Issuu on Google+

NICK HORNBY

HOSSZÚ ÚT LEFELÉ

A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ MŰ: NICK HORNBY – A LONG WAY DOWN 2005 MAGYAR FORDÍTÁS: M. NAGY MIKLÓS MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE: 2006


Amandának

A boldogtalanság gyógyszere a boldogság. Mondjon bárki bármit. Elizabeth McCracken: Niagara Falls All Over Again


MARTIN Hogy meg tudom-e magyarázni, miért akartam leugrani egy toronyház tetejéről? Persze hogy meg tudom magyarázni, miért akartam leugrani egy toronyház tetejéről. Nem vagyok idióta. Meg tudom magyarázni, mert nem volt megmagyarázhatatlan. Logikus döntés volt. Sőt, alaposan átgondolt. Még ha nem is volt ez olyan nagyon komoly gondolkodás. Nem úgy értem, hogy csapongó volt, dehogy, csak épp nem volt különösebben komplikált vagy gyötrelmes. Na jó, tegyük fel, nem is tudom, hogy egy bank igazgatóhelyettese vagy Guildfordban. És az jár a fejedben, hogy de jó is lenne egy másik országban élni, és aztán ajánlanak neked egy bankigazgatói állást Sydneyben. Nos, elég nyilvánvaló, hogy mi lesz a döntésed, de akkor is gondolkodnál rajta egy hangyányit, nem igaz? Legalábbis végig kellene gondolnod, hogy valóban annyira szeretnél-e költözni, hogy el tudod-e hagyni a barátaidat és a kollégáidat, hogy mit szólnak majd a gyerekeid meg a feleséged egy ilyen nagy változáshoz. Lehet, hogy leülnél egy darab papírral, és listába gyűjtenéd az érveket és az ellenérveket. ELLENÉRVEK: öreg szülők, barátok, golfklub. ÉRVEK: több pénz, magasabb életszínvonal (úszómedencés ház, barbecue stb.), tenger, napsütés, nem lesznek baloldali önkormányzatok, amelyek a dalocskában rejlő rasszista üzenetre hivatkozva betiltják a „Bee bee fekete bárány” tanítását az iskolákban, nem lesznek EUdirektívák, amelyek betiltják a brit virslit stb. Tuti ügy, hát nem? A golfklub! Ugyan már. Az öreg szülők miatt nyilván elgondolkodik az ember egy percre, de ennyi – egy perc, és nem több. Tíz perc múlva már telefonon beszélsz egy utazási irodával. Na, ez voltam én. Egyszerűen nem volt elég ellenérv, viszont tengernyi érv szólt amellett, hogy ugorjak. Az „ellenérvek” listáján egyetlen dolog szerepelt, a gyerekeim, de nem tudtam elképzelni, hogy Cindy valaha is engedni fogja, hogy újra lássam őket. Nincsenek öreg szüleim, és nem golfozok. Az öngyilkosság volt az én Sydneym. És ezzel véletlenül sem akarom megsérteni Sydney derék lakóit.


MAUREEN Azt mondtam neki, hogy elmegyek egy szilveszteri partira. Már októberben megmondtam neki. Nem tudom, hogy az emberek már októberben elküldik-e a meghívókat a szilveszteri partijukra. Valószínűleg nem. (Honnan tudnám? 1984 óta egyen se voltam. June és Brian az utca másik oldaláról rendeztek egy szilveszteri partit, közvetlenül az elköltözésük előtt. És akkor is csak vagy egy órára néztem be, miután Matty elaludt.) De nem tudtam tovább várni. Május vagy június óta gondolkodtam rajta, és teljesen be voltam sózva, hogy elmondhassam neki. Ami persze hülyeség. Hisz úgyse érti. Biztos vagyok benne, hogy nem érti, amit mondok. Azt mondják, ne adjam fel, beszéljek hozzá, de az ember látja, hogy semmi sem ér el az agyáig. És különben is, hogy emiatt legyen besózva az ember! Hát éppen ez az – hogy nincs semmi más, ami miatt be lehetnék sózva. Abban a pillanatban, hogy megmondtam neki, szerettem volna rögtön elmenni gyónni. Mert hazudtam, nem igaz? Hazudtam a saját fiamnak. Ó, persze, csak egy apró, butácska hazugság volt: hónapokkal előtte megmondtam neki, hogy el fogok menni egy partira. Amit én találtam ki. És nagyon rendesen kitaláltam. Megmondtam neki, hogy kinek a partija, és hogy engem miért hívtak meg, és hogy miért akarok elmenni, és ki lesz még ott. (Bridgid partija volt, Bridgidé a templomból. És azért hívtak meg, mert a nővére is eljön Corkból, és mert a nővére több levelében is érdeklődött utánam. És azért akartam elmenni, mert Bridgid nővére elvitte az anyósát Lourdes-ba, és én szerettem volna mindent megtudni róla, hátha egyszer elviszem oda Mattyt.) De a gyónás ki volt zárva, mert tudtam, hogy újra és újra meg kell ismételnem majd a bűnt, a hazugságot, ahogy közeledik a szilveszter. Nemcsak Mattynek, hanem a gondozóintézet embereinek is, meg... Na jó, igazából nincs más, akinek elmondhattam volna. Talán valakinek a templomban, vagy valakinek a boltban. Szinte vicces, ha jól meggondoljuk. Ha az ember minden napját és minden estéjét azzal tölti, hogy egy beteg gyereket gondoz, akkor nagyon kevés lehetősége van bűnt elkövetni, úgyhogy már időtlen idők óta nem csináltam semmit, amit érdemes lett volna meggyónni. És tessék, most meg olyan szörnyű bűnt követek el, amiről még a papnak sem beszélhetek, mert csak bűnözni és bűnözni fogok tovább, egészen a halálom napjáig, amikor is elkövetem a létező legnagyobb bűnt. (És vajon miért ez a létező legnagyobb bűn? Egész


életedben azt hallod, hogy majd arra a csodálatos helyre kerülsz, amikor meghalsz. És az egyetlen dolog, amit tehetsz azért, hogy egy kicsit gyorsabban kerülj oda, olyasvalami, ami megakadályozza, hogy odakerülj. Jó, értem, hogy ez egy kicsit olyan, mint előretolakodni a sorban. De ha valaki előretolakszik a sorban a postán, az emberek egy kicsit morognak. Vagy néha azt mondják, „Elnézést, de én voltam itt előbb”. Nem mondják azt, hogy „Ezért a pokol tüzén fog égni örökkönörökké”. Az egy kicsit durva lenne.) Abban azért nem akadályozott meg, hogy eljárjak a templomba. De csak azért jártam el, mert különben az emberek azt gondolták volna, hogy valami baj van. Ahogy közeledett a napja, mindenféle apró-cseprő dolgokat mondtam Mattynek a partiról, amiket, mondtam, épp megtudtam valakitől. Minden vasárnap úgy tettem, mintha megtudtam volna valami újat, mert mindig vasárnap láttam Bridgidet. „Bridgid azt mondja, hogy táncolni is fogunk.” „Bridgid aggódik, hogy talán nem mindenki szereti a bort meg a sört, ezért röviditalok is lesznek.” „Bridgid nem tudja, hányan lesznek olyanok, akik előtte már ettek.” Ha Matty bármit is képes volna felfogni, mostanra meg lenne győződve róla, hogy ez a Bridgid nevű nő tiszta őrült. Ennyit idegeskedni egy laza kis szilveszteri buli miatt! Elpirultam, valahányszor megláttam a templomban. És természetesen szerettem volna tudni, hogy igazából hogyan fogja tölteni a szilveszter estét, de soha nem kérdeztem meg. Ha valóban partit rendezett, akkor esetleg úgy érezte volna, hogy meg kell hívnia rá. Így visszagondolva szégyellem magam. Nem a hazugságok miatt – azt már megszoktam. Nem, amiatt szégyellem magam, hogy milyen szánalmas volt ez az egész. Egyik vasárnap azon kaptam magam, hogy azt mesélem Mattynek, hol fogja Bridgid megvenni a sonkát a szendvicsekhez. De hát mindig a szilveszter estére gondoltam, mi másra gondoltam volna, és így legalább beszélhettem róla, anélkül, hogy igazából bármit is mondanék. És azt hiszem, végül már egy kicsit hinni is kezdtem abban a partiban, úgy, ahogy az ember hinni kezd a történetben, amit egy könyvben olvas. Néha elképzeltem, hogy mit fogok felvenni, hogy mennyit fogok inni, hogy mikor jövök el. Hogy taxival jövök-e haza. Ilyesmiket. Végül már olyan volt, mintha tényleg elmentem volna. De még képzeletben sem tudtam úgy látni magam, hogy bárkivel is beszélgetek a partin. És mindig boldogan jöttem el.


JESS Egy buliban voltam lent a szkvotterházban. Szar buli volt, tele mogorva vén faszikkal, akik a padlón ültek, almabort ittak, hatalmas spanglikat szívtak, és valami tökre elvarázsolt, lassú reggae-t hallgattak. Éjfélkor egyikük gúnyosan tapsolt, néhányan meg nevettek, és ennyi volt – nesze neked boldog új év. Odamehettél volna erre a bulira úgy mint London legboldogabb embere, öt perccel tizenkettő után akkor is kedved támad leugrani a tetőről. Én meg persze nem voltam London legboldogabb embere. Nyilvánvalóan. Csak azért mentem el, mert valaki a koleszban azt mondta, hogy Chas is ott lesz, de nem volt. Kábé huszonnyolcezerhatszázhuszonötször próbáltam felhívni a mobilján, de nem volt bekapcsolva. Miután szakítottunk, „hülye kis zaklatónak” nevezett, de ebben van valami kedvesség, nem igaz? Meg különben sem hiszem, hogy zaklatásról lehetne beszélni, amikor csak telefonhívásokról meg levelekről meg e-mailekről meg az ajtaján való kopogtatásokról van szó. És csak kétszer mentem el hozzá a munkahelyére. Vagy háromszor, ha beleszámoljuk a karácsonyi partijukat, de én nem számolom bele, mert egyszer megígérte, hogy arra el fog vinni. A zaklatás az, amikor követsz valakit, amikor vásárol, meg amikor szabadságra megy, meg minden, nem igaz? Na, én soha egy boltnak a közelébe se mentem. Meg különben is, nem hiszem, hogy zaklatásról lehet beszélni, amikor valaki magyarázattal tartozik neked. Ha magyarázattal tartoznak neked, az olyan, mintha pénzzel tartoznának, és nem is csak egy ötössel. Mondjuk, minimum öt- vagy hatszáz fonttal. Ha valaki tartozna neked minimum öt- vagy hatszáz fonttal, és az illető kerülne téged, akkor kénytelen lennél késő éjszaka kopogtatni az ajtaján, amikor tudod, hogy otthon van, nem? Ennyi pénzzel nem viccelnek az emberek. Pénzbehajtókat fogadnak fel, eltörik az adós lábát, de én soha nem mentem ilyen messzire. Kicsit azért visszafogtam magam. Na szóval, rögtön láttam, hogy nincs ott azon a bulin, de mégis maradtam egy kicsit. Hova a fenébe mentem volna? Sajnáltam magam. Olyan nincs, hogy az ember tizennyolc éves, és nem tud hova menni szilveszter este, kivéve valami szaros bulit egy szaros szkvotterházban, ahol nincs egy szál ismerőse sem. Hát, nekem sikerült. És úgy tűnik, minden évben sikerül. Elég könnyen barátkozom, de aztán mindenkit gyorsan kiakasztok, erre azért már rájöttem, még ha arra nem is, hogy


pontosan miért vagy hogyan. Úgyhogy az emberek is, a bulik is lepattannak rólam. Jent is kiakasztottam, biztos vagyok benne. Ő is lepattant, mint mindenki más.


MARTIN Az előző pár hónapot azzal töltöttem, hogy öngyilkossági esetekről szóló jelentéseket olvasgattam az interneten, csak úgy kíváncsiságból. És a halottkém szinte minden egyes alkalommal ugyanazt mondja: „Amikor végzett magával, zavart volt az elméje.” És aztán elolvasod szegény szerencsétlennek a történetét: a felesége megcsalta a legjobb barátjával, elvesztette az állását, néhány hónappal azelőtt autóbalesetben meghalt a lánya... Halló, Mr. Halottkém? Van otthon valaki? Sajnálom, de itt szó sincsen zavart elméről, cimbora. Én azt mondanám, azt tette az ipse, amit kellett. Egyik csapás jön a másik után, míg végül nem bírja tovább, úgyhogy nyomás a legközelebbi parkolóházba a családi tragaccsal meg egy jó kis gumicsővel. Teljesen ferplé énszerintem. A halottkémnek meg azt kellene írnia a jelentésében: „Józanul és gondosan mérlegelte, hogy milyen kibaszott romhalmaz lett az élete, majd végzett magával.” Hát nem? Egyetlenegyszer sem olvastam olyan cikket az újságban, amelyik meggyőzött volna arról, hogy az elhunyt elméje épp meg volt egy kicsit zavarodva. Lássuk csak: „A Manchester United csatára, aki a jelenlegi svéd szépségkirálynővel volt eljegyezve, nemrégiben különleges duplázással hívta fel magára a figyelmet: ő az egyetlen ember, aki egyazon évben FA-kupát nyert és megkapta a legjobb színészi alakításért járó Oscar-díjat. Egyelőre nem közölték, mennyi pénzt ajánlottak első regényének megfilmesítési jogáért, melyet nemrégiben vett meg Steven Spielberg. Egy gerendán lógott az istállójában, amikor személyzetének egyik tagja rátalált.” Na, szóval soha nem láttam ehhez hasonló halottkémi jelentést, de ha vannak olyan esetek, amikor boldog, sikeres, tehetséges emberek vetnek önkezükkel véget az életüknek, akkor biztonsággal levonhatjuk azt a következtetést, hogy az illető valóban megbuggyant. És nem azt mondom ezzel, hogy ha a svéd szépségkirálynő jegyese vagy, a Manchester Unitedben focizol, és Oscardíjakat kapsz, az beolt a depresszió ellen – biztos vagyok benne, hogy nem. Csak azt mondom, hogy ezek a dolgok segítenek. Nézzétek meg a statisztikákat! Nagyobb az esélyed arra, hogy kinyírd magad, ha épp átestél egy váláson. Vagy ha anorexiás vagy. Vagy munkanélküli. Vagy prostituált. Vagy ha harcoltál egy háborúban, vagy ha megerőszakoltak, vagy ha elvesztetted valakidet... Tömérdek dolog van, ami miatt az


ember úgy gondolhatja, nincs más megoldás, és mind kivétel nélkül olyan, hogy nem érez tőle mást, csak kurva kibaszott boldogtalanságot. Két évvel ezelőtt Martin Sharp véletlenül sem ült volna egy kis betonpárkányon az éjszaka közepén, és nézett volna lefelé az ötvenméteres mélységbe, a betonjárdára, azon tűnődve, vajon hallani fogja-e a reccsenést, ahogy a csontjai apró darabokra törnek? De két évvel ezelőtt Martin Sharp még más ember volt. Még megvolt az állásom. Még volt feleségem. Még nem feküdtem le egy tizenöt éves lánnyal. Nem voltam még börtönben. Nem kellett beszélnem a lányaimmal egy cikkről, amelyik egy bulvárlap címoldalán jelent meg, az volt fölé írva: „MR. BEGERJEDT!”, és az én képemmel illusztrálták, amint a járdán fekszem egy jól ismert londoni didibár előtt. (Vajon mi lett volna a főcím, ha akkor ott kinyúlok? „BEGERJEDT KIFINGOTT”?) Valljuk be, kevesebb okom volt az ilyen párkányon ücsörgésre, mielőtt mindez történt. Úgyhogy ne mondjátok nekem azt, hogy átmeneti elmezavarban szenvedtem, mert egyáltalán nem olyan volt. De komolyan. (Különben is, mit jelent az, hogy valakinek „zavart az elméje”? Szigorúan tudományos értelemben kell felfogni? Az agy valóban egy olyan lötty a fejben, ami lehet tiszta vagy zavaros, attól függően, hogy épp mennyire vagy megbuggyanva?) Hogy meg akartam ölni magam, az egy megfelelő és ésszerű válasz volt egy egész sor szerencsétlen eseményre, amelyek kibírhatatlanná tették az életet. Ó, igen, tudom, a dilidokik az mondanák, hogy ők tudtak volna segíteni rajtam, de hát ez a kurva ország épp ezért is van ilyen nagy bajban, hát nem? Senki sem hajlandó vállalni a felelősséget. Mindig mindenben valaki más a hibás. Hüp-hüp. No, én azok közé a ritka egyedek közé tartozom, akik úgy gondolják, ami apucival meg anyucival történt, annak semmi köze ahhoz, hogy megkeféltem egy tizenöt éves lányt. Történetesen meg vagyok győződve róla, hogy mindenképp lefeküdtem volna vele, függetlenül attól, hogy szoptatott-e az anyám vagy sem, és ideje volt szembenézni azzal, amit tettem. És hogy mit tettem? Épp csak kidobtam az ablakon az életemet. Szó szerint. Na jó, nem egészen szó szerint, nem úgy, hogy na, gyerünk élet, ablak kinyit, zutty ki az utcára, nyavalyás! De úgy éreztem, mintha ugyanúgy kidobtam volna az ablakon az életemet, ahogyan a pénzt is ki lehet dobni. Volt egy rendes életem, gyerekekkel, feleséggel, állással meg minden szokásos vacakkal, és valahogy sikerült elhánynom valahova, hogy aztán már nem találtam meg. (Most látom, ha az írtam volna, hogy elkúrtam az életemet, azt tényleg szó szerint lehetne érteni.) Különben meg ez így nem is igaz. Tudtam, hogy hol van az életem, mint ahogy azt


is tudja az ember, hogy hova kerül a pénze, amikor kiszórja az ablakon. Egyáltalán nem hánytam el. Inkább elköltöttem. A gyerekeimet, az állásomat és a feleségemet is tizenéves lányokra és nudibárokra költöttem: ezek a dolgok mind pénzbe kerülnek, és én boldogan fizettem értük, s aztán hirtelen sehol sem volt az életem. Mit hagyok magam után? Szilveszter este úgy éreztem, hogy csak valami homályos öntudatnak és egy úgy-ahogy működő emésztőrendszernek fogok búcsút mondani – szó se róla, az élet minden külsődleges jele megvolt, de a tartalmából semmi. Még csak különösebben szomorú sem voltam. Egyszerűen hülyének éreztem magam. És nagyon dühösnek. Nem azért ülök most itt, mert hirtelen megjött az eszem. Azért ülök itt, mert az az éjszaka is ugyanúgy elcsesződött, mint minden más. Még egy kibaszott toronyház tetejéről se tudtam úgy leugrani, hogy ne csesszem el ezt is.


MAUREEN Szilveszter este küldtek érte egy mentőt a gondozóból. Ezért pluszpénzt kellett fizetni, de nem érdekelt. Miért érdekelt volna? Matty végül is sokkal többe fog kerülni nekik, mint amennyibe nekem került. Én csak egy éjszakára fizettem, ők meg fizetni fognak az élete egész hátralevő részére. Arra is gondoltam, hogy eldugom Matty holmijának egy részét, nehogy furcsának találják majd, de persze honnan tudhatnák, hogy mi volt az övé? Éppenséggel még egy csomó gyerekem lehetett volna, úgyhogy mindent a helyén hagytam. Hat óra körül jöttek, és a két fiatalember kigurította. Nem sírhattam, amikor elment, mert akkor a fiatalemberek látták volna, hogy valami nem stimmel; ők úgy tudták, hogy másnap délelőtt tizenegy órakor megyek érte. Épp csak megpusziltam a feje búbját, és megmondtam neki, hogy legyen jó a gondozóban, és mindent visszafojtottam, amíg azt nem láttam, hogy elmentek. És akkor csak sírtam és sírtam, körülbelül egy óra hosszat. Tönkretette az életemet, de akkor is az én fiam, és soha többé nem látom, és még rendesen elbúcsúzni se tudtam tőle. Egy kicsit néztem a tévét, és megittam egy-két pohár sherryt, mert tudtam, hogy hideg lesz odakint. Tíz percig vártam a buszmegállóban, aztán úgy döntöttem, hogy inkább gyalog megyek. Ha tudod, hogy meg akarsz halni, kevésbé leszel ijedős. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy késő este gyalog tegyem meg azt a hosszú utat, különösen, amikor tele van az utca részegekkel, de most már mit számított? Igaz, aggódni kezdtem, hogy megtámadnak, de nem ölnek meg – ott hagynak, és azt hiszik, hogy meghaltam, de igazából még élek. Mert akkor kórházba vinnének, és megtudnák, hogy ki vagyok, és hogy ott van nekem Matty, és tiszta időpocsékolás lett volna az a hosszú hónapokon át tartó tervezgetés, és úgy jönnék ki a kórházból, hogy sok ezer fonttal tartozom a gondozónak, és ugyan honnan szereznék annyi pénzt? De senki sem támadott meg. Pár ember boldog új évet kívánt, de nagyjából ez volt minden. Nincs is olyan sok minden ott kint, amitől félni kellene. Emlékszem, arra gondoltam, milyen vicces, hogy éppen most jövök erre rá, életem utolsó estéjén; a többi részét úgy töltöttem, hogy mindentől féltem. Soha nem jártam még az Öngyilkosok Házában. Épp csak busszal mentem el mellette egyszer vagy kétszer. Még azt sem tudtam biztosan, hogy fel lehet-e még menni a tetejére, de nyitva volt az ajtó, és csak


mentem fel a lépcsőn, amíg már nem volt hova menni. Nem tudom, miért nem gondoltam arra, hogy az ember nem ugorhat le csak úgy, amikor kedve tartja, de abban a pillanatban, amikor megláttam, rájöttem, hogy ezt nem engedik meg. Odatették azt a dróthálót, jó magasan, és ferde, tüskés tetejű rács volt rajta... na, ekkor kezdtem pánikba esni. Nem vagyok magas, és nem vagyok valami erős, és nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam. El nem tudtam képzelni, hogyan tudok majd felmászni oda, márpedig azon az éjszakán kellett elintéznem, Matty miatt, aki a gondozóban volt meg minden. És végigvettem magamban az összes többi lehetőséget, de egyik sem tetszett. Nem akartam a saját nappalimban csinálni, ahol valaki ismerős találna meg. Azt akartam, hogy egy idegen találjon meg. És nem akartam vonat elé ugrani, mert láttam egy filmet a tévében a szegény mozdonyvezetőkről, és hogy az öngyilkosságok mennyire feldúlják őket. És nem volt autóm, úgyhogy nem tudtam elhajtani valamilyen csendes helyre, és beszívni a kipufogófüstöt... És akkor megláttam Martint ott a tető másik oldalán. Elbújtam az árnyékban, és néztem. Láttam, hogy ő rendesen felkészült: hozott egy kis létrát meg drótvágót, és így át tudott mászni a rácson. És csak ült ott a párkányon, lógatta a lábát, bámult lefelé, kortyolgatott a kis laposüvegéből, cigarettázott és gondolkodott, amíg én vártam. És csak cigarettázott és cigarettázott, én meg csak vártam és vártam, míg végül nem bírtam tovább várni. Tudtam, hogy az az ő létrája, de szükségem volt rá. Neki már úgyse kell. Nem próbáltam meg lelökni. Nem vagyok olyan izmos, hogy le tudjak lökni egy felnőtt embert egy párkányról. És különben sem próbáltam volna meg. Az nem lett volna helyes; az ő dolga volt, hogy ugrik-e vagy sem. Csak odamentem hozzá, átdugtam a kezem a dróthálón, és megütögettem a vállát. Csak meg akartam kérdezni tőle, hogy még sokáig tart-e.


JESS Mielőtt odamentem a szkvotterházba, eszembe se jutott, hogy felmenjek a tetőre. De komolyan. Nem is gondoltam rá, hogy ez az Öngyilkosok Háza meg minden, amíg el nem kezdtem beszélgetni azzal a sráccal. Azt hiszem, tetszettem neki, amivel persze nem mondok túl sokat, hisz láttam, hogy nagyjából én vagyok ott az egyetlen harminc év alatti nő, aki még képes felállni. Adott egy cigit, és megmondta, hogy Bongnak hívják, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hívják Bongnak, azt mondta, azért, mert mindig bongból szívja a füvet. Mire én, hogy akkor itt mindenki mást Spanglinak hívnak? Mire ő, hogy nem, azt a fazont ott például Flúgos Mike-nak hívják. Azt meg ott Pocsolyának. Azt a másikat meg Szaros Nickynek. És így tovább, amíg végig nem mondta mindenkinek a nevét, akit ismert. De az a tíz perc, amíg Bonggal beszélgettem, megváltoztatta a történelmet. Na jó, nem úgy értem a történelmet, hogy Kr. e. 50 vagy 1939. Nem a történelem-történelmet, hacsak valamelyikünk fel nem találja az időgépet, vagy meg nem akadályozza, hogy Nagy-Britanniát elfoglalja az al-Kaida, vagy mit tudom én. De ki tudja, mi történt volna velünk, ha nem tetszem meg Bongnak? Mert amikor dumálni kezdett velem, már épp haza akartam menni, és Maureen meg Martin most már valószínűleg halottak lennének, és... szóval minden más lenne. Amikor Bong végzett a nevekkel, rám nézett, és azt mondta, Nem azon filózol, hogy fölmész a tetőre, ugye? Én meg azt gondoltam, nem veled, hülye narkós. Ő meg, Mert látom a fájdalmat és a kétségbeesést a szemedben. Elég alaposan el voltam ázva addigra, úgyhogy visszatekintve egészen biztos vagyok benne, hogy amit a szememben látott, az hét Bacardi Breezer és két dobozos sör volt. Én meg, hogy Ó, valóban? Ő meg, hogy Aha, tudod, én öngyilkosőrségben vagyok, azért tettek ide, hogy figyeljem azokat az embereket, akik csak azért jöttek ide, mert fel akarnak menni a tetőre. Én meg erre, hogy Miért, mi történik a tetőn? Ő meg erre nevetett, és azt mondta, Most csak viccelsz, igaz? Ez az Öngyilkosok Háza, testvér. Itt ölik meg magukat az emberek. Soha nem jutott volna az eszembe, ha nem mondja. És hirtelen minden összeállt. Mert bár már épp haza akartam menni, el nem tudtam képzelni, hogy mit fogok csinálni otthon, meg azt sem, hogy reggel felébredek. Én Chast akartam, Chas meg nem akart engem, és hirtelen rájöttem, hogy alighanem messze az a legjobb, ha a lehető legrövidebb lesz az életem.


Majdnem felnevettem, annyira klassz volt: azt akarom, hogy rövid legyen az életem, és egy bulin vagyok az Öngyilkosok Házában, szóval annyira tutira egybeesett minden. Olyan volt, mintha az Úrtól kaptam volna üzenetet. Oké, kicsit lelombozó, hogy Istennek össz-vissz annyi mondanivalója van számomra, hogy ugorj le egy tetőről, de nem hibáztattam. Ugyan mi mást mondhatott volna még nekem? Egyszer csak éreztem mindennek a súlyát – a magány súlyát meg mindenét, ami elcsesződött. Hősies érzés volt, ahogy mentem fel az utolsó lépcsőfokokon az épület tetejére, magammal cipelve azt a súlyt. Az ugrás tűnt az egyetlen dolognak, amivel megszabadulhatok tőle, amivel a hasznomra tudom fordítani, ahelyett hogy nyomasztana; annyira nehéznek éreztem magam, hogy tudtam, egy pillanat, és már szét is kenődök az aszfalton. Meg fogom dönteni a toronyházról való leugrás gyorsasági világrekordját.


MARTIN Ha nem próbált volna megölni az a nő, akkor halott lennék, az biztos. De mindannyiunkban van túlélési ösztön, nem igaz? Még akkor is, amikor épp meg akarjuk ölni magunkat. Csak azt tudom, hogy éreztem azt a jókora ütést a hátamon, mire megfordultam, és megragadtam a korlátot magam mögött, és kiabálni kezdtem. Addigra részeg voltam. Jó ideje kortyolgattam a laposüvegből, meg már azelőtt is jócskán ittam, hogy elindultam otthonról. (Tudom, tudom, nem lett volna szabad volán mögé ülnöm. De nem akartam buszon vinni azt a tetves létrát.) Szóval, igen, valószínűleg nem válogattam meg a szavaimat. Ha már akkor tudom, hogy Maureen az, és ha tudom, hogy Maureen milyen ember, akkor egy kicsit féken tartottam volna a nyelvem, gondolom, de hát nem tudtam; azt hiszem, még a „p” betűs szót is használtam, amiért már bocsánatot kértem. De ismerjétek el, hogy különös helyzet volt. Felálltam és óvatosan megfordultam, mert nem akartam leesni, amíg úgy nem döntök, és üvölteni kezdtem vele, ő meg csak bámult rám. – Ismerem magát – mondta. – Hogyhogy? – Kicsit lassú volt a felfogásom. Bárhol járok az országban, folyton odajönnek hozzám mindenféle emberek az éttermekben, a boltokban, a színházakban, a benzinkutaknál és a vizeldékben, és azt mondják, „Ismerem magát”, és mindig épp az ellenkezőjét értik ezen: igazából azt akarják mondani, „Nem ismerem magát. De láttam a tévében”. És autogramot kémek, vagy beszélgetni akarnak velem arról, hogy Penny Chambers milyen igazából, az életben. De azon az éjszakán egyszerűen nem számítottam rá. Kicsit olyan mellékesnek tűnt, mármint az életnek az az oldala. – A tévéből. – Ó, az isten szerelmére! Épp meg akartam ölni magam, de sebaj, egy autogramra mindig tudok időt szakítani. Van tolla? Meg egy darab papírja? És mielőtt megkérdezi, az egy igazi ribanc, akinek tökmindegy, hogy mit szív, csak narkó legyen, és bárkivel lefekszik. Különben maga mit csinál itt fent? – Én... én is ugrani akartam. Csak kölcsön akartam kérni a létráját. Tessék, végül mindig a létráknál lyukadunk ki. Na jó, nem szó szerint; a közel-keleti békefolyamat nem lyukad ki a létráknál, meg a pénzpiac sem. De egyvalamit megtanultam abból a sok interjúból, amit különböző híres emberekkel készítettem a műsoromban: a


leghatalmasabb témák is szétszedhetők a legapróbb részeikre, mintha az élet egy repülőgépmodell volna. Hallottam, amint egy vallási vezető a hitét egy kerti fészer elromlott kallantyújának tulajdonította (egyszer gyerekkorában rázáródott az ajtó, és akkor jött az Isten, és átvezette az éjszakán); hallottam, amint egy túsz azt mondta, azért maradt életben, mert a fogvatartói közül az egyiknek nagyon megtetszett a londoni állatkert kedvezményes családi bérlete, ami a pénztárcájában volt. Nagy dolgokról akarsz beszélgetni, de a fészerajtók kallantyúi meg a londoni állatkert kedvezményes családi bérletei azok, amiken meg tudod vetni a lábad, nélkülük nem tudnád, honnan is indulj el. Legalábbis akkor, ha a Korán kelj, aranyat lelj Pennyvel és Martinnal műsorvezetője vagy. Maureen és én nem tudtunk arról beszélni, miért vagyunk annyira boldogtalanok, hogy szeretnénk, ha szétloccsanna az agyvelőnk a kövezeten, mint egy mcdonald’sos tejes turmix, úgyhogy ehelyett a létráról beszéltünk. – Tessék, vigye. – Megvárom, amíg... Szóval megvárom. – Hogy mi? Csak itt fog állni és bámulni? – Nem. Dehogyis. Gondolom, szeretné, ha senki sem zavarná közben. – Jól gondolja. – Majd átmegyek oda. – A tető másik végére mutatott. – Majd kiáltok egyet lefelé menet. Én nevettem, de ő nem. – Hé. Ez egész jó poén volt. Már figyelembe véve a körülményeket. – Hát, nem vagyok olyan hangulatban, Mr. Sharp. Nem hiszem, hogy viccelni akart, de attól, amit mondott, még jobban nevetnem kellett. Maureen átment a tető másik végébe, és leült, hátát a falnak támasztva. Megfordultam, és újból leültem a párkányra. De nem tudtam összpontosítani. Elmúlt a megfelelő pillanat. Most biztosan azt gondoljátok, ugyan mennyire kell összpontosítani ahhoz, hogy az ember leugorjon egy magas épület tetejéről? Hát, meg lennétek lepődve. Mielőtt Maureen felbukkant, közel álltam hozzá, de tényleg; egészen könnyű lett volna ellökni magam. Teljesen azokra az okokra tudtam összpontosítani, amik miatt ott vagyok fent; iszonytatóan világos volt számomra, milyen képtelenség lenne azzal próbálkozni, hogy folytassam az életemet odalent. De a Maureennel folytatott beszélgetés elterelte a figyelmem, visszahúzott a világba, a hidegbe, a szélbe és a hét emelettel lejjebb dübörgő basszus zajába. Nem tudtam újból visszakerülni abba a hangulatba; olyan volt, mintha valamelyik gyerek felébredt volna, épp amikor elkezdünk szeretkezni Cindyvel. Nem gondoltam meg magam,


és tudtam, hogy valamikor így is, úgy is túl kell esnem rajta. Csak épp tudtam, hogy nem leszek képes rá a következő öt percben. Odakiáltottam Maureennak. – Hé! Nem akar helyet cserélni? Lássuk, magának hogy megy. – És megint nevettem. Egy bohózatban éreztem magam, és annyira részeg voltam – meg, gondolom, annyira zavaros lett az a lötty a fejemben -, hogy úgy éreztem, minden, amit mondok, halálosan vicces. Maureen előbukkant az árnyékból, és óvatosan odajött a dróthálón lévő lyukhoz. – Én is egyedül szeretném csinálni – mondta. – Rendben. Kap húsz percet. Aztán kérem vissza a helyemet. – Hogy akar visszajönni ide? Erre nem gondoltam. A létra csak egy irányban működött: ott, ahol ültem, nem volt elég hely kinyitni. – Tartania kell majd. – Hogyhogy tartanom? – Átadja ide nekem. Én függőlegesen a rács mellé állítom. Maga meg tartani fogja a másik oldalról. – Nem tudnám megtartani. Maga túl nehéz. Ő pedig túl könnyű volt. Alacsony és nagyon-nagyon vékony; arra gondoltam, hogy talán azért akarja megölni magát, mert valami gyógyíthatatlan betegsége van, és nem akar hosszan szenvedni. – Hát akkor el kell viselnie, hogy itt leszek maga mellett. Különben sem voltam biztos benne, hogy át akarok mászni a másik oldalra. A rács most egy határt jelzett: a tetőről a lépcsőhöz lehetett menni, a lépcsőről az utcára, és az utcáról Cindyhez, a gyerekekhez meg Danielle-hez és Danielle apjához, meg minden máshoz, amely felröpített ide, mintha egy chipsesdoboz lennék a viharban. A párkányt biztonságosnak éreztem. Itt nem volt megaláztatás és szégyen – már azon túl, ami nyilvánvalóan eltölti az embert, ha magányosan ül egy párkányon szilveszter éjszakáján. – Miért nem tud körbemenni a tető másik oldalára? – Maga miért nem tud? Az enyém a létra. – Nem mondhatnám, hogy igazi úriemberként viselkedik. – De nem ám, bassza meg. Ami azt illeti, ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok fent. Nem olvas maga újságot? – Néha belenézek a helyi lapba. – Na és mit tud rólam? – Régebben benne volt a tévében. – Ennyi?


– Azt hiszem. – Gondolkodott egy kicsit. – Nem az Abba együttesből az egyik nő volt a felesége? – Nem. – Vagy valami más énekesnő? – Nem. – Ó. És szereti a gombát, azt tudom. – A gombát? – Maga mondta. Emlékszem. Épp valami főszakács volt a műsorában, és adott magának valamit, hogy kóstolja meg, maga meg azt mondta: „Mmmm, imádom a gombát. Mindennap meg tudnám enni.” Az maga volt? – Éppenséggel én is lehettem. De ez minden, amit össze tud kaparni? – Igen. – Na és mit gondol, miért akarom megölni magam? – Fogalmam sincs. – Hát ez kurva jó. Most hüly��skedik, mi? – Megkérhetem, hogy válogassa meg a szavait? Nem szeretem, ha valaki így beszél velem. – Elnézést. De tényleg nem tudtam elhinni. Nem tudtam elhinni, hogy találtam valakit, aki nem tudja. Mielőtt börtönbe mentem, minden reggel, amikor felébredtem, ott várt az ajtóm előtt a bulvárlapok szemete. Válságmegbeszéléseket tartottam az ügynökeimmel, a menedzserekkel és a tévé vezetőivel. Lehetetlennek tűnt, hogy van olyan ember Angliában, akit nem érdekel, hogy mit csináltam, főleg, mert egy olyan világban éltem, ahol úgy tűnt, ez az egyetlen dolog, ami számít. Lehet, hogy Maureen a tetőn élt, gondoltam. Itt fent könnyű lehet elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. – Na és az öve? – A derekam felé biccentett. Ami Maureent illeti, ezek voltak az utolsó percei a földön. Nem akarta azzal tölteni őket, hogy megbeszéljük, mennyire imádom a gombát (és különben is, attól tartok, hogy azt csak a kamera kedvéért mondtam). Szeretett volna belevágni a dologba. – Mi van vele? – Vegye le az övét, és tekerje a létra köré! És csatolja be! Most már felfogtam, hogy mire gondol, meg azt is, hogy ez tényleg jó ötlet, és a következő néhány percben barátságos csendben dolgoztunk; ő átnyújtotta a létrát a rács felett, én pedig levettem az övemet, rátekertem a létrára meg a rácsra, erősen meghúztam, becsatoltam, és megráztam a létrát, hogy tart-e. Tényleg nem akartam úgy meghalni, hogy


hátrazuhanok vele. Átmásztam, kicsatoltuk az övet, és visszahelyeztük a létrát az eredeti pozíciójába. És épp ott tartottunk, hogy engedem Maureent békében leugorni, amikor az az őrült csaj üvöltve felénk rohant.


JESS Nem kellett volna üvöltenem. Az hiba volt. Úgy értem, hiba volt, ha tényleg meg akartam ölni magam. Egyszerűen csak gyorsan, halkan és nyugodtan oda kellett volna mennem, ahol Martin átvágta a dróthálót, fel kellett volna másznom a létrán, aztán ugrani. De nem így csináltam. Valami olyasmit üvöltöttem, hogy „Félre az útból, lúzerek!”, utána meg azt az indián csatakiáltást, mintha az egész csak játék lenne – különben meg az is volt, legalábbis nekem -, és aztán Martin rám vetette magát, mint egy rögbijátékos. Utána meg rám térdelt, és belenyomta a fejem abba a kavicsos-kátrányos izébe, amit a házak tetejére tesznek. Na, ekkor tényleg szerettem volna halott lenni. Nem tudtam, hogy Martin az. Nem láttam semmit, de tényleg, amíg bele nem passzírozta az orrom abba a koszba, és akkor is csak a koszt láttam. De abban a pillanatban, hogy felértem a tetőre, tudtam, hogy mit keresnek ott fent azok ketten. Nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy kitalálja az ember. Úgyhogy amikor Martin már rajtam ült, azt mondtam, Na és hogy van az, hogy maguk ketten megölhetik magukat, én meg nem? Mire ő, hogy Te túl fiatal vagy. Mi már elcsesztük az életünket. Te még nem. Egyelőre. Mire én, hogy Ezt meg honnan tudja? Mire ő, hogy Senki sem cseszheti el az életét ilyen fiatalon. Mire én, hogy Na és akkor mi van, ha megöltem tíz embert? Köztük a szüleimet és, nem is tudom, az iker kisbabáimat? Mire ő, hogy Miért, megölted őket? Mire én, hogy Ja, aha. (De persze nem. Csak kíváncsi voltam, hogy mit mond rá.) Ő meg erre, hogy Oké, de ha itt vagy fent, akkor megúsztad, nem? Én a te helyedben elrepülnék Brazíliába. Én meg erre azt mondtam, hogy Mi van akkor, ha én meg akarok fizetni azért, amit az életemmel csináltam? Mire ő, hogy Na kuss legyen!


MARTIN Az első gondolatom, miután Jesst a földre tepertem, az volt, hogy nem akarom, hogy Maureen közben szép nyugodtan leugorjon. Nem mintha meg akartam volna menteni az életét; egyszerűen csak kiakasztott volna, ha kihasználja, hogy épp elvonták a figyelmem, és ugrik. Oké, tudom, hogy ennek nem sok értelme van; két perccel korábban gyakorlatilag én magam tessékeltem lefelé. De nem értettem, hogy Jess miért az én felelősségem legyen, és nem az övé, meg azt sem, hogy miért ő használja a létrát, amikor én cipeltem fel ide. Úgyhogy alapvetően önzőek voltak az indítékaim, amiben persze nincs semmi új, ahogy azt Cindy bármikor kifejtené nektek. Miután lefolytattuk Jess-szel azt az idióta beszélgetést arról, hogyan ölt meg egy csomó embert, ráüvöltöttem Maureenre, hogy jöjjön már segíteni. Tisztára meg volt rémülve, de azért odabotorkált hozzánk. – Mozogjon már, a fenébe is! – Mit csináljak? – Üljön rá! Maureen ráült Jess fenekére, én meg a karján térdeltem. – Eresszen már el, hülye vén perverz! Ez felizgatja, mi? Hát, ez kicsit az elevenembe talált, figyelembe véve az elmúlt időszak eseményeit. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy Jess talán tudja, hogy ki vagyok, de azért ennyire még nem kerített hatalmába az üldözési mánia. Ha az embert az éjszaka közepén egy rögbivetődéssel a földre teperik, amikor épp le akarta vetni magát egy toronyház tetejéről, valószínűleg nem a Korán kelj, aranyat lelj és egyéb reggeli csevelyshow-k műsorvezetői járnak a fejében. (Ami bizonyára sokként éri a reggeli csevelyshow-k műsorvezetőit, a többségük ugyanis szilárdan meg van győződve róla, hogy az embereknek semmi más nem jár a fejükben, mint az, hogy milyen műsort kapnak reggelire, ebédre meg vacsorára.) De elég érett voltam hozzá, hogy ne dőljek be Jess trükkjeinek, bár úgy éreztem, mindjárt eltöröm a karját. – Ha elengedünk, jól fogsz viselkedni? – Igen. Úgyhogy Jess felállt, és persze, ahogy várni is lehetett, azonnal a létra felé iparkodott, úgyhogy megint le kellett tepernem. – És most? – mondta Maureen, mintha számtalan hasonló helyzet veteránja volnék, és pontosan ismerném a kellő fogásokat.


– Mit tudom én, a francba. Hogy miért nem jutott egyikünknek sem az eszébe, hogy egy jól ismert öngyilkossági helyszín szilveszter éjszakáján olyan lesz, mint a Piccadilly Circus, arról fogalmam sincs, de ezen a ponton elfogadtam a helyzetünket: egy komor és privát eseményt együttes erőfeszítéssel épp több ezer szereplős bohózattá változtattunk. És épp a beletörődésnek ebben a pillanatában háromról egyszer csak négyre szaporodott a létszámunk. Udvarias köhintés hallatszott, és amikor megfordultunk, egy magas, jóképű, hosszú hajú fiatalembert pillantottunk meg, olyan tíz évvel lehetett fiatalabb nálam, egyik kezében bukósisak volt, a másikban meg egy olyan nagy, hőszigetelt táska. – Rendelt valaki pizzát közületek? – kérdezte.


MAUREEN Azt hiszem, még soha nem találkoztam amerikaival előtte. Persze abban sem voltam biztos, hogy amerikai, amíg a többiek nem mondtak valamit, amiből kiderült. Az ember nem számít rá, hogy egy amerikai pizzát szállítson házhoz, nem igaz? Én legalábbis nem, de lehet, hogy csak elszakadtam az élettől. Nem túl gyakran rendelek pizzát, de amikor mégis, akkor eddig mindig olyasvalaki hozta ki, aki nem beszélt angolul. Az amerikaiak nem szállítanak házhoz dolgokat, nem igaz? Meg nem szolgálnak ki a boltban, nem veszik el a pénzedet a buszon. Gondolom, Amerikában igen, de itt nem. Az ilyesmit indiaiak meg nyugat-indiaiak csinálják, meg egy csomó ausztrál van a kórházban, ahol Mattyt szokták vizsgálni, de amerikaiak nincsenek. Úgyhogy először biztos azt gondoltuk, hogy kicsit őrült. Ez volt az egyetlen magyarázat. Meg kicsit őrültnek is nézett ki azzal a hajjal. Meg azt gondolta, hogy pizzát rendeltünk, amikor ott álltunk az Öngyilkosok Házának tetején. – Hogy a fenébe rendeltünk volna pizzát? – kérdezte tőle Jess. Még mindig rajta ültünk, úgyhogy kicsit vicces volt a hangja. – Celláson – mondta. – Mi az a cellás? – kérdezte Jess. – Oké, akkor mobilon, nem mindegy? Igaza volt, azt épp megtehettük volna. – Te amerikai vagy? – kérdezte Jess. – Aha. – És miért szállítasz ki pizzát? – Ti meg miért ültök annak a csajszinak a fején? – Azért ülnek a fejemen, mert ez nem egy szabad ország – mondta Jess. – Az ember nem teheti azt, amit akar. – És te mit akartál tenni? Jess erre nem mondott semmit. – Le akart ugrani – mondta Martin. – Meg maga is! Martin nem törődött vele. – Mindannyian le akartatok ugrani? – kérdezte a pizzás. Erre nem mondtunk semmit. – Picsa? – mondta. – Picsa? – mondta Jess. – Picsa mi?


– Ez egy amerikai rövidítés – mondta Martin. – A „Picsa?” azt jelenti, „Mi a picsa?” Csak az amcsik annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük kimondani a „Mi a...”-t. – Megkérhetem magukat, hogy kulturáltabb nyelvet használjanak? – mondtam nekik. – Nem mindannyian disznóólban nőttünk fel. A pizzás csak leült a tetőre, és megrázta a fejét. Azt hittem, sajnál bennünket, de később elmondta, hogy egyáltalán nem erről volt szó. – Oké – mondta kis idő múlva. – Eresszétek el a csajt! Nem mozdultunk. – Hé! Nem halljátok, amit mondok, bazmeg? Oda kell mennem és a fületekbe ordítanom? – Felállt és elindult felénk. – Azt hiszem, most már nem lesz vele baj, Maureen – mondta Martin, mint aki magától dönt úgy, hogy feláll, és nem azért, mert egy amerikai fazon esetleg pofon vágja. Felállt, és én is felálltam, és Jess is felállt. Egyfolytában káromkodott, miközben verte le magáról a koszt. Aztán Martinra meredt. – Maga az a fazon – mondta. – Az a műsorvezető csóka a tévéből. Az, aki lefeküdt azzal a tizenöt éves csajjal. Martin Sharp. Besz...ás! Martin Sharp ült a fejemen. Maga vén perverz! Nekem természetesen fogalmam sem volt semmilyen tizenöt éves lányról. Nem olvasom azokat a fajta újságokat, hacsak nem a fodrásznál, vagy ha valaki ott hagyott egyet a buszon. – Viccelsz? – mondta a pizzás. – Az a csóka, akit leültettek? Olvastam róla. Martin felmordult. – Amerikában is mindenki tudja? – Ja – mondta a pizzás. – Én a New York Times-ban olvastam. – Uramisten! – mondta Martin, de látszott rajta, hogy büszke. – Csak vicceltem – mondta a pizzás. – Te egy reggeli tévéműsort vezettél Angliában. Amerikában senki nem hallott rólad, testvér. Józanodj ki. – Akkor adj egy kis pizzát! – mondta Jess. – Milyenek? – Nem is tudom – mondta a pizzás. – Akkor hadd nézzem meg! – mondta Jess. – Nem úgy értem... Szóval, nem az én pizzáim. – Ne légy már ilyen genny – mondta Jess. (Komolyan. Ezt mondta. Nem tudom, miért.) Odahajolt, fogta a táskát, és kivette belőle a pizzás dobozokat. – Ez pepperónis. Bár nem tudom, mi az a pepperóni. Ez meg zöldséges. – Vegetáriánus – mondta a pizzás.


– Mindegy – mondta Jess. – Ki melyikből kér? Én a vegetáriánusból kértem. A pepperóninak valahogy nem tetszett a neve.


JJ Meséltem pár embernek arról az éjszakáról, és az a legfurcsább, hogy az öngyilkosságos részt értik, de a pizzás részt nem. A legtöbb ember, gondolom, érti az öngyilkosságot; a legtöbb ember, még ha valahol mélyen rejtve van is benne, emlékszik olyan pillanatra az életéből, amikor elgondolkodott, hogy vajon tényleg fel akar-e ébredni másnap. Úgy tűnik, az, hogy meg akarunk halni, része annak, hogy élünk. Na mindegy, szóval elmesélem az embereknek annak a szilveszter éjszakának a történetét, és egyik sem azzal kezdi, hogy „Micsodaaaa? Meg akartátok ölni magatokat?”. Mondjuk, inkább elkezdik, hogy „Oké, oké, szétment a bandád, nem jutottál sehová a zenéddel, pedig egész életedben semmi mást nem akartál csinálni, PLUSZ szakított veled a barátnőd, pedig ő volt az egyetlen oka, amiért ebbe a kibaszott országba jöttél... Oké, azt megértem, hogy miért mentél fel oda”. Aztán meg, de tényleg, a következő pillanatban máris azt akarják tudni, hogy egy olyan srác, mint én, mi a fenének ment el kibaszott pizzákat házhoz szállítani. Oké, nem ismertek engem, úgyhogy a becsszavamra kell elhinnetek, hogy nem vagyok hülye. Kurvára kiolvasok minden könyvet, ami a kezembe kerül. Szeretem Faulknert, Dickenst, Vonnegutot, Brendan Behant és Dylan Thomast. Azon a héten – hogy egész pontos legyek, karácsony napján – fejeztem be A forradalom útjá-t Richard Yatestől, ami abszolút szuper regény. Eredetileg úgy terveztem, hogy a könyvvel együtt ugrok – nemcsak azért, mert ez buli lett volna, és egy kicsit misztikus fénybe vonja a halálomat, hanem azért is, mert ezzel talán sikerül elérnem, hogy többen elolvassák. De aztán úgy alakult, hogy nem volt időm rendesen felkészülni, úgyhogy otthon hagytam. Azt azért meg kell mondanom, hogy jobban teszitek, ha nem épp karácsonykor fejezitek be, egy vacak albérleti szobában, ahol csak hideg víz van, egy olyan városban, ahol nem ismertek senkit. Valószínűleg nem segített az általános közérzetem javításában, hogy úgy mondjam, mert a vége eléggé lehangoló. Na mindegy, az a lényeg, hogy az emberek szerint az, aki szilveszter éjszakáján egy szaros kis mopeden nyargalászik Észak-Londonban minimálbérért, az biztosan csak egy lúzer lehet, és valószínűleg nincs ki a négy kereke. Jó, persze, lúzerek vagyunk, mert a pizzakiszállítás a lúzerek melója. De nem vagyunk mind ráadásul még hülye seggfejek is.


Ami azt illeti, Faulkner meg Dickens ide vagy oda, valószínűleg én voltam a leghülyébb az összes srác közül, aki ott dolgozott, vagy legalábbis a legiskolázatlanabb. Voltak afrikai orvosaink, albán jogászaink, iraki vegyészeink... Én voltam az egyetlen, aki nem végezte el az egyetemet. (Nem is értem, miért nincs több pizzafutárok által elkövetett bűncselekmény a társadalmunkban. Csak képzeljétek el: valami tök menő fazon vagy Zimbabwéban, agysebész vagy mit tudom én, és aztán Angliába kell jönnöd, mert a fasiszta rezsim egy fához akarja szögezni a töködet, és erre hajnali háromkor szemétkedik veled valami csontra beszívott tizenéves faszkalap... De tényleg, a törvény csak engedélyezi, hogy széttörd a kurva állkapcsát, vagy nem?) Na mindegy. Sok módja van annak, hogy valaki lúzer legyen. Sokféleképpen lehet veszíteni az életben. Szóval mondhatnám azt, hogy azért lett belőlem pizzafutár, mert Anglia egy szemét hely, és, hogy konkrétabb legyek, mert az angol csajok szemetek, és nem tudtam legálisan dolgozni, mert nem angol csávó vagyok. Vagy olasz csávó, vagy spanyol csávó, vagy akár, mondjuk, finn csávó vagy mit tudom én. Úgyhogy azt csináltam, amit egyáltalán tudtam; Ivant, a Holloway Road-i Casa Luigi litván tulajdonosát nem izgatta, hogy Chicagóból jöttem, nem pedig Helsinkiből. De éppenséggel úgy is magyarázhatnám, hogy nincs olyan szar, ami meg ne történne a világban, és nincs olyan kicsi, sötét, levegőtlen és kibaszottul reménytelen hely, ahova be ne mászna valaki. Az a baj az én nemzedékemmel, hogy mind kurvára azt hisszük magunkról, hogy zsenik vagyunk. Nem elég jó nekünk, ha készítünk valamit, se az, ha eladunk valamit, vagy tanítunk valamit, vagy épp csak csinálunk valamit; muszáj, hogy legyünk valakik. A huszonegyedik század polgáraiként úgy gondoljuk, hogy ez elidegeníthetetlen jogunk. Ha Christina Aguilera vagy Britney Spears vagy valamelyik béna gyerek az amerikai Megasztárból lehet valaki, akkor én miért nem? Én mikor következek, hé? Oké, szóval a bandám. A legjobb koncerteket adtuk, amit valaha bárban láttatok, és csináltunk két albumot, ami egy csomó kritikusnak meg egy csomó igazi embernek is tetszett. De az, hogy tehetségesek vagyunk, sohasem elég hozzá, hogy boldogok legyünk, nem igaz? Úgy értem, elégnek kellene lennie, mert a tehetség egy adomány, és az embernek hálát kellene mondania érte Istennek. De én nem tettem. Csak kurvára ki voltam akadva, mert nem fizettek meg érte, és nem juttatott fel a Rolling Stone címlapjára. Oscar Wilde egyszer azt mondta, hogy az ember igazi élete gyakran az, amit nem él. Hát ebben kurvára igazad volt, Oscar. Az igazi életem


tele volt a Wembleyben meg a Madison Square Gardenben rendezett szenzációs koncertekkel, meg platinalemezekkel, meg Grammy-díjakkal, de hát nem ezt az életet éltem, és talán azért éreztem úgy, hogy eldobhatom magamtól. Az élet, amit éltem, nem engedte, hogy, nem is tudom... hogy az legyek, aki szerintem vagyok. Még azt sem engedte, hogy rendesen kihúzzam magam. Olyan érzés volt, mintha egy alagútban gyalogolnék, amelyik egyre alacsonyabb meg egyre sötétebb, és aztán már víz is van benne, én meg egészen összegörnyedek, és hirtelen egy sziklafal van előttem, és az egyetlen szerszámom a tíz körmöm. És persze lehet, hogy mindenki így érzi, de ez nem ok arra, hogy belenyugodjon az ember. Na mindegy, szóval azon a szilveszter éjszakán végül rohadtul elegem lett belőle. Az összes körmöm elkopott, és az összes ujjam hegye csurom vér volt. Nem tudtam tovább ásni. Miután a bandának vége lett, az önkifejezés egyetlen megmaradt eszköze az volt számomra, hogy kijelentkezem abból az áléletből, amit élek: úgy akartam lerepülni arról a tetőről, mint Superman. Csak persze nem úgy alakult. Tessék, néhány halott ember, aki túlságosan érzékeny volt ahhoz, hogy éljen: Sylvia Plath, Van Gogh, Virginia Woolf, Jackson Pollock, Primo Levi és, természetesen, Kurt Cobain. És tessék, néhány élő ember: George W. Bush, Arnold Schwarzenegger, Oszama bin Laden. Tegyetek egy keresztet azok mellé, akikkel szívesen meginnátok egy sört, és nézzük, hol lesz a több kereszt, a halott vagy az élő oldalon. Jó, oké, most azt mondhatjátok, hogy nem becsületesen kevertem a kártyát, hogy jó pár olyan ember hiányzik az „élő” listámról, aki szétcseszné az érvelésemet, néhány költő meg zenész és a többi. Meg arra is rámutathatnátok, hogy Sztálin és Hitler nem voltak annyira szuperek, és már nincsenek köztünk. De legyetek elnézőek: tudjátok, hogy miről beszélek. Az érzékeny emberek nehezebben tudnak ellenni ebben a világban. Na mindegy, szóval igazi sokk volt számomra, hogy Maureen, Jess és Martin Sharp épp a Vincent Van Gogh-féle úton akartak lelépni innen. (Aha, kösz, én is tudom, hogy Vincent nem ugrott le egy észak-londoni lakóház tetejéről.) Egy középkorú nő, aki leginkább takarítónőnek nézett ki, egy visítozó, őrült tizenéves csaj meg egy narancssárga képű tévés műsorvezető... Ez sehogy sem stimmelt. Az öngyilkosságot nem ilyen embereknek találták ki. Olyan embereknek találták ki, mint Virginia Woolf és Nick Drake. Meg én. Az öngyilkosság elvileg klassz. A szilveszter a szentimentális lúzerek éjszakája. Én követtem el a hibát, amilyen hülye vagyok. Naná, hogy ilyenkor silány a felhozatal.


Valami menőbb napot kellett volna kiválasztanom – mondjuk, március huszonnyolcadikát, amikor Virginia Woolf belesétált a folyóba, vagy november huszonötödikét, amikor Nick Drake meghalt. Ha lett volna valaki a tetőn azokon a napokon, akkor jó eséllyel hozzám hasonló lelkek, nem pedig reménytelen faszkalapok, akik valahogy meggyőzték magukat, hogy egy naptári év vége valami módon különleges jelentéssel bír. Csak épp úgy történt, hogy amikor megkaptam a rendelést, hogy vigyem ki azokat a pizzákat az Öngyilkosok Házába, oda, ahol a házfoglalók vannak, túl jónak tűnt a lehetőség ahhoz, hogy elszalasszam. Az volt a tervem, hogy felmegyek a tetejére, terepszemlét tartok, aztán leballagok, odaadom a pizzákat a megrendelőnek, és utána megteszem. És hirtelen ott voltam három potenciális öngyilkossal, és majszolták a pizzáimat, amiket le kellett volna szállítanom, és engem bámultak. Láthatóan valamiféle gettysburgi beszédet vártak tőlem, amivel megmagyarázom, hogy miért érdemes ragaszkodniuk az összetört és értelmetlen életükhöz. Vicces volt, de tényleg, hisz engem aztán kurvára nem érdekelt, hogy ugranak-e vagy sem. Fogalmam se volt róla, hogy kik ezek, de egyik se úgy festett, mintha sokat hozzá tudna tenni az emberi vívmányok összességéhez. – Szóval – mondtam. – Szuper. Pizza. Egy kicsi, de jó dolog egy ilyen éjszakán. – Raymond Carver, amint azt ti biztosan tudjátok, de ezeknek a fazonoknak persze fingjuk se volt. – Na és most? – mondta Jess. – Megesszük a pizzánkat. – És aztán? – Adjunk magunknak egy félórát, oké? Aztán majd meglátjuk, hogy hol állunk. – A franc tudja, hogy ezt honnan vettem. Miért félórát? Ugyan mi a fenének kellett volna történnie annyi idő alatt? – Mindenkinek szüksége van egy kis lazításra. Úgy látom, kezdtek elvadulni a dolgok itt fent. Harminc perc. Megegyeztünk? Egyenként mindenki megrántotta a vállát, aztán bólintott, és csendben tovább majszoltuk a pizzánkat. Ez volt az első alkalom, hogy megkóstoltam Ivan pizzáját. Ehetetlen volt, az is lehet, hogy mérgező. – Hát nem, bazmeg, én nem fogok fél órán át itt ülni és bámulni a hülye fejeteket – mondta Jess. – De hisz ebben a percben egyeztél bele – emlékeztette Martin. – Na és? – Mi értelme van beleegyezni valamibe, aztán mégse csinálni? – Semmi. – Jesst láthatóan nem zavarta saját következetlensége.


– A következetesség a fantáziátlan emberek utolsó menedéke – mondtam. Ez is Wilde. Nem tudtam ellenállni. Jess dühösen nézett rám. – Épp valami kedveset mondott neked, hé – mondta Martin. – De hát úgysincs értelme semminek, nem igaz? – mondta Jess. – Ezért vagyunk itt fent. Na, ez már egész érdekes filozófiai érvelés volt. Jess lényegében azt mondta, hogy amíg a tetőn maradunk, mindannyian anarchisták vagyunk. Semmilyen megállapodás nem köt bennünket, semmilyen szabály nem vonatkozik ránk. Megerőszakolhatjuk és meggyilkolhatjuk egymást, és senki a kisujj át se mozdítja. – Ahhoz, hogy a törvényen kívül élj, becsületesnek kell lenned – mondtam. – Ez meg mi a faszt jelent? – mondta Jess. Hát, tudjátok, hogy őszinte legyek, soha nem voltam biztos benne, hogy mi a faszt jelent ez a mondat. Bob Dylan mondta, nem én, és mindig úgy gondoltam, hogy jól hangzik. De ez volt az első olyan helyzet, amiben kipróbálhattam, és rögtön láttam, hogy nem működik. Törvényen kívül éltünk, és hazudhattunk egymásnak, amikor csak akartunk, és nem láttam be, hogy miért ne akarhatnánk. – Semmit – mondtam. – Akkor kussolj el, jenkikém! Elkussoltam. Még volt körülbelül huszonnyolc percünk.


JESS Valamikor régen, amikor olyan nyolc- vagy kilencéves lehettem, láttam egy műsort a tévében a Beatles történetéről. Jen szerette a Beatlest, úgyhogy miatta kellett megnéznem, de nem bántam. (Bár valószínűleg azt mondtam, hogy igen. Valószínűleg veszekedtem vele, és teljesen kiakasztottam.) Na mindegy, szóval amikor Ringo csatlakozott hozzájuk, az ember valahogy kicsit megborzongott, mert tessék, ekkor állt össze a csapat, ekkor voltak meg mind a négyen, készen arra, hogy beinduljanak, és a világtörténelem leghíresebb bandája legyen belőlük. Hát valahogy így éreztem magam, amikor megjelent a tetőn JJ a pizzáival. Tudom, most azt fogjátok gondolni, hogy persze, csak azért mondja ezt, mert jól hangzik, de nem. Becsszóra tudtam. Segített az is, hogy úgy nézett ki, mint egy rocksztár a hajával meg a bőrdzsekijével meg minden, de az érzésemnek semmi köze nem volt a zenéhez; egyszerűen tudtam, hogy szükségünk van JJ-re, úgyhogy amikor felbukkant, az jó érzés volt. De nem olyan volt, mint Ringo. Inkább mint Paul. Maureen volt Ringo, csak épp nem volt valami vicces. Én voltam George, csak épp nem annyira félszeg és spirituális. Martin pedig John volt, csak persze John tehetsége és fazonja nélkül. Ha jobban meggondolom, lehet, hogy inkább egy másik olyan banda voltunk, amelyik négy emberből áll. Na mindegy, egyszerűen érezni lehetett, hogy történhet valami, valami érdekes, és nem értettem, hogy miért csak ülünk ott és esszük a pizzaszeleteinket. Úgyhogy azt mondtam, talán beszélgethetnénk, mire Martin, hogy Talán osszuk meg egymással a fájdalmainkat, vagy mi? És aztán olyan grimaszt vágott, mintha valami ostobaságot mondtam volna, úgyhogy hülye köcsögnek neveztem, mire Maureen ejnye-bejnyézni kezdett, és megkérdezte, hogy vajon otthon is így beszélek-e (igen), úgyhogy őt meg szatyros néninek neveztem, mire Martin azt mondta, hogy egy hülye, gonosz kislány vagyok, én meg erre leköptem, amit nem kellett volna, és különben meg mostanában már nem is csinálom olyan gyakran, mire ő úgy csinált, mintha meg akarna fojtani, úgyhogy JJ kettőnk közé ugrott, ami Martin részéről rendben is volt, mert nem hiszem, hogy megütött volna, én viszont egész biztosan megütöm és megharapom és összekarmolom. És aztán a röpke kis testmozgás után egy darabig csak ültünk, duzzogva és fújtatva és utálva egymást.


Utána meg, amikor mindannyian megnyugodtunk, JJ mondott valami olyasmit, hogy Én nem tudom, mi kár származhatna belőle, ha megosztanánk egymással a tapasztalatainkat, csak ő még ennél is amerikaiasabban mondta. Mire Martin, hogy Ugyan ki a fene kíváncsi a te tapasztalatodra? A te tapasztalatod abból áll, hogy pizzákat hordasz ki. Mire JJ, hogy Oké, akkor a ti tapasztalataitokat, és az enyémet hagyjuk. De már késő volt, és abból, amit mondott, hogy osszuk meg egymással a tapasztalatainkat, már tudtam, hogy ő is ugyanazért van itt fent, mint mi. Úgyhogy azt mondtam, Azért jöttél fel ide, hogy leugorj, mi? Ő meg erre nem mondott semmit, miközben Martin és Maureen őt nézték. És Martin azt mondta, A pizzákkal együtt akartál ugrani? Mert azokat valaki megrendelte. És bár Martin csak viccelt, mintha megsértette volna JJ szakmai büszkeségét. Csak terepszemlére jött, mondta, és úgy tervezte, hogy előbb lemegy, leszállítja a pizzákat, és utána visszajön. Hát, mi meg megettük, mondtam. Martin meg erre megszólal, hogy A fenébe is, nem úgy néztél ki, mint az a leugrós típus, mire JJ, hogy Ha ti vagytok a leugrós típus, akkor nem mondhatnám, hogy sajnálom. Mint látjátok, eléggé, nem is tudom, olyan harapós volt a hangulat. Úgyhogy újból próbálkoztam. Na, de tényleg, beszélgessünk, mondtam. Semmi szükség arra, hogy megosszuk a fájdalmainkat. Csak megmondjuk a nevünket, meg hogy miért vagyunk itt fent. Lehet, hogy érdekes lesz. Lehet, hogy tanulunk belőle valamit. Lehet, hogy látni fogunk valami kiutat vagy ilyesmi. És be kell vallanom, hogy volt egy tervem. Az volt a tervem, hogy segítenek nekem megkeresni Chast, és Chas meg én újból összejövünk, és akkor jobban fogom érezni magam. De vámom kellett, mert azt akarták, hogy Maureen beszéljen elsőnek.


MAUREEN Azt hiszem, azért engem választottak, mert addig nem nagyon mondtam semmit, és még senkit sem bosszantottam fel semmivel. Meg talán azért is, mert én titokzatosabb voltam, mint a többiek. Martint, úgy látszott, mindenki ismeri az újságokból. És Jess, istenem... Még csak félórája ismertük, de mindenki látta rajta, hogy vannak problémái. JJ-vel kapcsolatban, anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla, az volt az érzésem, hogy talán homoszexuális lehet, mert hosszú haja volt és amerikaiul beszélt. Egy csomó amerikai homoszexuális, nem? Tudom, hogy nem ők találták ki a homoszexualitást, mert azt mondják, hogy a görögök voltak. De segítettek újból divatba hozni. A homoszexualitás kicsit olyan, mint az olimpia: az ókorban eltűnt, aztán a huszadik században visszahozták. Na mindegy, nem tudtam semmit a homoszexuálisokról, vagy ahogy újabban mondják, a melegekről, úgyhogy csak feltételeztem, hogy mindannyian boldogtalanok, és meg akarják ölni magukat. De én... Rólam nem igazán lehetett megállapítani semmit csak úgy ránézésre, úgyhogy, gondolom, kíváncsiak voltak. Nem bántam, hogy nekem kell beszélnem, mert tudtam, hogy nem kell túl sokat mondanom. Egyikük sem cserélt volna velem, az biztos. Azt sem fogják érteni, hogy bírtam ki ilyen sokáig, gondoltam. Mindig a vécézős része borítja ki legjobban az embereket. Valahányszor kicsit panaszkodnom kell – mondjuk, amikor fel kell íratnom az antidepresszánst – mindig megemlítem a vécézős részt, azt, hogy alig van olyan nap, amikor ne kellene letisztogatni. Vicces, mert ehhez már éppenséggel hozzászoktam. Ahhoz a gondolathoz nem tudok hozzászokni, hogy az életem befejeződött, hogy értelmetlen, túl nehéz, nincs benne semmi remény és szín; de az a kis felmosás igazából már nem idegesít. De mindig ez az a pillanat, amikor az orvos a tolláért nyúl. – Hát igen – mondta Jess, amikor végeztem. – Ez tökre világos. Nehogy meggondolja magát! Csak megbánná. – Vannak, akik megbirkóznak vele – mondta Martin. – Kicsoda? – mondta Jess. – Volt egy nő a műsorunkban, akinek a férje huszonöt éve kómában volt. – És ez volt a jutalma? Hogy szerepelhetett egy reggeli tévéműsorban? – Nem. Csak úgy mondom.


– Mit mondasz csak úgy? – Csak úgy mondom, hogy meg lehet csinálni. – De azt nem mondod, hogy miért, igaz? – Lehet, hogy szerette a férjét. Gyorsan beszéltek, Martin, Jess és JJ. Mint a szappanoperák szereplői, tak tak tak. Mint az olyan emberek, akik tudják, mit akarnak mondani. Én soha nem tudtam volna olyan gyorsan beszélni, legalábbis akkor biztosan nem; és rájöttem, hogy huszonvalahány éve jóformán alig beszélek. És az az ember, akihez a legtöbbet beszélek, nem tud visszaszólni. – Mit lehetett szeretni rajta? – mondta Jess. – Egy karfiol volt. Még csak nem is egy éber karfiol. Egy karfiol kómában. – Nem lett volna karfiol, ha nincs kómában, nem igaz? – mondta Martin. – Én szeretem a fiamat – mondtam. Nem akartam, hogy azt higgyék, nem szeretem. – Persze – mondta Martin. – Persze hogy szereti. Egy szóval se mondtuk, hogy nem. – Akaija, hogy megöljük magának? – kérdezte Jess. – Ha akarja, még ma éjjel odamegyek. Mielőtt megölöm magam. Semmi gond. Tök egyszerű. Különben is, ugyan mit várhat az élettől, nem igaz? Ha tudna beszélni, biztos megköszönné nekem szegény csávó. Könnybe borult a szemem, és JJ észrevette. – Hogy te milyen kib...tt idióta vagy! – mondta Jessnek. – Nézd meg, mit műveltél! – B... bocs – mondta Jess. – Csak egy ötlet volt. De nem azért sírtam. Azért sírtam, mert semmi mást nem akartam a világon, az egyetlen dolog, ami visszaadta volna az életkedvemet, az volt, ha Matty meghal. És attól, hogy tudom, miért sírok, csak még jobban sírtam.


MARTIN Mindenki tudott rólam mindent, úgyhogy semmi értelmét nem láttam ennek a játéknak. És ezt meg is mondtam nekik. – Ugyan már, testvér – mondta JJ azzal az idegesítő amerikai kiejtésével. Az a tapasztalatom, hogy az amik gyorsan fel bírják bosszantani az embert. Tudom, hogy a barátaink meg minden, és odaát nagyon tisztelik a sikert, nem úgy, mint a hálátlan bennszülöttek ezen a vacak, zsémbes lepratelepen, de tisztára az agyamra mennek, amikor elkezdik, hogy „Menni fog, testvér!” meg ilyesmi. De tényleg, látnotok kellett volna. Tisztára azt hihette az ember, hogy azért van ott a tetőn, hogy a legújabb filmjét reklámozza. És azt meg biztosan senki nem gondolta volna róla, hogy nyamvadt pizzákat szállít ki az Archway környékén. – Csak szeretnénk hallani a te oldaladról is – mondta Jess. – Nincsen „én oldalam”. Hülye barom voltam, és most fizetem meg az árát. – Szóval nem akarod védeni magad? Mert most barátok között vagy – mondta JJ. – Jess az előbb leköpött – jegyeztem meg. – Miféle barát az ilyen? – Jaj, ne legyél már ilyen kisgyerek! – mondta Jess. – A barátaim engem mindig leköpnek. Soha nem veszem a szívemre. – Pedig talán nem ártana. Lehet, hogy a barátaid azt szeretnék, hogy a szívedre vedd. Jess felhorkant. – Ha a szívemre venném, már egyetlen barátom se lenne. Ezt nem firtattuk tovább. – Szóval mit akartok tudni, amit még nem tudtok? – Minden történetnek két oldala van – mondta Jess. – Mi csak a rossz oldalát ismerjük. – Nem tudtam, hogy tizenöt éves – mondtam. – Azt mondta, hogy tizennyolc. Annyinak is nézett ki. – Ennyi. Ez volt a történet jó oldala. – Szóval ha, mondjuk, hat hónappal idősebb lett volna, akkor te most nem lennél itt fent? – Hát, nem hiszem, hogy itt lennék. Akkor nem szegtem volna meg a törvényt. Nem kerültem volna börtönbe. Nem veszítettem volna el az állásomat. A feleségem nem tudta volna meg... – Szóval azt mondod, hogy csak balszerencséd volt.


– Azt mondom, hogy fennállt bizonyos fokú vétkesség a részemről. – Talán mondanom sem kell, hogy fanyar öniróniával akartam fogalmazni; még nem tudtam, hogy Jess akkor a legboldogabb, amikor mások nyilvánvaló bűneinek mocsarában dagonyázhat. – Hogy olyan kibaszott nyakatekerten bírsz fogalmazni, az még nem jelenti azt, hogy semmi rosszat nem csináltál. – De hisz a vétkesség épp azt jelenti... – Mert vannak olyan nős férfiak, akik semmiképp sem dugták volna meg azt a csajt, lehet akárhány éves. És gyerekeid is vannak meg minden, igaz? – Vannak. – Úgyhogy ennek semmi köze a balszerencséhez. – Ó, a kurva életbe! Mit gondolsz, miért lógattam le a lábam a párkányról, tökfej? Elcsesztem. Nem próbálok mentségeket találni. Annyira nyomorultul érzem magam, hogy meg akarok halni. – Remélem is. – Kösz. És azt is köszönöm, hogy elkezdted ezt a kis játékot. Nagyon hasznos. Nagyon... szépen regenerálja az egót. Megint túl „nyakatekerten” fogalmaztam, úgyhogy megint grimaszt vágott. – Érdekelne valami – mondta JJ. – Ki vele. – Miért könnyebb leugrani a... semmibe, mint szembenézni azzal, amit csináltál? – Így nézek szembe azzal, amit csináltam. – Az emberek folyton lefekszenek fiatal csajokkal, és elhagyják a feleségüket meg a gyerekeiket. De nem ugrik le mindegyik a tetőről, testvér. – Nem. De ahogy Jess mondja, lehet, hogy azt kellene tenniük. – Komolyan? Te azt gondolod, hogy mindenkinek, aki ilyen hibát követ el, meg kellene halnia? Hűha. Ez azért kemény, bazmeg – mondta JJ. Valóban ezt gondoltam? Talán igen. Legalábbis valamikor. Ahogy közületek néhányan talán tudják, voltak olyan cikkeim különböző újságokban, amikben pontosan ezt mondtam. Többé-kevésbé. Ez természetesen még a kegyvesztésem előtt volt. Kiálltam például a halálbüntetés visszaállítása mellett. Lemondásra szólítottam fel embereket, és mindenféle kémiai kasztrálást, börtönbüntetést, nyilvános megszégyenítést és egyéb penitenciákat szorgalmaztam. És talán komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy az olyan férfiakat,


akik képtelenek a nadrágjukban tartani a szerszámot, legjobb lenne... Ami azt illeti, nem emlékszem pontosan, mit tartottam a legmegfelelőbb büntetésnek a nőcsábászok és megrögzött házasságtörők számára. Utána kell majd néznem. De az a lényeg, hogy én magam is épp azt műveltem, amit annyira szerettem ostorozni. Nem voltam képes a nadrágomban tartani a szerszámomat, és ezért most ugranom kellett. A saját dugámba dőltem. Ez az ár, amit meg kell fizetni, ha olyan újságíró az ember, aki átlépi a saját maga húzta határokat. – Nem mondom, hogy minden hibáért. De ezért talán igen. – Jézusom! – mondta JJ. – Te aztán szigorú vagy magadhoz. – Különben se csak erről van szó. Hanem a nyilvánosságról. A megaláztatásról. Az élvezetről, amivel megaláznak. Arról a kábelcsatornáról, amin három ember nézi a műsoromat. Mindenről. Én... én légüres térbe kerültem. Nem látom az utat se előre, se hátra. Mély csend volt vagy tíz másodpercig. – Hát jó – mondta Jess. – Én jövök.


JESS Belekezdtem. És csak mondtam. Jessnek hívnak, tizennyolc éves vagyok, és, szóval, azért vagyok itt, mert voltak bizonyos családi problémáim, de azokba most nem megyek bele. És aztán szakított velem a pasim. Chas. És magyarázattal tartozik nekem. Mert nem mondott semmit. Csak lelépett. De ha elmondaná, hogy miért, azt hiszem, jobban érezném magam, mert összetörte a szívem. De nem tudom megtalálni. Őt kerestem ott lent a buliban, de nem volt ott. Úgyhogy feljöttem ide. Erre Martin elkezdi, de tiszta gúnyosan, hogy szóval azért akarod megölni magad, mert Chas nem ment el egy buliba? Jézusom! Mire én, hogy Hé, ezt én nem mondtam. Mire ő, hogy Oké, azért vagy itt, mert valaki magyarázattal tartozik neked. Erről van szó? Azt akarta, hogy tiszta hülyének nézzek ki, ami nem volt sportszerű, mert ezt mindannyian megcsinálhattuk volna egymással. Mondjuk, például, brühühű, nem engedik, hogy én vezessem a reggeli műsort a tévében. Brühühű, a fiam egy karfiol, és soha nem beszélek senkivel, és fel kell takarítanom a... Jó, oké, Maureen története semmiképp sem hangzott volna hülyén. Na mindegy, úgy éreztem, nem szép, hogy ki akar cikizni. Mind a négyünket ki lehetett volna cikizni; bárkit ki lehet cikizni, aki boldogtalan, már ha elég kegyetlen hozzá az ember. Szóval elkezdem, hogy Én nem is ezt mondtam. Én csak azt mondtam, hogy ha megmagyarázná, azzal le tudta állítani. Nem mondtam, hogy eleve ezért vagyok itt fent, igaz? Ide figyelj, odabilincselhetnénk a kezed a rácshoz, és az leállítana. De nem azért vagy itt fent, mert senki nem bilincselt hozzá semmilyen rácshoz, nem igaz? Erre elhallgatott. Hála istennek. JJ kedvesebb volt. Rögtön megértette, hogy szeretném megtalálni Chast, mire én, hogy He? Különben ja. Aztán rögtön megbántam azt a „He?”-t, mert olyan cikizősen mondtam, amikor ő tényleg rendes volt. De JJ nem törődött a „He?”-vel, és megkérdezte, hogy hol van Chas, mire én, hogy a franc se tudja, biztos valami szilveszteri bulin, mire ő, hogy akkor miért nem őt keresed, ahelyett hogy itt fent szerencsétlenkedsz, mire azt mondtam, hogy elfogyott az erőm és a reményem, és amikor ezt mondtam, tudtam, hogy igaz is. Nem ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy olvasod ezt a könyvet. Nem tudom, hogy boldog vagy-e vagy sem; nem tudom, hogy fiatal


vagy-e vagy öreg. Nem is tudom, remélem, hogy fiatal vagy és szomorú. Ha öreg vagy és boldog, el tudom képzelni, hogy talán mosolyogsz magadban, amikor azt mondom, hogy Chas összetörte a szívemet. Eszedbe jut valaki, aki összetörte a szívedet, és azt gondolod magadban, Ó, igen, emlékszem, milyen érzés az. De nem emlékszel, te önelégült vén tetű. Ó, persze, talán emlékszel, hogy olyan kellemesen szomorú voltál. Talán emlékszel, hogy zenét hallgattál, és csokit ettél a szobádban, vagy egymagadban sétáltál a rakparton, téli kabátba burkolózva, és magányosnak és bátornak érezted magad. De emlékszel arra, hogy minden falat étel olyan volt, mintha a saját gyomrodba harapnál bele? Emlékszel a vörösbor ízére, amikor visszajött és fröcsögött bele a vécékagylóba? Emlékszel arra, hogy minden éjszaka azt álmodtad, hogy még együtt vagytok, hogy Ő becézget és simogat, úgyhogy minden reggel, amikor felébredtél, újra át kellett élned az egészet? Emlékszel, ahogy belekarcoltad a neve kezdőbetűit a karodba? Emlékszel, ahogy egészen közel álltál a peron széléhez a metróban? Nem? Hát akkor kussoljál, bazmeg! És dugd fel a vigyorodat a petyhüdt, vén seggedbe!


JJ Úgy terveztem, hogy mindent rájuk zúdítok, elmondok mindent, amit tudniuk kell – a Big Yellow-t, Lizzie-t, mindent. Semmi értelme hazudni. Azt hiszem, kicsit begazoltam, amikor hallgattam a többieket, mert olyan baromi komolynak tűntek az okok, amik miatt ők feljöttek ide. Jézusom, mindenki számára tök világos, miért érzi úgy Maureen, hogy nem érdemes tovább élni. És oké, persze, Martin a saját sírját ásta meg, de akkor is, a megalázottságnak és a szégyennek ez a foka... Nem tudom, hogy az ő helyében én kibírtam volna-e ilyen sokáig. Jess meg nagyon boldogtalan és nagyon dilis volt. És persze nem olyan volt, mintha versenyeztünk volna egymással vagy valami, de volt egy bizonyos fokú, nem is tudom, hogyan nevezzem... területfoglalás? És talán egy kicsit elbizonytalanodtam, mert Martin tisztára összepisilte az én területemet. Én akartam előhozakodni a szégyennel és a megaláztatással, de az én szégyenem és megaláztatásom valahogy kezdett elhalványodni. Martint börtönbe csukták, mert lefeküdt egy tizenöt éves csajjal, és elmondták minden szemétnek a bulvárlapokban; engem dobott egy csaj, és bekrepált a bandám. Nagy dolog. De mégsem gondoltam arra, hogy hazudjak, amíg el nem kezdtek csesztetni a nevem miatt. Jess olyan kurva agresszív volt, én pedig egyszerűen elvesztettem a fejem. – Szóval – mondtam. – Oké. JJ vagyok, és... – Az meg mit jelent? Az emberek mindig tudni akarják, hogy mit jelentenek a nevem kezdőbetűi, és én sohasem mondom el nekik. Utálom a nevem. Szóval az történt, hogy az apám egy olyan autodidakta fazon volt, és egészen odavolt a BBC-ért, úgyhogy folyton a World Service-t hallgatta a bazinagy, öreg, rövidhullámú rádióján a szobájában, és különösen azt a krapekot imádta, aki folyton dumált a rádióban a hatvanas években, John Julius Norwichot, aki valami lord volt vagy mit tudom én, és millió könyvet írt az egyházról meg ilyenekről. Na, ez vagyok én. John Julius, a kurva életbe. Lett belőlem lord vagy rádiós műsorvezető? Vagy akár csak angol? Nem. Kimaradtam a suliból, és alakítottam egy együttest? Igen. Jó név a John Julius egy olyan fazonnak, aki kimaradt a középiskolából? Nem. De a JJ okés. A JJ elég húzósan hangzik. – Az az én dolgom. Szóval, JJ vagyok, és azért vagyok itt, mert... – Majd én kitalálom, hogy mi a neved.


– Hogyan? – Elmegyek oda, ahol laksz, és addig kutatok, amíg nem találok valamit, amiből kiderül. Az útleveledet vagy egy bankszámlát vagy valamit. Ha meg nem találok semmit, akkor ellopok valamit, amit szeretsz, és nem adom vissza, amíg meg nem mondod. Jézusom! Ez a csaj tényleg teljesen be van csavarodva? – Inkább ezt mind végigcsinálod, mint hogy egyszerűen JJ-nek hívj? – Aha. Ja. Naná. Utálom, ha nem tudok valamit. – Nem mondhatnám, hogy nagyon ismerlek – mondta Martin. – De ha valóban zavar a tudatlanságod, akkor szerintem van pár fontosabb dolog is JJ nevénél, amit nem ártana tudnod. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Tudod, hogy ki a pénzügyminiszter? Vagy hogy ki írta a Moby Dicket? – Nem – felelte Jess. – Mér’ tudnám? – Mintha mindenki, aki tudja az ilyesmiket, csak hülye seggfej lehetne. – De ezek nem titkok, igaz? Én azt nem bírom, ha valami titkot nem tudok. Azt, amit kérdeztél, bármikor megtudhatnám, ha ahhoz lenne kedvem, de nincs kedvem hozzá. – Ha nem akarja elmondani, nem akarja elmondani. A barátaid JJ-nek szólítanak? – Aha. – Akkor az nekünk is megfelel. – De nekem nem felel meg – mondta Jess. – Fogd már be, és hagyd beszélni! – mondta Martin. De számomra elmúlt a megfelelő pillanat. Vagy legalábbis az igazság pillanata, haha. Láttam, hogy úgysem fognak rendesen meghallgatni; Jessből és Martinból hullámokban áradt az ellenségesség, és ezek a hullámok mindenhová behatoltak. Egy percig csak néztem őket. – Szóval? – mondta Jess. – Elfelejtetted, hogy miért akartad megölni magad, vagy mi van? – Dehogy felejtettem el – mondtam. – Hát akkor ki vele, bazmeg! – Meg fogok halni – mondtam. Szóval, tudjátok, az a helyzet, hogy eszembe sem jutott, hogy valaha még fogok találkozni velük. Egészen biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb majd kezet rázunk, boldog akármit kívánunk egymásnak, és aztán vagy lebaktatunk a lépcsőn, vagy leugrunk arról a kurva tetőről, a hangulatunktól, a személyiségünktől és a problémánk súlyosságától meg


tudom is én, még mitől függően. Véletlenül sem jutott az eszembe, hogy ez még majd újra és újra előkerül, mint a csemege uborka a Big Macben. – Hát, tényleg nem nézel ki túl jól – mondta Jess. – Mid van? AIDS? Az AIDS épp megfelelt volna. Mindenki tudja, hogy azzal még hónapokig sétafikálhat ez ember; és mindenki tudja, hogy gyógyíthatatlan. De... volt pár barátom, aki belehalt, és ez nem olyan dolog, amivel viccelni szokott az ember. Az AIDS-et jobb kurvára békén hagyni, annyit azért tudtam. De akkor – és mindez harminc másodperc alatt pörgött végig az agyamon, miután Jess feltette a kérdését – melyik halálos betegség lenne megfelelő? Leukémia? Az Ebola-vírus? Egyik sem igazán olyan, hogy azt mondaná: „Oké, cimbora, légy a vendégem. Én csak úgy viccből vagyok ám halálos betegség. Á, nem vagyok én olyan komoly, hogy bárkit is bántsak.” – Hát, az agyammal van az az izé. CCR a neve. – Ami természetesen a Creedence Clearwater Revivalt jelenti, az egyik abszolút kedvenc együttesemet, amelyik inspiráló hatással volt rám. Egyikből sem néztem ki, hogy nagy Creedence-rajongó lenne. Jess túl fiatal volt hozzá, Maureen miatt egyáltalán nem kellett aggódnom, Martin meg az a fajta csávó, aki csak akkor kezdett volna gyanakodni, ha azt mondom, hogy gyógyíthatatlan ABBA-ban szenvedek. – Cranio-corno-valami. – A „cranio” részére büszke voltam. Az jól hangzott. De a „corno”, beismerem, elég gyenge. – És azt nem tudják gyógyítani? – kérdezte Maureen. – Dehogyisnem – mondta Jess. – Gyógyítható. Csak egy tablettát kell szedni rá. De tiszta macera lenne, hát nem? – Azt mondják, a kábítószertől van. A drogoktól meg a piától. Úgyhogy az egész az én hibám. – Hát, akkor eléggé sügönyének érezheted magad – mondta Jess. – Ja – mondtam. – Ha a „sügönye” azt jelenti, hogy seggfej. – Aha. Na mindegy, te győztél. Ami egyszer és mindenkorra megerősítette számomra, hogy beférkőzött közénk a versengés. – Komolyan? – mondtam elégedetten. – Hát persze. Halálos betegség? A picsába. Ez, tudod... Olyan, mint a káró vagy a pikk vagy a... tudod... az ász! Neked ászod van, testvér! – Hát, hadd tegyem hozzá, hogy egy halálos betegség egyedül ebben a játékban nyerő – mondta Martin. – Ebben a rohadt ki-alegnyomorultabb játékban. Máshol nem sokra megy vele az ember. – És mennyi van még hátra? – kérdezte Jess. – Nem tudom.


– Na, kábé. Csak úgy saccra. – Fogd be, Jess! – mondta Martin. – Most meg mit mondtam? Csak tudni szerettem volna, hogy mivel kell megbirkóznunk. – Neked semmivel sem kell megbirkóznod – mondtam. – Nekem kell megbirkóznom vele. – Nem valami jól csinálod – mondta Jess. – Ó, tényleg? És ezt egy olyan lány mondja, aki nem tud megbirkózni azzal, hogy szakítottak vele. Ellenséges csend támadt. – Hát jó – mondta Martin. – Most akkor mindannyian elmondtuk. – És most? – kérdezte Jess. – Először is, te most hazamész – mondta Martin. – Tudod, mikor. Mi a faszér’ mennék haza? – Mert hazaviszünk. – Egy feltétellel megyek haza. – Na és mi az? – Ha előbb segítetek megkeresni Chast. – Mindannyian? – Aha. Különben tényleg megölöm magam. És túl fiatal vagyok hozzá. Te mondtad. – Most, hogy visszagondolok rá, nem vagyok biztos benne, hogy ebben igazam volt – mondta Martin. – Jóval bölcsebb vagy a korodnál. Most már látom. – Szóval okés, ha leugrom? – Elindult a tető széle felé. – Gyere vissza! – mondtam. – Tökmindegy – mondta. – Leugorhatok, vagy megkeressük Chast. Nekem nyolc. És ennyi volt az egész, mert hittünk neki. Lehet, hogy más emberek más éjszakákon nem hittek volna neki, de nekünk hármunknak azon az éjszakán semmi kétségünk nem volt. Nem mintha azt gondoltuk volna, hogy tényleg hajlamos az öngyilkosságra; egyszerűen csak olyan érzés volt, hogy ez a csaj tényleg képes megtenni bármikor bármit, amit a fejébe vesz, és ha le akar ugrani egy ház tetejéről, csak mert kíváncsi, hogy az milyen érzés, akkor leugrik. És amikor az ember ezt végiggondolta magában, már csak az a kérdés maradt hátra, hogy ez mennyire izgatja őt. – De nincs szükséged a segítségünkre – mondtam. – Mi nem tudjuk, hogyan kezdjük el keresni Chast. Te vagy az egyetlen, aki meg tudja találni.


– Ja, csak az a baj, hogy egyedül bedilizek. Összezavarodok. Így kerültem ide is. – Mit gondolsz, JJ? És maga, Maureen? – kérdezte tőlünk Martin. – Én nem megyek sehova – mondta Maureen. – Én nem megyek le a tetőről, és nem gondolom meg magam. – Remek. Nem is kérnénk rá. – Mert keresni fognak. – Kicsoda? – Az emberek a gondozóból. – Na és? – mondta Jess. – Mit fognak csinálni, ha nem találják? – Valami szörnyű helyre teszik Mattyt. – Azt a Mattyt, aki egy karfiol? Hát nem tökmindegy neki, hogy hol van? Maureen tanácstalanul nézett Martinra. – A pénzről van szó? – kérdezte Martin. – Azért kell halottnak lennie reggelre? Jess felhorkant, de én értettem, miért tette fel ezt a kérdést. – Csak egy éjszakára fizettem – mondta Maureen. – Van pénze több mint egy éjszakára? – Persze hogy van. – Úgy látszott, kicsit felbosszantotta, hogy azt gondolják róla, nincs pénze. – Hát hívja fel őket telefonon, és mondja meg nekik, hogy két éjszakára marad. Maureen újból tanácstalanul nézett rá. – Miért? – Csak – mondta Jess. – Különben meg kurvára nem lehet csinálni semmit itt fent, hát nem? Martin nevetett. – Miért, lehet? – mondta Jess. – Hát, nekem semmi nem jut az eszembe – mondta Martin. – Már leszámítva azt, ami nyilvánvaló. – Ó, az... – mondta Jess. – Felejtsd el. Elmúlt a megfelelő pillanat. Érzem. Úgyhogy ki kell találnunk valami mást. – Oké, mondjuk, hogy igazad van, és elmúlt a pillanat – mondtam -, de miért kell bármit is együtt csinálnunk? Miért nem megyünk haza és nézzük a tévét? – Mert egyedül bedilizek. Mondtam már. – És az miért kell, hogy érdekeljen minket? Félórával ezelőtt még nem is ismertünk. Kurvára nem izgat, hogy mennyire dilizel be, ha magadra maradsz. – Szóval te nem érzed, hogy összeköt minket az, amit átéltünk?


– Nem. – Majd érezni fogod. Én látom, hogy barátok leszünk még öregkorunkban is. Csend lett. Láthatóan nem mindenki osztozott vele ebben a látomásban.


MAUREEN Nem tetszett, hogy úgy állítottak be, mintha zsugori lennék. Ennek semmi köze sem volt a pénzhez. Egy éjszakára volt szükségem, úgyhogy egy éjszakára fizettem. És aztán majd valaki másnak kell fizetnie, de én akkor már nem leszek itt, hogy tudjam. Láttam rajtuk, hogy nem értik. Jó, persze, azt értették, hogy boldogtalan vagyok. De nem értették a dolog logikáját. Az ő szemükben ez úgy nézett ki, hogy ha meghalok, Mattyt berakják valami otthonba valahová. Hát akkor miért nem rakom be valami otthonba, és élek tovább? Mi a különbség? De ez csak azt mutatja, hogy nem értettek engem, vagy Mattyt, vagy Anthony atyát, vagy bárkit a templomból. Senki, akit csak ismerek, nem gondolkodik így. Ezek az emberek viszont, Martin, JJ és Jess különböznek mindenkitől, akit ismerek. Olyanok, mint az emberek a tévében, az East End-iek-ben vagy más sorozatokban, ahol mindig mindenki rögtön tudja, hogy mit mondjon. Nem mondom, hogy rosszak. Csak azt mondom, hogy mások. Nem aggódnának annyit Matty miatt, ha az ő fiuk volna. Nincs meg bennük ugyanaz a kötelességérzet. Nincs ott nekik az egyház. Csak annyit mondanának, „Mi a különbség?”, és nem törődnének vele többet, és lehet, hogy igazuk van, de ők nem olyanok, mint én, és nem tudtam, hogyan mondjam ezt meg nekik. Ők nem olyanok, mint én, de én szeretnék olyan lenni, mint ők. Talán nem pontosan olyan, mint ők, mert hát ők se valami boldogok. De szeretnék azok közé az emberek közé tartozni, akik tudják, hogy mit mondjanak, azok közé, akik nem látják, mi a különbség. Mert nekem úgy tűnik, több esélyed van rá, hogy képes legyél élni egy olyan életet, amit ki nem állhatsz, ha olyan vagy, mint ők. Úgyhogy nem tudtam, mit mondjak, amikor Martin megkérdezte, hogy valóban meg akarok-e halni. A nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy igen, igen, természetesen meg akarok halni, hogy kérdezhet ilyen butaságot, hisz azért másztam fel azon a sok lépcsőn, azért meséltem annyit egy fiúnak – istenem, egy férfinak -, aki nem is hallja, amit mondok, egy szilveszteri partiról, amit én találtam ki. De van egy másik válasz is, igaz? És a másik válasz az, hogy nem, természetesen nem akarok meghalni, hogy kérdezhet ilyen butaságot? Kérem, állítsanak meg. Kérem, segítsenek rajtam. Kérem, változtassanak olyan emberré, aki élni akar, olyan emberré, aki, mondjuk, épp csak egy kicsit szomorú.


Olyan emberré, aki képes azt mondani, hogy ennél valamivel több jár neki. Nem sokkal több; épp csak valami, ami elég lenne, ahelyett, hogy épp nem elég. Mert ezért voltam ott fent – nem volt elég olyan dolog az életemben, ami megállítson. – Na? – mondta Martin. – Hajlandó holnap estig várni? – És mit mondok az embereknek a gondozóban? – Megvan a telefonszámuk? – Túl késő felhívni őket. – Lesz valaki ügyeletben. Adja a számot! – Elővett egy olyan miniatűr mobiltelefont a zsebéből, és bekapcsolta. Csipogott egyet, mire megnyomott rajta egy gombot, és a füléhez tette. Gondolom, egy üzenetet hallgatott meg. – Valaki szeret – mondta Jess, de Martin nem törődött vele. Le volt írva a cím meg a telefonszám a kis levelemben. Elővettem a zsebemből, de nem tudtam elolvasni a sötétben. – Adja ide! – mondta Martin. Zavarba jöttem. Az én levelem volt, és nem akartam, hogy bárki is elolvassa, miközben nézem, de nem tudtam, hogyan mondjam ezt meg, és aztán, még mielőtt felocsúdtam volna, Martin már ki is kapta a kezemből. – Jézusom! – mondta, amikor meglátta. Éreztem, hogy elpirulok. – Ez a búcsúlevele? – Király. Olvasd fel – mondta Jess. – Az enyéim szarok, de lefogadom, hogy az övé még rosszabb. – Enyéim? – mondta JJ. – Úgy érted, több száz van belőlük, vagy mi? – Folyton írom őket – mondta Jess. Ezt egészen vidáman mondta. A két férfi ránézett, de nem szóltak semmit. Le lehetett olvasni az arcukról, hogy mit gondolnak. – Mi van? – mondta Jess. – Gyanítom, hogy a legtöbb ember csak egyet ír – mondta Martin. – Folyton meggondolom magam – mondta Jess. – Nincs abban semmi rossz. Ez egy nagy döntés. – Az egyik legnagyobb – mondta Martin. – Biztos, hogy rajta van a tízes listán. – Az a fajta ember volt, aki néha mintha viccelne, amikor nem is, máskor meg mintha nem viccelne, pedig igen. – Na mindegy. Nem fogom felolvasni. – Hunyorogva nézte, hogy el tudja olvasni a számot, aztán beütötte a mobiljába. És pár pillanat múlva el is volt intézve. Bocsánatot kért a késői hívásért, aztán megmondta, hogy valami közbejött, és Matty még egy napra marad, és ennyi. Úgy beszélt, mint aki tudja, hogy semmiféle kérdéseket nem fognak feltenni


neki. Ha én telefonálok, belekezdtem volna valami hosszú magyarázatba, hogy miért hajnali négykor hívom őket, és valami olyasmit találok ki, amire már hónapokkal azelőtt gondolnom kellett volna, és akkor átláttak volna rajtam, én pedig bevallom, hogy mi a helyzet, és végül nem egy nappal később, hanem néhány órával korábban mentem volna Mattyért. – Szóval – mondta JJ. – Maureen rendben van. Most már csak te vagy hátra, Martin. Csatlakozol? – Hát, hol van ez a Chas? – kérdezte Martin. – Franc tudja – mondta Jess. – Valami buliban valahol. Miért, ettől függ? Hogy hol van? – Igen. Inkább megölöm magam, b...g, mint hogy hajnali négykor próbáljunk taxit fogni, hogy aztán valahova Dél-Londonba menjünk – mondta Martin. – Senkit sem ismer Dél-Londonban – mondta Jess. – Hát jó – mondta Martin. És amikor ezt mondta, már világos volt, hogy nem fogjuk megölni magunkat, hanem mindannyian lemegyünk a tetőről, és nekiállunk megkeresni Jess vőlegényét. Vagy fiúját. Mit tudom én. Nem volt valami nagy terv. De ez volt az egyetlen tervünk, úgyhogy nem tehettünk mást, mint hogy kipróbáljuk, hátha bejön. – Add ide a mobilodat, és felhívok pár helyet – mondta Jess. Úgyhogy Martin odaadta neki a mobilját, és Jess átment a tető másik oldalára, ahol senki sem hallhatta őt, mi pedig vártuk, hogy megtudjuk, hova megyünk.


MARTIN Tudom, hogy mit gondoltok, nagyon-nagyon okos emberek, akik a Guardian-t olvassátok, és a Waterstone’sban vásároltok, és éppúgy nem jutna az eszetekbe reggeli csevejshow-t nézni, mint az, hogy cigarettát vegyetek a gyereketeknek. Azt gondoljátok, ugyan már, ez a fazon csak viccelt. Azt akarta, hogy egy bulvárlap fényképésze lekapja a segélykiáltását (idézőjelben), hogy aztán exkluzív szerződést kössön a Sun-nal a „Pokoljárásom az öngyilkosság peremén” című cikksorozat megírására. „SHARP MOST A HALÁLRA GERJED.” És megértem, hogy miért gondoljátok ezt, barátaim. Felmászok egy lépcsőn, iszok pár korty whiskyt egy laposüvegből, miközben lógatom a lábam a párkányról, és aztán, amikor valami dilis csaj megkér, hogy segítsek neki megkeresni a volt pasiját valami bulin, vállat vonok, és elmegyek vele. Nem valami profi öngyilkoshoz méltó viselkedés. Először is, tudatom veletek, hogy nagyon magas pontszámot értem el Aaron T. Beck „öngyilkosságiszándék-skáláján”. Lefogadom, hogy még nem is hallottatok erről a skáláról, igaz? Pedig létezik, és valami huszonegy pontot szereztem a harmincból, amivel, elképzelhetitek, nagyon meg voltam elégedve. Igen, több mint három órán át fontolgattam az öngyilkosságot a kísérletet megelőzően. Igen, biztos voltam a halálban, még akkor is, ha kapok orvosi segítséget; az Öngyilkosok Háza tizenöt emelet magas, és azt mondják, tíz fölött gyakorlatilag minden egyes kísérlet sikeres. Igen, aktívan készültem rá: létra, drótvágó, egyebek. Lő, talál. Talán csak az első két kérdésnél nem szereztem meg a maximális pontszámot; ezek, ahogy Aaron T. Beck írja, az izolációval és az időzítéssel kapcsolatosak. Ha „senki sincs a közelben, akivel vizuális vagy vokális kontaktust lehet létesíteni”, akkor maximális pontszámot kapsz, meg akkor is, ha „a beavatkozás nagyon valószínűtlen”. Szóval mondhatjátok azt, hogy mivel Észak-London legnépszerűbb öngyilkossági helyszínét választottuk az év egyik legnépszerűbb öngyilkossági éjszakáján, a beavatkozás szinte elkerülhetetlen volt; amire én azt felelném, hogy egyszerűen csak ostobák voltunk. Vagy groteszk módon bezárkóztunk önmagunkba. Választhattok. De persze ha nem lett volna az a nagy nyüzsgés odafent, akkor ma nem lennék itt, szóval lehet, hogy az öreg Beck érti a dolgát. Talán nem számítottunk rá, hogy bárki is megment bennünket, de amikor kezdtünk


egymásba botlani, kétségkívül megjelent bennünk a közös vágy – ami persze leginkább a bosszúságunkból fakadt -, hogy halasszuk el az egészet, legalábbis arra az éjszakára. Miközben mentünk lefelé a lépcsőn, egyikünk sem jutott arra a következtetésre, hogy az élet gyönyörű és értékes dolog; éppenséggel valamicskével még nyomorultabbak is voltunk lefelé ment, mint amikor fölfelé mentünk, mert az egyetlen megoldás, amelyet különféle nyomorúságainkra találtunk, nem volt elérhető számunkra, legalábbis az adott pillanatban. És fent a tetőn volt bennünk valami bizarr, ideges izgalom; két órán át mintha valami független államban éltünk volna, ahol az utcaszint törvényei nem érvényesek. Bár a problémáink vittek oda fel minket, olyan volt, mintha azok, mint a Dalek-robotok, nem tudtak volna felmászni a lépcsőn. És most le kellett mennünk, és újra szembenézni velük. De úgy tűnt, nincs más választásunk. Bár semmi közös nem volt bennünk azon az egy dolgon kívül, az az egy dolog elég volt hozzá, hogy úgy érezzük, nincsen semmi más – pénz, osztály, műveltség, kor, kulturális érdeklődés -, ami fikarcnyit is számítana; hirtelen, abban a pár órában egy nemzetet alakítottunk, és egyelőre nem akartunk mást, csak együtt lenni új honfitársainkkal. Alig pár szót váltottam Maureennel, és még a vezetéknevét sem tudtam; de ő akkor is többet értett belőlem, mint a feleségem házasságunk utolsó öt évében. Maureen tudta, hogy boldogtalan vagyok, már csak abból is, ahol összeismerkedtünk, vagyis tudta a legfontosabb dolgot rólam; Cindy mindig úgy tett, mintha zavarba ejtené minden, amit teszek vagy mondok. Szép lenne, ha beleszerettem volna Maureenbe, igaz? Látom magam előtt a főcímet az újságban: „SHARPOS FORDULAT”. És aztán jönne a sztori, hogy az öreg Begerjedt megbánta korábbi vétkeit, és úgy döntött, hogy egy kedves, egyszerű, idősebb nővel fog együtt élni ahelyett, hogy iskolás lányokat és szilikonos mellű, nevenincs színésznőcskéket hajkurászik. Ja, aha. Álmodjatok csak.


JJ Miközben Jess minden ismerősét felhívta, hogy kiderítse, hol lehet az a Chas nevű csávó, én a falnak dőltem, a dróthálón keresztül néztem a várost, és próbáltam kitalálni, mit hallgatnék abban a pillanatban, ha lenne diszkmenem. Az első, ami eszembe jutott, Jonathan Richman „Utálatos hóember a piacon”-ja volt, talán mert egy édes és butuska dal, és életemnek arra az időszakára emlékeztetett, amikor megengedhettem magamnak, hogy én is az legyek. És aztán a „Köztes idő”-t kezdtem dúdolni a Cure-tól, aminek egy kicsivel több értelme volt. Már nem ma volt, de még nem holnap, már nem a múlt év, de még nem az új, és különben is, az egész tetődolog olyan köztes létezés volt, valamiféle tornác az élet peremén, hiszen még nem döntöttük el, hogy merrefelé tart halhatatlan lelkünk. Jess tíz percen át konzultált a különböző, Chashez közeli forrásokkal, és azzal jött vissza, hogy a legvalószínűbb helyszín egy shoreditchi buli. Lementünk a tizenöt lépcsőfordulón, át a duc-ducon és a pisibűzön, és aztán megint kint voltunk az utcán, reszketve álltunk a hidegben, várva, hogy felbukkanjon egy fekete taxi. Senki sem beszélt sokat, Jesst leszámítva, aki mindannyiunk helyett szövegelt. Elmondta, hogy ki rendezte azt a bulit, és hogy valószínűleg kik lesznek ott. – Ott lesz Tessa meg az egész brancs. – Ah – mondta Martin. – A brancs. – Meg Alfie és Tabitha meg az a társaság, amelyik szombatonként az Óceán Diszkóba megy. Meg Trinyós Pete meg a többiek is mind a dizájnos csapatból. Martin felmordult; Maureen tengeribetegnek tűnt. Egy fiatal afrikai srác állt meg mellettünk a szaros, öreg Fordjával. Letekerte az utasülés ablakát, és áthajolt. – Hova akartok menni? – Shoreditchbe. – Harminc font. – Húzz a picsába! – mondta Jess. – Fogd be! – mondta Martin, és beült előre. – Én fizetem. Mi hárman beültünk hátra. – Boldog új évet – mondta a sofőr. Egyikünk sem válaszolt. – Parti? – kérdezte a sofőr.


– Ismeri Trinyós Pete-et? – kérdezte tőle Martin. – Hát, azt reméljük, hogy összefutunk vele. Vidám lesz. – Vidám? – horkant fel Jess. – Miért kell folyton szemétkedned? – Ha az ember viccelni akart Jess-szel, és ironikusan használni bizonyos szavakat, akkor jobban tette, ha jó előre figyelmeztette. Most már olyan fél öt lehetett, de rengeteg ember volt mindenfelé, kocsival, taxival, gyalog. Mind csoportosan. Néha integettek nekünk; Jess mindig visszaintegetett. – És te? – kérdezte Jess a sofőrtől. – Egész éjjel dolgozol? Vagy elmész és azért te is megiszol pár pohárral valahol? – Dolgozom toute la nuit – mondta a sofőr. – Egész éjjel. – Hát, az nem jó. A sofőr szomorúan nevetett. – Igen. Nem jó. – És mit szól hozzá az asszony? – Hogy mi? – Az asszony. La femme. Nem zavarja? Már hogy egész éjjel dolgozol? – Nem, őt nem zavar. Most nem. Ott van, ahol őt nem zavar. Mindenki, akinek csak volt érzelmi antennája, érezte, hogy hirtelen igencsak zord lett a hangulat a taxiban. Mindenki, akinek volt valami kis élettapasztalata, kitalálhatta, hogy ennek az embernek van egy története, és hogy ez egy olyan történet, bármi legyen is, amitől aligha kerülünk bulizós hangulatba. Mindenki, akinek egy csöpp esze van, itt megállt volna. – Ó – mondta Jess. – Rossz asszony, eh? Összerezzentem, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is. Dumagép újra lecsap. – Nem rossz. Halott. – Egészen szenvtelen hangon mondta, mintha csak egy ténybeli tévedést igazítana ki – mintha az ő munkájában a „rossz” és a „halott” két cím lenne, amit az emberek gyakran összekevernek. – Ó. – Igen. Rossz emberek megölik. Megölik őt, megölik anyját, megölik apját. – Ó. – Igen. Én országomban. – Hát igen. És ez volt az a pont, ahol Jess végül úgy döntött, hogy leáll: pontosan az a pont, ahol a hallgatása a legfeltűnőbb volt. Úgyhogy ment tovább velünk a taxi, és mindenki a gondolataiba mélyedt. És le merném


fogadni egymillió fontba, hogy mindannyiunk gondolatai, valahol a maguk kusza szövedékében, tartalmazták ugyanannak a kérdésnek valamilyen változatát: Miért nem találkoztunk vele ott fent? Vagy ő is járt ott, csak aztán lejött, mint mi? Vajon gúnyosan mosolyogna, ha elmondanánk neki a problémáinkat? Hogy lehet, hogy ő ennyire kibaszottul... szívós? Amikor megérkeztünk oda, ahova mentünk, Martin nagyon nagy borravalót adott neki, ő pedig örült és hálás volt, és a barátainak nevezett minket. Szerettünk volna a barátai lenni, de valószínűleg nem rajongott volna értünk annyira, ha megismer bennünket. Maureen nem akart bejönni velünk, de mi azért csak bevittük az ajtón és fel a lépcsőn egy szobába, amely az összes közül, amit addig Londonban láttam, a leginkább hasonlított egy New York-i tetőtéri luxuslakáshoz. Egy vagyonba került volna New Yorkban, ami azt jelenti, hogy egy vagyonba plusz harminc százalékba került Londonban. Még így hajnali négykor is tele volt, éspedig olyan emberekkel, akiket a legkevésbé bírok: hülye művészeti szakos egyetemistákkal. Jess ugyan figyelmeztetett bennünket, de így is sokkolt a látvány. Azok a gyapjúsapik, azok a bajuszok, amikből hiányoztak egyes részek, azok az új tetkók és műanyag pacskerok... oké, én egy liberális ürge vagyok, és nem akartam, hogy Bush bombázza Irakot, és én sem vetem meg a füvet, de ezek az emberek akkor is félelemmel és undorral töltik el a szívemet, legfőképp azért, mert tudom, hogy nem tetszett volna nekik a bandám. Amikor egyetemi városban játszottunk, és kimentünk egy ilyen közönség elé, tudtam, hogy ez kemény meló lesz. Az ilyen emberek nem szeretik az igazi zenét. Nem szeretik a Ramonest vagy a Temptationst vagy a ‘Matset; ők DJ Bleepyt szeretik meg a kibaszott idióta bip-bipjét. Vagy pedig mind megjátsszák a kemény gangstacsávót, és luvnyákról meg stukkerekről szóló hip-hopot hallgatnak. Szóval az első pillanattól kezdve elég szar volt a kedvem. Aggódtam, hogy belekeveredek valami verekedésbe, sőt még azt is eldöntöttem, hogy mi miatt tör majd ki a verekedés: meg fogom védeni Martint vagy Maureent valami kecskeszakállas köcsög gúnyos vigyorától, vagy valami bajuszos nőtől. De nem volt semmi gáz. Az volt a legfurább, hogy Martin az öltönyével meg a szolis barnaságával és Maureen az esőkabátjával meg a strapacipőjével valahogy tökéletesen beleolvadt a képbe. Annyira szolid volt a külsejük, hogy úgy néztek ki, mint akik... szóval, hogy ők alakítják a kinti oldalt. Tudjátok, A Fal, Pink Floyd, Van ott kint valaki? Martin és a tévésérója tisztára kraftwerkes volt, Maureen meg lehetett volna Mo Tucker egészen bizarr változata a Velvet Undergroundból. Én


meg, hát én kopott fekete farmert, bőrdzsekit és régi Gitanes pólót viseltem, és úgy éreztem magam, mint valami kibaszott torzszülött. Egyetlen olyan incidens történt, amikor arra gondoltam, hogy talán be kellene tömöm valakinek az orrát. Martin épp bort ivott csak úgy az üvegből, és két srác elkezdte bámulni. – Martin Sharp! Hé, egyenesen a telcsóból! Megrándult az arcom. Még soha nem igazán mentem bulizni híres emberekkel, és véletlenül se gondoltam arra, hogy elmenni egy partira Martin arcával olyan, mintha meztelenül sétálnál be a nyüzsibe: még az ilyen művészeti szakosok is kiszúrják a fazonod. De ez nem egyszerűen annyi volt, hogy felismerték, és kész. Annál komplikáltabb az eset. – Hű, tényleg. Király! – mondta a haverja. – Hát, kiköpött Sharpy! Martin kedvesen rájuk mosolygott. – Folyton ezt mondják neked, mi? – mondta egyikük. – Mit? – Tudod. Hogy jé, kiköpött Sharpy meg minden. – Hát, igen – mondta Martin. – Mondják. – Szar ügy. Annyi ember van a tévében, te meg pont arra a seggre hasonlítasz. Martin vidáman megvonta a vállát – mit lehet tenni? -, és visszafordult felém. – Jól vagy? – Ilyen az élet – mondta, és rám nézett. Valahogy sikerült új tartalommal megtöltenie egy régi klisét. Maureen közben egyszerűen meg volt dermedve. Összerezzent, valahányszor valaki felnevetett, vagy káromkodott, vagy eltört valamit; úgy bámulta a bulizókat, mintha tizenöt méter széles Imax képernyőre vetített Diane Arbus-fotókat nézne. Tudjátok, azok a torzszülöttek meg minden. – Kér egy italt? – Hol van Jess? – Chast keresi. – És utána mehetünk? – Persze. – Jó. Mert nem érzem jól magam. – Én se. – Mit gondol, hova megyünk innen? – Nem tudom. – De mit gondol, mindannyian együtt fogunk menni?


– Gondolom. Ez a megállapodás, nem? Amíg meg nem találjuk a srácot. – Remélem, nem találjuk meg – mondta Maureen. – Legalábbis egy ideig. Szívesen meginnék egy sherryt, ha van itt. – Hát, tudja, nem vagyok biztos benne, hogy túl sok sherry lenne a lakásban. Nem hiszem, hogy ezek a srácok nagyon sherrysek lennének. – És fehérbor? Az van nekik? Találtam pár papírpoharat meg egy üveget, aminek volt még egy kicsi az alján. – Egészségére. – Egészségére. – Minden újév ugyanolyan, mi? – Hogy érti? – Tudja. Langyos fehérbor, egy vacak parti tele hülye fazonokkal. Pedig megfogadtam, hogy idén máshogy lesz. – Hol volt tavaly ilyenkor? – Egy bulin otthon. Lizzie-vel, a volt barátnőmmel. – Jó volt? – Hát, ja, okés volt. Maga? – Én otthon voltam. Mattyvel. – Persze. És gondolta egy évvel ezelőtt, hogy... – Igen – vágta rá. – Ó, igen... – Persze. – Nem nagyon tudtam, hogy mivel folytassam, úgyhogy csak kortyolgattuk a borunkat, és néztük a hülye fazonokat.


MAUREEN Nem lehet higiénikus, már hogy egy olyan lakásban lakni, ahol nincsenek szobák. Még akik garzonlakásban laknak, azoknak is van rendes fürdőszobájuk, ajtóval meg falakkal meg ablakkal. De itt, ahol a partit tartották, még az se volt. Olyan volt, mint azok a vécéfülkék a vasútállomáson, csak még külön férfivécé se volt. Csak egy kis fal választotta el a fürdőt meg a vécét a szoba többi részétől, úgyhogy bár ki kellett volna mennem, nem lehetett; bárki a fal mögé jöhetett volna, és meglátja, hogy mit csinálok. És mondanom sem kell, hogy mennyire egészségtelen volt. Anyám szokta mondani, hogy a rossz szag nem más, mint baktériumfelhő; hát, bárkié volt is ez a lakás, mindenütt tele lehetett baktériummal. Nem mintha bárki is tudta volna használni a vécét. Amikor mentem, hogy megkeressem, valaki a padlón térdelt, és a vécétetőt szagolgatta. Fogalmam sincs, miért akarja bárki is a vécétetőt szagolgatni (miközben valaki nézte! El tudják képzelni?). De hát, gondolom, az embereknek a legkülönfélébb perverzióik vannak. Tulajdonképpen épp erre számítottam, amikor bementünk erre a partira, és meghallottam a zajt, meg láttam, hogy miféle emberek vannak ott; ha valaki megkérdezte volna tőlem, mit gondolok, mit csinálnak az ilyen emberek a vécében, talán azt feleltem volna, hogy szagolgatják a vécétetőt. Amikor visszajöttem, Jess ott állt könnyes szemekkel, és a többiek egy kicsit elhúzódva álltak körbe minket. Valamelyik fiú megmondta neki, hogy Chas ott volt, de már hazament, és hogy együtt ment el valakivel a partiról, valami lánnyal. Jess azt akarta, hogy mindannyian menjünk el vele annak a lánynak a lakására, JJ pedig próbálta meggyőzni, hogy ez nem olyan jó ötlet. – De jó – mondta Jess. – Ismerem azt a lányt. Biztos csak valami félreértés történt. Biztos csak nem tudta, hogy én meg Chas... – És mi van, ha tudta? – kérdezte JJ. – Hát – mondta Jess -, akkor nem szabad hagynom, nem igaz? – Az meg mit jelent? – Nem fogom megölni. Nem vagyok annyira őrült. De muszáj, hogy bántsam. Mondjuk, egy kicsit megkéselem. Amikor Frank felbontotta az eljegyzésünket, úgy éreztem, soha nem fogom kiheverni. Majdnem ugyanannyira sajnáltam őt, mint magamat, mert nem könnyítettem meg a helyzetét. Az Ambler Armsban voltunk,


bár ma már nem úgy hívják, a sarokban, a játékautomata mellett, és a tulajdonos odajött az asztalunkhoz, és megkérte Franket, hogy vigyen haza, mert senki sem akart pénzt dobni a gépbe, amíg én ott bömböltem, márpedig csendes estéken szép bevételt hozott nekik az a pénznyelő automata. Akkor majdnem végeztem magammal – biztos, hogy sokáig komolyan fontolgattam. De azt gondoltam, valahogy majd csak átvészelem, és lehet, hogy jól alakulnak a dolgok. Képzeljék el, mennyi gondtól szabadultam volna meg, ha megteszem! Mindkettőnket megöltem volna, magamat is meg Mattyt is, de akkor persze ezt nem tudtam. Nem vettem komolyan azokat a butaságokat, amiket Jess mondott, hogy megkéseli azt a lányt meg ilyesmi. Én egy csomó hülyeséget kitaláltam, amikor szakítottunk Frankkel; azt mondtam az embereknek, hogy Franknek muszáj volt más városba költözni, hogy elmebeteg, hogy részeges, hogy megütött. Mindebből egy szó sem volt igaz. Frank kedves ember volt, és az volt az egyetlen bűne, hogy nem szeretett engem eléggé, és mivel ez nem volt valami nagy bűn, ki kellett találnom nagyobbakat. – El voltatok jegyezve? – kérdeztem Jesstől, aztán hamar meg is bántam. – Eljegyezve? – mondta Jess. – Eljegyezve? Mi ez? A Büszkeség és balítélet vagy mi a f...? – „Ó, Mr. Durci Darcy, megengedi hogy eljegyezkedjek magával? Ó, igen, Miss Kihaénnem, rendkívüli örömömre szolgálna.” – Ezt az utolsó részt olyan vicces, vinnyogó hangon mondta, de ezt már biztos maguktól is kitalálták. – Az emberek ma is el szokták jegyezni egymást – mondta Martin. – Ez nem buta kérdés. – Milyen emberek jegyzik el egymást? – Például én – mondtam. De túl halkan mondtam, mert féltem Jesstől, úgyhogy megismételtette velem. – Maga el volt jegyezve? Komolyan? Oké, de milyen élő emberek jegyzik el egymást? Nem érdekelnek azok, akik Noé bárkájáról jöttek. Nem érdekelnek az olyanok, akik, mit tudom én, cipőt meg esőkabátot viselnek meg minden. – Meg akartam kérdezni tőle, hogy szerinte mit kellene viselnünk cipő helyett, de addigra megtanultam a leckét. – Na mindegy, ki a f... jegyezte el magát? Hát, ezt már egyáltalán nem akartam. Igazságtalannak éreztem, hogy ez történik, amikor én csak segítem akartam.


– Kefélt vele? Naná, mi? És hogy szerette a csávó? Kutyapózban? Hogy ne kelljen látnia a képét? És Martin ekkor elkapta és kirángatta az utcára.


JESS Amikor Martin kirángatott, azt az izét csináltam, amikor az ember elhatározza, hogy mostantól más lesz. Bármikor meg tudom csinálni, amikor úgy tartja kedvem. Mások is, nem? Amikor úgy érzik, hogy túlzásba vittek valamit. Vagy nem? Tudod: azt mondod magadnak, oké, én egy olyan könyvmoly vagyok, úgyhogy elmész és kiveszel pár könyvet a könyvtárból, és egy darabig azokkal mászkálsz mindenhová. Vagy, oké, én egy olyan drogos csaj vagyok, és szívok egy csomó füvet. Bármi lehet. És más embernek érzed magad. Ha kölcsönveszed valaki másnak a ruháit, vagy az érdeklődési körét, vagy a szavajárásait, akkor egy kicsit megpihenhetsz önmagadtól. Szerintem. Ideje volt, hogy másnak érezzem magam. Nem tudom, miért mondtam azokat a dolgokat Maureennek; a dolgok feléről nem tudom, miért mondom. Tudtam, hogy túlléptem egy határt, de nem voltam képes leállítani magam. Van úgy, hogy rám jön a dili, és amikor kezdődik, olyan, mintha hánynék. Csak hányok és hányok valakire, és nem tudok leállni, amíg teljesen ki nem ürülök. Még jó, hogy Martin kirángatott. Az kellett, hogy leállítson valaki. Sokszor kellene, hogy leállítson valaki. Úgyhogy azt mondtam magamban, hogy mostantól fogva olyan régimódi ember leszek. Megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni, haha, vagy köpködni; megfogadtam, hogy nem fogom megkérdezni ártatlan öreg néniktől, akik láthatóan többé-kevésbé szüzek, hogy szoktak-e kutyapózban kefélni. Martin baromi dühös volt rám, azt mondta, egy kis kurva vagyok meg tisztára idióta, és megkérdezte, hogy mi rosszat tett nekem Maureen. Én meg erre, hogy Igen, uram meg Nem, uram, meg Nagyon sajnálom, uram, és a járdát néztem, nem őt, csak hogy lássa, hogy tényleg sajnálom. Utána meg pukedliztem, és úgy gondoltam, az tényleg igazán szép volt. Mire ő, hogy Ez meg most mi a fasz, hé? Mi ez az igenuram-nem-uramozás? Úgyhogy megmondtam neki, hogy mostantól nem leszek többé önmagam, és hogy soha senki nem fogja látni többé a régi Jesst, és erre már nem tudta, hogy mit mondjon. Nem akartam, hogy elegük legyen belőlem. Észrevettem, hogy az embereknek folyton elegük lesz belőlem. Chasnek is elege lett belőlem például. És tényleg fontos, hogy ez többé ne történjen meg, mert különben a végén teljesen egyedül maradok. Chasszel, azt hiszem, egyszerűen mindenben túl sok voltam; túl erősen és túl gyorsan nyomultam nála, és megijedt. Vagy amikor a


Tate Galériában voltunk. Az tökre hiba volt. Mert olyan ott bent a hangulat... Oké, a cuccok egy része tiszta bizarr és vad meg minden, de attól, hogy bizarr és vad cuccok vannak ott, még nem kellett volna nekem is tiszta bizarrnak és vadnak lennem. Egyszóval illetlenül viselkedtem, ahogy Jen mondta volna. Meg kellett volna vámom, amíg kimegyünk, és befejezzük a képek meg installációk nézegetését, mielőtt elkezdek elélvezni az egyiktől. Azt hiszem, Jennek is elege lett belőlem. Meg az is, ami a moziban történt. Lehet, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban. Az is illetlen viselkedés volt. Vagy lehet, hogy nem maga a viselkedés volt illetlen, mert így is, úgy is meg kellett ejtenünk azt a beszélgetést valamikor, de a hely (a hollowayi Odeon) nem volt megfelelő, meg az idő (a film közepe táján) és a hangerő sem. Az egyik, amit Chas mondott aznap este, az volt, hogy még nem vagyok igazán érett ahhoz, hogy anya legyek, és most már értem, hogy lényegében épp ezt bizonyítottam be azzal, hogy a Moulin Rouge közepén üvöltözni kezdtem, hogy gyereket akarok. Na mindegy. Martin egy ideig ordítozott velem, aztán mintha összement volna, mint egy kilukadt focilabda. – Mi a baj, kedves uram? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét, és ebből is eleget értettem. Megértettem, hogy hajnal van, és épp kijött egy buliról, egy csomó ember közül, akiket nem ismer, és üvöltözik valakivel, akit nem ismer, és pár órával ezelőtt egy párkányon ücsörgött, és meg akarta ölni magát. Ja igen, és gyűlöli a felesége meg a gyerekei. Minden más helyzetben azt mondtam volna, hogy hirtelen elvesztette az életkedvét. Odamentem, és a vállára tettem a kezem, és úgy nézett rám, mintha nem valami kellemetlenség lennék, hanem ember, és majdnem volt egy olyan Közös Pillanatunk – nem az a romantikus Ross és Rachel-féle pillanat, hanem az, amikor két ember egyszerre ért meg valami fontosat. De aztán megzavartak bennünket, és elmúlt.


JJ Szeretnék mesélni nektek a régi bandámról – gondolom, azért, mert kezdek úgy gondolni ezekre a srácokra, mint az új bandámra. Négyen voltunk, és Big Yellow volt a nevünk. Először a Big Pink nevet adtuk a bandának, a Band albuma iránti tisztelgésül, de mindenki azt gondolta, hogy meleg banda vagyunk, úgyhogy megváltoztattuk a színt. Eddie-vel még a középiskolában kezdtük, és együtt írtuk a zenét, és olyanok voltunk, mint a testvérek, egészen addig a napig, amikor egyszer csak már nem voltunk olyanok. És Billy volt a dobos, Jesse meg a basszusgitáros, és... oké, mindez kurvára nem érdekel benneteket, igaz? Úgyhogy csak annyit kell tudnotok: volt bennünk valami, ami még soha senkiben. Jó, lehet, hogy voltak, akikben megvolt, még az én időm előtt – a Stonesban, a Clashben, a Who-ban. De senkiben, akit valaha láttam. Bárcsak ott lettetek volna valamelyik koncertünkön, mert akkor tudnátok, hogy nem hülyítelek benneteket, de így becsszóra kell elhinnetek: a jó estéinken be tudtuk szívni az embereket, aztán kiköpni őket, hogy vagy húsz mérföldet repültek. Még mindig szeretem a lemezeinket, de az emberek igazából a koncertjeinkre emlékeznek; egyes bandák csak kimennek, és eljátsszák a dalaikat egy kicsit hangosabban és gyorsabban, de mi valami egészen mást csináltunk; felgyorsítottuk vagy lelassítottuk őket, meg olyan dalok feldolgozásait játszottuk, amiket szerettünk, és tudtuk, hogy azok is szeretik őket, akik eljöttek meghallgatni bennünket, és a koncertjeink jelentettek valamit az emberek számára, valami többet, mint a mai koncertek. Amikor a Big Yellow élőben játszott, az olyan volt, mint valami pünkösdista istentisztelet; taps meg fütyülés meg visítás helyett könnyek meg fogcsikorgatás meg nyelveken szólás. Lelkeket mentettünk meg. Ha szeretitek a rock and rollt, az egészet, mondjuk, nem is tudom, Elvis Presleytől kezdve James Brownon át egészen a White Stripesig, akkor szerettétek volna ott hagyni a munkátokat, és a mi hangfalaink között élni, amíg le nem esik a fületek. Az volt az életem, azok a koncertek, és most tudom, hogy ez nem csak afféle metafora. Jó lenne, ha csak áltattam volna magam. Komolyan. Az segítene. De volt az az üzenőfal a honlapunkon, és időnként elolvastam, és láttam, hogy az emberek ugyanazt érezték, amit mi; és megnéztem mások honlapját is, és nekik nem voltak olyan rajongóik, mint nekünk. Úgy értem,


mindenkinek vannak rajongói, akik szeretik, amit csinál, különben nem volnának rajongók, nem igaz? De amikor mások honlapján olvastam az üzeneteket, megértettem, hogy a mi srácaink úgy mentek el a koncertjeinkről, hogy valami különlegeset éreztek. Mi is éreztük, és ők is érezték. Csak épp nem voltak elegen, azt hiszem. Na mindegy. Maureennek egészen elgyengült a lába, miután Jess szemétkedett vele, és ki hibáztatta volna érte? Jézusom! Nekem is le kellett volna ülnöm, ha Jess elkezd szemétkedni velem, pedig én már jó pár dolgot megéltem. Kivittem egy kis tetőteraszra; nehéz volt elképzelni róla, mármint a teraszról, hogy a nap vagy az év bármely szakában odasüt a nap, ennek ellenére volt ott egy piknikasztal meg egy grillező. Azok a kis grillezők ott vannak mindenütt Angliában, nem igaz? Számomra a remény diadalát jelképezik a körülmények fölött, hisz mást sem lehet csinálni velük, mint bámulni őket az ablakon meg a szemerkélő esőn át. Ültek az asztalnál ketten, de amikor látták, hogy Maureen nincs jól, felálltak és bementek, mi pedig leültünk. Akartam hozni neki egy pohár vizet, de azt mondta, nem kér semmit, úgyhogy csak ültünk ott egy darabig. És aztán mindketten hallottunk valami sziszegő hangot, a távolabbi sarokból jött, a grillező mellől, és aztán rájöttünk, hogy van ott egy srác. Fiatal volt, hosszú hajjal és hitvány kis bajusszal. Ott guggolt a sötétben, és próbálta felhívni magára a figyelmünket. – Bocsássanak meg – suttogta olyan hangosan, ahogy merte. – Ha beszélni akarsz velünk, gyere ide. – Nem mehetek ki a fénybe. – Miért, akkor mi történne? – Van itt egy dilis, aki meg akar ölni. – Csak Maureen van itt meg én. – Az a dilis mindenhol ott van. – Mint az Isten – mondtam. Átmentem a terasz másik végébe, és leguggoltam mellé. – Miben segíthetek? – Amerikai vagy? – Igen. – Ó. Szóval hogy ityeg a fityeg, jenkikém? – Ha azt mondom, hogy ezt viccesnek találta, akkor nagyjából mindent tudni fogtok erről a srácról, amit tudnotok kell. – Figyelj, benéznél a buliba, hogy ott van-e még a dilinyós? – Hogy néz ki a csávó?


– Nem csávó. Lány. Tudom, tudom, de ez tényleg félelmetes. Egy haverom látta meg először, és ő mondta, hogy bújjak ide, amíg el nem megy. Jártam vele. De nem komolyan. Tényleg csak nagyon rövid ideig. Aztán leléptem, mert teljesen meg van buggyanva, és... Hát ez halálos volt. – Te vagy Chas, igaz? – Ezt meg honnan tudod? – Jess barátja vagyok. Ó, testvérem, bárcsak láttad volna, hogy milyen képet vágott. Felkászálódott, és baromira elkezdte nézni a hátsó kerítést, hátha van ott valami egérút. Egy pillanatig azt hittem, megpróbál felszaladni rajta, mint egy mókus. – A picsába – mondta. – Bazmeg. Bocs. A picsába. Segítesz átmászni? – Nem. Azt akarom, hogy beszélj vele. Tudod, szóval, nehéz éjszakája volt, és talán egy kis csevej segítene lenyugtatni. Chas felnevetett. Egy olyan ember mélyről jövő, kétségbeesett nevetése volt ez, aki tudja, hogy ha Jess lenyugtatásáról van szó, akkor néhány elefántnyugtató biztosan hatékonyabb, mint egy kis csevej. – Tudod, hogy nem feküdtem le senkivel az óta az egyetlen este óta, igaz? – Nem, Chas, ezt nem tudtam. Honnan tudtam volna? Hol lehet ezt olvasni? – Túlságosan meg vagyok rémülve. Nem követhetem el még egyszer ezt a hibát. Ki van zárva, hogy még egy nő ordítozzon velem a moziban. Tudod, az se érdekel, ha soha többé nem fogok szexelni. Jobb is lesz úgy. Huszonkét éves vagyok. Mire az ember hatvanéves lesz, már úgyse kívánja, nem igaz? Úgyhogy csak negyven évről van szó. Sőt, kevesebbről. Gond egy szál se. A nők kibaszott idegbetegek, testvér. – Ne beszélj ilyen baromságokat, öreg. Csak balszerencséd volt. Azért mondtam ezt, mert tudtam, hogy ezt kell mondanom az adott helyzetben, nem mintha az én tapasztalataim mások lettek volna. Jó, persze, nem igaz, hogy a nők kibaszott idegbetegek, naná, hogy nem igaz – épp csak azok idegbetegek, akikkel én feküdtem le eddig meg Chas. – Ide figyelj. Ha bejössz és dumálsz vele egy kicsit, mi a legrosszabb, ami történhet? – Kétszer megpróbált ölni, és egyszer letartóztattak miatta. Plusz ki vagyok tiltva három kocsmából, két képtárból és egy moziból. Plusz hivatalosan figyelmeztettek a...


– Oké, oké. Szóval azt mondod, a legrosszabb, ami történhet, a fájdalmas és erőszakos halál. Én meg erre azt mondom neked, testvér, hogy jobb férfiként meghalni, mint kisegérként reszketni egy grillező alatt. Maureen addigra felállt, és ő is odajött hozzánk a mi sötét barbecuesarkunkba. – Jess helyében én is meg akarnám ölni magát – mondta halkan, annyira halkan, hogy nehéz volt összeegyeztetni szavainak erőszakosságát hangjának félszegségével. – Na tessék. Bajban vagy, bárhová nézel. – Ez meg ki a fasz? – Maureen vagyok – mondta Maureen. – Miért kellene megúsznia? – Hogyhogy megúsznom? Micsodát? Én nem csináltam semmit. – Ha jól hallottam, lefeküdt Jess-szel – mondta Maureen. – Bár lehet, hogy nem szó szerint ezt mondta. De abból, amit mondott, hogy azóta nem feküdt le senkivel, arra következtetek, hogy vele lefeküdt. – Hát, akkor az egyszer. De nem tudtam, hogy egy kibaszott idegbeteg. – Szóval amint rájött, hogy az a szegény lány kicsit zaklatott és labilis, maga rögtön elszaladt. – Muszáj volt szaladnom. Folyton kergetett. Egy késsel. – És miért kergette? – Mi ez? Mi köze hozzá? – Nem szeretem látni, ha valaki szenved. – És én? Én szenvedek. Romokban hever az életem. Na most, Chas ugyan nem tudhatta, de ez aligha volt a legjobb érvelés a mi esetünkben. Már úgy értem, négyünk közül bárkivel szemben. Mi voltunk a Romba Dőlt Életek Királyai és Királynői. Chas lemondott a szexről, miközben mi azt próbáltuk eldönteni, hogy lemondjunk-e a tetves életünkről. – Beszélnie kell vele – mondta Maureen. – Húzzon a picsába! – mondta Chas. És erre – durr! Maureen tiszta erőből bemosott neki egyet. Nem tudnám megmondani, hányszor láttam, ahogy Eddie bemosott valakinek egy buliban vagy egy koncert után. És ő valószínűleg ugyanezt mondaná rólam, bár úgy emlékszem, én voltam a Béke Embere, és csak hébe-hóba folyamodtam erőszakhoz, ő pedig a Háború Embere, aki csak hébe-hóba volt nyugodt és kiegyensúlyozott. És oké, Maureen csak egy picike idős asszony volt, de ahogy bevitte azt az ütést, azzal visszahozta az összes ilyen emléket.


Szóval Maureen. Az a helyzet, hogy sokkal több volt benne a kurázsi, mint bennem. Itt dekkol a világban, hogy kiderítse, milyen érzés, hogy soha nem élheti azt az életet, amit eltervezett magának. Nem tudom, hogy mik voltak a tervei, de voltak neki is, ugyanúgy, ahogy mindenkinek, és amikor jött Matty, várt vagy húsz évet, hogy lássa, mit kínálnak neki cserébe, és nem kínáltak neki cserébe semmit. Rengeteg érzés volt abban a pofonban, és el tudtam képzelni, hogy én is így bemosok majd valakinek, amikor annyi idős leszek, mint ő. És ez volt az egyik oka annak, hogy soha nem akartam annyi idős lenni, mint ő.


MAUREEN Frank Matty apja. Vicces arra gondolni, hogy valakinek ez nem azonnal nyilvánvaló, mert nekem annyira az. Egyetlen emberrel voltam együtt egész életemben, és azzal az eggyel is csak egyszer, és az egyetlen alkalom, amikor valakivel együtt voltam, létrehozta Mattyt. Mekkora ennek az esélye, eh? Egy a millióhoz? Egy a tízmillióhoz? Nem tudom. De természetesen még az egy a tízmillióhoz is azt jelenti, hogy egy csomó hozzám hasonló nő van a világon. Az ember erre nem szokott gondolni, amikor arra gondol, hogy egy a tízmillióhoz. Nem gondolja azt, hogy az rengeteg ember. Az évek során arra jöttem rá, hogy kevésbé vagyunk védve a balszerencsétől, mint gondoljuk. Mert bár nem tűnik igazságosnak, hogy az ember egyetlenegyszer van együtt férfival, és aztán lesz belőle egy gyereke, aki nem tud járni, beszélni, sőt még csak fel sem ismeri az anyját... csakhogy ennek nem sok köze van ahhoz, hogy mi igazságos és mi nem, nem igaz? Az embernek csak egyszer kell együtt lennie valakivel, hogy gyerek legyen belőle. Bármilyen gyerek. Nincs törvény, amelyik azt mondaná, hogy csak akkor születhet olyan gyereked, mint Matty, ha férjnél vagy, vagy ha egy csomó gyereked születik, vagy ha egy csomó különböző férfival fekszel le. Nem létezik ilyen törvény, még ha maguk – velem együtt – azt gondolják is, hogy kellene léteznie. És aztán, amikor születik egy olyan gyereked, mint Matty, önkéntelenül azt érzed: Ez az! Ez az én összes balszerencsém, egy egész életre való, egy csomagban. De nem vagyok benne biztos, hogy a szerencse így működik. Matty nem akadályozná meg, hogy mellrákom legyen, vagy hogy kiraboljanak. Maguk talán azt gondolják, hogy így kellene lennie, hogy meg kellene akadályoznia, de nincs így. Tulajdonképpen örülök, hogy nem született másik gyerekem, egy egészséges. Több garanciára lett volna szükségem Istentől, mint amennyit adni tud. Meg különben is, katolikus vagyok, úgyhogy nem hiszek annyira a szerencsében, mint a büntetésben. Nagyon értünk ahhoz, hogy higgyünk a büntetésben; ebben a legjobbak vagyunk a világon. Bűnöztem az egyházzal szemben, és Matty az ár, amit meg kell fizetnem ezért. Lehet, hogy túl nagy árnak tűnik, de hát ezek a bűnök kell hogy jelentsenek valamit, nem igaz? Úgyhogy egyfelől nem olyan meglepő, hogy ezt kaptam. Hosszú ideig még hálás is voltam, mert úgy éreztem, hogy így


képes leszek jóvátenni a bűnömet itt a földön, és utána aztán nem lesz számonkérés. De most már nem vagyok olyan biztos benne. Ha az ár, amit fizetned kell egy bűnért, annyira magas, hogy végül meg akarod ölni magad és elkövetni egy még nagyobb bűnt, akkor Valaki rosszul számolt. Valakinek túl vastagon fog a ceruzája. Előtte soha senkit nem ütöttem meg, soha az egész életemben, bár gyakran szerettem volna. De az az éjszaka más volt. Valahol az élők és a holtak közti határvidéken voltam, és úgy tűnt, nem számít, hogy mit teszek, amíg vissza nem megyek az Öngyilkosok Házának tetejére. És akkor döbbentem rá, hogy ez olyan, mintha szabadságra mentem volna. Az életemből. Önmagamból. És szerettem volna még egyszer megütni, csak azért, mert megtehetem, de nem tettem. Az az egy elég volt: Chas elesett – gondolom, inkább a megdöbbenéstől, mint az ütés erejétől, mert nem vagyok annyira erős -, aztán ott állt négykézláb, a kezével eltakarva a fejét. – Sajnálom – mondta Chas. – Micsodát? – kérdezte JJ. – Nem tudom – mondta. – Akármit. – Volt egyszer egy olyan barátom, mint maga – mondtam. – Sajnálom – mondta még egyszer. – Az nagyon tud fájni. Szörnyű ilyet csinálni, lefeküdni valakivel egyszer, aztán eltűnni. – Most már belátom. – Tényleg? – Azt hiszem. – Ugyan már, nem látsz te semmit onnan lentről – mondta JJ. – Miért nem állsz fel? – Nem igazán szeretnék még egy pofont kapni. – Nyugodtan mondhatom, hogy nem te vagy a világ legbátrabb embere, igaz? – kérdezte tőle JJ. – Rengeteg különböző módon lehet bátor az ember – mondta Chas. – Ha azt akarod mondani, hogy láthatóan nem tartom túl nagyra a fizikai bátorságot... akkor igen, igazad van. Szerintem azt túlértékelik az emberek. – Hát, tudod, Chas, azt hiszem, bátor dolog bevallani, hogy félsz egy ilyen gyenge kis nőtől, mint Maureen. Tisztelem az őszinteségedet, testvér. Nem fogja még egyszer megütni, Maureen, ugye? Megígértem, hogy nem fogom, és Chas felállt. Furcsa érzés volt látni, hogy egy férfi valamit miattam csinál. – Nem egy szép élet, mások grillezője alatt bujkálni, mi? – mondta JJ.


– Nem. De nem tudom, mi mást tehetnék. – Na és ha beszélnél Jess-szel? – Jaj, nem. Inkább mindig itt kint élnék. Tudod, már arra is gondoltam, hogy elköltözöm. – Hova, valakinek a kertjébe? Ahol, mondjuk, egy kis fű is van? – Nem – mondta Chas. – Manchesterbe. – Ide hallgass – mondta JJ. – Tudom, hogy félelmetes. Ezért kellene most beszélned vele. Amikor mi itt vagyunk. Tudod, mi segítenénk... hogy ne legyen semmi gáz. Hát nem lenne jobb, mint másik városba költözni? – De hát mit mondjak? – Lehet, hogy ki tudunk találni valamit. Együtt. Valami olyat, amivel megszabadulsz tőle. – Mint például? – Biztosan tudom, hogy hozzád menne feleségül, ha megkérnéd. – Jaj, nem, hisz épp... – Csak vicceltem, Chas. Lazíts már egy kicsit, öreg. – Nem olyan lazulós időkben élünk, testvér. Ez egy sötét kor. – Ja, az biztos. De még mennyire hogy sötét. Itt van Jess, Manchesterbe kell költöznöd, egy grillező alatt laksz, felrobbantották a Világkereskedelmi Központot meg minden. – Aha. JJ megrázta a fejét. – Oké. Szóval mit tudsz neki mondani, amivel kimászol ebből a k... slamasztikából? És aztán JJ elmondta neki, hogy miket mondjon, mintha Chas egy színész lett volna, és ez az egész egy szappanopera.


MARTIN Nem vagyok ellene egy kis „csináld magadnak” hébe-hóba. Én magam festettem ki a lányok szobáját, festősablonokkal meg minden. (Igen, voltak tévékamerák, és a produkciós cég fizetett minden egyes csepp Day-Glo festéket, de az egy cseppet sem csorbítja az érdemeimet.) Na mindegy, szóval, ha te is az a barkácsolós típus vagy, akkor tudod, hogy az ember néha olyan nagy lyukakra bukkan, hogy nem lehet őket egyszerűen csak begipszelni, különösen a fürdőszobában. És ilyenkor az ember a maga kontár módján mindenfélével betömködi a lyukat – törött gyufákkal, szivacsdarabokkal, bármivel, ami a keze ügyébe kerül. Na, ez volt Chas azon a hajnalon: egy darab szivacs, ami betömött egy lyukat. Természetesen az egész Jess és Chas-sztori nevetséges volt, színtiszta időpocsékolás, egy banális kis melléktörténet; de lefoglalt bennünket, lehozott minket a tetőről, és miközben hallgattam a srác abszurd szövegelését, értettem, hogy mire jó ez nekünk. Azt is megértettem, hogy még egy csomó ilyen szivacsra lesz szükségünk az előttünk álló hetekben és hónapokban. Lehet, hogy mindannyiunknak erre van szükségünk, akár hajlamosak vagyunk az öngyilkosságra, akár nem. Lehet, hogy az élet egyszerűen egy túl nagy lyuk ahhoz, hogy ki lehessen tölteni gipsszel, úgyhogy szükségünk van mindenre, ami csak a kezünk ügyébe kerül – csiszológépekre és gyalukra, tizenöt éves lányokra, bármire -, hogy ki tudjuk tölteni. – Szia, Jess – mondta Chas, amikor kipenderítették a buliból az utcára. Próbált vidám, barátságos és lezser hangon beszélni, mintha kifejezetten reménykedett volna abban, hogy összefut Jess-szel valamikor az éjszaka folyamán, de az ernyedtsége elárulta: nehéz vidámnak mutatkozni, amikor az ember fél felvenni a szemkontaktust valakivel. Egy kisstílű gengszterre emlékeztetett valami filmből, akit elkaptak, amikor a helyi keresztapától lopott, és most hirtelen kikerült a saját közegéből, és kétségbeesetten próbál benyalni a górénak, hogy mentse az irháját. – Miért nem akarsz beszélni velem? – Ja. Persze. Tudtam, hogy szeretnéd megtudni. És gondolkodtam is rajta. Az az igazság, hogy nagyon erősen gondolkoztam rajta, mert, tudod, ez... Én sem örülök neki. Gyenge vagyok. Ez gyengeség bennem. – Ne túlozd el, testvér – mondta JJ. Egyikük részéről sem történt semmilyen próbálkozás annak megjátszására, hogy ez bármiben is hasonlítani fog egy igazi beszélgetéshez.


– Nem. Persze. Szóval. Először is azt kell mondanom, hogy bocs, és nem fog még egyszer előfordulni. És másodszor is: nagyon vonzónak talállak, és nagyon ösztönző a társaságod, és... JJ ezúttal feltűnően köhintett. – ...És, szóval... nem én, hanem te. – Megrándult az arca. – Bocs. Bocs. Nem te, hanem én... És ebben a pillanatban, miközben próbált emlékezni a szövegére, hirtelen elkapta a tekintetemet. – Hé. Maga tisztára úgy néz ki, mint az a köcsög a tévéből. Az a Martin csávó. – Ő az – mondta Jess. – És honnan a faszból ismered? – Hosszú – mondtam. – Mindketten épp fent voltunk az Öngyilkosok Háza tetején. Le akartunk ugrani – mondta Jess, jelentősen lerövidítve a hosszú történetet, és hogy őszinte legyek, nem sokat hagyott ki a lényeges pontokból. Chas szinte láthatóan nyelte le ezt az információt, ahogy a kígyó nyeli le a tojást: látni lehetett a lassú perisztaltikát az agyáig. Chasnek, biztos vagyok benne, számos jó tulajdonsága volt, de a gyors felfogás nem tartozott közéjük. – A miatt a lány miatt, akit megdugott? Meg hogy kidobta a felesége meg a gyerekei meg minden? – kérdezte végül. – Miért nem Jesst kérdezed, hogy miért akart ugrani? Nem az a fontosabb? – Fogd be! – mondta Jess. – Az privát. – Ó, és az én történetem nem az? – Nem – mondta Jess. – Most már nem. Azt mindenki ismeri. – Milyen Penny Chambers? A valóságban? – Hé, Chas, azért jöttünk ide, hogy erről beszélgessünk? – mondta JJ halkan. – Nem. Tényleg. Bocs. Csak kicsit elvonja a figyelmem, hogy itt áll valaki a tévéből. – Akarod, hogy elmenjek? – Nem – mondta Jess gyorsan. – Azt akarom, hogy itt legyél. – Nem gondoltam volna, hogy buksz az ilyenekre – mondta Chas. – Túl öreg. És különben is egy hülye fasz. – Vihogott, aztán körülnézett, hogy valaki vele együtt nevessen, de egyikünk sem találta viccesnek, amit mondott. Pontosabban egyikük sem, hiszen még Chas sem várhatta el, hogy nevessek a saját öregségemen és faszságomon. – Ó, rendben. Szóval ez a helyzet, mi?


És hirtelen, igen, pontosan ez volt a helyzet: mi minden értelemben komolyabbak voltunk nála. És ezt még Jess is látta. – Te vagy a hülye fasz – mondta. – És ennek az egésznek semmi köze hozzád. Húzz a picsába, hogy ne is lássalak! – És aztán megrúgta – olyan régimódi, egyenes lábbal kivitelezett rúgást vitt be a segg legpuhább részére, mintha ők ketten rajzfilmfigurák volnának. És Chasnek ezzel vége is volt.


JESS Amikor boldogtalan vagy – de igazán boldogtalan, toronyháztetőről leugrósan boldogtalan -, akkor csak olyan emberekkel akarsz együtt lenni, akik boldogtalanok. Nem tudtam ezt addig az éjszakáig, de hirtelen rájöttem, amikor Chas arcát néztem. Nem volt benne semmi. Egyszerűen csak egy huszonkét éves fiú arca volt, aki soha nem csinált semmit, azt leszámítva, hogy bekapott pár Ecstasyt, vagy gondolt bármire is azonkívül, hogy hol szerezze a következőt, vagy érzett bármit is azonkívül, hogy viszket az arca. A szeme árulta el: amikor elsütötte azt a hülye viccet Martinról, és arra várt, hogy vele együtt nevessünk, a szeme teljesen átadta magát a viccnek, és nem maradt belőle semmi. Egyszerűen csak nevető szemek voltak, nem rémült vagy zaklatott szemek – egy kisbaba szemei voltak, amikor csiklandozzák. A többieken megfigyeltem, hogy amikor vicceltek, ha vicceltek egyáltalán (Maureen nem volt egy nagy mókamester), azért még lehetett látni, hogy miért voltak ott fent a tetőn, még amikor nevettek is – volt ott bent valami más, valami, ami megakadályozta, hogy teljesen átadják magukat a pillanatnak. És mondhatjátok azt, hogy nem kellett volna ott fent lennünk, mert az öngyilkosság a gyávák megoldása, és azt is mondhatjátok, hogy egyikünknek sem volt elég oka rá, hogy megtegye. De nem mondhatjátok, hogy nem éreztük, mert igenis mindannyian éreztük, és ez mindennél fontosabb. Chas sohasem tudhatja, hogy milyen volt, hacsak ő is át nem lépi azt a vonalat. Mert ezt csináltuk mi négyen – átléptünk egy vonalat. Nem úgy értem, hogy bármi rosszat tettünk. Csak azt akarom mondani, hogy történt velünk valami olyan, ami elválasztott minket egy csomó más embertől. Nem volt bennünk semmi közös azonkívül, hogy mindannyian ugyanott kötöttünk ki, azon a betonnégyzeten fent a levegőben, csakhogy ez a legnagyobb dolog, ami bárkivel is összekötheti az embert. Azt mondani, hogy nem volt bennünk semmi közös Maureennel, mert ő esőkabátot viselt, és rezesbandákat vagy mit tudom én, miket hallgatott, körülbelül olyan, mintha, nem is tudom, azt mondanám, hogy csak az köt össze ezzel a lánnyal, hogy ugyanazok a szüleink. És mindebből semmit sem tudtam, amíg Chas hülye fasznak nem nevezte Martint. A másik, amire rájöttem, az volt, hogy Chas bármit mondhatott volna nekem – hogy szeret, hogy gyűlöl, hogy földönkívüliek költöztek belé, és


az a Chas, akit én ismertem, most egy másik bolygón van -, tökmindegy lett volna. Még mindig tartozik nekem a magyarázattal, gondoltam, de kit érdekel? Ugyan mi hasznom származna belőle? Egy szikrányival sem tudna boldogabbá tenni. Olyan volt, mint a vakarózás, amikor bárányhimlős vagy. Azt hiszed, segíteni fog, de a viszketés csak másik helyre húzódik, aztán megint másikra. Az én viszketésem hirtelen mintha mérföldekre lett volna tőlem, és a világ leghosszabb karjával sem értem volna el. Amikor rájöttem erre, megrémültem, hogy most már mindig megmarad ez a viszketés, és ezt nem akartam. Tudtam, hogy Martin mi mindent művelt, de amikor Chas elment, mégis azt akartam, hogy megöleljen. Még az sem zavart volna, ha aztán próbálkozik valamivel, de nem tette. Épp az ellenkezőjét tette: olyan viccesen fogott, mintha szögesdrót borítaná a testemet. Sajnálom, mondtam. Sajnálom, hogy ez a kis görény szemétkedett veled. Ő meg azt mondta erre, hogy nem az én hibám volt, mire én azt feleltem, hogy dehogyisnem, mert ha nem találkozik velem, akkor nem kellett volna átélnie azt a traumát, hogy lehülyefaszozzák szilveszter hajnalán. Mire ő azt mondta, hogy már sokszor lehülyefaszozták. (Ez különben igaz. Most már ismerem egy ideje, és meg kell mondanom, hogy hallottam, amint az emberek, totál idegenek, kábé tizenötször nevezték hülye fasznak, kábé tízszer vén disznónak, nagyjából ugyanannyiszor köcsögnek, és úgy fél tucatszor seggfejnek. Volt még bunkó, genny, gyökér, mocsok és tetűláda.) Senki sem szereti, ami furcsa, mert hiszen híres. Hogy lehet valaki híres, ha senki sem szereti? Martin azt mondja, ennek semmi köze a tizenöt éves lányhoz; szerinte kicsit talán még jobb is lett a helyzet utána, mert épp azok az emberek nevezték hülye fasznak, akik semmi rosszat nem láttak a kiskorúval létesített nemi aktusban. Úgyhogy utána már nem mindenféle szemétnek nevezték, hanem olyasmiket kiabáltak neki, hogy Csak keményen, fiam, meg Tökös csávó vagy, öreg meg Hajrá, mindent bele. Ami a személyes becsmérlésének fokát illeti – és természetesen nem a házasságát, vagy a gyerekeivel való kapcsolatát, vagy a karrierjét, vagy az ép elméjét -, a börtön még valamennyire jót is tett neki. Különben meg mindenféle híres embereket látni, akikért senki sem rajong. Tony Blair jó példa rá. Meg az összes többi olyan ember, aki délelőtti csevegős műsorokat és vetélkedőket vezet. Nekem úgy tűnik, azért fizetnek nekik egy csomó pénzt, mert mindenféle idegenek szörnyű sértéseket vágnak a fejükhöz az utcán. Még egy közlekedési rendőrt se neveznek hülye fasznak, amikor elmegy vásárolni a családjával. Úgyhogy annak, ha az ember


Martin, a pénz az egyetlen igazi előnye, meg az, hogy meghívják filmpremierekre és dögös sztriptízbárokba. És ott kezdődik a baj. Ez épp csak pár gondolat volt, ami eszembe jutott, miközben Martin átölelt. De nem jutottunk velük sehová. A fejemen kívül hajnali öt óra volt, és mindannyian boldogtalanok voltunk, és nem volt hova mennünk. Na és most?, kérdeztem. És összedörzsöltem a kezem, mintha mindannyian baromi jól éreznénk magunkat, és egyszerűen nem hagyhatnánk, hogy máris véget érjen az éjszaka – mintha baromi jót buliztunk volna az Óceán Diszkóban, és most elmennénk pár kakaós csigára és egy kávéra a Bethnal Greenbe, vagy vissza valakinek a lakására elszívni egy spanglit és lenyugodni. Úgyhogy azt mondtam, Na, kinek a kéróját választjuk? Lefogadom, hogy a tied nagyon elegáns lehet, Martin. Lefogadom, hogy van jacuzzid meg minden. Úgyhogy jó lesz. Mire Martin, hogy Nem, oda nem mehetünk. Különben is, rég vége a jacuzzis napjaimnak. Ami, gondolom, azt jelentette, hogy le van égve, nem azt, hogy ő már kövér hozzá vagy ilyesmi. Mert különben nem kövér. Túl hiú ahhoz, hogy kövér legyen. Szóval azt mondtam, oké, nem számít, az a lényeg, hogy legyen egy teáskannád meg egy kis zabpelyhed. Mire ő, hogy Az nincsen, mire én, hogy Mondd csak, mit titkolsz előttünk. Mire ő, hogy Semmit, de ezt olyan furán mondta, olyan zavartan, titkolózósan. És aztán eszembe jutott valami korábbról, amiről azt gondoltam, hogy talán fontos lehet, és azt mondtam, Ki hagyott üzeneteket a mobilodon? Ő meg erre, hogy Senki. Én meg erre, hogy Mrs. Senki vagy Miss Senki? Mire ő, hogy Egyszerűen csak senki. Én meg erre tudni akartam, hogy miért nem akar meghívni minket magához, mire ő, hogy Nem is ismerlek benneteket. Mire én, hogy Aha, mint ahogy nem ismerted azt a tizenöt éves lányt. Mire ő, mintha dühös lenne, azt mondta, Oké. Rendben. Menjünk hozzám. Miért ne? És mentünk.


JJ Tudom, hogy volt az a meghitt pillanatunk Maureennel, amikor bemosott Chasnek, de ha tudni akarjátok az igazat, abból a feltételezésből indultam ki, hogy még ha mindannyian kibírjuk is reggeliidőig, az új bandám fel fog oszlani a zenei különbségek miatt. A reggeliidő azt jelentené, hogy mindannyian eljutottunk az új hajnalig, az új reményig, az új évig, tra la la. És senkit sem akarok megsérteni, de tényleg nem szerettem volna, hogy együtt lássanak ezekkel az emberekkel napfénynél, hogy úgy mondjam – különösen... némelyikükkel. De a reggeli és a napfény még pár órával odébb volt, szóval úgy éreztem, nemigen tehetek mást, mint hogy elmegyek velük Martin lakására. Ha bármi mást teszek, az csúnya és barátságtalan dolog lett volna, és még különben sem bíztam magamban annyira, hogy túl sok időt töltsek egyedül. Martin Islington egy családi házas részén élt, egy köpésre Tony Blair régi házától, szóval nem olyan környéken, amit akkor választana az ember, ha nehéz idők köszöntenek rá, ahogy Martintól várta volna az ember. Kifizette a taxiszámlát, és mentünk utána a lépcsőn. Három vagy négy csengőt láttam, úgyhogy nem volt az övé az egész ház, de én soha nem engedhettem volna meg magamnak, hogy ilyenben lakjak. Mielőtt bedugta a kulcsot a zárba, habozva megfordult. – Figyeljetek... – mondta, és aztán nem mondott semmit, úgyhogy hallgatóztunk. – Nem hallok semmit – mondta Jess. – Nem úgy értettem, hogy figyeljetek. Úgy értettem, ide figyeljetek, mondani akarok nektek valamit. – Hát akkor mondjad! – mondta Jess. – Ki vele! – Nagyon késő van. Úgyhogy... legyetek tekintettel a szomszédokra! – Ennyi? – Nem. – Nagy levegőt vett. – Valószínűleg lesz ott bent valaki. – A lakásodban? – Igen. – Ki? – Nem tudom, hogy nevezzem. A barátnőm. Mindegy. – Volt partnered az éjszakára? – Próbáltam semleges hangon beszélni, de hát, tudjátok, jézusom... Vajon milyen éjszakája lehetett annak a nőnek? Az egyik pillanatban valami étteremben ülsz vagy ilyesmi, a


következő pillanatban meg eltűnik a pasid, mert le akar ugrani egy ház tetejéről. – Igen. Miért? – Semmi. Csak... – Fölösleges lett volna bármi többet mondanom. A többit kinek-kinek a képzeletére bízhattuk. – Hát ez halálos, bazmeg! – mondta Jess. – Miféle randevú végződhet azzal, hogy egy toronyház tetején ülsz a kibaszott párkányon? – Egy sikertelen randevú – mondta Martin. – Hát, tényleg kurvára sikertelen lehetett – mondta Jess. – Igen – mondta Martin. – Azért is illettem ezzel a jelzővel. Kinyitotta a lakása ajtaját, és betessékelt minket maga előtt; így egy pillanattal előbb láttuk meg a díványon ülő nőt, mint ő. Olyan tíz-tizenöt évvel lehetett fiatalabb nála, és szép volt, az a tévés meteorológuscsajos csinibabaszépség; drágának tűnő fekete ruha volt rajta, és jó sokat sírt. Ránk meredt, aztán Martinra. – Hol voltál? – Próbálta lazára venni, de nem nagyon sikerült neki. – Csak kint. Találkoztam pár... – És ránk mutatott. – Pár kivel? – Tudod. Emberekkel. – És ezért mentél el az este közepén? – Nem. Nem tudtam, hogy össze fogok futni ezzel a társasággal, amikor elmentem. – És miféle társaság ez? – kérdezte a lány. Szerettem volna hallani Martin válaszát erre a kérdésre, mert lehet, hogy vicces lett volna, de ekkor közbeszólt Jess. – Te Penny Chambers vagy – mondta. A lány erre nem mondott semmit, valószínűleg azért, mert ezt ő is tudta. Mi pedig őt bámultuk. – Penny Chambers – mondta Maureen. Úgy tátogott, mint egy kibaszott hal. Penny Chambers még mindig nem mondott semmit, ugyanazon okból, mint előzőleg. – Korán kelj, aranyat lelj Pennyvel és Martinnal – mondta Maureen. Harmadszorra sem jött válasz. Nem sokat tudok az angol tévésztárokról, de vágtam a helyzetet. Ha Martin volt Regis, akkor Penny volt Kathy Lee. Az angol Regis felcsípte az angol Kathy Lee-t, aztán eltűnt, hogy megölje magát. El kell ismernetek, hogy ez baromi vicces volt. – Ti ketten jártok? – kérdezte Jess Pennytől.


– Inkább tőle kérdezd – mondta Penny. – Ő az, aki felszívódott egy parti kellős közepén. – Ti ketten jártok? – kérdezte Jess Martintól. – Bocs – mondta Martin. – Válaszolj a kérdésre! – mondta Penny. – Én is kíváncsi vagyok. – Nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy ezt megbeszéljük – mondta Martin. – Eszerint nyilván kétes a dolog – mondta Penny. – Ami számomra új. – Komplikált – mondta Martin. – Te is tudtad. – Nem. – Tudtad, hogy nem vagyok boldog. – Igen, tudtam, hogy nem vagy boldog. De nem tudtam, hogy miattam nem vagy boldog. – Nem is... Nem az, hogy... Megbeszélhetnénk ezt később? Kettesben? Elhallgatott, és a három bámuló arcra mutatott. Azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy az öngyilkosjelöltek rendszerint igencsak magukba forduló emberek: az az utolsó néhány hét, hát az többnyire csak arról szól, hogy én, én, én. Úgyhogy csak úgy zabáltuk ezt a szarságot, mert a) nem rólunk szólt, és b) mert nem olyan beszélgetés volt, amely valószínűleg baromira lelombozhat bennünket. Egyelőre csak egy szimpla vita volt a csaj meg a fiúja között, és kirángatott minket önmagunkból. – És mikor leszünk kettesben? – Hamarosan. De valószínűleg nem rögtön. – Rendben. És addig miről fogunk beszélgetni? A három barátoddal? Senki sem tudta, hogy erre mit mondjon. Martin volt a házigazda, úgyhogy neki kellett megtalálnia a közös témát. Sok szerencsét. – Fel kellene hívnod Tomot és Christine-t – mondta Penny. – Aha, majd felhívom őket. Holnap. – Nagyon udvariatlannak gondolhatnak. – Ki az a Tom és Christine? Náluk voltatok partin? – Igen. – Mit mondtál nekik? – Azt mondta, hogy csak kimegy a mosdóba – mondta Penny. Jessből kitört a nevetés. Martin rápillantott, visszajátszotta a fejében a hitvány ürügyet, amit kitalált, aztán elvigyorodott, de épp csak egy pillanatra, a cipője orrát nézve. Furcsán ismerős pillanat volt. Tudjátok, amikor épp szíjat hasít az apád a hátadból valami bűncselekmény miatt, amit elkövettél, és közben ezt nézi a haverod, és próbálja nevetés nélkül megállni. És te próbálod nem elkapni a tekintetét, mert akkor belőled is


kiböffen. Hát, nagyjából ilyen volt. Na mindegy, Penny elkapta azt a kisfiús vigyort, és rárontott a szóban forgó kisfiúra a szobán keresztül. A kisfiú elkapta a csuklóját, hogy ne tudja megütni. – Hogy van képed még nevetni is rajta? – Sajnálom. Komolyan. Tudom, hogy egyáltalán nem vicces. – Próbálta megölelni Pennyt, de az ellökte magát tőle, és visszaült a díványra. – Szükségünk van egy italra – mondta Martin. – Megengeded, hogy maradjanak, amíg megiszunk valamit? Lényegében bárkitől bármilyen helyzetben elfogadok egy italt, de még én sem voltam biztos benne, hogy ezt most elfogadjam-e. De végül egyszerűen túl szomjas voltam.


MARTIN Már odaértünk a lakásba, amikor eszembe jutott, hogy úgy írtam le Pennyt, mint egy ribancot, aki bárkivel lefekszik és bármit beszív. De vajon mikor mondtam ezt? A következő kábé harminc percben egyfolytában abban reménykedtem, hogy ez még Jess érkezése előtt történt, mert ha Jess is hallotta, akkor nem volt kétségem afelől, hogy a Pennyről mondott véleményem nem marad titokban. És mondanom sem kell, hogy nem volt ez valami megfontolt vélemény. Nem éltünk együtt Pennyvel, de találkozgattunk pár hónapja, lényegében azóta, hogy kijöttem a börtönből, és ahogy el tudjátok képzelni, nem kevés nehézséget kellett elviselnie ez alatt az idő alatt. Nem akartuk, hogy a sajtó kiszagolja a viszonyunkat, úgyhogy soha nem mentünk sehova, és a feltétlenül szükségesnél gyakrabban viseltünk kalapot és napszemüveget. Nekem volt – most is van, mindig is lesz – egy exnejem és gyerekeim. Csak külső munkatársként alkalmaztak egy vacak kábelcsatornán. És ahogy talán már említettem, nem voltam valami szörnyen vidám. És volt előtörténetünk. Volt már köztünk egy röpke viszony, amikor együtt vezettünk műsort, de akkor mindketten házasságban éltünk, úgyhogy vége lett – fájdalmasan és szomorúan. És aztán, végül, sok rossz időzítés és visszatáncolás után összejöttünk, de túl későn. Én addigra hibás áru lettem. Összetörtem, végem volt, egy roncs lett belőlem, a saját hordóm alját kapargattam; miközben ő még mindig a csúcson volt, és gyönyörű volt, fiatal és híres, és milliók nézték minden reggel. Nem tudtam elhinni, hogy bármi más okból akar velem lenni, mint nosztalgiából és szánalomból, és nem is tudott meggyőzni róla. Néhány évvel ezelőtt Cindy járni kezdett egy olyan borzalmas olvasókörbe, ahol boldogtalan, latens leszbikusok beszéltek vagy öt percig valami regényről, amit nem értettek, és az este hátralevő részét azzal töltötték, hogy panaszkodtak, mennyire szörnyűek a férfiak. Na mindegy, szóval olvasott egy könyvet, amiben a férfi és a nő szerették egymást, de rengeteg éven át nem élhettek együtt, aztán végül mégiscsak megoldották, amikor már vagy százévesek voltak. Cindy imádta azt a könyvet, és velem is elolvastatta, és körülbelül annyi ideig szenvedtem vele, amennyi annak a két embernek kellett, hogy összejöjjenek. Na, a mi kapcsolatunk is ilyennek tűnt, csak az öregapó meg az öreganyó a regényben mintha jobban érezte volna magát, mint én meg Penny. Pár


héttel karácsony előtt az egyik önsajnálat- és kétségbeesés-rohamomban azt mondtam neki, hogy kopjon le, mire aznap este elment valami vendéggel a műsorából, egy tévés főszakáccsal, és az a srác adta neki élete első csík kokainját, és végül az ágyban találták magukat, és másnap reggel bőgve jött vissza hozzám. Ezért mondtam Maureennek azt, hogy egy ribanc, aki bármit beszív és bárkivel lefekszik. Most már belátom, hogy kicsit durván fogalmaztam. Szóval ennyi. Pár száz meghitt beszélgetés, ugyanannyi hiszti, pár tucat szakítás és néha egy-egy pofon – mindig ő ütött meg, mielőtt még rosszra gondolnának -, de lényegében ez a története annak, hogy Penny miért ült a díványomon és várt engem. Jó sokáig kellett volna várnia, ha nem jön össze az a rögtönzött szilveszteri buli a tetőn. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy búcsúlevelet írjak neki, ami hanyagság volt a részemről, és most már kezd is furdalni miatta a lelkiismeret. Hogy miért ringattuk magunkat abba a szánalmas, makacs illúzióba, hogy bármi módon életképes a kapcsolatunk? Nem is tudom. Amikor megkérdeztem Pennytől, mi a nagy terv, egyszerűen csak azt mondta, hogy szeret, és nekem ez olyan válasznak tűnt, ami inkább összezavarja és elhomályosítja, mint megvilágítja a dolgot. Ami engem illet... Hát, Penny számomra, talán érthető módon, összekapcsolódott a dolgok kisiklása előtti időkkel, mindazzal, ami Cindy meg a tizenöt éves lányok meg a börtön előtt volt. Sikerült meggyőznöm magam, hogy ha Pennyvel rendbe tudom hozni a dolgokat, akkor más dolgokban is lehet esélyem – valahogy vissza tudom ráncigálni magam, mintha az ember fiatalsága olyan hely volna, amit újra meg lehet látogatni, amikor úgy tartja kedvünk. Hadd szolgáljak nektek egy nagy hírrel: nem lehet. Ki gondolta volna? A közvetlen problémám az volt, hogyan magyarázzam meg a Maureenhez, JJ-hez és Jesshez fűződő viszonyomat. Ha elmondom az igazat, azon csak megsértődik és kiborul, és az adott helyzetben nehéz volt egy akár csak félig hihető hazugságot kitalálni. Ugyan mik lehettünk mi egymás számára? Nem úgy néztünk ki, mint kollégák, vagy mint a költészet szerelmesei, vagy mint egy közös klub tagjai, vagy mint narkósok; meg kell mondanom, hogy Maureen jelentette a problémát többé-kevésbé minden pontban, már ha bármilyen esetben is problémának lehet tekinteni azt, ha valaki nem néz ki narkósnak. És még ha a kollégáim narkósok lettek volna is, akkor is nehezen tudtam volna megmagyarázni, honnan volt bennem az a kétségbeesett, sürgető vágy, hogy találkozhassam velük. Azt mondtam a vendéglátóinknak, hogy kimegyek a mosdóba; mi a fenéért húztam ki utána a bejárati ajtón


félórával éjfél előtt szilveszter éjszakáján, hogy részt vegyek egy névtelen társaság éves összejövetelén? Ezért hát úgy döntöttem, mindent úgy folytatok, mintha nem lenne semmi megmagyaráznivaló. – Bocs. Penny, ő JJ, Maureen, Jess. JJ, Maureen, Jess, ő Penny. Pennyt láthatóan már a bemutatás se győzte meg, mintha máris elkezdtem volna a hazudozást. – De még mindig nem mondtad meg, hogy kik ezek. – Mármint? – Mármint honnan ismered őket, és hol találkoztál velük? – Hosszú történet. – Hallgatom. – Maureent a... Hol is ismerkedtünk össze, Maureen? Legelőször? Maureen csak bámult rám kikerekedett szemekkel. – Rég volt, igaz? Na, majd mindjárt az eszünkbe jut. JJ meg a régi 5-ös Csatornás gárdához tartozott, Jess pedig a barátnője. Jess átölelte JJ derekát, szemernyivel több iróniát téve a mozdulatba, mint szerettem volna. – És hol voltak ma éjjel? – Nem süketek, tudod. Vagy idióták. Nem... süketnéma idióták. – Hol voltak ma éjjel? – Hát... egy... partin – mondta JJ bizonytalanul. – Hol? – Shoreditchben. – Kinek a partiján? – Kinek is volt a partija, Jess? Jess csak lazán megvonta a vállát, mintha ez egy olyan igazi őrült éjszaka lett volna. – És miért akartál elmenni rá? Fél tizenkettőkor? Egy parti kellős közepén? Nélkülem? – Hát, ezt nem tudom megmagyarázni – mondtam, és próbáltam egyszerre tehetetlen és bocsánatkérő arcot vágni. Úgy reméltem, átléptünk egy határt, és most a pszichológiai komplexitás és kiszámíthatatlanság földjén járunk, egy olyan országban, ahol a tudatlanság és a zavarodottság megengedett. – Van valakid, igaz? Van valakim? Hogy az ördögbe tudna ez bármit is megmagyarázni ebből? Ha van valakim, abból milyen módon következik, hogy haza kell hoznom egy középkorú nőt, egy tizenéves punkot és egy bőrdzsekis, Rod Stewart-frizurás amerikait? Mi lenne a történet? De aztán, némi


tűnődés után rájöttem, hogy Penny járt már ezeken a tájakon, s ennélfogva tudja, hogy a hűtlenség rendszerint válasszal szolgál mindenfajta családi rejtélyre. Ha Sheena Eastonnal és Donald Rumsfelddel sétálok be a lakásba, Penny alighanem pár percig vakarta volna a fejét, de végül pontosan ugyanezt mondja. Sőt, más körülmények között, más estéken ez helyes következtetés lett volna; igencsak leleményes tudtam lenni, amikor megcsaltam Cindyt, még ha most magamról állítom is ki a bizonyítványt. Egyszer egy új BMW-vel nekimentem egy falnak, csak mert meg kellett magyaráznom, miért érek haza négy órával később a munkából. Cindy kijött az utcára, hogy szemügyre vegye az összegyűrt motorháztetőt, rám nézett, és azt mondta: „Van valakid, igaz?” Természetesen tagadtam. De persze bármi – összetörni egy új kocsit, meggyőzni Donald Rumsfeldet, hogy jöjjön el egy islingtoni lakásba újév napjának hajnalán – könnyebb, mint elmondani az igazat. Az a pillantás, amit ilyenkor kapsz, az a pillantás, amikor egyenesen keresztül tudsz nézni valakinek a szemén, le egészen arra a helyre, ahol az összes sértettségét és dühét és viszolygását tartja... Ugyan ki ne igyekezne azt bármi áron elkerülni? – Nos? A habozásom egy meglehetősen komplikált számtani művelet eredménye volt: próbáltam rájönni, hogy a két különböző összeg közül melyik adja a legkisebb negatív számot. Penny viszont elkerülhetetlen módon bűnösségem bevallásaként értelmezte. – Te szemét disznó! Egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy azt mondjam, ez kijárt nekem a szerencsétlen kokaincsíkos-főszakácsos incidens után, de ez csak arra lett volna jó, hogy kicsit később távozzon; én pedig semmi mást nem akartam, csak berúgni a házamban az új barátaimmal. Úgyhogy nem mondtam semmit. Mindenki más összerezzent, amikor becsapta az ajtót maga mögött, én viszont tudtam, hogy ez következik.


MAUREEN A szőnyegre hánytam a fürdőszoba előtt. Azt mondom, a „szőnyegre”, pedig igazából oda hánytam, ahol a szőnyegnek kellett volna lennie, de nem volt. Szerencsére, mert így sokkal könnyebb volt feltakarítani. Rengeteg olyan műsort láttam, ahol berendezik neked a lakásodat, és soha nem értettem, hogy miért dobatják ki mindig a szőnyegeket, még a jókat is, amik még szép vastagok és bolyhosak. De most arra gondolok, hogy talán először is kiderítik, hogy akik ott élnek abban a házban, vajon szoktak-e hányni. Észrevettem, hogy egy csomó fiatalember csupaszon hagyja a padlódeszkákat, és persze ők gyakrabban hánynak a padlóra, mint az öregek, hisz annyi sok sört megisznak meg minden. Meg ugye, ott az a sok kábítószer is, amit elfogyasztanak. (Szoktak hányni az emberek a kábítószertől? Gondolom, igen.) És néhány fiatal család Islingtonban, úgy tűnik, eleve nem szereti a szőnyegeket. Persze, lehet, hogy csak azért, mert a kisbabák is folyton mindent lehánynak. Úgyhogy lehet, hogy Martin is szokott hányni. Vagy csak sok olyan barátja van, aki szokott. Mint én. Én azért hánytam, mert nem szoktam inni, és mert több mint egy napja egy falatot sem ettem. Szilveszter napján túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit is egyek, meg aztán különben sem éreztem volna sok értelmét. Még Matty püréjéből sem ettem. Mire való az étel? Üzemanyag, nem igaz? Attól tudsz működni. És én nem igazán akartam tovább működni. Teli gyomorral leugrani az Öngyilkosok Házáról, az olyan pazarlásnak tűnt volna, mint teli tankkal eladni egy kocsit. Úgyhogy már azelőtt is szédültem, hogy elkezdünk whiskyt inni, a partin megivott fehérbortól, és miután megittam két pohárral, forogni kezdett velem a szoba. Egy darabig csendben voltunk, miután Penny elment. Nem tudtuk, hogy szomorúnak kell-e lennünk vagy nem. Jess felajánlotta, hogy utánaszalad, és megmondja neki, hogy Martinnak nincs senkije, de Martin megkérdezte tőle, hogyan fogja elmagyarázni neki, hogy mit keresünk ott, mire Jess azt felelte, hogy szerinte az igazság nem olyan rossz, mire Martin azt mondta, hogy inkább gondoljon róla Penny minden rosszat, mint hogy megtudja, hogy meg akarta ölni magát. – Te tiszta őrült vagy – mondta Jess. – Tisztára együtt érezne veled, ha megtudná, hogyan találkoztunk. Alighanem még dugna is veled sajnálatból.


Martin felnevetett. – Nem hiszem, hogy ez így működik, Jess – mondta. – Miért nem? – Mert ha megtudná, hogyan találkoztunk, az igazán kiborítaná. Azt gondolná, hogy felelős valami módon. Szörnyű dolog megtudni, hogy a kedvesed annyira boldogtalan, hogy meg akar halni. Ilyenkor elgondolkozik az ember. – Igen. És? – És hosszú órákat kellene azzal töltenem, hogy fogom a kezét. Nincs kedvem fogni a kezét. – A vége akkor is egy szánalomkufirc lenne. Nem mondtam, hogy könnyű. Néha nehéz volt arra gondolni, hogy Jess is boldogtalan. Mi hárman, mi továbbra is sokkos állapotban voltunk. Nem tudtam, hogy kerültem egy ismert tévészemélyiség nappalijába, és miért whiskyztem, amikor azzal jöttem el otthonról, hogy megölöm magam, és JJ meg Martin is láthatóan össze voltak zavarodva. De Jess, hát ő egészen más volt. Mintha az egész hülyéskedés a tetőn jelentéktelen kis incidens lett volna számára: az ember megdörzsöli a fejét, leül, iszik egy csésze kávét, és folytatja a napi teendőit. Amikor a szánalomszeretkezésről meg bármilyen ostobaságról beszélt, ami épp az eszébe jutott, az ember sehogy sem értette, mi a fene vitte rá arra, hogy felmenjen azon a sok lépcsőn a tetőre – csillogott a szeme, tele volt energiával, és látszott, hogy élvezi a helyzetet. Mi nem élveztük a helyzetet. Nem öltük meg magunkat, de nem is élveztük a helyzetet. Túl közel jutottunk ahhoz, hogy leugorjunk. Pedig igazából Jess állt hozzá a legközelebb közülünk. JJ épp csak kilépett a tetőre. Martin ott ült a párkányon, és lógatta a lábát, de végül is nem tudta összeszedni a bátorságot hozzá. Én meg a kerítés másik oldalára sem jutottam el. De ha Martin nem ül rá Jess fejére, akkor ő megtette volna, abban biztos vagyok. – Játsszunk valamit – mondta Jess. – Na menj a f...ba! – mondta Martin. Már képtelenség lett volna folyton felháborodnom a csúnya szavakon. Nem akartam eljutni odáig, hogy én magam is káromkodjak, úgyhogy örültem neki, hogy a végéhez közeledik az éjszaka. De abból, hogy hozzászoktam, rájöttem valamire. Rájöttem arra, hogy azelőtt soha semmi nem változott számomra. Martin lakásán vissza tudtam nézni önmagamra – az alig néhány órával korábbi énemre -, és azt gondoltam: „Huh, mennyire más voltam akkor. Hogy annyira felháborítson valakit pár csúnya szó!” Idősebb lettem egyetlen éjszaka alatt. Az ember


fiatalabb korában ehhez hozzá van szokva, mármint ahhoz az érzéshez, hogy hirtelen más lett. Reggel felébredsz, és el se hiszed, hogy szerelmes voltál ebbe vagy abba a fiúba, vagy hogy szeretted ezt vagy azt a zenét, még ha az csak néhány héttel azelőtt volt is. De amikor megszületett Matty, minden megállt, és soha semmi sem mozdult tovább. Ez az, amitől az ember meghal belül, és végül aztán kívül is meg akar halni. Tudom, hogy az emberek mindenféle okokból akarnak gyereket, de az egyik ilyen ok biztosan az, hogy amikor látod, ahogy nőnek a gyerekeid, akkor úgy érzed, hogy az életben van lendület – a gyerekek elindítják az embert egy hosszú utazásra. De Matty és én ott ragadtunk a buszmegállóban. Nem tanult meg járni vagy beszélni, az olvasásról és az írásról nem is beszélve: minden egyes nap ugyanolyan maradt, és az élet is ugyanolyan volt minden egyes nap, és én is ugyanolyan maradtam. Tudom, hogy ez nem olyan nagy dolog, de több százszor hallani a „f...” szót egyetlen éjszaka, hát, nekem még ez is valami változást, valami újat jelentett. Amikor először találkoztam Martinnal a tetőn, folyton összerezzentem a szavaktól, amiket használt, most meg egyszerűen csak lepattantak rólam, mintha sisak lett volna rajtam. Naná, hogy lepattantak. Tiszta idiótának kell lenni ahhoz, hogy az ember teste minden este háromszázszor összeránduljon. Kíváncsi lettem, mi más változna még, ha így élnék még néhány napon át. Már megütöttem valakit, most meg whiskyt és Coca-Colát ittam. Emlékeznek, hogy az emberek a tévében azt szokták mondani: „Többet el kellene járnod otthonról”? Most megértettem, hogy mire gondolnak. – Nyomorult szemét – mondta Jess. – Hát, igen – mondta Martin. – Pontosan. Talált, elsüllyedt. – Most meg mit mondtam? – Azzal vádoltál, hogy nyomorult szemét vagyok. Csak arra mutattam rá, hogy életemnek ebben az adott szakaszában, és különösen ezen az éjszakán a „nyomorult” nagyon helyénvaló jelző. Valóban egy nagyon nyomorult szemét vagyok, de azt hittem, erre már rájöttél magadtól is. – De mér’, még mindig? Martin elnevette magát. – Igen. Még mindig. Azután is, hogy olyan jót szórakoztunk ma éjjel. Miért, szerinted mi változott meg az elmúlt pár órában? Voltam börtönben? Azt hiszem, voltam. Lefeküdtem egy tizenöt éves lánnyal? Bármilyen kellemetlen, e tekintetben sem történt sok változás. Továbbra is romokban hever a karrierem, és nem láthatom a gyerekeimet? Sajnos, igen és igen. Annak ellenére, hogy voltam egy


bulin a roppant szórakoztató barátaidnál Shoreditchben, és lehülyef...oztak. Milyen egy nyafogós vagyok, mi? – De azt hittem, hogy jobb kedvre derítettük egymást. – Komolyan? Te tényleg és őszintén ezt gondoltad? – Igen. – Értem. A közös gond fél gond, és mivel mi négyen vagyunk, nem is fél, hanem negyed? Ilyesmi? – Hát, én biztos jobban érzem magam attól, hogy megismertelek benneteket. – Hát, igen. – Ez meg mit jelent? – Semmit. Örülök, hogy jobban érzed magad, és hogy mi segítettünk ebben. A te depressziód nyilvánvalóan... kezelhetőbb volt, mint a miénk. Kevésbé engedetlen. Nagyon szerencsés vagy. Sajnos, JJ akkor is meg fog halni, Maureennek van egy borzalmasan sérült gyereke, és az én életem továbbra is egy tökéletes és kib...tt romhalmaz. Hogy őszinte legyek veled, Jess, nem igazán értem, hogyan tudna segíteni pár ital és egy kis monopolyzás. Van kedved monopolyzni, JJ? Segít az a jó öreg CCR-eden? Vagy nem igazán? Én egészen megrémültem, de JJ mintha fel se vette volna. Csak elmosolyodott, és azt mondta: – Nem hinném. – Nem a Monopolyra gondoltam – mondta Jess. – A Monopoly túl sokáig tart. És Martin ekkor kiabálva mondott neki valamit, de azt már nem hallottam, mert közben öklendezni kezdtem, úgyhogy a szám elé tettem a kezem, és rohantam a fürdőszobába. De, mint már mondtam, nem értem oda. – Jézusmáriám, bazmeg! – mondta Martin, amikor látta, mit csináltam. Az ilyen fajta káromkodáshoz nem tudtam hozzászokni, mármint az olyanhoz, amiben Ő is szerepel. Nem hiszem, hogy az ilyet valaha is helyesnek fogom érezni.


JJ Kezdtem megbánni az egész CCR-svindlit, úgyhogy kifejezetten jól jött, amikor Maureen kiokádta a whiskyjét és a kóláját Martin világosbarna padlójára. Már épp kedvem támadt volna meggyónni a hazugságomat, márpedig egy ilyen gyónással igencsak rosszul indult volna az évem. Mármint annak a tetejébe, hogy már amúgy is rosszul indult: le akartam ugrani egy toronyház tetejéről, és azt hazudtam, hogy halálos CCR-ben szenvedek. Na mindegy, szóval örültem neki, hogy hirtelen mindannyian ott nyüzsögtünk Maureen körül, a hátát paskoltuk, és vízzel kínálgattuk, mert így legalább elmúlt a gyónás sugallata. Az az igazság, hogy nem éreztem magam haldokló embernek; olyan embernek éreztem magam, aki időnként meg akar halni, és a kettő között van némi különbség. Az az ember, aki meg akar halni, dühösnek érzi magát, és úgy érzi, hogy tele van élettel, hogy kétségbeesett és unatkozik és kimerült, és mindezt egyszerre; harcolni akar mindenkivel, és össze akar gömbölyödni és bebújni valamilyen szekrénybe. Bocsánatot akar kérni mindenkitől, és mindenkinek a tudomására akarja hozni, hogy milyen csúnyán cserbenhagyták mindannyian. Nem hiszem, hogy a haldokló emberek ilyeneket éreznek, hacsak nem rosszabb a haldoklás, mint gondoltam. (Persze, miért ne lenne rosszabb? Minden második kurva dolog rosszabb, mint gondoltam, miért pont a haldoklás lenne kivétel?) – Szeretnék egy mentolos cukorkát – mondta Maureen. – Van a táskámban. – Hol a táskája? Egy kis ideig erre nem mondott semmit, aztán halkan felnyögött. – Ha megint hányni fog, megteszi nekem azt a szívességet, hogy elmászik a klotyóig? Már csak pár méter – mondta Martin. – Nem az a baj – mondta Maureen. – A táskám... Ott van a tetőn. A sarokban, a lyuk mellett, amit Martin csinált a kerítésen. Csak a kulcsaim vannak benne meg a mentolos cukorka meg pár egyfontos. – Találunk magának mentolos cukorkát, ha az aggasztja. – Nekem van rágóm – mondta Jess. – Nem nagyon szeretem a rágógumit – mondta Maureen. – Meg különben is van egy hidam, ami kicsit laza. És nem mentem el megcsináltatni, mert...


Nem fejezte be a mondatot. Fölösleges lett volna. Azt hiszem, mindannyiunknak voltak dolgai, amiket nem hozatott rendbe, a nyilvánvaló okokból. – Szóval keresünk magának egy mentolos cukorkát – mondta Martin. – Vagy meg is moshatja a fogát, ha akarja. Használhatja Penny fogkeféjét. – Köszönöm. Maureen feltápászkodott, aztán megint leült a padlóra. – Most mit csináljak? A táskával? Mindannyiunknak szólt a kérdés, de Martin és én Jessre pillantottunk a válaszért. Pontosabban tudtuk a választ, de ez a válasz csak egy újabb kérdés formájában érkezhetett, és az éjszaka folyamán mindketten megtanultuk, hogy Jess az, aki van annyira tapintatlan, hogy feltegye. – Az a kérdés – mondta Jess habozás nélkül -, hogy szüksége van-e rá. – Ó – mondta Maureen, amikor kezdett leesni neki a tantusz. – Érti, hogy mire gondolok? – Igen. Igen, értem. – Ha nem tudja, hogy szüksége lesz-e rá, csak mondja azt. Mert, tudja... Ez egy nagy kérdés, és nem akarjuk siettetni. De ha biztosan tudja, hogy nem lesz rá szüksége, akkor jobb, ha rögtön megmondja. Mindannyiunkat megkímél egy fölösleges úttól. – Nem kérném magukat arra, hogy jöjjenek velem. – Pedig szeretnénk – mondta Jess. – Igaz? – És ha tudja, hogy nem lesz szüksége többé a kulcsokra, akkor ma itt maradhat – mondta Martin. – Ne izguljon miattuk. – Értem – mondta Maureen. – Hát jó. Én igazán nem is... Azt gondoltam, nem is tudom. Pár órára el akartam halasztani, hogy gondolkodjak rajta. – Oké – mondta Martin. – Rendben. Akkor menjünk vissza. – Nem bánják? – Egyáltalán nem. Buta dolog lenne, ha csak azért ölné meg magát, mert nincs meg a táskája. Amikor visszaértünk az Öngyilkosok Házához, eszembe jutott, hogy előző este ott hagytam előtte Ivan mopedjét. Már nem volt ott, és rosszul éreztem magam miatta, mert Ivan nem rossz srác, egyáltalán nem egy olyan kibaszott Rolls-Royce-ban furikázó, szivarozó kapitalista. Szóval elég szegény ő maga is. Sőt az egyik mopedjével személyesen szokta kivinni az árut. Na mindegy, most akkor többé nem kerülhetek a színe elé, bár a minimálbéres, pénz a zsebbe típusú állások egyik szépsége


éppen az, hogy moshatod a szélvédőket a közlekedési lámpánál, és nagyjából ugyanannyit keresel vele. – Én is itt hagytam a kocsimat – mondta Martin. – És az is eltűnt? – Nyitva volt az ajtaja, és bent hagytam a kulcsot. Jótékony cselekedetnek szántam. De ez volt az utolsó ilyen. A táska viszont ott volt, ahol Maureen hagyta, a tető sarkában. Már felértünk, amikor láttuk, hogy kihúztuk hajnalig. És rendes hajnal volt, napfénnyel meg kék éggel. Körbesétáltunk a tetőn, hogy megnézzük, mit látni onnan, és a többiek egy amerikai Londonban típusú városnéző kirándulást rendeztek nekem: Szent Pál-székesegyház, az óriáskerék lent a Temze partján, Jess háza. – Már nem félelmetes – mondta Martin. – Tényleg? – mondta Jess. – Lenéztél? Szörnyű, bazmeg. Szerintem sötétben azért sokkal jobb. – Nem a zuhanásra értettem – mondta Martin. – Hanem Londonra. Egész jól néz ki. – Gyönyörű – mondta Maureen. – Nem is emlékszem, mikor láttam ennyi mindent. – Nem is arra értettem. Úgy értettem... nem is tudom. Voltak azok a tűzijátékok, és lent összevissza mászkáltak az emberek, mi meg itt fent gubbasztottunk, mert nem volt hova mennünk. – Aha. Hacsak nem hívták meg az embert egy partiba – mondtam. – Mint például téged. – Senkit sem ismertem ott. Szánalomból hívtak meg. Nem tartoztam oda... le. – És most úgy érzed, hogy odatartozol? – Nincs ott lent semmi, amiből úgy érezhetném, hogy ki vagyok zárva. Most megint csak egy nagy város. Nézzétek! Az a fazon ott egyedül van. Meg az a nő is. – Az egy kibaszott közlekedési rendőr – mondta Jess. – Igen, és egyedül van, és ma alighanem kevesebb barátja van, mint akár csak nekem. De az éjjel valószínűleg az asztalon táncolt valahol. – Aha, más közlekedési rendőrökkel – mondta Jess. – Én meg nem voltam együtt más tévés műsorvezetőkkel. – Vagy perverzekkel – mondta Jess. – Pontosan. Azokkal se. Egyedül voltam. – Leszámítva a többieket, akik ott voltak azon a partin – mondtam. – Na jó, értem. Felfogtuk, hogy honnan jöttél. Ezért olyan népszerű a szilveszter este az öngyilkosok körében.


– Mikor lesz a következő? – kérdezte Jess. – December 31-én – felelte Marin. – Ja, aha. Haha. A következő népszerű este? – Hát, a Valentin-nap – mondta Martin. – Az mennyi is? Hat hét? – mondta Jess. – Hát akkor adjunk magunknak még hat hetet. Mit szóltok? Valószínűleg mindannyian szörnyen fogjuk érezni magunkat Valentin-napon. Mindannyian elgondolkozva bámultuk a panorámát. Hat hét – ez jól hangzott. Nem tűnt túl soknak. Az ember élete megváltozhat hat hét alatt – hacsak nincs egy súlyosan fogyatékos gyereke, akiről gondoskodnia kell. Vagy ha nem tört kibaszott, apró darabokra az egész karrierje. Vagy ha nem rajta röhög az egész ország. – Tudja, hogy fogja érezni magát hat hét múlva? – kérdezte tőlem Maureen. Ja igen – és hacsak nem szenved halálos betegségben. Akkor sem sokat változhat az élete. Megvontam a vállam. Honnan a faszból tudhattam volna, hogy fogom érezni magam? Ez a betegség vadonatúj volt. Senki sem tudta megjósolni a lefolyását – még én magam sem, pedig én találtam ki. – Na és találkozunk még, mielőtt letelik a hat hét? – Sajnálom, de... Mikor lett belőlünk egy csapat? – mondta Martin. – Miért kéne találkoznunk akár hat hét múlva? Miért ne ölhetnénk meg magunkat ott és akkor, amikor akarjuk? – Senki sem akadályoz meg benne – mondta Jess. – Ennek az egésznek épp az az egyetlen célja, hogy valaki megakadályozzon benne. Mindannyian megakadályozzuk egymást. – Hát, igen. Amíg le nem telik a hat hét. – Szóval amikor azt mondtad, „Senki sem akadályoz meg benne”, akkor épp az ellenkezőjét gondoltad. – Ide figyelj – mondta Jess. – Ha most hazamész, és bedugod a fejed a sütőbe, mi a fenét csinálhatnék? – Pontosan. Szóval akkor mi a cél? – Én is azt kérdezem, nem? Mert ha csapat vagyunk, akkor mindannyian megpróbálunk a szabályok szerint élni. Különben meg csak egy szabály van. Hat hétig nem öljük meg magunkat. Ha meg nem vagyunk csapat, hát, akkor... Mindegy. Szóval csapat vagyunk vagy nem vagyunk csapat? – Nem vagyunk csapat – mondta Martin. – Miért nem?


– Senkit sem akarok megsérteni, de... – Martin láthatóan azt remélte, hogy ez az öt szó és egy olyan laza kis legyintés az irányunkba megkíméli a magyarázkodás kényszerétől. De én nem engedtem el a hurokról. Különben egészen addig a pillanatig én sem éreztem úgy, hogy benne lennék a csapatban. Most viszont beletartoztam a csapatba, amelyet Martin nem nagyon kedvelt, és igazán elkötelezettnek éreztem magam. – De micsoda? – kérdeztem. – Hát. Tudjátok, ti nem tartoztok az... Én Köreimbe. – Esküszöm, hogy ezt mondta. Még a nagybetűket is tisztán hallottam. – Na menj a picsába! – mondtam. – Mintha én általában olyan seggfejekkel lógnék, amilyen te vagy. – Na ugye. Rázzunk szépen kezet mindannyian, köszönjük meg egymásnak a roppant tanulságos éjszakát, és aztán ki-ki menjen a maga dolgára. – És haljon meg – mondta Jess. – Mondjuk – mondta Martin. – És te ezt akarod? – kérdeztem. – Hát, biztosíthatlak róla, hogy nem olyan régóta ez az életcélom. De nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy mostanában vonzóbb lett számomra. Vívódok, ahogy mondani szokás. Különben meg mit érdekel ez téged? – mondta Jessnek. – Az volt a benyomásom, hogy téged senki és semmi nem érdekel. Azt hittem, ebben utazol. Jess gondolkodott egy keveset. – Emlékszel azokra a filmekre, amikben két fazon verekszik az Empire State Buildingnek vagy valami szakadéknak vagy bármi ilyesminek a tetején? És mindig van az a rész, amikor a rossz csávó lecsúszik, és a hős próbálja megmenteni, de elszakad a kabátujj a vagy valami, és zuhanni kezd, és végig hallani, hogy Aaaaaaaaah. Hát ezt akarom csinálni. – Nézni akarod, ahogy zuhanok? – Tudni szeretném, hogy tettem valamit. Meg akarom mutatni az embereknek az elszakadt kabátujjat. – Nem is tudtam, hogy kiképzett irgalmas szamaritánus vagy – mondta Martin. – Nem vagyok az. Ez csak a személyes filozófiám. – Nekem könnyebb lenne, ha rendszeresen találkoznánk – mondta Maureen halkan. – Mindannyian. Senki sem tudja igazán, hogy mit érzek bármivel kapcsolatban, magukat leszámítva. És Mattyt. Elmondom Mattynek.


– Ó, a kurva életbe – mondta Martin. Azért káromkodott, mert tudta, hogy vesztett: azt mondani Maureennek, hogy húzzon a fenébe, több erkölcsi bátorságot követelt volna, mint amennyivel bármelyikünk rendelkezett. – Csak hat hét – mondta Jess. – Mi magunk fogunk lehajítani a tetőről Valentin-napon, ha az segít. Martin megrázta a fejét, de ez inkább a vereség beismerését jelezte, semmint elutasítást. – Ezt még meg fogjuk bánni – mondta. – Rendben – mondta Jess. – Akkor hát mindenki benne van? Megvontam a vállam. Nekem sem volt jobb tervem. – De csak hat hét, nem több – mondta Maureen. – Senki nem fogja kényszeríteni utána – mondta Martin. – Szóval csak ha ebben eleve megállapodunk – mondta Maureen. – Egyértelmű – mondta Martin. – Remek – mondta Jess. – Akkor megállapodtunk. Kezet ráztunk, Maureen fogta a táskáját, és mindannyian elmentünk reggelizni. Nemigen jutott eszünkbe semmi, amit még mondhatnánk egymásnak, de úgy tűnt, ez senkit sem zavar.


JESS Nem tartott sokáig, hogy az újságok megtudják. Olyan két napig. A szobámban voltam, és lehívott az apám, és megkérdezte, mit csináltam szilveszterkor. Semmi különöset, mondtam, ő meg erre, hogy Hát, az újságok mintha nem ezt gondolnák. Én meg erre, Az újságok? Mire ő, hogy Aha, úgy néz ki, meg fog jelenni egy cikk rólad meg Martin Sharpról. Ismered Martin Sharpot? Én meg erre, hogy Hát, ja, aha, de csak egy partin találkoztam vele, nem ismerem nagyon jól. Az apám meg elkezdi, hogy Miféle istenverte parti volt az, ahol olyan emberekkel találkoztál, mint Martin Sharp? Én meg nem tudtam, hogy miféle istenverte parti lehet az ilyen, úgyhogy nem mondtam semmit. És az apám erre, hogy És volt valami... Történt olyasmi... Szóval tisztára be volt tojva, úgyhogy egyszerűen fejest ugrottam. Hogy dugtam-e vele? Nem! Kösz szépen! Uramisten! Martin Sharp! Uhhhh! És így tovább és tovább, amíg le nem nyugodott. A kurva Chas volt az, természetesen, ő telefonált az újságoknak. Biztos máskor is próbálta már a kis szarzsák, de nemigen volt mit mondania, amíg csak én voltam a sztori. De a Jess Crichton–Martin Sharp-duó – hát az ellenállhatatlan. Mit gondoltok, mennyit lehet leakasztani egy ilyenért? Pár száz fontot? Többet? Hogy őszinte legyek, az ő helyében én is megtettem volna. Chas mindig le van égve. Meg én is. Ha Chasnek lenne bármilyen szabadpiaci árfolyama, már rég pénzzé tettem volna. Apu elhúzta a függönyt, hogy kilessen, és volt is ott valaki. Ki akartam menni és elküldeni az anyjába, de apu nem engedett; azt mondta, lefényképeznének, amikor épp dühös vagyok, és tisztára hülyén néznék ki, és megbánnám. Meg azt is mondta, hogy méltatlan dolog ilyet csinálni, és a mi pozíciónkban fölül kell emelkednünk az ilyesmin, és nem szabad törődnünk vele. Mire én, hogy kinek a pozíciójában? Én nem vagyok pozícióban. Ő meg erre, hogy, de igenis, akár tetszik, akár nem, pozícióban vagy, mire én, hogy te vagy pozícióban, nem én, mire ő, hogy te is pozícióban vagy, és így folytattuk még egy darabig. Az ilyen szövegelés persze soha nem változtat meg semmit, és valójában tudom, hogy igaza van. Ha nem lennék pozícióban, az újságok nem izgatnák magukat. És éppenséggel minél inkább úgy teszek, mintha nem lennék pozícióban, annál inkább pozícióban vagyok, hogy úgy mondjam. Ha csak ülnék a szobámban és olvasnék, vagy lenne egy stabil fiúm, akkor


nem izgatnák magukat. De ha lefeküdnék Martin Sharppal, vagy leugranék egy tetőről, akkor a nem izgulás ellentéte lenne. Akkor izgulnának. Amikor pár évvel ezelőtt benne voltam az újságokban, közvetlenül a Jen-dolog után, azt hiszem, az volt az általános érzés, hogy nem vagyok rossz, csak össze vagyok zavarodva. Különben meg az áruházi lopás nem gyilkosság, nem igaz? Mindenki átesik az áruházi lopás szakaszán, hát nem? És most rendes áruházi lopásról beszélünk, a Winona-féléről: táskákról, ruhákról estébé, nem tollakról meg csokikról. Rögtön a pónilovak meg a fiúbandák után jön, és közvetlenül a spangli meg a szex előtt. De felfogtam, hogy ez most más, és akkor fogtam fel, amikor elkezdtem végiggondolni a dolgokat. Jó, jó, tudom. De jobb későn, mint soha, nem? Szóval ezt gondoltam: ha benne leszek az újságokban, akkor jobb, ha anyu és apu azt hiszi, hogy lefeküdtem Martinnal, mint ha megtudják az igazi okot, amiért együtt voltunk. Az igazi ok megölné őket. Lehet, hogy szó szerint. És akkor én lennék a család egyetlen életben maradt tagja, miközben én magam is vacillálok, hogy akkor most hogy is legyen. Úgyhogy nem is olyan nagy baj, ha az újságok a rossz végén színezik ki a sztorit. Persze eléggé megalázó lenne a suliban, mindenki azt gondolná, hogy keféltem Anglia legmocskosabb pasijával, de a cél – azaz két életben maradt szülő – szentesíti az eszközt. Csak az a helyzet, hogy bár elkezdtem átgondolni a dolgokat, nem gondoltam át őket rendesen. Egy csomó gondtól kíméltem volna meg magam, ha adok magamnak még vagy két percet, mielőtt kinyitom a szám, de nem adtam. Csak elkezdtem, hogy Apu-u! Ő meg erre, hogy Jaj ne! Én meg csak néztem rá, ő meg erre, hogy Jobb, ha mindent elmondasz, mire én, hogy Hát, igazából nincs sok elmondanivaló rajta. Egyszerűen csak elmentem arra a partira, és ő is ott volt, és túl sokat ittam, és elmentünk hozzá, és ennyi. Mire ő, hogy Ennyi? Vége a történetnek? Én meg erre, hogy Hát, nem egészen, szóval ennyi és három pont, a részleteket nem kell tudnod. Mire ő, hogy Jézusmáriám!, és leült egy székbe. Na szóval: nem kellett volna azt mondanom neki, hogy lefeküdtem vele, nem igaz? Mondhattam volna azt is, hogy csak smároltunk, vagy hogy csak próbálkozott, szóval bármi ilyesmit, de nem vágott elég gyorsan az eszem. Úgy voltam vele, hogy, Oké, ha az öngyilkosság és a szex között kell választani, akkor legyen inkább a szex, pedig igazából nem csak az a két választás volt. A szex csak amolyan elkészítési tanács volt, de nem kell pontosan azt csinálnod, ami a tasakra van írva, nem


igaz? Kihagyhatod a garnírungot, ha akarod, és nekem épp ezt kellett volna tennem. („Garnírung” – hülye egy szó, nem? Azt hiszem, most használtam életemben először.) De nem tettem. Meg volt még valami, amit meg kellett volna tennem, de nem tettem meg: mielőtt bármit is mondok neki, meg kellett volna kémem aput, hogy derítse ki, miről szól az az újságcikk. Egyszerűen csak azt gondoltam, Bulvársajtó, szex... Na jó, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy mit gondoltam. Szokásom szerint leginkább semmit. Na, és apu akkor rögtön elkezdett telefonálni, és beszélt az irodájával, és elmondta nekik, amit épp elmondtam neki, és amikor végzett, azt mondta, hogy akkor ő most kimegy egy kicsit, és nem vehetem fel a telefont, nem mehetek sehova és nem csinálhatok semmit. Úgyhogy pár percig a tévét néztem, aztán kinéztem az ablakon, hogy ott van-e még az a fazon, és ott volt, csak most már nem egyedül. És aztán apu visszajött az újsággal – azért ment ki, hogy vegyen egy korai kiadást. Kábé tíz évvel idősebbnek nézett ki, mint amikor kiment. És feltartotta nekem az újságot, hogy lássam, és az volt a főcím, hogy „MARTIN SHARP ÉS AZ ÁLLAMTITKÁR LÁNYA ÖNGYILKOSSÁGI SZÖVETSÉGET KÖTÖTT”. Úgyhogy az egész gyónásom a szexszel kapcsolatban kibaszott időpocsékolás volt.


JJ Egészen addig semmit sem tudtunk Jess családjáról, és meg kell mondanom, az első reakcióm az volt, hogy hát ez kurvára vicces. Épp lementem a sarki boltba cigit venni, és egyszer csak Jess meg Martin bámul rám a pultról, úgyhogy elolvastam a főcímet, és felkurjantottam. Mire néhányan furcsán néztek rám, hisz a főcím az állítólagos öngyilkossági szövetségükről szólt. Egy oktatásügyi államtitkár! A kurva életbe! Gondoljátok csak el, ez a csaj úgy beszélt, mintha egy nyomorgó, narkós, segélyen élő anya nevelte volna, aki fiatalabb nála. És úgy viselkedett, mintha az oktatás valamiféle prostitúció volna, és csak a nagyon lökött vagy nagyon kétségbeesett emberek süllyednek odáig. De amikor elolvastam a cikket, már nem tűnt annyira viccesnek. Semmit sem tudtam Jess Jennifer nevű nővéréről. Egyikünk sem tudott róla. Néhány évvel ezelőtt eltűnt, amikor Jess tizenöt éves volt, ő pedig tizennyolc; kölcsönkérte az anyja kocsiját, amit aztán lent a parton, egy jól ismert öngyilkossági helyszín közelében találtak meg. Jennifer három nappal azelőtt kapta meg a jogosítványát, mintha csak ezért tanult volna meg vezetni. A holttestet soha nem találták meg. Nem tudom, milyen hatással lehetett ez Jessre, de, gondolom, hogy nem dobta fel. És az apja... jézusom! Az olyan szülők, akik csakis öngyilkos hajlamú lányokat tudnak nemzeni, előbb vagy utóbb valószínűleg elég sötéten fogják látni az egész gyereknevelési programot. És aztán másnap jött a folytatás, és még kevésbé volt vicces. „NÉGYEN VOLTAK!”, harsogta az újabb főcím, és a cikkben leírták a két plusznyomorultat. Mármint minket kettőnket Maureennel, jöttem rá aztán. És a cikk végén felhívás volt, hogy újabb információkat várnak az ügyről, meg egy telefonszám. Még pénzjutalmat is beígértek. Maureennek és nekem pénzt tűztek ki a fejünkre, testvér! Az információ nyilván attól a seggfej Chastől származott; hallani lehetett a nyafogó hangját a bizarr brit bulvárprózán keresztül. Persze, ugyanakkor el kellett ismernem a srácot. Számomra az az éjszaka négy nyomorult emberből állt, akik gyászos kudarcot vallottak valamiben, amit elhatároztak – és legyünk őszinték, azt a valamit nem olyan nagyon nehéz megcsinálni. De Chas látott valami mást: látta, hogy ez egy sztori, amin kereshet pár fontot. Oké, neki tudnia kellett, hogy kicsoda Jess apja, de akkor is... ügyes. Mégiscsak össze kellett kombinálnia a dolgokat.


Most őszinte leszek veletek: kicsit feldobott a sztori. A maga vicces módján jóleső érzés volt, hogy önmagamról olvasok, és ha belegondoltok, ez végső soron természetes. Mert, ugye, az egyik dolog, amitől nekikeseredtem, az volt, hogy nem vagyok képes nyomot hagyni a világban a zenémmel – vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak, azért akartam öngyilkos lenni, mert nem lettem híres. Lehet, hogy kicsit szigorú vagyok önmagammal szemben, mert tudom, hogy ennél valamivel több kellett hozzá, de biztos, hogy ez is benne volt. Szóval, amikor rájöttem, hogy szar az egész, ez a felismerés az újságok címoldalára juttatott, és lehet, hogy ebben van valahol valami tanulság. Szóval egész jól éreztem magam, ahogy ott ültem a lakásomban, kávéztam és cigarettáztam, és élveztem, hogy híres vagyok és ugyanakkor teljesen névtelen. És ekkor megszólalt a kibaszott csengő, és majd’ kiugrottam a bőrömből. – Ki az? – JJ-vel beszélek? – Egy fiatal nő hangja volt. – Ki az? – Válthatnék magával pár szót? Tudja, arról az estéről? – Hogyan tudta meg a címemet? – Úgy tudom, maga egyike azoknak, akik együtt voltak Jess Crichtonnal és Martin Sharppal szilveszter éjszakáján? Amikor meg akarták ölni magukat? – Rosszul tudja, hölgyem. – Ez volt az első mondat a beszélgetésünkben, ami nem kérdőjellel végződött. Az ereszkedő hangsúly a végén megkönnyebbülés volt, mint egy tüsszentés. – Melyik részét tudom rosszul? – Az egészet. Rossz csengőt nyomott meg. – Azt nem hiszem. – Honnan tudja? – Mert nem tagadta, hogy maga JJ. És megkérdezte, honnan tudom ezt a címet. Ügyes. Ezek tényleg profik. – De nem mondtam, hogy ez az én címem, igaz? Kis szünet következett: mindketten hagytuk, hogy egy kicsit ott lebegjen köztünk ez a tökéletesen ostoba megjegyzés. Hallgatott a nő is. Elképzeltem, ahogy ott áll az utcán, és szomorúan csóválja a fejét a szánalmas próbálkozásaim hallatán. Megfogadtam, hogy egy szót sem szólok többet, amíg el nem megy. – Ide hallgasson – mondta. – Volt valami oka annak, hogy lejöttek? – Miféle oka?


– Nem tudom. Valami olyan, ami felvidíthatná az olvasóinkat. Mondjuk, nem is tudom, hogy erőt adtak egymásnak a folytatáshoz. – Nem hinném. – Maguk négyen lenéztek London városára, és látták, hogy milyen szép a világ. Na, valami ilyesmi? Bármi, ami inspirálólag hatna az olvasóinkra? Volt valami inspiráló abban, hogy elindultunk megkeresni Chast? Ha volt, én nem vettem észre. – Mondott például Martin Sharp valami olyat, amitől maga újból kedvet kapott az élethez? Az emberek tudni szeretnék, ha igen. Próbáltam visszagondolni, hogy Martin mondott-e bármi olyan vigasztaló szavakat, amiket ez a nő használni tudna. Hülye idiótának nevezte Jesst, de az inkább hangulatjavító, mint életmentő pillanat volt. És elmesélte, hogy járt valaki a műsorában, akinek huszonöt éve kómában volt a félje, de olyan sokat azzal sem segített nekünk. – Hát, semmi olyasmi nem jut az eszembe. – Itt hagyom a névkártyámat a telefonszámaimmal, oké? Hívjon fel, amikor úgy érzi, hogy kész beszélni erről. Majdnem utánarohantam – abban a pillanatban hiányozni kezdett, hogy elment. Tetszett, hogy egy kis időre a világának közepe vagyok. A kurva életbe, tetszett, hogy egy kis időre a saját világom közepe vagyok, mert mostanában nemigen volt ott semmi, és azután sem sok minden maradt, hogy elment az a nő.


MAUREEN Szóval hazamentem, bekapcsoltam a tévét, készítettem egy csésze teát, aztán felhívtam a gondozót, és a két fiatalember hazahozta Mattyt, én pedig a tévé elé tettem, és minden kezdődött elölről. Nehéz volt elképzelni, hogy bírom ki még hat hétig. Tudom, hogy megállapodtunk, de akkor sem gondoltam, hogy bármelyikükkel is találkozni fogok még. Ó, persze, megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, a címünket meg minden. (Martinnak el kellett magyaráznia, hogy ha nincs számítógépem, akkor e-mail-címem sincsen. Nem voltam biztos benne, hogy van-e nekem olyan vagy nincsen. Azt gondoltam, hogy talán egy olyan borítékban jöhetett, amit rögtön kidob az ember.) De nem gondoltam, hogy ténylegesen használni fogjuk őket. Most elmondom maguknak a színtiszta igazat, még ha úgy fog is hangzani, mintha sajnáltatni akarnám magam: arra gondoltam, hogy talán fognak találkozgatni egymással, de engem kihagynak belőle. Én túl öreg voltam hozzájuk, meg túl régimódi, a cipőmmel meg minden. Érdekes volt, hogy partikra mentem velük, és láttam azt a sok furcsa embert, de ez nem változtatott meg semmit. Akkor is haza kellett mennem, ahova meghozták Mattyt, és továbbra sem volt életem azon kívül, amiből már olyan végtelenül elegem lett. Most azt gondolhatják, hogy oké, de miért nem dühös ez a nő? Pedig dühös vagyok. Persze hogy dühös vagyok. Nem is tudom, miért játszom meg, mintha nem lennék az. Gondolom, az egyházhoz van köze ennek is. Meg lehet, hogy a koromhoz, mert minket arra tanítottak, hogy ne morogjunk mindenen, nem igaz? De egyikmásik napon – a legtöbb napon – sikítani és kiabálni akarok. Meg törnizúzni. Meg ölni. Ó, van bennem düh, nagyon is. Anélkül nem lehet megúszni, ha ilyen élet jutott ki az embernek. Na mindegy. Pár nappal később csörgött a telefon, és egy nő szólt bele olyan puccos hangon: – Maureen az? – Igen. – Itt a rendőrség. – Ó, jó napot. – Jó napot. Olyan bejelentéseket kaptunk, hogy a fia garázdálkodott a bevásárlóközpontban szilveszter este. Lopott, szipuzott, embereket rabolt ki és így tovább. – Sajnálom, de az nem lehetett az én fiam – mondtam, mint egy idióta. – Az én fiam fogyatékos.


– És biztos benne, hogy nem csak megjátssza a fogyatékosságát? Még el is gondolkoztam ezen vagy fél másodpercig. Az ember mindent átgondol, ha a rendőrséggel beszél, nem igaz? Abszolút biztos akar lenni benne, hogy az abszolút igazat mondja, nehogy aztán később bajba kerüljön. – Akkor nagyon jó színész lenne. – És biztos benne, hogy a fia nem nagyon jó színész? – Ó, biztos vagyok. Tudja, túlságosan fogyatékos ahhoz, hogy színészkedjen. – De mi van akkor, ha az is csak színészkedés? Csak a... hogy is hívják?... szóval csak őrá illik a leírás. A gyanúsítottra. – És mi a leírás? – Nem tudom, miért mondtam ezt. Gondolom, csak próbáltam segítőkésznek mutatkozni. – Majd arra is kitérünk, asszonyom. Meg tudná mondani, hol volt szilveszter este? Maga vele volt? Éreztem, ahogy végigfut a hátamon a hideg. Elsőre nem is kapcsoltam, hogy milyen időpontot mondott. Elkaptak. Nem tudtam, hogy hazudjak-e vagy sem. Mert mi van akkor, ha valaki a gondozóból elvitte magával, és őt használta álcának vagy ilyesmi? Mondjuk, az egyik olyan fiatalember? Elég kedvesnek tűntek, de soha nem tudhatja az ember, nem igaz? Mondjuk, elmentek lopni, és Matty takarója alá rejtettek valamit? Vagy, mondjuk, mindannyian elmentek inni, és magukkal vitték Mattyt, és aztán verekedésbe keveredtek, és erősen nekitolták Matty kerekes székét valakinek, akivel verekedtek? És a rendőrök látták, ahogy belerohan valakibe, és nem tudták, hogy ő nem képes hajtani magát, úgyhogy azt hitték, hogy ő is benne volt? Utána meg csak megjátszotta a hülyét, mert nem akart bajba kerülni? Hát, éppenséggel sérülést is lehet okozni azzal, ha nekirohanunk valakinek egy kerekes székkel. El lehet tömi az ember lábát. És tegyük fel... Ami azt illeti, még a kis pánikom közepette sem tudtam elképzelni, hogyan tudott volna Matty szipuzni. De akkor is! Ezek a dolgok futottak át az agyamon. Az egész a bűntudatból fakadt, gondolom. Nem voltam vele, pedig vele kellett volna lennem, és azért nem voltam vele, mert örökre el akartam hagyni. – Nem, nem voltam vele. De vigyáztak rá. – Ah. Értem. – Teljes biztonságban volt. – Abban biztos vagyok, asszonyom. De mi most nem az ő biztonságáról beszélünk, nem igaz? Mi most a Wood Green-i bevásárlóközpont vendégeinek biztonságáról beszélünk.


Wood Green! Fent volt egészen Wood Greenben! – Nem. Igen. Sajnálom. – Valóban sajnálja? Igazán igazán kib...ul sajnálja? Nem hittem a fülemnek. Természetesen tudtam, hogy a rendőrök szoktak csúnyán beszélni. De azt gondoltam, hogy inkább csak akkor, amikor nagy stressznek vannak kitéve, amikor terroristákkal meg effélékkel van dolguk, nem pedig egy egyszerű lakossal egy rutinszerű kikérdezés alkalmával. Lehet, hogy Matty, vagy bárki is volt az, aki tolta, megölt valakit? Esetleg egy gyereket? – Maureen. – Igen, még itt vagyok. – Maureen, igazából nem rendőr vagyok. Jess vagyok. – Ó. – Éreztem, ahogy elvörösödök a saját butaságomon. – Elhitte, igaz? Hülye vén szatyor! – Igen, elhittem. Hallhatta a hangomon, hogy felzaklatott, úgyhogy nem feszítette tovább a húrt. – Látta az újságokat? – Nem. Nem szoktam megnézni őket. – Bennük vagyunk. – Ki van bennük? – Mi. Martin és én név szerint. Vicces, mi? – És mit írnak? – Hogy én meg Martin meg még két ismeretlen személy öngyilkossági szövetséget kötöttünk. – Ez nem igaz. – Ühüm. Meg azt is írják, hogy én vagyok az oktatásügyi államtitkár lánya. – Miért írják ezt? – Mert az vagyok. – Ó. – Csak azért mondom, hogy tudja, mi van az újságokban. Meglepődött? – Hát, elég sokat káromkodsz, ahhoz képest, hogy egy politikus lánya vagy. – És egy újságírónő elment JJ lakására, és megkérdezte tőle, hogy valami inspiráció hatására jöttünk-e le. – Az meg mit jelent? – Nem tudjuk. Mindegy. Válságmegbeszélést fogunk tartani. – Kicsoda?


– Mi négyen. Csapattalálkozó. Mondjuk, ott, ahol reggeliztünk. – Én nem mehetek sehová. – Miért nem? – Matty miatt. Ez az egyik oka annak, hogy ott voltam fent. Hogy soha nem tudok elmenni sehová. – Mehetünk magához is. Megint elkezdtem vörösödni. Nem akartam, hogy idejöjjenek. – Nem, nem. Majd kitalálok valamit. Mikor akartok találkozni? – Még ma. – Hát, mára már nem tudom elintézni. – Akkor magához megyünk. – Jaj, ne! Akkora rendetlenség van itt. – Hát akkor takarítson ki. – Még soha senki nem járt nálam a tévéből. Meg egyetlen politikus lánya sem. – Nyugi. Nem fogom megjátszani magam. Akkor ötkor ott leszünk. Így aztán volt három órám, hogy mindent végiggondoljak és elrámoljak. Azt hiszem, kicsit megőrjíti az embert az olyan élet, amilyen az enyém. Egy kicsit őrültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember le akarjon ugrani egy tetőről. Egy kicsit őrültnek kell lenni ahhoz, hogy aztán mégis lesétáljon a lépcsőn. És nem is csak egy kicsit őrültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember kibírja Mattyt, az örökös otthonlétet, a magányt. De azt hiszem, csak egy kicsit vagyok őrült. Ha igazán őrült volnék, nem aggódtam volna a rend miatt. És ha igazán, rendesen őrült volnék, akkor egyáltalán nem izgatna, hogy mit találnak nálam.


MARTIN Azt hiszem, átfutott az agyamon, hogy az Öngyilkosok Házában tett látogatásom érdekes lehet a bulvársajtóban dolgozó barátainknak. Elvégre, a fenébe is, címoldalon voltam, amikor részegen összeestem az utcán, és egyesek talán azt mondanák, hogy egy halálugrás egy toronyház tetejéről érdekesebb annál. Amikor Jess elmondta Chasnek, hol ismerkedtünk össze, gondoltam is rá, hogy vajon lesz-e elég esze pénzzé tenni ezt az információt, de mivel Chas különösképpen eszetlen alaknak tűnt, elhessegettem ezt a félelmemet mint az üldözési mániám tünetét. Ha tudtam volna, hogy Jess önmagában is érdekelheti a bulvársajtót, jobban felkészültem volna. Először az ügynököm hívott fel, és felolvasta a cikket – én újabban otthon csak a Telegraph-ot olvasom. – Igaz ebből valami? – kérdezte. – Kettőnk közt? – Ha akarod. – Le akartam ugrani egy toronyház tetejéről. – A francba! Az ügynököm fiatal, piperkőc és zöldfülű. Arra jöttem ki a börtönből, hogy, idézem, „átszervezés” volt az ügynökségen, és köztem meg a teljes szakmai feledésbe merülés között most az a Theo áll, aki azelőtt a kávét főzte az előző ügynökömnek. Theo találta a jelenlegi állásomat a SüssFelTV-nél, a világ legrosszabb kábelcsatornájánál. Összehasonlító vallástudományból szerzett diplomát, és publikált költő. Gyanítom, hogy strandfocizik is, ha értitek, mire gondolok, mert én nem. Ami a szakmai kompetenciáját illeti, körülbelül annyit ér, mint döglött lovon a patkó. – Ott fent találkoztam vele. Meg még két másikkal. Aztán együtt jöttünk le. És most itt vagyok, az élők világában. – Miért akartál leugrani egy toronyház tetejéről? – A pillanat szeszélye. – Biztos vagyok benne, hogy volt oka. – Volt. Vicceltem. Olvasd el az anyagomat. Ismerkedj meg az elmúlt időszak eseményeivel. – Azt gondoltam, túljutottunk a nehezén. – Mindig nagyon megható, hogy mennyire ragaszkodik a többes szám első személyhez. Már mindent hallottam: „Amióta kijöttünk a börtönből...”, „Amióta volt az a


kis problémánk a tinédzser lány miatt...”. Annyi okom biztosan lett volna a megbánásra egy sikeres öngyilkosság után, hogy nem hallom, amint Theo azt mondja, „Amióta megöltük magunkat...” vagy „A temetésünk óta...”. – Rosszul gondoltad. Tűnődő hallgatás. – Hát. A francba. Most mi lesz? – Te vagy az ügynök. Azt hihetné az ember, hogy ebben temérdek kreatív lehetőség rejlik. – Egy kicsit gondolkodom, és visszahívlak. Különben Jess apja próbál elérni. Idetelefonált, és azt mondtam neki, hogy nem adjuk ki a személyes telefonszámokat. Jól tettem? – Jól tetted. De azért add meg neki a mobilszámomat. Azt hiszem, ezt úgysem lehet megúszni. – Felhívod inkább te? Megadta a számát. – Jó, mondjad! Miközben Theóval beszéltem telefonon, a volt feleségem és a volt barátnőm is hagyott üzenetet. Egyikükre sem gondoltam, amikor Theo felolvasta nekem a cikket; most viszont megremegett a térdem. Kezdtem rájönni egy fontos igazságra az öngyilkossággal kapcsolatban: a kudarc ugyanolyan bántó, mint a siker, sőt, alighanem még több dühöt vált ki, mert nincs gyász, amivel le lehetne öblíteni. Az üzenetek hangvételéből éreztem, hogy nagyon mélyen vagyok a szarban. Először Cindyt hívtam fel. – Te kibaszott, önző idióta – mondta. – Nem is tudsz semmit azonkívül, amit az újságban olvastál. – Úgy tűnik, te vagy az egyetlen ember a világon, akit az újságok jogosan toszogatnak. Ha azt írják, lefeküdtél egy tizenöt éves kislánnyal, akkor tényleg lefeküdtél vele. Ha az írják, részegen összeestél az utcán, akkor részegen összeestél az utcán. Semmit sem kell kitalálniuk. A téma az utcán hever. Ami azt illeti, ezt egészen pontos megfigyelésnek találtam. Cindynek igaza volt: egyszer sem voltam hamis beállítás vagy a tények elferdítésének áldozata. Ha jól meggondolom, ez volt az egyik legmegalázóbb az elmúlt pár év történéseiben. Az újságok minden szart összeírtak rólam, és ennek a szarnak minden szava igaz volt. – Feltételezem – folytatta -, hogy most is az igazat írják. Fent voltál egy toronyház tetején, azzal a szándékkal, hogy leugorj róla. És ehelyett lejöttél, megint egy fiatal lánnyal. – Hát, ha nagyon dióhéjban foglaljuk össze.


– És a lányaid? – Tudják? – Még nem. De valaki az iskolában el fogja mondani nekik. Mindig mindent elmondanak. Mit akarsz, mit mondjak nekik? – Talán beszélnem kellene velük. Cindy felhorkant. Gyanítottam, hogy ezt gúnyos nevetésnek szánta. – Mondj nekik, amit akarsz – mondtam. – Mondd nekik azt, hogy apu szomorú volt, de aztán jobb kedve lett. – Káprázatos. Ha kétéves babáink lennének, tökéletes lenne. – Nem tudom, Cindy. Úgy értem, ha nem találkozhatom velük, akkor ez nem igazán az én problémám. Ezt neked kell megoldanod. – Te szemét. És ez volt az első telefonbeszélgetés vége. Nekem úgy tűnt, hogy valami rohadt nyilvánvaló dolgot erősítek meg, amikor azt mondom, kitaszítva érzem magam, amiért nem hagyja, hogy részt vegyek a lányaink nevelésében, de mindegy. Ő erre letette. Nem is tudom, mivel tartozom a lányaimnak ezek után. Évekkel ezelőtt leszoktam a cigiről, mert tudtam, hogy tartozom nekik ennyivel. De amikor az ember olyan nagy katyvaszt csinál maga körül, mint én, akkor a legkisebb gondja is nagyobbnak tűnik a cigizésnél – ezért is szoktam vissza. Szép pályaív: a cigizésről való leszokástól – éspedig azért, mert meg akarod kímélni a gyerekeidet az elvesztésedtől, amíg csak lehetséges – odáig, hogy arról vitatkozol az anyjukkal, hogyan kellene beszélnie nekik az öngyilkossági kísérletedről. Soha nem mondtak semmit az ilyen beszélgetésekről a szülés előtti felkészítésen. Természetesen a távolság teszi. Egyre messzebbre kerülök tőlük, és a lányok egyre kisebbek lesznek, míg végül már csak kis pontok, és már nem látom őket, se szó szerint, se átvitt értelemben. Nem láthatod az arcukat, amikor kis pontok, nem igaz?, úgyhogy nem kell aggódnod amiatt, hogy boldogok-e vagy szomorúak. Ezért tudjuk megölni a hangyákat. És egy idő után elképzelhetővé válik az öngyilkosság, ahogyan nem volna az, ha mindennap a szemükbe nézhetnél. Penny még sírt, amikor felhívtam. – Ennek legalább több értelme van – mondta kis idő után. – Minek? – Hogy azért hagyod ott a partit, hogy oda felmenj. És aztán visszajössz azokkal az emberekkel. Sehogy sem értettem, hogy mi közük lehet bármihez.


– Csak annyit tudtál, hogy valamiképpen segítettek nekem lefeküdni valaki mással. – Pontosan. – Egy kis bánatos horkantást hallatott. Penny rendes csaj. Egyáltalán nem ribanc. Jó természetű, van benne önirónia, tud szeretni... Ragyogó partnere lesz valakinek. – Sajnálom. – Én mondtam csődöt, igaz? – Azt hiszem, az én csődöm megelőzte a tiédet. Különben meg semmi értelme annak, amit mondasz. De tényleg semmi. Nem volt semmiféle csőd. Fantasztikus voltál velem. – Most hogy érzed magad? Én nem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Másnaposan ébredtem, amikor csörgött a telefon, és azóta mintha lett volna valamiféle lendülete az életnek. Egész délelőtt egyszer sem gondoltam az öngyilkosságra. – Oké. Nem fogok még egyszer felmenni oda, ha erre vagy kíváncsi. – Megígéred, hogy beszélsz velem, mielőtt megtennéd? – Erről az egészről? – Igen. Erről az egészről. – Nem tudom. Nem olyan dolognak tűnik, amit beszélgetéssel rendbe lehet hozni. – Jó, értem, hogy nem tudom rendbe hozni. Csak nem akarom, hogy az újságból kelljen megtudnom. – Te jobbat érdemelsz, Penny. Jobbat nálam. – De nem akarom. – Ah. Szóval egyébként egyetértesz. – Hát, van bennem annyi önbecsülés, hogy azt higgyem, van valahol olyan férfi, aki inkább velem töltené a szilvesztert, mint hogy leugorjon egy háztetőről. – Akkor miért nem próbálod megtalálni? – Érdekelne téged egyáltalán? – Hát... Hogy érdekelne-e az ilyesmi... Ebben a helyzetben, amiben vagyok, nem nagyon érdekelhet, nem igaz? – Hű. Ez őszinte volt. – Őszinte? Szerintem inkább nyilvánvaló. – Na és mit akarsz, mit tegyek most? – Nem hiszem, hogy sok mindent tehetnél. – Fogsz még hívni? – Igen. Persze. Ennyit igazán megígérhettem.


Mindenki – mármint, persze, Chris Crichtont leszámítva – tudja, hogy hol lakom. Mindenkinek megvan a telefonszámom, a mobilszámom, az e-mail-címem. Amikor kijöttem a börtönből, mindenkinek megadtam az összes elérhetőségemet, aki csak kicsit is érdeklődött: munkára volt szükségem, és arra is, hogy írjanak rólam. Persze soha egyik szemétláda sem jelentkezett, de most itt voltak mindannyian, ott nyüzsögtek az ajtóm előtt. Amikor azt mondom, „mindannyian”, három vagy négy igencsak hitvány kinézetű firkászra gondolok, olyan fiatalformák, puffadt arcú fiúk és lányok, akik iskolai ünnepségekről szoktak tudósítani a helyi lapnak, és most alig hisznek a szerencséjüknek. Átfurakodtam közöttük, bár nyugodtan ki is kerülhettem volna őket – négy didergő és műanyag pohárból kávét kortyolgató ember a járdán aligha nevezhető médiacsürhének. De mindannyian élveztük a lökdösődést. Én fontosnak éreztem magam tőle, ők meg úgy érezhették, mintha egy sztori kellős közepén lennének. Sokat mosolyogtam, „Jó reggelt”, vetettem oda nekik, és egyiküket az aktatáskámmal löktem félre az útból. – Igaz, hogy meg akarta ölni magát? – kérdezte egy különösen ronda nő bézs esőkabátban. Magamra mutattam, mintegy a ragyogó fizikai állapotomra irányítva a figyelmet. – Hát, ha igen, akkor láthatóan elcsesztem – mondtam. – Ismeri Jess Crichtont? – Kit? – Jess Crichtont, annak az izé... államtitkárnak a lányát. Oktatásügyi. – Régóta a család barátja vagyok. Mindannyian együtt töltöttük a szilveszter estét. Talán így keletkezett ez az ostoba kis félreértés. Nem öngyilkossági szerződéskötésre jöttünk össze. Ittunk. Az két teljesen különböző dolog. Kezdtem egy kicsit élvezni a helyzetet. Szinte sajnáltam, amikor a Peugeot-hoz értem – hatalmas összegért béreltem a BMW helyett, amit jótékonysági célra áldoztam. Meg különben sem tudtam, hogy hova akarok menni. De néhány percen belül be volt táblázva a napom: Chris Crichton felhívott a mobilomon, hogy meghívjon egy kis beszélgetésre; aztán nem sokkal később, ugyanarról a telefonszámról, Jess hívott, és közölte, hogy mindannyian meglátogatjuk Maureent. Nem bántam. Úgyse volt semmi dolgom. Mielőtt kopogtam Jess ajtaján, csak ültem a kocsiban pár percig, és megvizsgáltam a lelkiismeretem. Utoljára nem sokkal azután kerültem


szembe egy dühös apával, hogy sajnálatos és, mint kiderült, törvénytelen szexuális kapcsolatot létesítettem Danielle-lel (százhetven centi, kilencvenes melltartóméret, tizenöt év és kétszázötven nap, és jobb, ha tőlem tudják, az a száztizenöt nap sokat számít). Annak a korábbi konfrontációnak a helyszíne a lakásom volt, a régi, nagy lakás a Gibson Square-en – mondanom sem kell, hogy nem azért, mert Danielle apja elfogadta a szívélyes invitálásomat, hanem mert ott várt előtte egyik este, amikor próbáltam hazasurranni. Nem volt különösebben gyümölcsöző a megbeszélésünk, részben azért, mert próbáltam a szülői felelősség kérdésére terelni a szót, ő pedig erre próbált megütni. Még mindig azt gondolom, hogy volt valami igazam. Hogy lehet az, hogy egy tizenöt éves lány kokaincsíkokat szív a Melons éjszakai bár férfivécéjében éjjel egy órakor egy keddi napon? De az is lehet, hogy ha nem lettem volna olyan erőszakos az álláspontom kifejtésében, akkor nem látogatta volna meg az egy sarokra lévő rendőrkapitányságot, hogy feljelentést tegyen a lányával folytatott viszonyomról. Ezúttal, gondoltam, igyekszem majd elkerülni ezt a fajta érvelést. Felfogtam, hogy a szülői felelősség kérdése amúgy is kényes téma Crichtonéknál. Az egyik lányuk eltűnt, valószínűleg halott, a másik öngyilkosságot akart elkövetni, és valószínűleg bolond. Az egyetlen fizikai kontaktusom Jess-szel az volt, amikor ráültem a fejére, éspedig a legcsekélyebb szexuális indíttatás nélkül. Ami azt illeti, nemcsak hogy nem szexuális indíttatású volt a cselekedetem, hanem ráadásul önzetlen. Sőt, hősies. Chris Crichton sajnos nem kívánt hősként üdvözölni. Nem nyújtotta a kezét, és nem kínált teával; bevezetett a nappalijába, és jól kiosztott, mintha csak valami szerencsétlen parlamenti tudósító volnék. Nyilvánvalóan a megfelelő helyzetfelismerés hiányáról tettem tanúbizonyságot – ki kellett volna derítenem Jess nevét és telefonszámát, és felhívnom őt. És valamiképpen az ízlésemmel is baj volt – Mr. Crichton láthatóan meggyőzte magát, hogy a lánya felbukkanása a bulvársajtóban velem volt kapcsolatban, egyszerűen azért, mert én az a fajta ember vagyok, akiről az ilyen hitvány újságok előszeretettel írnak. Amikor próbáltam rámutatni néhány logikai következetlenségre, kijelentette, hogy nekem valószínűleg nagyon jól jön ez az egész. Épp felálltam, hogy menjek, amikor megjelent Jess. – Mondtam neked, hogy maradj fent. – Aha, tudom. Csak már egy ideje nem vagyok hétéves. Mondták már neked, hogy idióta vagy?


Crichton rettegett a lányától, ezt azonnal lehetett látni. Épp csak annyi önbecsülés volt benne, hogy el tudja rejteni a rettegését valami fanyar életuntság mögé. – Politikus vagyok. Mást se mondanak nekem, csak azt. – Mi közöd hozzá, hogy hol töltöm a szilvesztert? – Úgy tűnik, hogy együtt töltöttétek. – Ja, véletlenül, hülye vén szemétláda. – Így beszél velem – mondta Crichton, és gyászosan nézett rám, mintha a kettejükkel régóta fennálló kapcsolatom valamiképpen lehetővé tenné, hogy beavatkozzam a védelmében. – Lefogadom, már megbánta, hogy nem magániskolába adta, igaz? – Hogy mi? – Nagyon tiszteletre méltó meg minden, hogy a helyi középiskolába íratta be. De, tudja... Az ember azt kapja, amiért fizet. Maga meg még egy kicsit kevesebbet is kapott. – Jess iskolája nagyon jó munkát végez nagyon nehéz körülmények között – mondta Crichton. – Jess évfolyamáról a tanulók ötven százaléka C vagy annál magasabb érdemjegyet szerzett az érettségin, ami tizenegy százalékkal jobb eredmény az egy évvel korábbinál. – Ragyogó. Ez nagy vigasztalást jelenthet az ön számára. – Mindketten Jessre néztünk, aki bemutatta nekünk a középső ujját. – Az a lényeg, hogy maga in loco parentis volt – mondta a büszke atya. Mostanra el is felejtettem, hogy Jessben az idegen szavak olyan érzéseket keltenek, mint a rasszistákban a feketék: gyűlöli őket, és szeretné visszaküldeni mindet oda, ahonnan jöttek. Csúnya fintort vágott az apjára. – Először is, Jess tizennyolc éves. Másodszor pedig, ráültem a fejére, hogy ne tudjon leugorni. Ami talán nem volt kifejezetten szülői cselekedet, de mindenképpen praktikusnak bizonyult. Sajnálom, hogy nem írtam önnek részletes jelentést az események után. – Lefeküdt vele? – Ehhez meg mi közöd, apu? Na, ebből nem kértem. Semmi kedvem nem volt részt venni egy vitában arról, hogy Jessnek van-e már joga privát szexuális élethez. – Nem. Dehogy. – Jaj ne már! – mondta Jess. – Muszáj ezt így mondanod? – Hogy? – Mintha ez megkönnyebbülés lenne neked vagy valami. Pedig szerencsés ember lennél.


– Túlságosan becsülöm a barátságunkat ahhoz, hogy ezzel komplikáljam. – Haha. – Fenn akarja tartani a kapcsolatát Jess-szel? – Határozza meg, hogy ezen mit ért. – Azt hiszem, előbb magának kellene meghatároznia. – Ide figyeljen, cimbora. Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy mennyire aggódhat. De ha így fog beszélni velem, akkor máris húzok a faszba. – A szórasszistának felderült az arca: az angolszászok visszaverték a római betolakodókat. – Elnézést. De most már tudja a család történetét. Nem könnyíti meg a helyzetemet. – Hah! Mintha az én helyzetemet megkönnyítené – mondta Jess. – Mindannyiunknak nehéz. – Crichton láthatóan elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz. – Aha. Azt látom. – Szóval mit tehetünk? Kérem. Ha van valami elképzelése... – Az a helyzet – mondtam -, hogy nekem is megvannak a magam problémái. – Ja – mondta Jess. – Nem is értettük, hogy miért vagy ott fent. – Megértem, Martin. – Crichtont nyilván betanította rá a média, akárcsak Blair többi robotját, hogy hacsak lehet, a keresztnevükön szólítsa az embereket, ezzel is jelezve, hogy a barátjuk. – Van egy megérzésem magával kapcsolatban. Látom, hogy tett néhány... néhány hibás lépést az életében... Jess felhorkant. – De nem hiszem, hogy maga rossz ember. – Köszönöm. – Egy csapatban vagyunk – mondta Jess. – Igaz, Martin? – Igen, Jess – mondtam, remélve, hogy az apja a lelkesedés hiányát fogja kiérezni a hangomból. – Örökre szóló barátságot kötöttünk. – Miféle csapatban? – kérdezte Crichton. – Vigyázni fogunk egymásra. Igaz, Martin? – Vigyázni fogunk, Jess. – Ha a szavaim ennél fáradtabbá váltak volna, akkor már nem lett volna erejük felmászni a torkomon és ki a számon. El tudtam képzelni, ahogy visszacsúsznak oda, ahonnan jöttek. – Szóval mégiscsak in loco parentis lesz? – Nem vagyok biztos benne, hogy ez az a fajta csapat – mondtam. – „Loco Parentis Csapat”... Nincs valami húzós hangzása, nem igaz? Mit fogunk csinálni. Szétverjük a paterfamiliasokat?


– Dugulj el, bazmeg! Dugulj el, bazmeg! – mondta Jess előbb Crichtonnak, aztán nekem. – Az az elképzelésem – mondta Crichton -, hogy maga figyelni fog a lányomra. – Megígérte – mondta Jess. – Én pedig így nyugodtabbnak érzem majd magam. – Úgy érezheti magát, ahogy akarja – mondtam. – De én nem nyugtatok meg senkit semmivel kapcsolatban. – Úgy tudom, magának is vannak gyerekei. – Fogjuk rá – mondta Jess. – Nyilván nem kell részleteznem, mennyire aggódom Jessért, és milyen sokat jelentene számomra, ha tudnám, hogy egy józan felnőtt vigyáz rá. Jess felvihogott, csak hogy még kínosabbá tegye az apja helyzetét. – Tudom, hogy maga nem... Hogy nem az a kimondott... És egyes bulvárlapok majd... – Amiatt aggódik, hogy tizenöt éves csajokkal fekszel le – mondta Jess. – Én nem jelentkeztem erre az állásra – mondtam. – Nem akarom betölteni, és ha maga mégis úgy dönt, hogy megbíz vele, az a maga felelőssége. – Csak annyit szeretnék hallani öntől, hogy ha látja, hogy Jess komoly bajba keveredik, vagy igyekszik megakadályozni, vagy értesít róla. – Örömmel elfogadná – mondta Jess. – Csak teljesen le van égve. – A pénznek mi köze ehhez? – Mert, mondjuk, ugye, figyelnie kell rám, de én bemegyek valami klubba vagy ilyesmi, őt meg nem engedik be, mert csóró... Szóval? – Szóval mi? – Szóval én, mondjuk, bemegyek, és túladagolom magam heroinnal. És meghalok, csak mert te sóher vagy a zsebedbe nyúlni. Hirtelen megértettem, mire akar Jess kilyukadni: heti kétszázötven fontos fizetés az ország legkevésbé nézett kábelcsatornájától nemcsak az elmét élesíti, hanem az empátiát és a képzelőerőt is fokozza. Jess élettelenül elterül egy mosdóban, és mindez szaros húsz font miatt... Szörnyű volt elképzelni is, már ha megfelelő szellemben képzelte el az ember. – Mennyit akar? – Crichton felsóhajtott, mintha minden – a beszélgetésünk, szilveszter éjszakája, a börtönbüntetésem – ügyesen úgy lett volna eltervezve, hogy ehhez a pillanathoz vezessen. – Semennyit se – mondtam.


– De igenis akarsz – mondta Jess. – De igenis akar. – Mennyibe kerül bemenni egy klubba manapság? – kérdezte Crichton. – Egy százasból gond nélkül kijön az ember egy estére – mondta Jess. Száz font? Egy vagy, mondjuk, két tisztességes vacsora áráért alázzuk így meg magunkat? – Nem kétlem, hogy egy százasból gond nélkül „kijön” az ember. De neki nem kellene „kijönnie”, nem igaz? Neki csak be kellene mennie, hogyha véletlenül túladagolnál. Feltételezem, hogy nem állna meg a bárpultnál, amikor te élet és halál között lebegsz a vécében. – Szóval azt mondod, hogy nem ér meg neked száz fontot az életem? Hát ez szép, azok után, ami Jennel történt. Nem gondoltam volna, hogy elég elvesztegetni való lányod van. – Jess, ez nem sportszerű. Valamikor a „nem” és a „sportszerű” között becsapódott a bejárati ajtó, és kettesben maradtunk Crichtonnal, egymásra meredve. – Ezt rosszul csináltam, igaz? – mondta. Megvontam a vállam. – Fenyegetésekkel akart pénzt kicsikarni magából. Vagy minden egyes alkalommal ad neki annyit, amennyit akar, vagy elrohan. És megértem, hogy ez egy kicsit... szóval... aggasztó lehet. Figyelembe véve a család történetét. – Annyit fogok adni neki, amennyit csak akar, amikor csak kéri – mondta. – Kérem, menjen utána. Kétszázötven fonttal gazdagabban léptem ki a házból; Jess a behajtó végén várt. – Lefogadom, hogy kétszer annyit kaptál, mint amennyit kértünk – mondta. – Csak Jen nevét kell említeni, az mindig beválik.


JESS Nem fogjátok elhinni – én is alig hiszem el -, de a fejemben annak, ami Jennel történt, kurvára semmi köze nincs ahhoz a szilveszter éjszakához. De a többiekkel folytatott beszélgetésekből meg az újságcikkekből láttam, hogy ezt senki más nem gondolja így. Mind úgy voltak vele, hogy Óóóó, már értem: eltűnt a nővéred, úgyhogy le akarsz ugrani egy háztetőről. De ez nem így működik. Biztos vagyok benne, hogy ez is egy, mit tudom én, összetevő, de nem az egész recept. Mondjuk, ha bolognai spagetti vagyok, akkor Jen esetleg a paradicsom. Vagy a hagyma. Vagy akár csak a fokhagyma. De semmiképpen sem a hús vagy a tészta. Mindenki másként reagál egy ilyen dologra, nem igaz? Vannak, akik elkezdenek támogatni valamilyen csoportot meg ilyesmi; ezt onnan tudom, hogy apu meg anyu folyton próbálnak bemutatni ilyen vagy olyan kibaszott csoportnak, főleg, mert azt egy olyan fazon hozta létre, akinek aztán maga a királynő adta át az érettségi bizonyítványát vagy mit tudom én, mijét. Meg vannak olyanok is, akik leülnek, bekapcsolják a tévét, és azt nézik a következő húsz éven át. Én meg egyszerűen csak elkezdtem hülyülni. Pontosabban a hülyülés lett a fő foglalkozásom, míg azelőtt csak hobbi volt: hogy őszinte legyek, hülyültem valamennyit már azelőtt is, hogy Jen elment. Mielőtt folytatom, válaszolok azokra a kérdésekre, amiket mindig mindenki feltesz, csak hogy ne azokon spekuláljatok ahelyett, hogy arra figyelnétek, amit mesélek. Nem, nem tudom, hogy hol van. Igen, azt gondolom, hogy él. Hogy miért gondolom azt, hogy él? Mert az az egész dolog a kocsival a parkolóban olyan hamisnak tűnt nekem. Hogy milyen az, ha az embernek eltűnt a nővére? Ezt meg tudom mondani. Tudjátok, amikor elvesztetek valami értékeset, a pénztárcátokat vagy egy ékszert, akkor semmi másra nem tudtok koncentrálni, igaz? Na, ez ilyen érzés, csak épp állandóan, minden egyes nap. És még valami, amit az emberek meg szoktak kérdezni: Mit gondolsz, hol van? Ami nem ugyanaz, mint az, hogy Tudod, hogy hol van? Eleinte nem értettem, hogy ez a két kérdés különbözik. És aztán, amikor megértettem, azt gondoltam, hogy a Mit gondolsz, hol van? kérdés hülyeség. Mert ha tudnám, akkor mennék és megkeresném. De most már ezt amolyan költői kérdésként fogom fel. Mert igazából ezzel azt kérdezik, hogy milyen ember volt Jen. Hogy azt gondolom-e, hogy Afrikában van, és segít az ottani embereknek? Vagy azt gondolom, hogy


hosszú, állandó bódulatban van, vagy verseket ír egy skót szigeten, vagy az ausztráliai vadonban utazgat? Szóval tessék, ezt gondolom erről. Szerintem van egy babája, mondjuk, Amerikában, és egy kisvárosban él valami napos helyen, Texasban, mondjuk, vagy Kaliforniában, és egy olyan férfival él együtt, aki keményen dolgozik, a két kezével, és gondoskodik róla, és szereti őt. Úgyhogy ezt mondom az embereknek, csak persze igazából nem tudom, hogy ilyenkor Jenről mesélek-e nekik vagy magamról. Ja, és még valami – különösen, ha ezt a jövőben olvassátok, amikor mindenki elfelejtett már minket és azt, hogy végül is mi lett velünk: ne reménykedjetek abban, hogy később majd felbukkan Jen, és megment. Ó nem jön vissza, oké? És azt sem tudjuk meg, hogy meghalt. Semmi sem történik, úgyhogy felejtsétek el. Vagyis hogy őt ne felejtsétek el, mert ő fontos. De felejtsétek el az efféle befejezést. Ez nem az a fajta történet. Maureen félúton lakik az Öngyilkosok Háza és Kentish Town között, az egyik olyan kis vacak utcában, amelyik tele van öregasszonyokkal és tanárokkal. Nem tudom biztosan, hogy tanárok, de rengeteg bicikli van mindenfelé – biciklik meg reciklálós kukák. Tiszta baromság, nem igaz? Mármint a reciklálás. Mondtam Martinnak is, mire ő, Ha te mondod. Kicsit fáradtnak tűnt. És megkérdeztem tőle, hogy akarja-e tudni, hogy miért baromság, de nem akarta. Mint ahogy azt sem akarta tudni, hogy Franciaország miért szar. Gondolom, nem volt dumálós kedvében. Csak én voltam a kocsiban Martinnal, mert JJ nem akarta, hogy felvegyük, pedig jóformán a háza mellett mentünk el. Ha JJ is ott van, biztos jobban eldumáltunk volna, gondolom. Beszélgetni akartam, mert ideges voltam, és emiatt alighanem hülyeségeket mondtam. Vagy lehet, hogy a hülyeség nem jó szó, mert nem hülyeség azt mondani, hogy Franciaország szar. Csak kicsit meredek, vagy mit tudom én. JJ egy olyan kis rámpát tett volna a mondataim elé, hogy segítsen az embereknek legördeszkázni róluk. Azért voltam ideges, mert tudtam, hogy találkozni fogunk Mattyvel, és nem nagyon tudok bánni a fogyatékos emberekkel. Nincs ebben semmi személyes, és nem hiszem, hogy fogyatékosellenes lennék, mert tudom, hogy van joguk az oktatásra meg hogy fel tudjanak szállni a buszra meg minden; épp csak kicsit felfordul tőlük a gyomrom. Meg hogy meg kell játszani, hogy ugyanolyanok, mint bárki más, amikor igazából nem olyanok, nem igaz? Amikor azt mondom, „fogyatékos”, nem olyanokra gondolok, akik, mondjuk, féllábúak. Azok rendben vannak. Az olyanokról beszélek, akiknek a fejükben nincs rendben


valami, és visítoznak meg fura grimaszokat vágnak. Hogy a fenébe lehet azt mondani, hogy azok olyanok, mint bárki más? Oké, én is visítozok, és én is vágok fura grimaszokat, de én tudom, amikor ezt csinálom. Vagy legalábbis a legtöbbször tudom. De őket nem lehet kiszámítani, nem igaz? És mindenütt ott vannak. De hogy igazságos legyek hozzá, Matty egészen csendes. Ő valahogy annyira fogyatékos, hogy az már okés, hogy úgy mondjam. Csak ül. Énszerintem ez valószínűleg jobb, bár megértem, hogy az ő nézőpontjából azért nem lehet túl jó. Bár ki tudja, hogy van-e neki nézőpontja. És ha nincsen neki, akkor az enyém számít, nem igaz? Egészen magas, és egy kerekes székben ül, és párnák meg mindenfélék vannak a nyaka köré dugdosva, hogy ne himbálóddzon a feje. Nem néz az emberre vagy ilyesmi, úgyhogy nem kapsz frászt tőle. Kis idő múlva el is felejted, hogy ott van, úgyhogy jobban elviseltem, mint gondoltam volna. Na persze, a kurva életbe... Szegény Maureen. Annyit mondhatok, hogy engem senki sem csábított volna le arról a tetőről. Ki van zárva. JJ már ott volt, amikor megérkeztünk, úgyhogy amikor bementünk, olyan volt, mint valami rokontalálkozó, csak épp senki nem hasonlított senkire, és senki sem tett úgy, mintha örülne, hogy látja a másikat. Maureen teát készített nekünk, és Martin meg JJ feltettek neki néhány udvarias kérdést Mattyről. Én csak körülnéztem egy kicsit, mert nem akartam hallgatni őket. Maureen valóban kitakarított. Szinte semmi sem volt a lakásban, leszámítva a tévét meg a dolgokat, amiken ülni lehet. Olyan volt, mintha csak most költözött volna be. Igazából az volt az érzésem, hogy kivitt dolgokat a lakásból, meg leszedett a falról, mert voltak rajta olyan foltok. De aztán Martin azt mondta, Na és te mit gondolsz, Jess?, úgyhogy abba kellett hagynom a körülnézést, és be kellett kapcsolódnom. Terveket kellett kidolgoznunk.


JJ Nem akartam Martinnal és Jess-szel menni Maureenhez, mert időre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak. Adtam pár interjút zenei újságíróknak régebben, de azok a banda rajongói voltak, remek srácok, akik teljesen el voltak ájulva, ha adtam nekik egy demo-CD-t, és hagytam, hogy fizessenek egy italt. De ezek az emberek, mint például az a nő, aki csak úgy felcsöngetett, és az inspirációról faggatott... Hát, testvér, az ilyenekről semmit se tudtam. Csak azt tudtam, hogy valahonnan huszonnégy óra alatt megszerezték a címemet, és ha erre képesek, akkor ugyan mire nem? Olyan volt, mintha meglenne nekik minden egyes Nagy-Britanniában élő ember neve és címe, arra az esetre, ha egyszer csak bármelyikük csinál valami olyat, ami érdekes lehet. Na mindegy, szóval tisztára paranoiás lettem attól a csajtól. Mert ha úgy tartja kedve, öt perc alatt mindent kiderít a bandáról is. És aztán elkapja Eddie-t meg Lizzie-t, és kideríti, hogy nincs is semmiféle halálos betegségem – vagy ha van, akkor nem szóltam róla senkinek. Plusz kideríti, hogy a betegség, amiben haldoklom, nem is létezik. Más szóval eléggé be voltam ijedve ahhoz, hogy azt gondoljam, bajban vagyok. Busszal mentem Maureen házához, és útközben elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, elmondok mindent, és ha nem tetszik nekik, le vannak ejtve. Nem akartam, hogy az újságokból tudják meg. Eltartott egy kis ideig, mire hozzászoktunk szegény Matty lélegzéséhez. Jó hangosan vette a levegőt, és úgy tűnt, nagy erőfeszítésébe kerül. Alighanem mindannyian ugyanazt gondoltuk: vajon mi képesek volnánk-e arra, amire Maureen; vajon meg lehetett volna-e győzni bennünket bármivel, hogy lejöjjünk arról a tetőről. – Jess – mondta Martin. – Te akartad, hogy találkozzunk. Miért nem irányítod a beszélgetést? – Oké – mondta Jess, és megköszörülte a torkát. – Azért gyűltünk ma össze... Martin elnevette magát. – A kurva életbe – mondta Jess. – Még az első mondatot se fejeztem be. Mi olyan vicces benne? Martin megrázta a fejét. – De komolyan. Ha olyan kurvára vicces vagyok, tudni akarom, hogy miért.


– Talán azért, mert ezt inkább a templomban szokás mondani. Hosszú csend. – Ja. Tudom. Épp azt a hangulatot akartam megteremteni. – Miért? – kérdezte Martin. – Maureen, maga jár templomba, ugye? – mondta Jess. – Hát, jártam – mondta Maureen. – Na, látod? Csak azt akartam, hogy Maureen otthonosabban érezze magát. – Nagyon figyelmes vagy. – Miért kell belekötnöd mindenbe, amit csinálok? – Hű – mondta Martin. – Szinte érzem a tömjén illatát. – Hát jó, bazmeg, akkor kezdd te, hülye... – Elég legyen! – mondta Maureen. – Az én házamban. A fiam előtt. Egymásra néztünk Martinnal, grimaszba torzult az arcunk, visszatartottuk a lélegzetünket, keresztbe tettük az ujjunkat, de fölöslegesen. Jess úgysem hagyna ki egy ilyen ziccert. – A fia előtt? De hisz a fia... – Nincs CCR-em – mondtam. Semmi más nem jutott az eszembe. Úgy értem, ezt úgyis nyilvánvalóan el kellett mondanom, de úgy terveztem, hogy kicsivel több időt adok magamnak a felkészülésre. Csönd támadt. Vártam, hogy rám vessék magukat. – Ó, JJ! – mondta Jess. – Ez fantasztikus! Eltartott egy ideig, amíg felfogtam, hogy Jess bizarr világában nemcsak hogy megtalálták a CCR gyógyszerét a karácsonyi ünnepek alatt, hanem még az angeli lakásomra is kiszállították valamikor szilveszter éjszakája és január másodika között. – Nem vagyok biztos benne, hogy JJ ezt akarta mondani – mondta Martin. – Hát nem – mondtam. – Az a helyzet, hogy soha nem is volt. – Hű! A mocskok! – Kik? – Hát az elszabott orvosok. – Maureen házában az „elszabott” lett Jess kedvenc káromkodása. – Be kéne perelned őket. És mi van, ha leugrasz? És ők lennének a hibásak. A kurva életbe. Muszáj ennek ilyen nehéznek lennie? – Nem vagyok biztos benne, hogy JJ így értette – mondta Martin. – Nem – mondtam. – Megpróbálok a lehető legvilágosabban fogalmazni: nem létezik CCR nevű betegség, de még ha létezne is, én nem szenvedek benne. Csak kitaláltam, mert... nem is tudom. Részben


azért, mert azt akartam, hogy együtt érezzetek velem, meg azért is, mert úgy gondoltam, úgyse értenétek, hogy igazából mi a bajom. Sajnálom. – Te szemét – mondta Jess. – Ez szörnyű – mondta Maureen. – Te seggfej – mondta Jess. Martin csak mosolygott. Azt mondani az embereknek, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz, amikor nem is, az valószínűleg nagyjából egy szinten van azzal, hogy elcsábítasz egy tizenöt éves lányt, úgyhogy élvezte a zavaromat. Plusz talán még egy kis erkölcsi felsőbbrendűségre is jogot formálhatott, mert ő, amikor megalázták, tisztességgel tette a dolgát: felmászott az Öngyilkosok Háza tetejére, és lelógatta a lábát a párkányról. Oké, nem ugrott le, de akkor is világosan látszott a viselkedéséből, hogy komoly a szándéka, és nem csak hülyéskedik. Én meg, én először kitaláltam, hogy végzek magammal, aztán nem tettem mást, csak megszégyenítettem magam. Szilveszter óta még nagyobb seggfej lett belőlem, ami eléggé lelombozott. – Szóval miért mondtad? – kérdezte Jess. – Igen – mondta Martin. – Mit próbáltál leegyszerűsíteni? – Hát csak... Nem tudom. A ti esetetek olyan világosnak látszott. Martin és a... tudjátok... Meg Maureen és... – Matty felé biccentettem. – Az enyém nem volt világos – mondta Jess. – Én csak süketeltem Chasról meg a magyarázatokról. – Igen, de... Nem akarlak megsérteni, de te dilis voltál. Nem igazán számított, hogy mit mondasz. – Na és akkor igazából mi volt a baja? – kérdezte Maureen. – Nem tudom. Azt hiszem, depressziónak lehet mondani. – Ó, a depressziót értjük – mondta Martin. – Mindannyian depressziósak vagyunk. – Ja, tudom, bazmeg. De az enyém olyan... kurvára homályosnak tűnt. Bocsánat, Maureen. Hogy csinálják az emberek, hogy nem káromkodnak? Hogy lehetséges az? Van az a rengeteg hézag a beszédben, ahová muszáj betenni egy „bazmeg”-et. Megmondjam, kik a legcsodálatraméltóbb emberek a világon? A hírolvasó bemondók. Én a helyükben olyasmiket mondanék: „És azok a kibaszott szemetek belerepültek a kurva repülőgéppel egyenesen a Világkereskedelmi Központba.” Hogy a fenébe mondhatja ezt máshogy egy emberi lény? De lehet, hogy nem is annyira csodálatra méltóak. Lehet, hogy robotzombik. – Próbáld meg elmondani – mondta Martin. – Megértő emberek vagyunk.


– Oké. Szóval a rövid változat annyi, hogy soha nem akartam mást, mint egy rock and roll-bandában zenélni. – Rock and roll? Mint Bill Haley és a Comets? – mondta Martin. – Nem, testvér. Az nem... Mint, nem is tudom. A Stones. Vagy... – Az nem rock and roll – mondta Jess. – Az rock. Vagy nem? – Oké, oké, soha nem akartam mást, mint egy rockbandában zenélni. Mint a Stones vagy... vagy... – Szóval dühöngős zene – mondta Jess. Nem szemétkedni akart, csak tisztázta a fogalmaimat. – Mindegy. Jézusom! Na és pár héttel karácsony előtt végül is örökre szétment a bandám. És nem sokkal azután, hogy szétmentünk, elvesztettem a barátnőmet. Angol volt. Ezért vagyok itt. Nagy csend támadt. – Ennyi? – kérdezte Jess. – Ennyi. – Hát ez szánalmas. Már értem, miért jöttél azzal a szarral a betegségről. Inkább meghalnál, ha nem játszhatsz egy olyan bandában, amelyik olyan zenét csinál, mint a Rolling Stones? Én pont fordítva. Én inkább meghalnék, mint hogy olyat kelljen csinálnom. Amerikában még szeretik őket? Mert itt senki. – Az Mick Jagger, ugye, a Rolling Stones? – kérdezte Maureen. – Egész jók voltak, nem? És szépen befutottak. – Mick Jagger nem ül itt, és nem eszik száraz csokis kekszet, mint JJ, nem igaz? – Közvetlenül karácsony előtt vettem – mondta Maureen. – Lehet, hogy nem tettem vissza rendesen a tetőt a dobozra. Kezdtem azt érezni, hogy nem koncentrálnak eléggé a történetemre. – A Stones... az nem olyan fontos. Az csak egy példa volt. Úgy értettem... dalok, gitárok, energia. – Kábé nyolcvanéves – mondta Jess. – Már nincs benne semmi energia. – Én kilencvenben láttam őket – mondta Martin. – Azon az estén, amikor Anglia tizenegyesekkel kikapott Németországtól a VB-n. Egy guinnesses srác vitt el minket, jó sokan voltunk, és mindenki azzal töltötte az este nagy részét, hogy a rádiót hallgatta. Mindegy, szóval akkor jó sok energia volt benne. – Akkor még csak hetvenéves volt – mondta Jess. – Befognád végre a szád, bazmeg? Bocsánat, Maureen. (Mostantól kezdve képzeljétek oda, hogy minden egyes „bazmeg”, „kibaszott” vagy


„kurva” után jön egy „Bocsánat, Maureen”, oké?) Én itt próbálom elmesélni nektek a kurva életemet. – Senki sem akadályoz meg benne – mondta Jess. – De próbáld érdekesebben mesélni. Különben elkalandozunk, és a süteményről kezdünk el beszélgetni. – Na jó. Ide figyeljetek, nekem semmi más nem létezik az életben. Nincs semmilyen képzettségem. Még a középiskolát sem végeztem el. Csak a bandám volt, és most már az sincs, és egy centet sem kerestem vele, és mostantól fogva az lenne az életem, hogy egy Mc-Donald’sban sütöm a hamburgereket. És attól félek, hogy ez úgyis megölne. – A kemény munka még soha nem ölt meg senkit – mondta Maureen. – Tudjátok, nem a kemény munkával van bajom. De amikor turnéztunk vagy lemezt vettünk fel... Az voltam én, az volt az igazi JJ, és most egyszerűen üresnek és csalódottnak érzem magam, és... és... Szóval az úgy van, hogy amikor tudod, hogy jó vagy, azt hiszed, hogy az elég lesz, hogy azzal eljutsz oda, ahova kell, és amikor mégsem... Akkor mi a fenét csinálj az egésszel? Hova teszed, he? Nincs hová tenni, és, és ez... Ez már akkor is kikészített, amikor klasszul mentek a dolgok, mert akkor, amikor klasszul mentek a dolgok, akkor sem voltam színpadon vagy készítettem lemezt a nap minden percében, és néha úgy éreztem, hogy azt kellene csinálnom, különben szétrobbanok, értitek? És most, most nincs hová tegyem. Volt az a dalunk... – Fogalmam sincs, hogy miért kezdtem ebbe bele. – Volt az a dalunk, egy kis Motown-stílusú kompozíció, „Az enyém vagy megint”, közösen írtuk Eddie-vel, valóban közösen, amit különben nem gyakran csináltunk, és, szóval, tudjátok, egy olyan kis tiszteletadás volt a barátságunknak meg hogy mi mindent éltünk át együtt blabla. Na mindegy, szóval az első lemezünkön volt, olyan két és fél perces szám, és nem is igen vette észre senki, úgy értem, még azok se nagyon, akik megvették az albumot. De elkezdtük élőben játszani, és valahogy egyre hosszabb lett, és Eddie kidolgozott egy olyan érzelmes szólót. Nem olyan volt, mint egy rock gitárszóló; inkább olyan, mint, nem is tudom, mintha Curtis Mayfield vagy Ernie Isley játszotta volna. És néha, amikor Chicago környékén játszottunk, dzsemmeltünk a barátainkkal a színpadon, volt még szaxiszóló is, vagy zongoraszóló, vagy akár egy steelgitárszóló vagy valami, és aztán egy-két év múlva olyan tíz-tizenkét perces koncertbetét lett belőle. Azzal kezdtünk, vagy azzal fejeztük be, vagy valahova a közepére raktuk, ha jó sokat játszottunk, és számomra ez lett a színtiszta kibaszott öröm hangja, bocs, Maureen, értitek? A színtiszta örömé. Olyan érzés volt, mint szörfözni, vagy, vagy mit tudom én, maga a természetes bódulat. Úgy lehetett


siklani azokon az akkordokon, mint a hullámokon. Évente százszor átéltem ezt az érzést, és nem sok embernek adatik meg akár csak egyszer is az életében. És ezt kellett feladnom, értitek? Azt, hogy csak úgy rutinból meg tudom csinálni, amikor csak akarom, a munkám részeként, és... Tudjátok, most, hogy belegondolok, már értem, miért találtam ki azt a faszságot, bocs, Maureen, hogy meg fogok halni valami kibaszott betegségben, még egyszer bocs. Mert ilyen érzés. Egy olyan betegségben haldoklom, amely kiszárítja az összes vért az ereidben, és kiszívja az összes nedvet belőled, és mindent, amitől elevennek érzed magad, és... – Aha, és? – mondta Martin. – Mintha kifelejtetted volna azt a részt, ami miatt meg akarod ölni magad. – Ez az – mondtam. – Ez a betegség, amelyik kiszárítja az összes vért az ereimben. – Ez olyan dolog, ami mindenkivel megtörténik – mondta Martin. – Úgy hívják, hogy „öregedés”. Én is így éreztem magam, még mielőtt börtönbe zártak. Sőt, még mielőtt lefeküdtem azzal a lánnyal. Ha jól meggondolom, valószínűleg épp ezért feküdtem le vele. – Én értem – mondta Jess. – Igen? – Hát persze. Tényleg szarban vagy. – Bocsánatkérően intett Maureen felé, mint egy teniszjátékos, amikor az ellenfél térfelére csorgott le a labda a hálóról. – Azt gondoltad, hogy lesz belőled valaki, de most nyilvánvaló, hogy senki sem lett belőled. Nincs benned annyi tehetség, mint gondoltad, és nem volt B terved, nem szereztél szakmát, nem tanultál, és most negyven vagy ötven év semmivel kell szembenézned. Vagy inkább a semminél is kevesebbel. Hát, ez elég súlyos. Ez rosszabb, mint az az agymicsoda, mert tovább tart, amíg megöl. Választhatsz a lassú, fájdalmas halál meg a gyors, kegyes halál között. Megvonta a vállát. Tényleg értette.


MAUREEN Megúsztam volna, ha Jess nem megy ki a vécére. De nem lehet megtiltani az embereknek, hogy kimenjenek a vécére, nem igaz? Buta voltam. Eszembe sem jutott, hogy elkezd majd szaglászni ott is, ahol semmi keresnivalója. Elvolt egy ideig, és amikor visszajött, nagy vigyor ült azon a buta arcán, és két poszter volt a kezében. Az egyik kezében a lány, a másikban annak a fekete fickónak a posztere, a futballistáé. – Na és ezek kinek a becses tulajdonát képezik? – mondta. Felálltam és rákiáltottam. – Tedd vissza azokat! Mit képzelsz? – Soha nem gondoltam volna magáról – mondta. – Szóval lássuk csak! Maga egy leszbi, aki bukik a vastag combú fekete srácokra is. Hű, de izgi! Rejtett mélységek. Jellemző, gondoltam. Jessnek csak piszkos fantáziája van, vagyis egyáltalán nincs fantáziája. – Tudja egyáltalán, hogy kik ezek az emberek? – kérdezte. Nem az enyém az a két poszter, hanem Mattyé. Ő persze nem tudja, hogy az övé, de akkor is; neki választottam őket. Tudtam, hogy a lányt Buffynak hívják, mert az rajta volt a poszteren, de nem igazán tudtam, hogy ki az a Buffy; egyszerűen úgy gondoltam, Mattynek jó lesz, ha van a lakásban egy vonzó fiatal nő, mert épp abban a korban van. És tudtam, hogy a fekete fickó az Arsenalban játszik, de csak a keresztnevét jegyeztem meg. Paddy. Johntól kértem tanácsot a templomban, mert ő minden héten kimegy a Highburybe, és ő mondta, hogy mindenki szereti Paddyt, úgyhogy megkérdeztem tőle, hozna-e egy képet róla legközelebb, amikor meccsre megy. Kedves ember, mármint John, és hozott is egy jó nagy képet Paddyről, amin egy gólt ünnepel, és még azt sem akarta, hogy fizessek érte, de utána kicsit kínos lett a dolog. Valami okból a fejébe vette, hogy van egy olyan tíztizenkét éves kissrácom, és megígérte, hogy elviszi egy meccsre. És néha vasárnap délelőtt, amikor az Arsenal kikapott szombaton, megkérdezte, hogy Matty hogy viseli, és néha, amikor megnyertek valami nagy meccset, azt mondta, Most örül a lurkó, mi?, és így tovább. És aztán egyszer egy péntek délelőtt, amikor toltam vissza Mattyt a boltból, összefutottunk vele. És nem tudtam, mit mondjak, de néha be kell vallanod magadnak és mindenki másnak, hogy Ő Matty. Ő a fiam. Úgyhogy ezt mondtam, és John ezután soha többé


nem említette az Arsenalt. Úgyhogy ez nem hiányzik vasárnap délelőtt. Sok jó oka lehet annak, hogy az ember elveszíti a hitét. Ugyanúgy választottam a posztereket, ahogy az összes többi dolgot, amik közt Jess biztosan turkált, a kazettákat, a könyveket, a futballcipőket, a számítógépes játékokat és a videofilmeket. A naplókat meg a divatos címnoteszeket. (Címnoteszek! Szent isten! Éppen címnoteszek! Be tudok tenni neki egy kazettát, és reménykedni benne, hogy hallgatja, de mivel fogok megtölteni egy címnoteszt? Hisz még nekem magamnak sincs.) A tarka tollakat, a fényképezőgépet és a walkmant. Egy csomó órát. Egy kamasz fiú egész élete van itt. Vagy volna. Mindez évekkel ezelőtt kezdődött, amikor úgy döntöttem, hogy kidekorálom a szobáját. Nyolcéves volt, és még mindig egy babaszobában aludt – bohócok a függönyökön, nyuszikák a tapétaszegélyen körben a falon, mindazok a dolgok, amiket megvettem neki, amikor vártam rá, és még nem tudtam, hogy milyen lesz. És már minden foszladozott, és szörnyen nézett ki, és nem csináltam vele semmit, mert akkor túl sokat gondoltam volna arra, hogy mi történik vele, hogy ő soha nem fog felnőni. Mire cserélhettem volna ki a nyuszikákat? Nyolcéves volt, úgyhogy talán a vonatok meg a rakéták meg talán a futballisták megfelelnek, gondoltam – csak persze ő nem tudta, hogy ezek micsodák, hogy mit jelentenek, mit csinálnak. De hát azt sem tudta, hogy mi egy nyuszika. Vagy egy bohóc. Úgyhogy mit tehettem? Minden csak színjáték volt, nem igaz? Az egyetlen dolog, amit tehettem volna, és ami nem lett volna színjáték, az, ha fehérre festem a falakat, és egyszínű függönyöket veszek neki. Ezzel azt mondtam volna neki, és magamnak, és mindenki másnak, aki bejön ide, hogy tudom, hogy ő egy karfiol, és nem próbálom ezt elrejteni. De akkor meg hol ennek a vége? Azt jelenti, hogy soha nem vehetek neki egy olyan pólót, amin van egy szó vagy egy kép, mert soha nem fog olvasni, és nem fogja fel a képeket? És ki tudja, hogy egyáltalán felfog-e valamit a színekből vagy a formákból? És mondanom sem kell, hogy nevetséges beszélni hozzá, meg rámosolyogni, és megpuszilni a fejét. Minden, amit csinálok, színjáték, úgyhogy akkor miért ne játsszak rendesen? Végül a vonatos függönyök mellett döntöttem, és olyan lámpaernyőt vettem, amin az az alak van a Csillagok háborújá-ból. És nem sokkal utána kezdtem képregényeket venni neki, csak hogy lássam, hogy egy olyan korú fiú, mint ő, miket olvashat és miken gondolkozik. És együtt néztük a tévét szombat délelőtt, úgyhogy egy keveset megtanultam a popénekesekről, akiket szerethetne, és néha a tévéműsorokról is, amiket


nézne. Az egyik legrosszabb dolog az, hogy semmi sem mozog előre – tudom, hogy ezt már mondtam -, és persze nem változtat semmin az, ha megjátsszuk, mintha mozogna. De segít. Ugyan mi maradna anélkül? És különben is, ha ezeken a dolgokon gondolkoztam, az segített abban, hogy megértsem Mattyt valami különös módon. Gondolom, ez olyasmi, mint amit akkor csinálnak, amikor kitalálnak egy új szereplőt a EastEndiek-be: nyilván azt mondják ilyenkor, nos, milyen is ez az ember? Milyen zenét hallgat, kik a barátai, melyik focicsapatnak szurkol? Én is ezt csináltam – kitaláltam egy fiút. Az Arsenalnak szurkol, szeret horgászni, bár még nincs horgászbotja. Szereti a popzenét, de nem azt a fajtát, amelyikben félmeztelen emberek énekelnek, és teli vannak a dalaik csúnya szavakkal. Nagyon ritkán előfordul, hogy megkérdezik az emberek, mit kér Matty a születésnapjára vagy karácsonyra, és én megmondom, nekik meg van annyi eszük, hogy ne mutassák ki a meglepődésüket. A legtöbb távoli rokon sohasem találkozott vele, és soha nem is kérte, hogy találkozhasson. Ők csak annyit tudnak róla, hogy nincs egészen magánál, vagy hogy valami nincs rendben vele. Nem is akarnak többet tudni, úgyhogy sohasem mondják, hogy Ó, tud horgászni? Vagy, mint Michael bácsikája, hogy Ó, tud a víz alatt úszni, és megnézi az óráját, miközben ott van lent? Ők egyszerűen hálásak, hogy megmondom, mit vegyenek. Matty végül is elfoglalta az egész lakást. Tudják, hogy van ez a gyerekekkel. Szanaszét hever a holmijuk. – Nem számít, tudom-e, hogy kik ezek – mondtam. – Mattyé... – Ó, szóval nagy rajongója a... – Csináld, amit mondott, és tedd vissza őket a helyükre! – mondta Martin. – Tedd vissza őket, vagy menj ki innen! Hogy te milyen rohadt kis kurva vagy! Tényleg soha nem tudod abbahagyni a szemétkedést? Valamikor majd én is megtanulok ilyeneket mondani.


MARTIN Matty posztereit senki sem említette többet azon a napon. Persze mindannyian kíváncsiak voltunk, de Jess gondoskodott róla, hogy JJ meg én ne fejezhessük ki ezt a kíváncsiságot: Jess mindig úgy intézte a dolgot, hogy az ember vagy mellette volt, vagy ellene, és ebben a dologban, mint annyi sok másban is, ellene voltunk – ami azt jelentette, hogy befogjuk a szánkat a poszterekkel kapcsolatban. De mivel zokon vettük, hogy be kell fognunk a szánkat, agresszívak és lármásak lettünk minden más kérdéssel kapcsolatban, ami felmerülhetett. – Utálod az apádat, igaz? – kérdeztem tőle. – Naná. Hülye szemét. – De együtt élsz vele. – Na és? – Hogy bírod ki? – kérdezte JJ. – Nincs pénzem elköltözni. Meg nekik van bejárónőjük meg kábeltévéjük meg széles sávú internetjük meg minden. – Ah, de szép is, amikor az ember fiatal és idealista és vannak elvei! – mondtam. – Globalizációellenesség, bejárónő-pártiság, eh? – Ja, majd pont két ilyen balfasz fog kioktatni, mi? Plusz van még más is. A Jen-dolog. Aggódnak. Ah, igen. A Jen-dolog. Le lett törve a szarvunk egy pillanat alatt. Bizonyos fényben szemlélve a dolgot, az előző beszélgetést a következőképpen lehetett összegezni: egy fazon, aki nemrég börtönben ült egy kiskorú megrontása miatt, és egy másik, aki kitalált magának egy halálos betegséget, csak mert ezzel megspórolt egy kis időt és erőfeszítést, kigúnyolt egy gyászoló tinédzser lányt, amiért nem akarja elhagyni a gyászoló szüleit. Ezt feljegyeztem magamban, hogy később majd megpróbáljam máshogy összefoglalni. – Sajnáltuk, amikor hallottuk, mi történt a nővéreddel – mondta Maureen. – Ja, aha, de nem tegnap történt, nem igaz? – Mi akkor is sajnáltuk – mondta JJ fáradtan. Ha az ember átengedte az erkölcsi fölényt Jessnek, az egyszerűen csak azt jelentette, hogy Jess leszarhatott mindenkit, amíg ki nem billentették a helyzetéből. – Már megszoktam. – Valóban? – kérdeztem. – Nagyjából.


– Furcsa lehet egy ilyen dolgot megszokni. – Kicsit. – Nem gondolsz rá állandóan? – kérdezte JJ. – Nem beszélhetnénk arról, amiről beszélnünk kellene? – Ami pontosan micsoda is? – Hogy mit fogunk csinálni. Az újságokról meg ilyesmi. – Kell csinálnunk valamit? – Szerintem igen – mondta JJ. – Tudod, gyorsan el fognak felejteni minket – mondtam. – Ez is csak azért volt, mert így az év elején kurvára nem történik semmi, bocsánat, Maureen. – És ha mi nem akarjuk, hogy elfelejtsenek minket? – mondta Jess. – Mi a francért akarnánk, hogy emlékezzenek ránk? – kérdeztem tőle. – Kereshetnénk egy kis suskát. És valamivel elfoglalnánk magunkat. – Mi az a valami? – Nem tudom. Én csak... úgy érzem, hogy mi mások vagyunk. Hogy az emberek szeretnének bennünket, és érdekelné őket a sorsunk. – Te őrült vagy. – Ja. Pontosan. Ezért lennék érdekes nekik. Még egy kicsit rá is játszhatnék, ha gondoljátok. – Biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség – mondtam gyorsan, mindhármunk nevében, sőt Nagy-Britannia egész lakossága nevében. – Jó vagy úgy, ahogy vagy. Jess kedvesen elmosolyodott, meglepődve a váratlan bókon. – Kösz, Martin. Te is. Ami meg téged illet – tudni akarják, hogy cseszted el az életed azzal a lánnyal. És JJ – kíváncsiak lesznek a pizzákra meg minden. Maureen pedig mindenkinek elmondhatná, hogy milyen szar ügy együtt élni Mattyvel. Szóval szuperhősök leszünk, X-menek vagy mit tudom én. Mindannyiunknak van valamilyen titkos szuperereje. – Ja – mondta JJ. – Tutira. Nekem a pizzakiszállítás a szupererőm. Maureené meg egy fogyatékos fiú. – Jó, oké, a szupererő nem a legjobb szó rá. De, tudjátok, valami. – Ah, igen. „Valami.” Le mot juste, mint mindig. Jess elfintorodott, de túlságosan elragadta a képzelet ahhoz, hogy lecsapjon rám egy sértéssel, amit egy idegen kifejezés ismeretével kiérdemeltem. – És mondhatnánk azt, hogy még nem döntöttük el, hogy végül is kinyírjuk-e magunkat. Arra buknának. – És még el is adhatnánk a Valentin-napi közvetítés tévés jogait... Lehet, hogy csinálnának belőle egy olyan Big Brother-féle dolgot. Lehetne szavazni, hogy ki ugorjon – mondta JJ.


Jess kétkedve nézett. – Hát, ezt nem tudom – mondta. – De te ismered az újságokat, Martin. Kereshetnénk egy kis pénzt, nem? – Arra nem gondoltál, hogy nekem már elég bajom volt az újságokkal? – Jaj, mindig csak magadra gondolsz, igaz? – mondta Jess. – Az nem érdekel, hogy mi kereshetnénk rajta egy kis lóvét? – De mi a sztori? – mondta JJ. – Nincsen sztori. Felmentünk, aztán lejöttünk, ennyi. Ezt egy csomóan megcsinálják. – Ezen is gondolkoztam már. Mi van akkor, ha láttunk valamit? – mondta Jess. – Például mit? Mi a fenét láthattunk? – Oké. Mi van, ha láttunk egy angyalt? – Egy angyalt – mondta JJ tompa hangon. – Ja. – Én nem láttam angyalt – mondta Maureen. – Te mikor láttál angyalt? – Senki sem látott angyalt – magyaráztam. – Jess azt javasolja, hogy találjunk ki egy spirituális élményt anyagi érdekből. – Ez szörnyű – mondta Maureen, már csak azért is, mert nyilván mindenki elvárta tőle. – Nem igazán kitalálásról lenne szó, nem igaz? – mondta Jess. – Nem? Milyen értelemben láttunk valóban egy angyalt? – Hogy is nevezik azt a versekben? – Mi van? – Tudod, a versekben. Meg az irodalomban. Néha olyasmit mondasz, hogy valami olyan, mint valami, néha meg olyat, hogy a valami az valami. Tudod, hogy a szerelmem egy elszabott rózsa vagy valami. – Hasonlat és metafora. – Ja. Pontosan. Shakespeare találta fel őket, ugye? Ezért volt zseni. – Nem. – Hát akkor ki? – Mindegy. – Akkor miért volt Shakespeare zseni? Mit talált fel? – Majd máskor. – Oké. Mindegy. Szóval melyik az, amikor azt mondod, hogy a valami az valami, például, hogy „Te egy broki vagy”, még ha nem is vagy igazából egy broki? Mármint pénisz. Úgy tűnt, Maureen mindjárt elsírja magát. – Jaj, Jess, az isten szerelmére! – mondtam.


– Bocs. Bocs. Nem tudtam, hogy ugyanazok a káromkodásellenes szabályok érvényesek akkor is, ha a csak a nyelvtanról meg ilyenekről beszélgetünk. – Ugyanazok. – Jó. Bocs, Maureen. Oké, akkor „Te egy disznó vagy”, amikor nem is vagy disznó. – Metafora. – Ja, tényleg. Szóval nem láttunk angyalt szó szerint. De metaforásan igen. – Szóval metaforikusan láttunk egy angyalt – mondta JJ. Most már magától ráállt a hangja a hitetlenségre. – Aha. Ja. Úgy értem, valami visszafordított minket. Valami megmentette az életünket. Miért ne lehetett volna egy angyal? – Mert nem volt angyal. – Oké, nem láttunk angyalt. De hisz bármire mondhatjuk, hogy angyal. Legalábbis bármelyik lányra. Rám. Vagy akár Maureenre. – Bármelyik lány lehet angyal. – Ez megint JJ volt. – Ja. Mert az angyalok lányok. – Hallottál már Gábriel angyalról például? – Nem. – Hát, ő például egy angyal volt. Fiúangyal. – Tényleg? Valami okból hirtelen elvesztettem a türelmem. – Mi ez a hülyeség? Hallod te magadat, Jess? – Most meg mit mondtam? – Nem láttunk angyalt, se szó szerint, se metaforikusan. És mellesleg látni valamit metaforikusan, bármit jelent is az, nem ugyanaz, mint látni valamit. A szemeddel. Mert, ha jól értem, a javaslatod szerint ezt kellene mondanunk. Ez nem a történet enyhe kiszínezése. Ez egy faszság. Bocsánat, Maureen. És hogy őszinte legyek, meghagyom neked, hogy faszságokat beszélj. Én senkinek nem beszélnék az angyalról. Még az országos sajtónak sem. – De, mondjuk, ha bekerülünk a tévébe, és, tudod, lehetőségünk nyílna arra, hogy terjesszük az üzenetünket? Mindannyian meredten néztük. – Mi a frász a mi üzenetünk? – Hát... Azt mi magunk találhatjuk ki, nem? Hogy a fenébe lehet vitatkozni egy ilyen aggyal? Mi hárman soha nem találtuk meg a módját, úgyhogy gúnyos megjegyzésekre szorítkoztunk, és a délután azzal a kimondatlan megállapodással


végződött, hogy mivel a csapat háromnegyed része nem igazán élvezte az irányunkban megnyilvánuló röpke médiaérdeklődést, hagyjuk, hogy a mentális egészségünket érintő jelenlegi izgalom magától elenyésszen. Aztán, pár órával azután, hogy hazaértem, felhívott Theo, és megkérdezte, miért nem mondtam el neki, hogy láttam egy angyalt.


JESS Nem örültek neki. Martin volt a legrosszabb: ő egészen a falra mászott. Felhívott otthon, és vagy tíz percen át csak mondta a magáét. De tudtam, hogy minden rendben lesz vele, mert apu vette fel a telefont, és Martin neki semmit sem mondott. Ha mondott volna valamit apunak, akkor annyi. Csak az kellett, hogy mi négyen összetartsunk, és ha ez megvolt, akkor mondhattunk bármit, hogy mit láttunk. Mert az a helyzet, hogy egy ennyire jó ötletet nem szabad veszni hagyni, nem igaz? És ezt ők is tudták, és ezért gondoltam, hogy végül majd ők is megbarátkoznak vele – ami aztán meg is történt. Nagyjából. És számomra ez volt a csapat első nagy próbatétele. Mindannyian egyértelmű választás előtt álltak: velem vannak vagy nem? És hogy őszinte legyek, ha úgy döntöttek volna, hogy nem, akkor kétlem, hogy utána még közösködni akarok velük bármiben is. Az sok mindent elárult volna a jellemükről. Bevallom, egy kicsit csalafinta voltam. Először is megkérdeztem JJ-től, hogy hívják azt a nőt, aki aznap délelőtt járt nála, és ő megmondta a nevét meg azt is, hogy milyen újságnál dolgozik, amire nem is számítottam, de jól jött. Azt hitte, csak beszélgetni akarok, de én gondoltam, hogy még jó lehet valamire. És amikor hazaértem, felhívtam az újságot. Azt mondtam, csak vele vagyok hajlandó beszélni, és amikor megmondtam a nevem, megadták a mobilszámát. Lindának hívták, és igazán barátságos volt. Azt hittem, hogy majd egy kicsit furának találja a dolgot, de nagyon érdeklődő meg lelkes volt. De tényleg. Ha volt valami hibája mint újságírónak, azt mondanám, hogy kicsit túlzásba is vitte a biztatást. Rögtön mindent elhitt, és megbízott bennem. Tudjátok, egy jó újságírótól azt várná az ember, hogy elkezdi, Na és honnan tudhatom, hogy maga az igazat mondja meg ilyesmi, de mondhattam volna neki akármit, mindent leírt volna. Kicsit olyan amatőr volt, de ez maradjon köztünk. Szóval elkezdi, hogy Na és hogy nézett ki az az angyal, Jess? Egy csomószor mondta, hogy Jess. Nagyon mutatni akarta, hogy milyen jó barátok vagyunk. Ezt végiggondoltam már előtte. Hülyeség lett volna azt mondani, hogy úgy nézett ki, mint egy templomi angyal, szárnyakkal meg minden. Úgy gondoltam, hogy azzal rossz vágányra terelném a dolgot. Meg úgy döntöttem, hogy fiú lesz, a miatt a Gábriel miatt.


Nem olyan, amilyennek gondolná, mondtam. Mire Linda, hogy Úgy érti, nem volt szárnya meg glóriája, Jess? És nevetett, mintha azt mondaná, Ugyan miféle idióta mondaná, hogy látott egy angyalt szárnyakkal meg glóriával? Ebből is tudtam, hogy jól döntöttem. Én is nevettem, és azt mondtam, Nem, egészen modemül nézett ki, mire ő, hogy Valóban? (Mindig ezt csinálom, amikor azt mesélem, hogy mit mondott valaki. Hogy És elkezdte, Mire én, Mire ő és így tovább. De amikor egy beszélgetés sokáig tart, akkor ez elég unalmas, nem? Mire én, mire ő, mire én, mire ő... Úgyhogy mostantól úgy folytatom, mint egy színdarabot, oké? Nem vagyok túl jó a vesszőkben meg ilyenekben, de az iskolából emlékszem rá, hogy milyen egy színdarab.) Én: Aha. Modemül volt öltözve. Úgy nézett ki, mintha akár egy bandában is játszhatna. Linda: Bandában? Milyen bandában? Én: Nem tudom. A Radioheadben vagy ilyesmiben. Linda: Miért épp a Radioheadben? (Nem mondhattam semmit anélkül, hogy fel ne tett volna valami kérdést. Azért mondtam a Radioheadet, mert nem nagyon néznek ki sehogyan sem. Egyszerű fazonok, nem igaz?) Én: Nem tudom. Vagy a Blurben. Vagy... Ki is az a srác? Abban a filmben? Nem az, akihez nem ment hozzá Jennifer Lopez, hanem a másik, és nyert egy Oscar-díjat, mert jó volt matekból, pedig csak egy takarítósrác volt... A szőke. Matt. Linda: Úgy nézett ki az angyal, mint Matt Damon? Én: Ja, asszem. Egy kicsit. Linda: Szóval. Egy jóképű angyal, aki úgy nézett ki, mint Matt Damon. Én: Azért annyira nem, mint Matt Damon. De ja. Linda: És mikor jelent meg... ez az angyal? Én: Hogy mikor? Linda: Igen, mikor? Úgy értem, mennyire voltak közel ahhoz, hogy... ugorjanak? Én: Ó, igazán közel voltunk, ja. Az utolsó percben érkezett. Linda: Hű. Szóval ott álltak a tető szélén? Mindannyian? Én: Aha. Úgy döntöttünk, hogy egyszerre fogunk ugrani. A társaság miatt, ja. Úgyhogy ott álltunk, és búcsúzkodtunk egymástól meg minden. És már el akartuk kezdeni, hogy Egy, kettő, három, ugrás, amikor meghallottuk azt a hangot a hátunk mögül. Linda: Szörnyen megrémülhettek.


Én: Aha. Linda: Csoda, hogy nem estek le. Én: Aha. Linda: Szóval mindannyian hátrafordultak... Én: Aha. Mindannyian hátrafordultunk, és azt mondta... Linda: Bocsánat. Milyen ruhát viselt? Én: Hát csak olyan izé... Olyan bő szerkó volt rajta. Olyan bő fehér szerkó. Egész divatos. Úgy nézett ki, hogy jó pár fontjába kerülhetett. Linda: Divatházban vehette? Én: Ja. Linda: Nyakkendő? Én: Nem. Az nem volt rajta. Linda: Egy hanyag eleganciájú angyal. Én: Aha. Olyan lezseren sikkes. Linda: És rögtön tudták, hogy nem ember? Én: Ó, hát persze. Linda: Honnan? Én: Olyan... elmosódott volt. Mintha nem lett volna rendesen behangolva a csatorna. És át lehetett látni rajta. Nem lehetett látni a máját vagy ilyesmi. Csak, szóval, lehetett látni a házakat mögötte. Ja, igen, és a tető fölött lebegett. Linda: Milyen magasan? Én: Hát, jó magasan, ja. Amikor először megláttam, azt gondoltam, hű, ez a srác öt méter magas. De amikor lenéztem a lábára, az egy méterrel volt a tető fölött. Linda: Szóval kábé négy méter magas volt. Én: Akkor két méterrel a tető fölött. Linda: Szóval három méter magas? Én: Ja, három méter. Olyasmi. Linda: Szóval a lába a maguk feje fölött volt. Én: (Kezdtem kiakadni, hogy mit van úgy oda a méterekkel, de próbáltam nem mutatni.) Ja, először. De azután mintha rájött volna, hogy eltúlozta, és, szóval, kicsit lejjebb ereszkedett. Az volt a benyomásom, hogy már jó ideje nem lebegett. Kicsit olyan berozsdásodottnak tűnt. (Menet közben találtam ki ezt az egészet. Úgy értem, már tudjátok, hogy én találtam ki. De figyelembe véve, hogy nem nagyon gondoltam át semmit, mielőtt felhívtam Lindát, egészen elégedett voltam magammal. Lindának mindenesetre tetszett.) Linda: Fantasztikus. Én: Ja. Tényleg az volt.


Linda: Na és mit mondott? Én: Hát, azt mondta, Ne ugorjatok. De nagyon szelíden mondta. Nyugodtan. Volt benne valami olyan... belső bölcsesség. Látszott rajta, hogy az Úr küldötte. Linda: Ezt mondta is? Én: Nem ezekkel a szavakkal. De ki lehetett találni. Linda: A belső bölcsessége miatt? Én: Aha. Volt valami olyan kisugárzása, mint aki személyesen találkozott Istennel. Király volt. Linda: Ez minden, amit mondott? Én: Hát, még azt is, hogy A ti időtök még nem jött el. Menjetek vissza, és adjátok át az embereknek a vigasz és az öröm üzenetét. És mondjátok meg nekik, hogy a háború hülyeség. Amiben egyébként személy szerint hiszek. (Az utolsó mondat, hogy Amiben egyébként személy szerint hiszek, nem volt része a darabnak. Csak plusz információt adok nektek, hogy jobban el tudjátok képzelni, milyen ember vagyok.) Linda: És szándékukban áll terjeszteni ezt az üzenetet? Én: Ja. Naná. Ezért is akarjuk megcsinálni ezt az interjút. És ha az olvasóik között vannak nagyhatalmi vezetők, tábornokok, terroristák vagy ilyesmi, akkor megtudhatják, hogy Isten nem ugrál örömében per pillanat. Nagyon is ki van bukva amiatt, ami itt folyik. Linda: Biztos vagyok benne, hogy az olvasóink ezt nagyon gondolatébresztőnek találják majd. És mindannyian látták? Én: Ó igen. Nem lehetett nem látni. Linda: Martin Sharp is látta? Én: Ó igen. Persze. Ő is látta... ő még nálunk is inkább látta. (Nem egészen tudtam, hogy ezzel mit akarok mondani, de éreztem, mennyire fontos neki, hogy Martin is benne legyen.) Linda: Na és most? Én: Hát. Ki kell találnunk, hogy mit csináljunk. Linda: Hát persze. Más újságokkal is fog beszélni? Én: Ó persze. Még szép. Meg voltam elégedve. Végül is megvágtam öt lepedőre. De meg kellett ígérnem, hogy mindenkivel lesz lehetősége beszélni.


JJ Először nem tűnt úgy, hogy túl bonyolult lesz. Oké, egyikünk sem repesett az örömtől, amiért Jess belerángatott minket ebbe az angyaltémába, de nem tűnt olyasminek, amin érdemes összeveszni. Összeszorítjuk a fogunkat, és azt mondjuk, láttunk egy angyalt, felmarkoljuk a pénzt, és megpróbáljuk elfelejteni, hogy ez megtörtént. De másnap ott ültök egy újságíró előtt, és mindannyian fapofával bólogattok, hogy, ja, aha, ez a kibaszott angyal úgy nézett ki, mint Matt Damon, és a lojalitás a világ leghülyébb erényének tűnik. Meg nem is úgy volt, hogy csak lezavarja az ember a dolgot, amikor állítólag angyalt látott. Nem mondhatod, hogy „Ja, aha, egy angyalt, nagy ügy”. Mert angyalt látni nyilvánvalóan tényleg nagy ügy, szóval úgy is kell viselkedned, hogy hű meg ha, és tátott szájjal kell ámuldoznod, és nem olyan egyszerű tátott szájjal ámuldozni, amikor az ember összeszorítja a fogát. Maureen volt talán az egyetlen köztünk, aki meggyőző tudott volna lenni, mert ő hitt az ilyesmikben. Úgy-ahogy. De mivel ő hitt benne, épp neki esett a leginkább nehezére hazudni. „Maureen – mondta Jess türelmesen és lassan, mintha Maureen egyszerűen csak buta volna, nem pedig a halhatatlan lelke miatt aggódna. – Ötezer fontért csináljuk.” Az újság elintézte, hogy valaki abból az otthonból vigyázzon Mattyre, és abban a kávéházban találkoztunk Lindával, ahol újévkor reggeliztünk. Lefényképeztek bennünket – a legtöbb csoportkép volt, de aztán csináltak még párat kint is, amint az ég felé mutatunk, és le van esve az állunk a csodálkozástól. Végül is azokat nem használták fel, valószínűleg azért, mert volt, aki egy kicsit eltúlozta, egyvalaki meg egyáltalán nem volt hajlandó rá. És aztán, a fényképezés után, Linda kérdéseket tett fel nekünk. Martinra utazott – ő volt az aduász. Ha ki tudja szedni Martin Sharpból, hogy egy angyal mentette meg az öngyilkosságtól – más szavakkal, ha Martin Sharp hivatalosan, az aláírásával igazolva azt mondja neki, hogy „BUGGYANT VAGYOK” -, akkor címlapsztorija van. Ezt Martin is tudta, úgyhogy hősies volt a teljesítménye, vagy legalábbis olyan közel állt a hősiességhez, amilyen közel csak juthatsz hozzá, ha te vagy „begerjedt Sharp”, a csevejshow-sztár, aki valószínűleg soha életében nem tesz semmi olyat, aminek köze lenne a tényleges hősiességhez. Ahogy Martin elmondta Lindának, hogy angyalt látott, az


arra a Sidney Carton nevű csókára emlékeztetett a Két város történeté-ből, amikor megy a guillotine alá, hogy a cimborája tovább élhessen: Martin olyan képet vágott, mint akinek mindjárt lenyisszantják a fejét a közjó érdekében. Csak épp abban a Sidney nevű csókában volt valami belső nemesség, és valószínűleg úgy is nézett ki, Martin viszont láthatóan csak kurvára ki volt akadva. Eleinte Jess beszélt mindannyiunk helyett, de aztán Lindának elege lett belőle, és elkezdte közvetlenül Martinhoz intézni a kérdéseit. – Szóval, amikor az az alak elkezdett lebegni... Lebegni? Jól mondom? – Lebegett – erősítette meg Jess. – Ahogy már mondtam, először túl magasan lebegett, mert kiment a gyakorlatból, de aztán megtalálta a megfelelő magasságot. Martinnak megrándult az arca, mintha attól, hogy az angyal nem volt hajlandó a lábával érinteni a talajt, ez az egész még kínosabb lett volna számára. – Szóval amikor az angyal ott lebegett maga előtt, Martin, maga mit gondolt? – Hogy mit gondoltam? – Nemigen tudtunk akkor gondolkozni, igaz? – mondta Jess. – Túlságosan meg voltunk döbbenve. – Hát igen – mondta Martin. – De csak kellett gondolnia valamit – mondta Linda. – Még ha csak annyit is, hogy A mindenit, vajon sikerül-e megbeszélnem vele, hogy eljöjjön a Korán kelj, aranyat lelj-be. – Biztatóan nevetett. – Hát – mondta Martin. – Bizonyára tudja, hogy már egy ideje nem vezetem azt a műsort. Úgyhogy fölösleges lett volna megkérdezni tőle. – De van egy műsora az egyik kábelcsatornán. – Van. – Szóval esetleg abba elmehetett volna. – Újabb biztató kacaj. – Többnyire a szórakoztatóiparból hívunk vendégeket. Humoristákat, sorozatsztárokat... Néha egy-egy sportolót. – Szóval azt mondja, hogy nem akarná meghívni a műsorába. – Úgy tűnt, Linda nagyon rákattant erre a vonalra, és sehogy sem akarja elereszteni. – Nem tudom. – Nem tudja? – horkant fel Linda. – Azért éppenséggel nem David Letterman show-járól beszélünk, nem igaz? Nem hiszem, hogy rohamoznák magukat a sztárok, csak hogy szerepelhessenek a showban. – Jól megvagyunk.


Valahogy az volt az érzésem, hogy Linda nem fogja fel a sztori lényegét. Egy angyal – aki talán magának az Úrnak a küldötte, ki tudja? – meglátogatott egy archwayi toronyházat, hogy lebeszéljen mindannyiunkat az öngyilkosságról, és erre ő azt akarja tudni, miért nem hívták meg azon nyomban egy csevejshow-ba. Nem is tudom. Az ember azt gondolná, hogy ez egy olyan kérdés, ami csak valahol az interjú vége felé bukkan fel. – Mindenesetre ő lenne az első olyan ember abban a műsorban, akiről már hallottunk. – Szóval már hallott róla? – kérdezte Martin. – Erről a bizonyos angyalról? Amelyik úgy néz ki, mint Matt Damon? – Hallottam már angyalokról – mondta Linda. – Hát, biztos vagyok benne, hogy hallott már színésznőkről is – mondta Martin. – Azok is szoktak szerepelni nálunk. – Most ezzel mire akarunk kilyukadni? – mondtam. – Maga valóban arról akar cikket írni, hogy Matt angyal miért nem volt még a Martinshow vendége? – Így hívják? – kérdezte Angel. – Matt angyalnak? – Általában csak „Az Angyal”-nak – mondta Jess. – De... – Engedné, hogy Martin válaszoljon néhány kérdésre? – Már egy csomó mindent kérdezett tőle – mondta Jess. – Maureen meg még semmit se mondott. És JJ se sokat. – Martin az, akiről a legtöbb olvasónk már hallott – mondta Linda. – Martin! Szóval így nevezik? – Egyszerűen csak „Az Angyal”-nak – mondta Martin. Azon az éjszakán, amikor meg akarta ölni magát, boldogabbnak nézett ki, mint most. – Tisztázhatnék valamit? – mondta Linda. – Maga látta őt, ugye, Martin? Martin fészkelődött a székében. Látni lehetett, ahogy végigkutatja az agya rejtett zugait, hátha van olyan menekülési útvonal, amit eddig nem vett észre. – Ó, igen – mondta végül. – Láttam, persze. Olyan... döbbenetes volt. És ezzel végül is belesétált a ketrecbe, amit Linda kinyitott neki. Az emberek ezek után nyugodtan böködhették botokkal és nevezhették mindenfélének, ő meg nem tehetett mást, mint hogy ül, és elviseli, mint egy torzszülött, akit kiállítottak a cirkuszi sátor mellett. Persze most mindannyian ilyen torzszülöttek lettünk. Amikor a barátaink, a családtagjaink és a volt szeretőink másnap reggel kinyitották az újságot, két lehetséges következtetés valamelyikére juthattak: 1)


mindannyian becsavarodtunk, vagy 2) átverőművészek vagyunk. Oké, szigorúan véve lehetett volna még egy harmadik következtetés is – hogy igazat beszélünk. Láttunk egy angyalt, amelyik úgy nézett ki, mint Matt Damon, és olyan okokból, amiket csak ő maga ismer, azt mondta nekünk, hogy jöjjünk le a tetőről. De meg kell hogy mondjam, egyetlen olyan embert sem ismerek, aki ezt elhinné. Vagy talán csak az Ida nevű nagynénémet, aki Alabamában él, és minden vasárnap délelőtt kígyókat egzecíroztat a templomában, de ő persze hibbant. És nem is tudom, srácok, de nekem úgy tűnt, hogy innen nehéz lesz visszakecmeregnünk. Ha térképet rajzolnánk, akkor, mondjuk, a jelzálogkölcsönök, a normális emberi kapcsolatok, az állások meg az effélék, mindazok a dolgok, amelyek a normális életet alkotják, New Orleansban volnának, és azzal, hogy előálltunk ezzel a baromsággal, mi valahol Észak-Alaszkában találtuk magunkat. Ugyan ki adna munkát egy olyan csókának, aki azt mondja, hogy angyalokat lát? És ki adna munkát egy olyan csókának, aki csak azért lát angyalokat, mert ezzel kereshet pár fontot? Nem, nekünk végünk volt mint komoly embereknek. Eladtuk a komolyságunkat ezerkétszázötven angol fontért, és amennyire én átláttam a dolgokat, annak a pénznek ki kellett tartania az életünk végéig, hacsak nem látjuk meg Istent, Elvist vagy Diana hercegnőt. Csak persze őket már igazából kell látnunk, és fényképeket készítenünk róluk. Alig több mint két évvel ezelőtt az REM menedzsere eljött megnézni a Big Yellow-t, és megkérdezte, érdekelne-e minket, hogy az ő cége képviseljen bennünket, mire azt mondtuk, hogy jó nekünk az, ami van. Az REM! Huszonhat hónappal ezelőtt! Ott ültünk abban a menő irodában, és az a srác próbált meggyőzni bennünket, oké? És most olyan emberek társaságában ültem, mint Maureen és Jess, és részt vettem a szánalmas erőfeszítésükben, hogy kicsikarjanak pár fontot valakiből, aki szíves örömest adja nekünk azt a lét, feltéve hogy készek vagyunk totál hülyét csinálni magunkból. Ha az elmúlt két év megtanított valamire, akkor arra biztosan, hogy nincsen semmi, amit el ne tudna kúrni az ember, ha nagyon igyekszik. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy én itt senkinek se vagyok se a barátja, se a rokona; senki sem tudja, hogy ki vagyok, leszámítva talán csak a banda néhány rajongóját, de őrájuk meg szívesebben gondolok úgy, hogy nem olyan emberek, akik olvasnák Linda újságját. Meg esetleg a pizzázóból is a kezébe kerülhet egyik-másik srácnak egy kósza példány, de ők rögtön kiszagolnák a lóvét és a kétségbeesést, és ugyan mit érdekelné őket a megaláztatás.


Úgyhogy nem marad más, csak Lizzie, és ha meglát rólam egy képet, amin totál idiótának nézek ki, ám legyen. Tudjátok, miért szakított velem? Azért szakított velem, mert kiderült, hogy végül mégsem lesz belőlem rocksztár. El tudjátok ezt hinni, bazmeg? Nem, nem tudjátok, mert túl van minden határon, és ezért hihetetlen. „Szarrágás, asszony a neved.” Tudjátok, azon a ponton úgy gondolkodtam, hogy Lizzie-t nem bántaná, ha látná, hogy mennyire ki vagyok bukva miatta. Ami azt illeti, ha egy időre láthatatlanná válhattam volna, akkor az egyik első dolgom, miután kirabolok egy bankot és bemegyek egy edzőterem női zuhanyzójába meg a szokásos miegymás, az lett volna, hogy odatolom elé az újságot, és nézem, ahogy olvassa. Hát, nem tudtam semmiről semmit. Akkor még. Azt hittem, tudok ezt-azt, de nem tudtam.


MAUREEN Úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni elmenni a templomba a Lindával folytatott beszélgetés után. Előző nap gondolkodtam rajta egy kicsit; szörnyen hiányzott, és arra gondoltam, lehet, hogy az Úr nem bánná olyan nagyon, ha csak ülnék ott hátul, és nem mennék gyónni – valahogy kiosonnék még az úrvacsora előtt. De miután azt mondtam Lindának, hogy láttam egy angyalt, tudtam, hogy többé szó sem lehet a templomról, hogy soha többé nem mehetek be oda egészen a halálom órájáig. Nem tudtam pontosan, hogy milyen bűnt követtem el, de biztos voltam benne, hogy az angyalok kitalálásával kapcsolatos bűnök halálosak. Még mindig úgy gondoltam, hogy a hat hét letelte után meg fogom ölni magam; ugyan mitől gondoltam volna meg magam? De elfoglaltabb voltam, mint bármikor: interjúk, megbeszélések, úgyhogy ez kicsit elterelte a gondolataimat. De ez a sok rohangálás csak afféle kapkodásnak tűnt az utolsó percekben, mintha pár dolgot még el kellene intéznem, mielőtt szabadságra megyek. Szóval ez voltam: egy ember, aki hamarosan meg fogja ölni magát, amint tud időt szakítani rá. Azt akartam mondani, hogy akkor láttam meg az első kis csillanást, azon a napon, amikor Linda interjút készített velünk, de nem igazán így volt. Inkább olyan volt, mintha már kiválasztottam volna, hogy mit fogok nézni a tévében; és már kezdtem készülni rá, amikor észrevettem, hogy valami mást is adnak, ami talán érdekesebb lenne. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én nem mindig szeretem, ha lehet választani. Végül az ember ide-oda kapcsolgat a két film között, és egyiket se nézi meg rendesen. Nem is tudom, hogy csinálják azok, akiknek kábeltévéjük is van. Az történt, hogy az interjú után egyszer csak JJ-vel kezdtem beszélgetni. Indult vissza a lakására, én meg a buszmegálló felé mentem, és végül is együtt mentünk. Nem vagyok biztos benne, hogy akarta, mert jóformán nem is szóltunk egymáshoz, mióta megütöttem azt az embert szilveszterkor, de ez épp egy olyan kínos helyzet volt, hogy öt lépéssel mögötte mentem, úgyhogy megállt, hogy bevárjon. – Hát ez kemény volt, mi? – mondta, mire meglepődtem, mert azt hittem, hogy egyedül én találtam olyan kínosnak a helyzetet. – Utálom a hazugságot – mondtam. Rám nézett és nevetett, és ekkor eszembe jutott az ő hazugsága.


– Nem akartam megbántani – mondtam. – Én is hazudtam. Hazudtam az angyallal kapcsolatban. Meg Mattynek is hazudtam. Hogy egy partira megyek szilveszterkor. Meg a gondozó embereinek is hazudtam. – Szerintem Isten meg fogja magának bocsátani ezeket. – Mentünk tovább, és aztán egyszer csak, minden ok nélkül megkérdezte: – Mi kellene hozzá, hogy meggondolja magát? – Miben? – Hát... tudja. Hogy véget akar vetni az egésznek. Nem tudtam, mit mondjak. – Ha, mondjuk, megállapodást köthetne Istennel. Ott ül magával szemben az asztalnál a Kaporszakállú. És azt mondja, Oké, Maureen, mi szeretünk téged, és igazán azt akarjuk, hogy maradj ott, ahol vagy, a Földön. Mit tehetünk, hogy rávegyünk? Mit ajánlhatunk fel? – Isten személyesen tőlem kérdezi ezt? – Aha. – Ha Ő személyesen szólna hozzám, akkor semmit sem kellene felajánlania. – Valóban? – Ha Isten az Ő végtelen bölcsességében azt akarná, hogy maradjak a Földön, akkor hogyan kérhetnék tőle bármit is? JJ nevetett. – Oké. Akkor nem az Isten. – Hanem ki? – Hát egy... egy olyan... nem is tudom. Egy olyan Kozmikus Nagyfőnök. Vagy miniszterelnök. Tony Blair. Olyasvalaki, aki sok mindent el tud intézni. Az embernek nem kell azt csinálnia, amit Tony Blair mond, anélkül hogy kéme valamit cserébe. – Meg tudja gyógyítani Mattyt? – Nem. Ő csak elintézni tud dolgokat. – Szeretnék nyaralni egyszer. – Jézusom! Maga igazán olcsó kuncsaft. Nyugodtan végigélné az élete hátralevő részét, ha egy hetet Floridában tölthetne? – Szeretnék egyszer külföldre utazni. Még sohasem voltam. – Soha nem volt külföldön? Úgy mondta ezt, mintha szégyellnem kellene magam miatta, és egy pillanatig szégyelltem is. – Mikor volt utoljára szabadságon? – Azelőtt, hogy Matty megszületett. – És mennyi idős most Matty? – Tizenkilenc.


– Oké. Mint a menedzsere, meg fogom kérni Kaporszakállút, hogy évente egyszer szabadságra mehessen. Vagy kétszer. – Ezt nem tudja megtenni! – Tényleg megijedtem. Most már értem, hogy túl komolyan vettem az egészet, de annyira valóságosnak éreztem, és úgy tűnt, hogy évi egy szabadság túl nagy kérés. – Bízzon bennem – mondta JJ. – Ismerem a piaci viszonyokat. Kozmikus Tonynak a szeme sem fog rebbenni. És még? Ki vele! – Ó, többet igazán nem tudnék kérni. – Tegyük fel, hogy megadja magának az évi két hét szabadságot. Ötven hét hosszú idő, hogy kivárja, nem igaz? És nem lesz több találkozója Kozmikus Tonyval. Egyetlen esélye van. Most vagy soha. Mindent, amit akar, egyszerre kell kérnie tőle. – Egy állás. – Akar egy állást? – Igen. Persze. – Milyen állást? – Akármilyet. Mondjuk, hogy egy boltban dolgozhassak. Bármit, csak ne kelljen mindig otthon lennem. Matty születése előtt dolgoztam. Egy irodacikkeket árusító boltban, a Tufnell Parkban. Szerettem; szerettem a különböző tollakat, a különböző méretű papírokat és borítékokat. Szerettem a főnökömet. Azóta nem dolgozom. – Oké. Gyerünk, gyerünk! – Talán egy kis társasági életet. A templomban néha rendeznek vetélkedőt. Olyanok, mint a vendéglői vetélkedők, csak nem a vendéglőben tartják. Szeretnék elmenni egy olyanra. – Rendicsek, el tudjuk engedni a vetélkedőre. Mosolyogni próbáltam, mert tudtam, hogy JJ viccel, de valahogy nyomasztott ez a beszélgetés. Nem igazán tudtam mit kitalálni, és ez bosszantott. És valami furcsa módon félelemmel töltött el. Olyan volt, mint találni egy ajtót a házadban, amit még sohasem láttál. Szeretnéd tudni, hogy mi van mögötte? Egyesek szeretnék, biztos vagyok benne, de én nem. Nem akartam, hogy tovább beszélgessünk rólam. – Na és maga? – kérdeztem JJ-től. – Maga mit mondana Kozmikus Tonynak? – Hát. Nem is tudom, testvér. – Mindenkit „testvér”-nek szólít, még ha nem is a testvére. De meg lehet szokni. – Talán, nem is tudom... Hogy újraélhessem az elmúlt tizenöt évet vagy valami. Elvégezném a középiskolát. Elfelejteném a zenét. Olyan ember lennék, aki beéri azzal, ami, és nem akar az lenni, ami lenni akar.


– De Kozmikus Tony ezt nem tudja elintézni. – Nem. Ezt nem. – Úgyhogy maga igazából rosszabb helyzetben van, mint én. Kozmikus Tony rajtam tud segíteni, de magán nem. – Nem, dehogy, a kurva életbe, bocsánat, Maureen. Nem akartam, hogy ez jöjjön ki belőle. Magának... magának igazán nehéz az élete, és egyáltalán nem a saját hibájából, ami meg velem történt, az mind a saját hülyeségem miatt van, és... Nem lehet összehasonlítani. Tényleg. Sajnálom, hogy egyáltalán szóba hoztam. De én nem sajnáltam. Sokkal jobban szerettem Kozmikus Tonyra gondolni, mint Istenre.


MARTIN „SHARP ÚJABB KALANDJA – EGY HÁRFÁS ÉJSZAKA”: ez volt a főcím Linda újságjában – az első oldalon, mellette egy képpel rólam, amint kiterülve fekszem egy éjszakai bár előtt. A cikk, Linda ígéretével ellentétben, nem a tetőn átélt élményünk szépségét és misztikumát hangsúlyozta; egészen más volt a beállítása, nevezetesen: egy volt televíziós személyiség váratlan, boldogító és vicces megtébolyodása. A bennem rejlő újságíró gyanítja, hogy Linda nagyjából beletrafált a lényegbe. – Mi a fenét jelent ez? – kérdezte tőlem Jess telefonon aznap reggel. – Volt régen egy ilyen sörreklám – mondtam. – „HÁRFA – A KALANDOS ÉJSZAKÁKRA.” – Mi köze a sörnek bármihez? – Semmi. De a sör neve Hárfa volt. – Oké. Akkor mi a köze a hárfának bármihez? – Állítólag az angyalok azon játszanak. – Tényleg? Mondanunk kellett volna, hogy hárfán játszott? Hogy meggyőzőbb legyen? Megmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint egy hárfa hozzáadása Matt Damon angyal képéhez aligha segített volna abban, hogy meggyőzzük az embereket a hitelességéről. – Különben is, miért csak rólad szól az egész kurva cikk? Minket jóformán meg se említ. Még jó páran felhívtak aznap délelőtt – Theo például, aki azt mondta, hogy sokan érdeklődtek a történet iránt, és végre adtam neki valami anyagot, amivel tud dolgozni, már ha kész vagyok beszélni a nyilvánosság előtt egy nyilvánvalóan nagyon személyes spirituális élményről; meg Penny, aki azt akarta, hogy találkozzunk és beszélgessünk; meg a lányaim. Hetek óta nem beszélhettem velük, de Cindynek az anyai ösztöne nyilván azt súgta, hogy az a nap, amikor apu benne van az újságban, és arról beszél, hogy látta Isten küldöttét, jó alkalom a kapcsolat felújítására. – Tényleg láttál egy angyalt, apu? – Nem. – Anyu azt mondta, hogy láttál. – Hát, nem láttam.


– Miért mondta akkor anyu azt, hogy láttál? – Ezt tőle kellene megkérdezned. – Anyu, miért mondtad, hogy apu látott egy angyalt? Türelmesen vártam, amíg lezajlott a röpke beszélgetés a kagylótól távol. – Azt mondja, nem ő mondta. Azt mondja, az újságban írják. – Füllentettem, kicsim. Hogy keressek egy kis pénzt. – Ja. – Hogy szép ajándékot tudjak venni a születésnapodra. – Ó. Miért kapsz pénzt azért, hogy azt mondod, láttál egy angyalt? – Azt majd máskor elmagyarázom. – Ó. És aztán Cindyvel is beszéltem, de nem túl hosszan. Röpke szóváltásunk alatt sikerült megemlítenem két különböző fajta nőstény háziállatot. Felhívott a főnököm is a SüssFeltől. Azért hívott, hogy közölje, ki vagyok rúgva. – Te viccelsz. – Bárcsak viccelnék, Sharpy. De nem hagytál nekem más lehetőséget. – Miért, mit tettem? – Láttad az újságot ma reggel? – Ez olyan nagy gond neked? – Hogy őszinte legyek, kicsit dilisnek tűnsz annak a cikknek az alapján. – És szerinted ez nem reklám a csatornának? – Szerintem csakis negatív reklám. – Szerinted a SüssFel esetében van olyan, hogy negatív reklám? – Ezt meg hogy érted? – Hogy érteném, amikor soha senki nem hallott rólunk? Azaz rólatok. Hosszú, hosszú csend volt, és közben hallani lehetett a rozsdásodó fogaskerekek kattogását Declan agyában. – Ah. Értem. Nagyon ravasz. Ez nekem eszembe sem jutott. – Nem fogok könyörögni, Dec. De nekem ez egy kicsit perverznek tűnne. Felveszel, amikor senki a világon nem akar látni. És aztán kirúgsz, amikor mindenki rólam beszél. A műsorvezetőid közül hányan vannak benne a mai újságokban? – Oké, oké, leesett. Már értem, mire akarsz kilyukadni. Szóval, ha jól értelmezem a szavaidat, azt mondod, hogy nem létezik negatív reklám egy... egy szárnypróbálgató kábelcsatorna esetében.


– Én ezt persze nem tudtam volna ilyen elegánsan megfogalmazni. De igen, dióhéjban ennyi. – Oké. Meggyőztél, Sharpy. Ma délután kik jönnek hozzánk? – Ma délután? – Igen. Csütörtök van. – Ah. – Elfelejtetted? – Hát, valahogy úgy, aha. – Szóval senki? – Hát, gondolom, bevihetem JJ-t, Maureent és Jesst. – Ők kicsodák? – A másik három. – A másik három kicsoda? – Olvastad a cikket? – Én csak azt olvastam, amelyikben az van, hogy láttál egy angyalt. – Ott voltak velem fent. – Hol fent? – Az egész angyaldolog, Declan, abból jön, hogy meg akartam ölni magam. És aztán összetalálkoztam három másik emberrel egy toronyház tetején, akik ugyanazt akarták megtenni. És aztán... Hát, hogy rövidre fogjam, az angyal azt mondta nekünk, hogy jöjjünk le. – Beszarás. – Pontosan. – És gondolod, hogy be tudod hozni a másik hármat? – Majdnem biztos vagyok benne. – Jesszusom! Na és mit gondolsz, mennyibe kerülnek? – Mondjuk, egy rongy per koponya? Plusz a költségek. Az egyikük egy... Szóval egyedülálló szülő, és valakinek vigyázni kell a gyerekére. – Hát akkor csináld! A kurva életbe! Le vannak szarva a költségek. – Nagy vagy, Dec. – Szerintem ez jó ötlet. Tetszik. Az öreg Declan még érti a dörgést, mi? – De mennyire. Declan, a tökös tévés. – Azt kell mondanotok magatokban – mondtam nekik -, hogy senki sem fogja nézni. – Ez egy olyan régi tévés trükk, mi? – mondta JJ, mint aki átlát a szitán.


– Nem – mondtam. – Higgyetek nekem. Szó szerint senki sem fogja nézni. Soha nem találkoztam senkivel, aki valaha látta volna a műsoromat. A SüssFelTV – vagy ahogy az ott dolgozók mondják, a CsöcsFelTV – világi főhadiszállása egy olyan pajtaszerűségben van Hoxtonban. Van benne egy kis recepciós helyiség, két öltöző meg egy stúdió, ahol mind a négy saját gyártású műsorunkat készítjük. Minden reggel egy CandyAnn nevű nő kozmetikumokat árul; a csütörtök délutánon egy DJ JóHír nevű szivarral osztozunk, aki a halottakhoz beszél, rendszerint a recepciós, az ablaktisztító vagy a taxisofőr kérdéseit tolmácsolva, aki aztán hazaviszi, vagy bárkiét, aki történetesen épp arra jár: „Jelent számodra valamit az A betű, Asif?” meg ilyenek. A többi délután régi amerikai agárversenyek felvételeit adják – valamikor régen az volt az elképzelés, hogy a nézők majd fogadhatnak, de nem lett belőle semmi, és véleményem szerint ha az ember nem fogadhat, akkor az agárverseny, különösen a régi agárverseny kicsit veszít a vonzerejéből. Esténként két bugyira-melltartóra vetkőzött nő beszélget egymással, rendszerint bugyikról és melltartókról, miközben a nézők buja üzeneteket küldözgetnek nekik, amikkel nem törődnek. Hát, nagyjából ennyi. Declant egy rejtélyes ázsiai üzletember bízta meg a csatorna vezetésével, és mi, akik a SüssFelTV-nek dolgozunk, azt gyanítjuk, hogy valamiképpen, valami számunkra kifürkészhetetlenül homályos és ravasz módon kábítószerekkel és gyermekpornográfiával való kereskedésben veszünk részt. Az egyik elmélet szerint az agarak kódolt üzeneteket közvetítenek a kereskedőknek: ha, mondjuk, a szélső pályán futó kutya győz, akkor az üzenet a thai kliensnek, hogy másnap kora reggel indítson útnak egy pár kiló heroinból és négy tizenhárom éves gyerekből álló szállítmányt. Szóval valami ilyesmi. A vendégeim a Csak sharposan-ban rendszerint régi barátaim, akik így akarnak segíteni rajtam, vagy volt hírességek, akik hasonló csónakban eveznek, mint én – lék a vízvonal alatt, bármelyik pillanatban elsüllyedhet. Néha tegnapi sztárjaim vannak, és ilyenkor mindenkin vad izgalom lesz úrrá, de a legtöbbször özönvíz előtti a felhozatal. CandyAnn, DJ JóHír és a két lengén öltözött hölgy már többször is szerepelt a műsoromban, lehetőséget adva a nézőknek, hogy jobban megismerjék őket. (A Csak sharposan két óráig tart, és bár a reklámszervezési részlegünk, nevezetesen Karen a recepcióról minden tőle telhetőt megtesz, ritkán szakítanak meg bennünket a szponzoraink üzenetei. A teoretikus néző aligha érezheti bármikor is úgy, hogy épp csak egy kicsit megkapirgáltuk a felszínt a beszélgetésünkben.) Úgyhogy olyan kaliberű


embereket megnyerni, mint Maureen és Jess, valóságos szenzáció volt: a vendégeim közül vajmi kevesen szerepeltek a műsoromban ugyanabban az évtizedben, amikor írtak róluk az újságok. Büszke voltam az interjúimra. Úgy értem, most is büszke vagyok, de abban az időben, amikor úgy tűnt, hogy semmi mást nem vagyok képes rendesen csinálni, úgy kapaszkodtam a szakmai hozzáértésembe, ahogy egy fatörzsbe kapaszkodnék egy sziklafalon. A fénykoromban készítettem interjúkat részeg, érzelgős színészekkel reggel nyolckor és részeg, agresszív focistákkal este nyolckor. Hazug politikusokat arra kényszerítettem, hogy mondjanak valami igazsághoz hasonlót, és olyan anyákkal kellett megbirkóznom, akiket a fájdalmuk kínosan bőbeszédűvé tett, és egyetlenegyszer sem hagytam kicsúszni a kezemből a helyzet irányítását. A stúdiódíványom az osztálytermem volt, és nem tűrtem a rossz viselkedést. Még azokban az elkeseredett SüssFelTV-s hónapokban is, amikor senkikkel és reménytelen pojácákkal beszélgettem, olyan emberekkel, akiknek nincs semmi mondanivalójuk, és azt a semmit se tudják rendesen elmondani, vigasztaló volt arra gondolni, hogy van az életemben egy olyan terület, amiben igazán jó vagyok. Úgyhogy amikor Jess és JJ úgy döntött, hogy a műsorom egy vicc, és ennek megfelelően viselkedtek, egyszer csak csődöt mondott a humorérzékem. Természetesen bánom, hogy így történt; jobban örülnék, ha sikerült volna kevésbé fellengzősen és lazábban viselkednem. Igaz, én biztattam őket arra, hogy beszéljenek egy felejthetetlen élményről, amely nem történt meg velük, és ezt ők is nagyon jól tudták. És tény, hogy az a felejthetetlen élmény röhejes volt. De mégis, mindezen akadályok ellenére valahogy több profizmusra számítottam. Nem akarom eltúlozni a dolgokat, egy tévéinterjú elkészítése nem valami kibaszott atomfizika. Kicsit elcsevegsz előtte a vendégeiddel, nagyjából megbeszélitek, hogy mi lesz a beszélgetés menete, emlékezteted őket a vicces anekdotáikra, illetve, ebben az esetben, a megtárgyalandó fikció kőkemény tényeire, ahogyan Jess a legelső interjújában felvázolta őket – nevezetesen, hogy az angyal úgy nézett ki, mint Matt Damon, a tető felett lebegett, és olyan bő fehér szerkót viselt. Ne szórakozzatok ezekkel, mondtam nekik, mert akkor gáz van. Na és mi történik? Szinte azonnal? Megkérdezem JJ-től, hogy milyen ruhát viselt az angyal, mire azt feleli, hogy az angyal egy olyan promóciós pólót viselt, ami ahhoz a Sandra Bullock-filmhez készült, az Aludj csak, én álmodom-hoz – és persze, amilyen szerencsém van, Jess látta a filmet a tévében, és így képes volt hosszasan taglalni a cselekményét.


– Ha kérhetném, hogy maradjunk meg az eredeti témánknál – mondtam. – Rengeteg ember látta az Aludj csak, én álmodom című filmet, de nagyon kevesen láttak egy angyalt. – Ki nem szarja le. Senki se nézi ezt a műsort. Te mondtad. – Ez csak egy régi tévés trükk volt. – Hát, akkor most bajban leszünk. Mert azt mondtam, „Ki nem szarja le”. Rengeteg panaszt fogsz kapni emiatt. – Azt hiszem, a nézőink elég bölcsek ahhoz, hogy tudják, az ilyen szélsőséges élmények néha szélsőséges nyelvhasználatot eredményeznek. – Ja, akkor jó. Kinemszarjale-kinemszarjale-kinemszarjale. – Jess bocsánatkérően intett előbb Maureen, majd Nagy-Britannia felháborodott lakói felé. – Különben meg szar Sandra Bullock-filmeket nézni nem különösebben szélsőséges élmény. – Az angyalról beszéltünk, nem Sandra Bullockról. – Milyen angyalról? És így tovább, és így tovább, míg végül Declan besétált a kozmetikumos hölggyel, és kitessékelt bennünket a stúdióból, ki az utcára és, az én esetemben, ki az állásomból.


JESS Valakinek írnia kéne egy dalt vagy valamit, aminek az a címe, hogy „Az apád meg az anyád szétkúrják az agyad”. Valami olyasmit, hogy „Az apád meg az anyád szétkúrják az agyad. Miattuk érzed kurva szarul magad.” Mert tényleg. Különösen az apád. Ő nem örülne neki, ha hallaná, de ha nem lennék én meg Jen, akkor soha senki nem hallott volna róla. Mert nem ám ő az oktatási nagyfőnök – az a miniszter. Államtitkárból annyi van, mint a szemét, és ő csak az egyik közülük. De tényleg, tiszta lúzer egy politikus. Az ember nem bánná, ha amiatt lenne lúzer, hogy kinyitotta a száját, és megmondta az őszintét, hogy mit gondol Irakról vagy valami, de nem; ő azt mondja, amit mondanak neki, hogy mondjon, de ezzel se jut semmire. A legtöbb embernek van egy kötele, ami hozzáköti valakihez, és ez a kötél lehet rövid vagy hosszú. De nem tudhatod, hogy mennyire hosszú. Azt nem te döntöd el. Maureent a kötele Mattyhez köti hozzá, kábé húsz centi hosszú, és megöli őt. Martint a kötele a lányaihoz köti, és mint egy hülye kutya, azt hiszi, hogy nincs is kötél. Rohanni kezd valamerre – egy éjszakai bárba egy lány után, fel egy toronyház tetejére, bárhová -, és hirtelen megfeszül a nyakán a kötél, fojtogatni kezdi, ő meg tisztára meg van lepődve, és másnap megint ugyanazt csinálja. Azt hiszem, JJ ahhoz az Eddie nevű fazonhoz van hozzákötve, akivel egy bandában játszott, mert folyton róla beszél. Én meg kezdem megtanulni, hogy Jenhez vagyok hozzákötve, nem az anyámhoz vagy az apámhoz – nem az otthonomhoz, ahol pedig lennie kellene a kötelemnek. Jen is azt gondolta, hogy hozzájuk van kötve, biztos vagyok benne. Biztonságban érezte magát, csak mert egy gyerek volt, akinek vannak szülei, úgyhogy csak sétált és sétált, amíg le nem sétált egy szikláról, vagy el nem bóklászott egy sivatagba, vagy ki nem kötött Texasban a szerelő pasijával. Azt gondolta, hogy majd visszarántja a kötél, de kiderült, hogy nincs is. Mármint kötél. És ő ezt a maga kárán tanulta meg. Úgyhogy én most Jenhez vagyok hozzákötve, de Jen nem olyan szilárd, mint egy ház. Ő lebeg, röpdös ide-oda, senki sem tudja, hogy hol van; és igazából így kurvára haszontalan, nem igaz? Na mindegy, nem tartozom semmivel anyunak és apunak. És ezt anyu is tudja. Réges-rég lemondott róla, hogy bármit is várjon tőlem. Még mindig egy idegroncs Jen miatt, és gyűlöli aput, rólam meg lemondott, úgyhogy nála minden tökre világos. De apu komolyan azt


gondolja, hogy elvárhat dolgokat, ami egy vicc. Például: mutogatott nekem mindenféle cikkeket, amikben azt írták, hogy le kellene mondania, mert a lánya olyan szar állapotban van, mintha nekem bármi közöm lenne hozzá. Úgyhogy elkezdem, Na és? Mondj le. Vagy ne mondj le. Tökmindegy. Egy karrier-tanácsadóval kellett volna elbeszélgetnie, nem a lányával. Különben meg nem is voltunk sokáig az újságokban. Még egyszer leakasztottunk egy adag pénzt, egy új Channel 5-ös csevejshow-tól. Ezúttal igazán igyekezni akartunk, hogy jól csináljuk, de a nő, aki a műsort vezette, kurvára kiakasztott, úgyhogy megmondtam neki, hogy az egészet csak kitaláltuk, hogy keressünk pár fontot, mire kizavart bennünket, és az a sok buta, agyhalott öreg spiné a közönségben pfujjolt meg hurrogott. És ennyi volt, többé senki sem akart beszélni velünk. Kénytelenek voltunk kitalálni, hogyan szórakoztassuk magunkat. Nem volt túl nehéz. Nekem rengeteg ötletem volt. Például: az én ötletem volt, hogy rendszeresen jöjjünk össze egy kávéra – vagy Maureennél, vagy valahol Islingtonban, ha találunk valakit, aki vigyáz Mattyre. Nem bántuk, hogy a pénz egy részét elköltjük bébiszitterekre vagy tudom is én, hogy nevezzük őket; úgy tettünk, mintha azért csinálnánk, hogy Maureennek legyen egy kis kikapcsolódása, de igazából nem akartunk mindig őhozzá menni. Nem sértésből mondom, de Matty azért elég nyomasztólag hatott mindenkire. Martinnak persze nem tetszett az ötletem. Először is azt akarta tudni, mit jelent, hogy „rendszeresen”, mert nem akarta elkötelezni magát. Én meg erre, hogy Ja, persze, se kutyád, se kölyköd, se feleséged, se csajod, se állásod, biztos nehéz lehet időt szakítani, mire ő, hogy ez nem idő, hanem választás kérdése, mire emlékeztetnem kellett, hogy beleegyezett, hogy a csapat tagja lesz. Mire ő, hogy Na és?, mire én, hogy Mi értelme beleegyezni valamibe? Mire ő, hogy Semmi. És ezt viccesnek gondolta, mert én is nagyjából ugyanezt mondtam a tetőn szilveszterkor. Én meg erre azt mondtam, Hát, te sokkal idősebb vagy nálam, és az én fiatal tudatom még nincs teljesen kialakulva, mire ő, hogy Hát ez az. És aztán nem tudtunk megegyezni abban, hogy hol találkozzunk. Én a Starbucksba akartam menni, mert szeretem a frappuccinót meg az ilyesmiket, de JJ azt mondta, ő nem rajong az ilyen multinacionális üzletláncokért, Martin meg olvasott valami flancos magazinban egy olyan kis sznob kávézóról az Essex Road és az Upper Street között, ahol saját kávét termesztenek, amíg te vársz a rendelésedre vagy valami. Úgyhogy végül is oda mentünk, csak hogy örüljön.


Na, szóval a hely épp megváltoztatta a nevét és a stílusát. A sznobéria nem volt kifizetődő, úgyhogy már nem volt sznob. Azelőtt Tres Mariasnak hívták, ami egy gát neve Brazíliában, de a srác, aki vezette, úgy gondolta, hogy ez a név összezavarja az embereket, mert ugyan mi köze lehet egy Máriának a kávéhoz, háromról nem is beszélve. Úgyhogy most Kávé Kapitánynak hívták, és mindenki tudhatta, hogy mit árulnak benne, nem mintha ez sokat változtatott volna a dolgokon. Így is töküres volt. Bementünk, és a srác, aki vezette, olyan régi katonai egyenruhát viselt, és tisztelgett nekünk, és azt mondta, Kávé kapitány áll a rendelkezésükre. Szerintem vicces volt, de Martin elkezdte, hogy Jézusmária!, és ki akart menni, de Kávé kapitány nem engedte, annyira kétségbe volt esve. Azt mondta, ingyen kapjuk a kávét az első látogatásunk alkalmával, meg egy sütikét is, ha akarunk. Úgyhogy nem mentünk el, de akkor meg kiderült, hogy baromi kicsi a hely. Olyan három asztal volt, és mindegyik tíz centire a pulttól, úgyhogy Kávé kapitány minden szavunkat hallotta. És hát figyelembe véve, hogy kik vagyunk, és hogy mi történt velünk, személyes dolgokról akartunk beszélgetni, és baromira zavart, hogy ott áll. Martin elkezdte, hogy Na, igyuk meg, aztán menjünk, és már állt is fel. De Kávé kapitány erre rögtön megszólalt, hogy Most meg mi a baj? Úgyhogy megmondtam neki, hogy Az a helyzet, hogy bizalmas dolgokról kell beszélgetnünk, mire ő, hogy tökéletesen megérti, és kimegy, amíg mi befejezzük. Mire én, hogy De komolyan, minden, amit mondunk, bizalmas, olyan okokból, amikbe nem szeretnék belemenni. És erre azt mondta, hogy nem számít, akkor is kint fog várni, hacsak nem jön közben valaki más is. És ezt is csinálta, és ezért mentünk aztán a Starbucksba a kávétalálkozóinkra. Nehéz volt arra koncentrálni, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, miközben az az egyenruhás idióta kint állt az ablak előtt, és azt figyelte, nehogy lopjunk a süteményeiből, vagyis a sütikéiből, ahogy ő mondta. Az emberek a Starbucks-féle helyekről folyton azt mondják, hogy mennyire személytelenek meg minden, de mi van akkor, ha valakinek épp arra van szüksége? El lennék veszve, ha úgy lenne minden, ahogy JJ meg a hozzá hasonlók akarják, és semmi személytelen nem maradna a világban. Jó érzés tudni, hogy vannak tágas, ablaktalan helyek, ahol senki le se szarja az embert. Jó adag magabiztosság kell hozzá, hogy bemenjen az ember egy kis helyre, ahol törzsvendégek vannak, kis könyvesboltokba meg kis lemezboltokba meg kis éttermekbe és kávézókba. Én a legjobban a Virgin Megastore-


ban meg a Bordersben meg a Starbucksban meg a Pizza Expressben érzem magam, ahol mindenki tojik rád, és senki sem tudja, hogy ki vagy. Anyu és apu folyton azt mondják, hogy mennyire nincs lélek ezekben a helyekben, mire én, hogy Ja. Épp az a frankó bennük. Az olvasókörös téma JJ ötlete volt. Azt mondta, Amerikában sokan csinálják, mármint hogy könyveket olvasnak és beszélnek róluk; Martin meg hozzátette, hogy itt is kezd divatba jönni, de én soha nem hallottam róla, úgyhogy nem lehet olyan nagyon divatos, különben olvastam volna róla a Kábán és bódultan magazinban. Kábé az volt benne az ötlet, hogy Valami Másról is beszélgessünk, és ne azon kezdjünk el vitatkozni, hogy ki az idióta és ki a seggfej, mert általában ezzel végződtek a Starbucksban töltött délutánjaink. Na, és úgy döntöttünk aztán, hogy olyan emberek könyveit fogjuk olvasni, akik megölték magukat. Merthogy ők a mi fajtánk, és úgy gondoltuk, meg kell tudnunk, hogy mi játszódott le a fejükben. Martin azt mondta, szerinte többet tanulhatnánk olyan emberektől, akik nem ölték meg magukat – arról kellene olvasnunk, hogy mi olyan szuper az életben maradásban, nem arról, hogy mi olyan szuper abban, ha kinyírja magát az ember. De kiderült, hogy van kábé huszonötmillió-hatezerkilencszáznyolcvanhárom olyan író, aki nem ölte meg magát, és három vagy négy olyan, aki igen, úgyhogy a könnyebb utat választottuk, és a kisebb kupac mellett maradtunk. Megszavaztuk, hogy a médiaszerepléseinken keresett pénzből fogjuk megvenni magunknak a könyveket. Na, szóval kiderült, hogy egyáltalán nem ez volt a könnyebb út. A kurva életbe, de tényleg! Próbáljátok meg elolvasni azoknak a fazonoknak a könyveit, akik megölték magukat! Virginia Woolffal kezdtük, és csak két oldalt olvastam el abból a világítótornyos könyvéből, de annyi elég is volt, hogy tudjam, miért lett öngyilkos: azért lett öngyilkos, mert nem tudta megértetni magát. Elég egy mondatot elolvasni hozzá, de tényleg. Kicsit még azonosulni is tudok vele, mert néha én is szenvedek ettől, de ő elkövette azt a hibát, hogy a nyilvánosság előtt csinálta. Úgy értem, bizonyos szempontból ez szerencse, mert hagyott maga után valamiféle szuvenírt, hogy a magunkfajta emberek tanulhassanak az ő nehézségeiből meg ilyesmi, de az ő fejére csak bajt hozott. Meg balszerencséje is volt, ha jobban belegondol az ember, mert a régi szép időkben bárki kiadathatta a könyvét, akkor még nem volt olyan nagy a konkurencia. Úgyhogy az ember bemehetett egy kiadóba, és elkezdhette, hogy Hé, az a helyzet, hogy szeretném, ha ezt kiadnák, mire ők, hogy Ó, rendben. Ma meg azt


mondanák, hogy Jaj, nem, aranyom, húzzon innen, ezt senki sem értené. Próbálkozzon inkább a Pilates-gyakorlatokkal vagy a salsával. JJ volt az egyetlen, aki szerint fantasztikus, úgyhogy eléggé leugattam, mire ő meg leugatott engem, amiért nem tetszett. Elkezdi nekem, hogy Csak azért, mert az apád olvas, igaz? Te azért akarsz ilyen bunkó maradni. Amire könnyű volt válaszolni, merthogy bocs, de apu nem olvas könyveket, és ezt meg is mondtam neki. És elkezdtem, hogy Azért vagy úgy oda, mert nem jártál iskolába, mi? Ezért gondolod azt, hogy minden könyv szuper, még az is, amelyik szar? Mert némelyik ember ilyen, nem igaz? Semmit sem szabad mondanod a könyvekről, mert a könyvek, azok könyvek, és a könyv az az Isten. Na mindegy, szóval ez nem nagyon tetszett neki, ami azt jelenti, hogy az elevenébe találtam. Azt mondta, hogy látja, mi fog történni az olvasókörünkkel, az fog történni vele, hogy tönkreteszem, és nem érti, hogy lehetett olyan hülye, hogy másra számítson. Mire én, hogy Nem fogok semmit se tönkretenni. Ha egy könyv szar, akkor szar, nem mondhatok mást. Mire ő, hogy Ja, de te mindegyikre azt fogod mondani, hogy szar, igaz, mert annyira kibaszottul negatív vagy, bocsánat, Maureen. Mire én, hogy Ja, te meg mindegyikre azt fogod mondani, hogy szuper, mert olyan egy görény vagy. Mire ő, hogy Igenis mindegyik szuper, és végigsorolta az összes embert, akiről beszélgetnünk kellett volna az olvasókörben – Sylvia Plath, Primo Levi, Hemingway. Mire megkérdeztem, Na és mi értelme ennek az olvasókörösdinek, ha előre tudjuk, hogy mind szuper? Mi érdekes van abban? Mire ő, hogy ez nem a Megasztár, testvér. Nem az a lényeg, hogy szavazz a legjobbra. Mindegyik jó, és mi ezt elfogadjuk, és az eszméikről beszélgetünk. Mire én, hogy Ha ez a világítótornyos csaj is benne van, akkor én nem fogadom el, hogy mind szuper. Sőt per pillanat inkább az ellenkezőjét fogadom el. JJ meg ettől tökre pipa lett, és volt egy kis kellemetlen incidens, de Martin közbelépett, és úgy döntöttünk, hogy nem olvasunk több könyvet egyelőre, vagyis más szóval soha. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább az öngyilkos zenészekre koncentrálunk. Maureen még soha nem hallott Kurt Cobainről, el tudjátok ezt hinni? Szoktam gondolkodni. Tudom, hogy senki sem hiszi el, de szoktam. Csak épp máshogyan gondolkodom, mint mindenki más. Mielőtt gondolkodom, előbb dühösnek vagy kicsit agresszívnek kell lennem, ami persze dühítő lehet mindenki más számára, de ki nem szarja le. Na mindegy, aznap éjjel az ágyban JJ-n gondolkodtam, meg azon, hogy mit mondott arról, hogy azért utálom a könyveket, mert apu olvassa őket. És


igaz, amit mondtam, hogy nem olvas, legalábbis nem jellemző rá, bár az állása miatt úgy kell tennie, mintha olvasna. Jen viszont sokat olvasott. Szerette a könyveit, én viszont frászt kaptam tőlük. Frászt kaptam már akkor is, amikor Jen velünk volt, most meg még inkább frászt kapok. Mi lehetett bennük? Mit mondtak Jennek, amikor boldogtalan volt, és csak rájuk hallgatott, senki másra – se a barátaira, se a húgára, senkire? Felkeltem, és bementem a szobájába, ami most is pontosan ugyanolyan volt, mint azon a napon, amikor elment. (A filmekben is mindig ez van, és azt gondoljátok, Ja, persze, mintha nem jönne jól egy vendégszoba vagy egy olyan hely, ahova minden kacatot be lehet rámolni. De próbáljatok csak bemenni egy ilyen szobába, és elkezdeni mindent szétbarmolni benne.) És ott van mind: a Titkos történet, A 22-es csapdája, a Ne bántsátok a feketerigót!, a Zabhegyező, a No Logo, Az üvegbura (ami véletlen egybeesés, vagy talán nem is az, mert ez volt az egyik könyv, amit JJ el akart olvastatni velünk), a Bűn és bűnhődés, az 1984, a Jó helyek, ahová mehetsz, amikor el akarsz tűnni... Ez csak vicc volt, ez az utolsó. Nem hiszem, hogy valaha is nagy olvasó leszek, mert Jen volt az okos kettőnk közül, nem én, de biztos vagyok benne, hogy többet olvasnék, ha Jen nem vette volna el a kedvem tőle azzal, hogy eltűnt. Nem ez volt az első alkalom, hogy bementem a szobájába, és tudtam, hogy nem is az utolsó, és a könyvek mind ott sorakoztak és bámultak rám, és a legjobban azt utálom, hogy az egyik talán segítene megérteni. Nem úgy értem, hogy találnék egy aláhúzott mondatot, amiből rájöhetnék, hogy hol van most, bár valamikor végignéztem őket. Ja, végigpörgettem őket, hátha tett egy felkiáltójelet valahova a „Wales” szó mellé vagy bekarikázta a „Texas”-t. Csak arra gondolok, hogy ha elolvasnék mindent, amit szeretett, és mindent, ami felkeltette a figyelmét azokban az utolsó hónapokban, akkor lenne valami elképzelésem arról, hogy min jártak a gondolatai. Azt sem tudom, hogy ezek a könyvek komolyak vagy szomorúak vagy ijesztőek. És biztos azt gondoljátok, hogy szeretném megtudni, hiszen annyira szerettem a nővéremet meg minden. De nem szeretném. Nem vagyok képes rá. Nem vagyok képes rá, mert lusta és buta vagyok, és még csak bele sem tudok kezdeni, mert valami visszatart. Csak hevernek ott, bámulnak rám nap nap után, és tudom, hogy egyszer majd egy nagy kupacba rakom és elégetem őket. Hát, ennyi, szóval ezért nem vagyok egy nagy olvasó.


JJ A kulturális programunk teljesen az én vállamra nehezedett, mert a többieknek gőzük se volt semmiről. Maureen pár hetente vett ki könyveket a könyvtárból, de nem olvasott semmi olyat, amiről tudtunk volna beszélgetni, hacsak nem arról akarunk beszélgetni, hogy az ápolónőnek a gonosz gazdag sráchoz vagy a derék szegény fiúhoz kellene hozzámennie feleségül. És Martin se volt valami nagy irodalomrajongó. Azt mondta, egy csomó könyvet elolvasott a börtönben, de főleg olyan emberek életrajzait, akik súlyos megpróbáltatásokon estek át, mint Nelson Mandela meg ilyenek. Gyanítom, hogy Nelson Mandela nem gondolna úgy Martin Sharpra mint a lélektestvérére. Ha közelebbről megnézzük az életüket, látni fogjuk, hogy különböző okokból kerültek börtönbe. És higgyétek el nekem, azt meg jobb, ha nem tudjátok, hogy Jessnek mi a véleménye a könyvekről. Csak megbotránkoznátok. De ami engem illet, tulajdonképpen igaza volt. Különben meg ez tök egyszerű. Egész életemben olyan emberek vettek körül, akik nem olvasnak – a szüleim, a nővérem, a banda nagy része, különösen a ritmusszekció -, és ez egy idő után eléggé kiakasztja az embert. Hányszor nevezhetnek buzinak, mielőtt felkapod a vizet? Nem mintha zavarna, ha buzinak neveznek bla bla bla, és a legjobb barátaim közül is jó páran bla bla bla, de szerintem a buziság arról szól, hogy a srácokat szereted-e, nem arról, hogy szereted-e Don DeLillót – aki persze srác, elismerem, de én a könyveit szeretem, nem a seggét. Miért akadnak ki az emberek annyira az olvasáson? Oké, néha eléggé antiszociális voltam, amikor turnéztunk, de ha órákon keresztül gameboyozok, amiatt senki sem csesztetett volna. Az én társadalmi köreimben kibaszott űrlényeket felrobbantani társadalmilag elfogadott, az Amerikai pasztorál-t olvasni meg nem az. Eddie volt a legrosszabb. Olyan volt, mintha házasok lennénk, és sajátos módon egy könyvbe való belemerüléssel közölném vele minden este, hogy fáj a fejem. És akárcsak a házasságban, minél tovább voltunk együtt, annál rosszabb lett; bár most, hogy meggondolom, minél tovább voltunk együtt, minden annál rosszabb lett. Tudtuk, hogy nem fog összejönni, mármint a bandának, de az is lehet, hogy a barátságunk is kifúj, úgyhogy mindketten elkezdtünk pánikolni. És attól, hogy olvasok, Eddie csak még jobban pánikolt, mert azt hiszem, valahogy a fejébe vette


azt a baromságot, hogy az olvasás segíteni fog nekem valamilyen új karriert találni. Ja, persze, mintha az életben ez így menne. „Hé, testvér, szereted Updike-ot? Akkor klassz csóka vagy. Na, itt egy évi százezer dolláros állás a reklámügynökségünkben.” Az alatt a sok év alatt, amíg együtt voltunk, mindig arról beszéltünk, hogy mi a közös bennünk, az utolsó néhány hónapban meg észrevettük, hogy mennyi mindenben különbözünk, és ez mindkettőnk szívét összetörte. Na, szóval ez a hosszú változat. Mármint a magyarázaté, hogy miért akadtam ki Jessre. Magam mögött hagytam egy agresszív analfabétákkal teli bandát, és kurvára nem volt kedvem belépni egy másikba. Amikor boldogtalan vagy, azt hiszem, mindenben a világon – az olvasásban, az evésben, az alvásban – el van bújtatva valami, amitől csak még boldogtalanabb leszel. És valami okból azt gondoltam, hogy a zenével könnyebb lesz a helyzet, ami, figyelembe véve, hogy zenész vagyok, nem volt igazán okos gondolat. A könyvekbe csak egy csomó mindent fektettem be, a zenébe viszont az egész életemet. Azt gondoltam, Nick Drake-kel nem lőhetek mellé, különösen nem olyan emberek között, akik tele vannak bánattal. Ha még nem hallottátok... Haver, olyan, mintha lepárolta volna a világ összes szomorúságát, az összes sebet meg az összes elbaszott álmot, amiről le kellett mondanod, és beletöltötte volna az esszenciát egy pirinyó kis üvegbe, aztán bedugaszolta volna. És amikor játszani meg énekelni kezd, kiveszi a dugót, és bele lehet szagolni. A székedhez vagy szögezve, mintha valami vad dübörgés nyomna vissza, pedig ez nem az – ez csendes és nyugodt zene, és nem akarsz levegőt venni, nehogy elijeszd. És Maureennél hallgattuk, mert a Starbucksban nem játszathattuk a saját zenénket, és Maureennél ott van még Matty lélegzésének a zaja is, ami olyan, mintha lenne még egy plusz hangszer, aminek valami egészen iszonyatos a hangja. És ahogy ültem ott, testvér, arra gondoltam, ez meg fogja változtatni ezeknek az embereknek az életét örökre. Az első dal vége felé Jess elkezdte ledugni az ujját a torkán, és pofákat vágott. – Ez olyan csöpögős – mondta. – Olyan, nem is tudom, mintha költő lenne vagy mit tudom én. – Ezt sértésnek szánta: olyan emberrel töltöttem a napjaimat, aki azt gondolta, hogy a költők azok a lények, akik valahol a vastagbeledben laknak. – Engem nem zavar – mondta Martin. – Nem mennék ki, ha ő játszana egy bárban. – Én igen – mondta Jess.


Arra gondoltam, vajon lehetséges-e egyszerre bemosni mind a kettőnek, de elvetettem az ötletet azon az alapon, hogy túl gyorsan vége lenne, és nem okoznék nekik elég fájdalmat. Miután a földre zuhantak, még püfölni akarnám őket, vagyis egyenként kell elintézni a dolgot. Ez a zenedüh, ami olyan, mint a sofőrdüh, csak indokoltabb. Amikor rád tör a sofőrdüh, a lelked mélyén tudod, hogy egy barom vagy, de amikor a zenei agresszivitás kerít hatalmába, akkor Isten akaratát teljesíted be, márpedig Isten azt akarja, hogy ezek az emberek halottak legyenek. És aztán egészen bizarr dolog történt, már ha bizarrnak lehet nevezni, ha az embert mélyen megrázza a „Five Leaves Left”. – Hát nincs maguknak fülük? – mondta Maureen hirtelen. – Nem hallják, hogy mennyire szomorú ez a fiú, és hogy milyen gyönyörnek a dalai? Előbb mindannyian ránéztünk, aztán Jess énrám. – Haha – mondta. – Tetszik neked valami, ami Maureennek is tetszik. – Ezt az utolsó részt énekelve mondta, mint egy kisgyerek, ná-ná ná-náná ná-ná-ná. – Ne játszd meg, hogy butább vagy még annál is, amilyen vagy, Jess! – mondta Maureen. – Mert elég buta vagy anélkül is. – Ő is felkapta a vizet. Őt is hatalmába kerítette a zenedüh. – Csak hallgasd egy kicsit, és fejezd be a locsogást! És Jess érezte, hogy komolyan beszél, úgyhogy befogta a száját, és aztán csöndben hallgattuk végig a lemezt, és ha az ember közelről nézte Maureent, láthatta, hogy kicsit csillog a szeme. – Mikor halt meg? – Kilencszázhetvennégyben. Huszonhat éves volt. – Huszonhat. – Pár pillanatig hallgatott, elgondolkodott, és azt reméltem, hogy most sajnálja őt és a családját. Mert a másik lehetőség az volt, hogy irigyli, amiért megkímélte magát attól a sok szükségtelen pluszévtől. Azt akarod, hogy az emberek reagáljanak a jó zenére, de néha, tudjátok, túlzásokba esnek. – Ezt nem akarják hallani az emberek, igaz? – mondta. Senki sem mondott semmit, mert nem voltunk biztosan benne, hogy mire akar kilyukadni. – Én így érzem magam, minden áldott nap, és az emberek nem akarnak tudni róla. Azt akarják hallani, hogy úgy érzem magam, ahogy Tom Jones sugallja a dalaival. Vagy az az ausztrál lány, aki régen a Szomszédok-ban játszott. De én így érzem magam, és amit én érzek, azt nem játsszák a rádióban, mert a szomorú emberek kilógnak a sorból.


Még sohasem hallottuk Maureent így beszélni, nem is gondoltuk, hogy képes rá, és még Jess sem akarta félbeszakítani. – Furcsa, mert az emberek azt hiszik, hogy Matty miatt lógok ki. De Matty nem olyan rossz. Kemény munka, de... Az, ahogy Matty miatt érzem magam, az nem engedi, hogy olyan legyek, mint mások. Mindennek más lesz a súlya. Folyton találgatnod kell, hogy valami nehéz vagy könnyű, különösen azok a dolgok, amik benned vannak, és mindig eltéveszted, és ez idegesíti az embereket. Belefáradtam. És így hirtelen Maureen a lelki társam lett, mert ő megértette, és mert őt is átjárta a zenedüh, és valami kedveset akartam mondani neki. – Kikapcsolódásra van szüksége. Azért mondtam ezt, mert együtt érző akartam lenni, de aztán eszembe jutott Kozmikus Tony, és hirtelen rájöttem, hogy Kozmikus Tonynak most van pénze. – Hé! Mit szóltok hozzá? Miért ne? – mondtam. – Vigyük el Maureent nyaralni valahová. Martin nevetésben tört ki. – Ja, aha – mondta Jess. – Mik vagyunk mi? Valami öregek otthona önkéntes segítői vagy mi? – Maureen nem öreg – mondtam. – Hány éves is, Maureen? – Ötvenegy – mondta. – Oké, nem öregek otthona. Unalmas emberek otthona. – És mitől vagy te a legizgalmasabb ember a bolygón? – mondta Martin. – Hát, először is, én nem úgy nézek ki. Különben meg azt hittem, mellettem álltok. És szinte észrevétlenül, a nevetések meg az általános gúnyolódások közepette, Maureen sírni kezdett. – Bocsásson meg, Maureen – mondta Martin. – Nem akartam udvariatlan lenni. Egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, amint fekszünk négyesben egy medence mellett a nyugágyainkon. – Nem, nem – mondta Maureen. – Nem sértődtem meg. Vagy nem nagyon. És tudom, hogy senki sem akar szabadságra menni velem, és ez rendben is van. Csak azért érzékenyültem el egy kicsit, mert JJ-nek eszébe jutott. Olyan régóta... Senki... Én még nem... Csak kedves volt tőle, ennyi az egész. – Ó, a kurva életbe – mondta Martin halkan. – Na most, az „Ó, a kurva életbe” egy csomó különböző dolgot jelenthet, mint tudjátok, de ebben most nem volt semmi kétértelműség; mindannyian értettük. Martin azt értette az „Ó, a kurva életbe” alatt, ha elmagyarázhatok egy


káromkodást egy másik káromkodással, hogy ki lett baszva vele. Mert, tudjátok, micsoda seggfej mondta volna Maureennek, hogy „Hát, igen, maga a szándék számít. Magának elég a remény is.” És így öt nappal később egy repülőgépen ültünk – és repültünk Tenerife felé.


MAUREEN Az ő döntésük volt, nem az enyém. Én nem igazán éreztem úgy, hogy jogom lenne dönteni, még ha a pénz negyedrésze engem illetett is. Meg én vetettem fel a nyaralás ötletét JJ-nek, amikor Kozmikus Tonyról beszélgettünk, és ezért úgy éreztem, nem lenne helyes, ha részt vennék benne, amikor szavaznak róla. Szóval, hogy is kell mondani?, tartózkodtam. De persze nem alakult ki komoly vita vagy valami. Mindenki mellette volt. Csak abban volt egy kis véleménykülönbség, hogy most menjünk-e vagy nyáron, az időjárás miatt, de az volt az általános érzés, hogy mindent összevetve jobb lesz most menni, még Valentin-nap előtt. Egy kis ideig azt gondolták, hogy a Karib-szigeteket is megengedhetjük magunknak, Barbadost vagy ilyesmit, de aztán Martin közölte, hogy a pénznek, amink van, fedeznie kell Matty ellátását is. – Akkor menjünk Maureen nélkül – mondta Jess, és egy pillanatra meg voltam bántva, de aztán kiderült, hogy csak viccelt. Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára a boldogságtól. Nem azért mondom ezt, mert azt akarom, hogy sajnáljanak; egyszerűen csak furcsa érzés. Amikor JJ azt mondta, hogy van egy ötlete, és aztán elmagyarázta, hogy micsoda, nem engedtem meg magamnak, hogy akár csak egy pillanatig azt gondoljam, lesz belőle valami. Furcsa, de egészen addig igazából soha nem voltunk kedvesek egymáshoz. Pedig maguk azt gondolhatnák, hogy ennek egy olyan történetnek kellene lennie, figyelembe véve, hogyan találkoztunk. Azt gondolhatnák, hogy ez négy ember története, akik találkoztak, mert boldogtalanok voltak, és aztán segíteni akartak egymásnak. De egészen addig ez nem így volt, egyáltalán nem, hacsak nem számítjuk azt, hogy én meg Martin ráültünk Jess fejére. De még az is inkább olyan kegyetlen kedvesség volt, mint egyszerű és szimpla kedvesség. Egészen addig négy olyan ember története volt, akik találkoztak, mert boldogtalanok voltak, és aztán folyton káromkodtak egymással. Legalábbis hárman közülük káromkodtak. Kis zokogó hangokat adtam ki, és mindenkit idegesítettem ezzel, magamat is beleértve. – A k...a életbe – mondta Jess. – Ez csak egy hét a vacak Kanáriszigeteken. Én már voltam ott. Semmi különös. Tengerpart, klubok meg ilyesmi.


Meg akartam mondani Jessnek, hogy én még egy angol tengerpartot se láttam azóta, hogy Matty kikerült az iskolából; azelőtt minden évben egyszer elvitték őket Brightonba, és egyszer vagy kétszer én is velük mentem. Lehet, hogy sok mindennek nem ismerem a súlyát, de ennek a súlyát éreztem, úgyhogy megtartottam magamnak. Az ember tudja, hogy nem mennek jól a dolgai, amikor még az életének legegyszerűbb tényeit sem tudja elmondani másoknak, mert rögtön azt hinnék, hogy sajnáltatni akarja magát. Gondolom, végül ezért távolodik el az ember mindentől; bármi, amit mégiscsak elmondasz, csak ahhoz vezet, hogy szörnyen fogják érezni magukat. Szeretném leírni az utazás minden pillanatát, mert annyira izgalmasnak tűnt, de alighanem az is hiba lenne. Ha maguk olyan emberek, mint mindenki más, akkor úgyis tudják, hogy néz ki egy repülőtér, hogy milyenek a zajai és a szagai, és ha most mesélni kezdek róla, akkor azzal csak azt mondom el még egyszer, másképpen, hogy tíz éve nem láttam a tengert. Beszereztem egy egyéves útlevelet a postán, és még ez is túl nagy izgalommal járt, mert megláttam a sorban pár embert a templomból, és ők tudják, hogy nem vagyok egy nagy utazó. Az egyik, akit láttam, Bridgid volt, az a nő, aki nem hívott meg arra a szilveszteri partira, amelyikre nem mentem el; egyszer majd, gondoltam, el fogom mesélni neki, hogyan segített megszervezni életem első külföldi útját. De mielőtt ezt megpróbálom, valóban tudnom kell, hogy minek mekkora a súlya. Valószínűleg tudják, hogy három ülés van egymás mellett. Engedték, hogy az ablak mellé üljek, mert ők már mindannyian utaztak repülőgéppel. Martin ült középen, mellette meg JJ, de csak az első pár percben, mert aztán helyet kellett cserélnie Jess-szel, aki összevitatkozott a mellette ülő nővel azon a parányi zacskó mogyorón, amit adnak, és volt egy kis kiabálás meg ilyesmi. Meg azt is biztosan tudják, hogy szörnyű nagy zaj van, amikor felszáll a gép, és aztán néha rázkódik a levegőben. Na, én természetesen ebből semmit se tudtam, és teljesen felkavarodott a gyomrom, és Martinnak fognia kellett a kezem és beszélnie hozzám. Meg azt is biztosan tudják, hogy amikor az ember kinéz egy repülőgép ablakán, és látja, ahogy összezsugorodik a föld, önkéntelenül végigfut az agyán az egész élete, a kezdetektől addig a pillanatig, amiben most van, meg az összes ember, akit valaha ismert. És tudják, hogy amikor ezek végigfutnak az ember agyán, akkor hálát érez Isten iránt, amiért mindezt megadta neki, és dühös Rá, amiért nem segít, hogy


jobban megértse őket, úgyhogy végül szörnyen összekavarodik benne minden, és muszáj beszélnie egy pappal. Úgy döntöttem, hogy visszafelé nem fogok az ablak mellett ülni. Nem tudom, hogy bírják ki ezt azok az ide-oda utazgató emberek, akiknek évente kell repülniük, sőt talán nem is egyszer. Az, hogy Matty nincs velem, olyan volt, mintha hiányozna a fél lábam. Annyira különös érzés volt. Ugyanakkor meg élveztem a könnyűségét, úgyhogy valószínűleg egyáltalán nem olyan volt, mint amikor valakinek fél lába van, mert nem hiszem, hogy azok, akiknek levágták a fél lábát, olyan nagyon élvezik, hogy könnyebbek. És még azt is hozzá akartam tenni, hogy sokkal könnyebb volt mozogni Matty nélkül, amikor pedig fél lábbal sokkal nehezebb mozogni, nem igaz? Úgyhogy talán közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondom, hogy ott ülni a repülőgépen Matty nélkül olyan volt, mint amikor az embernek levágták a harmadik lábát, mert egy harmadik lábat valóban nehéznek érezne az ember, gondolom, meg mindig útban is lenne, és megkönnyebbülést jelentene, ha levágnák. A legjobban akkor hiányzott, amikor rázkódott a repülőgép; azt gondoltam, meg fogok halni, és nem búcsúztam el tőle. Na, akkor meg voltam rémülve. Az első este nem kaptunk össze. Akkor még mindenki boldog volt, még Jess is. A szálloda szép volt és tiszta, és mindegyikünknek volt saját vécéje és fürdőszobája, amire nem is számítottam. És amikor kinyitottam a spalettát, úgy ömlött be a fény a szobába, mint a víz az áttört gáton keresztül, szinte ledöntött a lábamról. Egy pillanatra megroggyant a térdem, és neki kellett dőlnöm a falnak. Ott volt a tenger is, de az nem volt vad és erős, mint a fény; csak csendesen, kéken elterült, és kis csobogó hangokat adott ki. Vannak emberek, akik ezt akkor láthatják, amikor csak akarják, gondoltam, de aztán be kellett fejeznem a gondolkodást, mert az zavart volna abban, hogy átgondoljam a dolgokat, amiket át akartam gondolni. Olyan pillanat volt ez, amikor hálásnak kellett lennem, nem pedig megkívánnom a felebarátom feleségét vagy a tengerre néző kilátását. Egy tengerparti étteremben vacsoráztunk, a szállodától nem messze. Én egy szép szelet halat ettem, a férfiak meg tintahalat és rákot, Jess pedig egy hamburgert, és megittam két vagy három pohár bort. Nem fogom elmondani, mikor ettem utoljára étteremben, vagy ittam bort a vacsora mellé, mert kezdem megtanulni, hogy ne tegyem. Még a többieknek se próbáltam elmondani, mert magamban is éreztem a súlyát, és tudtam, hogy nagyobb, mint amekkorát szívesen


megemelnének. Na mindegy, addigra úgyis tudták, hogy évmilliók teltek el azóta, hogy bármit is csináltam, azt leszámítva, amit mindennap csinálok. Úgyhogy eleve bekalkulálták. De egyvalamit mégis ki akarok mondani, és nem érdekel, hogy hangzik: ez volt az életem legfinomabb étele és talán a legszebb estéje is. Annyira szörnyű, ha valaki ennyire pozitív valamivel kapcsolatban?


MARTIN Az első este nem volt túl rossz, azt hiszem. Egyszer vagy kétszer felismertek, és végül elkértem JJ baseballsapkáját, és jól a szemembe húztam, de ettől meg rossz kedvem lett. Nem vagyok az a baseballsapkás típus, és utálom azokat, akik bármilyen fejfedőt viselnek vacsora alatt. Elég vacak tengeri kajákat ettünk egy turistacsapdában a tengerparton, és csak Maureen átszellemült arca tartott vissza attól, hogy nagyjából minden miatt panaszt tegyek: őt egészen elbűvölte a mikrózott lepényhala meg a langyos fehérbora, és bunkóságnak tűnt volna elrontani az örömét. Maureen soha nem járt még sehol, én meg pár hónappal korábban voltam nyaralni. Pennyvel mentünk el pár napra Mallorcára, miután kijöttem a börtönből. Egy privát villában szálltunk meg Deya mellett, és azt gondoltam, ez lesz életem legszebb néhány napja, mert mögöttem volt a legrosszabb három hónapja. De természetesen egyáltalán nem így sült el; azt mondani a börtönről, hogy az volt az ember életének legrosszabb három hónapja körülbelül annyi, mint azt mondani egy borzalmas autóbalesetről, hogy az volt az ember életének legrosszabb tíz másodperce. Logikusnak és találónak hangzik, mintha igaz lenne. De nem az, mert a legrosszabb utána jön, amikor felébredsz a kórházban, és megtudod, hogy a feleséged meghalt, vagy hogy mindkét lábadat amputálták, és a legrosszabb csak most kezdődik. Tudom, hogy ez túl komoran hangzik, és talán nem kellene így beszélnem egy tökéletesen kellemes mediterrán szigeten lezajlott kisebbfajta szakításról, de Mallorcán jöttem rá, hogy a legrosszabbnak még koránt sincs vége, és lehet, hogy soha nem is lesz. A börtön megalázó és félelmetes volt, agyrohasztó és iszonyatosan lélekölő, de úgy, hogy azt a „lélekölő” kifejezéssel már nem lehet leírni. Tudjátok, mi az a „hecő”? Én sem tudtam a börtönben töltött első estémig. A „hecő” az, amikor szétnarkózott agyú pszichopaták kérdéseket üvöltöznek egymásnak a blokkokon keresztül, és mindegyik kérdés azt firtatja, hogy a résztvevők mit szeretnének csinálni a népszerűtlen és/vagy ünnepelt új fiúval. Egy ilyen „hecő” alanya voltam az első estémen; nem fogom elsorolni a legfantáziadúsabb javaslatokat sem, elég annyi, hogy nem aludtam túl jól azon az éjszakán, és hogy életemben először heves bosszúfantáziáim voltak. Minden idegszálammal a szabadulásom napjára koncentráltam,


és bár az a nap mindent elsöprő megkönnyebbülést hozott, nem tartott aztán sokáig. A bűnözők leülik a büntetésüket, de a B szárnybeli barátaimat megillető minden tiszteletem mellett, én igazából nem voltam bűnöző; én egy tévés műsorvezető voltam, aki elkövetett egy hibát, és paradox módon ez azt jelentette, hogy soha nem fogom tudni leülni a büntetésemet. Ez az osztály-hovatartozással függ össze, és sajnálom, de nincs értelme megjátszani az ellenkezőjét. A többi elítélt végül is visszatér az eredeti életébe, újra lopni fog, vagy kábítószerekkel kereskedik, vagy akár tetőt fed, vagy bármilyen istenverte dologgal foglalkozott, mielőtt félbeszakadt a karrierje; a börtön sem társadalmilag, sem szakmailag nem okoz számára nagy fennakadást. Sőt, akár még jobb kilátások is nyílhatnak előttük, és nőhet a társadalmi rangjuk a börtönnek köszönhetően. De az ember nem térhet vissza a középosztályba, ha egyszer lesittelték. Annak vége. Zárva a kapu. Nem mehetsz be a tévé igazgatójához, hogy minden oké, kész vagy visszaülni a Korán kelj, aranyat lelj műsorvezetői díványára. Nem kopogtathatsz be a barátaid ajtaján a jó hírrel, hogy újból meghívhatnak a vacsoráikra. Azzal meg véletlenül sem próbálkozol, hogy azt mondd a volt feleségednek, hogy találkozni szeretnél a gyerekeiddel. Kétlem, hogy Big Joe felesége megpróbálta volna eltiltani az urát a kölykeitől, és azt is kétlem, hogy sok ivócimborája állt volna a sarkon, kifejezésre juttatva rosszallását. Lefogadom, hogy meghívták egy italra, aztán éjszaka jöhetett a rég várt kufirc. Sokat és keményen gondolkoztam ezen, és elég radikális álláspontot alakítottam ki a büntetőjogi reformot illetően: arra a következtetésre jutottam, hogy senkit, aki, mondjuk, évi hetvenötezer fontnál többet keres, nem lenne szabad börtönbe csukni, mert a büntetés mindig szigorúbb lesz, mint a bűntett. Csak arra kellene kötelezni őket, hogy pszichológushoz járjanak, vagy fizessenek be valamennyi pénzt jótékony célra meg ilyesmi. Az a nyaralás Pennyvel, az volt az első alkalom, amikor teljes egészében felfogtam, hogy mekkora bajban vagyok és leszek is most már mindig. Az út végén lévő villa olyan embereké volt, akiket mindketten ismertünk, egy házaspáré, akik a saját produkciós cégüket vezették, és a régi szép időkben mindkettőnknek munkát ajánlottak. Egyik éjjel összefutottunk velünk egy bárban, és úgy tettek, mintha nem ismernének bennünket. Később a nő félrevonta Pennyt a szupermarketben, és elmagyarázta, hogy aggódnak a tinédzser lányuk miatt – egy szerfölött visszataszító tizennégy éves lányról volt szó,


akiről, hogy egészen őszinte legyek, egyébként sem nagyon lehetett elképzelni, hogy az elkövetkező egy-két évtized során elveszti a szüzességét, de hogy nem általam, az biztos. Persze ez egy baromság volt, és igazából kábé annyira aggódott a lányáért, mint amiatt, hogy elcsórhatom a pénztárcáját. De ezzel adta tudtomra, ahogy azt már sokan mások is megtették azóta, hogy ki lettem hajítva Islington Édenéből, és mostantól kezdve az idők végezetéig szar kábelcsatornák irodáiban kell kuncsorognom. Szóval az a vacsora az első tenerifei esténken csak lelombozott. Ez nem az én társaságom volt. Ezek csak olyan emberek voltak, akik azért beszélgetnek velem, mert történetesen az ő csónakjukban ülök, de ez rossz csónak volt – egy hajózásra alkalmatlan, vacak kis csónak, és hirtelen láttam, hogy nemsoká összetörik és elsüllyed. Olyan csónak volt, amit arra csináltak, hogy az ember a Regent’s Park tavában evezgessen vele körbe-körbe, mi meg a kibaszott Tenerifébe akartunk elhajózni vele. Csak egy idióta gondolhatta azt, hogy még sokáig húzza.


JESS Nem hiszem, hogy másnap minden az én hibám volt. A felelősség egy részét vállalom, de amikor elromlanak a dolgok, az ember csak ront a helyzeten azzal, ha túlreagálja a dolgot, nem igaz? És szerintem néhányan túlreagálták. Mivel az apám az Új Munkáspárt tagja meg minden, folyton arról papol, hogy tolerálni kell a más kultúrájú embereket, és szerintem az történt, hogy néhányan, más szóval Martin, nem tolerálták az én kultúrámat, amely ivósabb meg drogozósabb meg kefélősebb kultúra, mint az övé. Szerintem én tiszteletben tartom az övét. Nem mondom neki azt, hogy le kéne innia magát, meg szét kellene drogoznia az agyát, meg több csajt kellene felszednie. Neki is jobban kellene tisztelnie az enyémet. Nem mondaná, hogy egyek disznóhúst, ha zsidó lennék, akkor miért kell azt mondania, hogy ne csináljam, amit csinálok? Csak hét év telt el a Beatles első és utolsó albuma között. Az semmi, hét év, ha belegondol az ember, hogy mennyire megváltozott azalatt a frizurájuk meg a zenei stílusuk. Manapság némelyik együttes lehúz hét évet úgy, hogy jóformán semmin sem változtat. Na mindegy, a hetedik év végére nyilván már látni se bírták egymást, és nyilvánvaló, hogy különböző dolgokat akartak. John egy zsákban akart lenni vagy mi a frász, Paul meg a farmján akart lenni, és nehéz elképzelni, hogyan folytatódhatna egy kapcsolat, amikor két ember ennyire különbözik, ráadásul az egyik egy zsákban van. Oké, mi még hét hete sem voltunk együtt, csakhogy eleve különböztünk egymástól, John és Paul viszont ugyanazt a zenét szerette, és ugyanazokba az iskolákba járt meg minden. Nekünk semmi ilyesmink nem volt. Még csak nem is mindannyian ugyanabból az országból jöttünk. Szóval tulajdonképpen nem csoda, hogy a mi hét évünk kábé három hétre zsugorodott. Szóval az történt, hogy együtt reggeliztünk, és megállapodtunk, hogy estig mindenki megy a maga útján, és aztán majd találkozunk a szálloda bárjában, megiszunk egy koktélt, és keresünk egy helyet, ahol megvacsorázunk. És aztán JJ meg én elmentünk úszni egyet a szálloda medencéjében, miközben Maureen ült és nézett bennünket, és aztán úgy döntöttem, hogy egyedül megyek el valahova. A sziget északi részén voltunk, egy Puerto de la Cruz nevű helyen, és ez okés volt. Amikor először jártam itt, délen voltunk, és az egészen flúgos hely, de alighanem túl flúgos Maureen számára, és mivel ez


alapvetően az ő szabadsága volt, nem bántam különösebben. De szerettem volna venni egy kis kokót, és itt fent nehezebb volt találni, mint lent lett volna, és így történt, hogy abba a kis zűrbe keveredtem, amit Martin szerintem nem kezelt kellő tisztelettel. Bementem pár bárba, és olyan fazonokat kerestem, akik árulhatnak spanglit, és a második bárban láttam egy lányt, aki pontosan úgy nézett ki, mint Jen. Nem túlzok; amikor rám nézett és nem ismert meg, azt hittem, csak hülyéskedik, de aztán észrevettem, hogy nem elég nagy a szeme, és szőkére van festve a haja; Jen sohasem szőkítette volna magát, még álcázásból sem. Na, szóval annak a lánynak nem tetszett, hogy bámulom, úgyhogy beszóltam neki, de angol volt, és sajnos értette, amit mondtam, úgyhogy aztán ő is beszólt nekem, mire én meg igazán beindultam. És amikor ez már tartott egy ideje, mindkettőnket megkértek a távozásra. Őszinte leszek, és azt is elmondom, hogy addigra már megittam két Bacardi Breezert, bár még egészen korán volt, és azt hiszem, attól egy kicsit agresszív lettem, bár a csaj nem fogadta el a kihívást, hogy verekedjünk meg. És aztán a szokásos dolgok történtek: Nem-Jen bátyja, egy bár, egy srác, pénz, kokó meg pár Ecstasy – úgy terveztem, hogy majd csak később állok neki, de a nagy részét azonnal betermeltem -, pár ember egy Nantwich nevű helyről, egy srác, aki kiborult, aztán otthagyott, hogy én egymagamban boruljak ki. Hányás, alvás a parton, ébredés, kiborulás, vissza a szállodába egy rendőrautóban. Azt hiszem, soha nem találkoztam senkivel Nantwichből addig, és mindez napközben történt, de ezt leszámítva ez egy elég tipikus estém volt. Azt mondtam a rendőröknek, hogy Maureen és Martin a szüleim, és Martin nem örült ennek. De nem hiszem, hogy muszáj lett volna emiatt kijelentkeznie a szállodából. Szépen elsimult volna minden. Másnap reggel szörnyen éreztem magam, főleg azért, mert úgy aludtam el, hogy nem ettem semmit, bár biztos vagyok benne, hogy az Ecstasy meg a koktél meg a kokó sem segített. Meg rossz kedvem is volt. Az a szörnyű érzés fogott el, amit akkor érez az ember, amikor rájön, hogy be van zárva abba, aki, és sehogy sem bújhat ki a bőréből. Úgy értem, kitalálhatsz alakokat, akiket eljátszol, mint amikor átmentem egy olyan Jane Austen-figurába szilveszterkor, és ez egy kis kikapcsolódást jelent. De lehetetlen sokáig csinálni, és aztán megint jön ugyanaz: a hányás valami vacak klub előtt és a kötekedés az emberekkel. Apu nem érti, hogy miért akarok így viselkedni, de az az igazság, hogy ez nem döntés kérdése, és ettől keríti az embert hatalmába az az érzés, hogy jobb lenne megölni magát. Amikor megpróbálok elgondolni egy olyan életet,


amelyben nincsenek hányások vacak klubok előtt, sehogy sem megy: egyszerűen semmit sem látok. Ez vagyok én; ez az én hangom, ez az én testem, ez az én életem. Jess Crichton, ez a te életed, és itt van néhány ember Nantwichból, hogy beszélgessen rólad. Egyszer megkérdeztem aputól, hogy mit csinálna, ha nem a politikában dolgozna, és azt felelte, hogy a politikában dolgozna, és azt hiszem, arra gondolt, hogy bárhol lenne a világban, és bármilyen munkát végezne, akkor is visszatalálna, ahogy állítólag a macskák is mindig visszatalálnak a régi házukba. Bekerülne a helyi önkormányzatba, vagy röplapokat osztogatna, vagy valami. Bármit megcsinálna, ami része annak a világnak. Kicsit szomorú volt, amikor ezt mondta; végső soron, mondta, ez szegényes fantáziáról árulkodik. És ez vagyok én: nekem is ilyen szegényes a fantáziám. Bármikor, az életem minden egyes napján bármit megtehetnék, amit csak akarok, és tessék, nyilvánvalóan ezt akarom: hogy szétigyam az agyam és összeverekedjek mindenféle emberekkel. Azt mondani, hogy bármit megtehetek, amit csak akarok, olyan, mint kihúzni a dugót a kádból, és azt mondani a víznek, hogy mehet, ahová akar. Próbáljátok ki, és meglátjátok, mi történik.


JJ Volt egy jó napom. A legelső. Délelőtt A sportújságíró-t olvastam a medence mellett. Kibaszottul jó könyv. És aztán rendeltem egy szendvicset, és aztán... Hát, az az igazság, hogy arra gondoltam, ideje lenne újból felpörgetni a libidómat, amely lélegeztetőgépen volt, és az élet semmilyen külső jelét nem mutatta már négy vagy öt hónapja. Olvastátok azt a könyvet, amit egy fazon a szemhéjával írt? Ja, a szemhéja rándulásával jelezte, amikor az, aki épp segített neki, az ábécé megfelelő betűjéhez ért. Igaz történet. Na mindegy, szóval az én kibaszott libidóm még azt a könyvet se tudta volna megírni. De ahogy ott ültem a medence mellett a sortomban, miközben a nap melengette azokat a testrészeimet, amelyek már régóta meg voltak dermedve, amennyire csak meg lehet dermedve valami, az élet homályos, de félreismerhetetlen jeleit érzékeltem. Nem azzal a kifejezett céllal indultam el, hogy akkor most csináljak is valamit ez ügyben. Egyáltalán nem. Csak, gondoltam, sétálok egyet és körülnézek, és közben talán újból érintkezésbe lépek az életnek ezzel az oldalával. De előbb visszamentem a szobámba felöltözni. Nem az a fajta srác vagyok, aki csak úgy pucér felsőtesttel szeret mászkálni. Lehetek vagy hatvan kiló, kiállnak a bordáim, fehér vagyok, mint valami kísértet, és az ember nem mászkálhat bronzbarna, kockás hasú csókák között, ha így néz ki. Még ha találsz is egy olyan csajt, aki csípi a sovány, kísértetforma fazonokat, ilyen kontextusban hirtelen nem emlékezne rá, hogy azokat csípi. Ha szereted Dolly Partont, és egy hip-hop-koncert közben kezdenék el játszani valamelyik lemezét, akkor egyszerűen nem hangzana jól. Vagyis egyszerűen nem is hallanád, hogy énekel egyáltalán, bassza meg. Szóval azzal, hogy felhúztam a kifakult fekete farmeromat meg a régi Drive-By Truckers–es pólómat, azt igyekeztem garantálni, hogy hallható legyek a megfelelő emberek számára. És nem fogjátok elhinni, de nemcsak hogy hallható voltam, ha használhatok egy eufemizmust, hanem egy olyasvalaki hallotta meg a hangomat, aki látta a bandánkat, és tetszettünk neki. De tényleg, mennyi az esélye ennek? Oké, nem emlékezett ránk valami tisztán, és féligmeddig nekem kellett rávezetnem, hogy tetszettünk neki, de, tudjátok. Akkor is. Szóval az történt, hogy találtam egy klassz sós vizű medencét a városban, valami helyi művész tervezte, és megálltam egy sörre meg egy szendvicsre mellette. És az az angol csaj ott ült tök egyedül a szomszéd


asztalnál, és a Bel Canto című könyvet olvasta, úgyhogy megmondtam neki, hogy azt én is olvastam, és beszélgetni kezdtünk róla, és átültem az asztalához. És aztán a zenéről kezdtünk beszélgetni, mert a Bel Canto is a zenéről szól – na jó, az operáról, de egyesek szerint az is zene -, mire azt mondta, hogy ő jobban szereti a rockzenét, mint az operát, mire megkérdeztem, na és milyen együtteseket? És erre felsorolt egy csomót, és az egyikkel, a Clockersszel együtt turnéztunk pár évvel ezelőtt. És látta őket azon a turnén, Manchesterben, ahol lakik, és úgy gondolta, hogy valószínűleg elég hamar odaért ahhoz, hogy lássa az előzenekart is, mire én, hogy Na, azok voltunk mi. Mire ő, hogy Ja, tényleg, emlékszem, klasszak voltatok. Tudom, tudom, de épp az életemnek abban a szakaszában voltam, amikor abba kapaszkodik bele az ember, amibe csak tud. És aztán együtt töltöttük a délutánt, utána meg kihagytam a családi vacsorát, és az estét is együtt töltöttük, és végül az éjszakát is, a szállodámban, mert neki volt szobatársa az övében. És ez volt az első alkalom, hogy összejött valami a Lizzie-vel töltött utolsó este óta, amit különben is inkább csak nekrofíliának lehetne nevezni. Kathy és én másnap együtt reggeliztünk lent az étteremben, és nem csak azért, mert a szálloda nem volt elég sokcsillagos ahhoz, hogy legyen szobaszerviz: hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy összefussak a többiekkel. Valami okból azt gondoltam, hogy kapok pár elismerő szót – oké, talán nem Maureentől, de legalábbis Martintól, mert neki van szeme a helyes csajokra. Valahogy még azt is a fejembe vettem, hogy imponálni fogok Jessnek. Magam előtt láttam, ahogy azok hárman ott ülnek az étterem másik oldalán, és ketten közülük piszkos vicceket sugdosnak egymás fülébe, és ettől megint frankón fogom érezni magam. Maureen jött le elsőnek. Intettem neki, amikor bejött, csak hogy barátságos legyek, de ő valahogy félreértette, és invitálásnak vette, úgyhogy odajött és leült az asztalunkhoz. Gyanakodva nézett Kathyre. – Valaki nem jön reggelizni? – Nem akart udvariatlan lenni. Csak zavarban volt. – Tudod, az van, hogy... – De aztán nem tudtam, mit mondjak. – Kathy vagyok – mondta Kathy, aki szintén zavarban volt. – JJ barátja. – Az a baj, hogy nem nagyon van hely öt embernek az asztalnál – mondta Maureen. – Ha mindenki lejön, Kathyvel másik asztalhoz ülünk – mondtam. – Ki az a „mindenki”? – kérdezte Kathy ésszerűen.


– Martin és Jess – mondta Maureen. – De Jesst rendőrautóval hozták haza az éjjel. Úgyhogy lehet, hogy ő sokáig ágyban marad. – Ó – mondtam. Persze, szerettem volna tudni, hogy miért hozták haza Jesst rendőrautóval meg minden. De nem rögtön. – Miért, mit csinált? – kérdezte Kathy. – Mit nem csinált? – mondta Maureen. Jött a pincér, és kitöltötte nekünk a kávét, Maureen meg elment a büféasztalhoz a croissant-jaiért. Kathy rám nézett. Volt pár kérdése, azt láttam az arcán. – Maureen a... – De aztán nem tudtam kitalálni, hogyan fejezzem be a mondatot. De nem is kellett, mert épp akkor jelent meg Jess, és ő is leült az asztalhoz. – Bassza meg! – mondta. Mármint bemutatkozásképpen. – Kurva szarul érzem magam. Általában jobban érzem magam egy jó hányástól. De az éjjel az összes belemet kiokádtam. Semmi sem maradt. – Kathy vagyok – mondta Kathy. – Szia – mondta Jess. – Olyan állapotban vagyok, hogy észre se vettem, hogy nem ismerlek. – JJ barátja vagyok – mondta Kathy, és Jess szeme baljósan felcsillant. – Miféle barátja? – Csak tegnap ismerkedtünk meg. – És együtt reggeliztek? – Fogd be, Jess! – Miért, mit mondtam? – Az a lényeg, hogy mit fogsz mondani. – Mit fogok mondani? – Fogalmam sincs. – Találkoztál már az anyánkkal meg az apánkkal, Kathy? Kathy szeme idegesen Maureen irányába rebbent. – Te még nálam is bátrabb vagy, JJ – mondta Jess. – Én nem hoznék le egy egyéjszakás csávót a családi reggelizőasztalhoz. Ez kibaszottul modem, jenkikém. – Ő az anyád? – kérdezte Kathy. Nagyon próbált uralkodni magán, de a hangjából éreztem, hogy kezd kiakadni. – Dehogyis az anyám. Még csak a nemzetiségünk se ugyanaz. Jess csak... – Azt mondta neked, hogy zenész? – kérdezte Jess. – Lefogadom, hogy azt mondta. Mindig ezt csinálja. Csak így bír csajt felszedni. Hiába mondjuk neki, hogy ne, mert a végén úgyis rájönnek. És akkor csalódottak lesznek. Lefogadom, hogy azt mondta, hogy énekes, mi? Kathy bólintott, és rám nézett.


– Tök röhej. Énekelj neki, JJ! Azt hallanod kellene. Borzalom, baszki. – Kathy látta az együttesünket – mondtam. De amint ezt kimondtam, eszembe jutott, hogy én mondtam Kathynek, hogy látta az együttesünket, ami nem egészen ugyanaz. Kathy felém fordult, és láttam, hogy neki is ugyanaz jutott az eszébe. Ó, testvér. Maureen és a croissant-jai leültek az asztalhoz. – Mit fogunk csinálni, ha Martin lejön? Nincs elég hely. – Jaj ne! – mondta Jess. – Aaaaahh! Segítség! Gondolom, pánikba esünk. – Talán jobb lesz, ha én megyek – mondta Kathy. Felállt, és kortyolt még egy kis kávét. – Anna már biztos aggódik, hogy mi történt velem. – Átülhetünk egy másik asztalhoz – mondtam, de közben tudtam, hogy vége: bimbózó kapcsolatunkat tönkrezúzta egy rosszindulatú erő, amely fölött nincs hatalmam. – Viszlát – mondta Jess vidáman. És ekkor láttam utoljára Kathyt. Az ő helyében én még mindig rekonstruálnám azt a beszélgetést a fejemben, leírnám, és eljátszatnám a barátaimmal, keresném benne a kulcsszavakat, amelyek segítenének értelemmel megtölteni azt a reggelit. Az ember soha nem tudhatja Jessnél, hogy éles eszű vagy szerencsés. Amikor az ember olyan gyorsan és olyan gyakran nyitja ki a száját, mint ő, akkor néha óhatatlanul valakinek az elevenébe talál. De akárhogyan is, igaza volt: Kathy nem történt volna meg a zene nélkül. Épp csak egy kis kalandnak szántam, az elsőnek, amióta a banda feloszlott – a legelső olyan csajnak, akit nem gyakorló zenészként csípek fel, mert már megvolt a bandánk, amikor elvesztettem a szüzességemet, és azóta is mindig zenéltem. Úgyhogy miután elment, aggódni kezdtem, hogy akkor hogy is fog ez működni ezek után, és hogy vajon negyven év múlva valami tetves öregek otthonában leszek-e, és azt mesélem-e majd valami fogatlan öreg hölgyeménynek, hogy az REM menedzsere akarta képviselni az együttesünket. Mikor leszek normális ember – olyasvalaki, akinek állása van, és olyan személyisége, amelyre reagálni tudnak az emberek? Kurvára nincs értelme feladni valamit, ha nincs semmi, ami a helyébe léphetne. Mondjuk, továbbra is csak a könyvekről beszéltem volna, amiket mindketten olvastunk, és szóba se került volna a zene... Akkor is az ágyban kötöttünk volna ki végül? Nem tudtam elképzelni. Úgy tűnt, a régi életem nélkül egyáltalán nincs életem. Fel akartam dobni magam egy kalanddal, és mi lett a vége? Az, hogy kibaszottul összetörtnek és kétségbeesettnek éreztem magam.


MAUREEN Nem igazán gondoltunk semmire, amikor Martin kihagyta a reggelit, pedig benne volt az árban. Kezdtem hozzászokni, hogy naponta egyszer vagy kétszer történik valami, amit nem értek. Nem értettem, hogy Jess mi a fenét akart előző éjszaka, és nem értettem, miért van egy idegen nő – vagy inkább lány – a reggelizőasztalunknál. És most nem értettem, hova ment Martin. De úgy tűnt, nem sokat számít, hogy mit értek és mit nem. Néha, amikor az ember olyan rendőrös-rablós filmet néz, nem érti az elejét, de tudja, hogy nem is kell értenie. Azért csak nézi tovább, mert a végén valaki el fogja magyarázni a dolgok egy részét, ha nagyon figyel az ember. Próbáltam úgy gondolni a Jess-szel, JJ-vel és Martinnal való életre, mint egy rendőrös-rablós filmre; nem kell megijedni, ha nem értesz mindent, mondtam magamban. Megvárom, amíg valaki elmagyarázza a dolgokat. Meg különben is, kezdtem rájönni, hogy még az sem igazán számít, ha semmit sem értek. Azt sem igazán értettem, miért kell azt mondanunk, hogy láttunk egy angyalt, vagy hogy miért mutattak be minket ezért a tévében. De ez az egész mostanra lényegében el lett felejtve, úgyhogy minek izgassam magam miatta? Be kell vallanom, izgultam, hogy ki hol fog ülni a reggelinél, de nem azért, mert össze voltam zavarodva. Csak nem akartam, hogy Martin udvariatlannak gondoljon minket. Reggeli után próbáltam telefonálni az otthonba, de egyedül nem sikerült. Végül is meg kellett kémem JJ-t, hogy tárcsázza fel nekem a számot, és elmagyarázta, hogy még egy csomó pluszszámot is kell tárcsázni, másokat meg kihagyni, meg ilyesmi. Nem volt pofátlanság, hogy telefonáltam, mert a többiek megmondták, hogy naponta egyszer telefonálhatok, bármennyibe kerül is; különben, mondták, nem tudnék rendesen kikapcsolódni. És az a telefonbeszélgetés... Hát, az mindent megváltoztatott. Az a két vagy három perc. Több minden történt a fejemben az alatt a telefonbeszélgetés alatt, mint a tetőn töltött egész idő alatt. És nem mintha bármilyen rossz hírt kaptam volna, vagy egyáltalán bármilyen hírt. Matty jól volt. Miért is ne lett volna jól? Gondozásra volt szüksége, és megkapta a gondozást, és mást nemigen tudtak mondani nekem. Mit mondhattak volna? Próbáltam elnyújtani a beszélgetést, és, becsületére legyen mondva, az a fiú a gondozóból segített elnyújtani, hogy áldja meg az Isten. De egyikünk sem tudta kitalálni, hogy mit mondjon még. Matty


soha nem csinál semmit napközben, úgyhogy azon a napon se csinált semmit. Kivitték levegőzni a kerekes székén, és beszélgettünk egy kicsit erről is, de leginkább az időjárásról meg az udvarról. Aztán köszönetet mondtam neki, letettem a telefont, gondolkoztam egy kicsit, és próbáltam nem sajnálni magam. A szeretet, az aggódás meg a többi, mindaz, amit csak egy anya adhat meg... Most először, amióta Matty megszületett, beláttam, hogy ezek a dolgok számára teljesen haszontalanok. Én is csak pontosan annyit tehettem érte, amennyit a gondozóban dolgozó emberek. Én azért valószínűleg ügyesebb voltam, hiszen már beletanultam a dolgokba. De pár hét alatt őket is meg tudnám tanítani mindenre, amit tudniuk kell. És ez azt jelentette, hogy amikor meghalok, Matty továbbra is jól lesz. És ez meg azt jelentette, hogy az a dolog, amitől a legjobban féltem, amióta csak Matty megszületett, egyáltalán nem volt félelmetes. És nem tudtam, hogy ettől, hogy ezt tudom, most jobban vagy kevésbé akarom megölni magam. És nem tudtam, nem pocsékoltam-e el az egész addigi életemet. Lementem, és megláttam Jesst az előcsarnokban. – Martin kijelentkezett a szállodából – mondta. Én pedig udvariasan rámosolyogtam, de nem álltam meg, hanem mentem tovább. Nem érdekelt, hogy Martin kijelentkezett a szállodából. Ha nincs az a telefonbeszélgetés, akkor érdekelt volna, mert ő kezelte a pénzünket. De ha elment a pénzünkkel, az se sokat számít, nem igaz? Ott maradok a szállodában, vagy nem, és eszem, vagy nem, iszom, vagy nem, aztán hazamegyek, vagy nem, és hogy mit csinálok vagy nem csinálok, az úgyse számít semmit senkinek. És a nap nagy részében sétáltam. Szomorúak lesznek az emberek néha a szabadságukon? El tudom képzelni, hogy igen, hiszen olyan sok idejük van gondolkozni. A hét hátralevő részében próbáltam távol tartani magam mindenkitől. Martin elment, JJ pedig, úgy tűnt, nem bánja. Jessnek nem nagyon tetszett, és egyszer vagy kétszer próbált rávenni, hogy egyek vele, vagy üljek a parton vele. De én csak mosolyogtam, és azt mondtam, Nem, köszönöm. Nem mondtam, hogy De hisz mindig olyan durva vagy hozzám! Most miért akarsz beszélgetni velem? Kölcsönvettem egy könyvet a recepción lévő kis könyvszekrényből, egy rózsaszín borítójú, buta könyvet, Mancsok Bethnek volt a címe, és egy magányos lányról szólt, akinek a macskája átváltozik jóképű fiatalemberré. És a fiatalember feleségül akarja venni, de a lány bizonytalan, mert az a fiú mégiscsak egy macska, úgyhogy eltart egy


darabig, amíg eldönti. Néha ezt olvastam, néha meg aludtam. Mindig jól elvoltam egymagamban. És egy nappal a hazautazás előtt elmentem a misére, először vagy egy hónapja. Volt egy kedves, öreg templom a városban – sokkal szebb, mint a miénk otthon, mert az modem és szögletes. (Sokszor eszembe jutott, hogy Isten vajon egyáltalán megtalálja-e a miénket, de, gondolom, mostanra azért biztosan megtalálta.) Könnyebb volt, mint gondoltam, bemenni és leülni, de persze főleg azért, mert itt nem ismertem senkit. De utána minden egy kicsit nehezebbnek tűnt, mert annyira idegennek éreztem az embereket, és a nyelv miatt nagyon gyakran nem tudtam, hogy hol járunk. De aztán persze hozzászoktam. Olyan volt, mint bemenni egy sötét szobába – és tényleg sötétebb volt ott bent, sokkal sötétebb, mint nálunk. Kis idő múlva kezdtem kivenni a dolgokat, és az otthoni embereket láttam. Természetesen nem pontosan őket, hanem a tenerifei megfelelőiket. Volt egy olyan nő, mint Bridgid, aki mindenkit ismert, és folyton nézte a sorokat, mosolygott és biccentgetett. És volt egy alak, aki kicsit bizonytalanul állt a lábán már ilyen korán is, és az volt Pat. És aztán megláttam magamat. Velem egykorú volt, egyedül, és volt egy felnőtt fia kerekes székben, aki nem tudta, hogy milyen nap van ma, és egy kis ideig bámultam őket, és a nő elkapta a tekintetemet, és nyilván azt gondolta, hogy udvariatlan vagyok. De hát annyira különösnek tűnt, olyan furcsa egybeesésnek, amíg jobban bele nem gondoltam. És azt gondoltam, az ember alighanem bárhol a világon bemehet egy templomba, és látni fog egy középkorú nőt, férj sehol a közelben, aki egy fiatal fiút tol kerekes székben. Biztosan ez volt az egyik oka, hogy feltalálták a templomokat.


MARTIN Sohasem voltam az a kifejezetten önvizsgálódó típus, és ezt minden mentegetőzés nélkül mondom. Akár amellett is lehetne érvelni, hogy a világ minden baja az önvizsgálódásból származik. Nem olyan dolgokra gondolok, mint a háború, az éhínség, a betegség vagy az erőszakos bűncselekmények – nem ilyenfajta bajokra. Inkább olyasmikre, mint a dühítő újságcikkek, a könnyező vendégek a csevejshow-kban és így tovább. Most viszont látom, hogy nehéz elkerülni az önvizsgálatot, amikor az embernek nincs semmi más dolga, mint hogy ücsörögjön és magáról gondolkodjon. Gondolom, próbálkozhatsz azzal, hogy más emberekre gondolsz, de azok a más emberek, akikre gondolni próbáltam, rendszerint olyanok, akiket ismerek, és ha olyan emberekre gondoltam, akiket ismerek, az egyszerűen visszavitt oda, ahol nem akartam lenni. Úgyhogy bizonyos értelemben hiba volt kijelentkezni a szállodából, és a magam útját járni, mert bár Jess iszonyúan ki tudott hozni a sodromból, Maureen pedig elszomorított, elfoglalták lényemnek egy olyan részét, amelyet soha nem lenne szabad lakó és bútorok nélkül hagyni. Meg nem is csak erről volt szó: mellettük mégiscsak úgy éreztem, hogy vagyok valaki. Viszonylag. Csináltam dolgokat, és mivel csináltam dolgokat, fennállt a lehetőség, hogy esetleg még majd csinálok más dolgokat is. Ők a világon semmit sem csináltak, és nem volt nehéz elképzelni, hogy továbbra is ugyanazt a semmit fogják csinálni, és ettől úgy néztem ki és úgy éreztem magam, mint egy világvezető, aki esténként egy multinacionális vállalatot vezet, hétvégenként meg egy hadsereget. Beköltöztem egy szobába, amelyik nagyjából ugyanolyan volt, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy szereztem magamnak egy tengeri kilátást meg egy balkont. És két teljes napon át csak ültem a balkonon, bámultam a tengert, és önmagamra gondoltam. Nem mondhatnám, hogy különösebben találékony voltam az önvizsgálódásomban; az első napon arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából mindent elcsesztem az életemben, és jobb lenne, ha meghalnék, és ha meghalnék, senkinek sem hiányoznék, és senki sem szomorkodna a halálomon. És aztán berúgtam. A második nap épp csak egy hajszállal volt konstruktívabb; miután előző nap arra a következtetésre jutottam, hogy senkinek sem


hiányoznék, ha meghalnék, kicsit megkésve rádöbbentem, hogy a legtöbb csapás valaki másnak a hibájából ért: Cindy miatt távolodtam el a gyerekeimtől, és Cindy volt a felelős a házasságom kudarcáért is. Én egyetlen hibát követtem el! Na jó, kilencet. Kilencet, mondjuk, száz lehetőségből. Kilencvenegy százalékra teljesítettem, és még így is megbuktam a vizsgán! Azért kerültem börtönbe, mert a) csapdába csaltak, és b) mert a társadalomnak elavultak a normái a tizenévesek nemi életét illetően. A főnökeim álszentsége és illojalitása miatt vesztettem el az állásomat. Úgyhogy a második nap végére már másokat akartam inkább megölni, nem önmagamat, és az biztosan egészségesebb dolog, nem igaz? Jess a harmadik napon talált meg. Egy kávéházban ültem, egy kétnapos Daily Express-t olvastam, kávét ittam tejjel, ő pedig leült velem szemben. – Van benne valami rólunk? – kérdezte. – Alighanem – feleltem. – De még csak a sportot és a horoszkópot olvastam el. A címlapot még nem néztem meg. – Juj de vicces. Ülhetek itt veled? – Nem. Leült. – Szóval mi ez az egész? – Egész mi? – Ez a... nagy duzzogás. – Azt hiszed, duzzogok? – Akkor te minek neveznéd? – Halálosan elegem van belőletek. – Mi rosszat tettünk? – Nem tettetek. Tettél. Toi, nem vous. – A miatt az éjszaka miatt. – Igen, a miatt az éjszaka miatt. – Nem tetszett, hogy azt mondtam, te vagy az apám, igaz? Pedig elég idős vagy hozzá. – Tisztában vagyok vele. – Ja. Szóval tedd túl magad rajta. Vegyél be egy nyugtatót. – Már túltettem. Bevettem. – Látom. – Jess, én nem duzzogok. Azt hiszed, azért jelentkeztem ki a szállodából, mert azt mondtad, én vagyok az apád? – Hát, azt.


– Mert gyűlölöd őt? Vagy mert az ember szégyellné, ha ilyen lánya lenne? – Mindkettő. Jess így működik. Amikor azt gondolja, hogy elhúzódsz tőle, úgy tesz, mintha elgondolkozna a dolgokon (és az elgondolkozáson azt értem, hogy megjelenik benne valami önutálat, ami szerintem az ő esetében az egyetlen lehetséges eredménye bármilyen hosszabban tartó gondolkodási folyamatnak). Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam csőbe húzni. – Nem hagyom magam csőbe húzni. Tűnj el! – Most meg mit csináltam, a kurva életbe? – Megjátszod itt nekem a nagy maxima culpát. – Mi az a maxima culpa? – Azt jelenti, hogy furdal a lelkiismeret. – Mi miatt? – Menj el! – Mi miatt? – Jess, pihenni akarok. A legeslegjobban téged akarlak kipihenni. – Szóval azt akarod, hogy rúgjak be és drogozzak. – Igen. Nagyon is azt akarom. – Hát jó. És ha megteszem, jön a lebaszás. – Nem. Nincs lebaszás. Csak menj el! – Unatkozom. – Hát akkor menj, és keresd meg JJ-t vagy Maureent. – Ők unalmasak. – És én nem? – Milyen híres emberekkel találkoztál? Találkoztál Eminemmel? – Nem. – De igen, csak nem akarod elmondani. – Ó, az isten szerelmére! Hagytam valamennyi pénzt az asztalon, felálltam és kisétáltam. Jess jött utánam. – Mit szólnál egy kis biliárdhoz? – Nem. – Szex? – Nem. – Nem tetszem neked? – Nem. – Egyeseknek tetszem. – Akkor azokkal szexelj. Jess, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de azt hiszem, a mi kapcsolatunknak vége.


– Ha egész nap követlek mindenhova, akkor nem. – És szerinted ez működni fog hosszú távon? – Nem érdekel a hosszú táv. És mi van azzal, amit az apám mondott? Hogy vigyáznod kell rám? Én azt hittem, hogy te is akarod. Pótolhatnám a lányaidat, akiket elvesztettél. És így megtalálhatnád a belső békédet. Na? Egy csomó ilyen film van. Ezt az utolsó megjegyzést egészen tárgyilagos hangon tette, mintha valamiképpen az általa elképzelt forgatókönyv igazát bizonyítaná, nem pedig az ellenkezőjét. – És mi van a szexszel, amit felajánlottál? Az hogyan illene a képbe, ha a lányaimat akarod pótolni, akiket elvesztettem? – Az, tudod, más lenne. Egy más irány. Másik út, amelyen elindulunk. Egy „New York City” nevű, ijesztően kinéző bár mellett mentünk el éppen. – Innen dobtak ki verekedés miatt – mondta Jess büszkén. – Megölnek, ha még egyszer be próbálok menni. Mintha csak illusztrálná a szavait, az ősz hajú tulajdonos ott állt az ajtóban, és gyilkos szemekkel nézte Jesst. – Pisilnem kell. Ne menj sehová! Bementem a New York Citybe, találtam egy vécét valahol a legvégén, az ülésre tettem az Express tévéműsor-mellékletét, leültem, és bezártam az ajtót. A következő egy vagy két órában hallottam, ahogy Jess üvöltözik nekem a falon keresztül, de végül megszűnt a kiabálás; gyanítottam, hogy elment, de a biztonság kedvéért bent maradtam még egy darabig. Délelőtt tizenegy volt, amikor bezártam az ajtót, és délután három, amikor kimentem. Nem bántam az elvesztegetett időt. Ez egy ilyen szabadság volt.


JJ Az utolsó együttesem egy koncert után bomlott fel, az islingtoni Hope and Anchorben játszottunk, pár sarokra onnan, ahol a mostani lakásom van. Tudtuk, hogy fel fogunk bomlani, még mielőtt színpadra léptünk, de nem beszéltünk róla. Előző este Manchesterben játszottunk, nagyon kicsi közönség előtt, és miközben jöttünk le Londonba, mindannyian kicsit ingerültek voltunk, vagy inkább többnyire csak rosszkedvűek és szótlanok. Pontosan ugyanolyan érzés volt, mint amikor egy olyan nővel szakítasz, akit szeretsz – az a sajgás a gyomorban, a tudat, hogy bármit mondasz, kurvára nem számít semmit sem, vagy ha igen, akkor maximum öt percre. De ez az egész egy együttessel valahogy még furcsább, mert tudod, hogy nem fogod elveszíteni a kapcsolatot a társaiddal úgy, ahogy egy barátnő lép ki az életedből. Ülhettem volna egy bárban velük hármukkal a következő este, úgy, hogy nincs köztünk semmi veszekedés, de a banda akkor is megszűnt volna létezni. Az több volt, mint mi négyen; egy ház volt, mi pedig a lakói, és mi eladtuk, úgyhogy többé nem volt a mienk. Ezt persze képletesen mondom, mert senki egy kibaszott tízcentest sem adott volna érte. Na mindegy, szóval a Hope and Anchorben tartott koncert után – és volt valami boldogtalan intenzitás abban a koncertben, mint egy kétségbeesett szakítási dugásban -, bementünk abba a szaros kis öltözőbe, és leültünk egy sorba, és aztán Eddie megszólalt: „Hát ilyen érzés.” És aztán valami olyat tett, ami egyáltalán nem jellemző rá: kinyújtotta oldalra mind a két kezét, és megfogta az én kezemet meg Jesse-ét, és megszorította. Jesse pedig megfogta Billy kezét, hogy mindannyian összekapcsolódjunk még egyszer utoljára, és aztán Billy azt mondta, „Na menj a picsába, hülye buzi!”, és gyorsan felállt, ami valahogy mindent elmond a dobosokról, amit tudni kell róluk. A mostani társaimat még csak néhány hete ismertem, de ugyanaz a szar érzés kerített hatalmába minket, amikor mentünk a repülőtérre a szállodából. Közeledett a szakítás, egyszerűen érezni lehetett a szagát, és senki sem mondott semmit. És ugyanaz volt az oka is: elmentünk együtt odáig, ameddig lehetett, és innen már nincs hova mennünk tovább. Gondolom, minden ezért bomlik fel végül: az együttesek, a barátságok, a házasságok, bármi. A partik, az esküvők, minden. Vicces, de amikor a banda feloszlott, az egyik ok, ami miatt szarul éreztem magam, az volt, hogy aggódtam a többi srác miatt. Szóval,


tudjátok, hogy most mi a faszt fognak kezdeni magukkal? Egyikünk sem volt túl képzett. Billy nem igazán értett az íráshoz és az olvasáshoz. Eddie-nek túlságosan gyorsan eljárt a keze ahhoz, hogy hosszabb ideig meg tudjon maradni egy állásban, Jesse meg nemigen bírt meglenni spangli nélkül... Igazából csak magam miatt nem aggódtam. Én rendben leszek. Én okos vagyok és stabil, és van barátnőm, és bár tudtam, hogy az életem minden kibaszott napján hiányozni fog a zene, azért még lehetek valaki és valami anélkül is. Na és mi történik? Néhány héttel később Billy és Jesse nagy koncerten játszanak odahaza Amerikában egy olyan bandával, amelyikből lelépett a ritmusszekció, Eddie beáll dolgozni az apjához, belőlem meg pizzafutár lesz, és majdnem leugrok egy kibaszott tetőről. Szóval most elhatároztam, hogy nem fogok idegeskedni a többiek miatt. Minden oké lesz velük, mondtam magamnak. Talán nem úgy nézett ki, de eddig legalábbis életben maradtak, úgy-ahogy, meg különben sem az én problémám. A taxiban a repülőtérre menet beszélgettünk egy kicsit arról, hogy miket csináltunk, meg hogy mit olvastunk, meg hogy mi lesz az első dolgunk, amikor hazaérünk, meg hasonló szarságokról, és a repülőgépen mindannyian bóbiskoltunk, mert korai járattal mentünk. És aztán elmetróztunk a Heathrow-ról a King’s Crossig, ott pedig felszálltunk a buszra. És csak a buszon kezdtünk beszélni arról, hogy talán már nem leszünk együtt túl sokáig. – Miért nem? – kérdezte Jess. – Mert nincs bennünk semmi közös – mondta Martin. – A nyaralás ezt bebizonyította. – Azt hittem, okés volt. Martin felhorkant. – Nem is beszéltünk egymással. – Te az idő nagy részét egy vécében bujkálva töltötted – mondta Jess. – Na és vajon miért, mit gondolsz? Mert lelki társak vagyunk? Vagy mert ez éppenséggel nem tartozik a legboldogítóbb kapcsolataim közé? – Aha, és melyik a legboldogítóbb kapcsolatod? – A tiéd melyik? Jess gondolkodott egy kicsit, aztán megvonta a vállát. – Hát ez, veletek. Elég hosszú csend volt ahhoz, hogy megértsük, Jess ezt nem csak úgy mondta, hanem az ő esetében igaz is. És szerencsénkre Martin éppen akkor szólalt meg, amikor kezdtünk rádöbbenni, hogy valószínűleg a mi esetünkben is igaz lenne. – Igen. Hát. De nem így kellene lennie, nem igaz?


– Akkor most fel is út, le is út? – Ha így akarod megfogalmazni. Jess, végigcsináltuk ezt a nyaralást. És most ideje, hogy ki-ki menjen a maga útjára. – És mi van a Valentin-nappal? – Valentin-napon találkozhatunk, ha azt akarod. Abban megállapodtunk. – Fent a tetőn? – Még mindig azt gondolod, hogy leugranál? – Nem tudom. Napról napra változik. – Én szeretném, ha ott fent találkoznánk – mondta Maureen. – Gondolom, a Valentin-nap igazán fontos lehet magának, Maureen – mondta Jess. Úgy mondta ezt, mint aki csak lazán beszélget, de Maureen felismerte a rejtett gonoszságot, és nem válaszolt. Nagyjából mindent, amit Jess mondott, kapásból vissza lehetett pattintani rá, de most már egyikünkben sem volt elég energia hozzá. Néztük az ablakokon át a forgalmat az esőben, és az Angel metrómegállónál elbúcsúztam tőlük, és leszálltam. Néztem, ahogy elmegy a busz, és láttam, hogy Maureen megkínálja a többieket, még Jesst is, a Polo mentolos cukrával, és ez a gesztus valahogy összetörte a szívemet. A következő héten nemigen csináltam semmit. Sokat olvastam, és sétálgattam Islingtonban, hátha találok magamnak valami vacak állást valahol. Egyik este kidobtam tíz fontot, hogy megnézzek egy Fat Chance nevű bandát a Union Chapelben. Nagyjából akkor kezdték, mint mi, és mostanra elég szépen befutottak, volt körülöttük egy kis felhajtás, de szerintem bénák voltak. Csak álltak ott és eljátszották a dalaikat, és az emberek tapsoltak, és volt egy ráadás, aztán elmentünk, és nem mondanám, hogy bárki is gazdagabb lett közülünk egy élménnyel. Kifelé menet felismert egy srác, olyan negyvenéves lehetett. – Minden rendben, JJ? – kérdezte. – Ismerjük egymást? – Láttalak tavaly a Hope and Anchorban. Hallottam, hogy feloszlott a bandád. Itt élsz? – Aha, egyelőre. – Mit csinálsz? Átmentél szólóba? – Ja. – Király. Este nyolckor találkoztunk Valentin-napon, és mindenki időben ott volt. Jess azt akarta, hogy később találkozzunk, éjfélkor vagy ilyesmi, hogy


tökéletes legyen a tragikus hangulat, de ezt senki sem találta túl jó ötletnek, Maureen pedig nem akart olyan későn hazamenni. Összefutottam vele a lépcsőn. – Örülök, hogy utána haza akar menni – mondtam. – Hova máshova mehetnék? – Nem, én úgy... Tudja, a legutóbb nem akart hazamenni, igaz? Legalábbis nem busszal. – Busszal? – Utoljára frankón le akart ugrani a tetőről. – Felsétáltattam a levegőben az ujjaimat, aztán leejtettem őket, mintha épp leugrottak volna a tetőről. – De úgy hallom, ma este a hosszú utat választja lefelé. – Ó. Igen. Hát. Kicsit magamhoz tértem – mondja. – Úgy értem, a fejemben. – Nagyszerű. – Azt hiszem, még érzem a nyaralás hatását. – Remek. És aztán nem akart többet beszélgetni, mert hosszú volt az út felfelé, és nem kapott elég levegőt. Martin és Jess pár perccel később érkeztek, és köszöntünk egymásnak, aztán csak álltunk. – Ennek tulajdonképpen mi is az értelme? – kérdezte Martin. – Hát hogy találkozunk, és megnézzük, ki hogyan érzi magát meg minden – mondta Jess. – Ah. – Toporogtunk. – És hogy érezzük magunkat? – Maureen egész jól van – mondtam. – Ugye, Maureen? – Igen. Mondtam is JJ-nek, hogy még érzem a nyaralás hatását. – Milyen nyaralásét. Amin nemrég voltunk? – Martin Maureenre nézett, és félig csodálkozva, félig csodálattal a szemében megcsóválta a fejét. – És te, Mart? – kérdeztem. – Veled mi a helyzet? – De valahogy előre tudtam, hogy mi lesz a válasz erre a kérdésre. – Hát, tudod. Comme ci comme ça. – Seggfej – mondta Jess. Toporogtunk még egy sort. – Olvastam valamit, ami érdekelhet benneteket – mondta Martin. – Igen? – Arra gondoltam... Talán jobb lenne valami más helyen beszélgetni róla. Mondjuk, egy kocsmában. – Jól hangzik – mondtam. – Meg különben is talán ünnepelnünk kellene, nem igaz?


– Ünnepelni? – mondta Martin, mintha dilis volnék. – Aha. Úgy értem, élünk, és, és... Úgy tűnt, ezzel ki is fújt a lista. De az, hogy élünk, talán önmagában is megért egy rundot. Úgy tűnt, az, hogy élünk, elég ok az ünneplésre. Hacsak, persze, valami mást nem akart az ember, mert akkor... Ó, a picsába. Mindenképp meg akartam inni valamit. És ha semmi más nem jutott az eszünkbe, akkor az, hogy én akarok egy italt, elég ok az ünneplésre. Egy hétköznapi emberi vágy bukkant fel a depresszió és bizonytalanság ködéből. – Maureen? – Jó, rendben. – Nem úgy tűnik nekem, hogy bárki is ugrani akar – mondtam. – Legalábbis ma este. Igaz? Jess? Nem figyelt rám. – A kurva életbe! – mondta. – Jézusom! A tető sarkát bámulta; Martin ott vágta át a dróthálót szilveszterkor. Ült ott egy srác, pontosan ugyanott, mint akkor Martin, és minket nézett. Pár évvel tűnt idősebbnek nálam, és látszott, hogy nagyon fél. – Hé, testvér – mondtam halkan. – Hé, maradj csak ott, ahol vagy. Lassan elindultam felé. – Ne jöjjön közelebb – mondta. Be volt gazolva, majdnem sírt, és vadul szívta a cigijét. – Mindannyian voltunk ott – mondtam. – Gyere vissza, és te is tagja lehetsz a csapatunknak. Ez a találkozónk. – Még néhány óvatos lépést tettem. Nem mondott semmit. – Aha – mondta Jess. – Nézz ránk. Jól vagyunk. Most azt gondolod, soha nem tudnád végigcsinálni ezt az éjszakát, de sikerülni fog. – Nem akarom – mondta a srác. – Mondd el nekünk a problémádat – mondtam. Még egy kicsivel közelebb mentem. – Tudod, mi mindannyian kibaszott szakértők vagyunk ezen a téren. Maureen például... De ezt már nem tudtam befejezni. A srác lepöckölte a cigijét, és egy kis nyögéssel ellökte magát. És aztán csend volt, utána meg a puffanás zaja, ahogy lent a betonnak csapódott a teste. És azt a két hangot, a nyögést és a puffanást minden áldott nap hallom azóta, és még mindig nem tudom, melyik a rémisztőbb.


MARTIN A srác, aki leugrott, kétféle – mély és nyilvánvalóan ellentétes – hatással volt mindannyiunkra. Először is, tudatára ébredtünk, hogy nem vagyunk képesek megölni magunkat. És másodszor, emiatt most megint szerettük volna megölni magunkat. Ez nem paradoxon, ha valamennyire is ismeritek az emberi természet perverzitását. Valamikor régen együtt dolgoztam egy alkoholistával – a nevét nem fogom elárulni, mert majdnem biztos, hogy hallottatok már róla. És ő mesélte, hogy amikor először próbált lemondani az alkoholról, az volt élete legszörnyűbb napja. Mindig azt hitte, hogy abba tudja hagyni az ivást, amikor csak úgy dönt, úgyhogy ott volt eldugva ez a választási lehetősége egy zoknis fiókban valahol a feje hátsó zugában. És amikor rájött, hogy muszáj innia, hogy igazából sohasem volt meg az a választási lehetősége... Hát, akkor szerette volna megölni magát, ha egy pillanatra összekeverhetem az ő ügyét a miénkkel. Nem igazán értettem, hogy mire gondolt, amíg nem láttam azt a srácot leugrani a tetőről. Egészen addig az ugrás mindig a lehetőségek egyike volt, egy lehetséges kiút, a pénz a bankban arra az esetre, ha megszorul az ember. És hirtelen a pénz eltűnt – vagy inkább soha nem is volt a miénk. Azé a srácé volt, aki leugrott, meg a hozzá hasonlóké, mert lelógatni a lábadat a mélység fölött semmi, hacsak nem vagy kész megtenni azt a plusz öt centit, és egyikünk sem volt kész rá. Mondhattuk egymásnak és magunknak is az ellenkezőjét – ó, én megtettem volna, ha nincs ott az a csaj, vagy nincs ott az a srác, vagy ha valaki nem ült volna rá a fejemre -, de a tény az, hogy még mindannyian életben voltunk, amikor pedig bőven lett volna rá lehetőségünk, hogy ne legyünk. Miért jöttünk le azon az éjszakán? Azért jöttünk le, mert úgy gondoltuk, el kell mennünk megkeresni valami Chas nevű faszkalapot, akiről kiderült, hogy nagyjából semmi köze a történetünkhöz. Nem vagyok biztos benne, hogy azt a srácot, aki leugrott, rá tudtuk volna venni, hogy jöjjön el velünk Chas-vadászatra. Neki más dolgok jártak a fejében. Kíváncsi vagyok, hány pontot szerzett volna Aaron T. Beck öngyilkosságiszándék-tesztjében. Alighanem jó sokat, hacsak Aaron T. Beck nem tájolta el magát teljesen. Senki sem mondhatná, hogy nem volt komoly a szándéka. Ezerrel húztunk lefelé a tetőről, amint leugrott. Úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha nem maradunk ott, és nem magyarázzuk el a


szerepünket, pontosabban annak hiányát, a szegény fickó halálában. Elvégre már volt egy kis afférunk az Öngyilkosok Házával, és ha most megint mi kerülünk előtérbe, azzal csak összezavarjuk a dolgokat. Ha az emberek megtudják, hogy ott voltunk fent, akkor a történet – egy boldogtalan ember leugrik a tetőről – csak elveszíti a maga tisztaságát, és az emberek nem többet, hanem kevesebbet fognak érteni belőle. És ezt nem akartuk. Úgyhogy rohantunk le a lépcsőn, olyan gyorsan, ahogy csak a szétbarmolt tüdőnk és a visszeres lábaink engedték, és aztán ki-ki húzott a maga dolgára. Túl idegesek voltunk ahhoz, hogy elmenjünk egy italra valahova a közeibe, meg ahhoz is, hogy együtt taxiba üljünk, úgyhogy szétspricceltünk, amint leértünk a járdára. (Melyik lehet a legközelebbi kocsma az Öngyilkosok Házához, tűnődtem hazafelé menet. Vajon tele van boldogtalan emberekkel, akik készülnek felmenni, vagy félig zavarodott, félig megkönnyebbült emberekkel, akik épp lejöttek? Vagy a kettő fura keverékével? Vajon a tulajdonos tisztában van azzal, hogy... kicsit furcsa emberek térnek be hozzá? Kihasználja a hangulatukat anyagi előnyszerzés céljára – mondjuk, azzal, hogy Boldogtalanok Óráját hirdet? Próbálkozik azzal, hogy a Felmenők – ebben a kontextusban a nagyon boldogtalan emberek – beszélgetésbe elegyedjenek a Lejövőkkel? Vagy hogy a Felmenők eldumáljanak egymással? Született itt valaha kapcsolat? Lehetséges, hogy az a kocsma akár még egy esküvőért és következésképpen egy gyerekért is felelős lehet?) Másnap délután találkoztunk újra a Starbucksban, és mindenkinek rossz kedve volt. Néhány nappal azelőtt, közvetlenül a nyaralásunk után egészen világos volt, hogy többé nem sok hasznára vagyunk egymásnak; most meg nehezen tudtuk elképzelni, hogy ki más lenne megfelelő társaság számunkra. Végignéztem a többi vendéget a kávéházban: fiatal anyák gyerekkocsival, fiatal férfiak és nők öltönyben és kosztümben, mobiltelefonnal és papírokkal, külföldi diákok... Próbáltam elképzelni, hogy beszélgetésbe elegyedek valamelyikkel, de lehetetlen volt. Nem akartak volna olyan emberekről hallani, akik toronyházak tetejéről ugranak le. Arról senki sem akart volna hallani azokon kívül, akikkel egy asztalnál ültem. – Egész éjjel ébren voltam, bazmeg, és végig arra a srácra gondoltam – mondta JJ. – Mi a fene lehetett a baja? – Hát, valószínűleg, tudod, csak olyan... hisztis picsa volt. Mármint pasiban. Hisztis pöcs – mondta Jess. – Olyanfajtának tűnt.


– Ez aztán az empátia – mondtam. – Abban a pár pillanatban, mielőtt leugrott, nem úgy tűnt, mint akinek komoly problémái vannak. Legalábbis ha a tieidet vesszük mércének. – Benne lesz a helyi újságban – mondta Maureen. – Általában benne vannak. Régebben mindig elolvastam. Különösen, amikor közeledett az újév. Össze szoktam hasonlítani őket magammal. – És? Mi volt az eredmény? – Hát – mondta Maureen -, nem rossz. Némelyiket nem is értettem. – Miféle dolgok voltak? – Pénz. – Én egy csomó embernek tartozom – mondta Jess büszkén. – Talán el kellene gondolkoznod azon, hogy megöld magad – mondtam. – De nem sokkal – mondta Jess. – Csak egy húszas ennek, egy húszas annak. – Akkor is. Az adósság az adósság. És ha nem tudod kifizetni... Talán a tisztességes kiutat kellene választanod. – Hé! Srácok! – mondta JJ. – Kicsivel több összpontosítást, oké? – Mire? Hát nem épp ez a probléma? Hogy nincs mire összpontosítani? – Összpontosítsunk arra a srácra. – Semmit sem tudunk róla. – Nem, de, nem is tudom. Nekem valahogy olyan fontosnak tűnik. Mi is ezt akartuk csinálni. – Tényleg? – Én igen – mondta Jess. – De nem tetted meg. – Mert ráültél a fejemre. – De azóta se csináltál semmit. – Hát... Elmentünk abba a buliba. Meg nyaralni voltunk. Meg, tudod... Jött egyik dolog a másik után. – Hát nem szörnyű, hogy ez történik? Ki kell húznod egy részt a naptáradból. Különben az élet folyton az utadba áll. – Fogd be! – Srácok, srácok... Megint hagytam, hogy belesodródjak egy méltatlan szóváltásba Jessszel. Elhatároztam, hogy ezentúl államférfihoz méltóbb módon fogok viselkedni. – Akárcsak JJ-t, engem is egész éjjel zaklatott a jó öreg cogito. – Seggfej.


– És arra a következtetésre jutottam, hogy ez nálunk nem igazán komoly. Soha nem is volt. Közelebb jutottunk, mint egyesek, de messze nem olyan közel, mint mások. És ez valamiképpen összeköt bennünket. – Egyetértek. Ez benne a kibaszás – mondta JJ. – Bocsánat, Maureen. – Ezt most nem nagyon értem – mondta Jess. – Ez az – mondtam. – Ez vagyunk mi. – Micsoda? – Ez. – Bizonytalanul körbemutattam, a társaságunkra és az esőre odakint, úgy tűnt, ez is, az is ékesen kifejezi jelenlegi helyzetünket. – Ez az. Nincs kiút. Még a kiút sem kiút. Legalábbis nekünk. – Baszd meg! – mondta Jess. – Nem kérek bocsánatot, Maureen. – Az este beszélni akartam nektek valamiről, amit egy magazinban olvastam. Az öngyilkosságról. Emlékeztek? Na mindegy, a srác szerint kilencven napig tart a válságperiódus. – Milyen srác szerint? – kérdezte JJ. – A szuicidológus szerint. – Az egy szakma? – Minden lehet szakma. – Na és? – mondta Jess. – Úgyhogy nekünk már letelt negyvenhat a kilencvenből. – És mi történik a kilencven nap után? – Semmi sem történik – mondtam. – Csak... más lesz. Megváltoznak a dolgok. A dolgoknak az a felállása, ami miatt azt gondoltad, hogy elviselhetetlen az életed... Szóval az valahogy elmozdul egy kicsit. Kicsit olyan ez, mint az asztrológia, csak az igazi életben. – Neked semmi sem fog megváltozni – mondta Jess. – Te akkor is csak az a muksó leszel a tévéből, aki lefeküdt egy tizenöt éves lánnyal, és börtönbe került. Azt soha senki nem fogja elfelejteni. – Igen. Aha. Biztos vagyok benne, hogy ez a kilencvennapos dolog az én esetemben nem áll fenn – mondtam. – Ha ez téged boldogabbá tesz. – Meg Maureenen se segít – mondta Jess. – Vagy JJ-n. De én megváltozhatok. Meg egy csomót változok is. – Na mindegy, azt akarom mondani, hogy újból toljuk ki a határidőt. Mert... Hát, nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele. De én ma reggel rájöttem, hogy, szóval, még nem vagyok kész átmenni szólóba. Vicces, mert különben egyikőtöket sem kedvelem különösebben. De úgy tűnik, ti vagytok... nem is tudom... Amire szükségem van. Tudjátok, ahogy az ember néha tudja, hogy több káposztát kellene ennie. Vagy több vizet innia. Ez is olyan.


Na, erre mindenki ide-oda rakosgatta a lábát, amit én a kelletlen szolidaritás kinyilvánításának tekintettem. – Kösz, testvér – mondta JJ. – Nagyon megható. Mikor jár le az a kilencven nap? – Március 31-én. – Micsoda véletlen, nem? – mondta Jess. – Pontosan három hónap. – Hogy mi? – Hát. Ez nem tudományos, igaz? – Miért, nyolcvannyolc nap az lenne? – Aha, az tudományosabban hangzana. – Én értem – mondta JJ. – A három hónap nagyjából okésan hangzik. Három hónap az annyi, mint egy évszak. – Nagyon úgy néz ki – értettem egyet vele. – Mivel négy évszak van, és tizenkét hónap egy évben. – Szóval együtt vészeljük át a telet. Klassz. Az ember úgyis mindig télen lesz depressziós – mondta JJ. – Úgy tűnik – mondtam. – De csinálnunk is kell valamit – mondta JJ. – Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva, hogy leteljen a három hónap. – Tipikus amerikai duma – mondta Jess. – Mit akarsz, mit csináljunk? Bombázzunk meg valami szegény kis országot valahol? – Pontosan. Egy kis bombázás elterelné a figyelmemet. – Mit kellene csinálnunk? – kérdeztem tőle. – Nem tudom, testvér. Csak azt tudom, hogy ha hat héten át csak szarozunk meg nyafogunk, azzal nem segítünk magunkon. – Jessnek igaza van – mondtam. – Tipikus amerikai igaza, bassza meg. „Segíts magadon!” Bármit elérhetsz, ha nagyon akarod, igaz? Akár elnök is lehetsz. – Ne csináljátok már ezt, hülye seggfejek! Én nem arról beszélek, hogy elnök legyen belőlünk. Inkább olyasmiről, hogy az ember szerez magának egy állást, pincérkedik vagy valami. – Szuper – mondta Jess. – Ne öljük meg magunkat, mert valaki adott nekünk ötven penny borravalót. – Na, arra semmi esély ebben a kibaszott országban – mondta JJ. – Bocsánat, Maureen. – Te bármikor visszamehetsz oda, ahonnan jöttél – mondta JJ. – Az egy kis változást jelentene. Meg nálatok a házak is magasabbak, nem? – Szóval – mondtam. – Még negyvennégy nap. Volt még valami más is abban a cikkben, amit olvastam: beszélgetés egy olyan emberrel, aki túlélte, hogy leugrott a San Franciscó-i Golden


Gate hídról. Azt mondta, két másodperccel az ugrás után rájött, hogy semmi sincs az életében, amivel ne tudna megbirkózni, egyetlen olyan probléma sem, amit ne tudna megoldani – kivéve azt az egyet, amit épp most csinált magának azzal, hogy leugrott a hídról. Nem tudom, miért nem mondtam el ezt is a többieknek; végül is fontos információnak tűnik, nem? De egyelőre meg akartam tartani magamnak. Olyasminek tűnt, ami talán helyénvalóbb lesz majd később, amikor vége a történetnek. Ha egyáltalán vége lesz valamikor.


MAUREEN Igen, egy hét múlva benne volt a helyi újságban. Kivágtam a cikket, és megtartottam, és időről időre elolvasom, és próbálom jobban megérteni azt a szegény embert. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. David Fawleynak hívták, és a felesége meg a gyerekei miatt ugrott le. A nő összejött valakivel, elköltözött ahhoz a másik férfihoz, és magával vitte a gyerekeket. Csak kétutcányira lakott, ami egészen furának tűnt, véletlen egybeesésnek, amíg rá nem jöttem, hogy a helyi újságban szereplő emberek mindig valahol itt élnek, hacsak valaki ide nem látogatott, hogy megnyisson egy iskolát vagy ilyesmi. Egyszer például Glenda Jackson ellátogatott Matty iskolájába. Martinnak igaza volt. Amikor David Fawley a szemem láttára leugrott, megértettem, hogy szilveszterkor én nem voltam készen erre. Kész voltam arra, hogy elvégezzem az előkészületeket, mert az valami elfoglaltságot jelentett – így a szilveszter este olyasmi volt, amit valami fura módon várhattam. És amikor találkoztam néhány emberrel, akikkel beszélgethettem, akkor örültem, hogy beszélgetek, és nem ugrok. Engedtek volna leugrani, gondolom, miután elmondtam nekik, hogy miért vagyok ott. Nem álltak volna az utamba vagy ültek volna a fejemre. De én lejöttem a lépcsőn, és elmentem velük arra a partira. Ez a szegény David nem akart beszélgetni velünk, az látszott rajta. Ő ugrani jött, nem cseverészni. Én meg azt hittem, hogy ugrani mentem, de a vége cseverészés lett. Ha meggondolom, ez a David nevű fickó meg én egymás ellentétei vagyunk. Ő azért ölte meg magát, mert elmentek a gyerekei, én meg azért gondolkoztam az öngyilkosságon, mert a fiam velem volt. Annyi minden megtörténhet. Vannak, akik azért ölik meg magukat, mert vége a házasságuknak, és vannak, akik azért, mert nem látnak kiutat abból a házasságból, amelyben élnek. Arra gondoltam, vajon meg lehet-e ezt csinálni mindennel, hogy vajon minden boldogtalan helyzetnek van-e egy vele ellentétes párja. De az adóssággal kapcsolatban nem jutott ilyen az eszembe. Még soha senki nem ölte meg magát azért, mert túl sok pénze volt. Azok az olajsejkek, azt hiszem, nem túl gyakran követnek el öngyilkosságot. Vagy ha igen, akkor senki sem beszél róla. De akkor is talán volt valami ebben a gondolatban az ellentétes helyzetekről. Nekem volt valakim, Davidnek meg nem volt senkije, és ő ugrott, én meg nem.


Amikor az öngyilkosságról van szó, a senki veri a valakit, hogy úgy mondjam. Nincs kötél, ami visszatartaná az embert. Imádkoztam David lelkéért, jóllehet tudtam, hogy nem használ neki, mert elkövette a kétségbeesés bűnét, és az imáim süket fülekre találnak. És miután Matty elaludt, egyedül hagytam öt percre, és lesétáltam az úton, hogy megnézzem, hol lakott David. Nem tudom, miért tettem ezt, vagy hogy mit reméltem látni, de természetesen nem volt ott semmi. Egyszerűen egy olyan nagy házakkal teli utca volt, amikben lakásokat alakítottak ki, úgyhogy ennyi volt minden, amit megtudtam, hogy egy lakásban lakott. És aztán ideje volt megfordulni és hazamenni. Aznap este megnéztem egy filmet a tévében, egy skót nyomozóról szólt, aki nem jön ki jól a volt feleségével, úgyhogy megint egy kicsit Davidre gondoltam, mert alighanem ő sem jött ki jól a volt feleségével. És nem hinném, hogy ez volt a lényege annak a filmnek, mindenesetre nem jutott benne túl sok idő a skót nyomozó és a volt felesége közti vitákra, mert ki kellett derítenie, hogy ki ölte meg azt a nőt és hagyta a holttestét a volt férje – egy másik volt férj – háza előtt, hogy azt higgyék, ő ölte meg. Úgyhogy az egyórás filmben olyan tíz perc szólhatott arról, hogyan vitatkozik a volt feleségével és a gyerekeivel, és ötven perc arról, hogyan próbálja kideríteni, ki tette a nő holttestét a szemeteskukába. Vagy, mondjuk, negyven perc, ha leszámítjuk a reklámokat. Azért vettem ezt észre, mert egy kicsivel jobban érdekeltek a viták, mint a holttest, de elég ritkán jöttek, mármint a viták. És nekem úgy tűnt, hogy ez jól is van így: tíz perc egy órából. Valószínűleg így volt jó a film szempontjából is, mert egy nyomozóról volt szó, és számára meg a nézők számára is fontosabb volt, hogy az ideje nagy részét a gyilkos megtalálásával töltse. De azt hiszem, még ha nem egy film szereplője az ember, akkor is nagyjából rendben van, ha egy órából tíz percet tölt a problémájával. Ez a David Fawley munkanélküli volt, szóval komoly esély van rá, hogy minden órában hatvan percen át gondolt a volt feleségére meg a gyerekeire, és ha ezt csinálja az ember, akkor előbb vagy utóbb az Öngyilkosok Házának tetején köt ki. Én csak tudom. Én senkivel sem vitatkozom, de rengeteg olyan időszak volt az életemben, amikor nem tudtam megakadályozni, hogy Matty óránkénti hatvanperces program legyen. Mostanában több minden jár a fejemben a többiek miatt, meg ami az ő életükben történt. De a legtöbbször, életem legtöbb napján nem volt más, csak én meg a fiam, és az bizony baj.


Mindenesetre azon az estén egy egész halom dolog járt a fejemben. Félálomban feküdtem az ágyban, és Davidre gondoltam, meg a skót nyomozóra, meg arra, ahogy lejöttem a tetőről, hogy megkeressük Chast, és végül ezek a gondolatok szépen kibogozódtak, és amikor reggel felébredtem, elhatároztam, hogy kiderítem, hol lakik Martin felesége a gyerekeivel, és aztán elmegyek, és beszélek velük, és megnézem, van-e bármi esély arra, hogy újból együtt legyen a család. Mert ha ez összejön, akkor Martin nem fog annyira gyötrődni, és lesz valakije, nekem pedig lesz mit csinálnom negyven vagy ötven percen át egy órából, és az mindenkinek jó lesz. De reménytelen nyomozó voltam. Tudtam, hogy Martin feleségét Cindynek hívják, úgyhogy meg akartam keresni Cindy Sharpot a telefonkönyvben, de nem volt benne, és ezzel ki is fogytam az ötletekből. Úgyhogy szóltam Jessnek, mert úgy gondoltam, JJ nem helyeselné a tervemet, és ő körülbelül öt perc alatt megtalálta a szükséges információkat számítógépen. De aztán el akart jönni velem Cindyhez, és azt mondtam, hogy eljöhet. Tudom, tudom. De próbáljátok azt mondani neki, hogy nem kaphat meg valamit, amit akar.


JESS Bekapcsoltam apu számítógépét, és beírtam a Google-ba, hogy „Cindy Sharp”, és találtam egy interjút, amit valami női magazinnak adott, amikor Martin börtönbe került. „Cindy Sharp először beszél az összetört szívéről” meg ilyenek. Még egy képre is rá lehetett klikkelni, amin ő volt meg a két lánya. Cindy úgy nézett ki, mint Penny, csak öregebb volt meg kicsit kövérebb, miután megszülte azokat a gyerekeket meg minden. És mibe fogadtok velem, hogy Penny úgy nézett ki, mint az a tizenöt éves csaj, csak a tizenöt éves csaj még Pennynél is vékonyabb volt, és nagyobb melle volt vagy valami? Micsoda seggfejek, nem? Mármint az olyan pasik, mint Martin. Kibaszott laptopoknak vagy mi a szarnak képzelik a nőket; Hát, igen, a régi már le van strapálva, meg különben is lehet vékonyabbat venni, amelyik többet tud. Szóval elolvastam az interjút, és benne volt, hogy egy Torley Heath nevű faluban lakik, Londontól kábé negyven mérföldre. És ha meg akarta akadályozni a magunkfajtákat abban, hogy bekopogjanak az ajtaján, és megpróbálják rábeszélni, hogy fogadja vissza a férjét, akkor nagy hibát követett el, mert az újságíró pontosan leírta, hol van a háza a faluban – egy régi típusú sarki fűszeressel szemben, második ház az iskola mellett. Ezért mondta el mindezt, mert így akarta érzékeltetni, hogy Cindy élete mennyire idealista vagy mi a nyavalya. Már azt leszámítva, hogy a volt férje börtönben van, miután lefeküdt egy tizenöt éves lánnyal. Úgy döntöttünk, hogy JJ-nek nem szólunk. Eléggé biztosra vettük, hogy valami barom okból megpróbálna leállítani bennünket. Azt mondaná, „Nektek ehhez semmi közötök”, vagy „Csak az utolsó esélyét is elbarmolnátok”. De mi, Maureen és én, úgy gondoltuk, hogy erős érvünk van. A következő volt az érvünk. Lehet, hogy Cindy utálta Martint, mert egy playboy volt, aki bárhová elment bárkivel. De Martin most öngyilkos akar lenni, és valószínűleg nem menne senkivel sehová, legalábbis egy ideig. Úgyhogy ha nem fogadja vissza, akkor lényegében annyira kell utálnia, hogy a halálát akarja. És az azért jó nagy utálat. Igaz, Martin soha nem mondta, hogy vissza akar menni hozzá, de akkor is biztonságos családi környezetre van szüksége, egy olyan helyen, mint Torley Heath. Jobb semmit sem csinálni egy olyan helyen, ahol semmit sem lehet csinálni, mint Londonban, ahol ezer veszély leselkedik az


emberre – tizenéves lányok, éjszakai bárok és toronyházak. Ez volt az érzésünk. Szóval kiruccantunk otthonról. Maureen borzalmas régifajta szendvicseket készített tojással meg ilyenekkel, amiket nem tudtam megenni. És metróval mentünk Paddingtonig, onnan meg vonattal Newburybe, aztán busszal Torley Heathbe. Aggódtam, hogy nem lesz sok mondanivalónk egymásnak Maureennel, és szörnyen unatkozni fogunk, és unalmamban végül valami hülyeséget csinálok. De egyáltalán nem így volt, főleg nekem köszönhetően, mert igazán igyekeztem. Elhatároztam, hogy olyan leszek, mint valami újságíró, aki interjút készít, és az utazás alatt igyekszem mindent megtudni Maureen életéről, nem számít, hogy mennyire unalmas vagy lehangoló. Csak az volt a baj, hogy tényleg túlságosan unalmas és lehangoló volt hallgatni, úgyhogy félig-meddig kikapcsoltam, amikor beszélt, és a következő kérdésen gondolkoztam. Néhányszor furcsán nézett rám, úgyhogy alighanem épp elmondott nekem valamit, és én meg újból arra kérdeztem rá. Például egyszer, amikor visszakapcsoltam, hogy hallgassam, hogy valami valami valami találkoztam Frankkel, elkezdem, hogy És mikor találkozott Frankkel, de azt hiszem, épp azt mondta, hogy És ekkor találkoztam Frankkel. Úgyhogy ezen még dolgoznom kell, ha valaha tényleg interjúkat akarok készíteni. De legyünk őszinték, nem fogok olyan emberekkel interjút készíteni, akik soha nem csináltak semmit, és van egy fogyatékos fiuk, nem igaz? Úgyhogy könnyebb lesz koncentrálni, mert az új filmjükről meg ilyesmikről fognak beszélni, olyan dolgokról, amikről tényleg szeretnék tudni. Na mindegy, az a lényeg, hogy végigcsináltuk az egész utazást a kibaszott semmi közepére anélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, hogy szeretkezett-e már kutyapózban vagy bármi ilyesmit. És ekkor jöttem rá, hogy milyen nagy utat tettem meg szilveszter óta. Fejlődött a személyiségem. És ez vezetett arra a gondolatra, hogy a történetünk kezd a végére érni, és hogy az egy happy end lesz. Mert ugye nekem fejlődött a személyiségem, és amellett már abban a szakaszban voltunk, amikor elkezdtük megoldani egymás problémáit. Nem csak ültünk és búslakodtunk. Ekkor érnek véget a történetek, nem? Amikor kiderül, hogy a szereplők megtanultak pár dolgot, és kezdenek megoldódni a problémák. Egy csomó ilyen filmet láttam. Ma megoldjuk Martin problémáját, aztán jöhet JJ, utána meg én, és végül Maureen. És aztán majd megint találkozunk a tetőn, amikor letelik a kilencven nap, és mosolyogni fogunk, átöleljük egymást, és tudjuk, hogy továbbléptünk.


A buszmegálló épp a bolt előtt volt, amiről abban a cikkben is írtak. Úgyhogy leszálltunk a buszról, és nézni kezdtük az utca másik oldalát, hogy ott mi van. Egy olyan kis házat láttunk alacsony kerítéssel, és be lehetett látni az udvarra, és az udvaron két kislány volt jó bebugyolálva sapkába meg sálakba, és egy kutyával játszottak. Úgyhogy megkérdeztem Maureentől, Tudja Martin gyerekeinek a nevét? Ő meg erre, hogy Igen, Polly és Maisie – és ez épp jól is hangzott, szerintem. El tudtam képzelni, hogy Martin és Cindy a Polly és a Maisie nevet adják a gyerekeiknek, mert ezek olyan régimódi, puccos nevek, úgyhogy úgy lehet tenni, mintha Mr. Darcy lakna a szomszédban vagy mit tudom én. Úgyhogy elkiáltottam magam, Hahó, Polly! Maisie! Ők meg erre felkapták a fejüket, és elindultak felénk, és ezzel vége is volt a nyomozói munkámnak. Bekopogtunk, és Cindy nyitott ajtót, és úgy nézett rám, mint aki féligmeddig felismert, mire én, hogy Jess vagyok. Tudja, az egyik abból a négy emberből az Öngyilkosok Házának tetejéről, és kapcsolatban állok a férjével meg azzal, amit az újságok írtak. Ami egyébként hazugság volt. (Neki mondtam akkor, hogy hazugság volt, nem nektek mondom most. Tényleg jó lenne tudni, hova kell kitenni azokat a pontosvesszőket meg ilyeneket. Most már értem, hogy mire valók.) Ő meg erre, hogy Volt férjem, ami elég barátságtalan volt így nyitó mondatnak. Mire én, hogy Hát, épp erről van szó, nem? Mire ő, hogy Miről is? Mire én, hogy Hát erről. Mert nem kellene, hogy a volt férje legyen. Mire ő, hogy Ó, dehogynem, ennek épp így kell lennie. És még be sem léptünk az ajtón. És ekkor Maureen közbeszólt, hogy Megengedné, hogy bemenjünk és beszéljünk önnel? Maureennek hívnak. Én is Martin barátja vagyok. Vonattal jöttünk Londonból. Meg busszal, mondtam. Csak érzékeltetni akartam, hogy komoly erőfeszítést tettünk. Mire Cindy, hogy Elnézést, jöjjenek be. Nem azt mondta, hogy Bocsánat, de húzzanak haza, pedig én már erre számítottam. Elnézést kért az udvariatlanságáért, hogy a küszöbön kellett ácsorognunk. Úgyhogy azt gondoltam, Ó, ez könnyű lesz. Tíz perc alatt frankón megdolgozom, hogy fogadja vissza Martint. Úgyhogy bementünk a házba, és igazán otthonos volt belülről, de egyáltalán nem olyan, mintha egy magazinból csöppent volna oda, amire számítottam. Nem igazán illettek egymáshoz a bútorok, és minden régi


volt, és kicsit kutyaszagú. Bevezetett minket a nappaliba, és ott ült az a muksó a tűz mellett. Jóképű volt, fiatalabb Cindynél, és azt gondoltam, Óó, az asztal alatt van a lába. Mert levetett cipővel hallgatta a walkmanjét, és az ember nem hallgatja a walkmanjét levetett cipővel valaki másnak a házában, ha csak látogatóba jött, nem igaz? Cindy odament hozzá, megveregette a vállát, és azt mondta, Látogatóink vannak, mire ő, hogy Ó, elnézést. A Harry Pottert hallgattam, Stephen Fry felolvasásában. A gyerekek imádják, úgyhogy, gondoltam, meghallgatom. Te már meghallgattad? Mire én, hogy Aha, úgy nézek ki, mint egy kilencéves? Ő meg nem tudta, hogy mit mondjon erre. Levette a fejhallgatót, és megnyomott egy gombot. Cindy meg elkezdi, hogy A lányok Paul kutyájával játszanak. Aha, na és?, gondoltam, de ezt nem mondtam ki. Cindy elmondta neki, hogy Martin barátai vagyunk, és ő megkérdezte, hogy kimenjen-e, Cindy meg azt felelte, Nem, dehogy, bármit akarnak is mondani, azt akarom, hogy halljad. Úgyhogy azt mondtam, Hát, azért jöttünk, mert meg akarjuk mondani Cindynek, hogy újra össze kellene jönnie Martinnal, úgyhogy lehet, hogy mégsem akarja hallani. És erre megint nem tudta, hogy mit mondjon. Maureen rám nézett, aztán elkezdi, Tudja, aggódunk miatta. Mire Cindy, hogy Hát, igen, nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepődve. És Maureen erre mesél neki arról a srácról, aki megölte magát, meg arról is, hogy miért: mert a felesége meg a gyerekei elhagyták, mire Cindy azt mondja, Tudják, hogy Martin hagyott el bennünket? Hogy nem mi hagytuk el őt? Én meg erre, hogy Aha, azért is jöttünk ide. Mert ha maga hagyta volna el őt, ez az egész út időpocsékolás lenne. De, tudja... Azért jöttünk ide, mert el akarjuk mondani magának, hogy... ööö... meggondolta magát. Maureen meg erre, hogy Azt hiszem, most már tudja, hogy hiba volt. Cindy meg erre, hogy Nem volt kétségem afelől, hogy valamikor majd rá fog jönni erre, és abban sem kételkedtem, hogy mire rájön, már késő lesz. Mire én, hogy Soha nem késő tanulni. Mire ő, hogy Ezt neki kéne mondani. Én meg erre azt mondtam, hogy szerintem tartozik neki azzal, hogy adjon még egy esélyt, mire elmosolyodott, és azt mondta, ezzel nem ért egyet, mire én, hogy nem értek egyet azzal, hogy nem ért egyet, mire ő, hogy akkor egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet. Mire én, hogy Szóval azt akarja, hogy meghaljon? Erre egy kicsit elhallgatott, és azt hittem, hogy most elkaptam. De aztán elkezdi, hogy Én is gondoltam rá, hogy megölöm magam, amikor igazán rosszul álltak a dolgok. Régebben. De nekem nem volt meg ez a választásom. A lányok miatt. És jól jellemzi a helyzetet, hogy neki


megvan. Ő dönthet így. Ő nem része a családnak. Utált a család része lenni. És ekkor döntöttem úgy, hogy ez az ő dolga. Ha megvan a szabadsága ahhoz, hogy kedvére keféljen, akkor ahhoz is megvan a szabadsága, hogy megölje magát. Nem gondolják? Én meg erre, hogy Hát, értem, hogy miért mondja ezt. Ami hiba volt, mert nem segítette az érvelésemet. Cindy meg elkezdi, hogy Mondta maguknak azt is, hogy nem engedem, hogy találkozzon a lányokkal? Mire Maureen, hogy Igen, említette. Cindy meg erre, hogy Hát, ez nem igaz. Csak azt nem engedem, hogy itt találkozzon velük. Elvihetné a hétvégekre Londonba, de nem teszi. Vagy azt mondja, hogy el fogja vinni őket, de aztán kifogásokat talál. Tudják, nem akar az a fajta apuka lenni. Az túl fárasztó. Haza akar jönni a munkából, olvasni nekik valami mesét némelyik este, de nem minden este, és elmenni megnézni őket a karácsonyi színdarabban. A többiből, köszöni szépen, nem kér. És aztán egyszer csak elkezdi, hogy Nem is tudom, miért mesélem ezt maguknak. Én meg erre, hogy Hát, tényleg eléggé seggfej, mi? És ezen csak nevetett. Sok hibát követett el, mondta. És egyre újabbakat követ el. És erre megszólal az a Paul nevű csávó, hogy Ha számítógép lenne, azt lehetne rá mondani, hogy programozási hiba van benne, mire elkezdem, hogy Magának meg mi köze hozzá? Cindy meg azt mondja erre, Ide hallgassanak, egészen eddig nagyon türelmes voltam magukkal. Két idegen kopogtat az ajtómon, és rá akarnak beszélni, hogy jöjjek össze újra a volt férjemmel, egy olyan emberrel, aki kis híján tönkretett, én pedig behívom és meghallgatom őket. De Paul a társam, és része a családnak, és csodálatos mostohaapja a lányoknak. Hát ennyi köze van hozzá. És ekkor Paul felállt, és azt mondta, azt hiszem, felmegyek a Harry Potterrel, és majdnem megbotlott a lábamban, és Cindy gyorsan odahajolt, és elkezdi, hogy Óvatosan, drágám, és akkor jöttem rá, hogy vak. Vak! A kurva életbe! Hát ezért volt kutyája. Ezért kezdte el Cindy, hogy az övé a kutya meg minden (mert én előtte elkezdtem, hogy Úgy nézek ki, mint egy kilencéves, ó uramisten). Szóval azért tettük meg ezt a nagy utat, hogy megmondjuk Cindynek, hagyjon el egy vak embert, és jöjjön össze újból egy olyan emberrel, aki tizenöt éves lányokkal kefél, és úgy bánt vele, mint a szarral. Persze igazából ez semmit se kellene, hogy jelentsen, nem igaz? Ők beszélnek folyton arról, hogy azt akarják, ugyanúgy bánjanak velük, mint mindenki mással. Úgyhogy ezzel a vakságdologgal nem foglalkozom. Csak annyit mondok, hogy azért tettük meg azt a nagy utat, hogy azt mondjuk Cindynek, hagyjon el egy


rendes krapekot, aki jó hozzá és a lányokhoz, és jöjjön újra össze egy seggfejjel. És ez így sem hangzott valami frankón. De megmondom, mi volt rám tényleg nagy hatással. Az egyetlen bizonyítéka annak, hogy Martinnak bármikor bármi köze volt Cindyhez, az volt, hogy mi megjelentünk a házában. Na jó, mi meg a gyerekei, de ők csak akkor lennének bizonyítékok, ha elvégeznék a DNS-tesztet velük meg az apjukkal. Szóval azt akarom mondani, hogy ami Cindyt illeti, Martin mintha soha nem is létezett volna. Ők továbbléptek. Cindynek most volt egy teljes új élete. Miközben jöttünk ide, azon gondolkoztam, hogy én hogyan léptem tovább, de én csak annyit csináltam, hogy kibírtam egy vonatozást meg egy buszozást anélkül, hogy szexuális pozitúrákról faggattam volna Maureent. Miután láttam Cindyt, ez már nem tűnt olyan nagy teljesítménynek. Cindy megszabadult Martintól, továbblépett, és összejött valaki mással. A múltja a múltban volt, míg a mi múltunk, hát, nem is tudom... A mi múltunk még ott volt mindenütt. Láttuk mindennap, amikor felkeltünk. Olyan volt, mintha Cindy egy modem városban lakna, mondjuk, Tokióban, mi meg egy olyan régi helyen, mint Róma vagy valami. Csak persze mégse pontosan olyan, mert Róma biztosan klassz hely, menő ruhák, fagyi, dögös digó csávók meg minden – ugyanolyan klassz, mint Tokió. És ahol mi laktunk, az nem volt klassz. Szóval inkább, mondjuk, olyan volt, mintha ő egy olyan tetőtéri luxuslakásba lakna, mi meg valami szar kis lyukban, amit évekkel ezelőtt le kellett volna bontani. Lyukak a falban, és bárki bedughatja rajtuk a fejét, ha akarja, és pofákat vághat ránk. És Maureen meg én arra próbáltuk rávenni Cindyt, hogy költözzön ki a klassz luxuslakásából, és jöjjön ő is hozzánk arra a lepratelepre. Hát, most már értem, hogy nem volt valami túl jó ajánlat. Amikor mentünk ki, Cindy elkezdi, hogy Jobban tisztelném, ha ezt ő maga kérdezte volna meg. Én meg erre, hogy Micsodát? És erre azt mondta, Ha tudok segíteni rajta, megteszem. De nem tudom, hogy miben akar segítséget. És amikor ezt mondta, hirtelen rájöttem, hogy ezt a délutánt rosszul csináltuk, és van egy sokkal jobb módszer.


JJ Csak az volt a baj, hogy az amerikai segíts magadon srácnak kurvára nem volt elképzelése arról, hogyan segítsen saját magán. És hogy őszinte legyek, minél többet gondolkodtam a kilencvennapos elméleten, annál kevésbé láttam, hogy a fenébe lenne érvényes rám. Amennyire meg tudtam állapítani, kilencven napnál sokkal hosszabb időre basztam el a dolgokat. Örökre lemondtam arról, hogy zenész legyek, testvér, és a zenéről való lemondás nem olyan, mint leszokni a cigiről. Az csak egyre rosszabb és egyre nehezebb lesz minden egyes nappal, amit zene nélkül töltök. Az első napom a Burger Kingben nem lesz olyan rossz, mert, tudjátok, azt mondom majd magamnak... Na jó, igazából nem tudom, mi a faszt mondanék magamnak, de kitalálnék valamit. De az ötödik napon már nyomorultul érezném magam, és a harmincadik évben... Testvér. Ne próbálj beszélni velem a burgersütögető karrierem kezdetének harmincadik évfordulóján. Frankón morcos leszek azon a napon. És hatvanegy éves. És aztán, amikor már egy ideje körbe-körbe keringett az agyamban ez az egész, felálltam, mármint képletesen szólva, és azt mondtam, Oké, bassza meg, megölöm magam. És aztán eszembe jutott a srác, akit láttunk, amint éppen ezt csinálta, és visszaültem, és most aztán igazán szörnyen éreztem magam, rosszabbul, mint amikor felálltam. Ez a segítsmagadon egy kalap szart se ér. Egy ingyen korsó sörre se tudtam volna meghívatni magam vele. Amikor legközelebb találkoztunk, Jess elmondta nekünk, hogy ő meg Maureen elmentek vidékre Cindyhez. – A volt feleségemet is Cindynek hívják – mondta Martin. A tejeskávéját kortyolgatta és a Telegraph-ot olvasta, és nem igazán figyelt oda arra, amit Jess mondott. – Ja, véletlen egybeesés – mondta Jess. Martin tovább kortyolgatta a kávéját. – Höh – mondta Jess. – Martin letette a Telegraph-ot és ránézett. – Mi van? – A te Cindyd volt az, tökfej. Martin csak nézte. – Soha nem találkoztál az én Cindymmel. A volt „én” Cindymmel. A volt feleségemmel.


– Épp ezt meséljük neked. Hogy Maureen és én elmentünk oda a fenébe, hogy beszéljünk vele. – Torley Heathbe – mondta Maureen. – Ott lakik! – mondta Martin rémülten. Jess felsóhajtott. – Elmentetek Cindyhez? Jess fogta a Telegraph-ot, és elkezdte lapozgatni, utánozva Martin előző közömbösségét. Martin kikapta a kezéből az újságot. – Ezt meg mi a fenéért csináltátok? – Gondoltuk, talán segít. – Hogyan? – Megkérdeztük tőle, hogy visszafogadna-e téged. De nem fogadna vissza. Összejött egy vak csávóval. Jól elvan. Igaz, Maureen? Maureenben volt annyi jóérzés, hogy a cipője orrát bámulja. Martin meredten bámulta Jesst. – Megőrültél? – mondta. – Ki engedte meg, hogy ezt csináld? – Ki engedte meg? Én. Ez egy szabad ország. – És mit csináltál volna, ha elbőgi magát, és azt mondja: „Úgy szeretném, ha visszajönne!”? – Segítettem volna összecsomagolni. Te meg szépen csináltad volna, amit mondunk neked, bazmeg. – De... – Fröcsögő hangokat adott ki, aztán elhallgatott. – Jézusom! – Na mindegy, mert úgy sincs rá esély. Szerinte egy szemét disznó vagy. – Ha valaha is figyeltél volna arra, amit mondok a volt a feleségemről, megkímélhetted volna magad ettől az utazástól. Azt hitted, visszafogadna? Azt hitted, vissza akarnék menni? Jess megvonta a vállát. – Egy próbát megért. – És maga? – mondta Martin. – Maureen! Nincs semmi a padlón. Nézzen rám! Maga elment vele? – Az ő ötlete volt – mondta Jess. – Akkor maga még nagyobb őrült, mint Jess. – Mindannyiunknak szükségünk van segítségre – mondta Maureen. – Nem mindannyian tudjuk, hogy mit akarunk. Maguk segítettek nekem. Én segíteni akartam magának. És úgy gondoltam, ez lesz a legjobb módja. – Miért működne most, ha korábban nem működött? Maureen nem mondott semmit, úgyhogy én mondtam.


– Na és melyikünk nem próbálkozna azzal, hogy hátha most működik valami, ami korábban nem működött? Most, hogy láttuk, mi az alternatíva? Egy nagy, kövér, kibaszott semmi. – Na és te mit szeretnél visszakapni, JJ? – kérdezte Jess. – Mindent, testvér. A bandát, Lizzie-t. – Ez hülyeség. A banda szar volt. Na jó – mondta gyorsan, amikor látta az arcomat. – Nem szar. De nem... tudod. Bólintottam. Tudtam. – Különben is Lizzie dobott téged. Ezt is tudtam. És azt már nem mondtam, mert kurvára bénán hangzott volna, hogy ha vissza lehetne forgatni az időt, akkor visszaforgatnám arra az utolsó néhány hétre, amikor még létezett a banda, és az utolsó néhány hétre Lizzie-vel, annak ellenére, hogy akkor már minden el volt cseszve. De akkor még zenéltem, akkor még együtt voltam Lizzie-vel – nem panaszkodhattam semmire, oké? Jó, már minden haldokolt akkor. De még nem volt halott. Nem tudom, miért, de valahogy felszabadító érzés volt kimondani, hogy mit akarsz igazán, még ha nem kaphattad is meg. Amikor kitaláltam azt a Kozmikus Tony nevű csókát Maureennek, korlátoztam a szupererejét, mert azt gondoltam, kiderülhet, hogy milyen gyakorlati segítségre van szüksége Maureennek. És kiderült, hogy egy nyaralásra van szüksége, és tudtunk is segíteni neki, úgyhogy Kozmikus Tony olyan srácnak bizonyult, akivel érdemes jóban lenni. De ha nincs határa a szupererőnek, akkor az ember kideríthet mindenféle más szarságot, mint például, nem is tudom, azt, hogy mi van eleve elcseszve benne. Olyan sok időt töltünk azzal, hogy nem mondjuk ki, amit akarunk, mert tudjuk, hogy úgysem kaphatjuk meg. Vagy mert udvariatlannak vagy hálátlannak vagy illojálisnak vagy gyerekesnek vagy banálisnak hangzik. Vagy mert olyan kétségbeesetten próbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hogy hülyeségnek tűnik bevallani magunknak, hogy egyáltalán nincs rendben minden. Gyerünk, mondd ki, hogy mit szeretnél! Oké, ne hangosan, mert akkor baj lesz. „Bárcsak soha ne vettem volna feleségül!” „Bárcsak még élne!” „Bárcsak soha ne szült volna nekem gyerekeket!” „Bárcsak kurva sok pénzem lenne!” „Bárcsak visszamennének az albánok a kibaszott Albániájukba!” Bármi is az, mondd ki magadban! Az igazság szabaddá tesz. Vagy legfeljebb kapsz egyet a pofádra. Ha életben akarsz maradni, akkor hazudnod kell, és a hazugság tönkreteszi a lelket, úgyhogy ha csak egy percre is, de szabadulj ki a hazugságaid ketrecéből!


– Vissza akarom kapni a bandámat – mondtam. – És a barátnőmet. Vissza akarom kapni a bandámat és a barátnőmet. Jess rám nézett. – Ezt már mondtad. – De nem mondtam elég sokszor. Vissza akarom kapni a bandámat és a barátnőmet. VISSZA AKAROM KAPNI A BANDÁMAT ÉS A BARÁTNŐMET. Te mit akarsz, Martin? Felállt. – Még egy cappuccinót – mondta. – Még valaki? – Ne légy már ilyen genny. Mit akarsz? – És mi hasznom belőle, ha elmondom nektek? – Nem tudom. Mondd ki, és majd meglátjuk. Megvonta a vállát, és leült. – Van három kívánságod – mondtam. – Oké. Azt kívánom, bárcsak képes lettem volna jól csinálni a házasságomat. – Ja, hát arra nem sok esélyed volt – mondta Jess. – Mert nem tudtad a nadrágodban tartani a brokidat. Bocs, Maureen. Martin nem törődött vele. – És természetesen azt kívánom, bárcsak ne feküdtem volna le azzal a lánnyal. – Ja, hát... – kezdte Jess. – Fogd be! – mondtam. – Nem is tudom – mondta Martin. – Talán csak azt kívánom, bárcsak ne lennék akkora seggfej. – Na látod. Nem is volt olyan nehéz, igaz? Ezt félig viccnek szántam, de senki sem nevetett. – Miért nem azt kívánod, hogy oké, lefeküdtél a lánnyal, de bárcsak megúsztad volna? – mondta Jess. – A te helyedben én ezt kívánnám. Szerintem te még mindig hazudsz. Olyasmiket kívánsz, amiktől jó színben tűnsz fel előttünk. – Az a kívánság nem igazán oldaná meg a problémát, nem? Attól még seggfej lennék. Lebuknék valami máson. – Hát, miért nem kívánod azt, hogy bárcsak soha ne buknál le semmin? Miért nem kívánod, hogy... Hogy is van az a kecskével? – Miről beszélsz? – Tudod, hogy a kecske meg a káposzta... – Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon? Jessnek kétkedés ült ki az arcára. – Biztos, hogy így van? De az nem lehetséges, nem? Már ha nem ehet mást, csak azt a káposztát... – Persze hogy nem. Épp ezt jelenti ez a kifejezés. – De akkor minek neki a káposzta? Ha nem eheti meg?


– Kezdünk eltérni a tárgytól – szóltam közbe. – Az a lényeg, hogy valami olyat kívánjunk, amitől boldogabbak lennénk. És én értem, hogy Martin miért szeretne... khm... más ember lenni. – Én azt kívánom, hogy Jen jöjjön vissza – mondta Jess. – Ja, aha. Világos. És még? – Semmi mást. Ennyi. Martin felhorkant. – Nem kívánod, hogy ne legyél ekkora seggfej? – Ha Jen visszajönne, nem lennék. – Vagy kevésbé őrült? – Nem vagyok őrült. Csak, tudod... össze vagyok zavarodva. Tűnődő csend támadt. Érezni lehetett, hogy nincs mindenki meggyőzve az asztal körül. – Szóval nyugodtan veszni hagysz két kívánságot? – mondtam. – Nem. El tudom használni őket. Lássuk csak... Mondjuk, hogy mindig legyen ingyenkokóm. És, nem is tudom... Aha! Ja, asszem, nem bánnám, ha tudnék zongorázni. Martin felsóhajtott. – Jézusom! Ez az egyetlen problémád? Hogy nem tudsz zongorázni? – Ha kevésbé lennék összezavarodva, lenne időm zongorázni. Ezt nem forszíroztuk tovább. – Na és maga, Maureen? – Én már megmondtam egyszer. Amikor azt mondta, hogy Kozmikus Tony csak elintézni tud dolgokat. – Mondja el a többieknek is. – Szeretném, ha kitalálnák, hogyan lehet segíteni Mattyn. – Ennél jobbat is kívánhatna, nem? – mondta Jess. Megrándult az arcunk. – Mit? – De tényleg, kíváncsi is voltam, hogy mit fog mondani. Mert kívánhatta volna azt is, hogy eleve normálisnak szülessen. És akkor megkímélte volna magát attól, hogy annyi éven át mosnia kelljen a szart utána. Maureen nem szólt semmit egy darabig. – Akkor ki lennék én? – Hö? – Nem tudom, ki lennék. – Maga akkor is Maureen lenne, hülye vén szatyor. – Ő nem erre gondol – mondtam. – Ő arra gondol, hogy azok vagyunk, ami történt velünk. Úgyhogy ha elvesszük, amit történt velünk, akkor, tudod...


– Nem, kurvára nem tudom – mondta Jess. – Ha Jen nem történt volna veled meg, meg az összes többi dolog se... – Mint Chas meg az ilyenek? – Pontosan. Az ilyen jelentőségű események. Szóval akkor most ki lennél? – Valaki más. – Pontosan. – És az kurva jó lenne. És ekkor abbahagytuk a kívánságjátékot.


MARTIN Az volt a szándék, gondolom, hogy ez egy olyan fantasztikus gesztus legyen, meg ennek az egésznek olyan szép, látványos befejezése, mintha be lehetne fejezni bármikor is. Ez a baj a mai fiatalokkal, nem? Túl sok happy endet látnak. Mindent szépen le kell zárni egy mosollyal, pár könnycseppel, egy integetéssel. Mindenki okosabb lett, megtalálta a szeretetet, rájött, hogy mit rontott el, felfedezte a monogámia, vagy az apaság, vagy a gyermeki kötelességtudat – vagy épp az élet – örömeit. Az én időmben a főszereplőt lelőtték a film végén, miután csak azt tanulta meg, hogy az élet értelmetlen, undorító, kegyetlen és rövid. Két vagy három héttel a starbucksbeli kívánságjáték után történt. Jessnek valahogy sikerült lakatot tennie a szájára – lenyűgöző teljesítmény egy olyan ember részéről, akinek az a szokásos beszélgetési technikája, hogy mindent kommentál, miközben történik, vagy még előtte, és annyi szót használ, amennyit csak lehet, mint egy rádiós sporttudósító. Visszatekintve persze néha elszólta magát – vagyis elszólta volna, ha bármelyikünk is tudja, hogy mire figyeljen. Egyik délután, amikor Maureen azt mondta, nemsokára vissza kell mennie Mattyhez, Jess elfojtott egy vihogást, és rejtélyesen megjegyezte, hogy hamarosan úgyis látni fogja. Maureen ránézett. – Húsz perc múlva látom, ha szerencsém lesz a busszal – mondta. – Igen, de utána – mondta Jess. – Elég hamar, de utána? – mondtam. – Aha. – Mindennap szinte minden percben látom – mondta Maureen. És aztán ezt teljesen elfelejtettük, mint ahogy annyi minden mást is elfelejtettünk, amit Jess mondott. Talán egy héttel később egyszer csak addig rejtett érdeklődést árult el Lizzie, JJ volt barátnője iránt. – Hol lakik Lizzie? – kérdezte JJ-től. – A King’s Crosson. És mielőtt bármit is mondanál, nem. Nem kurva. – És micsoda, kurva? Haha. Jó, csak vicceltem. – Aha. Baromi jó vicc volt. – Na és hol lehet lakni ott a King’s Crosson? Már ha nem kurva az ember?


JJ a szemét forgatta. – Nem fogom elmondani neked, hol lakik, Jess. Azt hiszed, ilyen balek vagyok? – Nem akarok beszélni vele. Az egy hülye ribanc. – Miért is ribanc egész pontosan? – kérdeztem tőle. – Amennyire mi ismerjük, akár egész életében egyetlen pasija is lehetett. – Mi is az a szó? A brokis. Bocsánat, Maureen. – Metaforikusan – mondtam. Amikor valaki a „brokis” szót használja, és te azonnal tudod, hogy ez a „metaforikusan” szinonimája, akkor jogodban áll elgondolkozni azon, hogy nem ismered-e már a kelleténél is jobban az illetőt. És még azon is jogodban áll elgondolkodni, hogy ismerned kellene-e egyáltalán. – Pontosan. Ő egy metaforikus ribanc. Dobta JJ-t, és biztosan felszedett valaki mást. – Hát, nem is tudom – mondta JJ. – Nem vagyok biztos benne, hogy ha egy nő dob engem, azzal örök cölibátusra ítéli magát. És ezzel témát váltottunk, arról kezdtünk beszélgetni, hogy mi lenne a megfelelő büntetés a volt partnerünknek, hogy a gyors halál nem lenne-e túl irgalmas meg ilyesmi, és a lizzie-s pillanat elmúlt, mint annyi sok más pillanat azokban a napokban, anélkül, hogy észrevettük volna. De ott volt, már ha kotorászni akartunk volna Jess agyának rendetlen és piszkos tinédzserszobájában. A nagy napon Theóval ebédeltem – bár természetesen akkor, amikor Theóval ebédeltem, még fogalmam sem volt róla, hogy ez egy nagy nap lesz. A Theóval való ebédelés elég jelentős esemény volt önmagában is. Nem beszéltem vele személyesen, amióta kijöttem a börtönből. Azért akart beszélni velem, mert, ahogy mondta, „vastag” ajánlatot kapott egy jó nevű kiadótól, hogy írjam meg az életrajzomat. – Mennyi? – Pénzről még nem beszélnek. – Akkor megkérdezhetem, hogy milyen értelemben nevezhető az ajánlatuk vastagnak? – Hát, tudod. Hogy van vastagsága. – Az meg mit jelent? – Hogy tényleges, nem képzelt. – És mit jelent az, hogy „tényleges”? Mármint tényszerűen? De tényleg? – Nagyon macerás kezdesz lenni, Martin. Már ha megengeded, hogy ezt mondjam. Tudod, a történtek után egyébként se te vagy a legkönnyebb kliensem. És igazán keményen dolgoztam ezen projekten.


Egy pillanatra elvonta a figyelmem, hogy ekkor vettem észre a szalmát a lábam alatt. Egy „Farm” nevű étteremben voltunk, és minden, amit ettünk, egy farmról jött. Szuper, mi? Hús! Krumpli! Zöldségek! Micsoda ötlet! Azt hiszem, azért volt szükségük a szalmára, mert anélkül kicsit fantáziátlannak tűnt volna a téma. Szeretnék beszámolni róla, hogy az összes pincérnő vidám, nagydarab, rózsás arcú, kötényes falusi menyecske volt, de természetesen morcosak, vékonyak és sápadtak voltak, és fekete ruhát viseltek. – Mit is kellett csinálnod, Theo? Már ha úgy történt, hogy valaki felhívott, és közelebbről meg nem határozható, de „vastag” ajánlatot tett az önéletrajzomra? – Hát, szóval én telefonáltam először, és én sugalltam nekik, hogy kell nekik ez a könyv. – Rendben. És úgy tűnt, érdekli őket? – Visszahívtak. – Egy vastag ajánlattal? Theo leereszkedően mosolygott. – Te nem valami sokat tudsz a kiadói világról, igaz? – Nem igazán. Csak annyit, amennyit te mondtál nekem most az ebéd alatt. Vagyis annyit, hogy valami emberek vastag ajánlatokkal telefonálgatnak neked. És most ezért vagyunk itt. – Nem futhatunk, amíg meg nem tanulunk járni. Theo kezdett felbosszantani. – Oké. Egyetértek. Csak mondd el, hogy mi a járásrésze. – Nem, tudod... Még a járásrésze is futás. Tudod, ez egyelőre inkább olyan taktikai dolog. – Ha arra kérlek, hogy beszélj a járásról, az futás? – Csak puhán és finoman... – Jézusom, Theo! – És ez a fajta reakció nem puha és finom, ha megengeded, hogy ezt mondjam. Hanem durva és lármás. Sőt ingerült. Soha többé nem hallottam az ajánlatról, és soha nem tudtam rájönni, mi volt az értelme ennek az ebédnek. Jess rendkívüli gyűlést hívott össze négy órára, az Upper Street-i Starbucks hatalmas és mindig üres alagsori termébe. Egy csomó dívány meg asztal van benne, és pontosan olyan érzést kelt, mint a nappalid, már ha a nappalidban nincsenek ablakok, és mindig csak papírpoharakból iszol, amiket soha nem dobsz ki. – Miért lent? – kérdeztem, amikor felhívott.


– Mert bizalmas jellegű dolgokat akarok megbeszélni veletek. – Miféle bizalmas jellegű dolgokat? – Szexuális dolgokat. – Uramisten! A többiek is ott lesznek, ugye? – Azt hiszed, vannak olyan bizalmas szexuális dolgaim, amiket csak neked akarok elmondani? – Reméltem, hogy nincsenek. – Ja, majd pont folyton rólad fantáziálok. – Jó, akkor ott találkozunk. A 19-es busszal mentem a West Endről az Upper Streetre, mert mostanra elfogyott a pénzünk. Feléltük azokat a kisebb-nagyobb összegeket, amiket a tévészereplésekért meg államtitkároktól kaptunk, és nem volt állásom. Úgyhogy bár Jess egyszer elmagyarázta, hogy a taxi a legolcsóbb közlekedési eszköz, mert ingyen elvisz bárhová, ahová menni akarsz, és csak akkor kérik a pénzt, amikor odaérsz, úgy döntöttem, hogy a szegénységemre hivatkozva lerázni egy dühöngő taxist nem olyan jó ötlet. Meg különben is a taxis meg én valószínűleg azzal töltenénk az utat, hogy a bebörtönzésem igazságtalanságát taglalnánk: hogy teljesen normális dolog, hogy egy férfi azt akarja, hogy a csaj hibája volt, hogy úgy nézett ki, ahogy kinézett és a többi. Egy ideje jobban kedveltem a maszek taxisokat, mert ők éppannyira tudatlanok London lakóit, mint a helyrajzát illetően. Kétszer felismertek a buszon, és az egyik esetben az illető fel akart olvasni nekem egy lényegbevágó és nyilván megváltó erejű passzust a Bibliából. Ahogy mentem a Starbucksba, egy fiatalos pár épp előttem ment be, és azonnal lefelé vette az irányt. Először természetesen örültem ennek, mert azt jelentette, hogy Jess kénytelen lesz sotto voce előadni a szexuális revelációit; de aztán, miközben sorban álltam a tejes teámért, rájöttem, hogy semmi ilyesmit nem jelent, figyelembe véve Jess immunitását mindenféle szégyent illetően; és a gyomrom elkezdte azt csinálni, amit mindig csinál, amióta negyvenéves lettem. Nem háborog, az biztos. Öreg gyomor nem háborog. Inkább olyan, mintha a gyomorfal egyik oldala egy nyelv lenne, a másik meg egy elem. És a feszült pillanatokban a két oldal érintkezésbe lép, katasztrofális következményekkel. Az első ember, akit megláttam a lépcső alján, Matty volt a kerekes székében. Két markos ápoló állt mellette, ők hozhatták le, gondoltam, és az egyik épp beszélgetett Maureennel. És miközben próbáltam rájönni, hogy vajon mit kereshet Matty a Starbucksban, két szöszi kislány szaladt felém, azt kiabálva, hogy „Apu! Apu!”, és én még ekkor sem fogtam fel azonnal, hogy azok az én lányaim. Felkaptam és magamhoz szorítottam


őket, próbáltam nem elsírni magam, és körülnéztem a teremben. Ott volt Penny, és mosolygott rám, és Cindy egy távoli asztalnál ült a sarokban, és ő nem mosolygott. JJ azt a két fiatalt ölelte, akik énelőttem jöttek be, Jess meg az apja meg egy nő mellett állt, aki bizonyára az anyja volt – lerítt róla, hogy egy munkáspárti államtitkár felesége. Magas volt, drága kosztümöt viselt, és eltorzította az arcát egy iszonyatos mosoly, amelynek láthatóan semmi köze sem volt ahhoz, amit épp érezhet, az az igazi választási éjszakára való mosoly volt. A csuklóján meg egy olyan piros gyöngysor, amilyet Madonna visel, úgyhogy minden ellenkező külsődleges jel dacára nyilván mélyen spirituális ember lehetett. Figyelembe véve, hogy Jessnek micsoda érzéke van a melodrámai effektusokhoz, azon se csodálkoztam volna, ha a nővérét is megpillantom, de hiába néztem mindenfelé, ő nem volt ott. Jess szoknyát és dzsekit viselt, és most az egyszer egészen közel kellett menni hozzá, hogy az ember megijedjen a kifestett szemétől. Letettem a lányokat, és az anyjukhoz vezettem őket. Közben intettem Pennynek, csak hogy ne érezze úgy, hogy vele nem foglalkozom. – Szia. – Lehajoltam, hogy megpusziljam Cindy arcát, ő pedig ügyesen elhúzódott. – Mi szél hozott ide benneteket? – kérdeztem. – Az az őrült lány ott azt gondolta, hogy ez valamiképpen segíthet. – Ó. Elmagyarázta, hogyan? Cindy felhorkant. Az volt az érzésem, hogy fel fog horkanni, bármit mondok is neki, hogy a horkantgatás lesz az erre az alkalomra választott kommunikációs eszköze, úgyhogy letérdeltem, hogy a lányokkal beszélgessek. Jess ekkor összecsapta a kezét, és a terem közepére állt. – Az interneten olvastam erről – mondta. – Intervenciónak hívják. Amerikában folyton csinálják. – Ja, folyton – kiáltotta JJ. – Mást se csinálunk. – Szóval, ha valaki szétkúr... elrontotta az életét a drogok vagy a pia vagy bármi miatt, akkor a barátai meg a családtagjai meg az ilyenek mind összegyűlnek, és odaállnak elé, és elkezdik, hogy Ezt be kell fejezned, bazmeg. Bocsánat, Maureen. Bocsánat, apu, anyu, bocsánat, kislányok. Ez azért egy kicsit más. Amerikában van egy képzett... A francba, elfelejtettem a nevét. A weblapon, amire rámentem, Steve volt a neve. Kotorászni kezdett a dzsekije zsebében, és egy darab papírt húzott elő.


– Facilitátor. Elvileg kell lennie egy képzett facilitátornak, de nekünk az nincsen. Nem tudtam, kit kérjek meg, de tényleg. Senkit sem ismerek, aki képzett lenne. Meg ez a mi intervenciónk különben is fordítva van. Mert mi kérünk meg benneteket, hogy lépjetek közbe. Mi megyünk hozzátok, nem pedig ti jöttök hozzánk. Mi mondjuk nektek, hogy szükségünk van a segítségetekre. A két ápoló, aki Mattyvel jött, kezdte kényelmetlenül érezni magát ezen a ponton, és Jess ezt észrevette. – Nem a tiétekre, srácok – mondta. – Nektek semmit se kell csinálnotok. Az az igazság, hogy ti csak azért vagytok itt, hogy Maureennek is legyen valakije, mert, szóval, ugye, neki igazából senkije sincsen, igaz? És úgy gondoltam, hogy ti ketten meg Matty jobbak lesztek, mint a senki, oké? Mert kicsit szomorú lett volna magának, Maureen, ha látja ezt a sok találkozást, és maga meg csak áll ott egymagában. Meg kell hagyni, ha Jess egyszer a fogai közé kapott egy témát, sehogy sem akarta elereszteni. Maureen próbált hálásan mosolyogni. – Na mindegy. Szóval csak hogy tudjátok, ki kicsoda. JJ sarkában ott van a volt barátnője, Lizzie, meg a barátja, Ed, akivel együtt volt a vacak bandájában. Ed direkt ezért repült ide Amerikából. Nekem itt az anyám meg az apám, márpedig nem gyakran lehet együtt látni őket egy szobában, haha. Martinnak itt a volt felesége, a lányai meg a volt barátnője. Vagy az is lehet, hogy nem csak volt, ki tudja? Lehet, hogy ennek a kis találkozónak a végére visszakapja a feleségét is meg a barátnőjét is. Mindenki nevetett és Cindyre nézett, aztán abbahagyta, amikor felfogta, hogy a nevetés következményekkel járhat. – Maurennek meg itt van a fia, Matty, és a két fiú a gondozóból. Szóval ez az ötletem. Eltöltünk egy kis időt együtt, beszélgetünk, ki-ki a maga embereivel, hogy s mint meg ilyesmi. És aztán cserélünk, és beszélgetünk másoknak az embereivel is. Úgyhogy ez olyan keresztezése az amerikai dolognak meg az iskolai fogadónapnak, mert a barátok és a családtagok csak ülnek egy sarokban, várva, hogy meglátogassák őket. – Miért? – kérdeztem. – Minek? – Nem tudom. Akárminek. Viccből. Meg tanulunk is belőle, nem? Egymásról? Meg magunkról? Tessék, megint ez a happy end mániája. Igaz, hogy megtanultam eztazt a többiekről, de abszolút semmi olyat, ami nem tényszerű ismeret. Úgyhogy meg tudtam mondani Ednek, mi volt a neve a bandának, amiben játszott, és meg tudtam mondani Crichtonéknak, hogy hívták az


eltűnt lányukat; de valószínűtlennek gondoltam, hogy ezt ők bármiképpen is hasznosnak vagy akár vigasztalónak tartsák. Meg különben is, ugyan mit tanul vagy tanulhat az ember valaha is, leszámítva a menetrendeket meg a spanyol miniszterelnök nevét? Remélem, megtanultam, hogy nem szabad tizenöt éves lányokkal lefeküdni, de ezt igazából már réges-rég megtanultam – évtizedekkel azelőtt, hogy ténylegesen lefeküdtem egy tizenöt éves lánnyal. Épp csak annyi gikszer történt, hogy azt mondta, tizenhat éves. Tehát megtanultam, hogy ne feküdjek le tizenhat éves lányokkal vagy vonzó fiatal nőkkel? Nem. És ennek ellenére jóformán mindenki, akivel valaha interjút készítettem, azt mondta, azzal, hogy ezt vagy azt csinálta – kigyógyult a rákból, felmászott egy hegyre, sorozatgyilkost alakított egy filmben – tanult valamit önmagáról. És én mindig bólogatok és mélyértelműen mosolygok, amikor igazából szeretném leleplezni őket. „Pontosan mit is tanult a rákból? Hogy nem szeret beteg lenni? Hogy nem akar meghalni? Hogy a parókától viszket a fejbőre? Gyerünk, legyen egy kicsit konkrétabb!” Gyanítom, hogy csak azért mondják ezt maguknak, hogy úgy tűnjön, valamiképpen értékes, amit átéltek, és nem csak abszolút elvesztegetett idő. Az elmúlt néhány hónapban voltam börtönben, elveszítettem az önbecsülésem utolsó molekuláját is, eltávolodtam a gyerekeimtől, és nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy megölöm magam. És ez a kis kupac azért lehet a rák pszichológiai ekvivalense, nem? És biztosan nagyobb dolog, mint játszani egy tetves filmben. Akkor hogy van az, hogy én túrót sem tanultam? Mit kellett volna megtanulnom? Igaz, felfedeztem, hogy mennyire fontos volt számomra az önbecsülésem, és sajnálom, hogy elvesztegettem. Meg arra is rájöttem, hogy a börtön és a szegénység nem igazán én vagyok. De, tudjátok, azt a két dolgot elég pontosan belőttem volna előtte is, ha muszáj. Mondhattok földhözragadtnak, de gyanítom, hogy az emberek többet meg tudnak tanulni magukról, ha nincs rákjuk. Több idejük van rá, és sokkal több energiájuk. – Szóval – folytatta Jess. – Ki hova megy? Ebben a pillanatban néhány tizenéves francia punk jelent meg a körünkben, kávéspoharakkal a kezükben. Egy üres asztalt vettek célba Matty kerekes széke mellett. – Hé! – mondta Jess. – Ti meg mit képzeltek? Felfelé, egy-kettő! Rámeredtek. – Gyerünk, nincs egy egész napunk rá! Gyia, gyia! Schnell. Plus vitement. – A lépcső felé terelte őket, és azok zokszó nélkül mentek; Jess


csak egy újabb érthetetlen és agresszív bennszülött volt egy érthetetlen és agresszív országban. Leültem a volt feleségem asztalához, és újból intettem Pennynek. Afféle több célra alkalmas, zsúfolt partikon szokásos mozdulat volt, a „Csak hozok egy italt” és a „Majd felhívlak” keveréke, talán egy kis „Hozná a számlát, kérem?”-mel vegyítve. Penny bólintott, mint aki érti. És aztán, nem kevésbé nem odaillően összedörzsöltem a tenyerem, mintha előre élvezném, hogy most aztán belecsapunk az önmegismerés finom és tápláló lecsójába.


MAUREEN Hát, úgy gondoltam, nem igazán mondhatok sok mindent. Úgy értem, igazából semmi sem volt, amit mondhattam volna Mattynek. De úgy gondoltam, hogy a gondozóból jött két fiatalembernek se tudnék semmit se mondani. Megkérdeztem tőlük, kémek-e egy csésze teát, de nem kértek; és aztán megkérdeztem, hogy nehéz volt-e lehozni Mattyt a lépcsőn, és azt mondták, nem volt nehéz, hisz ketten voltak rá. Mire azt mondtam, én le nem tudtam volna hozni ide akkor se, ha tíz lenne belőlem, és ezen nevettek, aztán csak álltunk és néztük egymást. És aztán az alacsony, az, amelyik Ausztráliából jött, és olyan alakja volt, mint a játék robotnak, ami Mattynek volt régebben – szögletes fej és szögletes test -, megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi akar lenni ez a kis összejövetel. Eszembe sem jutott, hogy esetleg nem tudják. – Próbáltam rájönni, de fogalmam sincs. – Igen – mondtam. – Hát. Biztos nagyon furának tűnik. – Na, akkor ki vele! Ne hagyja, hogy tovább szenvedjünk! Steve szerint mindannyiuknak pénzgondjaik vannak. – Némelyikünknek vannak. De nekem nincsenek. Tényleg, soha nem kellett a pénz miatt izgulnom. Kapom a gondozói segélyt, és az anyám házában lakom, és egy kis pénzt is hagyott rám. És ha az ember soha nem megy sehová és soha nem csinál semmit, akkor olcsó az élet. – De vannak gondjaik – mondta a szögletes. – Igen, mindannyiunknak vannak gondjai – feleltem. – De mindenkinek másfajták. – Ja, azt tudom, hogy annak ott például vannak gondjai – mondta a másik, Stephen. – A srácnak a tévéből. – Igen, vannak gondjai – mondtam. – Na és honnan ismeri? Nem tudom elképzelni, hogy ugyanazokba az éjszakai bárokba járnak. És így végül is mindent elmeséltem nekik. Nem akartam pedig. Csak valahogy kijött a számon. És amikor már elkezdtem, úgy tűnt, nem sokat számít, hogy mennyit mondok el nekik. És aztán, amikor a történet végére értem, rájöttem, hogy semmit sem kellett volna mondanom, még ha kedvesen fogadták is, és mondták, hogy nagyon sajnálják meg ilyesmi. – De nem fogják elmesélni az otthonban, ugye? – mondtam.


– Miért mesélnénk el? – Mert ha megtudják, hogy örökre ott akartam hagyni Mattyt, lehet, hogy többé nem fogadják. Azt gondolhatják, ahányszor csak odatelefonálok, hogy vigyék el, hogy megint le akarok ugrani valami tetőről. Aztán megállapodást kötöttünk. Megadták nekem egy másik közeli otthon nevét, azt mondták, hogy az privát és szebb, mint az övék, én pedig megígértem, hogy ha végezni akarok magammal, akkor azt hívom fel. – Nem mintha mi nem akarnánk tudni – mondta a szögletes, Sean. – És nem mintha félnénk, hogy Matty a nyakunkon marad. Csak nem akarjuk, hogy valahányszor felhív minket, azt érezze, hogy bajban van. Nem tudom, miért, de ettől boldognak éreztem magam. Két ember, akit nem igazán ismertem, azt mondta, ne hívjam fel őket, ha öngyilkosságot akarok elkövetni, és úgy éreztem, szeretném megölelni őket. Tudják, nem akartam, hogy sajnáljanak az emberek. Azt akartam, hogy segítsenek, még ha a segítés azt jelentette is, hogy azt mondják, nem fognak segíteni, már ha ez nem hangzik túl kínaiul. És az volt a vicces, hogy Jess éppen ezt akarta elérni ezzel a kis összejövetellel. De nem számított rá, hogy bárhová is eljutok, és csak azért hívta oda a két fiatalembert, mert Matty nem jöhetett volna el nélkülük, de öt percen belül elérték, hogy jobban érezzem magam. Stephen, Sean és én pár pillanatig a többieket néztük, hogy ők hogy boldogulnak. JJ állt a legjobban, mert ő meg a barátai akkor még nem igazán kezdtek el veszekedni. Martin és a volt felesége szótlanul nézte, ahogy a lányaik rajzoltak valamit, Jess és a szülei pedig kiabáltak. Ami jó jel is lehetett volna, ha a megfelelő dolgokat kiabálják, de újra és újra azt lehetett hallani, hogy Jess kiabál a leghangosabban, és sohasem olyasmiket, amik segíthetnének. Például, „Én soha hozzá se nyúltam semmilyen nyamvadt fülbevalóhoz”. Ezt mindenki hallotta, és összenéztünk Martinnal meg JJ-vel. Egyikünk sem tudta, hogy miféle fülbevalóról lehet szó, úgyhogy nem akartunk elhamarkodottan ítélni, de nehéz volt elképzelni, hogy valami fülbevaló jelentheti Jess problémájának a gyökerét. Megsajnáltam Pennyt, aki még mindig egymagában üldögélt, úgyhogy megkérdeztem tőle, átjönne-e az én sarkomba. – Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg megbeszélnivalójuk van – mondta. – Dehogy – feleltem. – Már végeztünk. De tényleg.


– Hát, a magáé a leghelyesebb férfi a társaságból – mondta. Stephenről beszélt, a magas gondozóról, és amikor megnéztem innen, a terem másik oldaláról, láttam, hogy mire gondol. Hosszú, dús, szőke haja volt, fényes, kék szeme és olyan mosolya, amely felmelegítette a termet. Szomorú, hogy én észre se vettem, de hát már régóta nem igazán járnak a fejemben ilyesmik. – Hát jöjjön oda és beszélgessen vele. Örülni fog, hogy megismerheti magát – mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy Stephen örülni fog, de ha az embernek nincs semmi más dolga, mint hogy egy kerekes székes fiú mellett álljon, akkor, gondoltam, biztosan örömmel megismerkedik egy szép nővel, aki szerepelni szokott a tévében. És nem mondhatnám, hogy az egész miattam történt, mert én igazából nem csináltam mást, csak mondtam, amit mondtam; de vicces, hogy annyi minden történt amiatt, hogy Penny a kávéház egyik oldaláról átjött a másikra, hogy beszélgessen Stephennel.


JESS Úgy tűnt, mindenki okésan érzi magát, engem leszámítva. Én szarul éreztem magam. És ez nem volt igazságos, mert hisz olyan baromi sok időt töltöttem ennek az intervenciós fogadóórának a megszervezésével. Felmentem az internetre, és megkerestem annak a fazonnak az emailcímét, aki JJ bandáját menedzselte. És ő megadta nekem Ed telefonszámát, és fent maradtam kábé hajnali háromig, hogy felhívhassam, amikor hazaér a munkából. És amikor elmondtam neki, hogy JJ mennyire ki van bukva, azt mondta, hogy iderepül, és aztán felhívtam Lizzie-t, és elmondtam neki is, és ő is benne volt. Aztán egy csomót kellett vesződnöm Cindyvel meg a gyerekeivel, és egy héten át olyan volt az egész, mintha kibaszottul gályáznék valami hivatalban, és végül mit kapok érte? Nagy szart. Hogy mi a szarért gondoltam, hogy lesz majd bármi haszna, ha beszélek a kibaszott szüleimmel? Minden kibaszott nap beszélek velük, és soha semmi sem változik. Miért gondoltam, hogy most más lesz? Azért, mert ott lesz Matty meg Penny meg a többiek? Mert a Starbucksban leszünk? Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy talán figyelni fognak rám, különösen, amikor elmondtam, hogy azért jöttünk össze, mert szükségünk van a segítségükre; de amikor anyu megint előhozta a fülbevalót, tudtam, hogy ennyi erővel berángathattam volna valakit az utcáról, és megkérhettem volna, hogy fogadjanak örökbe vagy valami. Soha nem fogjuk elfelejteni azt a fülbevalót. Arról fogunk beszélni anyu halálos ágyán is. Majdnem olyan, mintha ő így káromkodna. Amikor dühös vagyok, egy csomót bazmegelek, ő meg, amikor dühös, egy csomót fülbevalózik. Különben nem az ő fülbevalója volt, hanem Jené, és ahogy meg is mondtam neki, soha hozzá se nyúltam. Az a mániája, hogy azokban a borzalmas első hetekben, amikor nem csináltunk mást, csak ültünk a telefon mellett, és vártuk a rendőrség hívását, hogy megtalálták a holttestet, az a fülbevaló ott volt Jen éjjeliszekrényén. Anyu azt mondja, ő minden este bement és elüldögélt Jen ágyán, és hogy hajszálpontosan emlékszik rá, mit látott minden este, és még mindig maga előtt látja azt a fülbevalót egy üres kávéscsésze és valamilyen papírfedelű könyv mellett. És aztán, amikor valahogy csak kezdtünk visszasodródni a munkába, az iskolába és a normális életbe, vagy legalábbis abba a többé-kevésbé normálisnak látszó életbe, amit


azóta is élünk, eltűnt a fülbevaló. Na és persze biztosan én vettem el, mert én egy kis tolvaj vagyok. És beismerem, hogy az vagyok. De a legtöbbször pénzt lopok, mármint tőlük. Az a fülbevaló Jené volt, nem az övék, és különben is a camdeni piacon vette kábé öt fontért. Nem tudom ezt biztosan, és nem akarom sajnáltatni magam vagy valami. De a szülőknek kell hogy legyen kedvenc gyerekük, nem? Hogy a fenébe ne lenne? Naná, hogy Mr. és Mrs. Minogue jobban szeretik Kylie-t annál a másiknál, nem? Jen sohasem lopott tőlük; ő folyton csak olvasott, jól tanult, a kormányátalakításról meg mindenféle ilyen politikai dolgokról beszélgetett apuval, sohasem okádott a padlóra a pénzügyminiszter vagy ki a fene előtt. Vegyük például azt az okádást. A romlott falafel miatt volt, oké? Lógtam a suliból, és elszívtunk kábé két spanglit, meg megittunk pár Breezert, úgyhogy nem volt ez olyan igazi lazulós délután. De tényleg, nem voltam elszállva vagy valami. És aztán megettem azt a falafelt, pont mielőtt indultam haza. Na, és éreztem, ahogy jön fölfele a falafel, amikor épp fordítottam el a kulcsot a zárban, úgyhogy tudtam, hogy attól lettem rosszul. És nem volt esélyem eljutni a vécéig, oké? És apu a konyhában volt azzal a pénzügyi csávóval, és próbáltam eljutni a mosogatóig, de nem sikerült. Falafel és Breezer mindenütt. Hánytam volna a falafel nélkül? Nem. Elhitte apám, hogy a hányásomnak bármi köze volt a falafelhez? Nem. Jennek elhitték volna? Igen, mert ő nem ivott és nem drogozott. Nem is tudom. Ez van – falafelek és fülbevalók. Mindenki tudja, hogyan kell beszélni, és senki sem tudja, mit mondjon. Miután megint megdumáltuk a fülbevalót, anyu elkezdi, hogy Mit akarsz? Mire én, hogy Te soha nem figyelsz oda semmire, ő meg erre, hogy Most mire kellett volna odafigyelnem? Én meg erre, hogy A beszédemben vagy miben azt mondtam, hogy szükségünk van a segítségetekre, mire elkezdi, hogy Jó, de az mit jelent? Mit kellene csinálnunk, amit nem csinálunk? Én meg ezt már nem tudtam. Etetnek, ruháznak, adnak pénzt piára, fizetik a sulit meg minden. Ha beszélek hozzájuk, meghallgatnak. Csak azt gondoltam, hogy ha azt mondom nekik, hogy segíteniük kell, akkor segíteni fognak. Eszembe sem jutott, hogy nem tudok mit mondani, és ők sem tudnak mondani semmit, és csinálni se tudnak semmit. Úgyhogy az a pillanat, amikor anyu megkérdezte, hogyan segíthetnének, hát az valahogy olyan volt, mint amikor az a srác leugrott a tetőről. Úgy értem, nem volt annyira szörnyű vagy ijesztő, és senki sem halt meg, és bent voltunk egy kávéházban és a többi. De tudjátok, hogy van az, amikor az ember a feje hátsó zugában tart ezt-azt, jól elrejtve egy


kis dobozban az igazán rossz napokra? Például azt gondolod: egy napon, ha tényleg nem bírom tovább, akkor végzek magammal. Vagy egy napon, ha tényleg kurvára elcseszek mindent, akkor egyszerűen feladom, és megkérem aput meg anyut, hogy segítsenek ki a bajból. Na és most kiderült, hogy nincs semmi abban a dobozban, és az benne a vicc, hogy soha nem is volt. Úgyhogy azt tettem, amit általában az ilyen helyzetekben teszek. Megmondtam anyunak, hogy húzzon a picsába, és megmondtam apunak, hogy húzzon a picsába, és aztán elmentem, bár utána még másoknak a barátaival meg rokonaival is beszélgetnem kellett volna. És aztán, amikor felértem a lépcső tetejére, egészen hülyén éreztem magam, de késő lett volna visszamenni, úgyhogy egyszerűen csak kisétáltam az ajtón, és le az Upper Streeten, és be az Angel metrómegállóba, és beszálltam az első metróba, amelyik jött. Senki sem futott utánam.


JJ Abban a pillanatban, hogy megláttam Edet és Lizzie-t a kávéház alsó termében, fellobbant bennem az a kis elfojthatatlan remény. Hogy ez az! Jöttek, hogy megmentsenek! A banda többi tagja már készíti elő az esti koncertet, és utána Lizzie-vel elmegyünk abba a helyes kis lakásba, amit kettőnknek bérelt ki! Hát ezt csinálta egész idő alatt. Lakást keresett. És aztán berendezte! És... Ki az az öreg szivar, aki Jess-szel beszélget? Lehet, hogy egy lemezcég vezetője? Ed összehozott nekünk egy új szerződést? Ja, nem. Az öreg szivar Jess apja, és később kiderült, hogy Lizzie-nek új fiúja van, egy olyan srác, akinek háza van Hampsteadben és saját grafikai tervezőcége. Szóval elég gyorsan kijózanodtam. Nem volt semmi izgalom az arcukon vagy a hangjukban, úgyhogy tudtam, hogy nincs semmi nagy hírük a számomra, semmilyen nagyszabású bejelentés a jövőmet illetően. Láttam a szemükben a szeretetet és az aggodalmat, és hogy őszinte legyek, ettől könny szökött a szemembe; jó sokáig öleltem őket, csak hogy ne lássák, mennyire balfék vagyok. De azért jöttek a Starbucks alsó helyiségébe, mert azt mondták nekik, hogy jöjjenek a Starbucks alsó helyiségébe, és fogalmuk sem volt róla, hogy miért. – Mi a helyzet, testvér? – mondta Ed. – Úgy hallom, nem vagy túl jól. – Ja, aha – mondtam. – De majd csak adódik valami. – Szerettem volna mondani valamit arról a Micawber nevű fazonról Dickensnél, de nem akartam, hogy Ed kibukjon rám, még mielőtt elkezdünk beszélgetni. – Itt nem adódik semmi – mondta. – Haza kéne jönnöd. Nem akartam belemenni az egész kilencvennapos témába, úgyhogy másra tereltem a szót. – A mindenit, de jól nézel ki! – mondtam. Valami szarvasbőr dzseki volt rajta, úgy ránézésre baromi sokba kerülhetett, meg fehér kordbársony nadrág, és bár a haja még hosszú volt, valahogy olyan egészségesnek, fényesnek tűnt. Úgy nézett ki, mint az egyik olyan seggfej, akivel a csajok a Szex és New Yorkban randiznak. – Soha nem igazán akartam úgy kinézni, ahogy kinéztem. Azért néztem ki úgy, mert le voltam égve. És mindig olyan helyen szálltunk meg, ahol nem volt rendes zuhanyzó.


Lizzie udvariasan mosolygott. Nehéz volt így, hogy ott vannak mind a ketten – mintha az embert egyszerre látogatná meg a kórházban az első meg a második felesége. – Soha nem vágtam, hogy ilyen majrés vagy – mondta Ed. – Hé, vigyázz, hogy mit mondasz! Ez itt a Majrésok Klubjának Székháza. – Ja. De ahogy hallom, a többieknek jó okuk volt. Neked meg? Neked semmi, testvér. – Ja. Én is pont így érzem. – Oké, nem így értettem. – Kér valaki egy kávét? – kérdezte Lizzie. Nem akartam, hogy elmenjen. – Megyek veled – mondtam. – Mind a hárman megyünk – mondta Ed. Úgyhogy mind a hárman mentünk, és Lizzie-vel továbbra sem beszélgettem, Ed meg továbbra is egyfolytában beszélt, és olyan volt, mintha életem utolsó két éve összesűrűsödött volna ebbe a kávéért való sorbaállásba. – Az olyan embereknek, mint mi vagyunk, a rock and roll olyan, mint az egyetem – mondta Ed, miután rendeltünk. – Mi proli srácok vagyunk. Mi nem tudunk csak úgy hülyülni meg összevissza dugni, mint az elitcsávók, hacsak nem csinálunk egy bandát. Van pár jó évünk, aztán kezd az agyunkra menni a banda, meg a sok utazás, meg főképp az, hogy nincs pénzünk. Aztán elmegyünk gályázni valahova. Ez az élet, testvér. – Szóval az, amikor minden kezd az agyunkra menni... az a mi diplománk. Akkor járjuk ki az egyetemet. – Pontosan. – Na és mikor kezd minden az agyára menni Dylannek? Vagy Springsteennek? – Alighanem akkor, amikor egy olyan motelben szállnak meg, ahol este hatig nincs meleg víz. Igaz, hogy az utolsó turnénkon egy ilyen motelben szálltunk meg Dél-Carolinában. De én a koncertre emlékszem, ami király volt; Ed meg a zuhanyzóra, ami nem. – Különben meg én ismertem Springsteent. Vagy legalábbis láttam élőben az E Street turnéján, amikor újra összeállt a régi bandája. És annyit mondhatok, JJ, hogy te nem vagy Springsteen. – Kösz, haver. – A kurva életbe, JJ. Mit akarsz, hogy mit mondjak? Oké, Springsteen vagy. Te vagy az egyik legsikeresebb előadó a rockzene történetében.


Rajta voltál a Time és a Newsweek címlapján ugyanazon a héten. Estéről estére stadionokat töltesz meg, bazmeg. Tessék. Most jobban érzed magad? Jézusom! Nőj fel, testvér! – Ó, persze, mert te olyan nagyon felnőtt vagy, amiért az öreged megsajnált, és megkaptad tőle azt a vacak melót, és most illegálisan vezeted be a kábeltévét a helyi fészereknek? Ed füle mindig elvörösödik, amikor arra készül, hogy bemosson valakinek. Ez az információ valószínűleg mindenki számára a világon teljesen haszontalan, engem leszámítva, mert Ed nyilvánvaló okokból nem szokott mély érzelmi kötődést kialakítani azokkal az emberekkel, akiknek szétveri a képét, úgyhogy soha nem tanulják meg ezt a füldolgot – ahhoz nincsenek vele elég ideig. Alighanem én vagyok az egyetlen, aki tudja, mikor kell elhajolni. – Vörös a füled. – Menj a picsába! – Azért repültél ide, hogy ezt elmondd nekem? – Menj a picsába! – Fejezzétek be! – mondta Lizzie. Nem mernék mérget venni rá, de mintha úgy emlékeznék, hogy az utolsó alkalommal, amikor együtt voltunk így hárman, ugyanezt mondta. A srác, aki a kávénkat csinálta, aggodalmasan nézett minket. Ismertem, mármint hogy köszönőviszonyban voltunk, és okés srác volt: egyetemista, és párszor beszélgettünk a zenéről. A White Stripesért rajongott, és próbáltam rávenni, hogy hallgasson Muddy Waterst és Wolfot. Most kezdett bemajrézni. – Ide figyelj! – mondtam Ednek. – Én gyakran járok ide. Ha szét akarod verni a képem, menjünk ki. – Kösz – mondta a White Stripes-os srác. – Úgy értem, semmi gáz, meg minden okés lenne, ha épp senki más nem lenne itt, mert törzsvendég vagy, és igyekszünk megbecsülni a törzsvendégeinket. De... – A sorra mutatott mögöttünk. – Oké, testvér, értem – mondtam. – Kösz. – Akkor itt hagyjam a pulton a kávétokat? – Aha. Nem tart sokáig. Általában lenyugszik, miután bemosott egyet azt embernek. – Menj a picsába! Úgyhogy mind a hárman kimentünk az utcára. Hideg és sötét és nyirkos volt odakint, de Ed füle úgy lángolt a félhomályban, mint két kis fáklya.


MARTIN Nem találkoztam Pennyvel, és nem is beszéltünk azóta, hogy megjelent az újságokban az angyalos kalandunk. Szeretettel gondoltam rá, de nem hiányzott különösebben, se szexuálisan, se a társaság szempontjából. A libidóm épp eltávon volt (és fel kellett készülnöm arra az eshetőségre is, hogy a korengedményes nyugdíjat választja, és soha többé nem tér vissza); a társasági életem JJ-ből, Maureenből és Jessből állt, ami azt sugallhatja, hogy az is ugyanolyan beteges volt, mint a szexuális késztetésem, különösen, ha arra gondoltam, hogy ez egyelőre teljesen ki is elégít. És mégis, amikor megláttam, hogy Penny elkezdett flörtölni Matty egyik ápolójával, leküzdhetetlen dühroham kerített hatalmába. Ez nem paradoxon, ha akár csak egy kicsit is ismeritek az emberi természet perverzitását (azt hiszem, már használtam ezt a kifejezést, és ennélfogva valószínűleg most már nem tűnik annyira hitelesnek vagy pszichológiailag mélyenszántónak, mint első alkalommal. Legközelebb csak elismerem, hogy perverz és következetlen ember vagyok, és kihagyom belőle az emberi természetet.) A féltékenység bármelyik pillanatban megrohanhatja az embert, és különben is az a szőke ápoló magas volt, és fiatal, és napbarnított, és szőke. Minden esély megvan rá, hogy leküzdhetetlen dühroham kerített volna hatalmába akkor is, ha egymagában áll a Starbucks alsó helyiségében vagy tulajdonképpen bárhol Londonban. Visszatekintve nyilvánvalóan ürügyet kerestem rá, hogy elhagyhassam a családom kebelét. Amint azt gyanítottam is, nagyon keveset tanultam meg magamról az elmúlt pár perc alatt. Se a volt feleségem megvetése, se a lányaim filctollai nem voltak annyira tanulságosak, ahogy azt Jess szerette volna. – Kösz – mondtam Pennynek. – Ó, igazán nincs mit. Különben se volt semmi dolgom, és Jess úgy gondolta, hogy ez segíthet. – Nem – mondtam, máris erkölcsileg hátrányos helyzetbe kerülve. – Nem azt köszönöm. Azt köszönöm, hogy itt a szemem láttára flörtölsz valakivel. Más szóval, kösz a semmit. – Ő Stephen – mondta Penny. – Mattyre vigyáz, és nem volt kivel beszélgetnie, úgyhogy idejöttem hozzá egy kicsit. – Helló – mondta Stephen. Szikrázó szemekkel pillantottam rá.


– Gondolom, baromi menő fazonnak érzed magad – mondtam. – Hogy mi? – mondta. – Martin! – mondta Penny. – Jól hallottad, kisfiam – mondtam. – Hiába van a képeden az az önelégült vigyor. Az volt az érzésem, hogy hátul a sarokban, ahol a lányok a rajzukat színezik, van egy másik Martin – egy kedvesebb, okosabb Martin -, aki most döbbenten nézi, hogy mit művelek, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hátha visszamehetek hozzá. – Menj innen, mielőtt hülyét csinálsz magadból – mondta Penny. Sokat elárul Penny nagylelkűségéről, hogy az ő szemében a hülyeség még valahonnan messziről közeledett felém, és nekem még volt esélyem kitérni az útjából; kevésbé részrehajló megfigyelők azt mondták volna, hogy már péppé zúzott. De nem számított, mert nem mozdultam. – Ez azért könnyű meló egy férfinak, mi, ápolónak lenni? – Nem nagyon – mondta Stephen. Elkövette azt az alapvető hibát, hogy úgy válaszolt a kérdésemre, mintha minden rosszindulat nélkül hangzott volna el. – Úgy értem, hálás munka, természetesen, de... Hosszú munkaidő, alacsony fizetés, éjszakai műszak. Meg vannak nehéz páciensek. – Megvonta a vállát. – Meg vannak nehéz páciensek – mondtam hülye, nyafogós hangon. – Alacsony fizetés. Éjszakai műszak. Jaj de sajnálom. – Sean – mondta Stephen a társának. – Én felmegyek, ott várok majd. Hadd hisztizze ki magát a srác. – Csak várj és hallgasd végig, amit mondok! Én is megtettem neked azt a szívességet, hogy végighallgattam a tirádádat arról, micsoda nemzeti hős vagy. Most te hallgatsz meg engem. Nem hinném, hogy nehezére esett ottmaradni még néhány percig. Ez a fajta elképesztően ronda viselkedés rendkívüli érdeklődést tud kiváltani az emberekből, ezt azért felfogtam, és remélem, hogy nem tűnök szerénytelennek, ha azt mondom, hogy a hírességem, vagy ami maradt belőle, döntően hozzájárult a jelenet sikeréhez: a televíziós személyiségek rendszerint csak éjszakai bárokban viselkednek csúnyán, amikor más televíziós személyiségek veszik őket körül, úgyhogy a döntésem, hogy józan fejjel eresztem ki a gőzt egy férfi ápoló előtt, egy Starbucks alsó helyiségében, egészen merész volt – sőt, talán úttörő jellegű. És nem mintha Stephen igazán magára vehette volna, mint ahogy azt sem vehette volna magára, ha úgy döntök, hogy a cipőjére kakálok. Egy belső égésű motor külső megnyilvánulásai sohasem nagyon célzottak.


– Utálom az olyan embereket, mint te – mondtam. – Tologatsz egy fogyatékos gyereket, és érdemrendet akarsz érte. De komolyan, mi ebben a nehéz? Ezen a ponton, szégyellem bevallani, megfogtam Matty kerekes székének fogantyúit, és elkezdtem föl-alá tologatni. És hirtelen ragyogó ötletnek tűnt, hogy közben a csípőmre tegyem a kezem, azt sugallva, hogy fogyatékos embereket tologatni a kerekes székükben mennyire nőies foglalatosság. – Nézd az aput, anyu! – kiáltotta boldogan az egyik lányom (és sajnálattal közlöm, hogy nem tudom, melyik). – Vicces, ugye? – Tessék – mondtam Pennynek. – Na, hogy tetszik? Most újból vonzónak találsz? Penny úgy nézett rám, mintha valóban rákakáltam volna Stephen cipőjére, és a tekintete válaszolt a kérdésemre. – Hé, mindenki! – kiáltottam, jóllehet már magamra irányítottam minden figyelmet, amire vágyhattam. – Nem vagyok szuper? Na, nem vagyok szuper? Szerinted ez nehéz, Szöszi? Megmondom én neked, hogy mi a nehéz, Vigyori! Az a nehéz... De itt kifogytam a szóból. Mint kiderült, nem volt könnyen előhúzható nehézség a szakmai életemből. És a nehézségek, amiket az utóbbi időben átéltem, mind abból fakadtak, hogy lefeküdtem egy kiskorú lánnyal, vagyis nem sok hasznukat vehettem, ami az együttérzés kicsiholását illeti. – Az a nehéz, amikor... – Épp csak szükségem lett volna valamire, amivel befejezzem a mondatot. Minden megtette volna, még olyasmi is, amit nem éltem át személyesen. A gyerekszülés? A nagymesterszintű sakk? De semmi sem jutott az eszembe. – Befejezted, haver? – kérdezte Stephen. Bólintottam, és valahogy próbáltam azt sugallni ezzel a mozdulattal, hogy csak a düh és a viszolygás akadályozza meg, hogy folytassam. És aztán azt az egyetlen lehetőséget választottam, ami még nyitva állt előttem: Jess és JJ példáját követve kisétáltam az ajtón.


MAUREEN Jess mindig mindenhonnan elrohan, úgyhogy nem nagyon bántam, amikor elment. De amikor JJ is kisétált, aztán meg Martin... Hát, akkor, hogy őszinte legyek, kicsit kezdtem dühös lenni. Olyan udvariatlannak tűnt, amikor mindenki vette a fáradságot, hogy eljöjjön. És Martin annyira fura volt, amikor fel-alá tologatta Mattyt, és azt kérdezgette, hogy most vonzónak találják-e. Miért találta volna bárki is vonzónak? Egyáltalán nem volt vonzó. Inkább őrültnek látszott. Hogy igazságos legyek JJ-vel, ő legalább magával vitte a vendégeit, amikor kiment – nem hagyta ott őket a kávéházban, mint Jess és Martin. De később megtudtam, hogy azért vitte ki őket, hogy verekedjen velük, úgyhogy nehéz volt eldönteni, hogy udvariatlanul viselkedett-e vagy sem. Mert, ugye, egyfelől mégiscsak velük volt, másfelől viszont azért volt velük, mert meg akarta verni őket. Azt hiszem, hogy ez is udvariatlanság, de nem akkora, mint a többiek viselkedése. Azok, akik ott maradtak a kávéházban, még álldogáltak egy darabig: az ápolók, Jess szülei és Martin barátai és családtagjai, és amikor mindannyian kezdték felfogni, hogy senki sem jön vissza, még JJ és a barátai sem, senki sem tudta igazán, hogy akkor most mi legyen. – Mit gondol, akkor hát ennyi volt? – mondta Jess apja. – Úgy értem, nem szeretnék... Nem akarok érzéketlennek látszani. És tudom, hogy Jessnek mennyi munkájába került, hogy ezt az egészet megszervezze. De hát... Tulajdonképpen már senki sem maradt itt. Szeretné, hogy maradjunk, Maureen? Van bármi, amit így együtt elérhetnénk? Mert persze, hogyha van, akkor... Úgy értem, mit gondol, miben reménykedett Jess? Talán segíthetünk neki elérni in absentia? Én tudtam, miben reménykedett Jess. Abban reménykedett, hogy eljön az anyukája meg az apukája, és elintézik, hogy minden jobb legyen, ahogyan az az anyukáktól meg az apukáktól elvárható. Nekem is volt ilyen álmom, amikor először maradtam egyedül Mattyvel, és azt hiszem, mindenkinek van ilyen álma. Legalábbis minden olyan embernek, akinek az élete csúnyán elromlott. Úgyhogy azt mondtam Jess apjának, hogy szerintem Jess azt akarta, hogy az emberek jobban megértsék egymást, és sajnálom, ha nem ez történt.


– Az a rohadt fülbevaló – mondta, úgyhogy megkérdeztem tőle, mi van azzal a fülbevalóval, ő pedig elmondta a történetet. – Különlegesen fontos volt neki? – kérdeztem. – Jennek? Vagy Jessnek? – Jennek. – Nem igazán tudom – mondta. – Az volt a kedvence – mondta Mrs. Crichton. Különös arca volt. Egész idő alatt mosolygott, amíg beszélgettünk, de olyan volt, mintha csak aznap délután fedezte volna fel a mosolygást – nem olyan arca volt, mint ami nagyon megszokta volna a vidámságot. Olyan ráncai voltak, amilyeneket az ember akkor szed össze, ha folyton ellopott fülbevalók miatt mérgelődik, és nagyon vékony és feszes szája. – Visszament érte – mondtam. Nem tudom, miért mondtam ezt. És nem tudom, hogy igaz volt-e vagy sem. De úgy éreztem, ezt kell mondanom. Ilyen értelemben igaznak tűnt. – Kicsoda? – mondta Mrs. Crichton. Most egészen más volt az arca. Olyasmit kellett tennie, amihez nem volt hozzászokva, mert hirtelen annyira kétségbeesetten hallani akarta, amit mondhattam. Azt hiszem, nem szokta meg, hogy igazán odafigyeljen az emberre. Tetszett, hogy miattam változott meg az arca, és részben ezért is folytattam. Úgy éreztem, mintha egy fűnyírót kezelnék, amely ösvényeket vág a magas fűben. – Jen. Ha annyira szerette a fülbevalóját, biztosan visszament érte. Tudja, milyenek az ilyen korú lányok. – Úristen – mondta Mr. Crichton. – Erre soha nem is gondoltam. – Én sem. De... annyira ésszerűnek tűnik. Emlékszel, Chris? Más dolgok is eltűntek akkor. Pénz is. A pénzzel kapcsolatban nem éreztem ugyanazt. Annak valami más magyarázata lehet, gondoltam. – És azt is mondtam akkor, hogy eltűnt pár könyv, emlékszel? És tudjuk, hogy Jess azokat nem vitte el. És mindketten nevettek, úgy, mint akik szeretik Jesst, és még azt is szeretik benne, hogy inkább leugrana egy toronyház tetejéről, mint hogy elolvasson egy könyvet. Értettem és éreztem, hogy miért olyan fontos ez nekik, mármint hogy Jen talán visszament a házba, és elvitte a fülbevalóját. Ez azt jelenthette, hogy csak eltűnt, elment Texasba vagy Skóciába vagy Notting Hill Gatebe, és nem ölték meg, és ő sem ölte meg magát. Azt jelenthette, hogy gondolkodhatnak azon, vajon hol lehet, elképzelhetik a mostani életét. Találgathatják, hogy vajon szült-e egy gyereket, akit soha nem láttak és


talán soha nem fognak látni, vagy szerzett magának egy állást, amelyről soha nem fognak hallani. Azt jelenthette, hogy a saját fejükben megmaradhatnak normális szülőknek. Ezt csináltam én is, amikor megvettem Mattynek azokat a posztereket és kazettákat – a saját fejemben normális szülő voltam, legalábbis egy kis időre. Ezt az egészet egy pillanat alatt tönkretehette volna az ember, ha úgy tartja kedve, hatalmas réseket hasíthatott volna a történetben, mert ugyan mit jelentett ez, ha jobban meggondoljuk? Jen visszamehetett azért is, mert úgy akart meghalni, hogy a fülében van az a fülbevaló. És lehet, hogy egyáltalán nem ment vissza. És ugyanúgy nem tudtak róla semmit, akár visszament öt percre, akár nem. Ó, de én tudom, hogy mi kell az embernek ahhoz, hogy képes legyen folytatni. Ez talán viccesen hangzik, figyelembe véve, hogy miért voltunk mindannyian abban a kávéházban. De akkor is tény, hogy egyelőre még mindig tudtam folytatni, még ha fel kellett is másznom a lépcsőn érte az Öngyilkosok Házának tetejére. Néha csak arra van szükség, hogy az ember egy egészen kicsit megrázza a dolgokat. Csak arra kell gondolnod, hogy valaki esetleg visszajöhetett a fülbevalójáért, és a világnak az a kis része, amelyet te töltesz be, újra élhetőnek tetszik egy kis időre. De ez persze Mr. és Mrs. Crichtonra vonatkozik, nem Jessre. Jess semmit sem tudott a fülbevalós elméletről, pedig neki lett volna szüksége rá, hogy másmilyennek lássa a világát. Ő volt fent a tetőn velem. Mr. és Mrs. Crichtonnak volt állása, voltak barátaik meg minden, úgyhogy akár azt is lehet mondani, hogy nekik nem is volt olyan nagy szükségük mindenféle fülbevaló-elméletekre. Akár azt is lehetne mondani, hogy fölösleges erőfeszítés volt ilyen fülbevaló-elméleteket kitalálni számukra. Minden ilyesmit lehetett volna mondani, de nem lett volna igaz. Szükségük volt a történetekre – látni lehetett az arcukon. Egyetlen olyan embert ismerek a világon, akinek nincs szüksége történetekre, hogy folytatni tudja az életét, és ez az ember Matty. (És talán még neki is szüksége van rájuk. Nem tudom, mi folyik ott bent. Beszéljen hozzá, mondják, úgyhogy beszélek hozzá, és ki tudja, hogy hasznosít-e valamit abból, amit mondok?) És vannak más módjai is a meghalásnak, nem kell feltétlenül megölnie magát az embernek. Hagyhatja, hogy egyes részei meghaljanak. Jess anyja hagyta, hogy az arca meghaljon, és én láttam, ahogy újra életre kel.


JESS Az első metró, ami jött, dél felé ment, és a London Bridge-nél szálltam le, aztán sétáltam egy kicsit. Ha láttátok, ahogy a korlátnak dőlve nézem a vizet, biztosan azt gondoltátok, Ó, mennyire gondolkodik, pedig nem gondolkodtam. Úgy értem, voltak szavak a fejemben, de az, hogy vannak szavak a fejedben, még nem jelenti azt, hogy gondolkodsz, mint ahogy az, hogy tele van a zsebed egypennysekkel, nem jelenti azt, hogy gazdag vagy. Olyan szavak voltak a fejemben, hogy baromság, szemét, kurva, szar, bazmeg, buziállat, és ezek jó gyorsan forogtak ott bent, olyan gyorsan, hogy még egy mondatot sem tudtam összeállítani belőlük. És ez nem igazán gondolkodás, igaz? Úgyhogy csak néztem a vizet egy darabig, aztán elmentem egy trafikba a híd mellett, és vettem magamnak dohányt, papírt és gyufát. Utána visszamentem ugyanoda, és leültem, hogy sodorjak magamnak pár cigit, csak hogy lefoglaljam magam valamivel. Hogy őszinte legyek, nem is tudom, miért nem dohányzom többet. Azt hiszem, csak soha nem jut az eszembe. És ha egy olyan embernek, mint én, soha nem jut az eszébe, hogy cigizzen, akkor milyen esélye van a dohányzásnak? Nézzetek rám! Bármibe lefogadnátok, hogy füstölök, mint a gyárkémény, de nem. Újévi fogadalom: többet fogok cigizni. Biztosan jobb, mint toronyházak tetejéről leugrálni. Na mindegy, szóval ott ültem a hídon, és sodortam a cigiket, amikor megláttam azt a tanárt a fősuliból. Olyan öreg szivar, valami művészeti egyetemet végzett, és már vagy a hatvanas évek óta itt téblábol. Tipográfiát tanít meg ilyesmit, és el is mentem pár órájára, amíg meg nem untam. Különben egész jó csávó, és Colinnak hívják. Nincs szürke lófarka, és nem hord kopott farmernadrágot. És soha nem akart haverkodni velünk, ami nyilván azt jelenti, hogy megvannak a maga haverjai. Némelyik tanárról ezt nem lehet elmondani. Hogy pontosan meséljem el a történetet, alighanem el kell mondanom, hogy előbb ő látott meg engem, mert amikor felnéztem a cigisodrásból, már jött felém. És hogy egészen-egészen pontos legyek, azt is hozzá kell tennem, hogy a gondolkodási folyamatom egy része, azaz a szótlan káromkodás valószínűleg mégsem volt egészen szótlan. Annak szántam, de egy része mégiscsak kijött a számon, csak mert olyan sok volt belőle. Valahogy úgy kicsorgott belőlem, mintha a káromkodás


egy csapból jött és egy vödörbe (a fejembe) folyt volna bele, és nem vettem a fáradságot, hogy elzárjam a csapot, amikor a vödör tele lett. Így nézett ki az én nézőpontomból. Az ő nézőpontjából meg úgy, hogy ott ülök a járdán, cigit sodrok, és közben káromkodok magamban, és ez nem olyan szép látvány, igaz? Szóval odajött hozzám, aztán lehajolt, hogy egy magasságban legyen a fejünk, és halkan beszélni kezdett hozzám. Elkezdi, hogy Jess? Emlékszel rám? Olyan két hónappal azelőtt láttam utoljára, úgyhogy persze hogy emlékeztem rá. Úgyhogy azt mondtam, Nem, és nevettem, jelezve, hogy csak viccelek, de úgy látszik, nem vágta a viccet, mert elkezdi, még mindig ugyanazon a suttogó hangon, hogy Colin Wearing vagyok, és tanítottalak a főiskolán. Én meg erre, hogy Ja, aha, ő meg, hogy De komolyan, és ekkor vágtam, hogy azt hitte, a Ja, ahám azt jelentette, hogy Ja, persze, de az nem az a fajta Ja, aha volt. Én csak azt akartam mondani azzal a Ja, ahával, hogy az előbb csak vicceltem, de csak rontottam a helyzeten. Most azt gondolhatta, hogy azt gondolom, hogy csak megjátssza magát Colin Wearingnek, ami abszolút őrültség lett volna. Úgyhogy tiszta dilis egy beszélgetés volt. Olyan, mint egy bevásárlókocsi a szupermarketben, aminek csálé a kereke, az ember azt gondolja, ezt könnyű tologatni, de bármit mondok, minden a rossz irányba visz. És elkezdi, hogy Miért üldögélsz itt egyedül a hídon? Mire elmondom neki, hogy összekaptam a rohadt anyámmal valami fülbevaló miatt, ő meg erre, hogy És most nem mehetsz haza? Én meg erre, hogy Hazamehetnék, csak nem akarok. Lazán visszamehetek az Angel megállóig az északi vonalon, ott meg buszra kellene még szállnom. De semmi kedvem hozzá. Ő meg erre, hogy Hát, nem kellene itt üldögélned. Van hová menned? És ekkor rájöttem, hogy azt hiszi, bediliztem vagy valami, úgyhogy gyorsan felálltam, amitől ő is felpattant, aztán leugattam egy kicsit, és elmentem onnan. De aztán gondolkodni kezdtem, mármint nem csak egyszerűen káromkodtam magamban. És először is arra gondoltam, hogy milyen könnyen be tudnék dilizni. Nem azt mondom, hogy jó buli lenne vagy valami – nem így értettem. Csak hogy mennyi mindenben hasonlítok azokra, akik ülnek a járdán, káromkodnak, és sodorják a cigiket. Némelyik, úgy tűnt, gyűlöli az embereket, és én is gyűlöltem jóformán mindenkit. Ők is biztos tökre kiakasztották a barátaikat meg a családtagjaikat, mint ahogy én is. És ki tudja, lehet, hogy Jen is bedilizett. Lehet, hogy benne van a génjeinkben, bár ha meggondolom, hogy az


apám oktatásügyi államtitkár, lehet, hogy ez olyan dolog, ami átugrik egy generációt. És nem tudtam, hogy hova vezetnek ezek a gondolatok, de azt hirtelen megértettem, hogy nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam. Tudom, hogy hülyén hangzik, figyelembe véve, hogy meg akartam ölni magam, de az csak vicc volt, és ha leugrottam volna, azt is csak viccből csinálom. De mi van akkor, ha van jövőm ezen a bolygón? Akkor mi van? Hány embert akaszthatok még ki, és hány helyről rohanhatok még el, mielőtt azon kapom magam, hogy valóban a folyó mellett ücsörgök és káromkodok magamban? És a válasz: már nem sokat. Úgyhogy vissza kellett mennem – a Starbucksba, vagy haza, vagy valahová – bárhová, csak nem előre. Ha mész valamilyen irányban, és egyszer csak egy falba ütközöl, akkor vissza kell fordulnod. De aztán valahogy megtaláltam a módját, hogy átmásszak a falon. Vagy találtam egy kis lyukat a falban, amin keresztül tudtam bújni. Ilyesmi. Találkoztam egy fazonnal, akinek volt egy igazán helyes kutyusa, és inkább elmentem és lefeküdtem vele.


JJ Úgyhogy csak álltam ott a járdán, és azt mondtam Ednek, üssön csak meg, ha attól jobban fogja érezni magát. – Nem akarlak megütni, ha te nem ütsz meg – mondta. Ott volt egy olyan hajléktalan újságot áruló srác, és minket nézett. – Üsd meg! – mondta nekem. – Te meg kussoljál, bazmeg! – mondta Ed. – Én csak segíteni akartam, hogy el tudjátok kezdeni – mondta a hajléktalan srác. – Azért repültél át a kurva Atlanti-óceánon, mert JJ bajban van – mondta Lizzie Ednek. – És tessék. Még jóformán el sem kezdtetek beszélgetni, máris meg akarod ütni. – Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie – mondta Ed. – Ez olyan, mint az, hogy „Az embernek meg kell tennie, amit meg kell tennie”? Mert attól félek, ennek számunkra semmi értelme – mondta Lizzie. Egy használtruha-bolt kirakatának dőlt, és úgy tett, mintha unatkozna, de tudtam, hogy nem unatkozik. Ő is dühös volt, csak nem akarta mutatni. – Ő egy csapatban van velem – mondta Ed. Úgyhogy nem számít, hogy neked hogy hangzik. Ő érti. – Nem, nem értem – mondtam. – Lizzie-nek igaza van. Miért kell ekkora utat megtenned azért, hogy megüss? – Tisztára olyanok vagytok, mint Butch Cassidy és a Sundance kölyök – mondta Lizzie. – Szeretnétek lefeküdni egymással, de nem tehetitek, mert mindketten annyira heterók vagytok. Ez baromira tetszett a hajléktalan srácnak. Úgy nevetett, mint egy hiéna. – Olvastátok, amit Pauline Kael írt a Butch Cassidy-ről? Hű, hogy az a csaj hogy utálta – mondta. Lizzie-nek és Ednek persze halvány gőze sem volt, hogy ki az a Pauline Kael, de nekem megvolt két vagy három kötete. A vécé mellett tartottam őket, mert klasszul meg lehet mártózni bennük, amikor épp trónol az ember. De persze nem kifejezetten az a név volt, amit épp attól a sráctól épp abban a pillanatban vártam volna. Csodálkozva néztem rá. – Igen, tudom, ki az a Pauline Kael – mondta. – Tudod, nem hajléktalannak születtem. – Én tényleg nem akarok lefeküdni vele. De tényleg – mondta Ed. – Én tényleg meg akarom ütni. De előbb neki kell megütnie.


– Látod? – mondta Lizzie. – Homoerotikus egy kis szado-mazochista beütéssel. Csókold meg, és legyetek túl rajta! – Csókold meg! – mondta a hajléktalan srác Ednek. – Csókold meg vagy üsd meg! Csak történjen már valami, az isten szerelmére! Ed füle már nem lehetett volna vörösebb, úgyhogy arra gondoltam, mindjárt lángra lobban, aztán megfeketedik. Akkor legalább mondhattam volna azt, hogy láttam valami újat. – Azt akarod, hogy megöljön? – mondtam Lizzie-nek. – Egyszerűen újból össze kellene állnotok – mondta Lizzie. – Akkor megint lenne közös mikrofonotok meg olyan szép, nagy, elektromos péniszpótlótok. – Ó, szóval ezért nem akartad, hogy JJ benne legyen a bandában – mondta Ed. – Mert féltékeny voltál. – Ki mondta, hogy nem akartam, hogy a bandában legyen? – kérdezte tőle Lizzie. – Ja, ebben kurvára tévedsz, Ed – mondtam. – Nem volt ő olyan mély. Épp azért szakított velem, mert nem voltam benne semmilyen bandában. Nem érdekeltem, hacsak nem lesz belőlem rocksztár, és nem keresek baromi sok pénzt. – Te komolyan ezt gondolod? – kérdezte Lizzie. Hirtelen láttam, ahogy az életem újból összeáll a szemem előtt. Az egész csak egy szörnyű félreértés volt, amit most tisztázni fogunk, sok nevetés és könnyek közepette. Lizzie soha nem akart szakítani velem. Ed soha nem akart szakítani velem. Kijövök az utcára, hogy szétverjék a pofám, és ehelyett megkapok mindent, amire vágytam. – Akkor nem lesz verekedés, igaz? – mondta a hajléktalan srác szomorúan. – Hacsak nem belőled verjük ki a szart – mondta Ed. – Csak hadd hallgassam meg a végét – mondta a hajléktalan srác. – Ne menjetek vissza. Itt kint soha nem tudom meg semmilyen kibaszott történetnek a végét. Éreztem, hogy happy end lesz. És hogy mind a négyen benne leszünk. Az első koncerten, amikor újra összeállunk, a Hajléktalan Srácnak ajánlhatjuk az egyik dalt. Hé – talán még a roadunk is lehet. Plusz ő mondhatná az egyik pohárköszöntőt az esküvőn. – Mindenkinek mindenkivel újra össze kellene jönnie – mondtam, és komolyan is gondoltam. Ez volt a nagy záróbeszédem. – Minden bandának, amelyik valaha szétesett, minden párnak... Túl sok boldogtalanság van a világban anélkül is, hogy az emberek minden tíz másodpercben szakítanának egymással.


Ed úgy nézett rám, mintha bediliztem volna. – Ezt nem mondod komolyan – mondta Lizzie. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg a hangulatot és a pillanatot. A világ még nem állt készen a nagy záróbeszédemre. – Ööö... nem – mondtam. – Ööö... tudjátok. Ez csak egy... csak egy ötlet. Egy elmélet, amin gondolkodtam. Még nem dolgoztam ki minden részletét. – Nézzétek az arcát! – mondta Hajléktalan Srác. – Ez komolyan beszél, haver. – És hogy működik ez olyan bandáknál, amelyek más bandákból nőttek ki? – mondta Ed. – Mint, nem is tudom... Ha a Nirvana újból összeállna. Ez azt jelentené, hogy a Foo Fightersnek fel kell bomlania. Akkor ők lennének boldogtalanok. – Nem mindannyian – jegyeztem meg. – És mi van a második házasságokkal? Van egy csomó boldog második házasság. – Akkor nem létezne a Clash. Mert Joe Strummemek az első bandájában kellett volna maradnia. – És ki volt az első barátnőd? – Kathy Gorecki! – mondta Ed. – Ha! – Még mindig vele lennél – mondta Lizzie. – Aha – vontam meg a vállam. – Helyes lány volt. Nem lenne vele rossz életem. – De soha nem engedett semmit! – mondta Ed. – Még a melltartója alá se nyúlhattál be! – Biztos vagyok benne, hogy mostanra elboldogulnék valahogy. Tizenöt éve lennénk együtt. – Ó, testvér – mondta Ed, olyan hangon, amit mi rendszerint akkor használtunk, amikor Maureen mondott valami szívszorítót. – Nem tudlak megütni. Elsétáltunk egy kicsit az utcában, és bementünk egy kocsmába, és Ed rendelt nekem egy Guinnesst, Lizzie meg vett egy doboz cigit az automatából, és letette az asztalra, hogy mindenki vehessen belőle, és csak ültünk ott, és Ed meg Lizzie úgy néztek rám, mint akik arra várnak, hogy kifújjam magam. – Nem tudtam, hogy ennyire rosszul érzed magad – mondta Ed kis idő múlva. – Akkor sem sejtetted, amikor meg akartam ölni magam?


– Ja. Tudtam, hogy meg akartad ölni magad. De hogy annyira szarul vagy, hogy szeretnél újra összeállni Lizzie-vel meg a bandával, azt nem. Az egy egészen más szintje a rosszullétnek, jóval az öngyilkosság fölött. Lizzie próbálta nem elnevetni magát, úgyhogy valami fura horkantást hallatott, én pedig nagyot kortyoltam a Guinnessemből. És hirtelen jól éreztem magam. Segített, hogy tényleg szeretem a hideg Guinnesst; és segített, hogy valóban szeretem Edet és Lizzie-t. Vagy legalábbis szerettem őket. Vagy mit tudom én, hogy miféle szeretet volt az. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őket. A franc tudja. És talán most először ezekben a hónapokban rendesen elismertem magamban valamit, valami olyat, amiről tudtam, hogy ott rejtőzik valahol lent a gyomromban vagy a fejem hátsó részében – valami olyan helyen, ahol nem kell tudomást vennem róla. És ez az volt, hogy nem azért akartam megölni magam, mert utáltam élni, hanem azért, mert szerettem. És azt hiszem, az az igazság, hogy egy csomó ember, aki az öngyilkosságon gondolkodik, ugyanezt érzi – azt hiszem, ezt érzi Maureen, Jess és Martin is. Szeretik az életet, de az élet baromira elcsesződött számukra, és ezért találkoztam velük, és ezért vagyunk még mindig itt. Azért voltunk fent a tetőn, mert nem találtuk a visszautat az életbe, és így kizárva lenni belőle... Hát, az kurvára kikészíti az embert, testvér. Úgyhogy nem a nihilizmus, hanem a kétségbeesés szüli a dolgot. Nem gyilkosságról van szó, hanem kegyes halálról. Nem tudom, miért rohant meg hirtelen ez a gondolat. Talán azért, mert egy kocsmában voltam olyan emberekkel, akiket szeretek, és Guinnesst ittam, és tudom, hogy mondtam már, de kurvára szeretem a Guinnesst, mint ahogy nagyjából mindenféle alkoholt kurvára szeretek – úgy szeretem, ahogy szeretni kell, mint Isten egyik dicsőséges alkotását. És volt az a hülye jelenetünk az utcán, de még az is klassz volt, mert néha az ilyen pillanatok, az igazán komplikált pillanatok, a minden idegszáladat megmozgató pillanatok segítenek abban, hogy felismerd, még a nehéz időkben is vannak olyan dolgok, amiktől elevennek érzed magad. És akkor ott van még a zene, meg a lányok, meg a drogok, meg az olyan hajléktalanok, akik olvasták Pauline Kaelt, meg a torzítós gitár, meg az angol sült krumpli különböző ízesítései, és még nem is olvastam a Martin Chuzzlewit-et... Rengeteg minden van. És nem tudom, hogy mi változott meg ettől a hirtelen felismeréstől. Meg, tudjátok, nem úgy volt, hogy szenvedélyesen meg akartam ragadni az életet, és átölelni, és megesküdni, hogy soha nem eresztem el, amíg nem ereszt el ő engem. Bizonyos értelemben ez még ront is a helyzeten. Ha az ember többé nem tesz úgy, mintha az egész szar lenne, és mintha


alig várná, hogy elhúzhassa belőle a csíkot – mert jó ideje ez volt a történet, amivel etettem magam -, akkor minden még fájdalmasabb lesz. Ha azt mondod magadnak, hogy az élet szar, az olyan, mint egy érzéstelenítő, és amikor aztán nem szedsz be több Advilt, akkor kezded csak igazán érezni, hogy mennyire fáj, és pontosan hol is, és ez a fajta fájdalom senkinek nem segít. És valahogy természetes volt, hogy épp a volt szeretőmmel és a volt testvéremmel legyek együtt ennek a felismerésnek a pillanatában, mert hisz ez is olyasmi volt. Szerettem őket, és mindig is szeretni fogom őket. De nem volt többé hely, ahová passzoltak volna, úgyhogy nem tudtam hova tenni azt a sok mindent, amit éreztem. Nem tudom, mit tegyek velük, és ők nem tudták, mit tegyenek velem, és hát nem ilyen az élet? – Sohasem mondtam semmi olyat, hogy azért szakítok veled, mert nem leszel rocksztár – mondta Lizzie kis idő múlva. – Ezt te is tudod, igaz? Megráztam a fejem. Mert nem tudtam, igaz? Ebben ti is megerősíthettek. Ebben a történetben egyetlenegyszer sem beszéltem semmiféle, akár szándékos, akár véletlen félreértésről. Én igenis végig azt gondoltam, hogy Lizzie azért dobott, mert egy lúzer voltam a zenében. – Szóval akkor mit mondtál? Próbáld meg elismételni. És most nagyon fogok figyelni. – Most már semmi nem változik tőle, mert mindannyian továbbléptünk, igaz? – Fogjuk rá. – Nem akartam bevallani, hogy én egy helyben állok, sőt hátrafelé megyek. – Oké. Azt mondtam, hogy nem tudnék veled lenni, ha nem lennél zenész. – Annak idején ez nem volt olyan fontos neked. Még csak nem is szereted a zenét olyan nagyon. – Nem hallod, amit mondok, JJ. Te zenész vagy. Nem csak épp zenével foglalkoztál egy ideig. Te az vagy, és kész. És nem mondom, hogy sikeres zenész leszel. Még azt sem tudom, hogy jó vagy-e. Egyszerűen csak láttam, hogy senki nem tudna mit kezdeni veled, ha abbahagynád. És nézd meg, mi történt. Feloszlik a zenekarod, és öt percre rá egy toronyház tetején vagy. Neked a zene az életed. Nélküle halott vagy. Vagy akár az is lehetnél. – Szóval... oké. Semmi köze a sikertelenséghez. – Istenem, minek nézel te engem?


De én nem róla beszéltem; én magamról beszéltem. Még soha nem néztem így ezt a dolgot. Azt hittem, az egész a kudarcomról szól, pedig nem. És abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szeretnék kibőgni magamból minden kurva keserűséget. És hogy a szívem bőg, a kurva életbe. Azért szerettem volna bőgni, mert tudtam, hogy igaza van, és néha az igazság így fejbe vágja az embert. Azért szerettem volna bőgni, mert tudtam, hogy újra zenélni fogok, és már annyira hiányzott. És azért szerettem volna bőgni, mert tudtam, hogy soha nem leszek sikeres zenész, úgyhogy Lizzie épp újabb harmincöt év szegénységre, gyökértelenségre, kétségbeesésre, társadalombiztosítás-nélküliségre, hideg vizes motelekre és rossz hamburgerekre ítélt. Nem sütögetni fogom a hamburgereket, hanem enni. Ennyi.


MARTIN Hazamentem, kikapcsoltam a telefont, és a következő negyvennyolc órát behúzott függönyök mögött töltöttem, ittam, aludtam, és annyi műsort néztem az ókorról, amennyit csak találtam. Az alatt a negyvennyolc óra alatt komolyan fenyegetett a veszély, hogy egy új Marie Prevost lesz belőlem, az a hollywoodi színésznő, akit a halála utána kissé rongált állapotban találtak meg, miután a holtteste egy részét megette a dakszlija. Emlékszem, az, hogy nincs se dakszlim, se más háziállatom, némi vigaszként szolgált számomra abban a két napban. Így legalább egyedül halok meg, és a holttestem bizonyára az előrehaladott bomlás állapotában lesz, mire megtalálnak, de egyben leszek, leszámítva azokat a részeket, amik természetes okokból esnek le. Úgyhogy ez így rendben is volt. A következő a helyzet. A problémáim oka a fejemben lakozik, már ha a fejem az, ahol a személyiségem van. (Cindy és mások azt mondanák, hogy mind a személyiségem, mint a bajaim forrása inkább a derekam alatt, mint fölött keresendő, de hallgassatok végig.) Sok lehetőséget kaptam az életben, és én mindegyiket elcsesztem, szépen egyiket a másik után, egy sor katasztrofálisan rossz döntés következtében, amelyek mindegyike akkor épp jó ötletnek tűnt – nekem és a fejemnek. Ám ennek ellenére az egyetlen rendelkezésemre álló eszköz, hogy újra jó irányba tereljem a katasztrofálisan kisiklott életemet, ugyanaz a fej, amelyik elintézte, hogy minden így elcsesződjön. Na, mennyi esélyem van? Pár héttel Jess Jerry Springer show-ja után elolvastam pár feljegyzést, amit abban a kétnapos periódusban írtam. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy annyira részeg voltam, hogy teljesen meg is feledkeztem róluk, meg különben is ott hevertek a lakásban a szemem előtt. De el kellett telnie két hétnek, mire össze tudtam szedni a bátorságomat, hogy elolvassam őket, és miután elolvastam, majdnem újból behúztam a függönyöket, és töltögetni kezdtem a Glenmorangie-t. Az volt a célom, hogy az egyetlen rendelkezésemre álló fejjel elemezzem, miért viselkedtem olyan abszurd módon azon a délutánon, és hogy felsoroljam az összes lehetséges lépést, ami a viselkedésemből következhetett. Hogy igazságos legyek a fejemmel – azaz sportszerűen bánjak a sráccal, ahogy a sportszakértők mondanák -, legalább képes volt felismerni, hogy abszurd volt a viselkedésem. Csak épp nem sokat tudott tenni ellene. Minden fej ilyen, vagy csak az enyém?


Na mindegy, több felnyitatlan boríték – többnyire számlalevelek – hátoldalán ott voltak az emberi viselkedés korlátozottságának lehangolóan egyértelmű bizonyítékai. „MIÉRT VISELKEDTEM ILYEN BORZALMASAN AZ ÁPOLÓVAL?” – írtam. És aztán, alatta: 1) SEGGFEJ? Ő? ÉN? 2) BOSSZÚ PENNY ELLEN? 3) JÓKÉPŰ ÉS FIATAL – KIBORÍTOTT? 4) IDEGESÍTETTEK AZ EMBEREK? Az utolsó magyarázat, aminek valami mélyenszántó és precíz jelentése lehetett, amikor leírtam, most meghökkentően őszintének tűnt a maga homályosságával. Egy másik borítékra azt írtam: „MIT TEHETEK?” (és, mellesleg, vegyétek észre a számokról a betűkre való áttérést, ami nyilván az elemzés tudományos jellegét volt hivatott jelezni): a) ÖLJEM MEG MAGAM? b) KÉRJEM MEG MAUREENT, HOGY TÖBBÉ NE HASZNÁLJA AZT AZ ÁPOLÓT? c) NEM És a „c” pont ezzel véget is ért, vagy azért, mert ezen a ponton elvesztettem az eszméletem, vagy azért, mert ez a „Nem” tömören kifejezte az egyetlen lehetséges és mélyenszántó megoldást minden problémámra. Gondoljátok csak el: mennyivel jobban állna a szénám, ha soha nem tennék és nem tettem volna semmit. Egyik boríték sem sugallta azt, hogy különösebben megbízhatnék az elemző képességemben. Láttam, hogy mindkettőt az az ember írta, aki nem sokkal azelőtt el akarta mondani egy válogatott társaságnak – melyben ott volt a két kislánya is -, hogy minden férfi ápoló nőies és öntelt: a „SEGGFEJ” szó egy pszichológus orvos szakértő számára bizonyára elegendő bizonyítékul szolgált volna ehhez a következtetéshez. És hasonlóképpen az az ember, aki a szilveszter éjszaka egy részét azzal töltötte, hogy próbálta eldönteni, leugorjon-e egy toronyház tetejéről vagy sem, pontosan az a fajta ember, aki egy „MIT TEHETEK?” listára felveheti, hogy „ÖLJEM MEG MAGAM?”. Ha az egyvágányú gondolkodás olimpiai sportág lenne, több aranyat nyertem volna, mit Carl Lewis.


Egészen nyilvánvaló, hogy két fejre volt szükségem, mert, ugye, két fej mégiscsak jobb, mint egy. Az egyik maradhat a régi, csak mert a régi tudja az emberek nevét és telefonszámát, meg hogy melyik zabpelyhet szeretem, és így tovább; a másik meg képes lenne megfigyelni és értékelni az első viselkedését, úgy, ahogy egy állatvilág-szakértő a tévében. Megkérni a mostani fejemet, hogy magyarázza el a saját gondolkodását, éppolyan értelmetlen, mint a saját telefonszámodat hívni a saját telefonodon: úgyis csak foglaltat fog jelezni. Vagy épp bekapcsol a saját üzenetrögzítőd, ha olyan a telefonod. Bosszantóan sok időbe került, amíg rájöttem, hogy másoknak is van fejük, és hogy valamelyik másik fej talán jobban meg tudná magyarázni, hogy mit akartam elérni azzal a kis hisztimmel. Gondolom, ezért ragaszkodnak az emberek annyira az egész barátosdihoz. Én mintha az összes barátomat elvesztettem volna nagyjából akkor, amikor börtönbe kerültem, de rengeteg olyan embert ismertem, akik szíves örömest elmondták volna, hogy mit gondolnak rólam. Sőt, úgy tűnt, az a hajlamom, hogy cserbenhagyom az embereket és elidegenítem őket magamtól, ez esetben még a hasznomra is válik. A barátok és a szeretők talán próbálnák jó színben feltüntetni az epizódot, de mivel nekem csak egykori barátaim és egykori szeretőim voltak, nem is kívánhattam volna jobb helyzetet. Igazából csak olyan embereket ismertem, akik szíves örömest kiosztanának, nem fukarkodva a jelzőkkel. Azt is tudtam, hogy hol kezdjem. És aztán annyira sikeres volt az első telefon, hogy igazából mással már nem is kellett beszélnem. Az exnejem tökéletes volt – egyenes, világos és precíz -, és a végén valósággal megsajnáltam azokat az embereket, akik együtt élnek valakivel, aki szereti őket, amikor nyilvánvalóan az a helyes megoldás, ha az ember nem él együtt valakivel, aki gyűlöli. Ha az embernek van egy ilyen Cindyje, akkor még a bevezető udvariasságokon sem kell átgázolni: ő kapásból az arcodba vág mindent, márpedig ez elengedhetetlen eleme a tanulási folyamatnak. – Hol voltál? – Itthon. Részegen. – Lehallgattad az üzeneteidet? – Nem. Miért? – Ó, csak hagytam neked néhány gondolatot arról a délutánról. – Ah, képzeld, pontosan erről akartam beszélgetni veled. Mit gondolsz, mi volt ez az egész? – Hát, meg vagy zavarodva, igaz? És fröcsög belőled a méreg. Egy megzavarodott balfácán vagy, akiből csak úgy fröcsög a méreg.


Ez kezdésnek jó volt, de még egy kicsit homályosnak éreztem. – Ide hallgass, értékelem, amit mondasz, és nem akarok udvariatlannak tűnni, de a megzavarodott balfácán részét kevésbé találom érdekesnek, mint a fröcsögő méreg részét. Beszélnél erről még egy kicsit? – Talán fizetned kellene érte valakinek – mondta Cindy. – Úgy érted, menjek pszichológushoz? Felhorkant. – Pszichológushoz? Nem, én inkább egy olyan nőre gondoltam, aki lepisil, ha eleget fizetsz neki. Nem ezt akarod? Elgondolkoztam ezen. Semmit sem akartam kapásból elutasítani. – Nem hiszem – mondtam. – Az ilyesmit sohasem találtam vonzónak. – Képletesen értettem. – Ja, bocs. Akkor nem nagyon értem. – Nyilvánvalóan annyira szörnyen érzed magad a bőrödben, hogy nem bánod, ha szörnyen bánnak veled. Nem ez a problémájuk? – Kiknek a problémája? – Az olyan embereké, akiknek arra kell a nő, hogy... Na mindegy. Kezdett derengeni, hogy miről beszél. Tényleg jó érzés volt, ha szidtak. Vagy legalábbis helyénvalónak éreztem. – Tudod, hogy miért támadtál neki annak a szegény fiúnak, igaz? – Nem! Hisz épp ezért hívtalak fel. Ha Cindy tudta volna, milyen nagy kárt okozhat azzal, ha nem folytatja, túlságosan nagy lett volna számára a kísértés. De szerencsére eltökélte magát, hogy végigmondja, amit akar. – Tizenöt évvel fiatalabb volt nálad, és sokkal vonzóbb. De nem ez a lényeg. Ő több hasznos dolgot csinált azon az egy délutánon, mint te az egész életedben. Igen! Igen! – Te csak játszod az agyad a tévében, és iskolás lányokat kefélsz meg, ő meg fogyatékos kölyköket tologat kerekes székben, valószínűleg minimálbérért. Nem csoda, hogy Pennynek kedve támadt beszélgetni vele. Számára ez annak a morális megfelelője volt, ha Frankenstein szörnye után találkozik Brad Pitt-tel. – Köszönöm. Ez nagyszerű. – Le nem merd tenni! Még épp csak elkezdtem. Tizenkét év alatt gyűlt össze, amit el akarok mondani neked. – Ó, ígérem, hogy még felhívlak, és meghallgatom a többit is. De egyelőre ez bőven elég. Látjátok? Exfeleségek! De tényleg, mindenkinek kellene legalább egy belőlük.


MAUREEN Kicsit butának érzem magam, ha megpróbálom elmesélni, mi történt az intervenciós nap végén, mert az egész túlságosan nagy véletlen egybeesésnek tűnik. De, gondolom, csak számomra tűnik véletlen egybeesésnek. Tudom, hogy mondtam már, hogy lassanként megtanulom érezni a dolgok súlyát, ami azt jelenti, hogy megtanulom, mit mondjak és mit ne mondjak, nehogy az emberek rosszul érezzék magukat miattam. Úgyhogy ha azt mondom, hogy semmi sem történt az életemben, mielőtt találkoztam a többiekkel, nem akarom, hogy ez úgy hangozzék, mintha panaszkodnék. Egyszerűen csak ez volt a helyzet. Ha az egész életedet egy nagyon csendes szobában töltöd, és valaki odamegy hozzád hátulról, és azt mondja, „Hú!”, akkor ugrasz egyet. Ha minden idődet nagyon alacsony emberekkel töltöd, és látsz egy száznyolcvan centi magas rendőrt, akkor a te szemedben ő egy óriás. És ha semmi sem történik, és aztán történik valami, akkor az a valami különlegesnek tűnik, majdhogynem isteni beavatkozásnak. A semmihez képest az a valami, az a történés aránytalanul megnő. Szóval a következő történt. Stephen és Sean segített hazavinni Mattyt; leintettünk egy fekete taxit, és éppen csak be tudtunk préselődni négyen, egészen összeszorultam az ülésen a két ápolóval. És számomra már ez is valami volt. Néhány hónappal azelőtt hosszasan meséltem volna Mattynek róla, amint hazaérek, mármint ha nem lett volna velem ő is. Bár persze ha nem lett volna velem, akkor nem lett volna mit elmesélni. Nem lett volna szükségem Stephenre és Seanra, és nem ültünk volna együtt a taxiban. Busszal mentem volna haza, magányosan, már ha egyáltalán elmegyek bárhová. Értik már, hogy értem azt a semmit meg a valamit? Miután mindannyian elhelyezkedtünk, Stephen azt mondta Seannak: – Szereztél valakit? – Mire Sean azt mondta: – Nem, és azt hiszem, nem is tudok. – Stephen meg erre azt mondta: – Akkor hát csak hárman vagyunk? Égünk majd, mint a rongy. – Sean meg erre csak megvonta a vállát, és aztán mindannyian csak ültünk és néztünk ki az ablakon egy darabig. Nem tudtam, hogy miről beszélnek. És aztán Sean megkérdezte: – Ért valamennyire a kvízjátékhoz, Maureen? Nem csatlakozna a csapatunkhoz? Nem számít, ha nem tud semmit. Reménytelen helyzetben vagyunk.


Na, ez a legfantasztikusabb történet, amit valaha hallottak, igaz? Hallgatom Jesst, JJ-t és Martint, és velük folyton ilyesmik történnek. Találkoznak valakivel a liftben vagy a bárban, és az a valaki azt mondja: „Van kedved meginni valamit?” vagy akár azt, hogy „Van kedved lefeküdni velem?”. És talán éppen arra gondoltak, hogy jó lenne lefeküdni valakivel, és akkor úgy tűnhet nekik, hogy ez a legcsodálatosabb véletlen egybeesés: épp akkor ajánlotta fel nekik valaki, hogy feküdjenek le, amikor arra gondoltak, hogy jó lenne. De gyanítom, hogy ők nem így gondolkodnak, és hogy nagyon sok ember nem így gondolkodik. Ez az élet. Az egyik ember belebotlik a másik emberbe, és az az ember akar valamit, vagy ismer valaki mást, aki akar valamit, és ennek eredményeként megtörténnek a dolgok. Vagy, más szóval, ha nem mész el otthonról, és soha nem találkozol senkivel, akkor semmi sem történik. Hogyan is történhetne? De egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Szerettem volna részt venni egy kvízjátékban, és ezeknek az embereknek szükségük volt valakire a kvízcsapatukhoz, és úgy éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg. Úgyhogy nem mentünk haza, hanem elvittük Mattyt az otthonba. Sean és Stephen jó barátságban voltak mindenkivel, aki épp dolgozott, úgyhogy egyszerűen csak megmondták a barátaiknak, hogy Matty ott marad estére, és senkinek a szeme se rebbent. Megállapodtunk, hogy a pubban találkozunk, ahol a kvízjátékot rendezik, és hazamentem átöltözni. Nem is tudom, a történet melyik részét mondjam el maguknak először. Történt még egy véletlen egybeesés, úgyhogy nem tudom, hogy azt itt meséljem-e el, hogy egy csokorban legyenek a véletlenek, vagy később, miután elmeséltem a kvízjátékot. Lehet, hogy ha elválasztom egymástól a véletleneket, és egy kis szünet van közöttük, akkor jobban elhiszik őket. Másfelől meg nem érdekel, hogy elhiszik-e vagy sem, mert igazak. Különben meg még mindig nem tudom eldönteni, hogy ezek a dolgok véletlen egybeesések-e vagy sem: az, ha megkap valamit az ember, amit akar, talán sohasem véletlen. Ha szeretnél egy sajtos szendvicset, és kapsz egy sajtos szendvicset, az nem lehet véletlen, nem igaz? És ugyanígy, ha akarsz egy állást, és megkapsz egy állást, az sem lehet véletlen. Ezek a dolgok csak akkor véletlenek, ha azt gondolod, hogy egyáltalán semmilyen hatalmad sincs az életed fölött. Úgyhogy elmondom inkább most rögtön: a csapat harmadik tagja egy Jack nevű idősebb férfi volt, akinek van egy újságosboltja Archway mellett, és állást ajánlott nekem.


Nem valami nagy állás – heti három délelőtt. És nem is fizet túl sokat – négy font hetvenöt pennyt óránként. És azt mondta, hogy először próbaidőre vesz fel. De most, hogy kezd öregedni, szeretne kilenckor visszafeküdni egy kicsit, miután kinyitotta a boltot, elrendezte az újságokat, és lebonyolította a kora reggeli csúcsforgalmat. Ugyanúgy ajánlotta fel nekem ezt az állást, ahogy Stephen és Sean megkérdezte, hogy beszállok-e a kvízcsapatukba, félig viccből, félig kínjában. A tévés forduló meg a sportforduló között megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, és elmondtam neki, hogy nem nagyon foglalkozom semmivel, azonkívül, hogy Mattyt gondozom, és erre azt mondta: „Mondja csak, nem akar egy állást?” És ekkor végigfutott a hátamon a hideg. Nem nyertük meg a kvízt. Negyedikek lettünk tizenegy csapatból, de a fiúk ezzel is egészen elégedettek voltak. És tudtam pár dolgot, amit ők nem tudtak. Tudtam például, hogy Mary Tyler Moore főnökét Lou Grantnek hívták. Tudtam, hogy John Major fia Emma Noble-t vette feleségül, és tudtam, hogy Catherine Cookson írt Tilly Trotterről és Mary Ann Shaughnessyről. Úgyhogy szereztem három pontot a csapatnak, amit különben nem szereztek volna meg, és talán ezért mondták, hogy máskor is jöhetek. A negyedik srác megbízhatatlan, mert épp új barátnője van. Én pedig megmondtam nekik, hogy én vagyok a legmegbízhatóbb ember, akivel csak találkozhattak. Néhány hónappal ezelőtt olvastam egy könyvtári könyvet egy lányról, aki beleszeretett egy férfiba, akiről kiderül, hogy a rég elveszített bátyja. De aztán persze kiderült, hogy mégsem a rég elveszített bátyja, és a férfi csak azért mondta neki ezt, mert tetszett neki a lány. Meg az is kiderült, hogy nem szegény. Hanem nagyon gazdag. És mindennek a tetejébe még az is kiderült, hogy a férfi kutyájának a csontvelője ugyanolyan, mint a lány kutyájáé, amely leukémiában szenvedett, úgyhogy a férfi kutyája megmentette a lány kutyáját. Hogy őszinte legyek, nem volt annyira jó, amilyennek így az én elmesélésem alapján tűnik. Kicsit csöpögős volt. De arra akarok kilyukadni, hogy attól félek, kezdek olyan lenni, mint az a könyv: az állásommal, a kvízcsapattal meg minden. És ha valóban úgy érzik, hogy kezdek olyan lenni, akkor szeretnék két dolgot mondani. Először is, el kell mondanom, hogy Matty gondozása többe kerül négy font hetvenöt pennynél óránként, úgyhogy anyagilag így rosszabbul járok, és ha egy történet azzal végződik, hogy a főszereplő anyagilag rosszabb helyzetbe kerül, akkor az nem egy tündérmese, igaz? Másodszor pedig azt is el kell


mondanom, hogy a kvízcsapat negyedik tagja néha azért csatlakozni fog a többiekhez, úgyhogy nem mehetek minden héten. Gint és limonádét ittam a pubban, és a többiek azt sem engedték, hogy fizessek egy kört; azt mondták, én most nyugodtan potyázhatok. Talán az ital volt az, amitől annyira pozitív érzések töltöttek el, mindenesetre az este végén tudtam, hogy amikor újból találkozunk március 21-én, nem akarom majd levetni magam a tetőről, legalábbis egy ideig... És az az érzés, hogy egyelőre elboldogulok... azt akartam, hogy minél tovább tartson. Egyelőre jól megy. A kvíz utáni reggelen újból elmentem a templomba. Nem voltam semmilyen templomban a nyaralásunk óta, és az enyémben már hosszúhosszú hetek óta nem jártam, azóta, hogy találkoztam a többiekkel a tetőn. De most újból elmehettem, mert úgy gondoltam, hogy egy ideig nem fogom elkövetni a kétségbeesés bűnét, úgyhogy elmehettem, és kérhettem Istent, hogy bocsásson meg nekem. Csak akkor tud segíteni rajtad, ha már nem vagy kétségbe esve, ami, ha jól meggondoljuk... Na jó, nem az én dolgom, hogy meggondoljam. Csendes péntek délelőtt volt, és nagyon kevesen voltak. Ott volt az az öreg olasz nő, aki soha egyetlen misét sem mulaszt el, és volt két afrikai hölgy, akiket még sohasem láttam. Nem voltak férfiak, és nem voltak fiatalok. Ideges voltam, mielőtt mentem a gyóntatószékbe, de aztán minden rendben ment. Elmondtam az igazat, hogy milyen hosszú idő telt el az utolsó gyónásom óta, és meggyóntam a kétségbeesés bűnét, és tizenötször tíz rózsafüzért kellett elmondanom, ami szerintem egy kicsit szigorú, még a kétségbeesés bűnére is, de nem akarok panaszkodni. Az ember néha elfelejti, hogy Isten végtelen az ő kegyelmében. Jó, persze, nem lett volna végtelen a kegyelme, ha leugrok, de nem ugrottam le. És aztán Anthony atya azt mondta: – Segíthetünk magának valamiben? Tudunk enyhíteni a terhein valami módon? Mert ne feledje, hogy maga része a mi templomunk közösségének, Maureen. Én pedig azt feleltem erre: – Köszönöm, atyám, de vannak barátaim, akik segítenek. – Azt azért nem mondtam el neki, hogy miféle közösséghez tartoznak ezek a barátaim. Nem mondtam el neki, hogy mindannyian vétkesek a kétségbeesés bűnében. Emlékeznek az ötvenedik zsoltárra? „És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítok téged és te dicsőítesz engem.” Azért mentem el az Öngyilkosok Házába, mert hívtam és hívtam és hívtam, és nem jött a megszabadítás, és úgy tűnt, túl hosszúra nyúlik a nyomorúságom ideje, és semmi jele nem volt annak, hogy véget ér. De Ő


végül mégis meghallgatott, és elküldte nekem Martint, JJ-t és Jesst, és aztán elküldte Stephent és Seant és a kvízt, és aztán elküldte Jacket és az újságosboltot. Más szóval Ő mégiscsak bebizonyította nekem, hogy hallgatja a szavaimat. Hogyan is kételkedhettem volna Benne tovább is, ennyi bizonyíték után? Úgyhogy inkább dicsőítem, amennyire csak tudom.


JESS Szóval annak a kutyás fazonnak nem volt neve. Úgy értem, valamikor biztosan volt neki, de azt mondta, hogy többé nem használja, mert nem ért egyet a nevekkel. Az volt a véleménye, hogy a név megakadályozza az embert abban, hogy az legyen, aki lenni akar, és amikor ezt elmagyarázta, nagyjából értettem is, hogy mire gondol. Mondjuk, Tonynak hívnak. Vagy Joannának. Na, és akkor Tony vagy Joanna voltál tegnap, és Tony vagy Joanna leszel holnap is. És az szar ügy, de tényleg. Az emberek mindig mondhatják neked azt, hogy Ó, ez annyira jellemző Joannára. De ez a srác, ő lehetett száz különböző ember ugyanazon a napon. Azt mondta, hívjam bárhogy, ami épp az eszembe jut, úgyhogy először Kutya volt, a kutya miatt, aztán Nemkutya, mert bementünk egy kocsmába egy italra, és kint hagyta a kutyáját. Úgyhogy volt két teljesen különböző személyisége az első órában, amit együtt töltöttünk, mert a Kutya és a Nemkutya két ellentétes típus, nem igaz? Egy kutyás csávó különbözik egy kutyátlan csávótól. Egy kutyás csávónak egészen más az imidzse, mint egy csávónak a kocsmából. És nem mondhatod, hogy Ó, annyira jellemző Nemkutyára, hogy engedi a kutyáját másnak a kertjébe szarni. Annak semmi értelme nem lenne, nem igaz? Hogyan lehetne Nemkutyának egy olyan kutyája, amelyik valakinek a kertjébe szarik, vagy egyáltalán bármilyen kutyája, ha már arról van szó? És az a lényeg benne, hogy mindannyian lehetünk Kutyák és Nemkutyák ugyanazon a napon. Apu például lehet Nemapu, amikor a munkahelyén van, mert amikor a munkahelyén van, akkor nem apu. Tudom, hogy ez az egész nagyon mély, de ha jó erősen gondolkoztok rajta, látni fogjátok, hogy van értelme. És még ugyanazon a napon volt Virág, mert letépett nekem egy virágot, amikor egy kis parkon mentünk át a Southwark híd mellett, és aztán Hamutál, mert olyan íze volt, és a Virág megint csak ellentéte a Hamutálnak. Na, értitek, hogyan működik? Az ember millió különböző dolog lehet ugyanazon a napon, és az ő módszerével ezt sokkal jobban meg lehet érteni, mint a nyugati típusú gondolkodással. Utána már csak egy néven szólítottam még, és az csúnya volt, úgyhogy annak titokban kell maradnia. Amikor azt mondom, hogy csúnya, úgy értem, hogy csúnyán hangzana számotokra, kiragadva a szövegösszefüggésből. Igazából csak akkor csúnya, ha nem tisztelitek a férfitestet, és az én véleményem szerint akkor ti vagytok csúnyák, nem mi.


Szóval ez a srác... Ami azt illeti, azért látom, hogy van egy előnye a nyugati típusú gondolkodásnak, éspedig az, hogy ha valakinek van neve, akkor tudod, hogyan szólítsd, nem igaz? De ez csak egy kicsi előny, és van millió nagy hátránya, amik közül a legeslegnagyobb az, hogy a név egy fasiszta dolog, és nem engedi, hogy kifejezzük az emberi lényegünket, hanem egyetlen dologgá változtat bennünket. De mivel egy csomót fogok itt beszélni róla, azt hiszem, csak egy néven fogom emlegetni. A Nemkutya megfelel, mert az szokatlan, és tudni fogjátok, hogy kiről beszélek, és jobb, mint a Kutya, mert akkor azt gondolhatnátok, hogy egy kibaszott kutyáról beszélek, pedig nem. Szóval Nemkutya elvitt a lakására, miután megittunk valamit. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy van lakása, azzal a kutyával meg minden. Olyanfajta srácnak nézett ki, aki épp útközben van, de úgy látszik, én épp jókor találkoztam vele. De persze azért nem volt ez egy olyan normális lakás. Egy boltban lakott a Rotherhithe állomás mögött. Nem is egy átalakított bolt volt – egyszerűen csak egy bolt, bár most már nem árultak benne semmit. Azelőtt egy olyan szokásos sarki fűszeres lehetett, úgyhogy voltak polcok meg pultok, meg volt egy nagy kirakat is, amit letakart egy lepedővel. Nemkutya kutyájának volt saját hálószobája hátul, ami valamikor raktár lehetett. A boltok különben egészen kényelmesek, már ha az ember ki tud békülni egy kis kényelmetlenséggel. Felteheted a ruháidat a polcokra, a tévédet meg a pultra, ahol régen a pénztár lehetett, leteheted a matracodat a padlóra, és kész. És a boltokban van mosdó meg víz, bár kád vagy zuhanyzó nincs bennük. Amikor odaértünk, először is rögtön szexeltünk egyet, hogy azzal már ne kelljen foglalkozni. Azelőtt csak Chasszel szexeltem úgy rendesen, és az egyáltalán nem volt jó, de Nemkutyával okés volt. Sokkal több minden működött, ha értitek, mire gondolok, mert Chasszel se az ő dolga nem igazán jött össze, se az enyém, úgyhogy az egész egy kicsit olyan kínlódás volt. És most Nemkutya dolgai jól működtek, úgyhogy ettől az enyémek is működtek, és sokkal könnyebb volt megérteni, hogy miért akarja bárki is újból csinálni. Folyton azt magyarázzák, hogy az első alkalom mennyire fontos, de igazából a második alkalom számít. Vagy legalábbis a második partner. Hogy milyen hülye voltam első alkalommal, de tényleg, tisztára elkeseredett meg őrült meg hisztis. Szóval ha ilyen lettem volna másodjára is, akkor tudtam volna, hogy ebből még baj lesz. De tényleg nem izgattam magam azon, hogy fogom-e még látni valaha Nemkutyát,


úgyhogy ez azért egy kis fejlődés, nem igaz? Ez sokkal inkább olyan, amilyennek lennie kell, már ha el akarsz boldogulni az életben. Amikor végeztünk, bekapcsolta a kis fekete-fehér tévéjét, és feküdtünk a matracán, és néztünk valami akármit, és aztán beszélgetni kezdtünk, és végül elmeséltem neki Jent meg az Öngyilkosok Házát meg a többieket. És ő nem lepődött meg, vagy nem kezdett el sajnálni, semmi ilyesmi. Csak bólogatott, aztán elkezdi, hogy Ó, én folyton próbálom megölni magam. Én meg erre, hogy Hát, akkor nem csinálhatod valami jól, mire ő, hogy De hát nem az a lényeg benne, nem igaz? Mire én, hogy Tényleg, miért? És ő meg erre elkezdi, hogy az a lényeg, hogy az ember folyamatosan felkínálja magát az Élet és a Halál isteneinek, akik pogány istenek, úgyhogy semmi közük az egyházhoz. És ha az Élet istene akar téged, akkor élni fogsz tovább, ha meg a Halál istene akar, akkor nem. Úgyhogy szerinte azon a szilveszter éjszakán engem az Élet istene választott, és ezért nem ugrottam le. Én meg erre, hogy azért nem ugrottam le, mert a fejemre ültek, és ő elmagyarázta, hogy az Élet istene azokon az embereken keresztül nyilatkozott meg, akik a fejemre ültek, és ezt nagyon ésszerűnek találtam. Mert ugyan mi a fenének vették volna a fáradságot különben, hacsak nem valamilyen láthatatlan erők irányították őket? És aztán azt mondta, hogy azok az emberek, akik agyhalottak, mint például George Bush és Tony Blair, és azok az emberek, akik a Megasztárban bíráskodnak, sohasem kínálják fel magukat az Élet és a Halál isteneinek, és ennélfogva sohasem tudják bebizonyítani, hogy joguk van az életre, és nem kellene engedelmeskednünk a törvényeiknek vagy elismernünk a döntéseiket (például a Megasztár zsűrijének a döntéseit). Úgyhogy nem kell megbombáznunk az országokat, ha ők azt parancsolják, és ha azt mondják, hogy Fat Michelle vagy akárkicsoda nyerte meg a Megasztárt, akkor nem kell hallgatnunk rájuk. Egyszerűen csak azt kell mondanunk, hogy Nem, nem ő nyerte meg. És minden, amit mondott, annyira igaz volt, hogy valahogy kezdtem megbánni az elmúlt néhány hetet, mert bár JJ, Maureen és Martin úgy összességében jók voltak hozzám, de az ember nem igazán mondaná egyikre sem, hogy egy nagy ész, nem igaz? Nekik nem voltak semmire válaszaik, úgy, ahogy Nemkutyának voltak. De persze úgy is nézhettem a dolgot, hogy a többiek nélkül soha nem találkoztam volna Nemkutyával, mert nem töröm magam azzal az intervenciós dologgal, és nem lett volna miről elrohannom. És azt hiszem, az Élet istene nyilvánul meg ebben is, ha jól meggondolja az ember.


Amikor hazamentem, apu és anyu beszélni akart velem. És először elkezdtem, hogy Mi a francnak?, de aztán tényleg erősködtek, és anyu még teát is főzött, és leültetett a konyhaasztalhoz, és aztán azt mondta, hogy bocsánatot szeretne kérni tőlem a fülbevaló miatt, és hogy most már tudja, hogy ki vitte el. Én meg erre, hogy Kicsoda? Ő meg erre, hogy Jen. És meg csak bámultam erre. És elkezdi, hogy De tényleg, ő volt. Jen. Én erre megkérdeztem, hogy Akkor hogy is van ez? És erre elkezdte magyarázni, hogy Maureen mondott neki valamit, ami különben egészen nyilvánvaló, ha jobban belegondol az ember. Az volt Jen kedvenc fülbevalója, és ha eltűnt, miközben semmi más nem tűnt el, akkor az nem lehetett véletlen. És először nem értettem, hogy mi a különbség, mert Jen így is, úgy is eltűnt. De amikor láttam, hogy ez mennyire fontos anyunak, hogy mennyivel nyugodtabb lett tőle, már nem érdekelt, hogy miért. Az volt a lényeg, hogy kedvesebb akart lenni hozzám. És akkor még hálásabb voltam Nemkutyának. Mert ő tanított meg arra a mély, tiszta gondolkodásra, amely lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek a valóságban. Úgyhogy bár anyu nem úgy látta a dolgokat, amilyenek azok a valóságban, és nem tudta például azt sem, hogy a Megasztár zsűritagjai nem tudják bebizonyítani, hogy joguk van az életre, látott valamit, ami számára fontos lehetett, és amitől nem lesz többé olyan szemét. És most Nemkutya tanításainak köszönhetően megvolt bennem a bölcsesség, hogy ezt elfogadjam, és ne mondjam neki azt, hogy ez az egész hülyeség és semmi értelme.


MARTIN Ugyan ki az, aki a Pacino nevet adja a gyerekének?, kérdezhetné az ember. Megmondom. Pacino szülei, Harry és Marcia Cox. – Megkérdezhetem, hogy kaptad a nevet? – kérdeztem Pacinótól, amikor megismerkedtem vele. Zavartan rám nézett, bár talán hozzá kell tennem, hogy Pacinót gyakorlatilag minden kérdés zavarba hozta. Nagydarab, kapafogú fiú volt, és még bandzsa is, úgyhogy az észbeli képességek hiánya különösen nem jött jól neki. Ha bárkinek valaha is szüksége lett volna arra, hogy valamivel kompenzálja az előnytelen külsejét, akkor az Pacino. – Má’ mér? – Honnan jött a neved? – Hogy ‘onnan jött? Láthatóan egészen új volt számára az az elképzelés, hogy a nevek jönnek valahonnan; ennyi erővel azt is kérdezhettem volna tőle, hogy honnan jöttek a lábujjai. – Van egy híres színész, akit Pacinónak hívnak. Rám nézett. – Télleg? – Nem hallottál róla? – Nem. – Szóval nem hiszed, hogy róla kaptad a neved? – Nemtom. – Soha nem kérdezted meg? – Nem. Senkinek a nevét se nem kérdezem meg, hogy mér? – Jól van. – A maga neve honnan jött? – A Martin? – Aha. – Hogy honnan jött? – Aha. Egy pillanatig csak bámultam tátott szájjal. A nyilvánvaló választ leszámítva – hogy a szüleimtől kaptam, mint ahogy neki is a szülei adták a Pacino nevet (bár alighanem még ez az információ is meglepte volna) – csak azt mondhattam volna neki, hogy az én nevem francia származású,


az övé pedig olasz. És elég nehéz lett volna elmagyaráznom, hogy az övé miért vicces, és az enyém miért nem az. – Lássa? Ez egy nehéz kérdés. De nem vagyok buta, csak mer’ nem tudok válaszolni rá. – Nem. Persze hogy nem. – Mer’ akkor maga is buta lenne. Ez persze nem volt egy olyan lehetőség, amit teljesen kizárhattam. Kezdtem butának érezni magam, és egy sor jó okom volt rá. Pacino egy nyolcéves gyerek volt egy környékbeli általános iskolából, és segítenem kellett neki az olvasásban. Önként ajánlkoztam, miután beszéltem Cindyvel, és miután láttam egy kis hirdetést a helyi újságban: Pacino volt az első állomásom az önbecsüléshez vezető úton. Ez egy hosszú út, elfogadom, de valahogy abban reménykedtem, hogy Pacino kicsit messzebbre visz rajta. Ha megállapodunk, hogy az önbecsülés, mondjuk, Sydneyben van, és én a Holloway Road-i metrómegállónál kezdem az utazást, akkor úgy képzeltem volna, hogy Pacino lesz az első éjszakai megálló, az a hely, ahol a repülőgépemet újra megtöltik üzemanyaggal. Elég realista voltam, hogy ne képzeljem azt, hogy Pacino eljuttat egészen a célig, de önként vállalni, hogy egy órán át üldögélek egy buta és csúnya gyerekkel, az azért jelenthetne néhány ezer repülőmérföldet, nem igaz? De a legelső óránkon, amikor a legegyszerűbb szavakon is elbotlottunk, rájöttem, hogy Pacino inkább a Caledonian Road, mint Szingapúr, és még huszonvalahány megálló van hátra a kurva Heathrow-ig is. Egy undorító könyvvel kezdtük, amit ő választott, mert a fociról szólt, jó nagy betűkkel nyomtatták, és az volt a története, hogy egy féllábú lány hogyan küzd meg a fogyatékosságával és a csapattársai szexizmusával, hogy végül az iskolai csapat kapitánya legyen. Hogy igazságos legyek Pacinóval, amint látta, merről fúj a szél, annak rendje és módja szerint fintorogni kezdett. – Maj’ még ő rúgja a győztes gólt egy nagy meccsen, mi? – kérdezte megvető hangon. – Attól tartok, valóban ez fog történni. – De hisz fél lába van. – Csakugyan. – Meg lány. – Hát igen. – Na és melyik iskola ez? – Ezt tényleg meg lehet kérdezni.


– Meg is kérdezem. – Az iskola nevét szeretnéd tudni? – Aha. Oda akarok menni a barátaimmal, és kinevetni őket, amér’ egy féllábú lány van a csapatukba’. – Nem hiszem, hogy ez egy valóságos iskola. – Akkor ez nem is egy igaz történet? – Nem. – Hát akkor eszembe sincs elolvasni ezt a szart. – Jól van. Menj és válassz valami mást. Szuszogva visszament a könyvtár polcaihoz, de nem talált semmi olyat, ami érdekelte volna. – Igazából mi az, ami érdekel? – Hát, semmi. – Egyáltalán semmi? – Hát, szeretem a gyümölcsöt. Anyu mindig azt mondja, hogy gyümölcsevésbe’ bajnok vagyok. – Jól van. Az is valami. Még negyvenöt perc volt az órából. Na, ti mit csinálnátok? Hogyan kezdi el eléggé szeretni magát az ember ahhoz, hogy egy kicsit tovább akarjon élni? És ez az óra Pacinóval miért nem oldotta meg a problémát? Részben őt hibáztattam. Ő nem akart tanulni. És nem is az a fajta gyerek volt, amilyet elképzeltem magamnak. Azt reméltem, olyan gyereket kapok, aki bámulatosan intelligens, de hátrányos helyzetű családban él, és csak heti egy óra segítségre van szüksége ahhoz, hogy valamiféle proli csodagyerek váljon belőle. Azt akartam, hogy az a velem töltött heti egy óra mentse meg őt a heroinista jövőtől, és ehelyett angol irodalmat tanuljon Oxfordban. Ilyen gyereket akartam, és ehelyett a nyakamba sóztak egy olyat, akit nem érdekel semmi más, csak a gyümölcszabálás. Mi a francért van szüksége az ilyennek az olvasásra? A férfivécének van nemzetközi jele, és mindig megkérdezheti az anyukájától, hogy mi megy a tévében. Talán ez volt a lényeg, a dolog puszta, nyomasztó haszontalansága. Talán ha az ember tudja, hogy valami olyat csinál, aminek ennyire nyilvánvalóan nincs semmi értelme, akkor jobban szereti magát, mint egy olyan ember, aki kétségbevonhatatlanul segít másokon. Végül talán jobban fogom érezni magam, mint az a szőke ápoló, és megint elkezdhetem majd cikizni, de ezúttal valóban én leszek erkölcsi fölényben. Ez is olyan valuta, mint a többi. Mármint az önbecsülés. Az ember éveket tölt azzal, hogy összegyűjtse, és aztán, ha úgy dönt, egyetlen éjszaka alatt elherdálhatja az egészet. Én néhány hónap alatt a


seggére vertem negyvenvalahány évnyinek belőle, és most megint el kellett kezdenem gyűjtögetni. Úgy számoltam, hogy Pacino kábé heti tíz pennyt ér, úgyhogy eltart egy darabig, mire újból megengedhetek magamnak egy görbe estét. Na tessék. Most már be tudom fejezni azt a mondatot. „Nehéz az, ha meg kell tanítanod olvasni Pacinót.” Vagy akár: „Nehéz az, ha újra össze kell raknod magad apró darabokból, úgy, hogy nincs hozzá útmutató, és fogalmad sincs, hová valók a legfontosabb részek.”


JJ Lizzie és Ed vett nekem egy gitárt meg egy hárfát meg egy szájharmonika-nyakállványt az egyik olyan klassz Denmark Street-i boltban; és amikor mentünk ki Eddel a Heathrow-ra, Ed azt mondta, akar venni nekem egy jegyet haza. – Nem mehetek haza, testvér. Csak azért mentem vele, hogy elbúcsúzzunk egymástól, de olyan kibaszott hosszú ideig tartott a metrózás, hogy végül másról is beszélgettünk azonkívül, hogy milyen szaros magazint akar venni az útra. – Nincs itt számodra semmi. Gyere haza, hozz össze egy bandát. – Itt van a bandám. – Hol? – Tudod. A srácok. – Úgy gondolsz rájuk, mint egy bandára? Azokra a lúzerekre és kibaszott... perverzekre, akikkel a Starbucksban találkoztunk? – Azelőtt is lúzerekkel és perverzekkel voltam egy bandában. – Az én bandámban soha nem voltak perverzek. – Na és Dollár Bill? Dollár Bill volt az első basszusgitárosunk. Idősebb volt nálunk, és ki kellett tennünk a bandából, miután volt egy kis afférja a középiskolai pedellus fiával. – Dollár Bill legalább tudott játszani, bazmeg. A te haverjaid mihez értenek? – Ez nem olyanfajta banda. – Ez semmilyen banda. Na és mi van, ez örökre szól? Addig kell együtt lógnod velük, amíg meg nem halnak? – Nem, testvér. Csak amíg mindenki frankón nem lesz. – Amíg mindenki frankón nem lesz? Az a lány őrült. A srác soha nem emelheti fel a fejét többé a nyilvánosság előtt. Az öregasszonynak meg olyan sráca van, aki jóformán lélegezni sem tud, bazmeg. Mikor lesznek ezek frankón? Akkor már inkább reménykedhetnél abban, hogy mindannyian rosszabbul lesznek. Mert akkor talán leugranak arról a kibaszott toronyházról, és hazajöhetnél. Ez az egyetlen happy end számodra. – És te? – Mi a fasz köze van ennek az egésznek hozzám?


– Neked mi lesz a happy end? – Miről beszélsz? – Tudni szeretném, hogy milyen fajta happy end lehetséges a többi ember számára. Mondd el, mi a különbség! Mert Martin, Maureen és Jess nagy szarban vannak, de te... Neked van egy olyan állásod, hogy kábeltévét vezetsz be az embereknek. Merre visz ez az út? – Visz, amerre visz. – Ja, de mondd el, hogy az merre van. – Na húzz a picsába! – Csak próbálok tisztázni valamit. – Ja. Értem. Nekem is annyi esélyem van a happy endre, mint a barátaidnak. Kösz. Ha nem bánod, előbb hazamegyek, és csak ott lövöm le magam, oké? Vagy azt szeretnéd, hogy itt tegyem meg? – Hé, én nem így gondoltam. De azt hiszem, így gondoltam. Amikor itt találod magad, mármint azon a helyen, ahol szilveszter éjszakáján voltam, azt gondolod, azok az emberek, akik nincsenek fent a tetőn, millió mérföldre vannak tőled, túl az óceánon, pedig nem. Nincs tenger. Nagyjából mindannyian itt vannak a szárazföldön, olyan közel, hogy megérintheted őket. Nem azt akarom mondani, hogy ennyire közel van a boldogság, épp csak észre kellene vennünk, semmi ilyen baromságot. Nem azt mondom, hogy azok az emberek, akik öngyilkosok akarnak lenni, nincsenek különösebben messze azoktól, akik elboldogulnak az életben; azt mondom, hogy azok az emberek, akik elboldogulnak, nincsenek olyan messze attól, hogy öngyilkosságot akarjanak elkövetni. Talán nem kellene ezt annyira vigasztalónak találnom, mint amennyire annak találom. Közeledtünk a kilencven napunk végéhez, és azt hiszem, Martin szuicidológus fazonja tudta, hogy miről beszél, Megváltoztak a dolgok. Nem változtak gyorsan, és nem változtak drámaian, és talán nem is tettünk túl sokat azért, hogy megváltozzanak. És ami engem illet, még csak nem is jó irányban változtak. Őszintén azt mondhatom, hogy a körülményeim és a kilátásaim még kevésbé lesznek irigylésre méltóak március 31-én, mint amilyenek szilveszter éjszakáján voltak. – Tényleg végigcsinálod? – kérdezte Ed, amikor kiértünk a repülőtérre. – Mit csinálok végig? – Nem tudom. Az életet. – Nem tudom, miért ne csinálnám végig? – Komolyan? A faszomba, testvér. Akkor te vagy az egyetlen, aki nem tudja. Úgy értem, mindannyian megértenénk, ha leugranál. Komolyan.


Senki nem gondolná, tudod, hogy Micsoda veszteség. Hogy mindent eldobott magától. Mert mit dobnál el magadtól? Semmit. Semmilyen veszteség nem történne. – Kösz, testvér. – Nincs mit. Csak azt mondom, amit gondolok. Mosolygott, és én is mosolyogtam, és ugyanúgy beszélgettünk egymással, ahogy mindig is beszélgettünk régebben bármiről, ami elcsesződött az életünkben; épp csak most, gondolom, ez a szokásosnál is kegyetlenebbnek tűnhetett. Azelőtt azt mondta volna nekem, hogy a lánynak, aki épp összetörte a szívemet, ő különben is jobban tetszett, vagy azt mondtam volna neki, hogy a dal, amin épp hónapokon át dolgozott, egy nagy szar, de most nagyobb volt a tét. De igaza volt, talán annyira igaza volt, mint addig soha. Nem történne semmilyen veszteség. Az a trükk a dologban, hogy ennek ellenére érezd úgy, hogy jogod van ahhoz a tetves hetven évhez. Az utcai zenélés nem olyan rossz. Oké, rossz, de nem borzalmas. Jó, borzalmas, de nem... Majd máskor még visszatérek ehhez a mondathoz, és befejezem valamivel, ami egyszerre életigenlő és igaz. Az első napon kibaszott jó volt, mert annyi ideje nem volt gitár a kezemben, a második napon meg egész frankó, mert addigra kicsit lekopott a rozsda az ujjaimról, és éreztem, ahogy jönnek vissza a dolgok: az akkordok, a dalok és az önbizalom. Utána meg, azt hiszem, egyszerűen csak utcai zenélésnek éreztem, és az utcai zenélés jobb, mint pizzákat házhoz szállítani. És az emberek tesznek pénzt a takarómra. Kaptam kábé tíz fontot, amikor eljátszottam a „Losing My Religion”-t egy egész csapat spanyol kölyöknek a Madame Tussauds előtt, ��s csak egy kicsivel kevesebbet egy halom svédtől vagy valami ilyen skandinávtól másnap (a „William, It Was Really Nothing”-ot játszottam a Tate Galéria előtt). Ha meg tudnám ölni azt a srácot, akkor az utcai zenélés lenne a legjobb meló, amit csak találhatok magamnak. Vagy legalábbis az lenne a legjobb olyan meló, ami abból áll, hogy gitározik az ember egy járdán. Ez a srác Jerry „Utca” Lee-nek nevezi magát, és az a mutatványa, hogy közvetlenül melletted áll meg, és pontosan ugyanazt a dalt játssza, mint te, csak olyan két ütemmel később. Szóval elkezdem játszani a „Losing My Religion”-t, és ő is elkezdi játszani a „Losing My Religion”– t, úgyhogy abbahagyom, mert szörnyen hangzik, és ő is abbahagyja, és mindenki nevet, mert ez olyan kibaszottul vicces, hahaha, úgyhogy elmész egy másik helyre, de a srác oda is követ. És tökmindegy, hogy milyen dalt játszol, ami, be kell vallanom, egészen fantasztikus. Arra gondoltam, hogy lerázom


magamról a Replacements „Skyway”-ével, amit direkt azért gyakoroltam, hogy kiakasszam a csávót, és talán ha tizenkilenc ember ismeri az egész világon, de ő azt is kapásból levette. Ó, és mindenki őneki dobálja a pénzt, mert nyilvánvalóan ő a zseni, nem én. Egyszer, a Leicester Square-en hozzávágtam valamit, mire mindenki hurrogni kezdett, mert annyira szeretik. De azt hiszem, mindenkinek van a munkahelyén valaki, akivel nem jön jól ki. Ha pedig szűkében vagytok a munkátok ostobaságát és haszontalanságát kifejező két lábon járó metaforáknak – mert persze biztos akadnak olyanok is, akik kapásból jó párat tudnának mondani -, akkor el kell ismernetek, hogy Jerry „Utca” Lee-t nem könnyű túlszárnyalni.


MAUREEN Az Öngyilkosok Házával szemben lévő kocsmában találkoztunk a Kilencven Napos partinkra. Az volt az elképzelés, hogy megiszunk pár pohárral, felmegyünk a tetőre, kicsit elgondolkodunk mindenféléről, aztán elmegyünk egy curryre a Holloway Road-i Indian Oceanbe. A currys részétől egy kicsit féltem, de a többiek azt mondták, hogy lesz majd valami olyan, ami ízleni fog nekem. De én nem akartam felmenni a tetőre. – Miért nem? – mondta Jess. – Mert ott emberek ölik meg magukat – mondtam. – Öhö – mondta Jess. – Ó, szóval te élvezted azt a látványt Valentin-napon, igaz? – kérdezte tőle Martin. – Nem, azt azért nem mondanám, hogy élveztem. De tudod. – Nem, nem tudom – mondta Martin. – Az is mind része az életnek, nem? – Mindig ezt mondják a kellemetlen dolgokról. „Ó, ebben a filmben valakinek kiszúrják a szemét egy dugóhúzóval. De hát az is része az életnek.” Megmondom, hogy még mi része az életnek: a szarás. De azt soha senki nem akarja látni, igaz? Soha senki nem teszi bele a filmjébe. Úgyhogy ma este menjünk el megnézni, hogyan szarnak az emberek. – De ki engedné meg? – kérdezte Jess. – Mindenki magára zárja az ajtót. – De néznéd, ha nem zárnák magukra. – Ha nem zárnák magukra, akkor jobban az élet része lenne, nem igaz? Úgyhogy, ja, asszem, megnézném. Martin felnyögött, és a szemét forgatta. Az ember azt gondolná, hogy sokkal okosabb Jessnél, de mintha még soha egyetlen vitában sem tudta volna legyőzni, és Jess most megint megfogta. – De az emberek azért zárják magukra az ajtót, mert egyedül akarnak lenni olyankor – mondta JJ. – És lehet, hogy olyankor is egyedül akarnak lenni, amikor az öngyilkosságra készülnek. – Szóval azt mondod, egyszerűen csak engednünk kellene, hadd csinálják? – mondta Jess. – Mert szerintem az nem helyes. Lehet, hogy ma este megállíthatnánk valakit.


– És hogyan egyeztethető ez össze a barátod eszméivel? Ha jól értem, most azon a véleményen vagy, hogy amikor az öngyilkosságról van szó, hagyni kell, hadd döntsön a piac – mondta Martin. Épp egy olyan emberről beszélgettünk, akinek nem volt neve, és Nemkutyának hívták, és aki azt mondta Jessnek, hogy tökéletesen egészséges dolog, ha az ember az öngyilkosságon gondolkodik, és mindenkinek azt kellene csinálnia. – Én semmi ilyen sz...got nem mondtam... – Bocsánat. Kicsit átfogalmaztam. Azt hittem, nem szabad beavatkoznunk. – Nem, nem. Beavatkozhatunk. A beavatkozás része a folyamatnak, érted? Csak gondolkodni kell rajta, és aztán meglátjuk. Ha megállítunk valakit, akkor is istenek szóltak közbe. – És ha én isten volnék – mondta Martin -, akkor te pontosan az a fajta ember vagy, akit a szócsövemnek használnék. – Most szemétkedsz? – Nem. Bókolok. Jess ennek láthatóan örült. – Szóval akkor keresünk valakit? – mondta. – Hogyan akarsz keresni valakit? – kérdezte JJ. – Először is, biztos épp itt is van valaki. Körülnéztünk a kocsmában. Még alig múlt hét óra, úgyhogy elég kevesen voltak. A sarokban, a férfivécé mellett volt két öltönyös fiatal srác, egy mobiltelefont néztek és nevettek. A bárpulthoz legközelebb eső asztalnál meg három fiatal nő fényképeket nézegetett, és ők is nevettek. A hozzánk legközelebb lévő asztalnál egy fiatal pár nevetett csak úgy, és a bárpultnál egy középkorú srác újságot olvasott. – Túl sok a nevetés – mondta Jess. – Aki egy SMS-t viccesnek talál, az nem fogja megölni magát – mondta JJ. – Akkor belül nincs meg a hozzávaló. – Én is láttam már vicces SMS-eket – mondta Jess. – Aha – mondta Martin. – Nem hiszem, hogy ez megcáfolná, amit JJ mondott. – Fogd be! – mondta Jess. – Na és az a fazon, aki újságot olvas? Ő egyedül van. Alighanem ő lesz a legjobb. JJ és Martin egymásra néztek és nevettek. – Ő lesz a legjobb? – mondta Martin. – Szóval azt mondod, beszéljünk le valakit az öngyilkosságról, akár öngyilkos akar lenni, akár nem? – Hát, azok a nevetgélő kretének nem fognak felmenni a tetőre, igaz? Az újságos fazon valahogy... mélyebbnek tűnik.


– A kib...tt Sun-t olvassa. A lóversenyrovatot – mondta Martin. – Mindjárt megjön a haverja, és megisznak tizenöt korsó sört. – Sznob. – Ó, és ki az, aki azt gondolja, hogy csak a mély gondolkodású emberek ölhetik meg magukat? – Mindannyian azt gondoljuk – mondta JJ. – Hát nem? Mindannyian két pohárral ittunk meg. Martin nagy whiskyket ivott szódával, JJ nagy korsó Guinnesseket, Jess Red Bulit és vodkát, én meg fehérbort. Három hónappal ezelőtt valószínűleg elszédültem volna, de mostanában sokat iszom, úgyhogy amikor felálltunk, hogy átmenjünk az úton, csak melegség és jóindulat töltött el. Előző vasárnap állították át az órákat, úgyhogy bár lent az utcán már sötét volt, fent a tetőn úgy érezte az ember, hogy maradt még egy kis fény a városban. A korlátnak dőltünk, közvetlenül a mellett a hely mellett, ahol Martin átvágta a dróthálót, és délre, a folyó irányába néztünk. – Na? – mondta Jess. – Van, aki le akar ugrani? Senki sem szólt semmit, mert ez többé nem volt komoly kérdés, úgyhogy csak mosolyogtunk. – Azért ez jó, igaz? Hogy még mindig itt vagyunk? – mondta JJ. – Öhö – mondta Jess. – Nem – mondta JJ. – Én nem költői kérdésnek szántam. Jess elkáromkodta magát, és megkérdezte tőle, hogy ez meg mit akar jelenteni. – Hát, én tényleg szeretném tudni – mondta JJ. – Tényleg szeretném tudni, hogy ez... nem tudom. – Hogy jobb-e, hogy itt vagyunk, mint ha nem lennénk itt? – mondta Martin. – Aha. Asszem. – A gyerekeidnek jobb – mondta Jess. – Hát, gondolom, igen – mondta Martin. – Nem mintha bármikor is látnám őket. – Jobb Mattynek – mondta JJ, és erre nem mondtam semmit, ami mindenkit emlékeztetett rá, hogy Mattynek igazából egyáltalán nem jobb. – Na mindegy, mindannyiunknak vannak szerettei – mondta Martin. – És a szeretteink inkább szeretnék, hogy éljünk, mint hogy halottak legyünk. Mindent összevéve. – Gondolod? – mondta Jess.


– Azt kérdezed tőlem, hogy szerintem a szüleid azt akarják-e, hogy élj? Igen, Jess, a szüleid azt akarják, hogy élj. Jess grimaszt vágott, mint aki nem hisz neki. – Hogyhogy erre korábban nem gondoltunk? – mondta JJ. – Szilveszterkor? Akkor egy pillanatra sem jutottak az eszembe a szüleim. – Gondolom azért, mert akkor rosszabb volt a helyzet – mondta Martin. – A család olyan... nem is tudom. Mint a gravitáció. Néha erősebb, néha gyengébb. – Ja. Mert szerinted ez a gravitáció. Ezért tudunk reggel lebegni, este meg jóformán fel se bírjuk emelni a lábunk. – Jó, akkor az árapály. Észre sem veszed, ahogy... Na mindegy. Értitek, mire gondolok. – Ha valami srác ma este feljönne ide, mit mondanátok neki? – kérdezte JJ. – Elmondanám neki a kilencven napot – mondta Jess. – Mert igaz, nem? – Aha – mondta JJ. – Igaz, hogy ma este egyikünk sem érzi úgy, hogy meg kellene ölnie magát. De... Ha megkérdezné, hogy miért, ha azt mondaná, Na és meséljétek el, milyen nagy dolgok történtek veletek azóta, hogy úgy döntöttetek, mégsem ugortok... akkor mit mondanátok neki? – Én elmondanám, hogy állást kaptam egy újságosboltban – mondtam. – Meg a kvízt is. A többiek a cipőjük orrát bámulták. Jess már majdnem mondott valamit, de JJ elkapta a tekintetét, és erre meggondolta magát. – Hát, ja, maga, maga frankón halad – mondta JJ kis idő múlva. – De én a kib...tt utcán zenélek, testvér. Bocsánat, Maureen. – Nekem meg nem sikerül megtanítanom olvasni a világ legbutább gyerekét – mondta Martin. – Ne legyél olyan szigorú magadhoz – mondta Jess. – Egy csomó más dolog sem sikerül neked. Nem sikerül találkoznod a gyerekeiddel, nem sikerülnek a kapcsolataid... – Ó, igen, de persze neked, Jess... Te olyan kib...ul sikeres vagy. Neked minden összejön. – Bocsánat, Maureen – mondta JJ. – Igen. Bocsásson meg, Maureen. – Kilencven nappal ezelőtt nem ismertem Nemkutyát – mondta Jess. – Ó, hát persze – mondta Martin. – Nemkutya. Az egyetlen egyértelmű siker, amivel bármelyikünk is büszkélkedhet. Természetesen Maureen kvízcsapatát leszámítva.


Nem emlékeztettem az újságosra. Tudom, hogy nem egy nagy dolog, de úgy tűnhetett volna, hogy kicsit felvágok. – Meséljünk az öngyilkos hajlamú barátunknak Nemkutyáról. „Ó igen. Jess megismerkedett egy emberrel, aki nem hisz a nevekben, és azt gondolja, hogy mindannyiunknak állandóan meg kellene ölnünk magunkat.” Ez majd felvidítja. – Ő nem ezt gondolja. Csak hergeled magad, b...g. Miért kellett ezt az egészet felhoznod, JJ? Úgy nézett ki, hogy frankón eltöltjük ezt az estét, most meg mindenki kib...ul depressziós miattad. – Aha – mondta JJ. – Bocsánat. Tudod, csak kíváncsi voltam. Hogy miért vagyunk még itt mindannyian. – Kösz – mondta Martin. – Nagyon köszönöm. A távolban láttuk a folyó mellett álló nagy kerék, a London Szeme fényeit. – Különben meg nem kell most rögtön döntenünk, igaz? – mondta JJ. – Persze hogy nem – mondta Martin. – Szóval mit szóltok hozzá, ha adunk magunknak újabb hat hónapot? És majd meglátjuk, hogy mennek a dolgaink. – Az az izé tényleg forog? – mondta Martin. – Nem látni. Hosszú ideig bámultuk, hogy forog-e. Martinnak igaza volt. Nem látszott rajta, hogy mozogna, de biztosan mozognia kellett. Gondolom.


KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönet Tony Laceynek, Wendy Carltonnak, Helen Frasernek, Susan Petersennek, Joanna Priornak, Zelda Turnernek, Eli Horowitznak, Mary Cranitchnak, Caroline Dawnaynek, Alex Elamnek, John Hamiltonnak.


Hosszú út lefelé