt már régóta tudta volna. James megvonta a vállát. Nem nézeti egyikükre sem. — Bizonyos értelemben az. Más szempontból viszont mindenre jó gyógyír. Meggyorsítja a sebek gyógyulását, a hússzövetek regenerálódását. A vámpírok azért tudnak nagyon kevés oxigénnel is élni, mivel a sejtjeik ennyire rugalmasak. A vámpírvér mindenre jó csak oxigént nem szállít. Hirtelen fény gyulladt Poppy agyában. Most találta meg a magyarázatot Drakula gróf rejtélyére. — Várjunk csak! Tehát ezért van szükségetek az emberi vérre? — Ez az egyik oka — válaszolta James. - Van még néhány... ennél rejtélyesebb hatása is az emberi vérnek, de az alapvető az, hogy ez tart bennünket életben. Magunkhoz veszünk egy keveset, ami juttat némi oxigént a szervezetünkbe, amíg azt a saját vérünk el nem pusztítja. Akkor megint szerzünk egy keveset. Poppy hátradőlt. — Szóval, erről van szó. És ez természetes... Nincs ebben semmi természetes! — mondta Phil, és undorát most sem titkolta. — De igenis az! Pontosan olyan, mint az az izé, amit biológiából tanultunk! Szimbiózis...? Nem mindegy, mihez hasonlít? — fakadt ki James. - Csak ülünk itt, és erről fecsegünk! Tervet kell készítenünk! Hirtelen csend lett. Poppy tudta, milyen tervről beszél James, és biztos volt abban, hogy Phil is tudja Még nem vagyunk túl a veszélyen - mondta James halkan, és Poppyra nézett. — Még egy vércserére van szükséged, ezt a lehető legsürgősebben meg kell kapnod, különben újra visszaesel. A következő cserét nagyon körültekintően kell megszerveznünk. — Miért? — kérdezte Phillip a tőle telhető legelutasítóbb hangon. — Mert az fog megölni engem - válaszolt határozol lan Poppv, mielőtt James megszólalhatott volna. Phil már visszakozott volna, de Poppy könyörtelenül folytatta. — Phil, az egész erről szól! Hz nem valami kis játék, amit szórakozásból csinálunk! Hl kell fogadnunk a tényeket, és a tény az, hogy így vagy úgy, de hamarosan meg fogok halni. És én inkább meghalok, és vámpírként felébredek, mintsem hogy meghaljak, és soha ne ébredjek fel! Megint csend lett. James rátette kezét az övére, és Poppy csak akkor vette észre, hogy remeg a keze. Phil felnézett. Poppy látta, hogy arca megnyúlt, a szemei sötétek. - Ikrek vagyunk. Hogyan lehetsz mégis sokkal érettebb, mint én? — kérdezte tompán. Kis hallgatás után James szólalt meg. - Szerintem holnap éjszaka megfelelő lenne. Péntek lesz


- mit gondolsz, rá tudnád venni anyát és Cliffet, hogy elmenjenek valahová? Phil bólintott. — Gondolom, ha Poppy jobb színben lesz, talán egy rövid időre beülnek valahová. Ha azt mondom, hogy itthon maradok vele. Győzd meg őket arról, hogy nekik is szükségük van egy kis kikapcsolódásra! Nem akarom, hogy itt legyenek. — Azt nem tudod megoldani, hogy csak ne vegyenek észre semmit? Ahogyan azzal a nővérrel csináltad a kórházban? — vetette fel Poppy. — Nem, mert teljesen rád kell koncentrálnom - válaszolta James. — És vannak olyan emberek, akiknek egyáltalán nem tudom kontrollálni az agyát — a testvéred is egyike ezeknek. Feltehetően a mamád is ilyen. Rendben, ráveszem őket, hogy elmenjenek valahová - mondta Phil. Nyelt egyet, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de megpróbálta ezt titkolni. - És amikor elmennek... utána mi lesz? James tekintete semmit sem árult el. — Utána Poppy és én megtesszük, amit meg kell tennünk. Aztán pedig te és én tévét nézünk, levét nézünk — ismételte Phil bambán. Nekem itt kell lennem, amikor jön az orvos, és megérkeznek a temetkezési vállalat emberei. A „temetkezés” szó hallatán Phil elborzadt, és ami azt illeti, Poppy sem érezte jól magát. Ha nem áramlott volna benne a nyugtató, erős, idegen vér... — Miért kel? - kérdezte Phil. James alig láthatóan megvonta a vállát. Arca kifejezéstelen volt. - Csak mert kell - mondta. - Majd később megérted. Most csak bízz bennem! Poppy úgy döntött, ő sem firtatja a dolgot. — Srácok, holnapig nagyon össze kell barátkoznotok! — mondta inkább. - Legalábbis a mama és Cliff előtt! Különben elég furcsa lesz, hogy együtt lógtok itt! -Az mindenképpen furcsa lesz — mormogta Phil. — Jól van, gyere át holnap délután, és legyünk nagyon jóban. Legalább amíg ráveszem őket, hogy hagyjanak magunkra Poppyval. James helyeslően bólintott. — Akkor most megyek. - Felállt. Phil arrébb lépett, hogy az ajtóhoz engedje, de James még tétovázott Poppy miatt. — Nem lesz semmi gond? — kérdezte halkan. Poppy elszántan bólintott. — Akkor holnap! — Ujjhegyével megérintet te Poppy arcát. Egy pillanatnyi kapcsolat volt csupán, Poppy szíve mégis gyorsabban vert tőle, és a lány ennek az érintésnek köszönhetően elhitte, amire az előbb csak rábólintott: valóban nem lesz semmi gond! Lgy pillanatig még nézték egymást, aztán James elfordult. — Holnap — gondolta Poppy a becsukódó ajtót nézve. — Holnap lesz a nap, amikor meghalok. * Azt meg kell hagyni — gondolta Poppy —, kevés embernek adatik meg pontosan tudni, mikor hal meg, következésképp kevésnek van lehetősége úgy elbúcsúzni, ahogy tervezte. Az nem számított, hogy valójában nem is haldoklott. Amikor a hernyó átváltozik pillangóvá, elveszíti hernyóéletét. Nincs több re- kergés az ágakon, vége a levélzabálásnak! — Nem jár többé az KI Camino Középiskolába — gondolta Poppy. — Ezen az ágyon sem fog már aludni többet. Mindent maga mögött hagy majd. A családját, a szülővárosát. Az egész emberi életét. Különös, új jövő áll előtte, és sejtelme sem volt, mi vár rá. Csak annyit tehetett, hogy rábízza magát Jamesre — és saját alkalmazkodó képességére. Mintha egy sima, kanyargós út elején állna, és nem látná, hogy az út vége hol veszik el a -


sötétségben. Nincs több görkorcsolyázás a deszkasétányon a Venice Beachen, nincs mezítláb szaladgálás a Tamashaw uszoda betonján, és nincs vásárlás a Village-ben. Szobája minden sarkától elbúcsúzott. Ég veled, fehér komód. Ég veled, íróasztal, amelyen elcsöppent pecsétviaszfoltok igazolták, hogy levelek százait írta meg rajta. Elbúcsúzott az ágytól, s az ágyat körülölelő áttetsző fehér függönytől, amely mögött egy tündérmese arab hercegnőjének hihette magát. Ég veled, sztereo... Jaj! - hasított belé. - A CD-lejátszóm! És a lemezeim! Nem hagyhatom itt, ezt nem... Dehogynem. Muszáj lesz. Valószínűleg jót tett, hogy a lemezjátszójával foglalkozott, mielőtt kiment a szobájából. Ez készítette fel a még nagyobb veszteségre: az emberek elvesztésére... — Szia, mama - mondta erőtlenül, amikor belépett a konyhába. Poppy! Nem is tudtam, hogy már fent vagy! Erősen átölelte anyját, és abban a pillanatban rengeteg parányi élmény érte: a konyhacsempe a meztelen talpa alatt, a finom kókuszos samponillat az anyja haján, az anyja ölelő karja, a melegség, ami a testéből áradt... — Éhes vagy, édesem? Sokkal jobban nézel ki! Poppy nem tudott anyja aggódva reménykedő arcába nézni, és az étel puszta gondolatától is hányingert érzett. Inkább újra az anyja vállához bújt. Csak ölelj még egy kicsit! — kérte. Most jött rá, nem lesz képes mindentől elbúcsúzni. Egyetlen délután nem lesz elég, hogy elkösse élete minden szálát. Hiába volt kiváltságos, aki tudhatta, hogy ez élete utolsó napja, mégis — mint mindenki - felkészületlenül indul el az útra. — Csak soha ne felejtsd el, hogy szeretlek! — motyogta anyja villába, könnyeivel küszködve. Aztán hagyta, hogy anyja visszakísérje az ágyához. A nap fennmaradó részét telefonálással töltötte. Megpróbált még egy kicsit megtudni arról az életről, amit éppen elhagyni készült, az emberekről, akiket - állítólag - jól ismert. Megpróbálta mindezt megbecsülni, gyorsan, mielőtt még itt kell hagynia mindent. — Szia, Klaine, hiányzol! — mondta a telefonkagylóba, miközben az ablakon beáradó napfényt nézte. Szia, Brady, mi újság? — Szia, I.aura, kösz a virágokat! Poppv, jól vagy? — kérdezte mindenki. - Mikor látunk újra? Poppy erre nem tudott válaszolni. Az apját szerette volna felhívni, de senki sem tudta, hol van. Most már sajnálta, hogy nem olvasta el a Mi kis városunkat tavaly, amikor kötelező olvasmány volt, ehelyett (difi jegyzeteit felhasználva hamisított egy ismertetőt. Csak annyira emlékezett belőle, hogy egy halott lány esélyt kap, hogy végignézze az. élete egy átlagos napját, és ennek nagyon örül... Ez most sokat segített volna abban, hogy tisztába tegye a saját érzéseit — de már túl késő volt. Annyi mindent kihagytam a középiskolában, - gondolta Poppy. - Az eszemet arra használtam, hogy kijátsszam a tanárokat — hát, ez nem volt valami okos dolog. Újfajta tiszteletet fedezett fel magában Phil iránt is, aki tényleg arra használta az eszét, hogy tanuljon. Lehet, hogy a testvére nemcsak egy stréber magológép volt, hanem — Úristen! lehet, hogy neki volt igaza?! Nagyon megváltozom - gondolta Poppy, és összerázkódott. Hogy ezt most a benne áramló idegen vérnek köszönhette, vagy a rák tette, vagy ez már a felnőttség egy része lett volna, nem tudta, de folyamatosan változott. Megszólalt a csengő. Poppy tudta, ki jött — ki sem kellett lépnie a szobából. Érezte Jamest. Itt van, kezdődhet az előadás — gondolta Poppy, és az órájára nézeti. Hihetetlen. Már


majdnem négy óra volt. Az idő szó szeri ni repült. Ne pánikolj! Még órák vannak hátra — mondta magának, és újra felkapta a telefonkagylót. Mégis úgy érezte, csak néhány perc múlt el, amikor az anyja kopogtatott a szobája ajtaján. Édesem, Phil úgy gondolja, hogy ma este elmehetnénk valahová. James is itt van... Bár én mondtam neki, hogy nem hinném, hogy akarót! látni... Meg nem is igazán akarlak ma este itt hagyni... — Az anyja — rá nem jellemzően — zavarban volt. De igenis örülök, hogy láthatom Jamest! És szerintem is rátok fér egy kis kikapcsolódás, tényleg! Nos, örülök, hogy kibékültél Jamesszel. De nem tudom, hogy... Időbe telt rábeszélni és meggyőzni arról, hogy Poppy sokkal jobban van, és hogy hetei, akár hónapjai is vannak még hátra, éppen ezért teljesen felesleges ezen a péntek estén itt rostokolni mellette... Anyja végül megcsókolta Poppyt, és beleegyezett, hogy elmenjenek. Aztán már nem volt más hátra, mint elbúcsúzni Clifttől. A mostohaapja megölelte, és Poppy megbocsátotta neki, hogy nem is az apja. Mindent megtettél, ami csak tőled telt - gondolta Poppy, amikor eltávolodott tőle a makulátlan öltöny és a kisfiúsán szögletes áll. És te vagy az, aki vigyáz majd a Mamára — utána. Ezért megbocsátok neked. Nagyon rendes pasi vagy, tényleg. És amikor anyja kifelé ment Cliffel, és elérkezett az utolsó, a legutolsó alkalom, hogy elbúcsúzzon, Poppy még utánuk kiáltotta, hogy „Sziasztok!”, mire mindketten visszafordultak, és rámosolyogtak. Amikor már elmentek, James és Phil bement Poppy szobájába. Poppy Jamest nézte. A fiú tekintete kifejezéstelen volt, nem mutatta ki az érzéseit. - Most? — kérdezte Poppy kicsit remegő hangon. - Most. 10. FEJEZET -MEG KELL ADNI A MÓDJÁT! — mondta Poppy. — Mindennek tökéletesnek kell lennie! Előzz néhány gyertyát, Phil! Phi arca hamuszürke és elkínzott volt. - Gyertyákat?! — Amennyit csak találsz! És párnákat is! Sok párnát akarok! - Poppy letérdelt a lejátszó mellé, hogy átvizsgálja a rendetlenül odahányt CD-kupacot. Phil még egyszer ránézett, és kiment. — Str nett trés front silettce'... Nem, túl unalmas! — mondta Poppy, és beletúr! a CDhalomba. — Deep Foresi... Nem, túl sok ! Nekem hangulatzene kell! - Mit szólsz ehhez? - James felemelt egy ('I)-1, Poppy megnézte a borítóját: Music to Disnppettr In — Elveszni a zenében. Hát, persze: ez tökéletes! Ahogy Poppy elvette a lemezt, a tekintetük találkozott. James az ambient stílus kísértetiesen fülbemászó, lágy hangzását általában „New Age-es giccsnek” nevezte. -Megérted? - kérdezte a lány halkan. — Igen. De te nem halsz meg, Poppy! Nincs szükséged a halál díszletére! Igen, de elmegyek\ Átváltozom! — Poppy nem tudta megmagyarázni, amit tesz, de legbelül érezte, ez így helyes. A régi élete számára meghal, ez tehát ünnepélyes alkalom, egy Átmenet... Természetesen - bár egyikük sem hozta szóba - mindketten tudták, lehetséges, hogy Poppy valóban meghal. James őszintén megmondta, vannak, akiknél nem sikerül az átváltozás. Phil meghozta a gyertyákat: maradék karácsonyi gyertyákat, áramszünet esetére tartott gyertyákat, illatos fogadalmi gyertyákat. Poppy irányításával mindet elhelyezte a szobában,


majd meggyújtotta őket. Aztán Poppy kiment a fürdőszobába, hogy átöltözzön: a legszebb, epermintás flanel hálóingét vette fel. Gondolj bele! - mondta magának, amikor visszaindult. - Utoljára mész végig ezen a folyosón, utoljára csukod be a hálószobád ajtaját! A szobája gyönyörű volt. A gyertyák lágy fénye a szentség és a misztikum auráját kölcsönözte neki; a zene földöntúlian édes volt. Poppy úgy érezte, hogy örökre bele tudna merülni ebbe, úgy, ahogy az álmaiban zuhant... Kinyitotta a szekrényt, és a legfelső polcról egy vállfa segítségével lekotort egy homokszínű plüssoroszlánt és egy bánatos szürke Kilesi. Az ágyába vitte és a párnái mellé helyezte őket. Lehet, hogy butaság, lehet, hogy gyerekes, de azt akarta, hogy vele legyenek. .. Aztán, az ágyán ülve Jamesre és Phillipre nézett. A két fiú őt figyelte. Phil láthatóan ideges volt, kezével próbálta megállítani az ajkai remegését. James is izgatott volt, bár ezt csak az vette észre, aki olyan jól ismerte őt, mint Poppy. Minden rendben van! — mondta Poppy. — Nem látjátok? Én jól vagyok, tehát nektek semmi okotok sincs az ellenkezőjére! És bármilyen különös, ez volt az igazság! Poppy valóban jól volt: nyugodtnak és tisztának érezte magát, és mintha minden nagyon egyszerűvé vált volna. Látta maga előtt az utat, és nem kellett mást lennie, mint hogy végigmenjen rajta, lépésről lépésre. Phil odalépett hozzá, és megszorította a kezét. - Hogy lesz ez... hogy fog ez lezajlani? — kérdezte Jamestől. fátyolos volt a hangja. — Először vért cserélünk - válaszolta James, de inkább Poppynak, csak őt nézte. - Nem kell sokat, mert már az átváltozás határán vagy. Aztán a kétfajta vér megküzd egymással... ez lesz a végső összecsapás, ha érted, mire gondolok! — Erőt vett magán, és halványan elmosolyodott. Poppy bólintott. — Amíg ez tart, egyre gyengébbnek és gyengébbnek érzed magad; végül egyszerűen... elalszol. A változás az alvás közben következik be. — És amikor felébredek? — Olyan lesz, mint a poszthipnotikus szuggesztió. Azt fogom benned rögzíteni, hogy majd ébredj fel, amikor érted jövök. Ne aggódj, minden részletet végiggondoltam! De most pihenned kell! Phil idegesen beletúrt a hajába, mintha csak most ébredt volna rá, milyen „részletekkel" kell neki és Jamesnek foglalkoznia. — Várj csak! - a hangja olyan volt, mint a károgás. - Amikor „alszik”, ahogy te mondod, akkor olyan lesz, mint... - Elfulladt a hangja, Poppy fejezte be a mondatot: — Egy halott? James hideg pillantást vetett Philre: - Igen. De ezt már megbeszéltük. — És akkor... akkor nekünk tényleg... Szóval, akkor mi történik vele? James pillantása metszővé vált. — Jól van - szólt Poppy. - Mondd el neki! — Tudod, mi történik vele! — mondta James kelletlenül. - Nem tűnhet el, hiszen a rendőrség és az Éjszaka Népe is rögtön ránk szállna, keresnék! Nem, úgy kell kinéznie, mintha a ráktól halt volna meg, ezért mindennek pontosan úgy kell történnie, mintha tényleg meghalt volna! Phil dühös arckifejezése jelezte, most nem a józan eszére hallgat. - Biztos, hogy nincs más mód? — Nincs — mondta James. Phil beharapta az ajkát. - O, Istenem! Poppy nem akart belemerülni a részletekbe. Hevesen közbevágott: - Törődj bele, Phil! Nem tehetsz mást! És ne feledd: ha nem történik meg most, akkor megtörténik néhány hét múlva,


de akkor igazán! Phil olyan erősen szorította az ágy egyik réz tartóoszlopát, hogy elfehéredtek az ujjai. De megértette, és Phil nagyon tudott uralkodni magán, ha kellett. — Igazad van — mondta vékony hangon, hajdani határozottsága maradékával. - Jól van, beletörődöm. — Akkor kezdjük! — mondta Poppv olyan nyugodtan és határozottan, mintha ő minden nehézség nélkül tudná kezelni a helyzetet. James Phil he/, fordult: - Ezt a részt neked nem kell látnod. Menj ki, nézd egy kicsit a tévét! Phil habozott, de aztán bólintott, és kiment. — Még valami! — mondta Poppy, miközben elhelyezkedett az ágy közepén. Megpróbált tárgyilagosan beszélni, de kevés sikerrel. - A temetés után... akkor még alszom, igaz? Nem fogok felébredni? Tudod, a csini kis koporsómban? - Felnézett Jamesre: - Merthogy klausztrofóbiás vagyok, csak hangyányit... Nem ott fogsz felébredni — mondta James. — Nem hagynám, hogy megtörténjen, Poppy! Bízz bennem! Mindenre gondoltam! Poppy bólintott. — Bízom benned - gondolta. Aztán a fiú felé tárta a karját... James megérintette Poppy nyakát, mire ő megemelte az állát. Amikor a vére folyni kezdett, érezte, hogy a tudata is átáramlik a fiúéba. Ne aggódj, Poppy! Ne félj! — James gondolatai azt sugallták, mindenre elszánt, hogy megvédje őt. Ezzel ugyan azt erősítette meg, hogy van mitől félnie, és hogy mindennek rossz vége is lehet, Poppy mégis megnyugodott. Közvetlenül érezte a fiú szerelmét, és ez békével és fényességgel töltötte el... Poppy hirtelen érzékelni kezdte a távolságot, a magasságot, a mélységet. .. a tágasságot. Mintha a láthatár egy pillanat alatt a végtelenségig tágult volna. Mintha új dimenziót fedezett volna fel — nem voltak sem határok, sem akadályok, ő és James bármit megtehettek! Azt érezte, hogy szabad. Aztán szédülni kezdett; érezte, hogy lassan elernyed James karjaiban, lekókad, mint egy hervadó virág... Én már eleget ittam — hallotta James gondolatát. A forró, állati száj visszahúzódott a nyakától. - Most te jössz. Most azonban nem karcolta fel a csuklóját. Levette a pólóját, aztán a körme egy gyors, határozott mozdulattal végigszántott a saját torkán. - Poppy lassan, szinte tiszteletteljesen hajolt előre. James segített, a kezével támasztotta a tarkóját. Poppy köré fonta a karjait, a flanel hálóingen át is érezte a fiú csupasz bőrét. Így már jobb volt, de - ha James igazat mondott - egyben ez volt az utolsó is: ő és James többé nem cserélhetnek vért. — Ezt nem tudom elfogadni! — gondolta Poppy, de most semmire sem tudott hosszabban koncentrálni. Ezúttal nem ürült ki az agya, hanem zavarossá vált a vad, részegítő vámpírvértől. Elnehezedett és elálmosodott. — James? — Nincs semmi baj! Kezdődik az átváltozás! Elnehezült... álmos... meleg... A sós tengeri hullámok ölében.. . Szinte látta, ahogy a vámpírvér beszivárog az ereibe, és meghódít, amit talál. Nagyon régi, őseredeti vér volt, mely a lányt is nagyon régivé változtatta, olyanná, ami már az idők kezdetén is létezett, valami elsődleges és alapvető jelenséggé... Testének minden molekulája megváltozott... — Poppy, hallasz!' — James enyhén megrázta. Poppy annyira beteli az élménnyel, hogy észre sem vette, egy ideje már nem iszik. James a karjaiban tartotta... — Poppy! A lány próbálta nyitva tartani a szemet. — (ól vagyok... Csak... álmos...


James szorosan átölelte, majd gyengéden lefektette a párnákra. — Most pihenj. Behívom Philt. Mielőtt kiment, megcsókolta a lány homlokát. — Az első csókunk — gondolta Poppy csukott szemmel —, én meg kómában fekszem! Óriási! Erezte, hogy súly nehezedik az ágyára, és felnézett. Phil nagyon idegesnek látszott, csak lél fenékkel ült az ágyra, úgy nézte Poppyt. - Most mi történik? - kérdezte. — A vámpírvér átveszi az uralmat — felelte James. — És én nagyon álmos vagyok - tette hozzá Poppy. Nem érzel fájdalmat, csak a vágyat, hogy ellebegjen... A teste meleg és zsibbadt volt, és mintha egy lágy, vastag aura vette volna körül. — Phil? Elfelejtettem... köszönetét mondani azért, hogy segítesz. És minden másért. Nagyon jó testvér vagy, Phil! — Ne beszéljünk most erről — felelte Phil. — Majd később megköszönöd. Itt leszek melletted, tudod! — De lehet, hogy én nem - gondolta Poppy. — Ez rizikós és csakis azért mentem bele, mert a másik lehetőség az volt, hogy feladjam, meg se próbáljak küzdeni ellene! - Mert küzdöttem, ugye? Legalább harcoltam... — Igen, küzdöttél! — hallotta Phil remegő hangját. Észre sem vette, hogy hangosan beszélt... — Mindig nagy küzdő voltál! Sokat tanultam tőled! Hz mókásan hangzott, hiszen éppen ő tanult sokat Philtől — igaz, leginkább az utolsó 24 órában. Hl akarta ezt mondani, de annyi mást is kellett volna, és annyira fáradt volt... Úgy érezte, megdagadt a nyelve, a teste pedig bágyadt és erőtlen. — Csak... fogd a kezem... - mondta, és hallotta, hogy a hangja alig erősebb a lélegzeténél. Phillip megfogta az egyik kezét, James a másikat. így jó volt... így kellett lennie: a párnái mellett Füles és az oroszlán, Phil és James pedig fogják a kezét, biztonságban van, vigyáznak rá... Az egyik gyertya vaníliaillatú volt, meleg, meghitt illatot árasztott. Poppyt a gyermekkorára emlékeztette. Piskótakarikák, délutáni alvás... Az volt ilyen... A szundikálás Miss Spurgeon óvodájában: a napfény rézsútosan esett a padlóra, és James ott aludt a mellette levő matracon... Az a biztonság és derű... Ó, Poppy! - suttogta Phil. — Jól csinálod, kislány! Minden rendben! — mondta James. Poppy ezt akarta hallani. Hagyta, hogy elmerüljön a zenében, nem érzett félelmet, az egész olyan volt, mintha álomba zuhanna. Vagy olyan, mint ahogy az esőcsepp hullik vissza a tengerbe, amelyből származott... Az utolsó pillanatban azt gondolta, „Még nem készültem fel!”. De maga is tudta, mi a válasz: erre soha, senki nem készült fel... O, hogy lehet ilyen ostoba? A legfontosabbat elfelejtette: nem mondta meg Jamesnek, hogy szereti! Még akkor sem, amikor James kimondta! Elegendő levegőt és erői akart gyűjteni hozzá, de már késő volt. A külvilág eltűnt, már nem érezte a saját testét. Lebegett a sötétségben és a zenében; már csak aludni tudott... * — súgta James Poppynak. — Ne ébredj fel, amíg nem .szólok! Csak aludj! Phil úgy érezte, minden izma megmerevedett. Poppy nagyon békésnek látszotr; sápadt volt, — Aludj!


haja bronzvörös fürtökben terült szél a párnán, fekete szempillái és (élig nvili ajkai envhén megrezzentek, ahogy lélegzett. Olyan volt, mint egy porcelánbaba. De éppen az, hogy ilyen békés volt, rémítette meg Philt. - El tudom viselni — gondolta. El kell viselnem. Poppy egy sóhajtásszerű kilégzés urán hirtelen megmozdult. A felsőteste megemelkedett, aztán még egyszer, és a keze erősen szorította Phil kezét. Hirtelen kinyitotta a szemét, de úgy tűnt, nem Iá tort semmit - csak a döbbenet tükröződött benne. Poppy! - Phil megragadta a húgát, de mintha csak a flanel hálóinget fogta volna, Poppy annyira kicsi és törékeny volt benne. — Poppy! Az erőlködő zihálás megszűnt; Poppy felsőteste egy pillanatra megállt a levegőben, aztán a szeme becsukódott, és ő visszazuhant a párnára. Az ujjai ernyedten pihentek Phil kezében. Phil szinte eszét vesztette. — Poppy! — kiáltotta, és maga is hallotta a veszélyes, tébolyult színt a hangjában. — Poppy, ne! Poppy, ébredj fel! — Szinte már sikított. A keze hevesen reszketett, ujjai Poppy vállát markolták. James félretolta a kezét. — Mi az ördögöt csinálsz? — kérdezte halkan. — Poppy! Poppy? — Phil a húgát nézte: a mellkasa már nem mozdult, az arcán pedig... az újszülöttek ártatlan felszabadultsága ült, amit csak a csecsemők arcán látni. Aztán kezdett megváltozni... fehér és valahogy áttetsző lett, hátborzongató és kísérteties. Phil, bár még soha nem látott holttestet, ösztönösen tudta, hogy ez a halotti sápadtság. Poppyból elszállt az élet. A teste valahogy lapos lett és színtelen, nem duzzasztotta az életerő. Phil egy élettelen kezet tartott, nem egy alvó ember kezét. Poppy bőre elvesztette a fényét, mintha valaki óvatosan rálehelt volna... Phil hátravetette a fejét, a torkából olyan hang tört fel, ami nem is emberi, inkább állati üvöltés volt. Megölted! - Felállt az ágyról, és tántorogva James felé indult. — Azt mondtad, csak elalszik, de megölted! Meghalt! James nem tért ki a támadás elől. Megragadta Philt, és kivonszolta a folyosóra. — Az érzékelések közül a hallás az utolsó, ami megszűnik! - súgta Phil fülébe. - Lehet, hogy még hall téged! Phil heves mozdulattal kiszabadította magát, és a nappali tele rohant. Nem tudta, mit csinál, csak azt érezte, hogy most rombolnia kell. Poppy halott, meghalt! Nekiugrott a kanapénak, felfordította, aztán felrúgta a dohányzóasztalt. Felkapott egy állólámpát, kitépte a vezetékét a falból, és belevágta a kandallóba. — Hagyd abba! — James túlordította a robajt. Phil meglátta, és ellene fordult. A roham ereje a falhoz lökte Jamest, aztán egy újabb támadásnál mindketten a padlóra estek. — le ölted meg! — lihegte Phil, és megpróbálta torkon ragadni Jamest. Ezüstös villanás. James szeme úgy izzott, mint az olvasztott fém. A fiú elkapta és fájdalmasan megszorította Phil csuklóját. — Azonnal hagyd abba, Phillip! — sziszegte. Volt valami a hangjában, ami megállította Philt. A sírás határán volt, kapkodva szedte a levegőt. — Megöllek, ha ezt kell tennem Poppy biztonságáért! — James hangja vad és fenyegető volt. — Mert csak akkor les/, biztonságban, ha ezt befejezed, és pontosan azt teszed, amit mondok! Pontosan azt, amit mondok! Megértetted? — Olyan hevesen rázta meg Philt, hogy majdnem beverte a lejét a falba. Különösen hangzott, de James azt mondta, amit kellett: ő csak Poppyval törődik. Esami még furábban hangzik: Phil kezdte elhinni, hogy James igazai mond. Az őrjöngés vörös köde elszállt Phil agyáról. Mélyet lélegzett. — Jól van, megértettem - mondta rekedten. Alihoz volt szokva, hogy ő irányít — magát és másokat is —, ezért nem tetszett neki, hogy James parancsol, de ebben a helyzetben el kellett fogadnia.


De... meghalt, nem? — kérdezte. Attól függ, hogyan határozzuk meg a halált — felelte James. Elengedte Philt, és segített neki felállni. Haragos arckifejezéssel körbenézett a nappaliban. — Nem történt semmi baj, Phil. Minden úgy ment, ahogy kellett - kivéve ezt, itt! Úgy terveztem, hogy a szülei hazajönnek, és ők találják meg, de ez már nem fog összejönni. Mivel nem tudjuk megmagyarázni ezt a felfordulást, marad az igazság. — És mi az igazság? Hogy bementéi a szobájába, holtan találtad, és ettől megőrültél. Akkor én felhívtam a szüléiteket - tudod, hogy melyik étterembe mentek, ugye? — A Valentinóba. Mama mondta, milyen szerencsések, hogy kaptak asztalt. -jól van. Ez menni fog. De előbb ki kell takarítanunk a hálószobát. Hozz ki minden gyertyát, pakolj el; úgy kell kinéznie, hogy egyszerűen elaludt, mint bármelyik más napon. Phil az eltolható üvegajtóra nézett. Kint még világos volt, de hát Poppy nagyon sokat aludt az utóbbi napokban. - Majd azt mondjuk, hogy fáradt volt, és kiküldött minket, hogy nézzük a tévét. - Lassan beszélt, próbálta leküzdeni a szédülését, hogy tiszta legyen a feje. - Egy kis idő múlva visszamentem, hogy megnézzem, hogy van... Helyes - mondta James halvány mosollyal, de a szeme nem mosolygott. Nem tartott sokáig rendbe tenni a hálószobát; Phil számára az volt a legnehezebb, hogy közben látnia kellett Poppyt, s valahányszor ránézett, megsajdult a szíve. Olyan kicsinek és olyan finomnak látszott... Egy karácsonyi angyal júniusban. A plüssállatkákai nem akarta elvenni mellőle. — Hiszen felébred, igaz? — kérdezte, de nem nézett Jamesre. — O, Istenem, remélem! - mondta James. Nagyon fáradt volt a hangja, s amit mondott, inkább fohásznak, mint kívánságnak hangzott. - Ha nem, felesleges lesz rám rontani egy karóval, Phil: akkor én végzek magammal! Phil megdöbbent, és feldühödött: - Ne légy hülye! - mondta durván. — Ha van valami, amit Poppy nagyon becsült — nagyon becsül —, az az élet! Ha eldobnád az életedet, az olyan lenne neki, mint egy arculcsapás! És még ha valami rosszul is sikerülne: te megtettél mindent! Magadat vádolni — hülyeség! James meglepetten nézett rá; Phil megállapította, hogy mindkettőjüknek sikerült meglepni a másikat. Aztán James bólintott: — Köszönöm. Mérföldkő volt ez a kapcsolatukban: először voltak ugyanazon a hullámhosszon. Phillip úgy érezte, valami szokatlan kapcsolat alakult ki köztük. Félrenézett, és megkérdezte: — Nem kellene már telefonálni az étterembe? James az órájára nézett: — Várjunk még néhány percei. — Ha sokáig halogatjuk, lehet, hogy elindulnak, mire felhívjuk őket! — Az sem számít. Az viszont fontos, hogy a mentősök ne próbálják majd újraéleszteni, és ne akarják kórházba vinni. Ez azt jelenti, hogy a testének már hidegnek kell lennie, mire ideérnek. Phil megszédült az iszonyatról. - Te tényleg egy hidegvérű kígyó vagy! — Csak gyakorlatias - mondta James fáradtan, mintha egy gyereknek magyarázna. Megérintette Poppy márványfehér kezét a takarón. - Jól van: itt az idő! Telefonálok, te meg kezdhetsz megint őrjön géni, ha akarsz. Phil a fejét rázta: nem volt már ehhez energiája. Sírni szeretett volna, az majdnem olyan jó. Csak sírni és sírni, mint egy elveszett, beteg gyerek... - Hívd fel anyámat! — mondta szárazon. Lejárt Poppy lemeze; felhallatszott a tévé hangja a nappaliból. Phil nem érzékelte az idő múlását, amíg meg nem hallotta az érkező autó hangját. Akkor Poppy ágyára hajtotta a homlokát, és sírt. A könnyei teljesen őszinték voltak: abban a —


percben biztos volt benne, hogy örökre elvesztette a húgát. — Szedd össze magad! — szólt rá James. — Itt vannak. 11. FEJEZET A következő néhány óra volt Phil életének legrosszabb időszaka. Mindenekelőtt az anyja miatt. Attól kezdve, hogy belépett az ajtón, Phil nem tudta eldönteni, hogy őt vigasztalja, vagy tőle várja a vigasztalást. De — természetesen — egyikük sem kaphatott vigaszt. Csak annyit tehetett, hogy támogatta. — Nagyon kegyetlen ez — gondolta homályosan. Talán valahogy meg lehetne mondani neki, de úgysem hinné el, s ha mégis, akkor ő is veszélybe kerülne... Megérkeztek a mentősök, de dr. Franklin megelőzte őket. — Én telefonáltam neki — mondta James, kihasználva a rövid szünetet, amikor Phil anyja Clifr vállán sírt. — Miért? - kérdezte Phil. — Hogy leegyszerűsítsük a dolgot. Ebben az államban az orvos is kiállíthatja a halotti bizonyítványt, ha az utolsó húsz napban látta a beteget, és tudja, mi volt a halál oka. El kell kerülnünk a kórházat és a halottkémet. Phil értetlenül rázta a fejét: - Miért? Miért probléma a kórház? — Azért probléma — mondta James tagoltan és világosan —, mert a kórházban felboncolják a holttestet. Phil megdermedt; mondani akart valamit, de nem jött ki hang a száján. -A halottasházban pedig bebalzsamozzák. Ezért itt kell lennem, amikor elviszik a holttestet. Azt kell sugallnom nekik, hogy ne balzsamozzák be, ne varrják össze az ajkait, és ne... Phillipet elfogta a rosszullét, kirohant a fürdőszobába. Most megint gyűlölte Jamest. Ám Poppyt nem vitték be a kórházba, és dr. Franklin nem is említette a boncolást. Csak fogta Poppy anyjának kezét, és megnyugtató hangon arról beszélt, hogy az ilyen eseteknél ez hirtelen megtörténhet, és így Poppy legalább nem szenvedett... — De ma már sokkal jobban volt! — suttogta Phil anyja könnyek között. — O, kicsikém, kislányom! Rohamosan romlott az állapota, de ma jobban volt! — Ez előfordul néha - mondta dr. Franklin. - Mintha még egyszer összeszednék az utolsó életerejüket. — És én nem voltam mellette! - Phil anyja már nem sírt, de a hangja rekedt volt a rettenetes bűntudattól. - Egyedül volt, amikor meghalt! — Elaludt! — mondta Phil. — Szépen elaludt, és nem ébredt fel többé. Nézz rá, nézd, milyen békés az arca! Phil tovább beszélt az anyjához, Cliff és az orvos is igyekezett megnyugtatni; aztán elmentek a mentősök, és nem sokkal ezután - miközben az anyja Poppy ágyán ült és a lánya haját simogatta — megérkeztek a halottszállítók. — Csak még néhány percet! - mondta Poppy anyja. — Hadd maradjak vele egyedül! A halottszállítók feszengve ültek a nappaliban, James pedig nézte őket. Phil tudta, mi történik: James most rögzíti az elméjükben, hogy nem balzsamozhatják be Poppyt. Hosszú hallgatás után az egyikük megkérdezte Cliff től: — Vallási okokból, ugye? Clifi felvonta a szemöldökét: - Miről beszél? A férfi bólintott: — Én megértem, nem probléma. Phil is értett mindent. Bármit hallott a férfi, azt nem Cliff mondta neki... A másik férfi is megszólalt: — Csak azt kell majd eldönteniük, hogy akarnak-e halottbúcsúztatót, vagy lezárjuk a koporsót! — Igen, váratlanul történt! - fel eke Cliff, már csodálkozás nélkül. Nagyon rövid ideig betegeskedett.


Tehát ő sem hallja, amii a halottszállítók mondanak - gondolta Phil. Ránézett Jamesre, és látta, hogy izzadtságcseppek folynak le a homlokán. Nyilván nehéz lehet egyszerre három agyat kontrollálni.. . Aztán Cliff bement a szobába a feleségéért. Átkísérte a hálószobájukba, hogy az anyának ne kelljen látnia, mi következik. A kél férfi bement Poppy szobájába egy hullazsákkal és egy kerekes hordággyal. Amikor kijöttek, a zsák enyhén domborodott... Phil megint azt érezte, hogy elveszíti az önuralmát. Tömi-zúzni akart, vagy lefutni a maratoni távot, hogy minél messzebb legyen innen. Ám a térdei hirtelen elgyengítitek, a látása pedig elhomályosodott. Prezte, hogy erős karok ragadják meg, és támogatják egy szék felé. -Tarts ki! - mondta James. - Még néhány perc! Mindjárt vége! Phil e percben azt is meg tudta bocsátani neki, hogy vérivó vámpír... Aznap este mindenki nagyon későn került ágyba. De csak lefeküdtek, nem aludtak. Phil egész testét átjárta a fájdalom a torkától a lábujjáig; ébren hevert az ágyán, amíg felkelt a nap. —

* A halottasház olyan volt, mint egy viktoriánus udvarház. A termet, ahol Poppy feküdt, virágok és emberek töltötték meg. Poppy arany- díszítéses fehér koporsóban feküdt, és messziről olyan volt, mintha aludna. Phil nem akart rá nézni. Inkább a látogatókat figyelte, akik folyamatosan érkeztek a ravatalozóba, elfoglaltak minden padot és állóhelyet. Nem is gondolta, hogy ilyen sokan szeretik Poppyt. - Csupa élet volt! — emlékezett az angoltanára. Nem tudom elhinni, hogy elment! — mondta egy fiú Phil futballcsapatából. - Soha nem felejtem el! — sírta az egyik barátnője. Phil fekete öltönyében állt az anyja és Cliff mellett. Olyan volt, mintha egv esküvőn a jókívánságokat fogadnák. Az anyja azt ismételgette, hogy „Köszönjük, hogy eljött”, és mindenkit megölelt. Aztán a látogatók lassan odaléptek a koporsóhoz, és sírtak. A rengeteg gyászoló részvét nyilvánítása hosszan elhúzódott, s ez különös hatással volt Philre: beleélte magát. Poppy halála annyira valóságos volt, hogy az egész vámpíros történet kezdett álomnak tűnni. Phil apránként elhitte, hogy valóság a színjáték, amiben ő is szerepel. Egyébként mindenki más is elhitte. Poppynak rákja volt, bele is halt, a vámpírokban való hit pedig csak babona. James nem jött el a ravatalozóba.

* Poppy azt álmodta, Hogy a tengerparton sétál Jamesszel. Meleg volt, érezte a levegő sós ízét, a lába nedves és homokos volt. Az új fürdőruháját vette fel, azt, amelyik változtatja a színét, ha vizes lesz. Remélte, hogy James észreveszi a fürdőruháját, de a fiú nem mondott rá semmit. Akkor tűnt fel neki, hogy James maszkot visel. Furcsa ötlet volt, hiszen miféle bámulás lesz ebből, ha az arca jó részét eltakarja? — Nem akarnád levenni? - kérdezte, gondolva, hogy segítség kell hozzá. — Az egészségem érdekében viselem - felelte James, de a hang nem Jamesé volt! Poppy megdöbbent. Felnyúlt a fiú arcához, és lerántotta róla a maszkot. Nem James volt az, hanem egy hamvasszőke, még Philnél is szőkébb fiú! Hogyhogy eddig nem tűnt fel neki a haja? A szeme zöld volt, aztán kékké változott.


Ki vagy te? — kérdezte Poppy. Félt tőle. Nem mondhatom meg — mosolygott a fiú. Most ibolyakék volt a szeme. Felemelte a kezét, és Poppv meglátta benne a pipacsot. Illetve: a virág pipacshoz hasonlított, de fekete volt. A fiú megsimogatta vele a lány arcát. - Ne felejtsd el - mondta különös mosollyal -, hogy rossz varázslatok is történnek! — Mi? — Rossz varázslatok is történnek! — A fiú megfordult és elment. Poppy ott maradt, kezében a virággal. A fiú nem hagyott lábnyomokat a homokban. Poppy egyedül állt a robajló óceán partján. Az égen felhők gyülekeztek. Fel akart ébredni, de nem tudott; magányos volr és rémült. Hullámokban tört rá a szorongás; eldobta a virágot. — James! — —

* Phil felült az ágyában; a szíve kalapált. - Úristen, mi volt ez?! Mint egy kiáltás... Poppy hangján! Hallucinálok? Nem is lett volna meglepő. Hétfő volt, Poppy temetésének napja. Phil az órára nézett: négy óra múlva a templomban kell lennie. Nem csoda, hogy róla álmodott. De olyan rémültnek hangzott az a kiáltás... Phil elhessegette magától a gondolatot. Nem volt nehéz: már meggyőzte magát, hogy Poppy meghalt, a halottak pedig nem kiáltoznak! A nagy megdöbbenés a temetésen érte. Ott volt az apja is, sőt még valami sötét öltönyhöz hasonló ruhát is szerzett, bár a zakó nem illett a nadrághoz, a nyakkendője pedig félrecsúszott. - Azonnal ide jöttem, amint megtudtam! Igen, de honnan jöttél? - kérdezte Phil anyja. A szeme körül megjelentek a feszültség finom ráncai, mint mindig, ha a volt férjével beszélt. -Túráztam a Blue Ridge Mountainsben. De esküszöm, legközelebb meghagyom a címemet, és megnézem az üzeneteimet! — felelte, és sírni kezdett. Phil anyja nem mondott semmit, csak felé tárta a karját. Phil szíve elfacsarodott, látva, hogy ölelik át egymást... Tudta, hogy az apja felelőtlen, reménytelenül elmaradt a gyerektartással, megbízhatatlan és sikertelen ember - de nála jobban senki nem szerette Poppyt. Abban a percben Phil nem tudta elítélni az apját, pedig ott állt mellette - összehasonlításul - Clifl is... Philt akkor érte a megdöbbenés, amikor a szertartás előtt az apja hozzá fordult. - Poppy eljött hozzám az este — mondta halkan. - Úgy értem: a szelleme! Meglátogatott. Phil meredten nézte. Az efféle elképesztő állításai vezettek a váláshoz. Az apja állandóan a különös álmaitól beszélt, és olyan dolgokat látott, amelyek nem léteztek. Emellett gyűjtötte az asztrológiai témájú, a numerológiával és az ufókkal foglalkozó cikkeket. Nem láttam őt, csak a kiáltását hallottam. O, mennyire tele volt félelemmel! Ne mondd el anyádnak, de azt hiszem, nem talált nyugalomra! — mondta, és a kezébe temette az arcát. Phil úgy érezte, hogy minden szőrszál feláll a tarkóján. Ezt a kísérteties érzést azonban szinte azonnal elmosta a gyász fájdalma, és az olyan mondatok, mint „Poppy örökké élni fog a szívünkben és az emlékezetünkben”. A gyászolók az ezüstszínű halottaskocsi nyomában kimentek a I'orest Park temetőbe, és a júniusi napsütésben végighallgatták a lelkész búcsúztató szavait Poppy koporsója fölön. Phil remegett, amikor a koporsóra tette az egy szál rózsát. Rettenetes jelenet volt. Poppy két barátnője hisztérikus zokogásban tört ki; Phillip anyja összegörnyedt a fájdalomtól, el kellett vezetni a koporsótól. Nem volt ideje gondolkodni, sem akkor, sem utána, amikor Philék házában frissítővel kínálták a gyászolókat.


Itt, a házban ütközőit össze Phil két világa. Az idegőrlő felfordulás közepette egyszer csak meglátta Jamest. Nem tudta, mit tegyen. James jelenléte nem tűnt helyénvalónak a történtek után. Phil fejében megfordult, hogy megmondja neki: menjen el, fejezzék be ezt a beteges viccet! Ám mielőtt bármit tehetett volna, James hozzá lépett, és halkan azt mondta: — Este tizenegyre légy kész! Phil meghökkent: - Mire? — Csak légy kész, rendben? És hozd magaddal Poppy néhány ruháját. Mindent, amire szüksége tehet! — Phil értetlenségét lárva reménytelenül a plafonra nézett, majd odasúgta neki: - Ki kell ásnunk, tökfej! Vagy ott akarod hagyni? Durr! A két világ összeütközésének robaja... Phil egy pillanatig az űrben lebegett, a lába egyik világban sem ért földet... Aztán az összetört normális világ szilánkjai között nekidőlt a falnak, és azt suttogta: - Nem! Nem tudom megtenni! Te megőrültél! — Te vagy az őrült! Úgy teszel, mintha meg sem történt volna! De segítened kell, mert én, egyedül nem tudom! Eleinte teljesen elveszett lesz, mint egy alvajáró — szüksége lesz rád! Ez felvillanyozta Philt. hirtelen kiegyenesedett, és halkan megkérdezte: — Te is hallottad az éjszaka? James félrenézett: - Nem volt ébren. Álmodott. — Hogyhogy meghallottuk abból a távolságból? Még az apám is hallotta! Figyelj! Megragadta a zakója hajtókáját. - Biztos, hogy jól van? — Egy perce még meg voltál győződve arról, hogy meghalt, most meg garanciát követelsz, hogy életben van! De nem tudom garantálni! — jéghideg tekintettel nézett Phillip szemébe. — Még soha nem csináltam ilyet, érted? Követem azt, ami le van írva! És mindig közbejöhet valami! Csak egyet— hangsúlyozta, mert Phil közbe akart szólni —, csak egy dolgot indok biztosan: ha ott hagyjuk, ahol most van, iszonyúan kellemetlen ébredésben lesz része! Érted? Phil szorítása enyhült, és lassan elengedte a zakó hajtókáját. — Igen. Sajnálom. Csak nem tudok hinni ebben az egészben... — Felnézett, és látta, hogy James arckifejezése is megenyhült. - De ha ő kiáltott az éjszaka, akkor életben van, igaz? — És erős - mondta James. — Még nem láttam erősebb telepatikus képességet. Ez a lány lesz valaki! Phil próbálta nem elképzelni, mi lesz. Persze, James — vámpír létére is - teljesen normálisan nézett ki — általában —, de Poppyt nem akarta valami hollywoodi szörnynek látni: vörös szemekkel, krétafehér arccal, vértől csöpögő szemfogakkal... Ha Poppy ilyenné válik, akkor is megpróbálja szeretni — de lehet, hogy azért beszerez majd egy karót... * A Forest Park temető egészen más volt éjszaka. Szinte tapintani lehetett a sötétséget. A vaskerítésen olvasható táblán az állt, hogy „Napnyugta után nem látogatható”, de a kapu nyitva volt. — Nem akarok itt lenni! — gondolta Phil. James végighajtott a temető mellett futó egysávos úton, és leparkolt egy hatalmas, ősöreg páfrányfenyő alatt. — Mi van, ha meglátnak? Nincs itt őrség, vagy ilyesmi? — Van egy éjjeliőrük, de alszik, gondom volt rá, mielőtt felvettelek. — James kiszállt a kocsiból, és elkezdte kipakolni a hátsó ülésről a tekintélyes mennyiségű felszerelést: két nagy teljesítményű lámpát, egy feszítővasat, néhány régi deszkát, kér vízhatlan vitorlavásznat és két vadonatúj ásót. — Segíts ezeket bevinni!


Minek ennyi minden? — kérdezte Phil, de segített. Csikorgott a kavics a talpa alatt, ahogy követte Jamest a kanyargó ösvényen, felmentek egy viharvert falépcsőn, aztán a domb másik oldalán le, és ott voltak Játékországban! Phil a temetési szertartás alatt hallotta, hogy így nevezik. Cliff két üzlettársa beszélt erről. A temetőnek ebben a részében főleg gyerekeket temettek. Rá sem kellett nézni a sírkövek felirataira, ezt már a sírokra tett mackók és más játékok is elárulták. Poppy sírja Játékország peremén volt. Még nem helyezték rá a sírkövet, csak egy zöld műanyag névtáblát. James letette a szerszámokat a fűbe, majd letérdelt, és a lámpa fényénél a földet vizsgálta. Phil némán állt, a temetőt fürkészte. Még mindig félt; ez részben normális félelem volt attól, hogy elkapják őket, mielőtt végeznek, másrészt attól a természetellenes tettől, amire készülnek. Csak a tücsköket és a forgalom távoli zaját hallotta. A szél gyengéden mozgatta a fák és bokrok ágait. — Jól van - szólalt meg James. - Először is letakarítjuk róla a gyepet. -- Mit? — Phil nem is gondolkodott azon, hogyan nőhetett máris fű az új síron — természetesen gyeptéglákat tettek rá. James megkereste az egyik csík végét, és feltekerte, mint egy szőnyeget. Phil megtalálta a másik csík végét. Egy-egy csík körülbelül 180 cm hosszú és 15 cm széles volt. Nehéz volt, de elég könnyen fel tudta tekerni, aztán legördítette a sírról. Hagyd csak ott! - mondta James. — Vissza kell tennünk a sírra, ha végeztünk! Elvégre nem akarjuk, hogy úgy nézzen ki, mintha megbolygatták volna! Phil hirtelen „megvilágosodott”: — Szóval erre kellett a vitorlavászon, meg a többi! -Igen. Egy kis rendetlenség még nem feltűnő, de ha mindenfelé szétszórjuk a földet, valaki még gyanút foghat! — James a sír négy oldalán lefektette a deszkákat, aztán kiterítette a ponyvákat is. Phil segített neki kisimítani. Ahol a gyeptéglacsíkok fedték a sírt, nedves maradt az agyagos föld. Phil megfelelő szögbe helyezte a lámpát, aztán fogta az ásót. - Nem hiszem el, hogy ezt csinálom! - gondolta. De azért csinálta. Amíg a figyelmét a fizikai munka kötötte le — az, hogy gödröt ás a földbe nem is volt baj. Csak erre koncentrált, amikor rálépett az ásóra. Az ásó vasa könnyen hatolt a földbe, nem ütközött ellenállásba. Nem volt nehéz kiemelni és a vitorlavászonra dobni egy-egy ásónyi földet. A harmincadiknál azonban már kezdett fáradni. Ez őrültség! Ide egy markoló kell! - morogta a homlokát törölgetve. - Pihenhetsz, ha akarsz — mondta James hidegen. Phil azonnal látta, hogy James a „markoló”. Sokkal erősebb volt, mint bárki, akit Phil ismert. Ásója megállás nélkül dobálta fel a földet, és minden különösebb erőfeszítés nélkül. Mintha szórakoztatta volna a munka. — Miért nem játszol egyik iskolai csapatban sem? — kérdezte Phil, ásója nyelére támaszkodva. — Az egyéni sportokat szerelem. Például a birkózást. — James egy pillanatra lelnézett és Philre vigyorgott. Ez afféle öltözői humor volt, amit minden fiú rögtön megérteti: a birkózás annyi, mint két vállra fektetni Jacklvnt vagy Michaelát... Eibben a pillanatban Phil sem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Valahogy nem jutott eszébe semmi elítélő megjegyzés. A gödör kiásása még James közreműködésével is sokáig tartott. Phil nem is értette, miért ásnak ilyen széles gödröt, de amikor az ásója nekiütődött valami keménynek, rájött, miért volt erre szükség. — A fedőlap — mondta James. - Miféle fedőlap? A koporsóvédőé. Abba helyezik bele a koporsót, hogy ne törjön össze, amikor rádobálják a főidet. Mássz ki, és hozd ide a feszítővasat! —


Phil kikapaszkodott, és hozta a feszítővasat. Most már látta a fedőlapot. Durva betonból öntötték, és feltételezte, hogy egy négyszögletű, nagy dobozszerűségről lehet szó, s ez annak a teteje. James a feszítővassal a fedőlap alá nyúlt. Megemelte, aztán apránként a koporsóvédő mellé csúsztatta. Kész! - nyögte. Ezért kellett ekkora gödör: a koporsóvédő mellett az egyik oldalon legyen hely a fedőlapnak, a másikon pedig Jamesnek. Phil mosi már benézhetett a koporsóvédőbe, és meglátta a koporsót. A fedelét kissé megtört sárga rózsák borították. James nehezen lélegzett, de Phil tudta, hogy nem az erőkifejtéstől. Mintha az ő tüdejét is összepréselte volna valami, és a szíve úgy dobogott, hogy beleremegett az egész teste. Ó, Istenem - mondta halkan és szinte hangsúlytalanul. James felnézett rá. — Igen. Ez az. — Kezével a koporsó lábához söpörte a virágokat, aztán Phillip szerint nagyon lassú mozdulatokkal — kilazította a koporsófedél reteszeit. Amikor ezzel végzett, egy pillanatig csak állt, két kezét a koporsó sima fedelén nyugtatva. Aztán felemelte, és Phillip láthatta, mi van benne... 12. FEJEZET P oppy csukott szemmel feküdt a fehér bársony huzaton. Nagyon sápadt és különösen gyönyörű volt - de halott is? Ébredj fel! - mondta James, és kezét Poppy kezére tette. Phillipnek olyan érzése volt, hogy nemcsak a hangjával szólítja, de a lelkével is. Elttelt egy gyötrelmesen hosszú perc, és semmi sem történt. James Poppy feje alá csúsztatta a kezét és gyengéden felemelte. - Poppy, itt az idő! Ébredj lel! Ébredj lel! Poppy szempillái megrebbentek. Phillipben hadakoztak az érzések. Diadalittas kiáltásra készült, a földet verte volna örömében, ugyanakkor szeretett volna elrohanni onnan. Lábai azonban felmondták a szolgálatot, és csak lerogyott a sír mellett. Gyerünk, Poppy! Kelj fel! Mennünk kell! — James gyengéden, de sürgetően beszélt, ahogy az altatásból ébredező beteghez szoktak. És Poppy pontosan így is nézett ki... Phil lenyűgözve, ámulattal vegyes rettenettel nézte, ahogy Poppy pislogott egyet, fejét megmozdította egy kicsit, aztán kinyitotta a szemét. Szinte azonnal újra be is csukta, de James továbbra is beszélt hozzá, és amikor a lány újra kinyitotta a szemét, már nyitva is tartotta. Aztán James gyengéd unszolására felült. Poppy! - Philből akaratlanul tört ki a kiáltás, mellkasa égett, alig kapott levegőt. Poppy felnézett, Philre sandított, de azonnal el is fordult a zseblámpa fényétől. Bosszúsnak tűnt. Gyere! - mondta James, és segített neki kimászni a koporsó nyitott részén. Ez könnyen ment: Poppy nagyon kicsi volt. James a karjában tartotta, ő rálépett a koporsó zárt részére, Phil pedig lenyúlt érte a gödörbe, és felhúzta. Aztán görcsös mozdulattal átölelte. Amikor visszahúzódott, Poppy ránézett. Rosszallóan vonta össze a szemöldökét. Megnyálazta a mutatóujját, és nedves ujját végighúzta bátyja arcán. - Piszkos vagy — mondta. Tud beszélni, a szemei nem pirosak, az arca nem krétafehér - tényleg él! A megkönnyebbüléstől elgyengülve Phil újra megölelte. - Úristen, Poppy! Hát jól vagy? Jól vagy! — Azt észre sem vette, hogy húga nem viszonozza ölelését... James kimászott a gödörből. — Hogy érzed magad, Poppy? — kérdezte, de nem udvariasságból. Higgadt, gyakorlatias kérdés volt. Poppy előbb rá, majd Phillipre nézett. — Jól... jól vagyok. Akkor jó! — mondta James, de még mindig úgy figyelte Poppyt, mintha egy 300 kilós


skizofrén gorilla lenne. És... éhes vagyok! — jelentette ki Poppy ugyanazon a kellemes, muzsikáló hangon. Phillip szeme megrebbent. Miért nem jössz ide, Phil? - kérdezte James, és maga mögé mutatott. Phil kezdte magát nagyon kényelmetlenül érezni. Lehet, hogy Poppy... szagolgatja őt? Nem hangos, nedves szimatolással, hanem olyan finoman, ahogy egy macska szokott valamit szagolgatni. Az orra ott volt Phil vállánál. Phil, azt hiszem, át kellene jönnöd ide — mondta James, most már nyomatékosabban. De ami a következő pillanatban történt, olyan gyors volt, hogy Philnek megmozdulni sem maradt ideje. A finom kis kezek acélkapcsokként ragadták meg a karját. Poppy tűhegyes fogakkal mosolygott rá, aztán, mint egy kobra, lecsapott a torkára. - Meg fogok halni — gondolta Phil meglepő nyugalommal. Nem tudott ellenállni. I)e Poppy elhibázta az első támadását. Az éles fogak tűzforró piszkavasként karcolták fel Phil torkát. Dehogy halsz meg! — mondta James. Átkarolta Poppy derekát, hogy eltávolítsa Philliptől. Poppy csalódottan nyüszített. Miközben Phil megpróbált erőt venni lábai remegésén, Poppy úgy figyelte, mint a macska egy érdekes bogarat. Még akkor sem vette le róla a szemét, amikor James szólt hozzá. Ő a bátyád, Phil. Az ikertestvéred. Emlékszel rá? - Poppy hatalmasra tágult pupillákkal nézeti Phil re. Phillip már nem csak a sápadtságát és a szépségéi látta, hanem a kábult és kiéhezett tekintetét is. A bátyám? Közülünk való? — kérdezte Poppy tétován. Orrcimpái remegtek, ajkai szétnyíltak. - Nem olyan a szaga! Nem, nem a mi fajtánk, de nem is táplálkozásra szolgál. Egy kicsit várnod kell, hogy ehess valamit. — Phillipnek pedig azt mondta: — Temessük be a gödröt, de gyorsan Phillip először nem tudott megmozdulni. Poppy még mindig őt nézte álmatagon, de nagyon intenzíven. Ott állt a sötétben, a legszebb fehér ruhájában, törékenyen, mint egy liliomszál, haja az arcába hullott. De egy jaguár szemeivel nézett rá... Poppy már nem ember volt. Valami mássá változott. Ő maga ismerte el, amikor saját magát és Jamest egy fajhoz tartozónak nevezte, és Philt valami másnak. Ő már az Éjszaka Világához tartozott. — O, Istenem, talán hagynunk kellett volna, hogy meghaljon! - gondolta Phil, és erőtlen, remegő kézzel megragadta a lapátot... James közben visszahúzta a koporsóvédő tetejét. Phil elkezdte visszalapátolni a földet - anélkül, hogy nézte volna, hová. A feje úgy ingott, mintha a nyaka csuklópánt lenne. — Ne hülyülj meg! - mondta egy hang, és erős ujjak ragadták meg a csuklóját. Phil csak homályosan látta James arcát. — Ne mondd, hogy jobb lenne, ha meghalt volna! Most még nagyon zavart, de ez csak átmeneti állapot, érted? A nyers szavak ellenére Phil egy kis megkönnyebbülést érzett. Lehet, hogy Jamesnek van igaza. Az élet jó, bármilyen formában is. És Poppy ezt választotta. Viszont megváltozott, és csak az idő mondja majd meg, menynyire. .. Phil egyben tévedett: azt hitte, a vámpírok olyanok, mint az emberek. Annyira jól érezte magát James társaságában, hogy majdnem megfeledkezett a köztük lévő különbségekről. Ezt a hibát többé nem fogja elkövetni... * Poppy csodálatosan érezte magát — minden értelemben. Úgy érezte, hogy titokzatos és erős nő, szinte költőien az, és korlátlanok a lehetőségei.


Mintha - ugyanúgy, ahogy a kígyó vedli le régi bőrét - megszabadult volna a tégi testétől, hogy felfedje fiatal, megújult testét. És biztosan tudta — bár nem sejtette, honnan —, hogy már nincs rákja. Az a rettenetes dolog, ami vadul burjánzott a testében, eltűnt. Az új teste ölte meg és nyelte el valahogy. De az is lehet, hogy Poppy North minden sejtje, testének minden molekulája átalakult. Akárhogyan is történt, erősnek és energikusnak érezte magát. Nemcsak hogy jobban volt, mint mielőtt megbetegedett, de soha életében nem érezte ilyen jól magát. Különös módon uralta az egész testét, és úgy tűnt, izmai és ízületei harmonikusan, szinte varázslatosan működnek. Az egyetlen gondot az jelentelte, hogy éhes volt. Minden akaraterejére szükség volt, hogy ne vesse rá magát arra a szőke fiúra a gödörben — Phillipre, a bátyjára. Púdra, hogy ő a bátyja, de akkor is ember, akinek az ereiben ott áramlott — Poppy érezte - a gazdag, élettel teli folyadék. Az az éltető folyadék, amire neki szüksége volt a túléléshez. — Akkor vesd rá magad! — suttogta tudata egyik része. Poppy nagyon helytelenítene ezt, és meg is próbálta elűzni a gondolatot. Úgy érezte, hogy valami van a szájában, ami böködi az alsó ajkát, és ösztönösen odanvúh a hüvelykujjával. Egy fog volt. Egy különleges, beleié hajló fog. Mindkét szemfoga hosszú lett, hegyes és nagyon érzékeny. Milyen különös... finoman megdörzsölte új fogait, majd nyelvét is óvatosan végigfuttatta rajtuk. Aztán az ajkához nyomta őket. Egy pillanat alatt visszanyerték eredeti méretüket. Ám amint az emberekre gondolt, akik duzzadnak a piros folyadéktól, akár az áfonyabogyók, újból visszanőttek. — Hé! Nézzetek, mit tudok csinálni! Ám a két szurtos hú nem figyelt rá, a gödröt temették be. Körülnézett, hogy valami más szórakozást keressen. Furcsa - nem tudta eldönteni, nappal van, vagy éjszaka! Lehet, hogy napfogyatkozás van? Ahhoz sötét volt, hogy nappal legyen, ahhoz meg túlságosan is világos, hogy éjszaka. Látta a juharfa leveleit és a tölgyfáról lecsüngő spanyol moha-fürtöket, és látta a moha körül lebegő parányi éjjeli lepkék sápadt szárnyait. Amikor felnézett az égre, megdöbbent. Valami hatalmas, ezüstös lénnyel ragyogó kerek dolog úszott ott. Poppy már űrhajókra, idegen világok küldötteire gondolt, csak aztán jött rá az igazságra: a Hold! Csak a szokásos telihold. Az ok, ami miatt annyira nagynak és lüktető fényűnek látta, az új éjszakai látása volt. Ezért látta a moha körül a lepkéket is. Valamennyi érzéke kiélesedett. Finom illatok lebegtek körülötte, kis odúlakó állatok, kecsesen rebbenő madarak szaga. A szél egy nyúl izgató közelségének hírét hozta. hogy hallott is dolgokat. Ahogy elfordította a fejét, éppen mellette felugatott egy kutya. Aztán rájött, hogy ez a hang távolról, a temetőn túlról szól. Csak ő hallotta közelinek. — Lefogadnám, hogy nagyon gyorsan tudok futni is! — gondolta. Bizseregtek a lábai. Ki akart szaladni a felségesen csodálatos illatú éjszakába, eggyé akart válni azzal. Most már ő is a részév olt... James — hívta a fiút, de különös módon úgy, hogy hangosan nem szólalt meg. Tudta, hogyan kell — nem is kellett gondolkodnia rajta. James felnézett lapátolás közben. — Várj egy kicsit! - válaszolt ugyanúgy, vagyis hang nélkül. — Mindjárt készen leszünk, kislány. — Aztán megtanítasz vadászni? A fiú alig észrevehetően bólintott. Homlokába hullott a haja, és imádnivalóan piszkos volt. Poppy úgy érezte, eddig nem is látta őt igazán - mert most az új érzékeivel látta őt. James nemcsak a selymes barna haj, a rejtélyes szürke szem és ruganyosán karcsú test volt, hanem a téli eső illata, a ragadozók szívverésének hangja és az erő ezüstös aurája, amit mindig is érzett


körülötte. És érzékelte erős, vérszomjas tigrislelkét is, amelyet ugyanakkor valahogy mégis gyengédnek és szinte sóvárgónak érzett... — Vadásztársak lettünk?— kérdezte türelmetlenül, a fiú pedig igenlően mosolygott, de Poppy legbelül érezte, hogy James nyugtalan. Vagy szomorú, vagy szorong valami miatt, ami távol tartja tőle. Ám a lány nem tudott gondolkodni ezen; már nem éhséget érzett, hanem... valami sokkal furcsábbat. Mintha nem kapott volna elég levegőt. James és Phillip lerázták a ponyvákat, és visszagörgették a sírra a friss gyeptéglacsíkokat. Poppy sírjára... Vicces, hogy eddig nem is gondolt erre. libben a sírban feküdt — illene valami megilletődöttséget vagy rémületet érezni! De nem érzett. Nem is emlékezett arra, hogy ott lent feküdt volna; semmire sem emlékezett attól kezdve, hogy elaludt a szobájában, aztán arra ébredt, hogy James szólongatja. Illetve: egy álomra... — Oké - mondta James, összehajtogatva a ponyvát. — Mehetünk! Hogy érzed magad? - Hát... egy kicsit furcsán. Nem tudok rendesen levegőt venni. — Én sem! — mondta Phil. Levegő után kapkodott, és a homlokát törölgette. — Nem is gondoltam, hogy a sírásás ilyen nehéz munka! James fürkészőn nézett Poppyra. - Gondolod, hogy kibírod az utat a lakásomig? — Hm...? Remélem... — Poppy tulajdonképpen nem is tudta, mit beszél. Mit kellene kibírnia? És miért kell azért James lakásába menni, hogy megint rendesen kapjon levegőt? Van néhány biztonságos donorom az épületben - mondta James. — Nem igazán akarom, hogy kimenj az utcára, és azt hiszem, neked is így lesz jó. Poppy nem kérdezte, hogyan érti ezt. Nem tudott tisztán gondolkodni. James azt akarta, bújjon el a kocsi hátsó ülésén. Poppy tiltakozott. Elöl akart ülni, hogy érezze az arcán az éjszakai levegőt. Jól van — egyezett bele James. - De legalább takard el az arcodat a karoddal. Mellékutcákon megyek hazáig. Nem láthatnak meg, Poppy! Az utcákon nem volt senki, aki megláthatta volna. Az arcába csapódó levegő hűvössége jólesett, de a légzésén nem segített. Akármennyire próbálta is, nem tudott rendesen levegőt venni. Hiperventiláció - gondolta. Gyorsabban vert a szíve, ajka és nyelve száraz volt, mint a pergamen. és még mindig kínzó légszomja volt. - Mi történik velem? Aztán rátöri a fájdalom. Gyötrő rángások az izmaiban - a középiskolai atlétikai versenyen érzett ilyet, a futópályán. A fájdalom miatt csak homályosan emlékezett arra, amit a tornatanára mondott: „ A görcsök akkor jönnek, ha az izmaid nem kapnak elegendő vért. A lábizom görcs egy halálosan éhes izomköteg. " Jaj, de fáj! háj! - Most még Jamest sem tudta segítségül hívni; csak annyira volt képes, hogy belekapaszkodott a kocsi ajtajába, és megpróbált lélegezni. Köhögött, zihált, de semmi sem segített. Görcsöket érzett az egész testében; már annyira szédült, hogy sziporkázó fényfoltokon keresztül látta a világot. Haldoklott. Valami végzetesen rosszul alakult. Úgy érezte, mintha víz alá merült volna, és a levegő után kapkodna - de nem volt oxigén. És akkor megtalálta a megoldást. Illetve: kiszagolta. Az autó megállt egy piros lámpánál. Poppy addigra már nemcsak a fejével, de a vállával is kihajolt az ablakból — és hirtelen elkapta az élet szagát. Élet. Ez az, amire szüksége van! Nem gondolkodott, csak tette, amit kellett. Egyetlen mozdulattal kivágta a kocsi ajtaját, és kiugrott. Hallotta, hogy Phil utána kiált, és James kiáltását is érzékelte. Nem vett tudomást egyikről


sem. Csak az volt fontos, hogy a fájdalom elmúljon. Úgy ragadta meg a járdán álló férfit, ahogy a fuldokló ragadja meg megmentőjét: ösztönösen. A férfi az átlagosnál magasabb és erősebb volt. Sötét tréningruhát és pilótadzsekit viselt. Az arca borostás volt, és a bőre sem igazán tiszta, de ez most nem számított. Poppyt nem a hordozó, hanem a benne levő finom, sűrű, piros anyag érdekelte. Támadása ezúttal tökéletesen pontos volt. Csodálatos fogai kimeredtek, mint ahogy a macska ereszti ki a karmait, és belemartak a férfi torkába. Úgy hatoltak bele, mint a régi típusú dugóhúzók. A férfi küzdött egy kicsit, aztán elernyedt. És Poppy csak ivott, a torka fürdött a rezes-édes nedűben. A vadállati éhség parancsolt neki, amikor megcsapolta a férfi ütőerét. A száját megtöltő folyadékban volt minden, ami vad, erős és ősi, és minden korttyal új élet szállt belé. Csak ivott és ivott, és érezte, hogy a fájdalom eltűnik, és a helyét földöntúli könnyűség veszi át. Amikor megállt, hogy levegőt vegyen, érezte, hogy tüdejét friss, áldott levegő járja át. Újra lehajolt, hogy igyon, lefetyeljen, szürcsöljön. A férfiból tiszta, gyöngyöző vér patakzott, és Poppy mindet akarta. Ekkor James megfogta a fejét, és visszahúzta. A tudatában és hangosan is szólt hozzá, hangja összeszedett és határozott volt. - Poppy, sajnálom. Sajnálom. Az én hibám volt. Nem lett volna szabad, hogy olyan sokáig várakoztassalak. De most már eleget ittál. Abbahagyhatod. O... micsoda zűrzavar! Poppy valahol érzékelte, hogy Phillip is ott van, a testvére, és elborzadva nézi őt. James mondta, hogy abbahagyhatja, de ez nem azt jelenti, hogy abba is kell hagynia! Nem is akarta... A férfi már egyáltalán nem küzdött. Öntudatlannak tűnt. Poppy újra ráhajolt. James majdhogynem durván rántotta vissza. — Figyelj rám! — A szemei józanságot sugároztak, és a hangja kemény volt. - Most még választhatsz, Poppy. Tényleg ölni akarsz? Ezek a szavak hirtelen észre térítették. Ölni...? Tudta, hogy csak így juthat energiához. A vér jelentette az erőt, az életet, az energiát, az ételt és az italt. Ma kiszívja ebből az emberből, ahogyan egy narancsot facsarunk ki, az övé lesz annak minden ereje. És ki tudja, akkor mire lesz majd képes? De... ez egy ember volt, nem pedig egy narancs. Egy emberi lény. Valamikor ő is közéjük tartozott. Lassan, vonakodva eltávolodott a férfitól. James hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Megveregette Poppy vállát, és leült a járdára, mintha túl fáradt lett volna ahhoz, hogy lábon maradjon. Pliil nekitámaszkodott a legközelebbi ház falának. Iszonyodott tőle, és ezt Poppy is érezte. Még néhány szót is tisztán ki tudott venni Phil gondolataiból - olyan szavakat, mint „iszonyatos”és „állatias”. Az egész mondatnak pedig olyasmi volt a lényege, hogy „Érdemes volt megmenteni az életét, ha a lelke elveszett?”. James hirtelen Phil felé fordult, és Poppy érezte ezüstkeménységű, hideg haragját. - Nem értesz semmit, ugye? - mondta vadul. - Poppy megtámadhatott volna téged is, de nem tette, pedig haldoklott! Te nem tudhatod, mi az a vérszomj! Nem olyan, mint amikor te szomjas vagy - olyan, mint a fuldoklás! A sejtjeid haldokolni kezdenek az oxigénhiánytól, mert a saját véred nem képes elegendő oxigént juttatni nekik. Ez a legrosszabb fájdalom, ami csak létezik, de Poppy nem ért hozzád, hogy csillapítsa a fájdalmát! Phillipen látszott, hogy megdöbbent. Poppyra nézett, majd bizonytalanul kinyújtotta a kezét. Sajnálom... Felejtsd el! - mondta James kurtán. Hátat fordított Phillipnek, és a férfit kezdte vizsgálni. Poppy érezte, hogy miként befolyásolja annak tudatát. - Azt mondom neki, hogy felejtse el az egészet — magyarázta Poppynak. - Csak egy kicsit pihennie kell, amit itt helyben meg is


tehet. Nézd, máris behegednek a sebek. Poppy látta, de nem volt boldog. Tudta, hogy Phil elítéli. Nem csak azért, amit csinált, hanem azén is, amivé lett. — Mi történt velem?- kérdezte Jamestől, és a karjaiba vetette magát. — Valami rém lett belőlem? James magához szorította. — Nem, csak más vágy. De nem szörnyeteg. Phil egy balfék. Poppy nevetni akart ezen, de megérezte James védelmező szeretető mögött a szomorúság rezdülését is. Ugyanaz a nyugtalaníró szomorúság volt ez, amii már korábban is érzett benne. James nem szerette, hogy ő maga ragadozó, és most Poppyt is azzá tette. A tervük tökéletesen sikerült, de Poppy már soha sem lesz újra a régi Poppy North. Bár tisztán olvasott James gondolataiban, ez nem az a teljes összefonódás volt, mint amikor vért cseréltek. Lehel, hogy többé már nem is kerülnek olyan közelségbe. Nem volt más választás — szólalt meg Poppy, most már hangosan. - Azt tettük, amit tennünk kellett. És most úgy kell folytatnunk, hogy ez a legjobb legyen. Nagyon bátor kislány vagy. Ezt mondtam már neked? Nem. De ha mégis, nem bánom, hogy megint hallom! Aztán hallgatagon haladtak James lakása felé. A hátsó ülésről súlyosan rájuk telepedett Phil rosszkedve. figyelj, menj haza a kocsival! - mondta James, miközben a felszerelést és Poppy holmiját bepakolta a garázsba. — Nem akarom Poppyt a házatok közelébe vinni, de azt sem akarom, hogy egyedül maradjon itt. Phil úgy nézett fel a sötét kétemeletes házra, mintha valami megcsípte volna. Aztán megköszörülte a torkát. Poppy tudta, miért – James lakása rosszhírű hely volt, a lány este soha nem jöhetett el ide. Phil nyilván még mindig érzett valamilyen testvéri törődést vámpírhúga iránt. — És öö... nem vihetnéd őt esetleg a szüleid házába? Hányszor kell még elmagyaráznom? Nem, nem vihetem a szüléimhez, mert a szüleim nem tudják, hogy Poppy vámpír! Jelenleg ő illegális vámpír — törvénytelen, renegát —, ami azt jelenti, hogy titokban kell tartanom a létét, amíg elrendezem a dolgokat — valahogy... De hogy...? - Phil nem folytatta; megcsóválta a fejét. — Oké. De nem ma! Majd később megbeszéljük. Nem, mi nem beszélünk meg semmit! — válaszolta élesen James. Már nem vagy részese a dolgoknak. Innentől ez csak Poppyra és rám tartozik. Neked annyi a feladatod, hogy visszatérj a normális életedhez, és tartsd a szád! Phil már majdnem mondott valamit, de visszafogta magát. Kiverte az autó kulcsait Jamestől, aztán Poppyra nézett. — Örülök, hogy életben vagy. Szeretlek! - mondta. Poppy tudta, hogy most szeretné megölelni, de valami mindkettőjüket visszafogta. Poppy valami nagy ürességet érzett a szívében. — Szia, Phil. A bátyja beült a kocsiba, és elhajtott. 13. FEJEZET -NEM ÉRTI MEG — mondta halkan Poppy, miközben James kinyitotta a lakás ajtaját. — Nem fogta fel, hogy te is az életedet kockáztatod! A lakást a puritán célszerűség jellemezte. A magas mennyezet és a tágas szobák elárulták, hogy drága volt, de nem sok bútor volt benne. A nappaliban egy alacsony, szögletes kanapé állt, egy íróasztal, rajta a számítógép, a falon néhány keletinek látszó kép függött. És könyvek: kartondobozokban, egymásra pakolva a szoba sarkaiban. Poppy egyenesen James szemébe nézett: — James! Én megértem. James rámosolygott a lányra. Izzadt volt, koszos és nagyon fáradt, de az arckifejezése azt


sugallta, hogy Poppyért érdemes volt... Ne vádold Philt! - legyintett elnézően. — Tulajdonképpen egész jól kezeli ezt a helyzetet. Még soha nem lepleztem le magam egy ember előtt, de azt hiszem, legtöbben üvöltve elrohantak volna, hogy többé vissza se jöjjenek! Ő legalább megpróbál megbirkózni vele. Poppy bólintott, lezárta a témát. James is fáradt volt, aludniuk kellett, fogta a vászonzsákot, amelyben Phil elhozta a ruháit, és bement a fürdőszobába. Ám még nem kezdett átöltözni: túlságosan is rabul ejtette a tükörképe. Tehát ilyen a vámpír Poppy... Sokkal csinosabb! - állapította meg öntudatlan elégedettséggel. Az arcbőre bársonyosan fehér, mint egy arckrémreklámban, zöld szemei akár a drágakövek, rézvörös fürtjei szélfútta, zabolátlan csigákban.. . — Már nem úgy nézek ki, mint aki a boglárka szirmán szokott üldögélni: vad, veszélyes és egzotikus vagyok! Mint egy modell! Mint egy rocksztár! Mint James! Időre hajolt, hogy megvizsgálja a fogait. Megbökte a szemfogait, hogy megnőjenek, aztán ijedten hátrahőkölt. A szeme... Ezt eddig nem vette észre. — Ó, istenem, nem csoda, hogy Phil megrémült! Amikor a fogai megnőnek, a szeme is megváltozón, hátborzongatóan ezüstös zöld színű lelt. Mint a vadászó macska szeme... Hirtelen elborította a félelem. Meg kellett kapaszkodnia a mosdó peremében, hogy el ne essen. — Nem akarom, nem akarom... — Jaj, nézz szembe a ténnyel, kislány! Fejezd be a nyüszítést! Mire számítottál? Hogy olyan leszel, mini Shirley Temple? Te már vadász vagy! A szemed ezüstös, neked a vér íze olyan, mint a meggybefőtté, és azt is tartsd észben, hogy a másik lehetőség a nyugodj békében volt! Szóval, fogadd el! Egyre nyugodtabban vette a levegőt. A következő néhány percben megváltozott benne valami: szembe nézett a ténnyel, és... elfogadhatónak találta. Mintha valami felszabadult volna a torkában és a gyomrában. Már nem érezte magát olyan különösen, és nem volt álmos, mint amikor felébredt a temetőben; már világosan tudón gondolkodni a helyzetéről, és el tudta fogadni. És anélkül, Hogy rögtön Jameshez rohantam volna! — Öt is meglepte a hirtelen jött gondolat. - Nincs szükségem a vigasztalására, vagy a jóváhagyására! Én magam is képes vagyok rá! Lehet, hogy akkor történt meg vele, amikor szembe kellett néznie a legrosszabbal a világon. Elvesztette a családját, a régi életét, talán a gyermekkorát is, de megtalálta önmagát! Ennek így kellett lennie! A lején át lehúzta a fehér ruháját, pólót és tréningnadrágot vett fel. Aztán emelt fővel kisétált a fürdőszobából. James a hálószobában volt, a kétszemélyes ágyon, a világosbarna ágyneműn hevert. Még mindig rajta volt a koszos ruhája; az egyik karjával eltakarta a szemét. Amikor Poppy belépett, felnézett. — Én majd a kanapén alszom — mondta. Nem, dehogy! - mondta Poppy határozottan. Ledőlt mellé az ágyra. — Hullafáradt vagy, és tudom, hogy biztonságban leszek veled. James nem mozdult, csak elmosolyodott. — Mert hullafáradt vagyok? Meri veled mindig biztonságban vagyok! — Ezt biztosan tudta; még amikor ember volt, és a vére bizonyára csábította a fiút, akkor is biztonságban volt. Nézte, ahogy ott feküdt mellette zilált hajjal, ernyedt testtel, ki- f űzött edzőcipőjén a rászáradt földdel, és még a könyökét is elbájolónak látta. Elfelejtettem megmondani valamit. Akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem, amikor...


elaludtam, kifelejtettem megmondani, hogy szeretlek! James felült. — Nem, csak szavakkal nem mondtad ki. Poppy érezte, hogy az ajka önkéntelen mosolyra húzódik. Ez volt a legcsodálatosabb, az egyetlen tökéletesen jó dolog mindabból, ami vele történt: ő és James egymásra találtak. A kapcsolatuk megváltozott, de minden, ami értékes volt a régi kapcsolatukban — a kölcsönös megértés, egymás óvása —, megmaradt. És most ehhez járult az az új, izgalmas felfedezés, hogy már többek egymás számára, mint a legjobb barátok. Most megtalálta a fiúban azt, amit soha nem tudott megközelíteni. Ismerte a titkait, tudta, mi lakik benne - úgy, ahogy az emberek soha nem ismerik egymást. Ők nem képesek belépni a másik ember tudatába, és a világ minden szava sem elég, hogy bebizonyítsák, hogy két ember pontosan ugyanazt a vörös színárnyalatot látja; de ha ő és James nem is olvad többé egymásba, mint két vízcsepp, akkor is mindig képesek lesznek megérinteni egymás tudatát. Egy kicsi szégyenlősen a fiúhoz bújt, a vállára hajtotta a fejét. Eddig együttléteik alatt soha nem csókolóztak, nem „romantikáztak”; most is elég volt, hogy csak ült James mellett, érezte a lélegzetét, hallotta a szívverését, befogadta a teste melegét. Az, hogy James átkarolta a vállát, szinte már túl sok, már-már kibírhatatlanul intenzív volt - ugyanakkor biztonságot és békét adott. Olyan volt, mint azok az édeskés, szívfacsaró dalok, amelyektől feláll a szőr az ember karján, legszívesebben a padlóra vetné magát és üvöltene - vagy hátradől, és megadja magát a zenének, Ez ilyen érzés volt... James megfogta a kezét, a szájához emelte, és megcsókolta a tenyerét. Mondtam neked: nem a külsejéért vagy az öltözködéséért vagy az autójáért szeretsz valakit! Azért szereted, mert olyan dalt énekel, amelyet csak te értesz! Poppv szíve úgy dobogott, hogy szinte fájt. - Mi mindig értettük a dalunkat, már kisgyerekkorunkban is — mondta. — Az Éjszaka Világában létezik egy elv, a lelki társ elve. Eszerint mindenkinek van egy lelki társa a világban, de csak egy. Ez a személy a tökéletes számodra, ő a végzeted. A probléma csak az, hogy szinte senki nem találja meg a lelki társát, éppen a távolság miatt. Ezért a legtöbb ember egész életében azt érzi, hogy nem tökéletes. — Azt hiszem, ez igaz! Én mindig tudtam, hogy te vagy nekem a tökéletes! — Nem mindig... — De igen! Ötéves korom óta! Tudtam! — Én is tudtam, hogy te vagy a tökéletes számomra — de azt is, hogy ez reménytelen. — James megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta: - Ezért jártam Michaelával meg a többi lánnyal. Nem szerettem őket, de hozzájuk közeledhettem anélkül, hogy megszegném a Törvényt. -Tudom - gondolta Poppy. - Vagyis: azt hiszem, mindig is tudtam, hogy valami ilyesmi van a dolog hátterében. — Aztán megkérdezte: - James! Most mi vagyok? Voltak kérdések, amelyekre ösztönösen is tudta a választ - ezek szinte a vérében voltak —, de ő többet akart tudni, és tudta, hogy James megérti, miért. Most már ez volt az ő élete, meg kellett tanulnia a szabályait. — Hogy mi? — James az ágytámlának dőlt, s a fejét hátradöntötte, hogy Poppy feje elférjen az álla alatt. — Nagyon sokban hasonlítasz hozzám; akik vámpírrá változnak, lényegében olyanok, mint a lamiák, kivéve, hogy ők öregszenek, és nem lehet gyerekük. Poppyra nézett: - Na, lássuk: azt már tudod, hogy jobban látsz és jobban hallasz, mint az emberek. És remek vagy a gondolatolvasásban. - Nem mindenkiében. Nincs olyan vámpír, aki minden elmében képes olvasni. Sokszor én is csak körülbelül érzem, mit gondolnak az emberek. Az egyetlen biztos mód a kapcsolatteremtésre: ez! — James kinyitotta a száját, és rákoppintott a szemfogára. Poppy kuncogott, ahogy a hang


átfutott a koponyáján. És milyen gyakran kell...? - ő is rákoppintott a szemfogára. Táplálkozni? — Poppy érezte, hogy James elkomolyodik. — Naponta egyszer, átlagosan. Különben átmész vérszomjasba. Ehetsz emberi táplálékot is, ha akarsz, de annak nincs tápértéke. Számunkra a vér minden. - És minél több vért iszunk, annál több az erőnk! - Lényegében, igen. Beszélj a hatalomról! Mindenre... Szóval, mire vagyunk képesek? Jobban tudjuk uralni a testünket, mint az emberek. Begyógyul minden sérülésünk, kivéve azt, amit fa okozott. A fa súlyosan megsebez, meg is ölhet. — Felhorkant: — Tehát ebben az egyben igazat mondanak a filmek. A szívébe döfött karó valóban meg tud ölni egy vámpírt. Az is, ha elégetik. - Át tudunk változni állatokká? Nem ismerek olyan vámpírt, aki képes erre. Elméletileg lehetséges számunkra is, az alakváltóknak és a vérfarkasoknak ez mindennapos. - Köddé válhatunk? - Még alakváltoztatóval sem találkoztam, aki képes lenne rá. Poppy a sarkával dobolt az ágyon: — És nyilvánvaló, hogy nem kell koporsóban aludnunk. — Nem, és nincs szükségünk a szülőföldünkről származó földre se. Én például a Sealy Posturepedic matracot jobban kedvelem, de ha te inkább földet szeretnél... Poppy oldalba bökte. - És öö... át tudunk lépni a folyóvízen? — Persze. És be tudunk lépni az emberek házába anélkül is, hogy behívnának, és akár hempereghetünk is a fokhagymában, ha nem bánjuk, hogy elkerülnek a barátaink. Még valami? — Igen! Beszélj nekem az Éjszaka Világáról! - Már az ő világa volt... — Beszéltem már a klubokról? Minden nagyvárosban vannak klubjaink. És néhány kisvárosban is. — Miféle klubok azok? — Nos, némelyik inkább csak kocsma, de vannak olyanok, mint a kávéházak, és olyanok, mint a night clubok, és olyanok, mint a páholyok, ezekbe főleg felnőttek járnak. Ismerek egyet, ami gyerekeknek való, tulajdonképpen egy nagy raktárépület, de görkoripályákat is építettek benne. Ott lazulhatsz meg korizhatsz is. És a Fekete íriszben minden héten slam poetry versenyt rendeznek. — Fekete írisz? — ez emlékeztette valamire - valami kellemetlenre... De hangosan csak annyit mondott: — Furcsa neve van! — Minden klubot egy virágról neveztek el. Az Éjszaka Népének a fekete virág a szimbóluma. — Megfordította a csuklóját, hogy Poppy láthassa a karóráját. Analóg óra volt, a számlapja közepén egy fekete nőszirommal. - Látod? — Igen. Korábban is észrevettem már ezt a fekete rajzot, de soha nem néztem meg. Azt hittem, hogy egy Miki egér... James megrovóan az orrára koppintott. — Ez komoly dolog, kislány! Erről felismerhet az Éjszaka Népének bármely tagja, még az olyan ostobák is, mint a vérfarkasok! — Nem szereted a vérfarkasokat? - De, nagyon szerethetők, ha kedveled a kér számjegyű IQ-t! - Mégis beengeditek őket a klubokba! Csak néhány klubba! Az Éjszaka Népe csak a saját fajtájával házasodhat, de amúgy szabadon keveredhetnek a vámpírok, vérfarkasok, mindenfajta boszorkányok. Poppy, aki eddig azt játszotta, hogy hányféleképpen tudja összefonni az ujjait, most érdeklődni kezdett: - Hányfajta boszorkány van? O! Az egyik fajta az, amelyik tudatában van az örökségének és tanulja is, a másik pedig,


amelyik nem. Ez utóbbiakat nevezik az emberek médiumoknak. Olykor csak lappang az erejük, és némelyikük még annyira sem médium, hogy megtalálja az utat az Éjszaka Világába, így be sem jutnak oda. Poppy bólintott. — Jól van, ezt értem; de mi van, ha egy ember besétál egy ilyen klubba? Sehol nem engednék be. A klubok egyébként nem szembetűnők, és mindig őrzik őket. - De ha mégis...? James vállat vont. Hidegen válaszolt: — Megölnék. Hacsak valaki nem akarja megtartani játéknak vagy zálognak. Az ilyen embernek lényegében kimossák az agyát, a vámpírok közt él, de nem tudja, meri agykontroll alatt áll. Olyan, mint egy alvajáró. Volt egyszer egy dadám... Elcsuklott a hangja. Poppy érezte a bánatát. — Majd máskor elmondod! — Nem akarta, hogy ismét felszakadjon ez a seb. Uhüm... — felelte James álmosan. Poppy kényelmesen befészkelte magát a karjába. Csoda lesz —gondolta-, ha a legutóbbi elalvási élménye után egyáltalán le tudja hunyni a szemét. De le tudta... A lelki társával volt, mi baj érhette volna? Senki nem bánthatta... Phil viszont nehezen tudta lehunyni a szemét, s amikor sikerült neki, mindig Poppyt látta. Poppy a koporsóban fekve; Poppy egy éhes macska tekintetével figyeli őt; Poppy felemeli a fejét a férfi torkáról, a szája olyan piros, mintha szamócái evett volna. Már nem ember volt. És az, hogy mindvégig tudta, hogy nem lesz az, nem tette köny- nyebbé számára, hogy elfogadja. Nem tudta megbocsátani neki, hogy ráugrik egy emberre és feltépi a torkát, hogy igya a vérét. Bár abban sem volt biztos, hogy jobb, ha elcsábít valakit, megharapja, aztán hipnotizálja, hogy felejtse el. Ez az egész rendszer mélységesen ijesztő volt számára. Lehet, hogy Jamesnek volt igaza: mi, emberek nem tudjuk elviselni a gondolatot, hogy felettünk is vannak a táplálkozási láncban. Már elvesztettük a kapcsolatot barlanglakó őseinkkel, akik még tudtak vadászni; azt hisszük, hogy ősi ösztöneinket magunk mögött hagytuk. Phillip mondhatna erről egyet s mást... A lényeg az, hogy ő képtelen elfogadni, Poppy pedig képtelen megváltozni. S ezt egyedül az teszi valamennyire elviselhetővé, hogy így is szeret i őt... * Amikor másnap reggel Poppy felébredt a sötét, lefüggönyözött szobában, az ágy másik fele már üres volt. De nem ijedt meg. Ösztönösen utána nyúlt a tudatával, és... megtalálta! James a kis teakonyhában volt. Poppy úgy érezte, hogy tele van energiával, mint egy kölyökkutya, mely a pórázt rángatja, hogy engedjék szabadon a réten. Ám a nappaliba érve már azt is érzékelte, hogy az ereje gyengült. A szeme is fájt; csak hunyorogva tudott a bántóan ragyogó ablak felé nézni. — A napfény! - mondta James. - Megbénítja a vámpír minden erejét, emlékszel? Odament az ablakhoz, és behúzta a függönyt. Ez is sötétítőfüggöny volt, mint a hálószobában. Kizárta a kora délutáni napfényt. — Ez segít valamit, de jobb, ha sötétedésig itt maradsz. Az új vámpírok érzékenyebbek. Poppy mást is kihallott a szavaiból. — Te elmész? — El kell mennem. — Kelletlen fintort vágott. — Megfeledkeztem valamiről: az unokatestvérem, Ash, ezen a héten jönne látogatóba. Ráveszem a szüleimet, hogy mondják le. — Nem tudtam, hogy van egy unokatestvéred! James megint grimaszolt: — Sőt, több is van! Keleten élnek, egy biztonságos városban; az


egész várost az Éjszaka Népe uralja. A legtöbbjükkel nincs is gond, de Ash... — Vele mi a baj? — Hogy őrült! És érzéketlen, kegyetlen... — Vagyis olyan, amilyennek Phil írt le téged. — Nem, Ash valóban ilyen. Ő az abszolút vámpír. Önmagán kívül nem törődik senkivel, és imád bajt keverni! Poppy kész lett volna James összes unokatestvérét megszeretni a fiú kedvéért, de Ash valóban veszélyesnek tűnt. — Egyelőre nem szeretném, ha bárki tudomást szerezne rólad, de Ash aztán végképp ne! Megmondom a szüleimnek, hogy nem jöhet ide, és kész! És aztán mi lesz? — gondolta Poppy. — Nem rejtőzhet itt örökké! Az Éjszaka Világához tartozott, de ha ez a világ nem akarja befogadni... Biztosan van erre megoldás... De csak remélni tudta, hogy ő és James megtalálják. - Ne maradj el nagyon sokáig! - kérte. James megcsókolta a homlokát, ami nagyon kedves gesztus volt, és mintha kezdett volna szokássá válni... Miután James elment, lezuhanyozott és tiszta ruhát váltott. Drága, jó Phil - a kedvenc farmerját is betette! Aztán pakolászni és rendezgetni kezdett a lakásban, mert nem akart csak ülni és gondolkozni. Az ember ne gondolkodjon egy nappal a temetése után! A telefon a kanapé mellett nagy kísértést jelentett. Már fájt a karja, annyiszor ellenállt a kísértésnek, hogy felvegye a kagylót. De kit hívhatott volna fel? Senkit. Még Phillipet sem, mert hátha meghallja valaki. És ha az anyja venné fel... - Nem, nem, ne gondolj a mamára, te, idióta! De már késő volt. Hirtelen ellenállhatatlan szükségét érezte annak, hogy hallja az anyja hangját. Csak annyit, hogy „Halló?” Azt tudta, hogy ő úgysem mondana semmit. Csak megerősítést akart, hogy az anyja még létezik... Gyorsan beütötte a telefonszámot, mielőtt meggondolhatta volna magát. Számolta a csengetést: egy... kettő... három... - Halló? Az anyja hangja volt. Megkapta, amit akart, és mégsem volt elég. Poppy próbált szabályosan lélegezni, s könnyek folytak az arcán. Szorította a kagylót, a zsinórt csavargatta, s hallgatta a halk bugást a vonal másik végén. Mint a vádlott a bíróság előtt, az ítélet kihirdetésére várva... - Halló? Halló! - Az anyja hangja fakó és fáradt volt, de nem keserű: az embernek meg sem kottyan a telefonbetyárkodás, ha a napokban vesztette el a lányát... Aztán egy kattanás jelezte, hogy letette. Poppy a mellkasához szorította a kagylót, és úgy sírt, hogy reszketett belé. Aztán visszatette a kagylót... Na, nem: ezt nem csinálja többet! Rosszabb volt, mintha egyáltalán nem hallhatta volna az anyja hangját - és nem is segített közelebb kerülnie a valósághoz. Zavaros „Alkonyzóna” érzés fogta el, amikor arra gondolt, hogy a mamája otthon van, mindenki otthon van, csak Poppy nincs ott. Az élet megy tovább abban a házban, de ő már nem lesz a részese. Nem sétálhat be, mint eddig, csak úgy, mint egy furcsa, idegen házba. — Nagyon vágyódsz a büntetésre, igaz? Hagyd ezeket a gondolatokat, és csinálj valamit, ami elvonja a figyelmedet! Éppen James íróasztalfiókjaiban kutakodott, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Mivel hallotta a kulcs fémes hangját, azt hitre, James jött meg; de még mielőtt megfordult volna, már tudta, hogy nem James az: nem James tudatát érzékelte. Megfordult, és egy hamvasszőke hajú fiút látott. Nagyon jóképű volt, nagyjából olyan alkatú, mint James, csak egy kicsit magasabb, s talán egy évvel idősebb nála. bélhosszú haj keretezte szép, határozott vonású arcát és enyhén ferde metszésit szemét.


I)e nem ezért meredt rá döbbenten... A fiú rávillantotta a mosolyát: — Ash vagyok! Szia! Poppy továbbra is őr nézte. — Láttalak álmomban - mondta. — Az mondtad, rossz varázslatok is vannak. — Te médium vagy? — Mi? — Valóra válnak az álmaid? — Általában nem. - Poppy összeszedte magát. - Figyelj, nem tudom, hogy jutottál be, de... A fiú a kulcsár lóbálta: - Maddy néni adta! Fogadok, hogy James azt mondta, ne engedj be! Poppy úgy döntött, hogy a legjobb védekezés a támadás. - És miért mondott volna ilyet? — kérdezte, és karját összefonta maga előtt. A fiú gonoszul ránevetett; szeme ebben a megvilágításban mogyoróbarnának, vagy aranyszínűnek látszott. — Mert rossz vagyok! - felelte egyszerűen. Poppy megpróbálta felöltem a Philtől ellesett helytelenítő arckifejezést, de nem sok sikerrel. James tudja, hogy itt vagy? És ő hol van? — Fogalmam sincs! Maddy néni az ebédnél átadta a kulcsot, aztán elment valami lakberendezési ügyben. Mit láttál az álmodban? Poppy a fejét csóválta. Gondolkodni próbált. James most feltehetőleg az anyját keresi; amikor megtalálja, megtudja, hogy Ash már itt van, és akkor rohan haza. Ami azt jelenti - gondolta Poppy —, hogy neki kell szórakoztatnia Asht, amíg ő hazaér! De hogyan? Nem volt gyakorlata abban, hogy bájos és szeretetre méltó társaság legyen. Attól is tartott, hogy túl sokat beszél, és kiadja magát, elárulja, hogy új vámpír. Na de ha kétségeid vannak, csukd be a szemed, és ugorj! — Tudsz valami jó vérfarkasos viccet? — kérdezte. Ash nevetett; a nevetése kedves volt, és a szeme sem tűnt már barnának: szürke volt, mint Jamesé. - Még a nevedet sem mondtad meg, kis álomlátó! — mondta. — Poppy — válaszolta a lány, de azonnal meg is bánta. Mi van, ha Mrs. Rasmussen megemlítette, hogy James egyik barátja, akit Poppynak hívtak, éppen most halt meg? Hogy leplezze az idegességét, az ajtóhoz ment, és bezárta. — Jó kis lamia név — mondta Ash. — Nem szeretem ezt a yuppie divatot, hogy emberi neveket vesznek fel. És te? Három lánytestvérem van, és mindegyik rendes, hagyományos nevet visel: Rowan, Kestrel és Jade. Apám felvágná az ereit, ha az egyik hirtelen Susannek kezdené szólíttatni magát! — Vagy Maddynek? - ingerkedett Poppy, némileg akarata ellenére. — Mi? Ja, az a Madder becézése! Poppy nem tudta biztosan, mi az a madder - talán valami növény? — Persze, nincs nekem semmi kifogásom a James ellen — mondta Ash, de a hangjából érződött, hogy nagyon is van kifogása James ellen. - Itt, Kaliforniában egy kicsit másként mennek a dolgok. Ti többet érintkeztek az emberekkel, óvatosabbnak kell lennetek. És ha úgy könnyebb, ha férgekről nevezitek el magatokat... — Vállat vont. — O, igen, ezek férgek, aha! — hagyta rá Poppy, miközben az járt a fejében: — Ez most játszik velem — vagy nem játszik velem? Az a nyomasztó érzése támadt, hogy a fiú mindent tud. Annyira izgatott volt, hogy nem tudott egy helyben maradni. Odament James sztereoberendezéséhez. - Akarsz egy kis féregzenét? Techno? Acid jazz? Trip-hop? jungle? — Odamutatott neki egy bakelitlemezt: - Ez egy nagyon komoly dob-meg-basszus jungle! - és kacsintott. — O, ez meg eszméletlen jó ipari hangzás! Es ez is óriási, acid house, egy kis madcore éllel... Most ő kényszerítette védekező helyzetbe a fiút. Poppy megállíthatatlan volt, ha belelendült a zenei témába. Tágra nyílt szemmel, lelkesen magyarázott. Ömlött belőle a szó, igyekezeti médiumnak látszani — mintha tudta volna, milyen az...


Én mondom neked: visszajön a freestyle! Most még teljesen underground, de már nagyon jön fel! Másrészt itt van, ugye, az Eurodance... Ash a kanapén ült, hosszú lábait kényelmesen kinyújtva; szeme most sötétkéknek és enyhén üvegesnek tűnt... Szivi, — szólalt meg végül - nem szívesen szakítalak félbe, de beszélnünk kell egymással! Poppynak több esze volt annál, mintsem megkérdezze, miről — inkább folytatta a zenei témát .. .szóval, az örökös hangnemnélküliség, meg a trollmorgás hallatán ingert érzel, hogy megkérdezd, hé, egyáltalán van ott valaki? — Befejezte, és végre levegőt vett. Ash hirtelen felállt. - Tényleg beszélnünk kell! Még mielőtt James visszajön. Nem lehetett kitérni előle. Poppy szája kiszáradt. Ash előre hajolt, most olyan kékeszöld színű volt a szeme, mint a tenger a trópusokon. - Igen, tényleg változtatja a szeme színét gondolta Poppy. - Nem tehetsz róla - mondta Ash. - Mi? Nem tehetsz róla, hogy nem tudod megvédelmezni a gondolataidat. Majd megtanulod. — Poppy csak a mondat felénél jött rá, hogy a fiú nem is mondott semmit. O, a fenébe... Prre gondolnia kellett volna! Arra kellett volna koncentrálnia, hogy leplezze a gondolatait! Most megpróbálta... figyelj, ne idegeskedj: tudom, hogy nem vagy lamia\ Vámpírrá változtattak, és illegálisan. James rossz fiú volt! Mivel a tagadásnak nem volt értelme, Poppy felszegte az állát, és összevont szemöldökkel Ash re nézett: — Szóval, tudod. És mit akarsz tenni? - Az attól függ. - Mitől? Ash mosolygott: — Tőled. —

14. FEJEZET T UDOD, ÉN KEDVELEM JAMEST- mondta Ash. - Talán egy kicsit lágyszívű a férgekkel, de nem akarom, hogy bajba kerüljön. És semmiképpen sem akarom, hogy meghaljon! Poppy azt érezte, amit tegnap este, amikor a teste levegőre éhezett: megfagyott, túl merev volt, hogy lélegezni tudjon. Te azt akarod, hogy meghaljon? — kérdezte Ash, mintha ez volna a világ legésszerűbb kérdése. Poppy nemet intett. — Hát akkor... — mondta Ash. Poppy végre levegőhöz jutott. - Mit beszélsz? - de meg sem várta a választ, ő maga felelt: — Azt mondod, hogy megölik őt, ha tudomást szereznek rólam? De hát nem kell tudniuk rólam! Hacsak te el nem mondod! Ash gondosan szemrevételezte a körmeit. Arckifejezése viszont azt mutatta, hogy ez ugyanolyan fájdalmas neki is, mint a lánynak. Nézzük a tényeket! - mondta. - Te valójában egy volt ember vagy. — O, igen, féreg voltam! Ash kaján pillantást vetett rá: - Ne vedd ilyen komolyan! Az számít, hogy most mi vagy! És tény, hogy James úgy változtatott át téged, hogy ezt előzetesen nem beszélte meg senkivel. Igaz? És tény, hogy felfedte a kilétét, és beszélt neked az Éjszaka Világáról, mielőtt átváltoztál volna! Igaz? — Honnan tudod? Lehet, hogy csak átváltoztatott, és nem mondott semmit! Ash a mutatóujját ingatta: - Aá, nem! James nem tenne ilyet! Radikálisan engedékeny elveket


vall az emberek szabad akaratáról! — Ha mindent tudsz, miért kérdezgetsz engem? — kérdezte feszülten Poppy. — És ha lenne is igazság abban, amit... — Az igazság az, hogy James legalább két főbenjáró vétket követett el! De szerintem hármat! — Megint a vad, csábító mosolyát villantotta rá. — Szerelmesnek kell lennie beléd, ha mindezt megtette! Poppy szíve úgy vert a mellében, mint a csapdába esett madár, amely szabadulni akar. - Nem értem, hogy hozhattok olyan törvényt, ami megtiltja a szerelmet! Ez őrültség! — Nem érted az okát? Te vagy a legjobb példa rá! James a szerelme miatt mondta el neked a titkot, és a miatt változtatott át! Ha lett volna annyi esze, hogy már a kezdet kezdetén elnyomja az érzéseit, ez az egész úgy csírájában elhalt volna! — De mi van, ha nem tudja elnyomni? Nem lehet arra kényszeríteni valakit, hogy ne érezzen! — Persze, hogy nem! — mondta a hú. Poppy szava elakadt, és csak bámult rá. Ash lebiggyesztette az ajkát, és közelebb intette Poppyt. Elárulok neked egy titkot! A Vének tudják, hogy igazából nem szabályozhatják azt, hogy hogyan érezz; csak annyit tehetnek, hogy megfélemlítenek, és így nem mered kimutatni az érzéseidet! Ideális esetben még magadnak sem vallód be őket! Poppy kiegyenesedett. Ritkán fordult elő, hogy ennyire zavarban legyen. Az Ashsel folytatott beszélgetés összezavarta, úgy érezte, túlságosan fiatal és buta ahhoz, hogy bármiben is biztos lehessen. A tehetetlenség és reménytelenség gesztusával kérdezte: — De mit tehetnék? Nem változtathatom meg a múltat... Nem, de a jelenben cselekedhetsz! — A fiú fesztelen könnyedséggel talpra szökkent, és járkálni kezdett. — Ezt gyorsan végig kell gondolnunk! Feltételezem, mindenki azt hiszi, hogy meghaltál? Igen, de... Akkor egyszerű a megoldás: el kell tűnnöd a környékről, és nem jöhetsz vissza! Olyan helyre mész, ahol senki nem ismer fel, és senkit nem érdekel, hogy új és illegális vámpír vagy! O, a boszorkányok...! Ez az! Van néhány unokatestvérem Las Vegasban, ők majd adnak neked szállást! De a legfontosabb az, hogy most azonnal elmenjünk! Poppy feje már nem is forgott, valósággal pörgött! Szédült, rosszul érezte magát, mintha most szállt volna le a Space Monntain hullámvasútról, Disneylandben. — Mi van? Nem is értem, mit beszélsz! — mondta kábán. Útközben elmagyarázom! Na, igyekezz! Vannak cuccaid, amiket magaddal hoznál? Poppy megvetette a lábát a padlón, és megrázta a fejét, hátha attól kitisztul. - Figyelj, nem tudom, miről beszélsz, csak azt, hogy most nem mehetek el! Meg kell várnom Jamest! Hát, nem érted?! - Ash abbahagyta a fel-alá járkálást, most Poppyt kerülgette. A szeme zölden, hipnotikus erővel ragyogott. - Pontosan ezt nem teheted! Jamesnek még azt sem szabad megtudnia, hová mész! -Mi?! — Tényleg nem érted? — Széttárt kézzel, szinte szánakozva beszélt hozzá: - Te vagy az, aki miatt James veszélyben van! Amíg itt vagy, bárki, aki meglát, könnyen összerakhatja a részleteket! Te vagy a közvetett bizonyíték, hogy bűnt követett el! Poppy ezt már értette. — Jó, de megvárom Jamest, és ő is velem jön! Biztosan ezt akarja! — Az nem fog menni — mondta Ash halkan. - Teljesen mindegy, hová mész: ha együtt vagytok, mindenütt veszélyt jelentesz rá! Elég egyetlen pillantás, hogy egy valamirevaló vámpír megérezze, mi az igazság! Poppy érezte, hogy elgyengülnek a térdei... Ash józanul folytatta: — Nem azt mondom, hogy te sokkal nagyobb biztonságban leszel, ha elmész - mert magaddal hurcolod a veszélyt, pusztán az által, ami vagy! De amíg távol vagy


Jamestől, senki nem hozhat kapcsolatba vele! Ez az egyetlen módja, hogy ő biztonságban legyen! Érted? — Igen. Igen, már értem... - Poppy úgy érezte, hogy megnyílik alatta a föld, és zuhan, de nem a zenébe, hanem a jéghideg, sötét űrbe. És nem volt mibe kapaszkodni... — Persze, ez nagyon nagy elvárás: azt kérni tőled, hogy mondj le róla; talán nem is akarod meghozni ezt az áldozatot... Poppy felszegte az ál lát; lehet, hogy vak volt, üres és szédült, de erre tudott válaszolni, megvetően és élesen: — Azok után, hogy ő mindent feláldozott értem? Minek nézel te engem? Ash lehajtotta a fejét. - Bátor lány vagy, kis álmodozó... El sem tudom hinni, hogy valaha ember voltál! — Aztán ránézett, és sürgetően kérdezte: - Na, akkor csomagolsz? — Nincs sok holmim - mondta Poppy lassan, mert minden szó és minden mozdulat fájt neki. Ügy ment be a hálószobába, mintha a padlót üvegcserepek borítanák. — Úgyszólván semmim sincs. De írni akarok Jamesnek. - Nem, nem! - mondta Ash. - Ezt aztán végképp nem! — Nem, mivel... - folytatta, amikor Poppy lassan visszafordult - James annyira nemes lelkű és szerelmes, meg minden... Ha tudatod vele, hová mész, rögtön utánad megy! És akkor mit értél el? Poppy a fejét rázta: - Én... Na jó. - Egyre csak ingatta a fejét, és bebotorkált a hálószobába. Nem akart tovább vitatkozni a fiúval, de a tanácsát sem akarta megfogadni. Becsukta az ajtót, és minden erejével igyekezett elrejteni a gondolatait. Egy kőfalat képzelt el a tudata köré. Pillanatok alatt a vászonráskába gycimöszölte a tréningnadrágját, a pólóját és a fehér ruháját, aztán felkapott egy könyvet meg egy filctollat az éjjeliszekrényről. Kitépte a könyv előzéklapját, és gyorsan írni kezdett: „ Kedves James, nagyon sajnálom, de ha itt maradnék, hogy megmagyarázzam azt, amit teszek, biztosan megpróbálnád megakadályozni. Ash megérttette velem az igazságot: azzal, hogy itt vagyok, veszélybe sodorlak téged! És ezt nem teltetem! Ha valami történne veled miattam, én belehalnék! De igazán! Ezért most elmegyek. Ash elvisz valahová messzire, ahol nem találsz rám, és ahol senkit nem érdekel, mi vagyok. Ott én biztonságban leszek - te pedig itt. És bár nem lehetünk együtt, nem is válunk el egymástól. Szeretlek, örökké szeretni foglak, de ezt meg kell tennem! Kérlek, búcsúzz el helyettem Philtöl! Lelki társad, Poppy. ” A könnyei rácsöppentek a papírra, amikor aláírta. A levelet a párnára tette, aztán kiment Ashhez. O, ejnye, ejnye! - mondta a fiú. - Ne sírj! Helyes, amit teszel! Átkarolta a vállát. Poppy olyan nyomorultul érezte magát, hogy hagyta... A hú szemébe nézett: — Még valami: téged nem sodorlak veszélybe, ha veled megyek? Valaki még azt hiheti, hogy te voltál az, aki törvényellenesen vámpírrá tett! Ash tágra nyílt - most éppen ibolyakék — szemmel, őszintén válaszolt: - Vállalom ezt a kockázatot! Mert nagyon tisztellek téged! * James kettesével vette a lépcsőfokokat, de kutató gondolatai jóval előtte jártak; nem akarta elhinni, amit az érzékei már megmondták neki. — Itt kell lennie! Itt kell lennie! Amint elfordult a kulcs a zárban, már lökte is be az ajtót, és elméje kiáltott: — Poppv! Válaszolj! Poppy!


És bár látta a nyitott ajtón át, és hallotta, hogy néma kiáltása üres lakásba, a semmibe vész, meg mindig nem akarta elhinni, hogy nincs ott a lány. Körberohant, benézett minden szobába, a szíve egyre hangosabban dobolt a mellkasában. Eltűnt a vászonzsák, eltűntek a ruhái — Poppy elment! A nappali ablakán át az utcát fürkészte, de Poppy nyomtalanul eltűnt. És persze, Ash is. Csak magát okolhatta. Egész délután az anyját kereste, az egyik átrendezendő lakásról a másikig rohant, de sehol nem érte utol, s amikor mégis, azt kellett megtudnia, hogy Ash már az El Camino negyedben van, ugyanis az anyja néhány órával ezelőtt átküldte James lakásába - a lakáskulcs másolatával. Ash egyedül maradt Poppyval! James azonnal telefonált a lakására. Nem vették fel. Minden sebességi rekordot megdöntve száguldott haza, de már elkésett... — Ash, te kígyó! - gondolta. — Ha bántani mered, ha csak egy ujjal is hozzáérsz... Erre a gondolatra megint végigrohant a lakáson, hátha talál valami nyomot, mi történt. Es a hálószobában észre is vett egy világos foltot a barna párnahuzaton. Egy levél... Felkapta, olvasni kezdte, és minden sornál egyre hidegebb lett. A levél végéhez érve már egy gyilkolni kész jégszobor volt. Volt a papíron néhány kis kerek folt, amelyekben megfolyt a filctoll festéke. Könnyek. Minden egyes cseppérr össze fogja törni Ash egy csontját... Gondosan összehajtotta a levelet, és a zsebébe tette. Aztán összeszedett néhány dolgot a szekrényből, és elhagyta a lakást; a lépcsőházból telefonált, a mobilján. — Mama? Én vagyok — mondta az üzenetrögzítő sípszava után. — Elutazom néhány napra, el kell intéznem valamit. Ha Ash jelentkezne, értesíts! Beszélni akarok vele. Nem mondta, hogy „kérlek”; tudta, hogy a hangja kimért és éles volt, de nem is bánta. Remélte, hogy a hangvétele megijeszti az anyját. Abban a percben úgy érezte, kész szembeszállni az anyjával, az apjával és az Éjszaka Világának összes Vénjével. Egy karót mindegyiknek! Nem volt már gyerek. Az elmúlt héten átesett a tűzkeresztségen, szembenézett a halállal és megtalálta a szerelmet. Immár felnőtt volt. Olyan harag fűtötte, hogy képes lett volna mindent elpusztítani, ami az útjába állt. Mindent, ha az kell, hogy eljusson Poppy- hoz! A többi hívást az Integrájából bonyolította le, miközben gyorsan és gyakorlottan száguldott az El Camino negyed utcáin. Odaszólt a Fekete íriszbe, és megtudta, hogy Ash nem járt ott. Felhívta a többi, fekete virágról elnevezett klubot is, bár nem is számított eredményre: Poppy azt írta, hogy Ash messzire viszi. De hová? — A fenébe is, Ash! - gondolta. — Hová? * Phil a tévét nézte, de a műsort nem látta. Hogy is érdekelhette volna most bármilyen talk show vagy hírműsor? Csak a húgára tudott gondolni. Vajon most ugyanezt a műsort nézi, vagy embereket ha- rapdál kint az utcán? Hallotta, hogy egy autó csikorogva fékez a ház előtt. Felpattant - különös módon azonnal és teljes bizonyossággal tudta, ki jött. Talán felismerte az Integra motorhangját? Már a nyitott ajtóban fogadta Jamest. — Mi történt? — Gyere! — mondta James, és már ment is az autóhoz. Olyan halálos energia volt a mozdulataiban, olyan alig visszafogott erő, amilyet Phil még soha nem látott. Egyelőre féken tartott, de kitörni akaró, fehéren izzó indulat... — Mi baj?


James már a kormány felöli ajtónál válaszolt: — Poppy eltűnt! Phil rémülten körülnézett. Nem járt senki az utcán, de a ház ajtaja nyitva volt, és James úgy kiáltotta ezt, mintha nem érdekelné, ki hallja meg. Csak utána fogta fel a szavak értelmét. Úgy érted, hogy ő..- Phil nem fejezte be, egy hirtelen mozdulattal becsapta az ajtót, és odarohant a kocsihoz. James már ki nyitotta az anyósülés ajtaját. Hogy érted azt, hogy eltűnt — kérdezte Phil, amint beült a kocsiba. James begyújtotta a motort. — Az unokatestvérem, Ash elvitte valahová. - Ki az az Ash?! Egy hulla! — kiáltotta James, és Phil valahogy megértette, hogy nem arra céloz, mintha Ash élőhalott lenne — hanem arra, hogy Ash halott lesz, teljesen halott, méghozzá nagyon rövid időn belül. - És hová vitte? Nem tudom - lelelte James összeszorított foggal. — fogalmam sincs. Phil ránézett, aztán azt mondta: - Jól van, jól van... — Nem értette, mi történt, de azt látta, hogy Jamest túlságosan megszállta a harag és a bosszúvágy ahhoz, hogy képes legyen logikusan gondolkodni. falán normálisnak látszott, de az nem volt normális, hogy kilencvennel repeszrett a városban, miközben azt sem tudta, hová! Sajátos módon Phil viszonylag nyugodt maradi. Az előző héten ő volt a tébolyodon, és James képviselte a hűvös észt; ám ha más viselkedett hisztérikusan, Phil rögtön higgadt lett. Na jó, ügyelj! - mondta Jamesnek. - Vegyük szépen sorra a dolgokat! Először is lassíts, rendben? Könnvcn lehet, hogy teljesen rossz irányban megyünk! — James erre levette a lábát a gázpedálról. Jó: akkor most beszélj Ashről! Egyáltalán: miért vitte el Poppyt? Elrabolta? Nem. Rábeszélte. Meggyőzte, hogy veszélyt jelent rám nézve, ha ő itt van. Ez volt az egyetlen, amivel rávehette, hogy vele menjen. - James az egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal kihalászott a zsebéből egy összehajtort papírlapot, és átadta Philnek. Egy könyvből kitépett lap volt. Phillip elolvasta a levelet, és nyelt egyet. Jamesre nézett, aki azonban most az utat figyelte. Phil zavartan fészkelődön; egyrészt, mert „magánterületre” lépett, másrészt, mert szemet szúrt neki egy kifejezés: „lelki társad, Poppy”. Nocsak! — Nagyon szeret téged - mondta esetlenül. - És örülök, hogy elbúcsúzott tőlem. Összehajtogatta a papírt, és bedugta a kézifék karja alá. James kivette, és visszatette a zsebébe. — Ash kihasználta az érzelmeit, hogy eltávolíthassa. Senki nem tudja úgy mozgatni a szálakat, ahogy ő. — De miért csinálta ezt? — Először is: mert szereti a lányokat! Igazi Don Juan! — válaszolta James egy gúnyos oldalpillantással. — És most egyedül van Poppyval! A másik ok pedig az, hogy szeret játszani. Ahogy a macska játszik az egérrel. Egy ideig eljátszadozik vele, és amikor ráun, kiszolgáltatja. Phillip megmerevedett. - Kinek? — A Véneknek. Egy ottani vezetőnek, aki meg fogja állapítani, hogy renegát vámpír. — És aztán mi lesz? — Aztán megölik. Phil megkapaszkodott a műszerfalban. - Várjunk csak: azt mondod, hogy az unokatestvéred azért adja át nekik Poppyt, hogy megöljék? — Ez a törvény! Minden rendes vámpír ezt tenné. Az anyám is, gondolkodás nélkül! Keserű volt a hangja. — És ő vámpír? Mármint Ash? — kérdezte Phil értetlenül.


James ránézett. - Minden unokatestvérem az! — Kurtán felnevetett, aztán az arckifejezése megváltozott, és rálépett a gázpedálra. — És mi az a... Hé, az egy stoptábla volt! - visított Phil. James beletaposott a fékbe, az autó az utca közepén megpördült, és ráhajtott egy ház előkertjére. — Mit csinálsz?! — kérdezte Phil rémülten, még mindig a műszerfalba kapaszkodva. James mintha álmában beszélt volna: - Most jöttem rá, hová mentek. Hogy hová vitte Poppyt. Azt írta, olyan helyre, ahol senkit nem érdekel, mi ő. Csakhogy a vámpírokat érdekli! — Akkor emberek közé vitte? — Nem. Ash gyűlöli az embereket. Olyan helyre vinné az Éjszaka Világában, ahol ő nagyfiúnak számít. És a legközelebbi város, amit az Éjszaka Népe irányít, az Las Vegas! Philnek leesett az álla. Las Vegas? Az Éjszaka Népe uralma alatt áll? Ettől nevetnie kellett. Persze, az könnyen lehet! — Én meg azt hittem, hogy az a maffiáé! — Azé — mondta James komolyan, és ráfordult az autópálya felhajtósávjára. — Csak egy másik maffiáé. — Na, nem, figyelj: Las Vegas nagy város! — Nem igazán. Egyébként ez nem is számít: tudom, hol vannak. És helyesbítek: nem minden unokatestvérem vámpír. Vannak köztük boszorkányok is. Phil a homlokát ráncolta. — O, igen? És ezt hogy intézted el? — Nem én: a dédszüleim, úgy négyszáz éve. Ünnepélyesen vállalták a vérségi köteléket egy boszorkánycsaláddal. A boszorkányok nem igazi unokatestvéreim: nem rokonok, csak adoptált unokatestvérek, egy adoptált család tagjai. Nekik valószínűleg soha nem fog feltűnni, hogy Poppy nem törvényes vámpír. Ezért megy oda Ash. * — Nem

vér szerinti rokonok — mondta Ash Poppynak Rasmussenék aranyszínű Mercedesében; Ash bizonygatta, hogy Maddy néni kifejezett kérésére hozta el a kocsit. - Ők nem fognak gyanakodni rád. A boszorkányok nem ismerik a jeleket, amelyekről az új vámpír felismerhető — csak a vámpírok. Poppy a távoli horizontot nézte. Már esteledett, a Nap vörös fénnyel nyugodott le mögöttük. Kísérteties, holdbéli tájon át haladtak. A sivatag nem olyan barna volt, amilyenre Poppy számított, inkább szürkészöld, zöldesszürke bokorcsoportokkal. A Joshua fák különösek és gyönyörűek voltak: a lány még soha nem látott olyan növényt, amit mirigyszőrök borítottak. Nagyjából minden más növénynek tüskéi voltak. Igazán megfelelő környezet a száműzetése színhelyéül. Poppy úgy érezte, nemcsak a régi életét hagyja maga mögött, hanem mindent, ami ismerős volt számára ezen a földön. — Én majd törődöm veled - hallotta Ash gyengéd hangját. Poppv rá sem pillantott. * Phillip először a sötétségből előtűnő fénycsíkot látta meg Nevadá- ból. Ahogy közeledtek az államhatárhoz, a fénysáv szétvált a reklámtáblák villoggó, pislogó, sugárzó neonüzeneteivé. „Pete Whiskey- jét" hirdették, és a Ruffalo Bilit, a Prima Donnát... És az a fiú, aki nagy Don Juan hírében állt, ide hozta Poppyt?! — Gyorsabban! — biztatta Jamest, amikor elhagyták a reklámtáblákat, és megint a sötét, jellegtelen sivatagban haladtak. - Gyerünk! Megy ez a kocsi 140-nel is! *


— Megérkeztünk!

Ez Las Vegas! — mondta Ash olyan hangsúllyal, mint aki az egész várost Poppynak ajándékozza. Poppy azonban nem látott várost, csak valami fényt a felhők között mintha a felkelő hold lenne. Aztán, ahogy elkanyarodott az autóút, már látta, hogy az nem a hold, hanem a város fényeinek tükröződése. Las Vegas olyan volt, mint egy csillogó tó a hegyekkel övezett, lapos medencében. Poppy akarata ellenére is kíváncsi izgalmat érzett. Mindig is szeretett volna világot látni, távoli és egzotikus helyekre utazni, és ez most tökéletes lett volna — ha James lett volna vele. A város közelről már nem volt olyan ragyogó drágakő, mint amilyennek távolból látszott. Ash letért az autóútról, és Poppy belépett a színek, a fények, a vibrálás - és a csiricsáré ízléstelenség világába. — Ez a Strip! — mutatott körbe Ash. — Tudod, ahol a kaszinók vannak! Nincs még egy ilyen hely a világon! — Az biztos! - Poppy csak bámult. Az egyik oldalon egy fekete piramis alakú szálloda, előtte egy hatalmas szfinxszel, a másik oldalon egy ölesei motel állt, ahol a tábla szerint 18 dollár egy szoba. Tehát ez az Éjszaka Világa! — mondta Poppy némi cinikus éllel, amitől nagyon felnőttesnek érezte magát. Nem, ez csak a turistáknak van — felelte Ash. — De jó üzlet, és káprázatosait jó bulikra ad lehetőséget. Majd megmutatom neked az igazi Éjszaka Világát is, de először elviszlek az unokatestvéreimhez. Poppy tétovázott, hogy megmondja-e: nem igazán ragaszkodik hozzá, hogy ö mutassa meg neki az Éjszaka Világát. Volt valami Ash modorában, ami kezdte zavarni. A hú úgy viselkedett, mintha randira hívta volna, és nem a száműzetésbe kísérte volna. — De ő az egyetlen, akit ismerek itt! - gondolta, ideges szorongással a gyomrában. Márpedig nekem nincs pénzem, nincs semmim - még 18 dollárom sincs, hogy kivegyem azt az olcsó szobát! S volt ennél rosszabb is: egy ideje már érezte, hogy éhes, de most már kezdett fulladni. Ám most már nem az a kábult, gondolkodásra képtelen állat volt, mint tegnap este: már nem akart megtámadni embereket az utcán. Itt van a házuk! — mondta Ash, ahogy befordult egy sötétebb keresztutcába; errefelé nem volt akkora forgalom, mint a Stripen. Egy kis mellékutcában parkolt le. — Megnézem, hogy itthon vannak-e! Az utca mindkét oldalán magas, salakbetontéglákból épült házak sorakoztak, az utca felett a rengeteg vezeték elsötétítette az eget. Ash bekopogott az egyik ház ajtaján, amelyen kívülről nem volt kilincs, sem névtábla — csak egy festékszóróval durván odarajzolt kép, egy fekete dália. Poppy mereven bámult egy szemetes konténert, és igyekezett szabályosan lélegezni. Be és ki, lassan és mélyen... Jól van, kap levegőt! Nem igazán érzi, de van levegője... Az ajtó kinyílt, Ash odaintette őt. - O Poppy - mondta, és átkarolta a vállát, amikor Poppy belépett. A helyiség olyan volt, mint egy bolt, ahol növényeket, gyertyákat és kristályokat árulnak. Továbbá sok egyebet is, de azokat Poppy nem ismerte fel. Boszorkánykeli ékeknek látszottak. Ők pedig az unokatestvéreim: Blaise és lliea. - Blaise szembeötlően szép lány volt, sűrű fekete hajjal és telt idomokkal. Ihea vékonyabb volt, és szőke, de Poppy mindkettőjüket csak homályosan látta. — Hello - mindössze ennyi üdvözlést tudott kipréselni magából. — Ash, te nem vagy normális? Ez a lány beteg! Mit csináltál vele? Poppy látta az együttérzést Thea barna szemében. — Mi...? Semmit! - mondta meglepetten Ash, mint aki csak most veszi észre, milyen


állapotban van lány. De ő - gondolta Poppy - nem is az a fajta, akit érdekel mások közérzete. — Szerintem csak éhes. Kiszaladunk, keresünk valami táplálékot... — Nem, nem mentek! Ezen a környéken nem\ Egyébként ő nem is lenne rá képes — mondta Thea. — Gyere, Poppy: ez egyszer én leszek a donor. Karon fogta Poppyt, és átkísérte egy gyöngyfüggönnyel takart ajtón a másik szobába. Poppy hagyta, hogy támogassa; már gondolkodni sem tudott, és az egész felső állkapcsa sajgott. Lehet, hogy a táplálék szóra kihegyesedtek a fogai... — Kell... Nagyon kell... — ez járt a fejében. De nem tudta, hogyan. Meglátta az arcát a tükörben: ezüstszínű szemek, ragadozó szemfogak... Nem akart megint vadállat lenni, nem akart Iheára ugrani, és felrépni a torkát. És nem tudta megkérdezni, hogyan lehet másként — már ezzel is elárulta volna, hogy új vámpír. Csak állt, reszketett, képtelen volt megmozdulni... 15. FEJEZET G YERE CSAK, MINDEN RENDBEN VAN! — mondta Thea. Körülbelül olyan idős lehetett, mint Poppy, de barátságos, megértő modora némi fensőbbséget adott neki. - Ülj le! Ide! - Leültette Poppyt egy kopott díványra, és kinyújtotta felé a csuklóját. Poppy egy pillanatig csak nézte, aztán emlékezni kezdett... James, ahogy vért ad a karjából... Téhát így kell csinálni. Barátian és kulturáltan... Nézte a bőr alatt fútó halványkék ereket, és ez a látvány véget vetett minden kétségének. Csak az ösztön diktált, amikor megragadta Ihea karját. Aztán már nem tudott semmit, csak azt, hogy iszik... Meleg, sós édesség. Élet. Szabadulás a fájdalomtól. Annyira jó volt, hogy Poppy sírni tudott volna. Nem is csoda, ha a vámpírok utálják az embereket, gondolta homályosan. Nekik nem kell vadászniuk erre a csodálatos anyagra — hiszen a testük tele van vele. De bizonyos mértékig tisztában volt azzal, hogy Thea nem egészen ember. Ő boszorkány. Érdekes, hogy a vérének mégis ugyanolyan íze van... Poppv minden érzéke megerősítette ezt. Szóval a boszorkányok olyanok, mint az emberek, csak még különleges hatalommal is rendelkeznek — gondolta Poppy. — Hát ez érdekes... Nem kis erőfeszítésébe került, hogy megálljt parancsoljon magának. De abbahagyta. Elengedte Thea csuklóját, és ajkait-fogait nyalogatva visszaült a helyére. Kissé zavarban volt, nem akart Thea barna szemébe nézni. Csak ekkor tudatosult benne, hogy amíg táplálkozott, a gondolatait teljesen elzárta a külvilágtól. Theával nem jött létre olyan mentális kapcsolat, mint amikor Jamesszel cserélt vért. Tehát már elsajátított egyfajta vámpírerőt — hamarabb, mint azt James és Ash várta. Most már jól érezte magát. Akár a holland facipős táncot is el tudta volna járni, annyi energiája volt. És annyi önbizalma, hogy rá tudott Theára mosolyogni. — Köszönöm! — mondta. Thea visszamosolygott, mint aki — minden különössége és furcsasága mellett — nagyon kedvesnek találja Poppyt. Nem látszott rajta, hogy gyanakodna. — Szívesen! — felelte bájos fintorral, a csuklóját hajlítgatva. Poppynak most nyílt először alkalma arra, hogy körülnézzen. A szoba inkább nappalinak tűnt, nem a bolt egyik helyiségének. A díványon kívül volt ott egy tévékészülék és néhány szék. Leghátul egy hatalmas asztal állt gyertyákkal és tömjén füstölővel. — Ez a tanulószoba — mondta Ihea. — Nagymama bűbájoskodik itt, és megengedi a tanulóknak, hogy közben itt lébecoljanak. — És a másik helyiség a bolt — tette hozzá Poppy, óvatosan, mivel nem tudhatta, hogy neki erről szabad-e tudnia. Thea nem lepődött meg. - Igen. Gondolom, te sem hiszed, hogy annyi boszorkány él a környéken, hogy nyereséges legyen az üzletünk! Nem is: az ország minden részéből jönnek a


vevőink. Nagymama híres. És a tanítványok is sokat vásárolnak. Poppy bólintott, mindez nagyon tetszett neki. Nem mert több kérdést feltenni, de kihűlt szíve egy kicsit felmelegedett. Az Éjszaka Népe közül nem mindenki volt durva és ördögi. Úgy érezte, hogy ha lehetőséget kapna, akár barátok is lehetnének ezzel a lánnyal. Lehet, hogy mégis befogadnák az Éjszaka Világába... - Még egyszer köszönöm! — suttogta lágyan, Szót sem érdemel. De ne engedd, hogy Ash még egyszer ennyire kimerítsen! Ő annyira felelőtlen! Megbántottál, Thea, de nagyon! - mondta Ash. Az ajtóban állt, egyik kezével félrehúzva a gyöngyfüggönyt. — És az eszedbe sem jut, hogy én is kimerült lehetek? - Egyértelmű volt, mire céloz. - Menj, és ugorj a Mead-tóba, Ash! — mondta Ihea kedvesen. Ash arca csupa ártatlanság és vágyakozás volt. - Csak egy kis harapás! Egy falatka! Egy kis rágcsi! - mondta. - Olyan gyönyörű fehér nyakad van... Kiről van szó? - kérdezte Blaise, félrehúzva a gyöngyfüggöny másik részét is. Poppynak az volt az érzése, hogy csak azért szólalt meg, hogy magára vonja a figyelmet. Megállt a szoba közepén, és olyan mozdulattal vetette hátra a haját, mint aki megszokta, hogy mindenki rá figyel. Mind a kettőtökről — válaszolta lovagiasan Ash. Aztán eszébe jutott, hogy Poppy is ott van. — És természetesen, ennek a kis álmodozónak is mindene szép fehér! Blaise, aki eddig mosolygott, most hirtelen elkomorodott. Hosszan, kutatva nézte Poppyt. tekintetéből nemtetszés - és még valami más is sugárzott. Gyanakvás. Egyre növekvő gyanakvás. Poppy érezte ezt. Blaise gondolatai világosak, élesek és rosszindulatnak voltak - olyan volt, akár egy csorba üvegpohár. Blaise hirtelen újra elmosolyodott. Ashre nézett: — Remélem, a bulira jöttél? - Nem! Milyen bulira? Blaise mélyet sóhajtott, minden figyelmet blúzának mély dekoltázsára vonva. — A Szent Iván-éji bulira, természetesen! Ihierry óriási partit ad! Mindenki ott lesz! Asht láthatóan csábította a lehetőség. A tanulószoba homályában szemei sötéten csillogtak. Aztán megrázta a fejét. - Nem lehet. Sajnálom. Meg akarom mutatni Poppynak a várost. Hát, mutasd meg, és utána is eljöhetsz a buliba! Éjfél előtt úgysem indul be. Feltűnő volt Blaise makacs kitartása. Ash az ajkába harapott, ismét a fejét rázta, de mosolygott. — Nos, talán! — mondta. — Majd meglátom, hogyan alakulnak a dolgok! Poppy tudta, hogy ennél sokkal többet mondott. Blaise és Ash szavak nélkül kommunikáltak, de nem telepatikusán, így Poppv nem tudta megfejteni az üzeneteiket. — Akkor érezzétek jól magatokat! - - mondta Thea, és futó mosolyt vetett Poppyra, amikor Ash kivezette. * Ash az utat nézte, ahogy végighajtott a Stripen. — Ha sietünk, a vulkánkitörést is láthatjuk! mondta. Poppy ránézett, de nem kérdezett rá. Más érdekelte: - Mi az, a Szent Iván-éji buli? — Ma van a nyári napforduló, az év leghosszabb napja. Ez ünnepnap az Éjszaka Világában. Mint a mormota-nap az embereknél. — Miért az? — Ó, mindig is az volt! Tele van mágiával. Elvinnélek, de túlságosan is veszélyes lenne. Thierry a vámpírok egyik Vénje. - Nézd, itt a vulkán!


És valóban, a hotel előtt ott volt a vulkán. Oldalairól vízesések zuhantak alá, kráteréből vörös fény sugárzott. Ash a parkoló autók mellett állt meg, elfoglalva az utca egy részét. — Innen nagyszerűen látunk majd mindent! - mondta. - Mintha otthon lennénk, olyan kényelmes! A vulkán morajló hangokat adott. Poppy hitetlenkedve nézte, ahogy a mélyről feltör egy lángoszlop. Igazi tűz! Aztán a vízesések is kigyulladtak. A fekete szikla oldalait piros és sárga lángok terítették be, végül a vulkán körül az egész tó lángokban állt. — fantasztikus, nem? — kérdezte Ash egészen közel hajolva a füléhez. — Igen... az. — Izgalmas? Lelkesítő? Borzongató? — kérdezgette Ash édes, hipnotizáló hangon, miközben a karja Poppy köré fonódott. Poppy nem válaszolt. — Szerintem sokkal jobban látnál, ha átülnél ide. Engem nem zavar, ha szűkén vagyunk... — duruzsolta Ash, és karjával finoman, de határozottan közelebb húzta magához Poppyt. A lélegzete már a lány haját borzolta. Ekkor Poppy a könyökével a gyomrába vágott. — Hé! — ordított Ash. — Tényleg fájt neki - gondolta Poppy. - Akkor jó. Ash levette Poppyról a kezét, és barna szemével sértetten nézett Poppyra. - Ezt most miért csináltad? — Mert ehhez volt kedvem! — válaszolt Poppy szigorúan. Már bizsergett benne az új vér, és készen állt a harcra. - Nézd, Ash, fogalmam sincs, miért gondoltad, hogy a csajod vagyok, de akkor most közlöm veled: nem vagyok az! Ash biccentett egyet a fejével, és fájdalmasan mosolygott. Még nem is ismersz eléggé - próbálkozott. - Majd ha jobban megismerjük egymást... — Nem fogjuk. Soha! Nem érdekelnek más fiúk! És ha James nem lehet... - elhallgatott, majd határozott hangon folytatta: - .. .akkor senkit sem akarok! Senkit! — Lehet, hogy nem most, de... — Soha! — Poppy nem tudta, hogy értesse meg vele. Aztán támadt egy ötlete: — Ismered a lelki társ elvet? Ash kinyitotta a száját, aztán becsukta. Megint kinyitotta. - Jaj, ne! Hagyj ezzel a hülyeséggel! — De igen: James az én lelki társam! Sajnálom, ha hülyén hangzik, de így van! Ash a homlokára csapott, aztán nevetni kezdett. - Te ezt komolyan is gondolod?! — Igen. - És ez az utolsó szavad? - Igen. Ash újra elnevette magát, aztán sóhajtott egyet, és az égre emelte a tekintetét. Oké. jól van. Tudhattam volna. — Megint nevetett, ezúttal némi öngúnnyal. Poppy megkönnyebbült. Attól félt, Ash megsértődik, és mogorva — vagy esetleg aljas lesz. Az elbűvölő kedvesség felszíne alatt Poppy mindig is érzett valami hidegséget Ashben, mintha egy jeges folyó lenne... De most úgy tűnt, tökéletesen a humoránál van. - Rendben — mondta. - Ha nincs romantika az étlapon, akkor menjünk bulizni! - Úgy emlékszem, azt mondtad, az túl veszélyes. Ash legyintett. - Az csak egy kis füllentés volt, hogy kettesben lehessünk. - Félrenézett. — Bocs. Poppy elbizonytalanodott. A buli nem igazán érdekelte, de Ash- sel sem akart kettesben maradni. - Visszavihetnél az unokatestvéreidhez is.


Nincsenek már ott — mondta Ash. — Már biztos elindultak a buliba. Na, gyere, jól fogod érezni magad! Adj egy lehetőséget, hogy kiengeszteljelek! Poppyn a nyugtalanság apró villámai cikáztak át. De Ash annyira bűnbánónak és őszintének látszott... és neki úgysem volt más választása! - Jól van - egyezett bele végül. — De nem maradok sokáig! Ash hódító mosolyt villantott rá. — Csak egy nagyon rövid ideig! - mondta. -

* Szóval, bárhol lehetnek a Stripen — állapította meg James. Thea sóhajlott. — Ne haragudj! Tudhattam volna, hogy Ash készül valamire. De hogy lekapcsolja a barátnődet...! — Hitetlenkedve széttárta a kezét. - Ha ettől jobb neked: Poppyt nem nagyon érdekelte. Ha Ash azt tervezi, hogy ráhajt, még nagy meglepetés érheti! Igen — gondolta James—, de Poppyt is! Csak addig kell Ashnek, amíg játszadozhat vele, de amint rájön, hogy nem így van... A fiú nem is akart belegondolni, akkor mi lesz. Egy rövid látogatás a legközelebb lakó Vén otthonában... Hangosan vert a szíve és csengett a füle. — Blaise is velük ment? — kérdezte. — Nem, ő elment a Szent Iván-éji buliba. Megpróbálta elcsalni Asht is, de ő azt mondta, hogy inkább megmutatja Poppynak a várost. - Thea elhallgatott, és felemelte a mutatóujját. — Várj csak! Tényleg, keresheted a bulin is! Ash azt mondta, hogy lehet, hogy később odamegy! James megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Aztán nagyon halkan megkérdezte: - És ki rendezi ezt a bulit? — Thierry Descouedres. Nála mindig nagy buli van. — És ő a Vének egyike... — Tessék? — Semmi. Nem érdekes. - James kisietett az üzletből. - Kösz a segítséget. Majd jelentkezem! — James... — szólt utána félszegen Thea. — Nem akarsz bejönni, és leülni egy kicsit? Rosszul nézel ki... — Jól vagyok! — válaszolta James, de már az ajtón kívülről. Beült az autóba. — Jó, most már felülhetsz. Phillip fel kászálódott a hátsó ülés padlójáról, ahol eddig rejtőzött. - Mi történt? Sokáig elvoltál! — Azt hiszem, tudom, hol van Poppy. — Csak hiszed? — Fogd be a szád, Phil! - nem volt energiája újabb szópárbajba bocsátkozni. Kizárólag Poppyra koncentrált. — Rendben. Tehát hol van? James pontosan akart fogalmazni: — Vagy már ott van a buliban, vagy később lesz ott. Igen nagy parti, rengeteg vámpír lesz ott, és legalább egy Vén is. Tökéletes hely, hogy leleplezzék Poppyt. Phil nyelt egyet. - Es gondolod, hogy Ash éppen erre készül? — Tudom, Ash mire készül. — Akkor meg kell állítanunk! — Lehet, hogy elkéstünk. -

*


Különös parti volt... Poppyt meglepte, mennyire fiatal a vendégek többsége. Elszórtan felnőttek is voltak, de a többség tinédzserkorú. — Ezek új vámpírok - magyarázta Ash kötelességtudóan. Poppy emlékezett, mit mondott erről James: ha valaki vámpírrá változik, örökre annyi idős marad, amennyi a halála napján volt, egy lamin viszont bármikor leállíthatja az öregedését. Ez pedig — gondolta — azt jelenti, hogy James olyan idős lesz, amilyen lenni akar, ő pedig örökre megmarad tizenhat évesnek. Nem mintha számítana; ha ő és James együtt lesznek, mindketten fiatalok maradhatnak — de ha elválnak, lehet, hogy James is meg akar öregedni. Mindenesetre elég bizarr volt látni, ahogy egy tizenkilenc évesnek látszó fiú teljes komolysággal beszélget egy kis kölyökkel, aki nem látszott többnek négyévesnél. Aranyos kis kölyök volt, a haja fénylő fekete, a szeme mandulavágású, de a tekintete egyszerre sugározta az ártatlanságot és a kegyetlenséget. — Na, nézzük! Az ott Circe, a híres boszorkány. Az meg Sekhmet, az alakváltoztató. Ne akard magadra haragítani! — tanácsolta Ash barátian. Egy kis előszobában álltak, és lentről nézték az egy szinttel lentebb lévő nappalit. Vagy inkább a palota báltermét? Ez volt a legpazarabb rezidencia, amit Poppy valaha is látott, pedig járt Bel Airben és a Beverly Hillsen is. — Úgy lesz — válaszolta Poppy, nagyjából arrafelé nézve, amerre Ash mutatott. Látott kér helyes, magas lányt, de nem tudta, hogy melyik melyik. - És ott van a házigazdánk, Thierry. A Vének egyike. Egy Vén...? A fiú, akire Ash mutatott, nem lehetett több 19 évesnél! Gyönyörű volt, mint minden vámpír, magas, szőke, kissé elmélázó tekintetű. Kissé szomorúnak tűnt. — Hány éves lehet? — O, nem emlékszem! Az egyik női felmenőm harapta meg, de már nagyon régen. Még akkor, amikor az emberek barlangokban éltek. Poppy azt hitte, viccel — de lehet, hogy nem. Tulajdonképpen mit csinálnak a Vének? — Törvényeket hoznak, és ügyelnek, hogy betartsuk őket. Ash szája sarkában különös mosoly jelent meg. Megfordult, és egyenesen Poppyra nézett — egy kígyó fekete szemével. Poppy hirtelen mindent megértett. Villámgyorsan hátralépett, de Ash ugyanolyan gyorsan lepett utána. Poppy meglátta az előszoba hátsó ajtaját, és arra indult. Kilépett, és egy erkélyen találta magát. Felmérte az erkély és a föld közötti távolságot, de mielőtt leugorhatott volna, Ash megragadta a karját. Még ne küzdj ellene! - kapta a tanácsot valahonnan a tudatából. - Erősebb nálad! Várd ki a lehetőséget! Nyugalmat erőltetett magára, közben tekintete találkozott Ash sötét pillantásával. - Azért hoztál ide... Igen... — ...hogy kiszolgáltass nekik! Ash mosolygott. — De miért? Ash hátravetette a fejét, úgy nevetett. Kellemes, dallamos nevetésétől Poppynak hányingere támadt. Te ember vagy - legalábbis annak kellene lenned. James nem tehette volna veled azt, amit tett. Poppy szíve hevesen vert, de tudata furcsán tiszta maradt. Lehet, hogy kezdettől fogva tudta, mit fog most tenni. Valószínűleg ez volt a helyes megoldás. Ha nem lehet együtt Jamesszel,


és nem lehet együtt a családjával, akkor mit ér minden más? Ha az Éjszaka Világa olyanokkal van tele, mint Blaise és Ash, akkor igazán itt akar élni? Te Jamesszel sem törődsz! — mondta. - Képes vagy veszélybe sodorni, csak hogy megszabadulj tőlem! Ash egy pillanatra elgondolkodott, aztán elvigyorodott. - James tud magára vigyázni! Feltehetően ez volt Ash filozófiájának lényege. Mindenki vigyázzon magára, és ne szoruljon más segítségére! És Blaise is tudta — folytatta Poppy. - Tudta, mire készülsz, és nem törődött vele! Blaise ezt fel sem fogja! - mondta Ash. Akart még mondani valamit, és Poppy látta, itt van a várt lehetőség. Keményen belerúgott a fiúba, ugyanakkor kitépte magát a szorításából, és megpróbált átugrani az erkély korlátján. * itt! - mondta James Philnek, amint az autó megállt egy hatalmas, pálmafákkal körülvett fehér villa előtt. Szinte kilökte az ajtót, de azért még egyszer odaszólt Philnek: — Maradj itt! Bármi történjen is, ne menj be a házba! És ha rajtam kívül bárki közelítene a kocsihoz, azonnal hajts el! De... Ne kérdezz, csak csináld! Hacsak nem akarsz személyes ismeretséget kötni a halállal már ma éjjel! James futva indult a ház felé. Túlságosan feszült volt ahhoz, hogy hallja, amint a háta mögött kinyílik az autó ajtaja. — Maradj

* — Pedig

milyen rendes kislánynak látszottál! — nyögte Ash. Most már Poppy mindkét karját a háta mögé szorította, és igyekezett kívül maradni a rúgása hatótávolságán. — Na! Na, hagyd ezt abba! A fiú túl erős volt, Poppy nem tehetett semmit. Ash lépésről lépésre visszakényszerítette az előszobába. — Fel is adhatnád — mondta magának Poppy. Semmi értelme. Legyőztek. Szinte látta a következő jelenetet: bevonszolják a terembe, és leleplezik az elegáns és jóképű vendégek, az Éjszaka Népe színe előtt. Látta a könyörületet nem ismerő pillantásukat is... Az az elmélázó tekintetű fiú odamegy hozzá, de már nem méla az arca, hanem vadságot sugároz, a szemfogai kimerednek, a szeme ezüstszínűvé válik, és állati hörgéssel lecsap... És Poppy életének vége... Lehet, hogy nem így zajlik majd le, lehet, hogy az Éjszaka Világában más módon végeznek a bűnösökkel, de akárhogyan is teszik, semmiképpen sem lesz kellemes. — Nem fogom megkönnyíteni a dolgodat! — gondolta Poppy. A gondolatot egyenesen Ash re irányozta, és belesűrítette a hú árulása miatt érzett minden haragját és keserűségét. Ösztönösen tette, ahogy egy gyerek ordít fel hisztériás dühében. Ennek az ordításnak azonban nem várt hatása lett: Ash arca eltorzult, és majdnem eleresztette Poppy karját. Csak egy pillanatnyi gyengeség volt, de ahhoz elég, hogy felnyissa Poppy szemét: — Fájt neki! Tudom bántani! Ugyanabban a pillanatban felhagyott a fizikai ellenállással. Minden energiáját egyetlen mentális robbanásra koncentrálta — és bevetette a gondolatbombát: - ENGEDJ EL, TE ROHADT SZEMÉT VÁMPÍR! Ash megtántorodott. Poppy megint rákiáltott, de a gondolatot ezúttal célzottan küldte, mint annak idején a japánok a Fugo-bom- bákat a jet stream szélcsatornában:


ENGEDJ EEEEEEL! Ash elengedte. Aztán, ahogy Poppy kifogyott az erőből, megpróbálta — még kissé ügyetlenül — újra megragadni. Én nem tenném! — csattant egy hideg, acélos hang. Poppy az előszoba felé nézett — és meglátta Jamest. - O, James hogy találtál meg? James kérdéssel válaszolt: — Jól vagy? Igen! - mondta Poppy. Kimondhatatlanul jó érzés volt, hogy újra vele van, újra a karjaiban tartja. Mint aki a lázálomból felébredve az anyja mosolyát látja... Arcát a fiú vállába temette. - Biztos, hogy jól vagy? - Igen!Igen! Jó, akkor várj egy kicsit, amíg megölöm ezt a fickót, aztán mehetünk! Nagyon komolyan beszélt. Poppy érezte a tudatában, az izmaiban, leste minden porcikájában: James meg akarta ölni Asht! Ash nevetéséi hallotta, és felkapta a fejét. - Na, akkor jó kis harcnak nézünk elébe! — mondta Ash. — Ne! — gondolta Poppy. Ash nyugalma veszélyt rejtett, és nagyon rossz kedvében volt. Még ha James le is győzi, ő is kap sebeket; és ha ő is segít Jamesnek, akkor mindketten megsebesülhetnek. — Menjünk innen! - mondta Jamesnek. - És gyorsan! - tette hozzá halkan. — Azt hiszem, itt akar tartani minket, amíg egy vámpírvendég a segítségére siet! — Nem, nem! - Ash lelkesedésén átsütört a rosszindulat. - Rendezzük ezt el vámpír módra! — Inkább ne! — lihegte egy ismerős hang. Poppy hirtelen megfordult: piszkosan és diadalittasan Phil lépett át az erkély korlátján. — Te soha nem figyelsz? — kérdezte tőle James. — Nocsak! - mondta Ash. — Egy ember egy Vén házában! Na, ezzel most mit kezdjünk? — Ide figyelj, haver! — mondta Phil még mindig lihegve és a kezét törölgetve. - Nem tudom, ki vagy, és mit forgatsz a fejedben, de akivel szórakozol, az az én húgom, tehát elsősorban az én jogom, hogy letépjem a lejedet! Kis szünet állt be: Poppy, James és Ash csak nézték. Poppy észrevette, hogy James erővel próbálja elfojtani a mosolyt. Ash tetőtől talpig végigmérte Philt, aztán Jamesre nézett: - Tud ez a gyerek valamit a vámpírokról? — Igen — válaszolta James nyájasan. — És mégis le akarja kapni a fejemet? — Igen! - mondta Phil, ujjízületeit ropogtatva. - Mi olyan meglepő ebben? Újabb szünet állt be. Poppy érezte, hogy Jamest belül rázza a visszafojtott nevetés, de amikor megszólalt, csodálatosképpen uralkodott magán. — Phil rendkívül erősen kötődik a húgához. Ash még egyszer ránézett Phiire, aztán Jamesre, végül Poppyra. - Jó, tehát hárman vagytok - mondta. Úgy van — helyeselt James, most már valóban lehiggadva, de zordan. Eszerint nagy hátrányban vagyok. Rendben: feladom! — felemelte a kezét, aztán leejtette. - Na, húzzatok el innen! Nem fogok harcolni. - És nem is árulsz be minket — mondta James; nem kérdezte. Nem is volt szándékomban — válaszolta Ash. A legártatlanabb és legőszintébb arckifejezéssel. Tudom, azt hiszitek, azért hoztam ide Poppyt, hogy feladjam, de valójában nem akartam! Csak szórakoztam! Az egész csak vicc volt! - Ó, persze! — mondta Phillip. - Ne fáraszd magad a hazudozással! — mondta James. Furcsa, de Poppy a fiúktól eltérően nem volt meggyőződve arról, hogy ez hazugság. -


Belenézett Ash nagy, ibolyakék szemébe, és kétségek közt ingadozott. Nehéz volt olvasni a szemében, kezdettől fogva nehéz volt. Talán azért, mert amit mondott, azt abban a pillanatban komolyan is gondolta, vagy azért, mert soha nem gondolta komolyan azt, amit mondott. Akár így, akár úgy— Ash volt a legkellemetlenebb, legidegesítőbb ember, akivel valaha is találkozott. Jól van, akkor most elmegyünk - mondta James. — Nagyon nyugodtan és csendben kisétálunk innen, lemegyünk a lépcsőn, és bármi történjen is, nem állunk meg, Phillip! Vagy választhatod azt az utat is, ahogy ide jöttél — tette hozzá. Phil nemet intett. James át akarta karolni Poppyt, de egy pillanatra megállt a keze, és visszanézett Ashre. — Te soha nem szerettél igazán senkit — mondta neki. - Egyszer eljön ez is, és az fájdalmas lesz. Nagyon fog fájni. Ash állta a tekintetét; Poppy semmit nem tudott kiolvasni mindig változó szeméből. Amikor James megfordult, Ash utána szólt: — Szerintem te ócska próféta lennél, de a barátnőd nagyon jó. Esetleg néha kikérdezhetnéd az álmairól! James megállt, és kérdőn felhúzta a szemöldökét: - Miért? — És te, te kis álmodozó: nem ártana, ha utánanéznél a családfádnak! Nagyon erős a kiáltásod! — Aztán kedvesen rámosolygott: — Akkor, szia! James nem mozdult, az unokatestvérét nézte. Ash komolyan visz- szanézett rá. Poppy a szívdobbanásaikat számolta, míg azok mozdulatlanul álltak. Aztán James megvonta a vállár, és az előszoba felé tolta Poppyt. Phil szorosan a sarkukban volt. Nagyon csendesen és nagyon nyugodtan hagyták el a házat. Senki nem próbálta feltartóztatni őket. Poppy azonban csak akkor kezdte biztonságban érezni magát, amikor kiértek az utcára. — Mi volt az a duma a családfádról? — kérdezte Phil a hátsó ülésről. James furcsán nézett rá, és kérdéssel válaszolt: — Phil, honnan tudtad, hol keresd Poppyt a házban? Megláttad az erkélyen? — Nem, csak a kiáltását hallottam. Poppy megfordult, rámeredt a bátyjára. — Milyen kiállást? — kérdezte James. -A kiáltását! Hallottam, hogy Poppy kiáltott: „Engedj el, te rohadt, szemét vámpír!” Poppy James felé fordult: — Lehetséges, hogy meghallhatta? Azt hittem, hogy csak Aslmek kiáltom! Lehet, hogy a vendégek is meghallották? — Nem. — De akkor... James félbeszakította: - Miféle álmokról beszélt Ash? — Az egyik álmomról - felelte Poppy zavartan. — Még azelőtt álmodtam róla, hogy találkoztam vele. James nagyon különös tekintettel figyelte. - Valóban? — Igen! James, miről van szó? És mire célzott azzal, hogy nézzek utána a családfámnak? — Arra célzott, hogy te és Phil nem vagytok egészen emberek. Az őseitek között van egy boszorkány is. 16. FEJEZET -UGYE, CSAK VICCELSZ? - mondta Poppy. Phil csak tátogott. — Nem. Nagyon komolyan mondom. A másik fajta boszorkányok közé tartoztok. Emlékszel, mit mondtam erről? — Hogy vannak boszorkányok, akik tudatában vannak az örökségüknek, és képzik


magukat — és vannak olyanok, akik nem. De nekik is megvan a hatalmuk. Az emberek az ilyeneket nevezik médiumoknak. .. — .. .médiumoknak! — mondta ugyanakkor James is. — Vagy telepatáknak, vagy látóknak — folytatta, és mintha sírás és nevetés bujkált volna a hangjában. — Poppy, te ilyen vagy! Ezért váltál olyan gyorsan képessé a telepátiára! Ezért voltak jövőbelátó álmaid! — És ezért hallott meg Phil! — mondta Poppy. — Na, nem! — tiltakozott Phil! - hu nem! Hagyjál már! — Phil, ikrek vagytok! — mondta James. — Ugyanazok az őseitek! Nézz szembe a ténnyel: boszorkány vagy! Ezért nem tudtam uralni az elmédet! — Jaj, ne! Nem!! - Phil hátravetette magát az ülésen. — Nem! — mondta, de már erőtlenebbül... - Vajon melyik ágról örökölhettük? - tűnődött Poppy. Apáéról, ez nyilvánvaló — hallatszott a hátsó ülésről egy elhaló hang... - Igen, ez logikusnak tűnik, de... Ez az igazság! Nem emlékszel, milyen különös dolgokról beszélt mindig? Hogy olyan dolgokról álmodott, amelyek még meg sem történtek? És, Poppy: hallotta, hogy sikítasz a te álmodban! Amikor Jamesnek kiáltottál! James meghallotta, én is hallottam, és apa is! Akkor ezt tisztáztuk. Ó, ez megmagyaráz sok mindent! Hányszor volt, hogy előre éreztünk valamit — megérzéseink voltak! Neked is voltak megérzéseid, Phil! - Nekem csak az, hogy James hátborzongató alak, és lám, tényleg! -Phil... Jó, lehet, hogy több is volt — törődött bele Phil. — Ma délután tudtam, hogy James állt meg előttünk, bár akkor azt hittem, ilyen jó fülem van a motorhangokhoz! Poppy beleborzongott az örömteli meglepetésbe, de James viselkedését nem értette. A fiú valósággal sugárzott! Hihetetlen örömes diadalmámora úgy sziporkázott, mint a tűzijáték. — James, mi van? Poppy, hát nem érted? - James a kormányt püfölte örömében. Ez azt jelenti, hogy már akkor is az Éjszaka Népéhez tartoztál, mielőtt vámpír lettél! Titkos boszorkány voltál! Jogod van hozzá, hogy megismerd az Éjszaka Világát! Oda tartozol! A világ hirtelen tótágast állt Poppyval, a lánynak a lélegzete is elakadt. Csak suttogni tudott: Ó… Es akkor összetartozunk! Senki nem választhat el minket egymástól! És nem kell bujkálnunk! — Ó... - suttogta Poppy újra. Majd felkiáltott: - James, azonnal állj félre! Meg akarlak csókolni! * Már újra úton voltak, amikor Phil megszólalt. — És most hová mentek? Mert Poppy nem mehet haza! — Tudom - mondta Poppy. Elfogadta a tényt, hogy számára nincs visszaút. A régi életének vége. Nem tehet mást, mint Hogy újat kezd. — És nem is vándorolhattok egyik városból a másikra — folytatta Phil makacs következetességgel. — Nem is fogunk — mondta Poppy nyugodtan. — Elmegyünk apához. Tökéletes! Poppy érezte James gondolatát: - Hát persze! Elmennek az apjához, a mindenhonnan elkéső, teljesen gyakorlatitlan, de mindig szeretetteljes apjához, a boszorkányhoz, aki nem tudja magáról, hogy boszorkány, és valószínűleg őrültségnek hiszi a hatalma megnyilvánulásait. Az apjánál lesz helyük, ahol ellakhatnak, és csak erre volt szükségük. Erre, és egymásra. Az


Éjszaka Világa bármikor nyitva áll előttük, ha tel akarják fedezni. Lehet, hogy majd visszajönnek meglátogatni Theát. Lehet, hogy majd táncolnak Thierry egyik buliján. — Persze, ha megtaláljuk apát! - tette hozzá Poppy hirtelen támadt aggodalommal. — Megtalálhatod — mondta Phil. — Tegnap elutazott, de meghagyta a címét. Életében először! — Lehet, hogy előre tudta... — mondta James. Egy ideig hallgattak, majd Phil megköszörülte a torkát, és megszólalt: — figyeljetek, végiggondoltam a dolgot! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen az Éjszaka Világához, ha értitek: engem nem érdekel az örökségem! Én emberként akarok élni, és szeretném, ha mindenki előtt világos lenne... Teljesen világos, Phil! — szakította félbe James. - Hidd el! Nincs senki az Éjszaka Világában, aki kényszerítene rá! Élhetsz emberként, ha azt akarod, amíg elkerülöd az Éjszaka Népét, és tartod a szád! Rendben van. Szóval, tudjátok, mi jutott eszembe? Továbbra sem fogadom el a vámpírokat, de elismerem, hogy talán mégsem olyan végletesen rosszak, mint gondoltam. Ügy értem: a vámpírok sem bánnak rosszabbul a táplálékukkal, mint az emberek! Gondoljunk csak arra, mit teszünk a tehenekkel! A vámpírok legalább nem karámban tenyésztik az embereket! Azért erre ne fogadj! — mondta James rosszkedvűen. — Hallottam ilyesmiről a régi időkből... — Neked mindig ellent kell mondanod, mi? Na, a második gondolatom meg az, hogy ti a természet része vagytok, a természet meg olyan, amilyen! Nem mindig szép, de... Szóval, ő a Természet, és kész! — Aztán kedvetlenül hozzátette: — Lehet, hogy ennek az egésznek semmi értelme! — Szerintem van értelme — mondta James nagyon komolyan. — És köszönöm! — Hátrapillantott Philre, hogy a szemével is kifejezze a köszönetét. Poppy úgy érezte, mindjárt kicsordul a könnye. — Ha Phil elismeri, hogy mi is a Természet részei vagyunk gondolta —, akkor már nem hiszi azt, hogy természetellenesek vagyunk! Ez nagyon sokat jelentett neki. — Tudod, én is gondolkodtam, és felmerüli bennem, talán nem az a táplálkozás egyetlen lehetősége, hogy rávetjük magunkat az emberekre. Vannak állatok is! Van valami oka, amiért az ő vérük nem megfelelő? — Nem ugyanaz, mint az emberi vér — feleire James. - De valóban ez a másik lehetőség. Én is táplálkoztam állatvérrel. A szarvasé jó, a nyúlé is megfelel, az oposszumé büdös... — És biztosan vannak olyanok, akik hajlandóak lennének vért adni! Thea vállalta, hogy a donorom lesz! Megkérhetünk más boszorkányokat is! — Talán... - mondta James. Szélesen elmosolyodott: — Ismertem egy boszorkányt, még otthon, aki nagyon készséges volt. Gisèle a neve. De nem kérheted meg őket mindennap, ezt tudnod kell! Időre van szükségük, hogy bepótolják a veszteséget. — Tudom, de talán lehetne váltogatni! Az egyik nap állatok, a másik nap boszorkányok! Es esetleg vérfarkasok, a hétvégén! — Akkor inkább az oposszumok! — mondta James. Poppy rácsapott a karjára. — A lényeg az, hogy nem muszáj borzalmas vérszívó szörnyeknek lennünk! Lehetünk egész rendes vérszívó szörnyek is... — Lehetnénk... — mondta James csendesen, szinte vágyakozva... — Úgy van! - helyeselt Phil nagyon komolyan. — És ezt együtt csinálhatnánk! — mondta Poppy. James egy pillanatra elfordította a tekintetét az útról, hogy Poppyra mosolyogjon. A szemében most nem volt szomorúság ahogy hűvösség, rejtélyesség, titokzatosság sem... — Együtt! — mondta hangosan, majd gondolatban hozzátette: — Már alig várom! A te


telepatikus erőddel... tudod, mi mindent tehetünk? Poppy ránézett, és hirtelen olyan lázas izgalom fogta el, hogy felpattant volna, ha nem autóban ül. - Ó, James! Tényleg azt gondolod? — Biztos vagyok benne! A vércserét az teszi olyan nagyon különlegessé, hogy felerősíti a telepatikus képességet. De neked nincs szükséged erősítésre, te kis álmodozó... Poppy hátradőlt, megpróbálta lecsillapítani a szívverését. Megint egyesíteni fogják a tudatukat! Amikor csak akarják! Elképzelte, hogy belép James tudatába, és érzi, hogy a fiú átadja a gondolatait az övéinek... Összeolvadnak, mint két vízcsepp... Együtt, olyan egységben, amit az emberek soha nem ismerhetnek meg! — Már én is alig várom! Azt hiszem, szeretni fogom ezt a boszorkányságot! Phil a torkát köszörülte. — Ha esetleg kettesben akartok lenni... — Nem lehetünk! - mondta James. — Tekintve, hogy te itt vagy, ez nyilvánvaló! — Nem tehetek róla — szűrte a szót Phil a fogai közt. — Valósággal ordítotok! — Nem ordítunk: te hallgatózol! — Mindketten fejezzétek be! — szólt rájuk Poppy. Meleg, sugárzó érzés töltötte cl. Nem tudta megállni, hogy ne közölje Phil lel: — Ha hajlandó lennél kettesben hagyni minket, az azt jelenti, hogy teljesen Jamesre bíznád a húgodat... — Nem ezt mondtam! — Nem is kellett mondanod — mosolygott Poppy. Boldog volt. * A következő napon már nagyon késő volt, majdnem éjiéi a boszorkányok órája —, amikor Poppy ott állt az anyja hálószobájában, pedig azt hitte, hogy soha nem lép már be oda. James az utcán várta a telepakolt autóban. Egy nagy táska Poppy CD-lemezeivel volt tele, ezeket Phil csempészte ki nekik. Néhány perc múlva Poppy és James elindul a keleti partra, hogy megkeressék Poppy apját. Ám előtte még meg kellett tennie valamit. A hatalmas franciaágyhoz lépett, halkabban, mint az árnyék, nem zavarta meg az alvókat. Megállt mozdulatlanul pihenő anyja mellett. Állt, és nézte őt, s csak a gondolataival szólt hozzá. — Tudom, azt hiszed, ez álom, mama. Tudom, nem hiszel a szellemekben. De tudatni akarom veled, hogy jól vagyok — jól vagyok, boldog vagyok, és ha nem is tudod ezt megérteni, legalább próbáld elhinni! Most az egyszer hidd el azt, amit nem látsz! Egy kis szünet után még azt mondta: - Szeretlek, mama. Mindig szeretni foglak. Amikor kilépett a szobából, az anyja aludt - és mosolygott. Phil az Integra mellett várta. Poppy megölelte, és a bátyja magához szorította. — Isten veled! - suttogta Poppy, és beszállt az autóba. James az ablakon át kezet nyújtott Philnek, aki tétovázás nélkül el is fogadta. — Köszönöm, Phil! Mindent köszönök! Nem, én köszönöm! — A mosolya és a hangja is remegős volt. — Vigyázz rá! És magadra... Hátralépett, és mintha a könnyeivel küszködött volna... Poppy csókot dobott neki, aztán az autó — Jamesszel és vele — eltűnt az éjszakában. VÉGE


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.