Issuu on Google+

PALLAVICINI ZITA

EGY ŐRÜLT ŐRGRÓFNŐ NAPLÓJA

KIADÁS ÉVE: 2011


Anyám és Mami emlékére, Eduárdnak és Lavíniának, hogy megértsék...

„Alkotni azt jelenti, hogy szenvedéseinket másokra testáljuk, azt akarjuk, hogy a többi ember is belemerüljön és felvállalja, átitassa magát velük, és újra átélje.” E. M. Cioran


Előszó Hét év után, most, hogy utánaszámolok, talán több is... pontot tudtam tenni az utolsó mondat végére. Nem volt könnyű, és sokszor kételkedtem benne, hogy képes leszek rá. Talán mert sokáig lelkiztem rajta, féltem, gyötörtek a kétségek, vajon mit szólnak majd az emberek. Manapság már szinte mindenki könyvet ír, és most akkor én is tárulkozzam ki... Sokáig tartott, míg el tudtam engedni magam, és legyőztem feszültségeimet. Talán sikerült. Ez a könyv nem pusztán rólam szól, csak éppen úgy adódott, hogy személyes történetem egy jó példa bemutatni egy különös társadalmi réteget, melynek megítélése körül tapasztalataim szerint rengeteg a tévhit. Nevezetesen az arisztokráciáról van szó. Van, aki túlidealizálja, és van, aki egy jó vicc erejéig hajlandó vele foglalkozni. Nos, sem az egyik, sem a másik megközelítés nem fedi a valóságot. Az arisztokrácia sokkal bonyolultabb, érdekesebb, ravaszabb és főként kegyetlenebb, mint azt sokan gondolnák. Erről azonban számos történelmi könyv nyújt pontos információt. Én másra vállalkoztam. Sok minden változott az évszázadok során, de az emberi természet alapvetően nem, az arisztokraták pedig alkalmazkodtak az új klímához, ám többnyire nem előnyükre. Tisztelet a kivételnek! Nem másokat kívánok kritizálni, hiszen ebben az írásban én vagyok a magam legszigorúbb kritikusa. Ott álltam a pokolba vezető csúszda legtetején, és csak egy hajszálon múlott, hogy visszatarthatatlanul zuhanjak a mélybe. Mindenkinek ajánlatos számot vetnie a tetteivel, és elfogadni a tükörképet, amit mások állítanak. Valójában erről szól ez az írás. Minden fejezet előtt kedvenc filozófusomat, E. M. Ciorant idézem, mert sokak számára valószínűleg komikusnak tűnnek majd a leírt jelenetek, de mögöttük ott a tragikum. Nem lesz nehéz észrevenni. Ezek a dolgok megtörténtek velem (sőt ennél még több is), élveztem, átéltem, átvészeltem őket. A szereplők pedig vagy magukra ismernek, vagy nem. Az ő dolguk. És hogy mit jelent arisztokratának lenni a huszonegyedik században? Igaz, én már „szabadon” élek, nem úgy, mint a legközelebbi felmenőim, akiket a volt rendszer megnyomorított, és ezt büszkén viselték. Nem kell szögesdrótok alatt kúszva menekülnöm az országból, ám a szögesdrótok léteznek, csak láthatatlanok. Meg merem kockáztatni, hogy veszélyesebbek, mert anno az ember tudta, mivel és kivel áll szemben.


Most ebben nem vagyok annyira biztos... és a múlt kísért, a gyökereket pedig nem lehet kitépni.


1 „Semmi nem tesz boldogtalanabbá, mint ha elemi ösztöneinknek kell ellenállnunk, eredetünk hívó szózatának.” 1989 ősz. Csehszlovákiában kitör a bársonyos forradalom. Bámulom a televíziót, és rettenetesen bosszant, hogy nem lehetek a prágai Vencel téren, hogy nem vehetek fizikailag is részt a kommunizmus megdöntésében, mely éveken keresztül megnyomorította a családomat. Mindenünket elvették, és ez az exkluzív bánásmód nem csak minket sújtott. Panaszkodni nem igazán attraktív dolog. Ezt csak jóval később tapasztaltam meg. Apai nagymamám és dédnagymamám büszkén viselték a kitelepítést, de az egészségük ráment. Nagyapám testvérét, Pallavicini Györgyöt elhurcolták az oroszok, mai napig nem lehet tudni, hol adta át lelkét az Úrnak, csak szimbolikusan temettük el, nagyapámat pedig kivégezték. Apám második feleségének családjánál találtam otthonra Kanadában, akik teljes biztonságot nyújtottak nekem. Apám ekkor már nem volt Torontóban, anyám pedig betegségével küzdött Prágában, és én nem tudtam segíteni rajta. Mai napig emészt a bűntudat, pedig tudom, nem lettem volna képes megmenteni. És ott volt még anyai nagyapám is, aki sok szeretettel vett körül, és mindig megnevettetett. Róla még szó lesz később. Látom Václav Havelt, látom Dubčeket, és akkor még nem is sejtem, hogy látom ŐT is, Karl Schwarzenberg herceget, aki később drasztikusan megváltoztatja az életemet. Pillanatnyilag egy óceán választ el Európától, így csak tehetetlenül, dühösen ülök egyedül a torontói lakásban. Ha fájdalmam van, pláne lelki fájdalmam, szeretek magamban lenni, elvonulni egy kis időre. Ha száz ember vesz is körül és nem vagyok jól, akkor is egyedül érzem magam. Prága a gyermekkoromat idézi. Féktelen bújócskák a középkori belvárosban, számos rejtekhely, melyekről, meggyőződésem, a mai napig csak én tudok, és néhány akkori jó barátom, akikkel most is tartom a kapcsolatot. Igen, a 22-es villamos, mellyel lakásunktól könnyen el lehetett jutni a belvárosba, illetve a prágai várat, a Hradzsint megkerülve Strahovra, ahová tornaedzéseimre jártam rendszeresen. Ezt annak köszönhettem, hogy Vĕra Čáslavská volt az edzőm, akit 1974 óta csak megtűrtek a Sparta Praha edzőjeként. A sportágban eddig legtöbb aranyérmet szerző tornásznőlegenda ugyanis az 1968-as mexikói


olimpián nyilvánosan kimutatta nemtetszését a szovjet invázióval kapcsolatban. Egy nyílt sportnapon figyelt fel rám, ahová anyám elvitt, hogy kitomboljam magam, mert nem bírt a hiperaktivitásommal, s a pedigrém miatt egyik komoly sportegyesületben sem remélhettem jövőt. Anyám provokatív viselkedése csak súlyosbította a helyzetet. Čáslavskával viszont megkedvelték egymást, semmi nézeteltérés, és ő hajlandó volt velem foglalkozni, főképpen azért az „apróságért” hogy nagyon tehetségesnek talált. A vezetőedző ugyan nem volt elbűvölve a jelenlétemtől, ám nem szólt semmit, csak nagyon csúnyán nézett, de Verát békén hagyta, nem akart több kellemetlenséget, és azt is észrevette, hogy elsőre oly lendületes, tökéletes zárt szaltót tudok produkálni, hogy térdemmel kiverem a két középső fogamat. Nem volt kár értük, hiszen elsős voltam, és így is, úgy is kifelé állt a szénájuk, viszont ezzel a produkció igazán látványosra sikerült. Nos, azt hiszem, ennek köszönhetően eshetett meg az, hogy – anyám nagy elképedésére – kiválasztottak szerepelni a május elsejei felvonuláson a Sparta legifjabb tornásznőit képviselő csapatban. Szóval ott masíroztam tizedmagammal egy sorban, piros tréningruhában, és amikor az akkori kommunista kormánytagokkal teli tribün elé értünk, jelszóra precízen (de annál vadabbul) cigánykerekezni kezdtünk. Még fejjel lefelé is láttam Gustáv Husák államfő (1968 óta töltötte be ezt a posztot, míg 89-ben teljesen eltűnt a süllyesztőben) ősz, kopaszodó fejét, amint kimerevedett mosollyal és a Brezsnyevtől ellesett integető stílussal üdvözli a NÉPET. Anyám teljesen ABSZURD dolognak, hovatovább megalázónak tartotta, hogy a lánya az elvtársak előtt cigánykerekezik. Bevallom, rettegtem attól, hogy esetleg botrányt csinál, és azzal megakadályozza a részvételemet, mert ő bármikor, bárhol képes volt kiszámíthatatlanul botrányt csinálni. Csodával határos módon most visszafogta magát, talán Vera beszélt vele. Valószínűleg tudatosult benne, hogy akkor vége tornászkarrieremnek, és azzal szomorúságot okoz. Nagyon szerettem edzésekre járni, anyám általában elkísért, és utána rituálészerűen beültünk egy tejbárba, ahol megrendelhettem a kedvenc tejszínhabos epremet (akkor még nem számolgattam a kalóriákat). Ilyenkor boldog voltam anyámmal. Kevésbé, amikor olyan éjszakai bárokba cipelt, mint a felkapott Lucerna, vagy éppen a rendőrségre kellett mennem érte. Ebben egyszer volt részem, de soha nem felejtem el, mert ABSZURD volt az egész. Napóleonkomplexussal megáldott tacskónk Taxi névre lett keresztelve. A kutyasétáltatás anyám egyik konzekvens tevékenységei közé tartozott, mikor jó állapotban volt. Hajnalban felkelt, és Taxival elindult a közeli parkba, de nem akárhogyan, fekete leggingsben és


hosszú pulóverben, ami akkoriban kvázi hiányos öltözetnek számított (mai szemmel nézve anyám abszolút trendi volt), tökéletes sminkkel. Nos, ez a szombat reggeli kutyasétáltatás Taxi és anyám számára, rólam nem is beszélve... nem végződött túl ideálisan. Az, hogy Taxi póráz nélkül szaladgálhatott, mínusz pontnak számított, anyám feltűnő megjelenése és viselkedése csak szaporította a mínusz pontokat. A kettő kombinációja pedig – régen esedékes volt már – kiverte a biztosítékot. Taxi elkalandozott, és hívó szóra nem volt hajlandó visszatérni (a kutyák átveszik gazdájuk viselkedését, nemde?). Anyám egyre hisztérikusabban üvöltözött Taxi után. Ezek után egy kedves „hölgynek” vagy „úrnak” könnyű volt felhívnia a rendőrség figyelmét, miszerint egy félmeztelen, őrült nő szaladgál a bokrok között, és taxit keres. A nappaliban megcsörrent a telefon, morcosan vettem fel, mert szombaton végre lehetett kicsit lustálkodni. Rendőrség! Miután tisztáztuk, hogy az én MAMINKÁM dühöng náluk, gyorsan felöltöztem, és elmentem érte, nem kellett hosszasan túráznom, mert pont velünk szemben volt a rendőrőrs, csak az úttesten kellett átmennem. Anyám magánkívül volt, folyton azt hajtogatta, hogy az STB (csehszlovák titkosszolgálat) beépített emberei nem hagyják élni, és biztos merényletet terveznek ellene, feljelentést szeretne tenni. – Anya, kérlek, gyere haza... nagyon kérlek! – rimánkodtam. Sikerült kézen fognom. Én nyolcéves voltam, ő huszonnyolc. Tizennégy évvel később ez a jelenet megismétlődött, a rendőrség riasztott fel telefonon hajnalban, de akkor már nem tudtam érte menni és kézen fogni... Taxi ott várt minket az ajtó előtt, megúszva a gázolást és a sintéreket, egyedül hazatalált. Mai fejjel tökéletesen értem anyám kiborulását, hiszen mindig ugyanott sétáltatta Taxit, és abban az időpontban általában ugyanaz a kutyasétáltató társaság gyűlt össze, tehát anyám nem volt újonc, de kedvenc sem, s valaki valóban csak arra várt, hogy megfelelő indokkal följelentse. Szerencse, hogy a rendőrök „elnézőek” voltak, mivel ott laktunk az orruk előtt, nem volt ismeretlen nekik a família, és valószínűleg pont azok álltak szolgálatban, akik nem akartak rosszat anyámnak. Mindenütt akadtak kivételek, de általában a besúgó spiclik voltak többségben. A besúgósdi nagyon jellemző volt az akkori rendszerre. Sőt, azon alapult. Jó tanuló voltam, szerettem iskolába járni, és kialakult egy kis baráti köröm is, ám lassan elviselhetetlenné vált a helyzetem, és amikor az egyik rokon által becsempészett csomagból előkerült egy igazi Levi's farmer és Mickey Mouse póló, amelyben másnap, anyám nagy megelégedésére, elindultam az iskolába, ott is


kiment a biztosíték. Az osztályfőnöknőm úgy nézett rám, hogy a szemgolyói szinte áthatoltak a többdioptriás szemüvegén. Rögvest az iskolaigazgató, Kubánek úr elé lettem citálva, aki pont úgy nézett ki, mint Mézga Géza. Igazgatói intelmet kaptam, és azonnal hazaküldött átöltözni, hiszen „kapitalista szimbólumokat” ábrázoló viseletem botrányos volt. Elképesztő, de a Mickey Mouse tényleg olyan hisztériát váltott ki belőle, mintha ez a vicces rajzfilmfigura aláásná a kommunizmus szilárd alapjait. Otthon meg anyám kapott hisztérikus rohamot, és ellátogatott Kubánek úrhoz... Sorsom megpecsételődött. Vĕra Čáslavskát 1979-ben kiküldték Mexikóba, tehát edző nélkül maradtam, az iskolában pedig úgy kezeltek, mintha leprás lennék, anyám rohamai egyre gyakoribbak lettek. Így sem volt könnyű a helyzetünk, de anyám kommunisták iránti határtalan gyűlölete, aminek leplezetlenül hangot is adott, csak nehezebbé tett mindent. Úgy döntött, leköltözünk a „világ végére” egy icipici házikóba – amit még anyai nagyapám vett, mielőtt elhagyta az országot –, a cseh vidék legkisebb falujába. Soha nem értettem, anyám miért nem ment Kanadába apám után, aki előkészített mindent, ugyanis az egész család nem utazhatott ki egyszerre. Miért maradt az általa annyira megvetett rezsimben? Szerelem... pokol. Most itt ülhetne mellettem Torontóban. Ahh! Utálom a „mi lett volna, HA...” típusú gondolatmeneteket. A Vencel téri képsorokat nézve erős szentimentalizmus tör rám. Anyám révén cseh vagyok, és ezt a másoknak oly nyakatekertnek tűnő szláv nyelvet beszéltem legelőször. A magyarok imádják, amikor azt mondom: „zmrzlina” (fagylalt), a csehek pedig megőrülnek a „takarékszövetkezet”-ért. Igen, ez a két nyelv a szívemből jön, a többi ötöt csak kitűnően beszélem, de soha nem álmodom velük. Most úgy érzem magam Torontóban, mint egy száműzött. Pedig önszántamból költöztem ide, mert soha nem hittem, hogy esélyem lesz Magyarországon (hát most nem is tudom, mit gondoljak 2009-ben...). Fantasztikus környezetben voltam. Apám második felesége, Ágnes és családja mindent megtett azért, hogy otthon érezzem magam, és óriási szeretettel vettek körül, mégis boldogtalan voltam, s emiatt úgy éreztem, én vagyok a leghálátlanabb halandó a földkerekségen. Valamit tennem kell! Miért vagyok itt? Jézusom, én mondom ezt, aki tizenhat éves koráig csak a varsói tagállamok határain belül mozoghattam! Aki számára csoda, hogy eljuthatott Kanadába (persze pont akkor, amikor apám úgy döntött, visszaköltözik innen Magyarországra). A cseh bürokraták sokáig azt sem nézték jó szemmel, hogy a budapesti balettintézetbe felvételiztem. Ott nehezítették meg a tanulmányaimat, ahol csak lehetett.


Évekig Csehszlovákiában is vizsgáznom kellett irodalomból, nyelvtanból és történelemből. Valamiért ők jobban utálták az arisztokrata származású csökevényeket, mint a magyar kollégáik. Családunkat egyébként ott is, itt is mindentől megfosztották. Valószínűleg nagyon magasztosan hangzik, de tényleg csak a tartás maradt. Dédnagyanyám, Andrássy Borbála kitelepítési naplójában részletesen ecseteli, miként fosztották meg őket percek alatt az otthonuktól. Amikor éjszaka felriasztotta őket az ÁVO, senki nem omlott össze vagy jajgatott, csak az egyik nagynéném jegyezte meg aggódva, vajon melyik viseletet vigye magával az ötórai teázáshoz. Öt percük maradt a csomagolásra, dédnagyanyám pragmatikus volt: – Ugyan, hisz az sem biztos, hogy lesz teánk, próbáljunk a lényegre koncentrálni. És valóban, nem csak hogy tea nem volt, de jószerivel padló sem, mivel a családom nagy részének új otthona egy Kiskunhalas közeli tanya disznóólja lett. Ott próbáltak berendezkedni, dekorálni, és humorral átvészelni a megpróbáltatásokat, megaláztatásokat. A humor és az önirónia kulcsfontosságú, anélkül nehéz lett volna elviselni a mostoha körülményeket. No meg jellemző volt egyfajta naivitás is, például Csáky Manó gróf kérlelte az ÁVO tisztjeit, engedjék meg, hogy ő taxival menjen az ismeretlenbe, mert fóbiája van a vonaton lévő tömegtől. Hiába kérte... A hajdani szép időket kizárólag apai nagyanyám és a többi idősebb rokon elbeszélései idézték. (Ezt a nagyanyámat mindig is Maminak neveztem. Javarészt ő nevelt fel, mert a szüleim vagy képtelenek voltak rá, vagy egyszerűen lehetőségük nem volt erre.) A múltról még az a néhány családi ereklye mesélt, amelyet sikerült fortélyos módon elrejteni. Akadtak nagyon rendes emberek, egykori alkalmazottak, akik őrizték és becsületesen visszaadták az általuk őrzött tárgyakat, ékszereket, de többségben voltak azok, akik megtalálták, őrizték őket, és a mai napig őrzik... Idővel a visszakapott ereklyék is sorra tűntek el a lakásból. Szegény Mami kénytelen volt csekély összegekért túladni rajtuk. Valahogy meg kellett élni. – Ezek kedves, értékes emlékek, de csak tárgyak. Az a fontos, hogy magunkat ne adjuk el soha – ez volt Mami egyetlen kommentárja, amikor hazaérve észrevettem, hogy hiányzik a kedvenc, díszfaragásokkal borított ládánk. Ez volt dédnagyapám éjszakai fekhelye, amikor heten laktak egy szobában. Érdekes, hogy azóta sem kötődöm tárgyakhoz, ékszerekhez. Az évek során én is sok mindent eladtam, ráadásul fillérekért, csak hogy legyen zsebpénzem. Arra is volt példa, hogy pillanatnyi mámorban odaajándékoztam egy gyémántokkal kirakott órát. Természetesen az


eladásokért haragudtak rám. Azok, akiknek meg ajándék jutott, mint később kiderült, komplett hülyének néztek (megjegyzem, teljes joggal). Szegény Mami nem sejthette, hogy szavai ekkora hatással lesznek majd rám. Akkoriban, a nyolcvanas években örültem, hogy volt két pár cipőm, és néha vehettem magamnak egy-két divatos holmit a butikban. Mohón lapozgattam a másodkézből kapott Burda magazint, és imádkoztam azért, hogy egyszer kiszabadulhassak a kalitkából. El, amilyen messze csak lehet. A Nyugat legtávolabbi csücskébe. És tessék, most, hogy végre sikerült, visszavágyom Keletre. Miért? Mert honvágyam van? Mert túlteng bennem a hazaszeretet? (És hol is van az én hazám?) Mert mazochista volnék? Az utóbbiban biztos vagyok (e tulajdonságomat már nagyon korán felismertem, és mai napig egyik leghűségesebb társam). De tényleg, minek ülök itt?! Azóta, hogy lovasbalesetem miatt abba kellett hagynom a balettet. Még a balettintézeti évek alatt történt, és reménykedtem, hogy a lábam rendbe jön, de az idők múltával csak rosszabbodott, egyszerűen nem bírta a strapát. A balett gyönyörű, de a légiesség látszata mögött kőkemény munka van, a balettiskola pedig felér egy katonai kiképzéssel. Nem volt más választásom, abba kellett hagynom. Mindennapjaimat nagyjából a kalóriaszámolgatás töltötte ki. Lelkileg nagyon megviselt, hogy sokáig nem tudtam lábra állni, a tánctudományom, amiért oly sok éven keresztül küzdöttem, egy fabatkát sem ér... (akkor erről meg voltam győződve). Azonban lovagolni előbb kezdtem el, mielőtt képes voltam arra, hogy ne kapcsoljam ki a televíziót, ha táncot látok, egy balettelőadás végignézéséről nem is beszélve. Az itteni orvosok szerint anorexiás vagyok. Szaknyelven anorexia nervosában szenvedek. Érdekesen, jól hangzik, mint egy ritka virágfajta neve, de természetesen én ezt nem hiszem el. Később, amikor visszanézem az akkoriban rólam készült fényképeket, egy nagyfejű, UFO-szerű szörnyet látok rajtuk, aki körülbelül annyira szexi, mint egy használt vécékefe. Akkori véleményem tömören: “A soványság légies, előkelő, és akinek ez nem tetszik, az irigy. Persze, főleg nők szekálnak, nyilván szeretnének ők is 34-es méretűek lenni.” Az eszembe sem jutott, hogy a férfiak azért nem szólnak, mert gyakorlatilag már észre sem vesznek. Igaz, a torontói cseh színházban, ahol néha szerepelek, gyakran szédülök, és alig tudom végigcsinálni a próbákat. Valamit valamiért. Kicsit furcsa, hogy már a tündéreket sem osztják rám, előző szerepemben egy lidérces kísértetet alakítottam hitelesen, most meg magának a kaszásnak a megformálásával kell megbirkóznom. Nem baj, mindig is az izgalmas karaktereket szerettem megformálni. De, könyörgöm, nekem most nem az lenne a dolgom, hogy halál soványan a


halált játsszam egy torontói nemzetiségi színházban. Nekem valahogy rendszert kell váltanom, részesévé kell váljak a folyamatnak, ott kell legyek Prágában, Budapesten. Valahol, valamikor, valahogy. Mit csináljak??? Megcsörren a telefon: – Halló! Itt László, Bázelből. Mi újság? Karcsi (László Károly műgyűjtő családunk régi barátja, nekem pedig amolyan mesterem) van a vonal túlsó végén. – Mi a fenét csinálsz ott? Nincs kedved meglátogatni? A legjobb időzítés! Még nem tudtam biztosan, Prága vagy Budapest a jó választás, de mindenesetre muszáj visszamennem Európába kezdetnek, és utána eldönthetem, melyik a helyes irány. Hát persze. El kell innen mennem, különben megőrülök (ekkor még nem sejtem, hogy a következő tíz évben ez lesz az egyik leggyakrabban használt mondatom). – Hívlak, amint tudom, melyik járattal érkezem. Karcsit tizenkét éves korom óta ismerem. Gyakran látogatott Magyarországra, és ilyenkor mindig finom csokoládét, parfümöt kaptam tőle ajándékba. Azt hiszem, ekkor kezdődött a parfümmániám. Először „My Melody”, utána évekig Chacharel “Anais Anais”, utána meg az „ÖZÖNVÍZ”... (meggyőződésem, hogy egy ember illata meghatározó). Keresztapám, Pallavicini Frigyes jó barátjaként csomagokat hozott a külföldön élő rokonságtól. Karcsi személye lenyűgöző. Nagypolgári úri fiúként nevelkedett; miután családja nagy része koncentrációs táborok áldozata lett, melyeket ő maga is megjárt, belevetette magát a bohém művészéletbe. A legendás New York-i STUDIO 54 rendszeres látogatója, baráti köréhez tartozott Andy Warhol, Patricia Highsmith, William Burroughs, Giacometti, és még hosszasan sorolhatnám. Az ő világnézete, gondolkodásmódja mélyen belém ivódott. Az összes holmimat összepakolom, lelkem mélyén tudom, hogy többé nem jövök vissza. Bűntudatom van. Hálátlannak érzem magam mindazokkal szemben, akik segítettek és itt gondomat viselték. Ágnes anyám helyett anyám volt, és mindent megtett értem. Ennek ellenére alig várom, hogy kiérjek a repülőtérre. Kanada után Svájc Disneylandnek tűnik. Minden olyan, akár egy színházi díszlet. A 159 centimmel miniatűrnek látom Bázel városát, a benne lakó emberekkel együtt. Miután magamhoz térek az első svájci presszó okozta sokkból (a tengerentúlon hozzászoktam az ottani kávéhoz, melyet a vérbeli európai kávéprofik még arra sem méltatnak, hogy kávénak nevezzék), egy rég nem ismert érzés kerít hatalmába. Éhes vagyok. A minőségi tehenek és virslik országában nehéz extra light


harapnivalót találni. (A virslit egyébként a svájciak würstlinek mondják, a dialektusuk az egyik legmulatságosabb a világon, erről természetesen ők nem tehetnek, arról viszont igen, hogy hosszabb tartózkodás után arra a következtetésre jutok, itt maximum csak jómódú nyugdíjasként szeretnék élni.) Pláne lehetetlen keveset és könnyűt enni Karcsi mellett, akinek a túrógombóc a kedvence, és aki, miután megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot, érthető módon szinte bűnnek tekinti, ha valaki önszántából éhezik. Néha szóba kerül, mit élt át a koncentrációs táborban, de nem szívesen beszél róla, inkább, bármennyire is furcsán hangzik, a témához képest rendkívül szórakoztató könyvet írt élményeiről. Megpróbáltam titokban éhezni. Nem ment. Karcsi kitűnő pszichoanalitikus, a híres professzor, Szondi Lipót tanítványa. Ösztöneink elnyomása okozza a lelki gyötrelmeket. Azonnal észrevette, hogy baj van. Ezt a tulajdonságát később többször is kamatoztatta, és szó szerint visszahozott a halálból. Abbéli igyekezetében, hogy fölszedjek néhány kilót, Karcsi folyamatosan vendégségekbe cipelt, ahol terülj, terülj asztalkám várt ránk. Jól nevelt lányként nem utasíthattam vissza, ha megkínáltak, kénytelen voltam enni. Mivel világéletemben képtelen voltam hányni, így esélyem sem volt arra, hogy átváltsak bulimiára. Hashajtókra pedig sajnáltam elkölteni Kanadában összekuporgatott zsebpénzemet, amit színészkedés mellett menő kanadai design butik eladónőjeként, valamint légiutas-kísérőként kerestem (esküszöm, lesz egy külön könyv a „fellegek felett”-ről). Egy ilyen bázeli látogatás alkalmával ismertem meg Harry nénit. Maga a megtestesült elegancia, egy igazi dáma, aki az esztétikumot mindennél többre tartja. Fiatal korában gróf Batthyány Gyula egyik kedvenc modellje volt. Batthyány Gyula híres volt arról, hogy szerette megfesteni a szép, hosszú, elegáns, „madárszerű” társasági, többnyire arisztokrata hölgyeket. Különös kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem voltunk ugyan vér szerinti rokonok, idővel mégis bensőséges, mondhatni családi szálak fűztek egymáshoz. Miután Karcsival törvényszerűen összevesztünk, mivel hosszabb ideig nem bír egy nőt elviselni a házában, egy időre Harry nénihez költöztem. Karcsival egyébként ez a szokásunk is megmaradt, hogy időnként összeveszünk, és akkor körülbelül egy évig nem beszélünk egymással. Végül mindig ő jelentkezik: “Jó reggelt! Mi újság?” (a „jó reggelt”-et a nap bármelyik szakaszában használja), és minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Mintha semmi nem történt volna. Egyszer megjegyezte: „Tudod, az egyik jó tulajdonságod az, hogy soha nem sértődsz meg. Csak a kispolgárok sértődékenyek.”


Valóban, nem szoktam megsértődni, csak sokszor bántanak dolgok, de az merőben más érzés. Mindig Karcsi szakította meg a kapcsolatot, általában kegyetlenül, ami engem ugyan bántott, de soha nem vetettem a szemére. Nagy különbség van az igazi bánat és a sértődöttség között. Harry néni szerint sokat kell csiszolni még rajtam. Erre a megállapításra akkor jutott, amikor hangosan jó étvágyat kívántam a vacsoránál, és fordítva akasztottam fel a toalettpapírt (a vécé szó ordenáré, maximum a kefe jelzője lehet, de azt is minél halkabban kell mondani). – Fiam, az igazi urak ima után csak biccentenek az étkezések előtt. A toalett rendben tartása és berendezése pedig rögtön elárulja, ki melyik istállóból való – zengett a verdikt. Szóval a legoptimálisabb, ha a toalettben, amellett, hogy az ember elvégezhesse azt, amire kitalálták, tudjon dohányozni, esetleg szivarozni. Ehhez természetesen szükséges a megfelelő kínálat. Ha éppen kedve szottyan olvasgatni, akkor legyen mit, és ha nem lát, legyen mivel. Tehát álljon rendelkezésére egy kis könyvtár (még véletlenül sem középszerű magazinok vagy lejárt dátumú újságok) és néhány különböző szemüveg, távol- és rövidlátóknak egyaránt. Persze a legelegánsabb, ha egy lornyon is ékesíti a választékot. És ez csak a toalettkódex. Harry néni szépérzéke és a csúnya, közönséges iránti érzékenysége határtalan volt. Például egyszer, amikor a török nagykövetet látta vendégül, és őexcellenciája a vacsora után elővette egyéni fogvájóját, Harry néni azonnal elájult. A fizikai rosszullétét még az sem enyhítette, hogy a fogvájó aranyból volt. Sokat tanultam tőle, bár számomra több kellett egy fogvájónál ahhoz, hogy elájuljak, mégis sikerült előcsalogatnia a bennem szunnyadó, jó értelembe vett sznobot. A későbbiekben e tulajdonságom hol előnyömre szolgált, hol pedig mértéktelen gyűlöletet váltott ki irántam az emberekből (természetesen bizonyos emberekből). Különös, hogy a gyűlölet, avagy irigység főképpen Ausztriára, illetve Magyarországra volt jellemző, az utóbbira különösképpen. Máshol nem tapasztaltam ezt a jelenséget, legalábbis nem jutott el hozzám. Soha nem értettem, hogy itt miért nem tudnak önzetlenül örülni más sikerének, persze tisztelet a kivételnek, hiszen az egymásra való odafigyelés, segítség, megbocsátás mindenkinek csak jót tenne testileg-lelkileg is. A gyűlölet nem vezet sehova, és meg vagyok győződve arról, hogy aki gyűlöl, az magát is gyűlöli. 1990. Elérkezett az idő, Harry néni leckéi után döntenem kellett: Prága vagy Budapest? Hosszú töprengés után Prága lett az úti cél. Onnan még mindig átmehetek Budapestre meglátogatni Mamit (aki nagyon hiányzott), és arra is kíváncsi voltam, apám hogy boldogul


immáron harmadik házasságával. Prága azonban sokkal izgalmasabbnak tűnt. Akkor még nem is sejtettem, mekkora izgalmakat rejteget számomra ez a város.


2 „Minél többet bíbelődünk sebeinkkel, annál elválaszthatatlanabbnak tűnnek meg nem szabadított sorsunktól.” PRAHA-HOLEŠOVICE. Megérkeztem. A taxiból bámulom a városi nyüzsgést. Régi gyerekkori barátnőmhöz megyek. Megbeszéltük, hogy addig nála lakom, amíg nem találok megfelelő munkát és saját lakást. Radka bohém, öntörvényű lány. És ebben a két tulajdonságban ki is merül hasonlóságunk, mert alapvetően nagyon különbözőek vagyunk. Talán éppen ezért mindig is jól kijöttünk egymással. Miért nem anyámhoz mentem? Mert nem tudtam, hol van. Legutóbb egy híres szanatóriumban gyógyult, ahonnan vidám leveleket írt, melyekben megfogadta (életében századik alkalommal), hogy új életet kezd. Aztán megint eltűnt. Számomra ez nem volt szokatlan, hiszen amíg vele éltem, hozzászoktam hangulatváltozásaihoz. A periódusok ritmikusan váltották egymást. Hol egy minta anyatigris nevelt engem és kilenc évvel később született testvéremet (Niki, a féltestvérem, anyám második házasságából, de ez nem téma közöttünk, mi testvérek vagyunk!), hol pedig eltűnt, és amikor felbukkant, fura alakok voltak a társaságában. Ilyenkor húgommal, Nikivel a rokonokhoz menekültünk. Csak később értettük meg, hogy anyám súlyos betegséggel küzd, és akkoriban még nem léteztek azok a fajta gyógyszerek, mint manapság (sőt most már szinte divatos, illetve „cool” depressziósnak lenni). Amikor visszatértünk, általában mindig hiányzott valami a lakásból. Festmény, váza, televízió etc. Mint kiderült, nem beszámítható állapotban tett bolyongásai alatt anyám adósságokba keveredett. Ilyenkor a GRÓFNŐ fizetett (pénz az nem volt), boldog-boldogtalant meghívott egy italra, végül tárgyakkal volt kénytelen kiegyenlíteni a tartozást. Anyám gyönyörű, rendkívül tehetséges, okos nő volt, de a betegségével nem tudott megbirkózni. Mániás depresszióban szenvedett, és idővel ez a kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, végül a vesztét okozta. Sokáig féltem szembenézni a ténnyel, hogy örököltem tőle jót és rosszat. A genetikát nem lehet kicselezni. Szerencsére sikerült eljutnom odáig, hogy elfogadjam és tudatosan kezeljem a családi démonokat. Ha ezt nem értem volna el, biztos, hogy végleg kicsúszik a talaj a lábam alól. Mint már utaltam rá az előszóban, csak egy hajszál választott el tőle. Halvány gőzöm nem volt, anyám hol van, de biztosra vettem, hogy


idővel előkerül (sejtésem bekövetkezett, ám olyan formában, amit még rémálmomban sem tudtam volna elképzelni). A testvérem biztonságban rokonoknál volt, így viszonylag nyugodt körülmények között kezdhettem kialakítani az új életemet. Rögtön az elején sikerült belefutnom John Casablancába, a híres amerikai ELITE modellügynökség akkori tulajdonosába, aki azonnal munkát ajánlott. Legyek az ügynökség egyik közép-kelet régióbeli képviselője. Hiszen, mint első látásra megállapította, kiváló az ízlésem, hét nyelven beszélek, és nem utolsósorban jól hangzik a nevem, mert olyan olaszos, mint az övé. Miután felvilágosítottam, hogy az apám nem olasz étteremtulajdonos és nem is szabó, duplájára emelte a fizetésemet. Nagy gazember, stílussal és humorérzékkel. Egy gazember is tud szeretni való, karakán egyéniség lenni. Sajnos ritka az ilyen példány. Sok gazembert ismerek, de mindegyikük CSAK gazember, más jelzővel nem tudom őket felruházni. Utazgattam egyik városból a másikba. Nem volt ideális, de eleinte szórakoztató és biztos megélhetés, ám az álmaimat nem adtam fel, csak átmeneti időszaknak tekintettem. Álmaiban színpadon voltam, és biztos voltam abban, hogy egyszer visszatérek oda (most is biztos vagyok benne). Budapesten mindig fölszaladtam egy kis ajándékkal a Mamihoz. Nikinek ruhákat vettem, de amikor a testvérem sírógörcsöt kapott, miután másodszorra állítottam be hozzá egy édes, ötéves kislánynak való fodros álomruhával, rá kellett döbbenjek arra, hogy ő már lassan tizenkét éves, éppen a fekete ruhás korszakát éli, grufti zenét hallgat, és természetesen senki nem érti meg őt, legfőképpen én nem. Testvérem születése maga a csoda volt számomra, nem beszélve arról, hogy biztos voltam benne, hogy ő a megmentőnk, és anyám végre örökre lenyugszik. Igen, lenyugodott... örökre. Egyik partiról a másikra vonszoltam magam, körülöttem kétméteres modellek és playboyok hemzsegtek. Lassan szokásommá vált, hogy ilyenkor pezsgőt igyak, a hatásától sokkal elviselhetőbbé vált ez a közeg, nem beszélve arról a jótékony hatásáról, hogy elment tőle az étvágyam. A nádszálkarcsú modellek között különben sem engedhettem meg magamnak egy fölösleges dekát sem. Idővel sikerült a szokásom rabjává lenni. Hosszú évek múltán ismét Prágában köszöntöm az új esztendőt. A város lüktet, mindenki nyüzsög, a Károly hídon forralt bort árulnak, és most van a Ghost című film bemutatója Demi Moore és Patrick Swayze főszereplésével. Barátnőmmel úgy döntünk, a szilveszter előtti estén moziba megyünk. Végigbőgöm az egész filmet. Kijövetelkor Radka megjegyzi, hogy úgy nézek ki, mint Michael Jackson híres


videoklipjében az egyik zombi. Szemfestékem összemosódott a rúzsommal és halálsápadt vagyok. Már nem akarok sehova menni, csak arra vágyom, hogy minél hamarabb az ágyamba bújhassak. Reggel az ajtócsengő szüntelen bömbölésére ébredek. Álmosan, ingerülten nyitok ajtót. Rendőrség. Rendőrség?! – Jó reggelt. Ön Zita Pallaviciniová? – Igen. Nem tudom, hogy festhettem, de a két rendőrtiszt látszólag borzasztó zavarral küszködött. – Sajnálom, de szomorú hírt kell közölnöm önnel. Hosszú szünet. Nem értem. – Az ön édesanyja az éjszaka folyamán életét vesztette. Hosszú szünet. Végképp nem értem, de nem mondom azt, hogy ez biztos tévedés, ahogy a krimikben szokás. – Mi történt? – halkan ennyire futja. – Az ön édesanyja egy brutális kettős gyilkosság áldozata lett. – Pardon? – Szóval az anyját ismeretlen tettesek meggyilkolták. A másik áldozat egy férfi. Kétlem, hogy valaha találkozott vele. – Értem. Lelőtték? A rendőrök leplezetlen zavarral néztek rám. Hogy juthat ilyenkor pont ez a kérdés az eszembe?! Pedig logikus, ha lelőtték, akkor nem szenvedett. – Nem... Késsel... elvágták a torkát. – Ilyenkor sokáig szenved az ember? A két rendőr legszívesebben elfutna. – Nem. Gyors, profi munka volt. – Szegény. Már megint rossz időben rossz helyen volt. – Ezt magamnak mormolom félhangosan. – Őszinte részvétünk. Óhajtja megtekinteni a holttestet? – Gondolom, azonosítanom kell. – Már megtörtént. Az ön döntése, látni akarja-e vagy sem. – Nem. Ez már nem ő. Másképpen szeretnék rá emlékezni. Viszontlátásra. Lassan becsukom az ajtót, a rend őrei pedig gyorsan távoznak. Hallom, ahogy kettesével szedik a lépcsőt lefelé. Ott állok az ajtóban mozdulatlanul. Rajtam egy VIRGIN feliratú, hosszú fehér póló. Miközben én a moziban bőgtem, anyámnak hidegvérrel átvágták a torkát. Most egy könnycseppet sem tudok kipréselni (majd tíz évvel később alaposan kisírom magam emiatt).


Addig nem mozdulok, amíg nem kezd bennem felülkerekedni a racionalitás. Elindulok a telefonhoz. Niki! Vajon ő tudja-e már? Tudta, és gyerek létére ő sem sírt. Nemcsak külsőleg, karakterben is hasonlítunk egymásra. Az évek során őszinte szeretet és barátság alakult ki közöttünk, mert a jelszavunk az lett: „bármi is történjék, mi egy család maradunk”. Sajnálatos módon eddig úgy alakult, hogy távolságban mérföldek választottak el egymástól, ám lélekben egy milliméter sem. Anyámról pedig a mai napig is úgy beszélünk, mintha közöttünk lenne... de ezt kizárólag mi ketten tudjuk. Legnehezebb a Mamival való beszélgetés volt. Évek során annyi mindenen ment már keresztül, a szíve nehezen bírta az újabb megpróbáltatásokat, és anyám minden probléma ellenére nagyon közel állt hozzá. Egy idő után szüntelenül csörgött a telefonom. Őszinte részvétek, hosszú monológok és hisztérikus rohamok (azok idegesítettek a legjobban) következtek. Automatikusan, udvariasan válaszolgattam mindenkinek. – Halló, Harry néni. Nem, most nem tudok jönni, majd a temetés után, amikor mindent elintéztem. Mint egy beprogramozott bábu tettem a dolgomat. Anyámat görög katolikus szertartás szerint búcsúztattuk. A vallás, Istenhez való kötődés az egyik legerősebb szál az életemben, az igaz szerelemben való hit mellett. Tizenhat éves koromban komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy apáca leszek. Sok időt töltöttem a Nyulak szigetén (Margitsziget). Nos, másképpen alakult. Sokat és sokszor vétkeztem, de hiszek az isteni megbocsátásban, imában. Rendszeresen járok lelkigyakorlatokra, mert az Istenhez való közelség ad igazán erőt, s reménykedem abban, hogy egyszer végleg megszabadít a gonosz játékaitól. Ellent kell állnom, s tudom, hogy csak Istenben való hitem segít egyszer majd. A tradíciónak megfelelően nyitott koporsóban ravatalozták fel. Továbbra sem voltam hajlandó anyámat holtan látni, ezért nem mentem el a templomba. A temetőben sokan voltak, számomra többnyire ismeretlen emberek, és olyanok, akiket annyira régen láttam, hogy már nem ismertem fel őket. Eltávolodtam a cseh rokonságtól, mert részben őket is okoltam anyám sorsáért. Miért nem segítettek a felnőttek? Kényelmetlen volt? Senki nem vállalt fel semmiféle problémát, jobb, ha az ember egészen a háta közepéig dugja a fejét a homokba! Borzasztóan zavart egy rosszul öltözött nő, akinek nyaka köré egy kitömött róka volt tekerve, és a szerencsétlen jószág merev szemei folyton engem bámultak. Egy öreg néni közelített hozzám:


– Jaj, maga mennyire hasonlít szegény lelkemre. (Libabőr.) Csinos ruhát találtunk neki, olyan szép volt benne. Jaj, szegény lelkem, szegény Tamarka. Sírva odébbállt. Látszott rajta, hogy profi. Az a pap temette, aki keresztelte. Dermesztő hideg volt, arra kellett gondolnom, milyen szerencse, hogy ő már nem fázik. ABSZURD. Soha nem derült fény semmire. Bűntény volt, kegyetlen gyilkosság, de nem lett meg az igazi tettes, mert mint később kiderült, egy ártatlan férfi ült évekig a börtönben. Egy cseppet sem érdekel, miért ölték meg, eszembe sem jutott, hogy magánnyomozásba kezdjek. Semmi értelme. Ettől még nem támad fel. Anyám halott, és remélem, most nyugalma van, és onnan, ahol van (biztos csak jobb lehet, mint az, ahol volt), végre józanul látja, mennyire hiányzott és nagyon... nagyon hiányzik. A nevetése, a fals hangon való jókedvű éneklése, az állandó kérdése: „Drágám, nem vagyok egy kicsit túlsminkelve?”, és azok a kérdések, melyeket csak ő tudott megválaszolni. Ma is megtenné, és én sokkal nyugodtabb lennék. Gyerekkoromban mindig megfésülte a hajamat, és gyönyörű kontyba fonta. Azóta sem tudok rendes kontyot csinálni... Tartottam magam, amennyire csak tudtam, pedig hagynom kellett volna, hogy igazi érzéseim, melyeket próbáltam mélyen eltemetni, szabad utat kapjanak. Valójában nem voltam képes szembenézni a fájdalommal, a gyásszal, és ez nagy hiba volt. Ha akkor gyászba borulok, és hagyom, hogy az idő begyógyítsa a sebeket, sok mindentől megkímélhettem volna magam. Utólag már tudom, hogy borzasztó nagy hiba volt úgy viselkednem, mint egy porosz katona, akit semmi sem rendít meg. Anyámat nem gyászoltam meg rendesen, egyszerűen nem engedtem el, és amíg erre nem voltam képes, addig csak szenvedett a lelkem, és sok hibás döntésemnek, lépésemnek is alapvetően ez volt az oka. Megcsókolom Nikit: – Ne haragudj, kicsim, de most el kell mennem, különben megőrülök.


3 „Akit megérintett a pokol, a megtervezett boldogtalanság, az eszményi államban találja meg mását, mindenki boldogságában, s ettől irtózik, aki sokat szenvedett.” Kinyitom a szemem. Mami ül aggódva az ágyam mellett. Egészségi állapota miatt nem tudott eljönni a temetésre, de borzasztóan aggódott, mint mindig. – Enned kell valamit. Csontsovány vagy. A budapesti gyermekszobámban fekszem (állítólag már egy hete). Szobám semmit nem változott, minden ugyanúgy volt a helyén, mint amikor elhagytam. Kedvenc plüssállataim sorban érdeklődve figyeltek, mintha minden arra várt volna, hogy egyszer visszatérek. Úgy éreztem magam, mint a saját múzeumomban. Becses emlékek, megismételhetetlen élmények relikviái. Minden akkori nehézség ellenére rádöbbentem, mennyivel jobb volt gyereknek lenni, mint felnőttnek. Gondolom, Mami sok időt töltött itt. Ágyam kemény, puritán, mint Ferenc József császáré. Gyerekként nem szerettem a káoszt, azonban felnőttként akaratlanul is változott a helyzet. Kaotikus lett az életem, és akkor még nem tudtam, hogy ezen igenis változtatni lehet, de ahhoz nagy akaraterő kell. Az akarat mindig megvolt bennem, ám az erőm sokszor elhagyott. Érdekes módon az emberek többsége nagyon erősnek hisz, valójában fogalmuk nincs arról, mekkora csatákat vívok önmagammal, hol győztesen, hol vesztesen. Talán, mert nem látszik meg rajtam, de a nagyon közelállókat soha nem tudtam becsapni. Mami arcát nézem. Nem én fogytam le, hanem ő. Híres volt arról, mennyire rosszul főz. Szakács már régen nincs, és azóta, amióta meghalt a néni, aki főzött rá, biztosan csak a borzasztó, szardellapasztás szendvicseket eszi. – Elmegyek bevásárolni, és utána készítek valami finomat. Mihez lenne kedved? – Hát... Rákkal töltött tortellinihez és csokifelfújthoz. – Mindjárt megnézem a receptkönyveket. Még nem... – Ne! Csak vicceltem. Majd én. Nem árt egy kis séta (majdnem hozzáteszem, hogy a „friss levegőn” de azt abszurdnak érzem). Budapest szürke, az emberek szürkék. Mindenhol kosz és mocsok. Hazamenekülök, és birtokba veszem a ritkán használt konyhát. Az anorexia és a főzni tudás nem zárja ki egymást. Sőt! Mivel ez egy


kifejezetten mazochista betegség, annál nagyobb kéj nem is létezhet, mint amikor főzöl valamit, amit nem eszel meg, viszont sóvárogva figyeled, amint azt mások jóízűen elfogyasztják. Minden harapás egy deka, ami nem rád, hanem másra rakódik rá. Most viszont szinte alig tudom visszatartani a könnycseppeket, látván, Mami mennyire élvezi a meleg ételt, a szépen megterített asztalt, amely mellé nem egyedül kell leülnie. Az apró örömöktől mindig csillogott a szeme. – Nagyon finom. De te alig eszel valamit. Fáj a gyomrod? – Majd később. Egyelőre nincs étvágyam. – Most mit fogsz csinálni? – Tovább dolgozom a modellügynökségnek. Valószínűleg sokat kell majd Bécsbe utaznom. Ott van az iroda. Mami hosszasan elgondolkodik, végül először hallom azt, amit hosszú éveken keresztül magába fojtott. – Istenem, ha akkor elfogadjuk a Károly segítségét (Pallavicini Károly őrgróf), akkor Anti még ma is élne. Igen. Bécsbe kellett volna menni. Mint korábban említettem, apai nagyapámat, Pallavicini Antalt 1957 decemberében kivégezték. Ezredével ő szabadította ki Mindszenty József hercegprímást a felsőpetényi Almássy-kastélyból. Antal nagyapám igazi katona volt, elvégezte a híres Ludovika akadémiát, és mindenképpen harcolni akart a hazáért, ám a döntése, hogy kinek az oldalán, végül a vesztét okozta. Későn eszmélt rá, mekkorát tévedett. Mami és dédnagyanyám, Andrássy Borbála hiába próbálták meggyőzni arról, hogy menekülni kell, ő a fejébe vette, hogy nem áll odébb gyáván. Az arisztokrata körökben sokan hátat fordítottak neki, mert átállt a „másik” oldalra, pedig a „másik” oldalon osztályidegen volt. A nevét is megváltoztatta, Pallavicini helyett Pálinkás lett. Nem volt más választása, meg kellett változtatnia a nevét, és két opciót kapott: Pálinkás vagy Piros. Nem tudom, akkoriban világos volt-e előtte, hogy ez is egyfajta megalázás. Pallavicini őrgrófból Pálinkás őrnaggyá degradálták. Hitt abban, hogy győz az IGAZSÁG. Idealista és naiv volt. Borbála dédnagyanyámnak nem volt könnyű, nagyapám testvérét, Pallavicini Györgyöt elvitték az orosz katonák, mai napig nem tudjuk, hol halt meg. A családban bőven akadt olyan, aki nagyapámat hülyének nevezte. Egészen 912-től számos érdekes ember található a felmenőim között, de hozzá hasonló idealista, rendkívül konok egyéniség csak dédnagyanyám testvére, Andrássy Katinka volt, a „Vörös grófnő”. Ő hozzáment Károlyi Mihályhoz, aki szintén vitatott személyiség volt az arisztokrácia köreiben. Kislánykoromban Mamival gyakran meglátogattuk, a Károlyipalotában egy szerény lakrész állt rendelkezésére, de az akkori


viszonyokhoz képest ez nagy privilégiumnak számított. Szép kort élt meg, és én rettenetesen féltem tőle. Ő volt számomra a megtestesült boszorkány. Szigorúan nézett, és tüdőbetegsége miatt mély, hörgő hangon beszélt. De említhetném Andrássy Klárát is (az Andrássy lányok négyen voltak testvérek). Klára Odescalchi herceg felesége lett, ám a frigy nem tartott sokáig. Dédnagynéném németek elleni vonatszabotázsokban vett részt, és egy ilyen merénylet következtében elveszítette mindkét lábát. Sérüléseibe belehalt. – Tudod, valami nagyon zavar mostanában – folytatja Mami, miután az utolsó falatot is lenyelte. – Most itt állandóan az arisztokráciával foglalkoznak. Ismeretlen emberek hívogatnak, és esztelenségeket kérdeznek tőlem. Öreg és fáradt vagyok ahhoz, hogy mindenféle hülyeségre válaszolgassak. Ezeknek az újságíróknak fogalmuk sincs semmiről, és soha nem is lesz. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, amikor Pucit vagy Mukit látom a televízióban felfuvalkodottan nyilatkozni. Ott ülnek százéves zakójukban, és vissza akarják állítani a királyságot. Mondd, itt mindenki megbolondult? Hát ennyire nem látnak az orruk hegyéig? Nem fogják fel, hogy ami volt, az elmúlt, és többé nem jön vissza. Nem lehet az árral szemben menni, talán egyszer idővel elismerik, mit tettünk az országért. Bizonyos dolgokat nem lehet lerombolni, csak körül kell nézni, de türelem, idő, bölcsesség kell hozzá, s talán akkor egyszer elismerik az emberek, hogy nem is volt oly szörnyű az arisztokrácia, mint ahogy azt az elmúlt rezsimben propagálták. Jobbára büszkék lehetünk a múltunkra, ám felelőtlen kijelentésekkel, át nem gondolt tettekkel csak rontunk a helyzeten, hiszen még annyi mindent tehetnénk, ami a javát szolgálná az országnak. Valójában ez volt és ez lenne a dolgunk, nem más. Hirtelen nem tudok mit mondani. De Mami folytatja: – Mindig is voltak bolondok közöttünk, de legalább régen nem volt lehetőségük összevissza nyilatkozgatni a televízióban, most meg szinte csak őket lehet látni. Hja, mindig a dilettánsok élvezik a legjobban, ha a figyelem középpontjába kerülnek. Való igaz. A későbbiekben, amikor a figyelem központjába kerültem, javarészt egyáltalán nem élveztem. Sőt! Kifejezetten szégyelltem, bár szerencsére voltak kivételek, és ez tartotta is bennem a lelket, hogy lesz jövő, amikor ez helyes irányba fordul. Néhány héttel később a Magyar Televízió székházának kellős közepén találom magam. A kilencvenes évek elején engem is megtalált a média, de nemcsak mint interjúalanyt, hanem mint potenciális


munkatársat. Az utóbbi izgatott, mert valóban, a „Milyen érzés őrgrófnőnek lenni?” típusú kérdések az agyamra mentek. Mit lehet erre válaszolni?! Azt, hogy „Jó”, vagy „Érdekes”, vagy jelentőségteljesen azt: „Ez egy különleges belső érzés.” A csúcs az volt, amikor egy híres showman meghívott a műsorába. Maminak végül tetszett az ötlet, hiszen én már egy új generációt képviselek, és másképpen látom a dolgokat, mint Puci bácsi. Végre rám kerül a sor. A sztárriporter ízléstelen öltönyében (rögtön láttam, hogy német kollégáját, Thomas Gottschalkot próbálja utánozni) hetykén rám mosolyog, és felteszi az első kérdést: – Ön, kedves grófnő, vagy szólítsam nagyságos asszonynak, vagy netán fenségnek (nem hagyja, hogy közbeszóljak)... Szóval ön hogyan nevelkedett? El tudom képzelni, amint reggel felébredt egy gyönyörű kastélyban, és utána kilovagolt?! Jézusom, mit csináljak. Gyorsan menjek ki? Válaszoljam azt, hogy nem kellett reggel kilovagolnom, csak délután, ha kedvem szottyant. Három kisasszony foglalkozott velem, mert nálunk nem volt szokás keveredni a néppel. – Magázódjunk. Maga most komolyan gondolja azt, hogy én a hetvenes-nyolcvanas években itt, Közép-Kelet-Európában reggel az iskolába egy kastélyból lovagoltam ki?! Netán hintóval vittek, és inasok hozták be utánam az iskolatáskát? Ugye ezt nem gondolja komolyan? Számtalan ilyen és ehhez hasonló élményben volt részem. Az egyébként kiváló riportert időközben jobban megismertem, és alapvetően csodálom. Megfordult a nagyvilágban, és izgalmas külföldi személyiségekkel készített interjút, miközben egy árva kukkot nem beszél semmilyen nyelven a magyaron kívül. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy nagyon érdekelt a média belső világa. Megismerkedtem egy rendkívül szimpatikus és éles eszű szerkesztőnővel. Lassan alkalmam nyílt arra, hogy apránként megtanuljam a szakma csínját-bínját, és kipróbálhassam magam különböző területeken. A modellvilág kissé untatott, de a divat iránti érdeklődésem, érzékem tovább élt. Az ízlésemet sokan elismerték, és ezen a területen éreztem, még van, lesz dolgom. Dolgozhattam mint televíziós szerkesztő, mint rendezőasszisztens, és néha az írott sajtóban is publikálhattam. Sokan nem vitatták a tehetségemet, esélyt adtak, és én teljesítettem. Mondjuk, nem véletlen, hogy nem egy bankban próbáltam szerencsét, mert abba tönkrementem volna, a bank meg pláne. Persze, nem volt könnyű. Folyton úgy éreztem, hogy nagyon furcsán viselkednek velem az emberek. A magyar televízió székháza eléggé nyomasztó volt, a műemlék értékű páternoszterból javarészt fásult,


sápadt emberek szálltak ki-be. Ritkán egy-egy valóban túlsminkelt hölgy, aki bódító illatfelhőt hagyott maga után. Na, akkor mentem gyalog. Mint parfümszakértő, az illatokra nagyon kényes vagyok. Már a gyerekkoromat meghatározták, legyenek azok a frissen vágott fűé vagy egy finom süteményé. Első parfümöm a My Melody volt. Imádtam. Utána több próba következett, míg végül megtaláltam a személyiségemhez való illatot. Más nyáron, és más télen. Bár lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyjából meg tudom állapítani egy ember karakterét a viselt illata után. Néha csak álltam, és egy darabig figyeltem őket. Tiszta panoptikum. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a páternoszter melletti táblán gyakran volt feltűzve gyászjelentés. Akkor már eldöntöttem, hogy számomra ez csak egy lépcsőfok, én nem leszek sápadt páternosztertöltelék. No meg a „kafkai” élményem, amikor az egyik szerkesztőségi szobában a mellettem ülő kolléga (ma már kitűnő rendező) jóízűen beleharapott a szendvicsébe, amelyből pánikszerűen kimenekült egy csótány, megpecsételte a televízió büféjével való viszonyomat, meg úgy a büfékkel általában. Zavart, hogy néhány kivételtől eltekintve általában feszélyezett légkör alakult ki körülöttem. Nyilván ebben nekem is jócskán szerepem volt, de akkoriban rosszulesett, és nem értettem, miért súgnak össze a hátam mögött. Mindenáron be akartam olvadni közéjük, a média emberei közé. Sikertelenül. Bár voltak kivételek, akik odafigyeltek rám, és megértették vízióimat, gondolkodásmódomat. A későbbiekben ez a javamat szolgálta, mert az individuális gondolkodás, meglátás hosszú távon előnyt jelent, még akkor is, ha nem mindenki ért vele egyet, hisz nem ez a cél. Elég ijesztő gondolat, ha mindenki velem értene egyet. Te jó ég! Ma már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy nekem bárhová, bárkik közé be kellene olvadnom. Az emberi magatartás színes palettája tárult elém. Értek kifejezetten ellenséges, rosszindulatú támadások, bizalmatlanság és gyanakvás. Az irigység legsárgább változata és a túlfokozott kedvesség, természetellenes barátságosság (ez így nagyjából a mai napig változatlan maradt). Még a legelfogadhatóbb forma az őszinte zavar volt. Például, amikor az egyik titkárnő, miután bemutatkoztam, remegő lábakkal egy hibátlan pukedliba vágta magát. Megjegyzem, én sokkal nagyobb zavarban voltam, mint ő. A hölgy már benne volt a nagymamakorban, és kétség nem fért hozzá, hogy ezt a köszönési formát találta a legmegfelelőbbnek. Visszanézve egyáltalában


nem csodálkozom azon, hogy enyhén szólva furcsának néztek(néznek). Például egy stábülés kellős közepén hirtelen megkérdeztem: – Mit jelent az, hogy geci? Valahogy úgy alakult, hogy 23 éves koromig elkerült ez a szó. Pedig részben itt jártam iskolába, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna ezzel a kifejezéssel. Mamitól, akitől tízéves korom óta tanultam a magyar nyelvet, meg végképp nem hallottam ilyesmit. Természetesen ő is káromkodott, de a maga módján. A két kedvencem „Az a semmirekellő aszfaltbetyár!” és „Ostoba tyúk!” volt. Miután az egyik kollégám minden második szava ez volt, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg. Döbbent csönd. – Ezt nem hiszem el. Te komolyan nem tudod, hogy... – a kolléga kidülledt szemmel bámult rám. – Nem. Döbbent csönd. Végül a talpraesett asszisztenslány szólalt meg, ezúttal bizonytalanul: – A geci tulajdonképpen az ondósejtek halmazát jelenti. – Értem. Tehát valójában a spermáról van szó. Döbbent csönd. – Hát... tulajdonképpen igen. Hirtelen egy abszurd gondolatmenet jutott eszembe. – A magyaroknak nagyszerű érzékük van hozzá, hogy a nemes, szent dolgokat használják trágárságokra. Mondjuk, anyázni minden nyelven szokás, ebben talán az angol Mother Fucker a legjobb, de eddig más nyelven nem hallottam azt, hogy az isten bassza meg! – Egészen belehevültem. – Vagy ez a geci, ami tulajdonképpen a férfiasság koronája, az élet megteremtője (hogy ez ilyen összefüggésben akkor hogy juthatott eszembe?). Ezt sem hallottam még máshol. Ebben az országban mindenki agyba-főbe parasztozik, pedig a parasztok régen urak voltak, míg a kommunisták nem degradálták őket. Verdi nem véletlenül írt egy Parasztbecsület című operát! Döbbent, döbbent csönd. Megpróbáltam oldani a hangulatot. – Most ne gondoljátok azt, hogy én soha nem szoktam káromkodni. Naná, hogy szoktam. De még mennyire! Például tudjátok, hogy az egyik kedvencem, a „Lófaszt a seggedbe” honnan ered? Az egésznek semmi köze a ló nemi szervéhez. A lófasz a török eredetű lofat szóból alakult át, ami karót jelent. Tehát gyakorlatilag egy régi kínzási módról, a karóba húzásról van szó.


Döbbent, döbbent, döbbent csönd. Hát ezek után csodálkozzam, hogy furcsán néznek rám... Persze nekem is volt alkalmam meglepődni. Az éveken keresztül rendkívüli népszerűségnek örvendő televíziós személyiség, aki híres volt csokornyakkendőiről és fehér öltönyeiről, üzleti ebédre invitált. Valóban szó esett esetleges közös munkáról, de végig láttam rajta, hogy tulajdonképpen a lényegre még nem tért rá. Addig fészkelődött izgatottan, míg végül kibökte: – Zitácska, tudja azt, hogy én báró vagyok? Nem kapcsoltam. – Az összes papírom megvan róla. Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy vajon a híres Lomonoszov egyetemen szerezte-e a nemesi titulust. Végül hagytam, miért rontsam el a napját. Beértem annyival, hogy tisztáztuk, nem vagyunk rokonok, mert az ilyenfajta történetekben az a legrosszabb, amikor rokoni szálakat is felfedezni vélnek az újdonsült leszármazottak. Közben továbbra is dolgoztam a modellügynökségnek. Ez a munka jelentette számomra a biztos anyagi forrást. Nem egy magyar cégről volt szó, ezért mindig időben megkaptam a RENDES fizetésemet. Magyarországon valahogy soha senkiben nem merült fel az, hogy én pénzt szeretnék keresni. Pontosabban pénzt KELL keresnem. Mintha az arisztokrata származás egyben azt is jelentené, hogy nekem nem kapnom, hanem adnom kell. (Bárcsak ez lenne a helyzet!) Előfordult, hogy felkértek egy munkára, és amikor nagy nehezen az anyagiakra terelődött a szó, szemrebbenés nélkül közölték velem, hogy olyan alacsony summát tudnának nekem fizetni, amekkorát az én személyemre való tekintettel rendkívül megalázónak tartanak, ezért inkább nem is említik. Ügyes taktika, mert nekem pont az volt a megalázó, hogy közöljem, nincs az az összeg, ami számomra megalázó lenne. Sokszor és sokat dolgoztam, szinte ingyen. Panaszkodni azonban nincs jogom, mert ezt kizárólag a saját hülyeségemnek köszönhetem. Gyakran kellett Bécsbe utaznom, és egy ilyen út alkalmával ismertem meg a férjemet. Az egyik legmenőbb osztrák modellügynökség tulajdonosnőjének öccsében találtam meg az igazit. A nővérét kísérte el egy találkozásra. Ott ült velem szemben, lazán, jóképűen, csillogó tengerkék szemével, sötét hullámos hajával, huncut mosolyával. Láttam rajta, hogy kuriózumként tekint rám, és feltűnően sok figyelmet szentel nekem. Eddig is gyönyörű lányok vették körül, praktikus, ha a


testvérnek modellügynöksége van. Válogathatott eleget, hmm, válogatott is, de mint később bevallotta, én merőben más voltam, mint az addigi lányok. Miért is? Mert feleakkora voltam, abban az időben rövid hajú és kissé excentrikus? Nem, a személyes varázsom, a kisugárzásom! Ó, a szép szavak rögtön levettek a lábamról. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó atomerőmű, tündér formában. Akkor azt hittem, és szentül hittem, van sírig tartó szerelem. Eddig a fordulatig a szerelmi életem egy nagy nulla volt. Először is egy vérbeli anorexiást abszolút nem érdekli a szex. Konkrétan, az alacsony testsúly miatt mint nő egy időre biológiailag megszűntem funkcionálni. A szerelem kizárólag plátói lehetett valaki iránt, aki olyan volt számomra, mint egy nagy csokitorta, amit nem ehettem meg. Elérhetetlen! (A mazochizmus egy másik jellemzője.) Gyakran flörtöltem, de egy ponton túl: futás! Látogatásaim során Harry néni hiába próbált valami izgalmasat kihúzni belőlem. – Fiam, nekem aztán elmondhatod. Én sem hímeztem mindig miseruhát – és ilyenkor cinkosan rám kacsintott. Sokáig semmi érdekeset nem tudtam neki mesélni (később a hallottaktól kettéállt a füle szegénynek). Ezek a beszélgetések mindig a fürdőszobában zajlottak. Én habok között a kádban, Harry néni pedig mellette, egy kényelmes fotelban üldögélt. Ő a maga módján nagyon mondén volt. Nevetgélve mondogatta, hogy először kell egy megfelelő férj, utána rendesen meg kell tölteni a gyerekszobát, aztán jöhet a jó szerető. Mamival nem lehetett ilyesmiről beszélni. Az intimitás köztünk tabutéma volt. Egyszer véletlenül, álmosan, kopogás nélkül rontottam be a fürdőszobába, nem sejtve, hogy éppen befejezte a reggeli tisztálkodást. Ott állt talpig meztelenül. Ez a jelentéktelen incidens annyira felzaklatta, hogy addig nem nyugodott, míg egy különleges biztonsági zárat föl nem szereltetett a fürdőszoba ajtajára. Először életemben fülig szerelmes lettem. Rajongtam a leendő hitvesemért, és ő is értem, bár sokkal visszafogottabban viszonozta érzéseimet. Pont az, hogy ő olyan távolságtartó volt, csak fokozta az iránta érzett szerelmemet. Kapcsolatunk elején ritkán láttuk egymást, én Budapesten éltem, ő Bécsben. Általában én vonatoztam Bécsbe, és utána, álmodozva, vissza Pestre. Végül pedig teljesült az álmom. Megkérte a kezemet. Senki véleménye nem érdekelt. Bár egy hajszálon múlott, hogy felbontsam az eljegyzésünket, ugyanis miután megkérdeztem viccből, hűséges volt-e hozzám, töredelmesen bevallotta, hogy egyszer megcsalt engem egy pincérnővel. Ez annyira kiborított, hogy rosszul voltam a gondolattól. Visszanézve nevetségesnek tartom akkori magatartásomat,


hiszen leendő férjem őszinte volt. Nekem értékelnem kellett volna a vallomását, nem gyötörnöm és lelkiismeret-furdalást okoznom neki. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor abszolút naiv voltam ezen a téren, és véresen komolyan vettem az ilyesmit. (Be kell vallanom, hogy a mai napig nagyon rosszul viselem a megcsalatást, és nehezen birkózom meg vele. A későbbi fejezetekből kiderül majd, hogy miért.) Környezetemben sokan úgy vélték, hogy ugyan helyes fiú, de nem hozzám való. Bizony akadtak, akik csalódottak voltak, mert minimum egy főherceget képzeltek mellém. A legkevésbé sem érdekelt a származása. Egy osztrák polgári dinasztia sarja volt, nevük több mint száz éve fémjelzi a Graben egyik elegáns üzletét. Az ellene voksolók csak növelték bennem az elszántságot. Ám voltak, akik bizonyos más, számomra akkor érthetetlen (nem akartam őket megérteni) okok miatt szerettek volna visszatartani ettől a házasságtól. Közéjük tartozott Karcsi is, aki miután megismerte jövendőbelimet és családját, rendkívül szkeptikus lett. Amikor megkapta az esküvőre szóló meghívót, csak ennyit fűzött hozzá: – Rendben. Készülődhetünk Zita első esküvőjére. Az esküvőre egy magyarországi vidéki kastélyban került sor. Közvetlenül az esemény előtt hirtelen én is elbizonytalanodtam. Minél több időt töltöttem az apósommal, annál inkább az az érzés uralkodott el rajtam, hogy lehetetlen egy fedél alatt élni vele. És hiába kérleltem szerelmemet, hogy költözzünk külön, ő hallani sem akart róla. Teljesen apafüggő volt, és én nem is sejtettem, hogy amikor összekötöttem vele az életem, tulajdonképpen az apósomhoz mentem feleségül. Mint később kiderült, ha ő nem hagyja jóvá, erre az esküvőre soha nem került volna sor. Jól átgondolta a dolgot, és végül arra a következtetésre jutott, hogy nagyjából minden általa fontosnak tartott kritériumnak megfelelek. A sors fintora, hogy közvetlenül az esküvőm előtt ismertem meg azt a férfit, aki miatt később elváltam. Ő akkor csak abszurd módon udvarolt nekem (tudta, hogy éppen férjhez menni készülök), amit én rendkívül mulatságosnak tartottam, mert ugyan rendkívül érdekes, híres ember volt, Európa egyik legvagyonosabb hercege, de nálam harmincnégy évvel idősebb. Emlékszem, a megismerkedésünk napján azon töprengtem, mit vegyek fel az esti LIFE bálra (HIV-pozitív betegek számára rendezett jótékonysági gála). Izgatottan vártam az estét, mert már sokat hallottam a rendkívül bizarr eseményről, melyet hagyományosan a patinás bécsi városháza falain belül rendeznek meg. Ilyenkor válik egy éjszakára rendőrből, óvónőből, könyvelőből,


válóperes ügyvédből például transzvesztita királynő, bőrszereléses domina vagy éppen leszboszi tündér. Megjegyzem, kicsit furcsa másnap szervesen részt venni a város hétköznapi életében. Ha megpillantom a D jelzésű villamos vezetőjét, aki fátyolos tekintettel mered maga elé, mert lehet, hogy ő volt az, aki hurkatestét bepréselte egy bőr miniruhába, és visítozva menekült az őt kergető ostoros „szörnyeteg” elől. És meglehet, hogy az a vadember épp ez a rendőr, aki kaján mosollyal büntetőcédulát présel az autóm szélvédője mögé (lehet, hogy a kaján mosolyt még az előző éjszaka élménye varázsolta az ajkára). Én maradok az egyszerű, de nagyszerű öltözködési elvemnél, csak egy kis bohókás kalap jelképezi az extravaganciát. Különben is tudtam, hogy a VIP-páholyban van helyem, és onnan fogok „mozizni”. Nos, abban a bizonyos páholyban ő is ott volt. Láthatólag semmi más nem érdekelte, csak én, pláne, hogy csehül tudott velem beszélni, ami amúgy roppant udvariatlan volt részünkről, de egyben praktikus is, mert senki nem értette, senki nem tudott hozzászólni, és abban a hangzavarban kizárólag egy csehül tudó denevér tudott volna hozzáfűzni néhány kommentet. Roppant kellemes volt az este, hajnaltájt mámorosan értem haza, és örültem annak, hogy egy rendkívül szimpatikus embert ismertem meg (leendő hitvesem félálomban megkérdezte, hogy éreztem magam a perverz „buzik” között... ennyi). Akkor még a legvadabb álmomban sem jutott eszembe, hogy barátságon kívül köztünk másfajta kapcsolat is kialakulhat. Számomra csak egy nagy tekintélyű, művelt és szórakoztató BÁCSI volt, akivel szívesen elbeszélgettem egy kávé mellett. Az egész esküvő talán csak a szakácsnak vált hasznára. Néhány hónapos kutyánk ugyanis beleharapott az orrába, s ekkor ő valószínűleg levonta azt a tanulságot, hogy az egyébként impozáns, hosszú szakácssapkában tilos egy bullterrier fölé hajolni. A kifizetett fájdalompénz lehetővé tette neki, hogy egy darabig csak önszántából nyúljon a fakanálhoz. Apósom megadta a módját mindennek. Csak lássák az arisztokraták, hogy ő mire képes. Idegességemben csak a különböző nagynénik és társasági hölgyek sokszínű kalaptengerét láttam. Mulatságos volt, hogy a kalapsokadalom egy szekéren érkezett a templom elé, mivel a kapacitásból csak egy feldíszített hintóra volt lehetőség, melyen természetesen én és kedvesem zötyögtünk, valamint leendő hitvesem tanúja. Bácsikám büszkén, külön lovon érkezett. Talán akkor derült fel természetes mosolyra az arcom, amikor a lovak hirtelen vágtába kezdtek, a többiek mind zöldek és sápadtak lettek rajtam és a kocsison kívül (furcsa gondolatok jártak az eszemben). Mindenki eljött, akit


meghívtunk – és mindenki, akit nem. Senki nem akart lemaradni az eseményről, saját szemükkel akarták látni, hogy majd kommentálhassák a történteket. A templomi szertartás alatt végig remegtem. Attól féltem, hogy elájulok. A mögöttem álló, talpig díszmagyarba öltözött bácsikám egyenletes horkolása tartotta bennem a lelket. Féltem. Nagyon, nagyon féltem. Folyton anyámra gondoltam. Láttam! Láttam őt az oltárnál. Szomorúan nézett rám. Hirtelen belém hasított, hogy gyöngyök vannak a ruhámon. Szemeim előtt ott lebegett anyám és apám esküvői képe. Anyám gyönyörű volt, egyszerű elegáns ruha, telehímezve gyöngyökkel. A képhez egyszer hozzáfűzte: – A gyöngyök balszerencsét hoznak, neked soha nem lehet gyöngyökkel hímzett ruhád. Soha! Én későn jöttem rá. Neked van időd! És tessék, itt állok gyöngyöstül az oltár előtt, és anyám nagyon szomorúan néz rám... Kirázott a hideg, mintha éreztem volna, hogy ugyanarra a sorsra jut a házasságom, mint anyámé. Röpke boldogság, gyöngyök, és utána milliószor annyi könnycsepp, mint a ruhámon a gyöngyök. Gyors, drasztikus elválás, dráma.


4 „Ausztria, melynek elhasználódása már-már a jelképpel vagy a komikummal határos...” Beköltöztem a bécsi, grinzingi börtönbe. A borostyánnal benőtt patinás villa kívülről nem sejtette, hogy mi játszódik le nap mint nap a falain belül. Apósom volt az úr a háznál, nem tűrte az ellentmondás legcsekélyebb formáját sem. Anyósom, aki valaha gyönyörű asszony volt, amikor úgy érezte, kezdi elveszíteni egyetlen fegyverét, a szépségét, befeküdt az ágyba, és soha többé nem kelt fel. Szinte alig lehetett látni, csak akkor mozdult ki lakosztályából, amikor senki nem volt otthon, vagy mint egy kísértet, éjszaka. Hamar észrevettem, ilyenkor mivel tölti el az idejét. A bárszekrény tartalma időközönként rejtélyesen megcsappant. A házvezetőnőt pedig gyakran üres alkoholos flaskákkal láttam kijönni a mama szobájából, ahonnan idővel iszonyatos bűz szivárgott ki. Az anyósom mosakodni sem volt hajlandó, tudatosan büntette a családot, főleg az apósomat. Férjem végül megkérte egykori dadusát, aki egy határozott, erős, talpraesett nőszemély volt, hogy segítsen. Ő hetente egyszer erőszakkal bevonszolta az anyósomat a fürdőszobába. Az egész ház zengett ilyenkor az ordítozástól, ezért ebben az időpontban megpróbált mindenki elmenekülni. Újra kérleltem a férjemet, költözzünk el. – Szó sem lehet róla. Én itt születtem, ez az otthonom. Hiszen itt mindened megvan! Nem kell takarítanod, főznöd. Mi a fészkes fenének menjek el máshová, és fizessek extrán mindenért! – Jézusom! Tudod, hogy szeretek főzni, a takarítás sem probléma, és én is pénzt tudok keresni. Majd megosztjuk a lakbért. Megoldjuk. – Neked nem kell dolgoznod. A háztartást kellene felügyelned, és remélem, hamarosan a gyereknevelés köti le a figyelmedet. A papa alig várja, hogy fiúunokája szülessen. Ja, és légy szíves egyél, mert ilyen soványan nem leszel képes egészséges fiút szülni. Ezt nem hiszem el! Minden porcikám lázadt. – És mi lesz, ha lányunk születik, vagy fiút hozok a világra, aki majd homoszexuális lesz? – Megbolondultál?! Ez nem fordulhat elő. Nagyon remélem, hogy... nem egy degenerált arisztokratát vettem feleségül!


Sírtam. Ilyenkor a férjem azt remélte, hogy nem egy hisztérikus, degenerált arisztokratát vett feleségül. Megpróbáltam elfoglalni magam. A ház berendezésén látszott, hogy hiányzik a női kéz. Sötét és barátságtalan volt, ezért elhatároztam, hogy meglepetésként mindent átrendezek, és kicsit otthonosabbá teszem. A lehetőségekhez képest meg voltam elégedve az eredménnyel, és lelkesen már további akciókat terveztem. Amikorra másnap hazajöttem, minden vissza lett rendezve az eredeti helyére. Apósom a tudtomra adta, hogy az ő házában a beleegyezése nélkül semmihez nincs jogom. Még egy gyertyatartót sem tehetek odébb az engedélye nélkül (maximum csak a toalettpapírt akaszthatom fel helyesen). A helyzet kezdett egyre reménytelenebbé válni. Világosak lettek számomra apósom kritériumai. Egy eszményi feleség legyen alázatos, férjének megfelelően vezesse a háztartást, lehetőleg ne rendelkezzen önálló véleménnyel, a karrier csúcsát pedig a gyereknevelésben élje át. Legyen mindig csinos (lehetőleg szőke), és származzon jó katolikus családból. Mert az nem fordulhatott elő, hogy zsidó kerüljön a famíliába. Apósom gyűlölete nem ismert határt. Nemcsak antiszemita volt, de az arisztokráciát is utálta. Véleménye szerint semmirekellő degenerált banda. Csak az angol trónörökös, Károly herceg iránt tanúsított szimpátiát, és rendkívül sajnálta, hogy „azt a hisztérikus, bulimiás kurvát” Dianát kell elviselnie. Persze más lenne a helyzet, ha ő is minimum nemesnek született volna. Mint később kiderült, számos genealógust foglalkoztatott, hogy találjanak egy igazi kékvérűt a felmenői között. Vigaszként legalább megszerezte a tiszteletbeli konzuli titulust. A Maldív-szigetek tiszteletbeli konzulja lett. Az osztrákoknak rendkívül fontosak a címek, a doktor, a Magister, a Hofrat, a konzul stb. És micsoda sértődés van belőle, ha elfelejted vagy nem a helyes titulussal szólítod meg az illetőt! Igaz, ami igaz, fiatalkorában a mélybúvárkodás egyik úttörője volt. Büszkén mesélte, hogy ő tanította a nyolcvanéves Leni Riefenstahlt, Hitler kedvenc filmrendezőnőjét búvárkodni. Most már értettem, mit érzett Karcsi, amikor először találkozott vele. Na, velem aztán jól melléfogott. Hogy nekem ne legyen saját véleményem. Olyan nincs. Minél nagyobb nyomást gyakorolt rám, annál jobban nőtt bennem az ellenállás. Veszekedéseink mindennapossá váltak, a férjem pedig a közvetítő szerepét játszotta. Többre nem vitte. Általában engem okolt mindenért. Miért kell provokálnom, és mindenbe beleütnöm az orromat. Óriási botrányt váltott ki az az ötletem, hogy a mamát egy jó szanatóriumba helyezzük el.


– Hogy képzeled! Ez belső családi ügy, nem tartozik senkire. – De ez így nincs rendben. Orvosi segítségre van szüksége, ha előbb elkezdték volna kezelni, akkor lehet, hogy nem itt tartunk. – Erről nem kell beszélni. Ne foglalkozz vele. A látszat volt a fontos. Semmi nem számított, csak az, hogy a külvilág azt higgye, nálunk minden tökéletes. Az apósomnak két szeretője is volt. Az egyik szőke, a másik barna. Az egyiknek terrierje volt, a másiknak pulija. Mindketten tőlünk egy percre laktak a szomszédos utcákban. Kutyasétáltatás közben egymást ellenőrizték. Ha az egyiknél este nem égett a villany, a másik rögtön tudta, hogy nem ő van soron. A szervezési tökéletesség csimborasszója (mint később is tapasztaltam, a férfiak nem rafináltak és nem túl leleményesek a nőügyekkel kapcsolatban). Odáig fajultak a dolgok, hogy végül elcsattant egy pofon. Ennek következtében megrepedt a jobb fülem dobhártyája. Az ütés nem fájt. A fizikai bántalom soha nem viselt meg, a lelki kínzás viszont annál inkább. A legnagyobb gondot az okozta, hogy senki ne tudja meg balesetem valódi okát. Hihetőbbnél hihetőbb ötletek következtek. Mint például, mondjam azt, hogy legurultam a lépcsőn, és nekicsapódtam a falnak, vagy hogy a huzat véletlenül rám csapta az ajtót. Maminak ezeket nem mertem elmondani, nem akartam fölöslegesen izgatni. Harry néninek viszont mindenről beszámoltam. Ő már ebben a stádiumban azért szurkolt, hogy végre szerelmes legyek a hercegbe. Mert közben vele egyre többet találkozgattam. Minden alkalmat megragadtam, hogy elmenekülhessek a házból. Gyakrabban utazgattam Budapestre, ahol minden munkát elvállaltam, újságírást, szerkesztést, csak hogy jó indokkal minél tovább maradhassak. Az apósom ilyenkor tombolt, és egyenesen felszólított, hogy hagyjam abba a BOHÓCKODÁST. Fontossá váltak a herceggel való beszélgetések. Ő megértett engem, biztatott, hogy valósítsam meg az álmaimat. Esküdözött, hogy ő majd mindenben támogat engem, mert, mint bevallotta, halálosan szerelmes belém. Hasonlóképpen gondolkodtunk (akkor azt hittem), és egy nyelven beszéltünk. Csehül. Ő Csehországban született, és tizenegy éves korában családjával kénytelen volt elhagyni a hazáját. A rendszerváltás után azonnal visszatért, aktívan belemerült a politikába. Václav Havel első számú tanácsadójaként befolyásos embernek számított, és a privatizáció keretein belül visszaszerezte a család egykori vagyonának tetemes részét. Az ausztriai és németországi birtokok mellett Csehországban is számos vár, kastély, erdő és termőföld tulajdonosa lett. Mindezt nagyon érdekesnek tartottam, de engem a személye nyűgözött le. Olyan


romantikus volt, udvarias, okos, szórakoztató. Mellette biztonságban éreztem magam, és a nők többsége erre vágyik. Egyik napról a másikra elfeledkeztem a köztünk lévő óriási korkülönbségről. Felnéztem rá, ittam a szavait. Meglepetten vettem észre, hogy hiányzik, sőt mi több, dühít, ha nem hív fel a megszokott időben. Egyben rettegtem is, hogy vajon mi lesz, álmatlan éjszakáim voltak, mert éreztem, valami komoly változás történik az életemben, amire nem vagyok felkészülve (és valóban nem voltam). Harry néni ujjongott. – Fiam, végre megszeretted a MEDVÉT. Meglátod, mellette micsoda jövő vár rád! Harry néni szeretett beceneveket osztogatni. A herceg óriási termeténél fogva egy medvére emlékeztette. Nekem a KOBOLD jutott. Az apósom dühkitörései kezdtek hidegen hagyni. A férjemet valójában sajnáltam, de napról napra kezdtem tőle eltávolodni. Lelkileg és fizikailag is. Közben fájt a szívem, hogy csődöt mondtunk. Folyamatosan analizáltam, miért jutottunk idáig. Hol magamat, hol férjemet és apósomat okoltam mindenért. Közben féltettem anyai nagyapámat, aki meglátogatott minket Bécsben. Az egészsége megromlott. Egyik orvostól a másikig cipeltem, de senki nem tudott pontos diagnózist megállapítani. Láttam rajta, hogy nincs jól, gyenge, és az egész életén át rá jellemző spiritusz egyre halványodik benne. Rossz érzéssel kísértem ki a repülőtérre. Mintha éreztem volna, hogy nem látom többé viszont, pedig később láttam még, de csak egy fényképen, ami rosszabb volt, mint utoljára mosolyogva látni őt, amint felszáll a torontói gépre. Sírtam, amikor követtem a szememmel a felszálló gépet. Szomorúan mentem haza, és imádkoztam, oly jó lett volna több időt tölteni együtt, nevetni együtt, emlékezni anyámra együtt. Annyi szeretetet tudott adni, és oly jó szeretetet kapni és adni. Bárcsak ne működne annyira a hatodik érzékem! Kanadában meghalt a nagyapám. Görög katolikus pap volt, aki Torontóban vezette az egyházközösséget. Nagyon szerettem, és amíg ott éltem, sok időt töltöttünk együtt. Mindentől óvott, és mindig aggódott értem. (Biztosan anyám emléke kísérte.) Mielőtt pappá szentelték volna (ez hatvanöt éves korában történt), diplomata volt. Prágában kicsi lányként a legjobb és legfinomabb varrott öltönyökben láttam. Nagyon szomorú voltam, amikor egyszer csak eltűnt. Anyám nem akart róla beszélni, csak később tudtam meg, hogy vele együtt nekünk is el kellett volna tűnnünk, csak anyám éppen szerelmes volt. Disszidált, és végre lehetősége lett arra,


hogy megvalósítsa gyermekkori álmát. Öreg fejjel elkezdett teológiát tanulni, és pap lett belőle. A jólöltözöttségre még a reverenda alatt is adott. Az sem volt mindegy neki, hogy én mit veszek fel. Rendszeresen eljárt velem vásárolni, és egyáltalán nem zavarta az emberek csodálkozó tekintete. Fura látvány lehetett, ahogy ott ült talpig papi öltözetben a női osztály próbafülkéje előtt, ahonnan időközönként én jöttem ki különböző ruhákban. Utolsó kívánsága szerint Felvidéken, a szülőfalujában temettem el. A British Airways késő esti járatával érkezett a koporsója Bécsbe. Úgy kellett átvegyem, mint egy csomagot. Borzasztó érzés volt. Utána egész éjen át egy halottaskocsit követtem fél Szlovákián keresztül. Hajnalban érkeztünk meg. Végig a herceg telefonjai tartottak ébren. A koporsóval egy nagy boríték is érkezett, tele fontos dokumentumokkal, és egy kisebb boríték, valamint a kulcs, amivel a koporsót ki lehetett nyitni. Mint anyám esetében, most sem voltam hajlandó látni a holttestet. A temetés meghitt volt és csendes. Este fáradtan kinyitottam a kisebb borítékot. Nem, ez nem lehet igaz! Legalább húsz fotó, melyeken különböző szemszögből nagyapám fekszik papi díszöltözetben a koporsóban, arca olyan, mint egy kifeszített maszk Az egészet vadul széttéptem, és kidobtam a szemetesbe, dühös voltam és tehetetlen, mert ezeket a képeket soha nem tudom kitörölni az agyamból, a szép emlékek mellett mindig ott kísértenek majd. Megint előjött a kép, amikor Bécsben kikísértem a repülőtérre. A falu nyomasztó volt. Olyan családok éltek ott, akiknek egészségét megnyomorította a csernobili atomerőmű-katasztrófa, és ez gyermekeikre is kihatással van. Tragédia! A sok jajgató asszony, öregek, akik még ismerték, és távoli rokonok, akikkel soha nem találkoztam. Idegenek voltak. Ismét egy könnycseppet sem tudtam kipréselni magamból, ha nem megy, hát nem megy, a gyász a szívemben van. Amikor visszatértem, elfogadtam a herceg meghívását egy karibtengeri nyaralásra. El akartam vele utazni, és pontosan tudtam, hogy ez mivel fog járni. A férjemnek azt mondtam, hogy a magyar televíziónak forgatunk ott dokumentumfilmet. Nem kételkedett. Gyötört a lelkiismeretem, de tudni akartam, milyen lesz tíz nap VELE. Ki kell próbálnom, mert az is lehet, hogy kibírhatatlan megpróbáltatás vár rám, de akkor legalább biztosan helyes döntést hozok. Londonban találkoztunk, onnan pedig Barbados, a végén pedig egy miniatűr géppel az egzotikus sziget volt az úti cél. Borzasztóan izgultam, és képtelen voltam elhinni, hogy ott ülök mellette a repülőgépen, nem beszélve arról, hogy mellette fogok aludni több éjszakát. El is


töprengtem, vajon mellette vagy vele, a kettő között nagy a különbség. A sziget meseszerű, az első gondolatom az volt, hogy itt fantasztikus ötöslottó-reklámot lehetne forgatni. Milliárdosok és híres emberek villái (Mick Jagger, Margaret hercegnő, az angol királynő „boldogtalan” húga, Lord Litchfield stb.). Egy híres olasz építész, Paolo Piva házában laktunk. Korán megérintett az építészet varázsa, és ez a mai napig tart. Piva hatására eldöntöttem, hogy komolyabban is foglalkozom az építészettel és a belső enteriőrrel. Ez a döntésem csak pozitívumot hozott az életemben. A herceg mellett könnyű volt, mert neki is kitűnő az ízlése, rajong az innovatív építészeti megoldásokért, ugyanakkor a történelmi épületek rendbe hozása is foglalkoztatta, sőt feladatának tartotta ezt. A különböző stílusok tanulmányozása izgalmas építészeti megoldásokat kínált, és nagyon büszke voltam arra, hogy nemegyszer az én véleményemnek is súlya volt egy épület átalakításában. Sokat tanultam tőle és azoktól a szakemberektől, akikkel dolgozott. Piva villája egy építészeti csemege volt, a természet bent a házban, a ház pedig harmonikusan a természetben. Úgy éreztem magam, mint egy menyasszony a nászéjszaka előtt. Minden tökéletes volt, és nagyon angolos, ezért esély sem kínálkozott arra, hogy a történet giccsessé váljon. A herceg hajlamos volt az angolszász viselkedési kódexre, és én ezt egy percig sem bántam, sőt kedvemet leltem benne, kifejezetten élveztem. Mindennek megvolt a maga módja, ideje és formalitása, amit én valójában rendkívül viccesnek tartottam. Első éjszaka... Megtörtént. Az sem zavart, hogy éjszakánként többször is belegabalyodott az ágyat borító szúnyoghálóba. Az sem zavart, hogy horkol. Az sem zavart, hogy úszás közben egy fókára emlékeztetett. Halálosan szerelmes lettem. Visszafelé a repülőn azon töprengtem, hogyan fogom a férjemmel közölni, hogy vége. A megoldás magától jött. Érkezésünk másnapján a Kurier társasági oldalának vezető híre volt, hogy a herceg velem turbékolt egy romantikus szigeten. A férjem az újságból tudta meg az igazságot. Rettenetesen éreztem magam. A pletykaéhes bulvár kegyetlen, nem ismer határokat, emberi érzéseket. Az a lényeg, hogy szaftos sztori legyen, akár igaz, akár nem, vagy csak a negyede az igazság, nem érdekes. Ezt volt alkalmam később megtapasztalni, és minél jobban próbálja az ember megmagyarázni, annál rosszabb. Egyetlen szóból többoldalnyi cikk képes születni. Egy gazdag, híres ember szerelmének lenni pedig igazi delikatesz. Fogalmam sem volt, hogy kezeljem ezt a szituációt. A hercegnek hirtelen el kellett utaznia, nekem meg gondolkodási időre volt szükségem. Időközben


összebarátkoztam egy őrült, de rendkívül eszes és vicces hercegnővel, aki nem ismert lehetetlent. Münchentől New Yorkig híres volt polgárpukkasztó életmódjáról. A társasági magazinok közkedvelt ikonja. Büszkén emlegette magyar származását, hiszen gróf Széchenyi István egyenes leszármazottja. Férje halála után a vallásosságba menekült, ezért attól kezdve minden bűne megbocsátást nyer... Némi adóssággal fűszerezve tetemes vagyont örökölt. Megboldogult ura Németország egyik leggazdagabb arisztokratája volt. Kétségbeesetten felhívtam: – Most el kell innen mennem, különben megőrülök.


5 „De nem mindig vagyunk urai hangulatainknak, viselkedésünk csiráinak, elménk kicsapongásainak.” Regensburgig meg sem álltam. Onnan rögvest továbbutaztunk Gstaadba, a híresek és gazdagok síparadicsomába. Teljesen ki voltam merülve. Nem értettem, hová tűnt a herceg. A férjem telefonon röviden közölte velem, ha három napon belül nem térek haza, akkor összecsomagolja a holmimat, és kidobja az utcára. Bánom is én! Éppen a neves divattervezőhöz, Valentinóhoz, a hercegnő régi ismerőséhez indultunk vacsorára, amikor megszólalt a telefonom. A herceg volt a vonalban. – Pont akkor tűnsz el, amikor végérvényesen tönkrement a házasságom?! – Halaszthatatlan ügy volt. Ne haragudj. Mit csinálsz? – Valentinóhoz megyek vacsorázni. De... – Óriási. És mi van rajtad? – Nem érted, tönkrement a házasságom! – Ne idegeskedj, majd minden rendbe jön. – De most mit csináljak? – Érezd jól magad. Szép helyen vagy, érdekes emberek között. Ha tudok, odamegyek. Hát nem éreztem jól magam. Csak a negyedik pohár pezsgő után enyhült kicsit a feszültségem. Valentino remek vendéglátó. Rendkívül finom lélek, udvarias és szórakoztató. Mindenkire odafigyel. A vacsora kifogástalan. Mindenki csacsog, csicsereg és cseverészik. Minden felszínes, bár érzem, nem én vagyok az egyetlen, aki lelki problémákkal küzd, de a többiek eltemetik a pénzbe és hamisan hangzó kacajok mögé. Itt a rosszkedv nem kívánatos. Különben is, ha valaki azért depressziós és azért borult ki, mert nem azokat a függönyöket akasztották a privát jetjének ablakaira, melyeket kiválasztott, és ezért vége a világnak, mert már senkiben sem lehet megbízni... akkor jobb, ha meg sem szólalok. Lehet, hogy a pénz hasznos, s valakit boldoggá tesz, de a tapasztalataim szerint egy határ után nem boldogít, hanem boldogtalanná tesz és kifejezetten elhülyíti az embert. Főleg az újgazdagok nem tudnak ELEGÁNSAN bánni a pénzzel. Tisztelet a kivételnek. Az eleganciához hozzátartozik a jó ízlés, bizonyos fokon diszkréció és odafigyelés azokra,


akik értékes emberek, holott nem rendelkeznek anyagi javakkal, de szívük, szeretetük többet ér milliárdoknál. Például a hercegem is ilyen ember. Nem tudom levenni a szememet az étkezőben felállított műbárányokról. Abszurd módon Valentino vonásai hirtelen Rabynáková nénire emlékeztettek, aki az én szememben a maga módján elegáns volt. Kislánykoromban gyakran vigyázott rám. Azonban nála élő bárányok szaladgáltak a ház körül, a dekor pedig egy konyhából és hálószobából állt (szalon nuku), amiben vastag dunyhákkal felpakolt ágy volt, felette szentkép, alatta pedig egy méretes, régimódi bili. A toalett a kert végében, egy bűbájos kis fakunyhó, ahol méretes keresztes pókok tanyáztak. Eresz alatt egy vödör, melyben az esővizet gyűjtöttük, azzal mosták meg a hajamat. Anyámmal akkoriban (mint már korábban említettem) egy csöppnyi kis faluban éltünk. Kertészkedtünk, naphosszat a mezőkön vagy az erdőben voltam. Megfigyeltem a természetet, és részesévé váltam. Mindennap volt bennem egy kullancs, amit anyám rutinosan kiszedett. Az iskoláig fél órát kellett gyalogolnom a következő faluba, az út egy erdőn át vezetett, de nem bántam. A teremben két osztály volt összevonva, elsősök és másodikosok, oly kevesen voltunk, de vicces volt. Sokat jártunk kirándulni, és kifejezetten élveztem, hogy amazon módjára megtanultam „túlélni” az erdőben. A nagyobbak gitárt hoztak, és a tűz mellett énekeltünk, én legjobb tudásom szerint próbáltam leplezni anyámtól örökölt fals hangomat, inkább táncoltam. Azt viszont kevésbé élveztem, de nemcsak én, más diákok, tanárok egyaránt, amikor kéthavonta kötelezően az esetleges atombomba-támadás esetén végrehajtandó feladatokat kellett gyakorolnunk (a hidegháború kellős közepén vagyunk). Tehát, ha a gonosz Ronald Reagan bácsi, akkori amerikai elnök megnyomja a nagy piros gombot, mert körülbelül ez így volt nekünk vázolva, akkor minél gyorsabban fel kellett vennünk a nem túl dekoratív gázálarcot, amiben úgy néztünk ki, mint egy degenerált elefántfajta, majd le kellett menekülnünk a tornaterembe, és magunkra venni az esőkabátunkat, melyben csendben egymáshoz szorulva üldögéltünk egy fapadon, míg vége lesz a vélt robbanásnak. Az időt a tornatanár stopperórával mérte. Mintha az amerikai elnöknek más dolga sem lenne, mint ott álldogálni a nyomorult piros gomb mellett, és azt latolgatni, megnyomja-e vagy sem. No meg az esőkabát mint bombabiztos védelem a nukleáris fegyver ellen. Anyám el is ment az iskolaigazgatóhoz, aki egyben a tanárom volt, és kérlelte, hagyják abba ezt az elképesztő agymosást, mert fölöslegesen félelmet keltenek a gyerekekben. Az igazgató megértő volt, de a rendelet az rendelet, nem lehet megszegni.


Anyám gyönyörű lámpaernyőket készített, és kerámiákat, melyeket jó áron el tudott adni. Ekkor utazott Prágába rövid időre, és én Rabynáková nénivel maradtam. Akkor nagyon nyugodt és boldog voltam. Már a nem tudom hányadik pohár pezsgő után kiosonok a mellékhelyiségbe. Nem hiszek a szememnek! A toalettpapír fordítva van felakasztva. Ezt holnap feltétlenül el kell mesélnem Harry néninek. Másnap megpróbálkozom egy kis sporttal, hátha a friss levegőn való mozgás rendbe tesz. Mivel a balett miatt soha nem tanultam meg síelni, inkább a sífutás mellett döntök. A hercegnővel a pálya parkolójához érkezünk. Egy türkizkék overalt viselő férfi lelkesen integet felénk, és mutatja az üres helyet. Milyen rendes. Lehúzom az ablakot, és egy kétfrankost akarok a kezébe nyomni. A férfi meglepetten néz rám. Mellettem a hercegnő visítozva fuldoklik a nevetéstől. Nem történt semmi különös, csak a belga trónörököst néztem parkolóőrnek. Felhívom Harry nénit. Tényleg csodálkozik azon, hogy Valentinónál fordítva lóg a toalettpapír, de józanul azt tanácsolja, hogy menjek vissza Bécsbe, és rendezzem el a dolgokat. – Fiam, a menekülés nem megoldás. Igaza van. Tárcsázom a Swissair járat információját. Nem könnyű, a gépek tele vannak, várólistára kerülök. Este a legendás fotós Günther Sachs házában vendégeskedünk. Öntöm magamba a pezsgőt. A férfi, aki meghódította Jane Fondát és Brigitte Bardot-t, semmilyen benyomást nem tesz rám. Sőt senki nem tesz igazán benyomást rám. A saját zűrös ügyeim körül járnak a gondolataim, és alig várom, hogy végre mély álomba merüljek. Hercegem reggel a prágai repülőtérről jelentkezik, a sűrű havazás miatt nem indul a genfi járat. Istenem, nem baj, hiszen úgysem maradhatok tovább. Csak másnapra kapok helyet, azt is egy Zürichből induló gépre. Hogy fogok Gstaadból Zürichbe jutni, még nem tudom. Minden kezd nagyon szürreálissá válni. Késő este a Palace Hotel bárjában kötünk ki. Alig lehet mozdulni, annyian vannak, levegő meg nincs. Az általam parkolóőrnek nézett belga trónörökös próbál velem szóba elegyedni, de alig hallom, hogy mit mond, ami meg a mondandójából eljut hozzám, érdektelen baromság. Persze ez nem mindegyik főhercegre-főhercegnőre jellemző. Van, aki csak direkt provokál, és azt is a saját körein belül, ami vagy viccesre sikerül, vagy


nem, jó esetben anekdotává válik. Van, aki képes ország-világ előtt hülyét csinálni magából, ami általában vicces, de főleg nem a saját körein belül. Az intelligencia nem születési privilégium. Próbálok menekülni, de nincs merre. Azonnal friss levegőre van szükségem. Jaj, ne! Késő. A hotel elegáns folyosóján térek magamhoz, fölöttem egy angyali arc. Meghaltam?! Nem, csak elájultam. A hercegnő szerint rendkívül elegánsan és kecsesen. Állítólag az egyik Ponti fiú vitt ki a karjaiban. Nahát, Sophia Loren fiáé lett volna az az angyali arc?! (Később, amikor Budapesten láttam a Ponti fiúkat, egyikben sem véltem felismerni angyali arcú megmentőmet.) Életem egyik legdrágább taxija vitt Gstaadból Zürichbe, és legkellemetlenebb repülőútja Bécsbe. A rossz időjárás miatt a gép összevissza hánykódott a levegőben, és arra gondoltam, ha most lezuhannék, minden megoldódna. A grinzingi villában néma csönd uralkodott. Felfordulásra számítottam, jelenetekre, összepakolt bőröndjeimre, dobozokra az előszobában. A történtek után mást nem is vártam. Minimum erre készültem fel lelkileg, de az egész testem remegett. Nyomasztó volt a vihar előtti csend. Érdekes lett volna, ha romantikus szerenáddal várnak. Meglepetten vettem észre, hogy senki nem nyúlt a holmimhoz. Minden ugyanúgy volt, mint amikor elmentem. Férjem és apósom szótlanul a nappaliban ültek. Amikor beléptem, rezzenéstelen arccal néztek rám. Leültem. – Beszéltem egy újságíró barátommal. Holnap alkalmad lesz mindent megcáfolni. Azt kell mondanod, hogy semmi nem igaz abból, amit a pletykalapok állítanak. Pontot kell tenni ennek az ügynek a végére. Remélem, van benned annyi tisztesség, hogy többé nem találkozol azzal a disznóval. Miközben apósom beszélt, nem nézett a szemembe. A férjem vette át a szót. – Adok neked még egy lehetőséget, elvégre a feleségem vagy. Felálltam. – Velem soha nem leszel boldog. Én megpróbáltam, de nem sikerült. Ennek így nincs tovább értelme. A férjem rettenetesen szenvedett, talán rájött, hogy hibázott, én is kínlódtam, de visszafordíthatatlan lett minden. Erősnek kellett lennem őhelyette is. Magam pakoltam össze. Nem volt más választásom, éreztem, előbbutóbb menthetetlen lett volna a házasságunk, tehát jobb előbb


cselekedni. Egy kis bőröndbe csomagoltam, nem egészen egy óra alatt. Néhány holmival léptem ki örökre a házból, és csak a kutya búcsúzott el tőlem. Mintha érezte volna, hogy többé nem lát. Így is lett. A válás rekordgyorsasággal zajlott le. Két hét elteltével hivatalosan is elvált asszony lettem. Néhány hónappal később apósomtól levelet kaptam, melyben lehordott mindennek, és sok boldogságot kívánt az öreg, degenerált, nagy hasú herceg oldalán, aki szerinte úgy néz ki, mint egy jobb étteremben a főpincér. Abszurd levél volt. Férjem később újranősült, és az első dolga az volt, hogy elköltözött otthonról... no comment! A herceg egyik jó ismerőséhez költöztem, aki felajánlotta, maradhatok nála addig, amíg ki nem alakulnak a dolgok. A szép, kozmopolita grófnő magányosan élt egy óriási házban. Híres volt jó ízléséről, és Ausztriában stílus-és divatikonnak számított. Sokan azt hitték, hogy lubickol a fényben az élet napos oldalán. Én tudtam, hogy Pilar valójában magányos és boldogtalan. Majdnem Aga Khan felesége lett. Majdnem. Az a parti, ahol ő megjelent, rögvest menőnek számított. Nagyon szerettem, sokszor kikértem a tanácsát, oly jó szíve volt, és mindenkit befogadott, aki segítségre szorult. Két évvel később, negyvenkét évesen agydaganatban halt meg. Hiány, fájó emlékek és tetemes adósság maradt utána. És jött az első csapás. Kiderült, hercegemnek már több mint hét éve van egy velem egyidős szeretője, akivel, miután visszajöttünk közös nyaralásunkból, pár napra elutazott Ománba. Nyaralni. Ez volt a halaszthatatlan ügy! Forgott velem a világ. Mialatt én miatta határozottan véget vetek a házasságomnak, ő nyaralni megy a szeretőjével. Eszembe sem jutott, hogy velem ilyesmi előfordulhat. Hiszen egy lassan hatvanéves, elvált férfiről van szó. A bécsi társaságnak régen volt már ilyen pikáns témája, amin rágódhatott. Kiborultam. – Tudod, nem könnyű egy hétéves kapcsolatot lezárni – magyarázkodott. – Érzékeny lány, és nem akarok neki hirtelen nagy fájdalmat okozni. Már régen nincs köztünk semmi, csak barátság. Ománban is csak rád gondoltam. Nehezen, de végre sikerült megnyugodnom. Bizonyítékul azt javasolta, költözzem hozzá, a Prága melletti kastélyába. Boldogan mentem. Oda, ahol leginkább egyedül voltam, és csak a pipája illata


nyújtott némi vigaszt. Ha ritkán otthon volt, akkor illusztris vendégek jöttek hozzánk látogatóba. Palacsintát sütöttem a bolgár cárnak (akiben körülbelül annyi bolgár vér csörgedezik, mint bennem). Kávét szervíroztam az öreg cipőgyár-tulajdonosnak, Bata úrnak, és nem győztem utánatölteni Klaus-Maria Brandauer borospoharát. Cukorfalatként néha elutaztunk. A legemlékezetesebb utunk Berlinbe vezetett. Hercegem magával vitt Sir Peter Ustinov hetvenedik születésnapjára. Pazar ünnepség volt. A világ egyik legzseniálisabb színészével való találkozásom értékes, maradandó emlék számomra. Igazi kozmopolita, reneszánsz személyiség volt. Sokszor tapasztaltam, hogy a legnagyobb, legértékesebb emberek a legszerényebbek. Ő erre élő példa volt. Roger Moore is ott ült az asztalunknál. Amikor kezet nyújtott, furcsa volt számomra, hogy nem azt mondja: „I am Bond, James Bond.” Önkéntelenül elnevettem magam, micsoda badarság. Hosszasan beszélgettünk. Senecát idézte: – Mint a színpadon, úgy az életben is nem az a lényeg, mennyit, hanem az, hogy hogyan szerepelünk. Arra a kérdésre, hogy ha választhatna, akkor milyen módon távozna az élők sorából, csak annyit válaszolt: – Mindenképpen a mondat végén! Ustinov hatására hosszú idő után ismét hiányozni kezdett a színpad. Mint balettos ott nőttem fel, és ez a közeg meghatározó számomra, igazán ott tudok kiteljesülni. Az a bizonyos illat... Amikor felvételiztem a balettintézetbe, a közeli és távoli rokonok, ismerősök nemtetszésüket nyilvánították. A táncosnő mint a „szerető” képe lebegett a szemük előtt, durvábban fogalmazva „kurvaként”. Bezzeg amikor jöttek a szerepek, aki csak tudott, mindenki ott tolongott, és lyukasra tapsolta a tenyerét. Első nagyobb szerepemet még növendékként osztották rám. Én voltam a Diótörőben a kicsi Masa. Emlékszem, Mami sírógörcsöt kapott, láttam a színpadról. Sok művésszel köt össze barátság. Eszenyi Enikővel egy időben sokan összetévesztettek, ezen nagyokat nevettünk vele. Örülök, hogy ő méltó helyen van, mert bizony sok kiváló művészt méltatlanul kezelnek ebben az országban. De már öregnek éreztem magam ahhoz, hogy újrakezdjem. Sokan biztatnak a mai napig is, „nem csak a húszéveseké a világ!” Féltem, hogy nevetségessé teszem magam. Amikor egy véletlennek köszönhetően a szekszárdi színházban néhány előadás erejéig eljátszhattam a Kis hercegben a Rózsát, a föld felett jártam a boldogságtól. Sajnos csak helyettesítettem egy beteg színésznőt, de az igazgatónő felajánlotta, ha ő


marad a székében, akkor csatlakozzam a társulathoz. Kihúzták alóla a széket. Hát igen, színésznőnek lenni az igazi álom, tudom, hogy a színpad az otthonom. Jó színésznő szerettem volna lenni, a hírnév soha nem érdekelt, csak az, hogy valami jót tegyek le az asztalra. Igen, az a bizonyos illat... hiányzik. Bár Karcsi egyszer cinikusan megjegyezte: – Fiam, nem kell neked színészkedni, az egész életed egy színház, és te vagy a főszereplő. Ígéreteivel ellentétben a herceg nem nagyon törődött velem. Pénzt adott, hogy vásárolgassak, szórakozzam, vagy mit bánja ő, de végre kezdjek magammal valamit. Hát ennyire félreismert. Tudtam, hogy számára a kötelesség, a munka a fontos, minden más utána jön, ami nem azt jelenti, hogy nem szeret eléggé, de másképpen van programozva, mint a férfiak többsége. Nem érti, hogy nekem rá van szükségem, hogy érezzem a szerelmét, hogy hozzá tudjak bújni, amikor szükségét érzem. Nem, a meghitt, közös együttlétekre ritkán ért rá. Számos fontos elfoglaltsága mellett az exszeretőjét is pátyolgatnia kellett, hiszen szegény olyan beteg. Állítólag labilis volt az idegzete, és gyakran kísérelt meg öngyilkosságot. Felelősséget érzett iránta, és nekem ezt, ha tetszik, ha nem, meg kellett értenem. Amikor fölvetettem, hogy miért nem küldi el egy szanatóriumba, ahol professzionálisan kezelnék, déjà vu érzés fogott el. – Hogy képzeled? – kérdezte. – Most kezdte a pályát mint fiatal orvosnő. Ha kiderülne róla, hogy beteg, tönkremenne a karrierje. Ezt nem tehetem meg vele! Lassan értettem meg, hogy a doktornő miért nem viszi tökélyre az öngyilkossági kísérleteit. Hiszen profi! Pontosan tudja, mennyi gyógyszert kell bevennie ahhoz, hogy ijesztően rosszul legyen, de ne haljon meg! És ezt a herceg nem látja, nem veszi észre. Mint ahogy azt sem, hogy közben én mélyebb és mélyebb depresszióba süllyedek. Nem tudok magammal mit kezdeni. Vásárolgatok, partikra járok, és csak akkor van jobb kedvem, ha már minimum egy üveg pezsgőt ittam meg. Egyedül vagyok a Prága melletti kastélyban, az ablakon keresztül bámulom a gyönyörű, dimbes-dombos tájat. Imádom a vidéket. Gyönyörű megfigyelni, amint váltják egymást az évszakok. Holdfényes éjszakákon a kastély előtti mezőn, amely egészen a sűrű erdőig terjed, szarvasok harcát lehet megfigyelni, bátran egymásba akasztják agancsaikat, és harcolnak a nőstényért. Megszólal a telefon.


– Halló, a herceggel szeretnék beszélni – szólal meg egy ideges női hang. – Pillanatnyilag nincs itthon. Ki keresi? – Ne haragudjon, de én inkább azt szeretném tudni, hogy maga kicsoda? A meglepetéstől nehezen szólalok meg. – Én?! (mit is mondjak...) Zita Pallavicini vagyok. (És mekkora hülye...) – Hát maga az! Vegye tudomásul, hogy a herceg már évek óta velem él, és magának semmi keresnivalója abban a kastélyban. Egyáltalán, mi a francot csinál ott?! – a hang egyre hisztérikusabb. – Azt hiszem, ehhez magának semmi köze. Leteszem a telefont. Tényleg, a doktornőnek (mert ő volt) igaza van, mit is csinálok itt? El kell innen mennem, mert különben megőrülök! Bécsben kötöttem ki, ott az utóbbi időben megszaporodtak az ismerőseim. Azelőtt soha nem látott bárók, grófok, hercegek, üzletemberek és soha nem tudni, mivel foglalkozó alakok vettek körül. Idejük java részét kávéházakban töltötték, este pedig egyik szórakozóhelyről a másikba vonultak. Tudat alatt éreztem, hogy csupa felszínes alakról van szó, akik a herceg üdvöskéjét látják bennem, és ezzel együtt kapcsolatokat, segítséget és sok-sok pénzt. Pedig világos volt, hogy nem érdekből vagyok vele, annak ellenére, hogy éreztem, sokan ezt gondolják, valószínűleg saját magukból kiindulva. Ha számító lettem volna, akkor higgadtan, átgondolva, „okosan” az eszemre hallgatok, de én a szívemre hallgattam kizárólag, és ez volt szenvedésem motorja. Fenntartásaim ellenére velük tartottam. Az illusztris bécsi társaság egyik központi figurája lettem. Divattervezők keresték a kegyeimet, a bulvárlapok állandó szereplőjévé váltam. Hol, mikor voltam, kivel és miben, minden porcikámat figyelték, és jaj volt nekem, ha hibát követtem el. Lassan már nem is vettem újságot, mert már magamat untam. Természetesen közben nőtt az irigyeim tábora is, akik rosszindulatúan hetet-havat összehordtak rólam. Hát tudjátok mit, legalább legyen igazatok! Körülöttem mindenki tömte magát kokainnal. Eddig mindig elhárítottam, ha felajánlották (szinte minden este előfordult), de legközelebb kipróbálom. Ha a bankigazgató-, a színész-, a topmenedzser- és az arisztokrata csemeték többsége megteheti, akkor én miért ne!


Soha többet! Az egyik híres bárban szippantottam életem első csíkját, amitől olyan rosszul lettem, hogy kérleltem a társaságot, azonnal hívjanak mentőt. Félig eszméletlen állapotban hevertem a díványon, és csak mondatfoszlányokat hallottam magam körül. – Te, ez tényleg nem csinálta még. Most mi legyen? – Semmiképpen nem hívhatunk mentőt. Tudod, mekkora botrány lenne belőle... – És ha meghal?! – Nem fog meghalni. – Mindenképpen vigyük haza. – Jó ötlet, minél hamarabb megszabadulunk tőle, annál jobb. – Bunkó. Hogy mondhatsz ilyet? Nem hagyhatjuk egyedül... A barátnőm lakásán ébredtem. Az egész testem görcsölt, rázott a hideg, alig tudtam nyelni. És jön a következő csapás. Már megint a telefon, apám a vonalban. – Jól vagy? – Nem – nyögtem ki nagy nehezen. Beszélni is alig bírtam. – Sajnálom, kicsim, de amit most mondani fogok, attól nem lesz jobb kedved. Ha már lúd, legyen kövér. – Mami meghalt. Neeeeeeee! Ez egy rossz álom. Biztos a drog. – Képzeld, miközben az orvosra várt, leállt a szíve. Ez lehetetlen! Ilyen nincs. – Már napok óta nem érezte jól magát. Aztán tegnap végre beült a taxiba, és elment a kórházba, de... – Miért nem vittétek előbb orvoshoz, ha nem volt jól?! Miért egyedül kellett elmennie a kórházba, meghalni? Üvöltöttem. Nem bírom tovább. Mami szépen felöltözött legszebb kosztümjébe, fölvette a gyöngysor nyakláncát, és miután beért a kórházba, türelmesen várt, mire sorra kerül, de sajnos ezt már nem érte meg. Sorra került... a mennyek országa kapuja előtt. Ezt az orvosnőtől tudom, aki családunk régi barátja. Bemehetett volna előbb is, de nem szerette a kivételezést. Amikor hirtelen félrebillent a feje, azt hitték, elaludt. Igen, elaludt. Örökre. Nehezen összeszedtem magam, és felültem a legközelebbi prágai járatra. Szét vagyok esve, azt sem tudom, hol a hazám, otthonom.


Szerencsére a kilencvenes évek elején visszakaptam a magyar állampolgárságot, de el kellett búcsúznom a csehtől, fájdalmas volt. Képtelen voltam Budapestre menni, képtelen Mami temetésére menni, borzasztó érzés, de abban az állapotban képtelen voltam látni az ő koporsóját. Sok volt egyszerre minden. Prágában meg sem álltam a temetőig. Anyám sírja felett torokszakadtamból üvöltöttem. – Nem bírom tovább! Hallod?! Nem bírom tovább! Segíts, könyörgök... legszívesebben melletted feküdnék azonnal, és akkor mellettem vagy, együtt nyugszunk. Hiányzol, nagyon! – Egyetlen vágyam volt, hogy anyám mellett lehessek. Tárcsázom a herceg számát. Fölveszi. Éppen Prágában van. – Elegem van mindenből. Belőled is, érted? – Várj meg, ott, ahol vagy. Érted megyek. Nyugodj meg... kicsim. Jött, és elvitt Budapestre, ahol vett nekem egy lakást. Állítólag ez lesz az itteni otthonunk. Ő is jön majd, amikor csak tud. Szeret, de én olyan butácska vagyok. Bízzam benne! Ezek után elutazott a doktornővel a spanyol tengerpartra. Nyaralni. Megcsalom. Csak tudja meg, milyen érzés! A jóképű Jon Bon Jovira hasonlító bécsi háziorvosommal kezdtem (evidens, hogy orvosnak kellett lennie). Utána a zseniális gazdag építész következett, akivel úgy viselkedtünk, mint valami elkényeztetett rocksztárok. Kizárólag a legdrágább szállodák szinte megfizethetetlen lakosztályaiban találkozgattunk. Stílusosan a herceg tulajdonában lévő bécsi luxushotelben kezdtük, a menő londoni Metropolitan szállodában folytattuk, és Rómában fejeztük be. Neki az volt a szokása, hogy a legelegánsabb helyeken szeretett mezítláb megjelenni, és kizárólag férjes vagy kapcsolatban élő nőkre gerjedt. Gyűlöltem magam. Csak és egyedül magamnak okoztam fájdalmat. Karcsi és Harry néni tehetetlenül nézték a vergődésemet. A sok haszonleső között csak két igazi barátnőm volt. Reya és Petra, bennük a mai napig feltétel nélkül megbízom. A barátság számomra szent, a valódi barátok jóban-rosszban kitartanak az ember mellett. Évek során sok mindenkiben csalódtam, de nem bánom, ez is egy lecke. Annyifelé éltem és oly sok embert ismerek, hogy nehéz mindenkivel tartani a kapcsolatot, és óriási különbség ismerősnek lenni, vagy őszinte barátnak. De egy biztos: a barátaim nélkül nem sikerült volna átvészelnem életem legnehezebb időszakait. Soha nem is kellett segítséget kérnem tőlük, ösztönösen érezték, hogy baj van. Reya és Petra mellett Soraya is a szoros baráti körömhöz tartozik, ő nem csak barátnőm, hanem példaképem is, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Idővel


rájöttem, hogy a barátaim java része hasonló családban, környezetben nevelkedett, mint én. Ez a véletlen műve lenne? Határozottan nem az, és teljesen természetes. Érdekes, hogy a barátaim többsége nem magyar, vagy csak részben az. Talán a véletlen műve? Határozottan nem, hisz én sem vagyok száz százalékig magyar, komplex a viszonyulás, a vonzáskör. Ők jobban érezték a dilemmámat, hisz a látszólagos privilégiumot, mely oly sok fájdalmat okozott, jobban megértették, mert maguk is küzdöttek, küzdenek az igazi gyökerek megtalálásáért, elfogadásért, megértésért. Mindenki arra törekszik, hogy megtalálja a helyét a világban. Elfogadtak engem mint keresőt, mint aki a kincset keresi. Mert az igazi kincs az, amikor megtaláljuk önmagunkat, csak akkor tudunk ragyogni és mások életét bearanyozni. A barátok tükröt tartanak, és nem mindig kellemes, amit lát az ember benne, egyébként sem oly vicces önmagunkat nézegetni (rém unalmas), de ha kibírjuk, akkor részben legyőztük magunkat. Nagy kihívás tükröt állítani magunknak, és egyben nagy becsapás is, lévén hajlamosak vagyunk azt látni benne, amit szeretnénk, ami nem mindig felel meg a valóságnak, csak illúzió, de nem mutatja az igazságot. Csak az igaz barátok képesek erre, vagy, paradox módon, a méltó ellenségek. De ezt már Oscar Wilde is megírta: nem mindegy, kik az ember ellenségei, meg kell őket válogatni, lévén mindegy, ki mit mond, de nem mindegy, hogy ki mondja! Pár napra elmegyek velük az Adriára, a tenger biztos jót tesz. A határig Rolling Stonest hallgatok. Mi lesz már? A nagydarab, egy számmal kisebb egyenruhát viselő határőr hosszasan nézegeti az útlevelemet. – Magának tényleg kék a vére. Nyugalom, ilyenkor nem szabad megszólalni. Csak bágyadt mosoly. – Akkor van baj, ha elfogy a kék festék, mi? Hehe. Muszáj megszólalnom. – Tudja, mi őrgrófok vagyunk. Azért kaptuk ezt a titulust, mert régesrégen őriztük, védtük az ország határait. Mint most maga. Ezért, ha úgy vesszük, maga is egy őrgróf. Viszontlátásra. Kicsit jobb kedvre derülök attól a víziótól, ahogy ez az ember este rövidnadrágban és atlétatrikóban, vacsora közben tudomására hozza a családjának, hogy ők tulajdonképpen őrgrófok. Vissza a valóságba! Mi lesz velem? Hogyan tovább?


A csillogó, kristálytiszta tenger hullámai között is csak arra tudtam gondolni, hogy megoldhatatlan az életem. Mi lenne, ha most itt elmerülnék a mélybe? Milyen romantikus volna. De a barátaim miatt nem tehetem. Szegény Mami mindig hangsúlyozta, nem mindegy, hogy hal meg az ember. Ha csak egy mód van rá, akkor lehetőleg ne mások házában vagy vendégségben, mert az roppant udvariatlan (hát igen, végül ő is szépen felöltözött, és a kórházba ment el taxival). Szóval, itt és most nem tehetem meg. A barátaimmal tolnék ki, mert lehet, hogy nem lesz olyan szerencsém, és hosszú keresés után megtalálják az akkor már rondán felpuffadt vízi hullámat, akit azonosítani kell. A többi komplikációról már nem is beszélve. Nem, ezt későbbre hagyom. De végre legalább megszületett a MEGOLDÁS. Olyan izgalomba jöttem attól a gondolattól, hogy öngyilkos leszek, hogy szinte alig tudtam aludni. Mindent szépen kiterveltem. Jó időpontot kell választanom. Például egy vacsorát, melyen az ismerőseim többsége részt vesz. Én utolsó percben lemondom. Hadd ünnepeljenek, amíg én haldoklom. Tisztítóba adtam a legszebb báli ruhámat. Szépen, esztétikusan szerettem volna meghalni. Rendet raktam magam körül. Ha káoszban is éltem, legalább rendezett körülmények között leheljem ki a lelkemet. A gyógyszertárban vettem egy halom vény nélkül kapható nyugtatót, a közértben egy üveg whiskyt, utálom a töményet, de erre a célra a legmegfelelőbbnek találtam. A terv szerint a sorrend a következő volt: nyugtató, ital, érfelvágás, közben Wagner szól halkan. Majdnem bejött. A barátnőm, miután hullarészegen többször is felhívtam vacsora közben, hogy remélem, jól mulatnak, és remélem, szeretnek engem, mert én is szeretem őket, és mindig is szeretni fogom, akkor is, ha már nem vagyok... és ugye tudja, hogy a sárga rózsa a kedvencem... nos, hát erre gyanakodni kezdett. Valójában ezt akartam, nem volt szándékomban meghalni, csak büntetni, bosszút állni szándékoztam. Amikor betörtek a lakásba, már körömollóval összekaszabolt, vérző csuklókkal, eszméletlenül hevertem az ágyon. A sebhelyek a mai napig emlékeztetnek erre, a Karcsi által performansznak titulált öngyilkossági kísérletre. Természetesen a pszichiátrián ébredtem. Mellettem a herceg. Ábrázata olyan, mint egy szomorú cocker spánielé. Egy új fejezet kezdődik. Most már nem minden abszurd, csak tények, márpedig a tények makacs dolgok...


6 „A legnagyobb lemondás, amire törekedhetünk, hogy egyforma távolságban tartjuk magunkat a bosszútól és a megbocsátástól.” Karcsi szerint ha az ember minden körülmények között öngyilkos akar lenni, akkor feltétlenül Bécsbe kell költöznie, mert ott előbb-utóbb sikerülni fog. Miután első, rendkívül amatőr öngyilkossági kísérletem kudarcba fulladt, úgy döntöttem, a Bécs által nyújtott lehetőséget kihagyom. Az ember csak idővel jön rá arra, hogy tettével nem akar mást, mint bosszút állni és kegyetlenül büntetni. Én kizárólag a herceget akartam tönkretenni, gondolván, ha miatta a halált választom, akkor ő élete végéig szenvedni fog, bűntudata lesz, és végül belepusztul a gyötrelmeibe. Az eszembe sem jutott, hogy mint hulla nem lesz erről alkalmam meggyőződni, és kiélvezni a bosszú édes mámorát. Arról nem is beszélve, hogy esetleg neki esze ágában sem lesz szomorkodni, hanem vidáman tovább éli az életét, mialatt testi maradványaim szép lassan szétporladnak. Ellenben azoknak, akik nagyon szeretnek, kimondhatatlan fájdalmat okozok, mert végeredményben az öngyilkosság e fajtája egy rendkívül egoista tett. Bécs gyönyörű város, és milyen jó volna itt élni, ha nem laknának benne a BÉCSIEK (kivéve az igaz jó barátaimat). Ezt a tényt már egyik kedvenc íróm, Thomas Bernhard is megállapította. A rosszindulat és a pletyka fellegvárának tekintettem ezt a várost (ám hosszabb budapesti tartózkodásom után némileg revideáltam ezt az álláspontomat). Mert inkább Budapest felé vettem az irányt. Akkor még nem sejtettem, hogy Magyarországon mennyire hajlamosak az emberek időt, energiát pazarolni arra, hogy lehetetlenné tegyék mások életét, ha a sajátjuk már valamilyen szinten romokban hever. Abban a reményben tehát, hogy 250 kilométerrel odébb majd új életet kezdek, összepakoltam a cókmókomat (már nem is tudom, hányadszor), és Pestig meg sem álltam. Utamat Macy Gray rekedt hangja kísérte. Borzasztóan sajnáltam magam, meg szégyelltem is egyben. Az önsajnálat nem éppen a legattraktívabb erény. Szegény anyám mindig fogadkozott, hogy új életet kezd, de neki soha nem sikerült. Nekem menni fog, csak Bécsből el kell menjek, mert különben megőrülök.


A herceg hiányzik. Nagyon hiányzik. Hiányzik mint férfi, mint partner, akivel szinte mindent meg tudok beszélni, de próbálom kiverni a fejemből. Nélküle üres térben érzem magam. Ő az az oszlop, amelyre érzelmileg, intellektuálisan támaszkodni tudtam. A helyszín ugyan változott, ám a módszer nem. Érdektelenebbnél érdektelenebb partikra járok. Érzem, ahogy az emberek összesúgnak a hátam mögött. Néha elkapok egy-egy mondatfoszlányt: „Tudod, ez az a Pallavicini, aki annak az öreg, gazdag hercegnek a szeretője.” Eltorzult arccal mosolyognak rám, kedvesek, és többnyire valamilyen kéréssel fordulnak hozzám (persze, szeretnének valamilyen támogatást, valamilyen protekciót, valamilyen hozzáférhetőséget a herceghez). Levert hangulatomon csak az alkohol tud enyhíteni. Anélkül, hogy észrevenném, lassan annyit iszom, mint egy gödény. Nem érdekelt!!! Dafke provokálni akartam, hiszen a legzseniálisabb emberek mind alkoholisták és őrültek, gondoltam akkor. Sokkal érdekesebb Helmut Bergerként (a 20. század egyik legtehetségesebb és egyben legprovokatívabb színésze) élni, mint unalmas, hajráfos, sötét harisnyás, lapos sarkú cipős, lódenkabátos arisztokrata ivadékként, akiről biztos mindenki azt hiszi, hogy szőrös a lába. Ennek ellenére elfogadtam a felkérést, hogy egy ARISZTOKRATA bálon én legyek a díszvendég. Mulattatott az a gondolat, hogy manapság ilyesmi valakinek eszébe jut. Az élmény felülmúlhatatlan volt. A kedélyes hoppmester egyenként mutatta be a bálba érkezőket, akik az est szervezői előtt hajtottak fejet vagy pukedliztek. A házigazda Apor báró úgy festett, mint egy békebeli cirkuszigazgató, neje pedig okkersárga műszálas díszmagyar jellegű kreációba préselte nem éppen karcsúnak mondható termetét. Báját emelte az idegességében nagy intenzitással rágcsált rágógumi. Igazán fújhatna egy-két pukkanós buborékot is, mert az már a COOL határát súrolná. Tiarák, koronák, sarkantyús csizmák és igazi kardok színes kavalkádja vett körül. Az egész szürreális volt. Mintha egy Fellini-film forgatásának kellős közepébe csöppentem volna, és a statiszták éppen vacsorázni igyekeznének. Már csak a törpék és udvari bolondok hiányoztak. Hirtelen elém ugrik egy korosodó UDVARHÖLGY: – Kedves őrgrófnő, olyan megtisztelő, hogy itt van, már annyit hallottam magáról. Engedelmével, bemutatkoznék: Kis és Nagy de Maros de Verőcze Éva vagyok. Uralkodnom kell magamon, nehogy röhögjek. – Örvendek. Földrajzilag már volt szerencsém találkozni a családjával.


Gyorsan továbbsietek. Azon már nem is csodálkozom, hogy bizonyítottan régen kihalt családok sarjai köszönnek sorban. Az a néhány decens, valódi leszármazott láthatólag feszeng. Minden okuk megvan rá, én is feszengenék, ha nem lenne jó száraz pezsgő a kezemben. Ebben a groteszk helyzetben az ember csak mulathat. Nem csoda, hogy a sajtó jelen lévő képviselői moziznak, és nem csoda, hogy ezek után javarészt hülyének és degeneráltnak minősítik a részben nem létező magyar arisztokráciát. A herceg hívogat, érdeklődik jól vagyok-e. Hát persze, REMEKÜL. Hazudok. Akad néhány kellemes esemény is, mint például a MagyarOsztrák Bál a Szépművészeti Múzeumban. Számomra ez az este azért emlékezetes, mert életemben először nyertem a tombolán. A bál végén elegánsan egy Elektrolux porszívóval vonulok lefelé a múzeum lépcsőjén. Természetesen akadnak udvarlóim, a pesti társaság pedig mindenkivel hírbe hoz, akivel nyilvánosan váltok néhány mondatot. Favoritnak az akkori amerikai nagykövet számít. Kedves ember, és minden szituációban a legjobb formáját szereti hozni. Sok minden mellett arra is büszke, hogy olasz származású, vezetékneve azt jelenti, hogy SZIKLA! Egy olasz nevet viselő arisztokrata mint barátnő istenien passzolna a repertoárjába. Sőt a hozzám közelállók között is akad bőven olyan, aki szerint a nagykövet kitűnő PARTI lenne nekem. Értem én. Aggódnak, hogy ki fog engem eltartani (nehogy véletlenül rájuk szakadjon ez a teher), hiszen ha Kari netán nincs, akkor pénz sincs. Így gondolják ők. Kizárólag újságcikkek írogatásából nem lehet megélni. Inkább lassan eladogatok néhány birtokomban lévő értéktárgyat, és egy pazar pasaréti villa pincelakásába költözöm, mint hogy az idővel rendkívül idegesítő, hatalmas egóval rendelkező nagykövet úr barátnője legyek. Soha! Persze nem egy igazi raktárról van szó, hanem egy elegáns villa nagyvonalú szuterén lakásáról, mely a híres Kövi Pál étteremtulajdonos (a híres New York-i Four Seasons vezetője volt) özvegyének a tulajdona. Ő is egy világot járt dáma, akitől megint sokat tanultam. Úgy látszik, az idős hölgyek iskolája számomra sorsszerű, és felér egy egyetemmel. Az élet egyetemével! A cérna elszakadt. Ott állok a követségi rezidencia kellős közepén, körülöttem rengeteg ember, természetesen egy fogadás keretében fogyasztom a nem tudom hányadik gin-tonic kotyvalékomat. A nagykövet jelentőségteljesen rám néz: – Szeretnék mutatni neked valamit.


Szórakozottan követem. Nicsak, egy vadonatúj Porsche Cabrio áll a bejárati ajtó előtt. A SZIKLA megint jelentőségteljesen néz rám: – A tiéd lehet... Ha akarod. Libabőrös lettem. Hirtelen az egész világ ellen éreztem mély undort. Bevágódtam a saját kis kocsimba, és erősen a gázpedálra tapostam. Látni akartam a még kivilágított Lánchidat, amelyen először és utoljára hajtottam át részegen, 190 kilométer per órás sebességgel. A kocsiban hangosan Falco dala szólt. Szegény Hansi, őt sem értette meg senki, én még találkoztam vele, most valószínűleg úgy fogom végezni, mint ő. Istenem, már megint a halál gondolata foglalkoztat, mint legegyszerűbb megoldás. Kedves anyám, most már több időt tölthetünk majd együtt. CSIN-CSIN! Anyám víziója után három rendőr áll előttem, teljes valóságban. Nem tudom, hogyan, de sikerült precízen megállnom a vadul integető rendőrök mellett. Magamtól kiszálltam a kocsiból. – Azonnal kérem az iratait. Tudja egyáltalán, mit művelt? A hatalmas rendőr látszólag nagyon dühös, két társa a villogó autót támasztja. Furcsán bámulnak. Estélyi ruhámban, dülöngélve furcsa benyomást kelthettem. A nekem már minden mindegy hangulatban készségesen átadom a papírjaimat. Közben a rend őre elő is vette a szondát. – Ezt igazán nem kell rám pazarolnia, valószínűleg úgyis kipukkadna. Hát nem látja, hogy hullarészeg vagyok? A harcsabajszos hol döbbenten rám néz, hol pedig az osztrák jogosítványomat lapozgatja. Elölről hátra, hátulról előre. Iszonyatos erővel tör ki belőlem a sírógörcs. Az egyenruhás férfi nyakába borulok. – Kérem, vigyenek be a börtönbe. Zárjanak be! Ott legalább nyugtom lesz. Nem bírom tovább. Vigyenek azonnal a börtönbe. Könyörgök! – Baszd meg, ez király! – hallatszik a rendőrautó felől. A nagydarab férfi alig tudja lefejteni az erősen nyaka köré fonódott karjaimat. Amikor végre sikerül kiszabadítania magát, zavarában kezet csókol. – Kérem, jöjjön velem! A kézcsók engem is enyhén zavarba hoz. Azt hittem, ilyenkor megbilincselik a bűnelkövetőt. A rendőrautóhoz megyünk. – Kérem, üljön be! Hurrá, irány a fogda. Végre békén hagy mindenki. Abból az álszent, felszínes társaságból ugyan ki akar majd szóba állni egy börtönviselt emberrel?! Perverz elégedettséget érezve becsusszanok a hátsó ülésre. Kívülről halk suttogás szűrődik be.


– Figyeljetek, azt hiszem, ez egy hercegnő, vagy valami ilyesmi. Már olvastam róla – tájékoztatja vélt kilétemről társait kiválasztott megmentőm. – Hát ez kurva jó! Tényleg kurva jó, gondolom magamba. Miután alaposan kitárgyalták, mekkora szerencse, hogy ebben az állapotban nem az alagútban fordultam fel a kocsimmal; mint Diana hercegnő; végre ők is beszállnak az autóba. – Hol lakik? Automatikusan mondom a címet. A saját kis belső börtönömben maradhattam; mert a rendőrautó az impozáns pasaréti villa előtt fékez le. A rendőrök szemmel követik; ahogyan lassan; a kerten át elvonszolom magam a bejárati ajtóhoz. Lehet; attól tartanak; hogy közben beájulok egy rózsabokorba; vagy a lépcsőn kitöröm a bokámat. Arról fogalmuk sincs; hogy miután bezárul mögöttem az ajtó; egy meglehetősen sötét pincelakásba botorkálok le, ahol végül valóban elájulok. Ott; az elegáns szuterénlakásban, ahol rózsabokrokat látok; és térdig az érkező lábakat; ami sokszor megkímél a teljes látványtól. A másnapi feleszmélést mély depresszió követte. Ismerős érzés, gyűlölöm magam. A francba; mi a fenét művelek; ennek a létnek így semmi értelme! El kell innen mennem; különben megőrülök. Talán egy kis vidéki friss levegő jót tenne. Felhívom barátaimat; gyönyörű házuk van a Balaton-felvidéken. Hát persze, hogy lemehetek; maradjak csak, amíg nem érzem magam jobban. Te jó ég! Vajon mi lett a kocsimmal? Abszurd módon taxit rendelek. Gyorsan összepakolom a holmimat, ami nem nehéz művelet, mert gyakorlatilag mindenem három táskába van bepréselve. Amikor kilépek a kertkapun, ledöbbenek. A kocsim szabályosan ott parkol a ház előtt. AZ ÖSSZES MAGYAR RENDŐR LELKÉRE ESKÜSZÖM, HOGY TÖBBÉ NEM ÜLÖK RÉSZEGEN A VOLÁNHOZ! (A külföldi rendőrök kimaradtak az esküből, ám nem szándékosan.) A Káli-medence csodálatos hely. Azonnal beleszerettem. Régen aludtam már oly mélyen, mint itt. A lovászfiúnak, Pistinek Köveskálon három lova volt, szinte mindennap kilovagoltam. Fantasztikusan éreztem magam. Igen, ez való nekem! A vidéki, boldog élet. Főzőcskézem, írogatok, lovagolok, biciklizem és kertészkedem. Sőt, nekilátok agyagból készíteni „valamiket”, hisz itt mindenki művészkedik. Rémes! Nem megy. Sajnos ezen a téren egy szemernyi kézügyességet sem örököltem anyámtól. A herceg jelentkezik.


Nagyszerű ötletnek tartja, hogy vidéken töltöm az időmet. Örül, hogy jó formában vagyok. Mi lenne, ha körülnéznék, hátha találok számára is érdekes házat, továbbá földet, lehetőleg szőlővel. Állítólag mindig is szeretett volna egy kis birtokot Magyarországon, én majd gondozom, ő meg gyakran megpihen ott. A föld fölött járok a boldogságtól. Úgy érzem magam, mint kisgyerekkoromban, amikor anyámmal vidéken éltünk és minden nyugodt volt. Anyám, én, kistestvérem, no meg a kullancsok. Harry néni örömmel nyugtázza a fejleményeket: „Fiam, bíznod kell a MEDVÉBEN. Nem kell cirkuszolni, ha félrelép. Ilyenkor olvassál egy jó könyvet. A férfiaknál mást jelent felhúzni a csizmát, vagy beleköpni.” Nem teljesen értem (nem is akarom), de ismét reménykedem. Most biztosan minden rendbe fog jönni. Nekilátok a keresésnek, és hamar találok is. Kékkúton Bán János, a kitűnő színész és akkori élettársa háza tűnik a legjobb választásnak. Az utcában rengeteg híresség lakik, viszont kissé aggaszt, hogy ritkán lehet józan embert látni errefelé. Az én szempontomból ez nem mondható a legmegfelelőbb környezetnek. Sebaj. Pazar szőlőt is találtam, présházzal együtt. Istenem, ez egy álom! Mindent előkészítettem, és vártam az érkezését. Szokásosan kissé nehézkesen tudja összeegyeztetni a programját, de három hét, és már ott is lesz, csak nyugalom. Próbaképpen Karcsit kérem meg, hogy jöjjön el megnézni a kiszemelt objektumot. Még ki sem száll a kocsiból, már egyértelműen látom az arcán, hogy elszörnyedt. Nem tévedek. – Szóval ez egy halva született idea. Miért gondolod azt, hogy egy óriási kastélyokhoz szokott nagydarab herceg egy alacsony parasztházba akar költözni? – Tudod, hogy mennyire szereti a változatosságot. Imádja az építészet minden formáját, mindegy, hogy high-tech, vadászház vagy kastély – győzködöm Karcsit. – Ugyan már! Addig szereti, ameddig valami nem veszélyezteti a kényelmét. Az, hogy támogatja a tehetséges építészeket és néha magának is terveztet különleges lakásokat, még nem jelenti azt, hogy miattad egy skanzenbe fog költözni. Abszurd! Sajnos, mint immáron már sokadszor, végül Karcsinak lett igaza. A herceg jött, EGY éjszakára. Bán Janival nagyon megértették egymást, hiszen mindketten jól ismerik Jiří Menzel cseh rendezőt, akivel Jani Az én kis falum című filmben dolgozott együtt. Akadt közös téma, fogyott a bor, és a herceg szerint itt van a legszebb csillagos ég. Másnap rohannia kell tovább, ne izguljak, majd idővel rendezi a dolgokat.


Rohant, mert hamarosan indult a gépe a spanyol tengerpartra, ahová a doktornőt KELLETT elkísérnie nyaralni, szegénynek állítólag pánikrohamai vannak a repüléstől. Érdekes, hogy ezek a jó hírek mindig hamar utolértek Bécsből, akárhol is voltam. Szóval akkor most vegyek elő egy jó könyvet? Kimondhatatlan fájdalmat érzek. Hol a flaska? Gyötrelmeim közepette megismerem Samut. Samu az ász: menő üzletember, kiváló politikai kapcsolatokkal, határozott, előzékeny, udvarlási módszerei pedig akár egy igazi lovagé. Sétarepülés Budapest felett (természetesen ő a pilóta), romantikus vitorlázás, hajmeresztő motorozás és gyengéd érintések. Mélyen legbelül érzem, nem vagyok szerelmes, no de a hercegbe sem voltam eleinte, még minden kialakulhat. Samu mellett biztonságban érzem magam, szinte a tenyerén hordoz. A herceg, a kis doktornőjével, fulladjon meg ott, ahol van. Időm java részét még mindig a barátaim házában töltöm. Nincs kedvem Pestre menni, és kitenni magamat a pletykáknak (ami késik, az nem múlik). Másod- vagy harmadkézből már terjednek is, de kizárólag olyanoktól, akiknek halvány gőzük nincs az igazságról. Kellemetlen számomra, hogy mindenkit behülyítettem a házvásárlással, most meg nagyon úgy fest, hogy az egészből nem lesz semmi. A herceg nem először csinált belőlem bolondot, de esküszöm, most utoljára! Samu, miután este végzett a dolgaival, leszáguldott Monoszlóra, reggel pedig hatkor kelt, hogy visszatérjen a fővárosba. Egy darabig idilli volt ez a kapcsolat. A herceg visszatért társalkodónői küldetéséből. Szerinte mindenképpen találkoznunk kell, és tisztáznunk a viszonyunkat. MILYEN VISZONYUNKAT?! Rendben. Egyeztesse le nyugodtan a programját, nem kell sietnie. Érdekes módon most gyorsabban jött a szokásosnál. Samu tökéletesen érti, hogy tisztességesen le kell zárnom ezt a hosszúra nyúlt, nem működő kapcsolatot. Majd hétvége után találkozunk. Finom vacsorával vártam hercegemet, nagyon ízlett neki, mindig is szerette a hasát, csak tudja meg, miről marad le a jövőben. Kitűnő spanyol borokat hozott magával (még volt képe!), és jött a régi nóta. Értsem meg őt, nem hagyhatja cserben azt, akivel hét évig élt, de a kapcsolatuk régóta kizárólag baráti, legyek ebben partner... A valóban remek Rijoha vörösbor megteszi a hatását. Csak bámulom őt, már nem érdekel a magyarázkodása, ez a férfi számomra olyan, mint egy drog, nem tudok szabadulni tőle. SZERETEM


és GYŰLÖLÖM. A szenvedély közepén sírva fakadok, együtt ébredünk. Nem rohan el, későn indul vissza. Lassan utálom a telefonokat. Az utóbbi időben több rossz hír ért utol, mint jó. Harry nénit súlyos agyvérzés érte, nagy valószínűséggel már nem fog felépülni. Nem, ezt nem teheti meg velem! Remélem, ő nem akar itt hagyni engem! Semmihez nincs kedvem. Még meg sem látogathatom, pillanatnyilag nem tanácsos. Eltökélt szándékom, amint lehet, indulok Svájcba. Mit mondjak Samunak? Nehezen összeszedem magam, és elindulok Budapestre. Valami nem stimmel, de még várok egy hetet. Semmi. Életemben először vásárolok terhességi tesztet. Addig várok a patika előtt, amíg elérkezik a megfelelő pillanat. Senki nincs bent. Gyorsan. Elképesztő, hogy harmincévesen alig van merszem egy terhességi tesztet venni. Úgy érzem, rám van írva, hogy nem vagyok férjnél, és szinte egy időben két férfival osztottam meg az ágyam. Kisegér módjára, zsákmányommal sietek a pincelakásba. Hosszasan készülök a műveletre. Előtte lezuhanyozom, kisminkelem magam, szépen felöltözöm. Jézusom, én megőrültem, mintha ez bárhogyan is befolyásolná az eredményt. És ha pozitív?! Akkor meg a babának adjuk meg a tiszteletet, nem ám csak úgy slamposan, hipphopp. POZITÍV!!!!!!!!! Sírok, nevetek, remegnek a lábaim. Nem hívhatom fel anyámat, Mamit, és most már Harry nénit sem. Először Samuval közlöm a hírt. Azonnal találkozunk. Nincs elragadtatva, és nyomban ki is derül az oka. Mindig hangoztatta, hogy már évek óta elromlott a házassága, és csak a gyerekek végett élnek egymás mellett a feleségével. Én ezt elhittem, hiszen nem a feleségével, hanem az éppen aktuális barátnőjével szakított miattam. Nos, mindezek ellenére a felesége négy hónapos terhes, természetesen tőle. De ha akarom, tartsam meg, majd lesz valahogy. Bravó! Éljenek a férfiak! Én meg idegesen ácsorogtam a patika előtt. A herceg következett. Sejtettem, hogy nem fog örömében ugrándozni, hiszen neki ez a helyzet kizárólag komplikációk sorozatát jelenti. És mi lenne, ha a doktornőnél szülnék, végül is nőgyógyász (ezt az undok ötletemet megtartom magamnak). Egyvalami biztos, a picit megtartom. Mi ketten egy kis család vagyunk, most már nem érzem magam egyedül. Samu és közöttem


napról napra nő a távolság. Nem is vártam mást, nem is lehet másként. Hitegetem magam, hogy a hercegé a gyerek, hiszen annak az embernek kell a gyermekem apjának lennie, akit igaz, mély szerelemmel szerettem. Logikus. A herceg annak ellenére, hogy nincs elragadtatva, mindenben támogat, de ritkán látom. Az első négy hónapban ez különösképpen nem zavar, mert napi huszonnégy órában hányok. Nagyon rosszul vagyok. Egyik infúzió a másik után, még a víz sem marad meg bennem. A reggeli kis rosszullétek nálam olyan dimenziót érnek el, hogy némelykor biztos vagyok abban, kihányom a lelkemet, magzatomat, végül pedig kifordulok. Budapest egy szennyezett csatornára emlékeztet, és minden egyes benne élő lélekről feltételezem, hogy még életében nem mosakodott. De nem bírom a parfümöket sem, tisztítószereket, az illóolajoktól meg egyenesen a falnak megyek. Aztán egyszer csak mozogni kezdett a baba, és hirtelen minden megváltozott. Orvosom elküldött egy négydimenziós ultrahangra, izgultam, vajon a rosszullétek után minden rendben lesz-e, ám nem akartam tudni a baba nemét, legyen csak meglepetés. Ezt persze elfelejtettem közölni a vizsgálatot végző orvosnővel. Valószínűleg ki sem derült volna, ha nem rémülök meg. Néztem az ultrahang képernyőjét, de nem sikerült rajta kiigazodnom. A doktornő ellenben elégedetten mosolygott. Fogalmam sem volt, mitől olyan elégedett, mert én kizárólag összevissza vibráló, különböző amorf alakzatokat vélek felfedezni a monitoron. Végre egy szabályos kerekség, de nagyon, nagyon kicsike a többi absztrakt formához képest. Jézusom, csak nem a feje, ez biztos nincs rendjén! – Doktornő, az a nagyon pici, kerek forma... ott, az a feje? – kérdezem ijedten. – Nem. Ugyan. Az a nagyon... egyébként nem is olyan nagyon pici, az kérem az úrfi herezacskója. Biztos, hogy a herceg gyereke, fut át az agyamon. FIÚ!!!! Fiam születik. Világgá akarom kürtölni, elönt a büszkeség, nem mintha egy kislánynak nem örültem volna (jaj, mekkora barom vagyok). A férjem jutott az eszembe. Neki a második házasságából két lánya született... paradox! Hívom a herceget, úgy hallatszik, ő is örül. Hívom apámat. Apám eddig minden fontos eseménynél ott volt az életemben, pedig nagyon ritkán találkozunk. Kapcsolatunkat meghatározta, hogy


tizenhárom éves koromban láttam először. Egy „Apukát” vártam, és nem egy Rolling Stones külsejű vagányt, aki először is kitöri a ferihegyi repülőtér ajtaját, mert azt hiszi, automatikusan működik. Azóta szentül meg van győződve arról, hogy itt semmi sem működik automatikusan, és ezzel nem is tudok nagyon vitatkozni. Első látogatásai során szorgalmasan járt elém az iskolához (balettintézet), én meg egész nap azon izgultam, hogy vajon mi lesz rajta, mert Magyarországon a nyolcvanas években egyáltalán nem volt szokványos egy férfin a rózsaszín öltöny, jobb esetben hatalmas nyelvet ábrázoló pólóval kombinálva. Bevallom, megesett, hogy a hátsó ajtón osontam ki gyáván. Nem mintha rövid zoknis, barna szandálos, autóstáskát szorongató alakra vágytam volna, csak szokatlan volt, és féltem a megjegyzésektől, hiszen anyámmal ugyanezt csináltam végig. Szüleim extravaganciája később belém ivódott, de idő kellett hozzá. Aztán meg az zavart, de nagyon, hogy az idősebb lányok csak úgy körülrajongják, én meg ott ácsorgok hátul. Apámtól is sok mindent örököltem, főleg a temperamentumomat. Oly ideges tud lenni pillanatok alatt, hogy tornádót lehetne róla elnevezni, de szerencsére hamar le is nyugszik. Az a jó, hogy ő főként akkor nyugodt, amikor én tombolok. Hívom a pesti és bécsi barátaimat. Mindenkit! Azután nálam szólal meg a telefon. Az osztrák sajtó érdeklődik, én hülye, ámbár nagyon kurtán, de válaszolok. Három nappal később terhességemről egy négyoldalas vezércikk jelenik meg a News magazinban, amiből részleteket átvesz a német Bunte és a cseh Blesk (Blikk-változat). A herceg tombol. Szűk környezetének nem mondta el az örömhírt. Még egy hercegi sarj, az elsőszülött fiúnak ezek után osztoznia kell a hatalmas vagyonon?! Micsoda! Kit érdekel a vagyon! Nem akarom elhinni, hogy ilyenkor mindenkinek csak ez jut az eszébe. A fiam Pallavicini lesz, a családom már akkor longobárd volt, amikor a „hercegék” még halásztak a zavarosban. Ezt a tényt ő maga is elismerte, és a tények makacs dolgok... amikor vannak. A családomra minden körülmények között büszke vagyok. És köszönjük, nem kérünk más vagyonából. Különben is, nézzen mindenki a saját portáján körül, mielőtt másokat elítélnek. Az ítélet Isten kezében van, előtte nincs hazugság, csak ő lát minket a nap huszonnégy órájában, előtte nincs menekvés, csak őszinte megbánás... aki képes rá... Dührohamomat csak az a tudat csillapítja, hogy a babának árt az idegeskedés. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy ANYA leszek, és végre valódi értelme lesz az életemnek. A herceg exfeleségének reagálása


döbbent meg. A hercegnőt mindig is rendkívüli embernek tartottam eddig. Kemény, erős asszony. Házassága alatt, mint kiderült (nem volt titok a bécsi körökben), szült egy gyermeket a milliárdos szeretőjének, és csak évekkel később vallotta be a férjének (hercegemnek), hogy nem az övé a fiú. Idáig számomra érthető lenne a helyzet, előfordul az ilyesmi, de azt már fölöttébb furcsának tartom, hogy ez a sokat megélt asszony lett az egyik ellenséges főbíróm. (Voltak nem kevesen, de idővel sokan megértettek.) Talán a keserűség valamilyen szinten önigazolás? Könnyű saját hibáinkat másokra vetíteni, de ettől még nem lesz boldogabb senki, csak a pillanat mámora enyhít visszavonhatatlan keserűségünkön, de csupán rövid időre... nagyon rövid időre. Ha élne anyám, hamarosan nagymama lenne. Milyen is volna nagymamának? Nekem most szükségem lenne rá, meg Mamira, aki dédnagymama lehetne, ha vigyáznak rá. Miért nem voltam képes erre... bűntudat. Abszurd. Lassan csillapodnak az indulatok. Lakást keresek, hiszen a gyermekemet nem szülhetem meg egy pincében. Végre kell egy saját OTTHON, ezt a herceg is helyesli. Budapest belvárosában hamar megtalálom a megfelelő helyet. A herceggel közösen rendezzük be, mindenről gondoskodik, mint általában, pénz nem számít, de azért módjával. Érdekelt is ez engem valaha! Soha! Egy meghitt vacsora többet ért a milliárdoknál. Továbbra is ritkán látom, de nem bánom. Ha velem van, boldog vagyok, hiányát bőven pótolja Eduárd! A kis Edu, aki lassan növekszik a pocakomban. Számtalan kórházi tartózkodás után vágyom a napsütésre. Jót tenne a tenger, orvosomnak nincs ellene kifogása, felőle repülhetek. Kérem a herceget, jöjjön velem, elvégre ha a rohamokkal küzdő exbarátnőjét el tudja kísérni nyaralni, akkor igazán most, hogy terhes vagyok, rám is szánhatna egy kis időt. Nagyon szeretné, de sajnos nem tud, mert az ő közreműködése nélkül robbanni fog a cseh, temelíni atomerőmű körüli botrány (atomerős kifogás). Csalódottan, egyedül indulok el Martinique szigetére. A herceg titkársága mindenben intézkedik, nekem profán módon kizárólag a napsütést kell élveznem. Persze, még gondoljak is rá a tarajos habok között, miközben ő a sötét temelíni atomerőműben barangol (sajnáljam?).


Már az utazás elején elkezdődnek a bajok. A schwechati repülőtér toalettjében elhagyom a mobiltelefonomat (amit két héttel később hibátlanul visszakapok a Lost and found irodában). A párizsi járaton ülök, amikor észreveszem, hogy nincs mit kikapcsolnom. Párizsban pánikszerűen rohanok egy telefonfülkéhez, hívom a titkárságot, azonnal intézkedjenek a telefonom ügyében. A Forte de France-ba induló gép felszállása előtt meg kiderül, hogy a telefonfülkében hagytam azt a nagy, sárga borítékot, amelyben többek között benne van az összes készpénzemet tartalmazó kis boríték, a repülőjegyem (a beszállókártyákat Bécsben kiállították, szerencsére a zsebemben voltak) és a szállodával kapcsolatos összes információ. Egyetlen fillér nélkül, félholtan érkezem meg Forte de France-ba (a helyzethez képest találó név). Szerencse, hogy vár rám egy sofőr „Mrs. Hercegné” táblával (vicces), különben fogalmam nem lenne, hová menjek. Meglehetősen rosszul vagyok a kilencórás repülőút után. Azonnal a szálloda orvosához visznek. Egy erősítő és görcsoldó welcome koktél után végre bezuhanok a pazar szobámba. Alig tudok gondolkodni, irány az ágy. Majd holnap telefonálok, elvégre a rezidenciámban van TELEFON! Mi ez? Nyögések. Sóhajok. Vad szex a szomszéd szobában. Hajnali fél egy. Eszembe jut, hogy a repülőgépen kapott füldugószett a zakóm zsebében lapul. Ez a két kis füldugó életmentőnek bizonyul. A jelenet másnap is megismétlődik, pontban hajnali fél egykor. A harmadik alkalom után már rutinszerűen, eleve füldugóstul fekszem le. Szomszédjaim svájci nászutasok, mint a svájci óra, az időbeli precizitás a szeretkezésre is vonatkozik. A szállodai telefonszámlám már másnap a csillagos égig emelkedik. Összevissza telefonálgatok. Intézkedem. Panaszkodom. A lábam görcsöl. Kapkodom be a magnéziumtablettákat. A herceg kénytelen átküldeni az egyik, korlátlan összegű kreditkártyája pontos adatait, amit a hotel vezetősége rögzít. Azon BARMIT vásárolhatok. Dühömben legszívesebben az egész szállodát megvenném. Csak lassan sikerül olyan állapotba kerülnöm, hogy végre képes vagyok levonulni a KÉPESLAPSZERŰ tengerpartra. Ügyelek az eleganciára (mint mindig, pláne a hatodik hónapban). Csinos, egyrészes fürdőruha, selyemsál, passzoló napszemüveg, hozzáillő szalmakalap és táska, plusz az Oskar Kokoschka életéről szóló könyv. A nyugágyamat egy pálmafa alá helyezik. Soha nem szerettem


napozni, rendkívül unalmas tevékenységnek tartom, egészségtelen, most meg pláne vigyáznom kell. Pici Eduárd elégedetten motoszkál a hasamban, és kifejezetten élvezi az úszást. Felfrissülve visszamegyek az ágyamhoz, ledőlök, és hirtelen elsötétül a világ! Az orvosi szobában térek magamhoz, iszonyatosan fáj a fejem. Mi történt? Egy „laza” kókuszdió pottyant a koponyámra. Ritkán fordul elő ilyesmi, de nincs nagy baj, megúsztam agyrázkódás nélkül. Meglehetősen nagy púp nő a fejemen, amit jegelni kell. Többet nem megyek pálmafa közelébe. Inkább a közelben lévő árnyas, bokros kis öblöt választom. Ott viszont nincs nyugágy, növekvő hasammal meg borzasztó kényelmetlen egy törülközőn forgolódni. Íme, a megoldás. Tulajdonképpen a parton homokozó gyerekek láttán jut eszembe. Az ott strandolok a következő jelenetnek lehetnek a tanúi. Egy nyilvánvalóan terhes nő nekilát mély gödröt ásni a homokba, majd kényelmesen belefekszik. Óriási. A szállodai telefonszámlám állítólag többe került, mint az egész utazás. Nem érdekel, ha a herceg velem jön, akkor lenne kivel beszélgetnem. Harry néni haldoklik. El kell tőle búcsúznom. Ha jön a baba, már nem fogok tudni utazni. Most kell mennem. Szomorú őt ilyen állapotban látni. Otthon van a kedves bázeli lakásában, tele emlékekkel, tárgyakkal, melyekhez oly nagyon ragaszkodott és harcolt értük. Most vajon mire gondolhat... talán azokra, akiket ezek az emlékek felidéznek, és akikkel hamarosan tal��lkozik? Mint egy éles kard, úgy hasít belém, hogy már nem lesznek bizalmas fürdőszobai beszélgetések, teázások, és már nem bújhatok abba az ágyba, amelyben olyan jókat aludtam és szépeket álmodtam, mert tudtam, ő ott van mellettem, és biztonságban vagyok. Nála mindig biztonságban voltam! Próbál valamit mondani, de nem értem. Abban sem vagyok biztos, hogy ő ért engem. Mutatom Eduárd ultrahangon készült fényképét. Rémülettel nézi. Valóban furcsa látvány profilból, hozzásimul a hasfalamhoz, és abszurd módon Bartók Bélára emlékeztet. Átölelem. Megcsókolom. Tudom, nem látom többé. Bázelből Bécsbe érkezem. A terv szerint másnap a sofőr Budapestre visz. Már a repülőn érzem, valami nem stimmel. Bepisiltem. Nem! Folyamatosan pisilek. Nem! Jézusom, elfolyt a magzatvizem! Mentővel szállítanak a bécsi Rudolfspitalba. Nincs mese. Eduárdot a kelleténél nyolc héttel korábban hozom a világra. A herceg nincs mellettem, csak a


két legjobb barátnőm, Reya és Petra. Rájuk, mint már említettem, mindig lehet számítani. Ők lettek a keresztanyák is! A pici inkubátorba kerül, én meg a rosszul sikerült érzéstelenítés következményeitől kialakult komplikációktól szenvedek. Mindketten küzdünk. Sikerrel. Két hét után hagyhatom el a kórházat, de gyakorlatilag még napokon keresztül, majd egy hónapig ott vagyok Edu mellett. A sajtó furfangos módon közzétette a HÍRT, még azt is tudták, hány grammal született a fiam. Ezen már nem is csodálkozom, eddig is tücsköt-bogarat írtak rólam összevissza, miért pont most tennének kivételt, legalább a gramm stimmelt. Ki vagyok merülve. A herceg szerzett egy pesztonkát. Szerinte ki kell pihennem magam. Hosszú idő után végre mélyen elalszom, addig a dadus vigyáz a picire. Sokáig aludtam, hiszen csend volt. De miért is van ekkora csend?! Senki nincs a lakásban. Nincs a dadus, nincs a gyerek. Este hét óra van. Ez csak egy rossz álom lehet. Hívom a herceget, nem veszi fel. Hívom Petrát (nála lakunk), azonnal hazajön Reyával együtt. HOL A GYEREKEM???? Ismét hívom a herceget... Végre! Mi a baj? Nyugodjak meg, nyilván átvitték Edut a palotába, hogy tudjak pihenni. Micsoda?! A megkérdezésem nélkül vadidegenek elviszik a fiamat? És ki van a palotában, hiszen ő Prágában tartózkodik. Nem értem, mi ez az egész? Azonnal adják vissza a gyermekemet! Kiderül, az exfelesége szervezte be a dadust. – Ha éjfélig nem kapom vissza Eduárdot, a rendőrséghez fordulok – ordítok kínomban. Mindenki nyugtat, várjam meg a reggelt, a gyerek jó helyen van. Az egész szituáció ABSZURD. A fene megette a nagy pihenést. Hajnalban csöngetnek. Rohanok az ajtóhoz. Eduárd ott vár a küszöbön, mózeskosárban. Minél előbb Budapestre akarok menni, elegem van az egészből, csak akkor nyugszom meg, amikor bezárul mögöttünk a pesti lakás ajtaja. Nyugalmam pusztán átmeneti. A herceg telefonál, kurtán közli velem, nem övé a gyermek. Értem, illetve nem értem, semmit nem értek. Kérem, küldje el nekem az állítását alátámasztó bizonyítékokat, ha már a tudtom és beleegyezésem nélkül levették a gyermek vérét. Nyilván ez történt, amikor eltűnt huszonnégy órára (azért várhattak volna kicsit, hogy magamhoz térjek, és közös megállapodás után csináljuk a tesztet). Nem érkezik eredmény. Biztos vagyok benne, hogy nem a herceg ötlete volt, abban viszont nem vagyok biztos, hogy ő valaha is látta az igazoló


orvosi papírokat. Állítólag nekem kell bizonyítanom, hogy ő a gyerek apja. Őrület. ABSZURD. Kénytelen vagyok felhívni Samut. Ésszerű lenne csináltatnunk egy apasági tesztet. Nem kérek tőle semmit, nem kell róla tudnia senkinek. Kizárólag a gyerek érdekében és a rend kedvéért ebben a káoszban. A szeplőtelen fogantatás jogát Szűz Mária már réges-régen levédette magának. Az én fiamnak van apja. Samunak eleinte nincs kifogása a vizsgálat ellen, azonban folyamatosan halogatja az időpontot. Próbálom meggyőzni, hogy nincs mitől félnie, abban az esetben, ha kiderülne, hogy ő az apa, szabadon eldöntheti, kíván-e valamilyen formában részt venni Eduárd életében, részemről nem óhajtok tőle az égvilágon semmit. Közben végigbőgöm az éjszakákat. Tudom, hogy a MEDVÉVEL mindennek vége. Jobb egy borzalmas vég, mint vég nélküli borzalmak sorozata. Nehéz elfogadni, de talpra kell állnom. EGYEDÜL, EDUVAL. Samu végül nem hajlandó alávetni magát az apasági vizsgálatnak. Rendben, akkor majd a gyámhatóság kötelezi (a törvény szerint valakit be kell írni a születési anyakönyvi kivonatba). Elérkezik az első tárgyalás időpontja. Várható volt, hogy Samu személyesen nem jelenik meg. A bírónő szigorú tekintettel néz rám: – Mikor történt meg az első közösülés a vélt apa személyével? Percre vagy másodpercre pontosan szeretné tudni? Netán menjünk vissza egészen addig, mikor jött meg először? Nem! Ebben én nem veszek részt. Könyörögve nézek az ügyvédemre. Nincs szükség arra, hogy rosszullétet színleljek, mert valóban pocsékul érzem magam. A többiek is észreveszik, hogy halálsápadt lettem. Biztos vagyok benne, a Samut képviselő ügyvédnő gyengeségemet annak tudja be, hogy valószínűleg fogalmam nincs, mit válaszoljak, mert nyilvánvalóan halványlila gőzöm nincs, kivel mikor „közösültem” (undorító) kettőezer őszén. Nem érdekel, mit gondol. Egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol. A privát, intim életem, melynek minden pillanatára kristálytisztán emlékszem, kizárólag csak rám tartozik. Ami most itt zajlik, az megalázó. Soha, semmilyen körülmények között nem hagyom magam megalázni. Szünet. Többet nem megyek vissza a tárgyalóterembe. A taxiban sírógörcsöt kapok. Mekkora hülye vagyok, csak magamat hibáztathatom. A sofőr kedvesen egy csomag papír zsebkendőt nyújt át. – Kisasszony, az Árpád vagy a Margit hídon menjünk?


– Inkább a Lánchídon. Az mindig megnyugtat. Egyedül nevelem fel a fiamat. Eduárd majd később eldönti, igényt tart-e arra, hogy megismerje a biológiai apját. Eszembe jut a rokonság melegen dédelgetett álma, hogy kis hercegeket és hercegnőket sétáltatok egy többhektáros kastélyparkban. A közeli és távoli, de nagyon távoli rokonok, akiket soha nem volt alkalmam megismerni, sőt nem ismert rokonok, messze a ködös homályból majd gyakran jönnek vendégségbe, és sokáig, de nagyon sokáig maradnak. Hogy mindez nem valósult meg, kizárólag én vagyok a hibás. Mert nincs önuralmam, mert nem használtam ki a lehetőségeimet, mert az érzéseim fontosabbak voltak, mint a racionalitás (micsoda kispolgári attitűd), mert soha nem tartottam a számat, amikor kellett volna, mert kifelé nem hazudtam a világnak, ahogy illik, magamnak viszont annál inkább. Sajnálom! Egy darabig nem lesz ingyen dínomdánom. Járjon csak mindenki rendesen templomba, és szörnyülködjön, micsoda erkölcsi fertőbe keveredtem. Csak nyugodtan kritizáljanak azok, akiknek fogalmuk nincs semmiről, és kisasszonyok, akik egy hétvégi látogatás alkalmával teherbe esnek és „grófnőkké” avanzsálnak. A káröröm valóban a legnagyobb öröm lenne? Nem hiszem, akinek meg az, azt sajnálom. Sebaj. Az én fiam KIRÁLY, és köszönjük szépen, nem kérünk többet az álszentségből. Igazad volt, anyám, az álszentség undorító. A talpra állás nehezen ment. Bizony voltak olyan időszakok, amikor nem tudtam megvenni a fiamnak, amit szeretett volna, még a kedvenc csokoládéját vagy kekszét sem. Kreatív ételeket találtam ki, amiket szinte a semmiből csináltam meg. Kikapcsolták az áramot is, így a kicsi Eduárddal egy darabig romantikus gyertyafénynél töltöttük az estéket, miért is ne, az őseink is kibírták. Pénzt kölcsönkérni tiltotta a büszkeségem, bár racionálisan nem volt könnyű a helyzet. De ott voltunk egymásnak, mi ketten, egy kis mikrokozmosz tele szeretettel. Közben megismerkedtem Viktorral, egy orosz műgyűjtővel... vagy inkább műkereskedővel?! Sármos MOSÓMEDVE (na, én is kezdem, mint Harry néni). Kapcsolatunk elején nem gondolkodtam, nem akartam látni az igazságot. Némileg azt, hogy én és Viktor egy fatális tévedés vagyunk. Folyamatosan gyötörtük egymást, és egyre depressziósabb lettem, de ragaszkodtam Viktorhoz mazochista módon (már megint), mert láttam benne a jót, a jó, érző orosz szívet. Közben főmunkatárs lettem egy menő bulvármagazinnál. Amellett, hogy úgynevezett sztárokkal kellett interjúkat készítenem, én vezettem a társasági rovatot.


De hol is volt a társaság? Számomra a társaság mást jelent, mint a VV vagy a BB szereplőivel, pocakos rockerekkel, szállodai animátornak is rossz kvalitású színészekkel és multifunkcionális hírbemondókkal múlatni az időmet. Amiben jól éreztem volna magam, az itt sajnos nem létezett, s ha igen, az senkinek nem volt érdekes. Aki igazán minőséget képvisel, az ritkán nyilatkozik a magánéletéről (mert csak az az érdekes) egy bulvárlapnak. Paradox, hogy én, aki megszenvedtem az osztrák és német bulvársajtó hadjáratát, most ebben a miliőben keresem a kenyérrevalót. Igaz, nehezen bírom, és nehezen bírom a magánéletemet. A legrosszabb, amikor „hírességek” lakásáról kell írnom. Szegény Harry néni folyton elájulna az általam látottaktól. Én is gyakran fizikai fájdalmat érzek egy-egy enteriőr láttán. Már régen nem az a probléma, helyesen van-e felakasztva a toalettpapír. Ismét az alkohol bizonyul a legjobb kedvcsinálónak. Úgy érzem, színjózanul nem bírom elviselni azt a sok emberi és tárgyi ízléstelenséget, és Viktor sem bizonyul megfelelő partnernek, hogy megnyugtasson, ellenkezőleg, folyamatosan hergeljük egymást. Némileg feldob, hogy tudósíthatok a cannes-i filmfesztiválról, és mehetek Karlovy Varyba is... ahol elkezdődött a pokol! Az a borzalom, ami végül megmentette az életemet. Éppen a Gryllus Dorkával való találkozóra igyekszem fotós kolléganőmmel, amikor hirtelen szédülni kezdek. – Angéla, én mindjárt elájulok! Próbálok mély levegőt venni, de egyre rosszabb. A szívem majd kiugrik a helyéről. – Angéla, én meg fogok halni – sírok. ABSZURD, hogy én, aki gyakran eljátszottam a halál gondolatával, most a halálfélelemtől reszketek. Kezd zsibbadni a bal kezem, rövid idő után a szám széle is. Agyvérzés! Pillanatokon belül agyvérzést kapok. Eduárd! Nem akarok meghalni! Alig érjük el a filmfesztivál központi épületét. Összeesem. Hívják a mentőket. Hallom a szirénát. A fiatal orvos aggódik, hogy fog velem kommunikálni. Alig vagyok magamnál. – Kérem, segítsenek, nem akarok meghalni – motyogok csehül. – Jaj de jó, maga beszéli a nyelvünket. Most intravénásan kap egy kis nyugtatót. Hamarosan elalszik. Ne féljen. Három órával később a Karlovy Vary-i klinikán ébredek. Általános állapotom kielégítő, a hiperventilláció megszűnt. Az orvos szerint


teljesen szét van esve a vegetatív idegrendszerem, sokat kellene pihennem. HULLAfáradt vagyok. Angéla határozottan dönt. Azonnal visszamegyünk Budapestre. Szegény tíz órát vezet egyhuzamban, hajnali négyre érünk haza. Viktor úgy néz rám, mint egy marslakóra. Azt hittem, többé ez nem fordul elő velem. De óriásit tévedtem. Egyre sűrűbben jelentkeztek a rohamok, hol hozzám kellett kihívni a mentőket, hol én rohantam be egy rendelőbe vagy kórházba. Nincs más választásom, segítségre van szükségem. Viktor nem érti (soha nem értett semmit... nem értettük egymást), és ekkor leszállt hozzám Isten földi helytartója. Az én esetemben ez nem a pápa, hanem a pszichiáterem. Rendkívül elegáns, nagy operarajongó, különösen Wagnert kedveli. – A maga szervezete nem bírja az alkoholt mondja. – Ha nagyobb mennyiségben iszik, hamarosan tönkremegy. Ezt én is sejtettem, de az ő szájából végérvényesnek hangzik az ítélet. – Egyébként meg depressziós, és ezt már régen kezelni kellene... az anorexiájáról már nem is beszélve. A maga esetében ez csak egy kiegészítő tünet. Elképesztő! Ennek alapján lehet-e egyáltalán rajtam segíteni?! – Nézze, maga már olyan stádiumban van, hogy már csak a szigorúan betartott gyógyszeres kezelés segít. – Hát, rémesen hangzik, de a gyógyulásom érdekében mindent megteszek! – A gyógyszerek beállításához arra lenne szükség, hogy néhány napra befeküdjön a kórházba. Arra azonban készüljön fel, hogy a Prozacot valószínűleg élete végéig szednie kell. PROZAC! Annyit hallottam már erről a szerről. „WELCOME TO THE PROZAC WORLD”. Ráadásul még trendi is... Istenem, mintha ez számítana. Megbeszéljük az időpontot. Jövő héten be is vonulhatok. Addig is szedjem a Rivotrilt, és természetesen egy kortyot sem. Nos, anyám, végül én is a pszichiátrián kötöttem ki. Isten földi helytartója szerint már évek óta egy két lábon járó időzített bomba vagyok. Csak idő kérdése volt, mikor robbanok. Megérkezem a Kútvölgyi kórházba. Isten földi helytartója zavarban van. Ilyenkor ősszel nagy a forgalom az osztályon. Sajnos, csak holnaptól


szabadul fel egy rendes ágy a nyílt osztályon. De a ZÁRT osztályon van hely, és ha már itt vagyok, kibírnék-e ott egy éjszakát. – Hát, ha már itt vagyok... Önként bevonulok a zárt osztályra. A főnővér tudja, „kivételes” eset vagyok, de akkor is el kell vennie tőlem a telefonomat. Ez a szabály. Ha valamelyik leleményes beteg hozzájut, abból baj lehet. A zárt osztályon nem lehet becsukni az ajtókat. Nem bánom, különben sincs kedvem telefonálgatni a zárt osztályról. Összesen három ember tudja, hol vagyok, őket meg nem akarom halálra rémiszteni. – Ha dohányzik, akkor óránként kaphat egy cigit. Ennek a szenvedélynek nem vagyok a rabja. Még egy csikket sem tudok rendesen elnyomni. A szobatársam egy szimpatikus fiatal lány. Évek óta heroinfüggő. A barátja egy Burger King mellékhelyiségében lőtte túl magát. A nadrágja le volt tolva, amikor megtalálták a holttestét. Barátnője, a pornócsillag Monique Cuvée testvére szintén nem élte túl az adagját. Sokat mesél, közben gyöngyöt fűz. Okos, intelligens lány. Rohadt egy dolog a heroin. Tudja, hogy írni szoktam, olvasta a cikkeimet. Miért nem írok róla tanulságként, szívesen mesélne az életéről. Ez egy igazi történet. De hová írjam meg, a SZTÁROK magazinba, mondjuk egy „Gombos Edina kisbabára vágyik” vagy „Csonka Pici fél az öregedéstől” kaliberű cikk közé? Nem vészes a zárt osztály. Viszonylag csendes. Hajnali ötkor arra ébredek, hogy valaki rángatja az ágyamat. Egy pizsamás férfi áll fölöttem. – Józsi vagyok, jöttem villanyt szerelni. Szobatársam rutinosan kituszkolja a szobából. – Mindig ezt csinálja – mosolyog. Átkerülök a nyílt osztályra. Pár napot maradok. A gyógyszerek hatását egy hónap múlva érzem először. Kezd rendeződni a világ körülöttem. Nem! Én rakom helyre magam ebben a világban. Nincs többé menekülési kényszerem, mert már nem létezik az, aki elől menekültem. Az a valaki én voltam! Isten földi helytartója elégedett, szépen haladok, csak így tovább. Anyám, te is menekültél. Én meg a TE emlékedtől. De mi ketten összetartozunk örökkön örökké, ám egy jó ideig még NEM találkozunk!


Terhes vagyok. Boldog. Minden bajom megszűnik a hányástól eltekintve, de ez mit számít, ha egy új szív dobog az enyém mellett (Prozac a kukába, marad a Rivotril). Viktornak egy kislányt szülök, Lavíniát. A szülésbe majdnem belehalok, a császármetszés következtében béltrombózist kapok. A szülés után két nappal ismét a műtőasztalon fekszem, az utolsó pillanatban. Érdekes módon lányom születését először a herceggel közlöm, őt hívom fel elsőként, nem szakadt meg a kapcsolatunk, lassan rendeződtek a dolgok, és baráti viszony alakult ki köztünk. Jó érzés tudatában lenni annak, hogy tőle mindig kérhetek tanácsot, ha szükséges. A lányom gyönyörű és egészséges. Eduárd, aki ötéves, boldog, hogy kistestvére lett. Ismét egy új fejezet.


7 Lavínia születése egyben Viktorral való kapcsolatunk halálát jelentette. Közvetlenül a szülés után elhagyott engem, pont akkor, amikor betegen, egy csecsemővel és Eduval nagyon nagy szükségem lett volna rá. Lassan lábadoztam. Szerencsére a jó barátok nem hagytak cserben! A műtét utáni sebemet különleges fémkapcsok díszítették, úgy éreztem magam, mint egy Paco Rabanne-modell. Négykézláb közlekedtem a lakásban, és éjszakánként komoly megpróbáltatást jelentett Lavit (így szólítjuk) kivenni a kiságyából megetetni. Magamnak szurkáltam az injekciókat a combom felső részébe, a fürdés pedig felért egy hadgyakorlattal. Igen, hősnek képzeltem magam, aki visszatért a háborúból, és hadirokkantként a romokból új várat kell építenie. Edu csodálatosan viselkedett, amiben csak tudott, segített, Laviért pedig születése óta rajong. Büszke arra, hogy van egy kishúga, akit óv és védelmez. Nem tudtam, mit hoz a jövő, de éreztem, Viktornak tudomásul kell vennie, hogy apa, és vannak kötelezettségei. Eldöntöttem, megpróbálom visszaállítani az eredeti állapotot, és újra egyesülni Viktorral a gyermekek kedvéért. Nem volt meglepő számomra, hogy Viktor akkor kezdett hajlamossá válni arra, hogy találkozzunk, amikor már jobban voltam, kiegyensúlyozottabb és természetesen (a sok gyötrelem és fájdalom után) csinos... no comment!!! Közben hónapok teltek el, és elkezdtem szervezni Lavi keresztelőjét, ragaszkodtam hozzá, hogy a gyermek minél előbb meg legyen keresztelve. Tavasz lett, sütött a nap, és a március 15-i ünnepségek végett egy hosszú hétvége várt ránk, amivel nem tudtam mit kezdeni. Ott álltam két kisgyerekkel, és azon töprengtem, hová menjünk, nem akartam a budapesti lakásban és a környékbeli parkokban tölteni az ünnepeket. A megoldás magától jött. Albert Györgyi hívott fel, érdeklődve, mi van velem. Régóta ismertem, és akaratlanul is mélyen foglalkoztatott a sorsa, sok közös ismerősünk volt, de ettől függetlenül éreztem Györgyi vívódását, és rendkívüli empátiát éreztem iránta. Ő sem volt jó passzban, éppen válófélben, és egyedül a martonvásári házban. Meghívott, menjünk hozzá, legalább friss levegőn lesznek a gyerekek, mi meg majd nagyokat beszélgetünk. Kételyeim voltak, vajon jó ötlet-e nála lakni két gyerekkel, pláne egy három hónapos csecsemővel. Nem, szóba sem jöhet, hogy panzióban lakjunk – mondta –,


elég nagy a ház, és üres. Elfogadtam hát a meghívást, és elindultunk Martonvásárra. A megbeszélt időpontban érkeztünk, kora este, hat óra körül. Hiába csengettem, nem történt semmi, próbáltam telefonálni, hiába. Majdnem feladtam, amikor Györgyi előbukkant, rózsaszín, hosszú pólóban, meglehetősen fáradtan. – Bocsánat, de elaludtam – szabadkozott. – Már hat óra van? Nem is gondoltam volna. Becipekedtünk a házba. Láttam, a berendezés szép, egyszerű, de nincs benne élet... hogyan is lehetne. A nappali díványán paplan, mellette pedig néhány rozés flaska állt, üresen. Edu rögtön örömét lelte a kertben, és összebarátkozott a fekete cicával. Györgyi magához tért, és próbált háziasszony lenni. Nekem az volt a legfontosabb, hogy Lavit megetessem, mert csak utána tudunk nyugalomban beszélgetni. Mindent hoztam magammal, csak éppen tejet nem, és bizony a hűtőben nyoma sem volt ételnek, csak sok-sok üveg... Sebaj, a szomszéd adott, reggel meg bevásárolunk. Lefektettük a gyerekeket, és kényelmesen elhelyezkedtünk a nappaliban. Györgyi kinyitott egy újabb üveg rozét, én is vele tartottam (legalább nem egyedül iszik), és éjfélig abba sem hagytuk a beszélgetést. Természetesen a férfiakról volt szó, neki is baja volt velük, nekem is. Györgyi nagyon okos nő volt, rendkívül érzékeny, és fogékony mások problémáira. (Vannak, akik csak a sajátjukkal foglalkoznak.) Megállapítottuk, hogy hihetetlenül precízen nyúlunk mellé ebben a témában, pedig semmi másra nem vágyunk, mint az őszinte, tiszta szerelemre, szeretetre. Az éjféli etetés után bezuhantam az ágyba. Reggel vidám nevetgélésre ébredtem, Györgyi szobája felől jött, Edu sehol. Lavi még tele pocakkal aludt, mert egy jókora adag tápszert ivott meg kora hajnalban. Halkan osontam a másik hálószoba felé, az ajtó résnyire nyitva volt, benéztem, és egy megható, de egyben elszomorító érzés kerített hatalmába. Edu bebújt Györgyihez az ágyba, és onnan nézték együtt a Minimax adását, közben bohóckodtak, és mindketten élvezték. Lehet, rossz döntés volt idejönnöm gyerekekkel... nem tudom. Fantasztikus napot töltöttünk a Brunszvik-kastély parkjában. Szikrázott a napsütés. Györgyi néha eltűnt, majd újra előbukkant, állítólag a leendő exférje jött valamit még összepakolni. Az együtt töltött idő kellemes volt és tanulságos. Töprengve vezettem vissza Budapest felé. Vajon mi lesz velem, mi lesz Györgyivel?


Mint később egy közös barátnőnktől megtudtam, Györgyinek részben nyomasztó volt a gyerekekkel való együttlét. Nem lepődtem meg, hiszen végig éreztem, hogy ott lebeg felettünk az a bizonyos árnyék. Azonban Györgyi a nyilvános blogjában részletesen felvázolta nagyszerű hosszú hétvégénket, semmi negatívum, pusztán az a megjegyzés: „Érdekes módon úgy alakult, hogy a március 15-ét egy arisztokratával ünnepeltem.” Valóban ez ABSZURD lenne 2007-ben? Inkább az az abszurd számomra, hogy Éva barátnőm és én láttuk őt beszállni abba a taxiba, amelyben leállt a szíve. Hiába marasztaltuk, hogy maradjon velünk, igyunk meg egy kávét, nem, ő menni akart... el is ment, örökre. Az a kérdés, hogy vajon mi lesz velünk, innentől már csak rám vonatkozott. Viktor lassan visszaszivárog az életünkbe. De semmi sem olyan, mint régen. A bizalom odaveszett mindenféle téren. Én sem vagyok már az a Zita, aki azonnal igent mondana, ha megkérné a kezemet. Már nem zavar, hogy hajnalban jön haza, nem érdekel, kikkel találkozgat és mikor. Sőt élvezem az egyedüllétet, ami egyértelművé teszi, hogy nincs hiányérzetem, amitől régen majd megbolondultam. Részemről ez igaz szerelem volt, de rájöttem, hogy két irányba nézünk mi ketten, és nincs közös út, mert soha nem volt közös mondanivalónk. Ettől ő is szenvedett. Ő már nem az a Mosómedve, akihez oly jó hozzábújni, hanem egy szakállas férfi, aki iránt még néha szikrányit fellángolok, de végül inkább a parázsban hempergek. Lavi keresztelője pazar volt, mindenki kitett magáért! Szokatlan módon, a hagyományokkal ellentétben nem a budavári Mátyástemplomban zajlott a ceremónia, mert sem Blanckenstein Miklós, sem pedig Janó atya nem szolgált már a templomban. Családunk jó ismerőse, Spányi Antal püspök úr Székesfehérváron keresztelte meg a csöppséget. Ő volt az, aki a Mamit átadta a mennyországnak. Úgy döntöttem, hogy a nyarat a gyerekekkel Csehországban töltöm, kedvenc helyemen, Český Krumlovban. Ez a meseszerű város maga a csoda, lenyűgöző a hangulata, és számomra megnyugtató. Megmaradt a középkor, s annak minden misztériuma. Részben testvéremmel, Nikivel, részben egyedül és a látogatóba érkező vendégekkel (például Réz Andrással, Vándor Ágnessel és másokkal) töltöm az ittlétemet. Újból rá kellett döbbennem, hogy nem hiányzik Viktor. Ebben az időben neki külön útjai vannak, csak a végére akart felénk elindulni, de erről


lebeszéltem, nincs értelme. Nikivel esténként kiülünk a teraszra, s gyermekkori emlékeinket idézzük. Főleg anyánkról beszélgetünk, az ő hiányát valószínűleg soha nem tudjuk feldolgozni, de minél több szót ejtünk róla, annál jobb. Érezzük, itt van velünk, és óv minket! Nikivel a hasonmásai vagyunk egymásnak, csak nekem zöld, neki pedig kék a szeme, ja, meg az a kilenc év, amivel fiatalabb... ezért aztán ideje volt kipróbálni néhány hibát, amibe én beleestem, de nem tudtam megakadályozni, mint ahogy engem sem tudtak féken tartani. Előtte sokáig én voltam a példakép, és ennek a súlyát valójában nem realizáltam. Most már levált erről a képről, és én megkönnyebbültem. Niki egy érett felnőtt nő, aki tudja, mit akar. Ijesztő, de úgy látom, felnőttebb, mint én. Amikor hazaértünk, kicserélve éreztem magam, és ez meg is látszott. Nem volt stressz, kivéve az, amikor Lavi véletlenül kicsúszott a babakocsiból a márványlépcsőre (ügyetlenül fogtuk meg a kocsit), nagyon sírt szegény, azonnal kihívtuk a mentőket. Szerencsére nem lett semmi baja, úgy látszik, ez a fajta kipottyanás nálunk családi örökség. Az orvosra már huncutul vigyorgott, s mivel nagyon szimpatikus volt, én is figyelmet szerettem volna kelteni, és megkérdeztem a másik stressz következményeiről, ami közvetlenül Lavi kamikáze ugrása előtt történt. Én egy méhecske életét tettem tönkre a lábammal, ő pedig triplájára dagasztotta viszonzásul. A fullánkot kiszedtük, nagyon fájt, de szerencsére semmiféle allergia tünetei nem jelentkeztek, és ettől nem is féltem, hiszen hatévesen, amikor anyámmal vidéken éltünk, ugyanez megtörtént velem, és átvészeltem baj nélkül. Az orvostól csak annyit akartam megtudni, kenjem-e a talpamat valami csodakrémmel, vagy elég a hagyományosan bevált ecetes borogatás. A sármos doktor úr megnyugtatott, hogy az ecetes borogatás kiváló, és amennyiben netán harmadszorra is méhecskét pusztítok, akkor nyugodtan megfulladhatok, ha időben nem kapok kalciumot és orvosi segítséget. Az ugyanis, hogy kétszer megúsztam, még nem garancia, ez a fajta reakció bármikor jelentkezhet. Köszönöm szépen. Tehát nem volt stressz, nem volt veszekedés, nem volt lelki teher, kipihenten értünk vissza Magyarországra. És ez nagyon kellett, mert különben valószínűleg nem bírtam volna ki azt, ami ezután következett. Viktorral megint a szokásos jeleneteket „játszottuk”. Én már szinte megszokásból sírtam, ő meg abszolút megszokásból üvöltött. A felvonások között már nem is volt függöny. Kiborított, hogy a lánya első


születésnapján nem volt ott. Elutazott fontos üzleti ügyben (amit egyébként lazán halaszthatott volna), és különben is, egyévesen Lavi úgysem fog emlékezni rá, ott volt-e vagy sem. Ezt szánta magyarázatnak. Nem értette, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ennek szimbolikus jelentősége van! Beletörődtem, ő már csak ilyen, és egyáltalán, amiken már keresztülmentem vele, miért is csodálkozom? A kapcsolatunk egyre lazább lett, én ürességet és tehetetlenséget éreztem, és Viktor sem érezte jól magát. Az agresszió napról napra növekedett. Megegyeztünk, szünetet tartunk, és mindketten átgondoljuk, valójában mit is akarunk, bár biztos vagyok benne, hogy a lelkünk mélyén tudtuk, vége (én tudtam). Persze az ember fura lény, tudja, hogy valaminek vége, mégsem akarja elengedni, és egy darabig vergődik, mert megszokta, és a szokásoktól nehéz megszabadulni, idő és türelem kell hozzá. Ám a sors kegyes, még nem is tudjuk, de már a következő ajtó mögött ott várakozik a megoldás, csak el kell odáig jutni, és ki kell nyitni azt. Utáltam, hogy ismét több nyugtatót kell beszednem ahhoz, hogy el tudjak aludni, utáltam, hogy néha megint alkohollal vigasztalom magam, utáltam, ha idegességemben rágyújtottam. Utáltam – és mégis megtettem! Ilyenkor nem számít az intelligencia, a racionalitás, a gyengeség uralkodik. Felkértek, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeumban felavassam a dédnagyapám, Pallavicini György mellszobrát. A szervezők nagyvonalúan egy hotelszobát, konkrétan egy lakosztályt biztosítottak számomra a város egyik elegáns szállodájában. Utolsó kísérletként megkérdezem Viktort, elkísérne-e, hiszen ez egy ritka esemény (ugyan hülye ötletnek tartottam, de automatikusan őt kérdeztem meg először). Majd meglátja – felelte. Azonban már nem volt alkalma meglátnia, mert közben spontánul másként alakult. Összefutottam egy angol festőművésszel, Robin Sperlinggel, aki évek óta Magyarországon él, és rendkívül romantikusnak tartja az alföldi síkságot, sőt kifejezetten rajong a „pusztáért”. Az ő apjának még farmja volt Afrikában, az angoloknak vérükben van a gyarmatosítás és új területek felfedezése. Nos, neki megemlítettem a szegedi utamat, és ő nagy érdeklődést mutatott a megnyitó iránt. Gondolkodás nélkül felajánlottam neki, ha van kedve, tartson velem. Örömmel elfogadta a meghívást. Viktornak többé nem említettem a dolgot, így egy napsütötte áprilisi reggelen vidám angol „konverzáció” közepette elindultam Szegedre, Robin kíséretében. Útközben annyi minden érdekes dologról beszélgettünk, amennyit


Viktorral négy év alatt sem sikerült. Nagyon reméltem, hogy a múzeumban nem kell sokat beszélnem, mert hirtelen úgy éreztem, arra a napra kifogyott a verbális eszköztáram. A ceremónia nagyszerűen sikerült, beszédemet rövidre fogtam (meggyőződésem, hogy a rövid, frappáns beszédekért hálásak az emberek... magamból indulok ki). Robin kiváló kíséretnek bizonyult, és ő is élvezte az egészet. Késő délután lett vége az ünneplésnek, kissé belefáradtunk, de jó, hovatovább felemelő érzés volt, hiszen a családunkról szólt az esemény. Robinnal kettesben maradtunk. Nem tudtam, mik a tervei, de mint kiderült, sem ő, sem én nem terveztünk semmit. Ott állt egy nő és egy férfi Szegeden, egy kocsival (ami az enyém volt) és egy hotelszobával. Nem kellett sokat törnünk a fejünket a megoldáson. Visszamentünk a szállodába, kipakoltunk, a szoba tágas volt, a franciaágyon kívül kanapé, semmi gond, ez lesz Robin fekvőhelye, másnap pedig visszaúton hazaviszem. Ő is a Tisza mellett építette ki festői birodalmát. Miután ezt megoldottuk, nagyot sétáltunk a városban, végül romantikus vacsora a folyó partján, halászlé és rántott békacomb... Kellemes, tavaszi, meleg este volt. A szobánkból gyönyörű kilátás nyílt a városra, a teraszon állva már biztos voltam benne, hogy ez az ember nem a díványon fog aludni. Erre már jó indok volt a tévé elhelyezése, amit csak a nagy ágyból lehetett kényelmesen nézni. Rendben, különben is stílusosan az Erzsébet (Elisabeth, Cate Blanchet főszereplésével) című film volt műsoron, ugyan már láttam a repülőgépen, de egy vérbeli angollal más lesz. Először én vackoltam be, és hamarosan Robin is a takaró alatt fészkelődött. Bizarr volt az egész, mégis természetes, mert érdekes módon egyikünk sem volt zavarban, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. A filmet kisebb megszakításokkal végigbeszéltük, és még folytattuk a mozizást. Amikor elsötétült a képernyő, Robin maradt. Nem történt semmi, mégis egy hatalmas dolog, ami a jövőnket átformálta. Repkedni kezdtek azok a szeszélyes pillangók, melyek a szerelem előfutárai, de erről még akkor sejtésem sem volt. Viktorral végleg elválnak az útjaink. Nem is lehetett másképpen. Kapcsolatunk romokban hevert. Egyik este fogom magam és összepakolom az összes holmiját. Paradox módon ez egyik ritka csendes pillanatunk, amikor szó nélkül elviszi a bőröndjeit. Viktor nem arról híres, hogy bármit is szó nélkül hagyna. Szomorú, hogy nem vagyunk képesek békésen rendezni a dolgainkat. Egyszerűen nem értjük egymást. Döntök! Abbahagyom a Rivotril szedését, nem akarok semmitől függő lenni, maximum egy függőágytól. Meg az igazi szerelemtől, szeretettől. Érzem, most tudom csak igazán átélni ezeket az érzéseket, mert óvom


őket, vigyázok rájuk. Kincsek! Hosszú utat tettem meg, és még mérföldkövek vannak hátra... Robinnal is ��rzelmi alpesi túrát végzek, de kitartok, mert az igaz szerelemért érdemes küzdeni... ezt ő is tudja. Robin nős, és négy gyermek apja. Ezt tudtam, amikor megismertem, de akkor már határokon túl ismert volt a tény, hogy a házassága többször is zátonyra futott, boldogtalan volt, és elmondása szerint imádkozott, hogy végre valaki megmentse őt. Ezért egy percig sem éreztem lelkiismeretfurdalást, amikor belementem ebbe a kapcsolatba, hisz folyton panaszkodott, mennyire rossz a házassága. Robin és én egy irányba nézünk, és soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek még ennyire szerelmes lenni. Soha! Olyan nőt vett el feleségül, aki, elmondása szerint, nem értékelte őt. Csodás otthont teremtett a Tisza partján, egy Tiszainoka nevezetű apró faluban. Nagyon jó apa, a gyermekei jelentik számára a jövőt, és utána én. A felesége mindennel megfenyegette már őt, elment az érzelmi zsarolás legtávolabbi határáig. Fenyegetésekkel fűszerezve. Többször elszakított minket egymástól. Például megfenyegette, ha még egyszer találkozik velem, akkor felgyújtja a stúdióját, és eladja anyjától örökölt bútorait. Borzalmas. Közben kiderültek a hazugságok, manipulációk, adósságok, amiket Robin kénytelen törleszteni, mert mint kiderült, kizárólag magára költötte a pénzt. Plasztikai műtétekre, botoxra és miegymásra. Ez nála mániává változott, szomorú, amikor valaki nem tud méltósággal megöregedni. Négyszer választott minket külön egymástól hosszabb-rövidebb ideig, de sikertelenül. Robin bevallotta, hogy könnyezett, amikor rám gondolt, és a hiányom szinte őrületbe kergette, nem volt ez másképpen velem sem, bár én kész voltam őt elengedni, de mindig visszajött, én meg nem tudtam ellenállni. Amennyire autokrata, annyira romantikus is. Több festményét állítólag én inspiráltam, az ő hatására én verseket kezdtem írni. Óriási pecsét van a sorsunkon! Hosszú távon nem tudunk egymás nélkül létezni, még ha időbe is telik, tudom, hogy ezért a szerelemért, férfiért érdemes kitartani, türelmesnek lenni, minden akadály ellenére, mert egymásnak vagyunk rendelve, és ez gyönyörű érzés. Érdekes módon sokan rossz szemmel nézik ezt a kapcsolatot. Régi barátok, akik már régebbről ismerik Robint, és zűrös alaknak tartják, aki körül sok minden nem stimmel, és ezért féltenek engem. A művészetét is vitatják. Egyesek szerint notórius hazudozó, kicsinyes. Ennyire rossz emberismeretem lenne, vagy ultrarózsaszín a szemüveg rajtam? Való igaz, hogy nekem is sokszor gyanús a viselkedése, és gyakran ismét déjà vu érzésem van bizonyos jelenetek miatt, de annak tudom be, hogy nyomás alatt van a rossz házassága miatt.


Mi a megoldás, mit hoz a jövő? Bízom benne, hogy az idő megmutatja, mi az igazság és mi a helyes döntés, megoldás. Egy azonban biztos, a gyermekeim a legfontosabbak a világon, az ő boldogságuk prioritás számomra, és nem szenvedhetnek semmitől.


Utószó Hát itt tartok, és még nincs vége... Miért jutottam idáig? Jogos a kérdés, hiszen sok mindentől megkímélhettem volna magam, ha más irányba lépek. Meg vagyok győződve róla, hogy számomra valójában nem létezett más irány. Ez volt a sorsom... eddig. Néha próbáltam kormányozni (talán gyakrabban kellett volna ott lennem a kormánynál), így nem futottam zátonyra. Meneteltem egy hosszú folyosón, teli sok-sok ajtóval. Kíváncsian mindegyiket kinyitottam, benéztem, majd legtöbbjüket gondosan becsuktam... ha belépek, a végtelen csúszdát választom. Azonban ha mindez nem történik meg velem, akkor én nem vagyok Pallavicini Zita. Megéltem a gyönyört és a poklot. Valamit valamiért. Megérte. Van, akinek soha nem adatik meg az igazi érzések megtapasztalása, pedig nélkülük nem élet az ÉLET! Sok hibát követtem el. Gyenge voltam, amikor erősnek kellett volna lennem, és erős, amikor gyengének kellett volna lennem. Saját magamat zártam be szögesdrótos ketrecbe, amiből embert próbáló volt kimenekülni. Az önmagunknak állított falak lebontása a legnehezebb. Sajnálom, akiket megbántottam akaratomon kívül, mert akarattal kizárólag magamat ostoroztam. Büszke vagyok a családomra, gyerekeimre és barátaimra, akik budapesti tartózkodásom alatt nagyon közel kerültek hozzám. Többször sikerült talpra állnom, különböző országokban, különböző körülmények között, de egy bizonyos előttem, az, hogy Magyarország a hazám, akárhová is sodor még a szél. Az álmainkat soha nem szabad feladni! Hiszek az álmokban, de már nem vagyok csupán álmodozó, hiszek a szerelemben, de nem hagyom magam elvakítani. Lehet, hogy még jó színésznő lesz belőlem, és majd ott integetek a vörös szőnyegen (te jó ég, micsoda megafantázia...). Vagy éppen építészfilozófus (ezt jól kitaláltam magamnak), mert Zoboki Gábor építésznek köszönhetően egyre jobban elmélyülök az architektúra csodáiban. Egy azonban biztos, a tollat (először kézzel írok, utána jön csak a komputer) soha többé nem teszem le... Arisztokratának lenni nem egy foglalkozás, csak egy ősi privilégium, amit optimális esetben jó célokra kell használni!


„Nincs sehol paradicsom, hacsak a lényünk legmélyén nincsen, mintegy az énünk énjében, de csak akkor találhatunk rá, ha már valamennyi paradicsomot körbejártuk, a letűnteket és a lehetségeseket is, ha már a fanatizmus ügyetlenségével szerettük vagy gyűlöltük őket, és ha a csalódottságban szerzett jártassággal vettük szemügyre, majd hajítottuk el valamennyit.” (E. M. Cioran)


Egy őrült őrgrófnő naplója