Közelkép (ELTE MA Filmes újságírás)

VAKÁCIÓ!

KÖZELKÉP • a Filmtanszék ingyenes magazinja • 2023. május www.film.elte.hu • facebook.com/ELTEfilmtanszek

Vezető szerkesztő: Nagy Eszter

Szerzők: Balássy Fanni, Kende Sára, Köves Ágoston, Kristóf Álmos, Nagy Eszter

Lapterv és tördelés: Nagy Eszter

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely grafikai vagy tartalmi elemének felhasználása, egészben vagy részben történő újraközlése a kiadó írásbeli engedélye nélkül.

Tamás: Filmtanszék tehetséges fiatal kutatója menni megnyerni OTDK

INTERJÚ

Tuzson-Berczeli Tamás, tanszékünk hallgatója első helyezést ért el az Országos Tanulmányi Diákköri Konferencia Humántudományi szekciójának Vizuális kultúra tagozatán. Az ide vezető útról, témájáról és kedvenc westernfilmjeiről faggattuk.

Történelem-média tanárszakos hallgató vagy, arányaiban kevesebb filmes órád volt, mint azoknak, akik fő szakon hallgatnak filmtörténetet és filmelméletet, mégis első helyezettként végeztél az OTDK Humántudományi szekciójának Vizuális kultúra tagozatán. Honnan eredeztethető a filmrajongásod, és hogyan kötöttél ki az ország legrangosabb egyetemi versenyén?

Nehéz behatárolni, honnan eredeztethető. Azt tudom, hogy tizenegyedikben a médiaórákon még kifejezetten nem érdekelt a dolog, végzős gimnazistaként pedig már azon kaptam magam, hogy fennmaradtam éjszaka és négy-öt filmet ledaráltam zsinórban. Egy nap anyukám megkapta az 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz című kötetet, és azt nagyon sokat lapozgattam. Be kell vallanom, hogy van egy hatodik érzékem, remekül tudok választani látatlanul, és bármikor ráböktem egy filmre, arról bebizonyosodott, hogy remek döntés volt. Ekkor született meg egy amolyan „szent kör”, azoknak a filmeknek a sora, amelyeket két héten belül láttam, ilyen volt a Manhattan, az Apokalipszis most, a Diploma előtt, a Nuovo Cinema Paradiso, és a Volt egyszer egy

Amerika: ezek mind nagy hatással voltak rám a korábban látott Száll a kakukk fészkére és Kramer kontra Kramer mellett. Ez komoly kultúrsokk volt egyszerre. Alapvetően mindig is volt egy történelmi érdeklődésem, így a filmtörténet iránti kíváncsiságom is természetszerűen jött. Anno tanárszakra adtam be a jelentkezésemet, a történelem biztos pont volt, már csak szakpárt kellett hozzá keríteni, így kötöttem ki végül a filmtanszéken. Aztán a harmadév első félévében változott meg valami gyökeresen bennem, ami talán a műfajtörténeti órákra vezethető vissza, és tavasszal már azon kaptam magam, hogy a Szabó Ervin Könyvtárba járok filmes szövegeket olvasni a szabadidőmben. Nagyon érdekes, hogy az „eszmélésem” egy műfajjal foglalkozó kurzusra vezethető vissza, ahogy az is, hogy épp egy műfajból OTDK-áztam, holott a magam részéről nem vagyok nagy műfaji filmfogyasztó, inkább a midcultot kedvelem. A western értékorientációi című kurzus volt ugyanis a lépcső az OTDK-hoz, amelyen azzal hívtam fel magamra Pápai Zsolt figyelmét, hogy első blikkre kitaláltam, hogy hol játszódik a bemutatott film Amerikán belül. Az egyik óra után odalépett hozzám, és megkérdezte, van-e kedvem a western térszerkezetéből OTDKdolgozatot írni, én pedig azt

TUZSON-BERCZELI TAMÁSSAL AZ OTDK-RÓL, A WESTERNRŐL ÉS A FILMEK SZERETETÉRŐL ÚGY ÁLTALÁBAN

Balássy Fanni

mondtam, miért ne. Nem voltak különösebb ambícióim, egyszerűen csak érdekelt a téma, és szívesen vetettem bele magamat a kutatásba. Történelemből már volt ilyen tapasztalatom, ezért úgy gondoltam, miért ne legyen filmből is?

Hogyhogy pont a westernre esett a választásod témaként?

Miért pont a western? Van valami egészen különös a hatéves egyetemi pályafutásom alatt: az egyetem mindig megszerettette velem azt, amit korábban nem kedveltem. Így szerettem meg a középkort, a magyar történelmet, a 18. századot, illetve a műfajelméletet éstörténetet. Ha nekem másfél évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy westernnel fogok foglalkozni, nem hittem volna el neki. Alapvetően nem vagyok nagy westernnéző, azt sem tudom, hogyan vetődtem éppen erre az ominózus kurzusra, talán csak szerettem volna még utoljára egy Pápai-szemináriumon részt venni az egészéves gyakorlatom előtt. Azóta persze egyre jobban élvezem ezt a műfajt, és azért találom nagyon jónak, mert engem a kontextus, a társadalmi háttér, az egyéb művészeti ágak, ideológiák, történelembe ágyazhatóság kérdései érdekelnek, és a westernben erre mind akad példa. Talán a horror még az, amely ennyire erős kapcsolatban áll a világgal.

Melyik volt életed legmeghatározóbb westernfilmélménye?

Nehéz kérdés, mert mi számít meghatározónak? Egyfelől van a Missouri fejvadász című film, amelynek az első néhány képkockája meggyőzött arról, hogy imádni fogom. Személy szerint a mai napig ez a kedvenc westernem. A másik fontos élmény az egyetemi éveim alatt A fennsíkok csavargója. Talán ez volt az első western, amelyhez elemző attitűddel álltam. Illetve ott van a McCabe és Mrs. Miller, amely szintén nagyon fontos élmény volt, mert úgy alakult, hogy abban az évben, amikor megnéztem, az volt az egyetlen havas nap, így a filmélmény összekapcsolódott a külső körülményekkel, különleges befogadási élményt hozva létre. Valamint van még egy másik, amelynek az a különlegessége, hogy

először nyolc-tíz évesen láttam. Egy DEFA-westernről, vagyis egy NDKban forgatott filmről, A sólyom nyomában című alkotásról van szó Gojko Mitić főszereplésével. Talán ez nevezhető a westernősélményemnek, ahogy vissza tudok emlékezni. Tavaly újranéztem, és egészen meglepődtem. Általában lesajnálóan szokás az NDKwesternekről beszélni, mert ideológiai háttérüzenetet sejteni mögöttük, de ez szerintem kifejezetten jól sikerült, élvezhető alkotás. A jövőre nézve fontos „küldetésemnek” érzem, hogy emeljük be jobban a diskurzusba a német westernfilmeket is, mert nagyon érdekes dolgokat vetnek fel, nyilván abból adódóan is, hogy a keleti blokkban készültek

Van a kedvenc westerntájad Anthony Mann filmjeiből?

Ha csak egyetlen tájat kellene kiemelnem, akkor a Csupasz sarkantyú nyitóképe lenne az. Nem intellektuális szempontból fognám meg a kérdést: egyszerűen csak nagyon megnyugtatónak találom ezt a képet. Jól komponált, gyönyörű üdezöld a növényzet, és szép kontrasztban áll a hófehér heggyel és a kék éggel. Annyira szerettem ezt a tájat, hogy az OTDK-n a prezentációmnak is végig ez adta a hátterét, miközben nem is erről a filmről beszéltem. Egyszerűen szuggesztívnek tartom.

Ha a kutatásod legfontosabb eredményét kellene kiemelned, mi lenne az?

Ha nagyon konkrétan akarok fogalmazni, akkor sikerült egy teljesen új terminust, a „totális elbeszélés” fogalmát kidolgoznom, amely egy sajátos filmfelvevési és szerkesztési szemléletmódra utal, valamint ennek a gyakorlati megjelenéseit igyekeztem detektálni. Anthony Mann munkássága kulcselem a western fejlődésében, ha a műfaji fejlődéselméletet vesszük alapul, vagy hiszünk ebben a klasszikus westernektől italowesternekig vezető megközelítésben. Illetve rávilágítottam arra is – amely remélem, a későbbiekben a kutatási területem része is lehet, akár a doktori iskola keretében –, hogy a tájak egy tágabb perspektívából

nézve a műfaj- és az ideológiakritika eszközeként is alkalmazhatók. Erről eddig, ebben a formában nem volt szó a western kapcsán.

Biztosan akadnak olyan olvasóink, akiket nehéz lenne berángatni egy westernfilmvetítésre. Te hogyan győznél meg valakit: miért jó, miért fontos ma is westernfilmeket nézni?

Szerintem a western azért érdekes és azért érdemes nézni, mert egy olyan műfajról van szó, amelynek a szabályrendszerét nagyon hamar, nagyon egyértelműen lefektették. Mondhatni, ennél a legegyszerűbb megragadni a tömegkultúra jelenlétét, és mivel ez a tömegkultúra a folklórból táplálkozik, amely ugyanazokat a történeteket meséli újra Homérosz óta, végtelenül szórakoztató felfedezni a toposzokat, az archetipikus szereplőket, helyzeteket, fordulatokat, és azt, hogy ezek hogyan jelennek meg a 20. században. Ezenkívül azért is izgalmas, mert egy kalandfilmműfajról van szó, pont ezért pedig nagyon látványos, hogy milyen változásokon ment keresztül az évek során. Emellett a kultúraolvasási stratégiánk is tükröződik benne, pont ezért szerintem a mai napig érdemes lenne westerneket gyártani, mert számos olyan társadalmi kérdés akad, amelyet érdekesen be tudna mutatni. •

Folyamatos fejlődés nemzetközi közegben –avagy minden a hozzáállás kérdése

Meséljetek magatokról: honnan jöttök, hogyan lettetek barátok és kollégák?

MR: A nevem Mateja Raickovic és Montenegróból származom. Olyan lehetőségeket kerestem, ahol a mesterképzésemmel folytathatom a tanulmányaimat. Az alapképzést még Montenegróban végeztem, de nem voltam vele túl elégedett, ezért más lehetőségek után néztem, és akkor láttam meg a Stipendium Hungaricum nevű ösztöndíjpályázatot. Jelentkeztem, szerencsére megkaptam, és amikor megérkeztem, találkoztam Layannal és az összes többi kollégával. Ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam.

LN: Layan Nairoukh vagyok, és Jordániából származom. Én is designt és vizuális kommunikációt tanultam, ami alapvetően nem a filmkészítésre specializálódott. Félévenként csak egy kurzusom volt a filmkészítésről. Öt év alatt végeztem, és úgy voltam vele, hogy oké, ez nekem is kevés, ezért én is jelentkeztem, amikor még az utolsó évemben voltam. Már a tanulás közben kerestem, hogy mi lesz a következő hely, ahol filmkészítőként képződhetek. Németországba és Magyarországra is jelentkeztem, és Magyarországon felvettek, így jöttem ide. Az elején egy kicsit félénk voltam, így nem barátkoztam

azonnal, mint Mateja, úgy tűnik, de végül nagyon jó barátok lettünk.

Hogyan született meg bennetek a filmezés gondolata?

LN: Olyan családban nőttem fel, ahol rengeteg filmet és sorozatot nézünk, és úgy gondoltam, hogy nagyon jó lehet annak az embernek az élete, aki ezeket a filmeket készíti. Szóval mindig is megvolt az ötletem, hogy szeretnék egy film vagy sorozat rendezője lenni. Aztán, ahogy felnőttem, és elkezdtem tanulni erről az iskolában, úgy gondoltam, hogy oké, nem hiszem, hogy állandóan rendező lehetek, úgyhogy lehetnék egyszerre DOP és AD is. Szóval minél inkább felnőttem, annál több lehetőségem nyílt arra, hogy filmesként milyen tevékenységekben alkothassak. De a mai napig a saját filmjeimet akarom csinálni.

MR: Gyerekkoromban, amikor mindannyian arról fantáziáltunk, hogy ha felnövünk, híresek leszünk, én színésznő akartam lenni. De apám is rendező, producer és főleg vágó volt, később pedig anyám is egy tévécsatornánál kezdett el dolgozni, így állandóan körülvettek ők, valamint a filmes barátaik és kollégáik. Aztán, mivel nagyon közel álltam apámhoz, és ő is vágott, középiskolás koromban magam is elkezdtem vágni, így jött létre a szerelem a vágással, és láttam, hogy

van némi tehetségem is hozzá. Aztán, ahogy Layan mondta, elkezdtem többet tanulni, és úgy voltam vele, hogy "ó, ez az, amit egy rendező csinál - oké, az leszek". De maradok vágó is - ez az első szerelmem a filmezésben.

Vannak korábbi filmkészítési tapasztalataitok az iskolából vagy azon túlról?

LN: Nem igazán. Csak az alapképzésen kezdtem el a fotózással foglalkozni. Aztán a Bachelorképzésem során három rövidfilmet készítettünk. Az egyik egy független film volt, amit nem az egyetemem támogatott, csak egy közös projekt volt egy barátommal, amire a Jordán Nemzeti Filmalaptól kaptunk támogatást. Egy másikat az alapdiplomámhoz készítettem, majd idejöttem.

MR: Nekem sajnos a montenegrói egyetememen nem sok lehetőségem volt, így többnyire minden, amit csináltam, az leginkább az egyetemen kívül történt. Sok dokumentumfilmes workshopon vettem részt, mivel az egyetememen csak játékfilmekről beszéltünk, engem pedig nagyon érdekeltek a dokumentumfilmek.

Minden ilyen műhelymunka eredményeként egy közös filmet készítettünk. Az egyiknek a DokuFesten volt a bemutatója, ami egy nagy koszovói dokumentumfilm-

MATEJA ÉS LAYAN FILMKÉSZÍTŐ HALLGATÓK SZAKMAI HÁTTERÜKRŐL, AZ ELTE-N TAPASZTALTAKRÓL ÉS A STIPENDIUM HUNGARICUM NEVŰ ÖSZTÖNDÍJPROGRAMRÓL MESÉLTEK LAPUNKNAK EGY PÁROS INTERJÚBAN.

Kende Sára

fesztivál, szóval ez a tapasztalatom főleg az egyetemen kívülről származik.

Miért választottátok

Magyarországot és az ELTE-t a filmes tanulmányaitok folytatásához?

LN: Nagyon szerettem volna visszatérni Európába. Volt egy nemzetközi évem Németországban, aztán amikor hazajöttem, úgy voltam vele, hogy oké, nagyon szeretem az európai stílusú filmeket, és vissza akartam jönni. Belebotlottam egy emberbe, aki az egyik németországi mesterszakos hallgatóknak szóló Facebook-csoportban Magyarországot javasolta, megnéztem a tantervet, és azt gondoltam, hogy ez tényleg nagyon jól hangzik. Úgyhogy azonnal jelentkeztem, és nagyon motivált, hogy ösztöndíj is volt, mert nagyon nehéz, ha nem dolgozol. Szóval azonnal jelentkeztem.

MR: Egyetértek, az ösztöndíj dolog nagyon-nagyon hasznos. Megnéztem a tantervet meg mindent: tetszett. Ami nagyon tetszett, az az volt, hogy a képzés rengeteg elméletet tartalmaz, ami szerintem nagyon fontos, még akkor is, ha filmkészítő vagy, és én nem kaptam meg ezt a hátteret korábban. A másik része pedig Budapest. Soha nem voltam még Budapesten korábban, de sok montenegrói jár ide, tudom, hogy néz ki, gyönyörű az építészet, és azt éreztem, hogy ez a hely segíteni fog abban, hogy kreatív hangulatba kerüljek – ami így is lett. Továbbá, ahogy Layan is mondta, el akartam költözni a hazámból, és más tapasztalatokat szerezni.

Elmondanátok néhány szóban, hogy miről szól a Stipendium Hungaricum?

LN: Ez alapvetően egy ösztöndíj a harmadik világ országai számára. Két részre oszlik: az egyik a juttatásodra, a másik a szállásodra. Ha kollégiumban laksz, akkor nem kell fizetned a szállásért, maga az ösztöndíj fizeti a szállásodat. De ha úgy döntesz, hogy máshol laksz, akkor ezt a külön pénzt adják neked a szállásra. De szinte mindenkinek szüksége van egy plusz jövedelemre ahhoz, hogy megengedhesse magának az itteni életet, most az infláció mellett különösen.

MR: Hozzátenném, hogy ez egy nagyon jó alap és egy kis plusz pénz is, igen. De nem hiszem, hogy ez sok pénz. Ha összehasonlítom a hazámmal, akkor jelenleg Budapest olcsóbb, mint Montenegró. És az ösztöndíjjal sokkal-sokkal könnyebb nekem Magyarországon élni, mintha otthon maradnék.

Milyennek találjátok a tanszék programját? Mit emelnétek ki, mint fő erősségeit és gyengeségeit?

LN: Mivel ez a szak alapvetően filmtudomány és filmkészítés, minden félévben több filmelméleti, mint filmkészítési kurzusunk van. Így végül is maximum két-három gyakorlati óránk van, a többi pedig szeminárium vagy előadás, amelyek alapvetően elméleti alapúak. Az elméleti alapú kurzusok nagyon hasznosak, de örültünk volna, ha több gyakorlati tapasztalatot tudunk szerezni. Most látva, hogy együtt dolgoztam a METU, az SzFE és más egyetemek hallgatóival, úgy látom, hogy nagyon alulképzett vagyok a technikai vonatkozásokban. Tehát filmesként nem szereztem meg a legalapvetőbb tapasztalatokat gyakorlati és technikai szempontból. De elméleti szinten nagyon jó és erős órák vannak szerintem.

MR: Azt mondanám, hogy egyetértek, de ez mindig az elvárásokon múlik. Tehát ha összehasonlítom az előző egyetememmel, még a filmkészítés része is jobban ki van emelve. Szerintem ez az elmélet-aspektus nagyon jó, de megértem, hogy van, akinek ez nem tetszik, mert nem ezt várta. Szóval az elvárásoktól függ. Ami a filmkészítést illeti, ahogy Layan is mondta, ha sok tapasztalatod van, és aztán idejössz, akkor lehet, hogy alulmarad a képzés az elvárásaidhoz képest, de ha mindent a pozitív oldaláról nézel, akkor sokat tanulhatsz a professzoroktól... Például az egyik professzorunk a színészekkel való munkára koncentrált, ami szerintem szintén nagyszerű, nekem pedig nem volt ilyen része a korábbi képzésemnek, szóval ez tényleg a hátteredtől függ, és attól, hogyan fogod használni azt, amit itt az ELTE-n kapsz.

LN: Ez igaz. Rengeteg technikai tippet szereztem arról, hogy miként lehet egy forgatókönyv ötletével előállni, vagy hogyan kell a rendezéssel

foglalkozni adott pillanatban. De összességében azt hiszem, több szakmai gyakorlatra lett volna szükségünk, amit alkalmazhatunk, különösen most, hogy a diplomafilmjeinket elkészítettük. Nekem már volt olyan tapasztalatom, hogy forgatáson voltam, de másoknak nem feltétlenül, és saját bőrömön tapasztaltam, hogy nagyon-nagyon megviselte őket az a komolyság és fegyelmezettség, ami akkor kell, amikor az egyetemen kívülre kerülsz, és amikor végre megérted: ez már nem egy iskolai projekt.

Szerintetek a filmes diáktársaitok szakmailag jól felkészültek a közös filmes projektjeikre? A különböző kulturális és szakmai hátterük előnyt vagy akadályt jelent, amit le kell küzdenetek, amikor együtt dolgoztok?

LN: Nem hiszem, hogy bárki is készen állna szakmailag. Szerintem mindannyian úgy teszünk, mintha készen állnánk a professzionális filmkészítési tapasztalatokra. De úgy gondolom, hogy az osztályunkban mindenkinek megvan a maga sajátos vonása, skillje, hogy mit tud nyújtani a filmkészítésben. Tehát lehet, hogy valaki a filmkészítésnek egy adott részében nagyon jó, egy másikban meg nem. Van, aki például nagyon jó a technikai részlegekben, és van, aki a rendezésben vagy az írásban, szóval nagyon-nagyon különbözőek vagyunk, ami nagyon-nagyon jó.

MR: Igen, egyetértek. És azt mondanám, hogy ez előny, nem pedig akadály, mert ez az, amit mindig is akartam. Ez volt az álmom, hogy nemzetközi közösségben dolgozhassak, és más kultúrák képviselőivel kapcsolódhassak. Mert mindenkinek más a háttere, más az egyetemi végzettsége, aztán összejövünk, és ha valakinek a tudásában vannak lyukak, azt könnyen ki tudjuk javítani. Csak megszervezel egy találkozót, elmagyarázod: ezt így csinálod, és mindenki szívesen tanul, mert mindenki elhagyta távoli országát, hogy ide jöjjön és fejlődjön. Szóval nem hiszem, hogy bármilyen hátránya lenne a nemzetközi csapattal való együttműködésnek.

Mi az, ami a ti specialitásotok a filmkészítésben, amit ti tudtok hozzátenni a csapatmunkához?

MR: Engem a rendezés és a vágás érdekel, tehát amit mások projektjeiben fel tudok ajánlani, az vagy vágás, vagy a rendezéshez kapcsolódik, tehát vállalok első vagy második AD, vagy script supervisor feladatokat is - az egyetemi éveim alatt sokat scripteltem, és ez az a munka, amit szintén nagyon szeretek, mert szerintem ez egyfajta kapcsolatot teremt a rendezés és a vágás között.

LN: Nagyon rugalmas vagyok a tekintetben, hogy mit tudok csinálni egy forgatáson, mert az alapképzésemben ketten voltunk egyedül diákok, akik filmkészítéssel akartunk foglalkozni, így mindent meg kellett tanulnunk. Szóval nagyon rugalmas vagyok abban, hogy mit tudok csinálni, ami jó, de leginkább a rendezésre koncentrálok, néha ADként dolgozom; de leginkább rendező vagy DOP pozíciókban, amit nagyon hasznosnak találok, mivel ez az utóbbi területen nagyon alulreprezentáltak a női alkotók.

Milyen projekteken dolgoztok jelenleg az iskolai feladatok és egyéb szakmai törekvések tekintetében?

LN: Nagyjából tíz napja fejeztem be a diplomafilmem forgatását, és tegnap fejeztem be a film első nyers vágatát, ami csodálatos érzés, úgyhogy jelenleg a vágáson dolgozom, és várom a tanáraim és kollégáim visszajelzéseit, hogy hogyan lehetne még jobbá tenni.

Mesélnétek nekünk a diplomafilmjeitekről néhány szóban, mondjuk egy elevator pitch formájában?

LN: Ez egy drámai vígjáték egy idős néniről, aki végül egy tolvajjal együtt rabol ki egy házat azért, hogy megszerezzen egy ajándékot, amit korábban megrendelt, de véletlenül másvalakinek szállították ki. De leginkább egy anya-lánya kapcsolat kerül benne feltárásra.

MR: Jelenleg egy dokumentumfilmen dolgozom, amit diplomafilmként is felhasználok a diplomamunkámhoz. Ez a projekt még akkor kezdődött, amikor Budapestre költöztem. Mivel az egyik tanárom, Bacskai Brigitta is

nagyon szereti a dokumentumfilmeket, szerettem volna meghallgatni a véleményét, és elkezdtünk együtt dolgozni, aztán úgy alakult, hogy ő lett a mentorom, majd úgy döntöttünk, hogy a diplomamunkámhoz is megcsináljuk. Ez olyan, mint egy önéletrajzi dokumentumfilm, tehát egy személyes dokumentumfilm az én történetemről, és a szexuális abúzusról és nemi erőszakról szól, de más nők vallomásait vagy beszélgetéseit is bele fogom foglalni Azt szeretném, hogy inkább egy univerzális történet legyen, mert sajnos nagyon sok nővel történik ez jelenleg mindenhol.

Hogyan tervezitek felhasználni az ELTE-n szerzett tapasztalataitokat a filmkészítésben?

LN: Határozottan sokat tanultam arról, hogyan kell egy forgatókönyvötletéből kiindulni - ez az, ami nagyon hiányzott, mielőtt az ELTE-re jöttem. Amikor valaki azt mondja nekem: „mi lenne, ha csinálnál egy filmet?", akkor nagyon-nagyon nehezen tudok előállni egy ötlettel. De a kurzusaimon megismertem egy csomó technikát, hogy hogyan lehet egy új ötletet kitalálni, úgyhogy mostantól mindenképpen eszerint fogok dolgozni, hogy új filmötleteket fejlesszek. A színészek rendezéséről és a színészekkel való bánásmódról tanultakat a diplomafilmemben is elkezdtem alkalmazni, és remélem, hogy a következő filmjeimnél is ugyanígy tudok majd dolgozni. Valamint a filmkészítés elméleti részeiből is hiányoltam néhányat az alapképzésemből, így most már ezeket is figyelembe veszem a filmkészítés során.

MR: Lehet, hogy én nem tudok olyan konkrétan válaszolni, mint Layan, arra vonatkozóan, hogy mit is tanultam itt. De úgy gondolom, hogy filmesként folyamatosan tanulsz és fejlődsz, és nem szabad azt gondolnod, hogy „ó, befejeztem az iskolát, és most már filmes vagyok, és ennyi".

Szerintem folyamatosan próbálj meg egyre

jobbnak és jobbnak lenni, és azt is gondolom, hogy az élettapasztalatok nagyon fontosak egy rendező és egy filmes számára, amit én is Budapesten szereztem. Úgyhogy úgy gondolom, hogy minden, amit tanultam, kezd integrálódni a tudásomba, és én csak viszem magammal, és felfedezem, hogy mi van még. Tényleg úgy gondolom, hogy ez az egyetem egy nagyszerű lehetőség, és minden alkalommal, amikor bármelyik montenegrói diákkal beszélek, azt mondom nekik, hogy nézzenek utána, gondolkodjanak el rajta. Egy másik interjúban is elmondtam, hogy a Stipendium Hungaricum nagyon értékes, különösen, ahogy Layan is mondta, a harmadik világ országaiból érkezőknek, ahol nincs annyi lehetőségünk, és nem tudnánk kifizetni egy luxus egyetemet. Szóval persze vannak előnyei és vannak hátrányai is, de én személy szerint úgy vélem, nagyon is megéri.

LN: Nagyon sokat számít a személyes hozzáállás ehhez a lehetőséghez. Tehát ha tanulni akarsz idejönni, akkor ez egy óriási lehetőség lesz számodra, nagy előnyt jelent majd a későbbi szakmai életedben is. De ha csak azért jössz ide, mert Európában akarsz tanulni, az nem lesz ugyanaz. Az egyetlen tanácsom az ELTE-nek: lehetőleg több gyakorlati kurzust építsenek a tantervbe. •

Hajdu Steve a Madách Színház

wc-jében fakad ki kollegájára

LIPPAI LEVENTE, MÁSODÉVES SZABAD BÖLCSÉSZ, FILMELMÉLET SPECIALIZÁCIÓS HALLGATÓ KISFILMJÉBEN

A Zárt ajtók mögött teljesen önerőből, egész egyszerűen Levi új kamerája (DJI Ronin 4D) kipróbálásának ürügyén készülhetett el. Baráti szívességek, illetve szerencsés személyes kapcsolatok révén, kvázi zéró pénzből, egyetlen nap alatt forgott le a Madách Színház férfivécéjében, egy 7 fős ministábbal. Remek példa a közösségi filmkészítés varázsára.

„Amikor a wc-ben próbálsz megbeszélni valamit, ami nagyon nem oda való” – a film poénjának elspoilerezése nélkül, a történetről tömören ennyit lehet érdemes tudni. Ami pedig a műfaját illeti, a Zárt ajtók mögött egy igazi buddy comedy, amelyben a tökös és a töketlen párosának archetípusa egy filmnyelvileg találékony köntösben elevenedik meg.

„Technikailag ég és föld, figyeltünk már olyan dolgokra, amikről két éve még nem is tudtuk, hogy léteznek.” –ez volt Levi válasza arra a kérdésemre, hogy mennyire lett más ez a film így, hogy már 2 éve az ELTE-n tanul filmet. A kurzusok során felhalmozott elméleti tudást remekül fel tudta használni, és szimplán minden szempontból érezhető, hogy igényesebb és precízebb ez a filmje, mint a régebbiek.

A film hirtelen felindulásból való elkészítése, illetve a fentebb említett nélkülözhetetlen elméleti tudás megszerzése rámutatnak a tanszék egyik nagyon fontos aspektusára. A jól ismert pénzügyi nehézségek ellenére ki tud épülni egy olyan kreatív és lelkes közösség, ami akkor is készít filmeket, ha azok pont nem egy konkrét kurzusra kellenek,

valamint ha arra különösebb pénzügyi támogatásuk sincs Levi kisfilmje tökéletes példa erre: a hét fős stábból, a két színészt leszámítva mindenki az ELTE Filmtanszékének hallgatója.

Az egyetem pénzügyi kivéreztetésével bár az állam kétség kívül megnehezíti a dolgokat, azt a nyitott és szabad közösséget, ami létrejön, nem tudja lerombolni. Ezt az egykori SZFE-ből kiburjánzó Freeszfe példája is remekül mutatja. Ahhoz, hogy a magyar filmnek legyen egy politikai érdekektől mentes, egészséges jövője, elengedhetetlen, hogy egymást segítsük. Így ha bennetek is van bármilyen filmkészítéssel kapcsolatos ambíció, szaktól függetlenül, ne habozzatok megkeresni olyanokat, mint például a Levi!

A Zárt ajtók mögött remélhetőleg különböző filmszemléken, valamint egyetemi vetítéseken lesz majd látható a közeljövőben. •

Fotók: Kiss Dániel

Kilenc hónap, hat hét, egy nap

Az igencsak átpolitizált kortárs magyar filmgyártás megnehezíti a filmkészítők dolgát: azzal járnak vajon jobban, ha beleállnak a légkör által diktálta politikai kérdésekbe, és filmjeikben nyilvánítják ki véleményüket, állásfoglalásukat, vagy éppen azzal, ha az átfogó politikai kérdések boncolgatásának terhét nem magukra vállalva inkább személyes, emberi sorsokról mesélnek. Persze hiányoznak az akár nyíltan, akár szatíra vagy parabola formájába csomagolt módon rendszerkritikus filmek is, a politikától terhes mindennapok után azonban mégiscsak jó érzés kivételesen (ugyan pontos társadalomrajztól nem mentes, de a direkt politizálást mellőző) őszinte és megkapó emberi élettörténetekbe betekintést nyerni. Lehet ezt óvatoskodásnak is tartani, azonban nem gondolom, hogy vagy az egyedülálló szülők örökbefogadási nehézségei, vagy akár az abortuszkérdés felfejtése a Hat hét feladata lett volna: a film ugyanis politikai kiáltvány helyett egy kamaszlány életének talán

legfeszültebb bő egy hónapjába való betekintést nyújt, még ha nem is sikerül a befogadót maradéktalanul közel engednie a lány lelki világához.

A Hat hét kiindulópontja annyira világos, hogy már rögtön a film elején feszültté is teszi a nézőt: ha minden ennyire rendben van (az örökbeadó, érettségi előtt álló, élsportoló lányanya, Zsófi is érthető okokból akar lemondani születendő gyermekéről, az örökbefogadó pár is alkalmasnak tűnik a feladatra), akkor valaminek el kell romolnia ahhoz, hogy legyen mit nézni másfél órán

keresztül. A film ugyanis azt a címben is jelzett, jogszabály által biztosított hat hetet követi nyomon, melynek során mind az örökbeadónak, mind pedig az örökbefogadóknak lehetősége nyílik arra, hogy még az utolsó pillanatban meggondolják magukat.

A film érdekessége abban rejlik, ahogyan ezzel az egyértelmű, könnyen megtippelhető végkimeneteleket sejtető alapszituációval játszik. A film epizódokra tördelt elbeszélését nyomonkövetve ugyanis fokozatosan egyértelművé válik, hogy nem azzal van a baj, hogy Zsófi túlságosan gyerek még a felelősségteljes gyerekneveléshez, hanem azzal, hogy kamasz létére így is az elvártnál jóval több feladattal birkózik egyszerre, nehezen kezelhető anyjától kezdve az érettségin és a munkán át egészen az élsportig. Ez utóbbi kifejezetten jó lelemény Zsófi végtelen tűrőképességének szemléltetésére: a pingpong-edzések egyrészt monoton, szinte meditatív hangkulisszájukkal még ha rövid időre is, de képesek kizárni a külvilágot, hogy Zsófinak az életében felmerülő halmozott problémák helyett kivételesen csak a labda pattogására kelljen figyelnie, másrészt azonban a helyzetek pontos felmérésére és az azokra való azonnali reagálásra is trenírozzák a lányt. A Zsófi vállára nehezedő terhek feltárásával a film azzal is eljátszik, hogy a néző egy ponton túl kifejezetten Zsófi ellen kezd drukkolni: nehogy hagyja magát megingatni korábbi racionális döntéseiben, nehogy mind saját maga, mind pedig a feladatra

egyébként abszolút alkalmas örökbefogadó pár ellen dolgozzon. Ezekből a felvillantott jelenetszilánkokból azonban nehéz

összerakni a lányban lejátszódó lelki folyamatok teljes képét: hiába csábít azonosulásra a határidő-dramaturgia feszültsége, Zsófi mindvégig távol marad a befogadótól. És ez nemcsak az őt megformáló Román Katalin érzelemmentes, távolságtartó, szinte védőpáncélként használt arcjátéka miatt alakul így – sőt, éppen Román Katalin játéka az, ami leginkább a hátán viszi a filmet, ami a leginkább érdekessé és kiemelkedővé teszi a Hat hetet a kissé receptkövető fesztiválfilmes-jelleg ellenére is. A Hat hét egyszerre túl sok történetszálba kap bele – a rövidre szabott epizódok miatt még egy-egy jelenetben is nehéz kellőképpen elmélyedni, nemhogy a jelenetek sorából kirajzolódni látszó történet egészében.

Zsófi anyává érésének hat hete tartogat megható pillanatokat és érdekes megoldásokat, melyek képesek felrázni az elhasznált dokumentarista-realista sablonokat (a már-már elcsépeltté váló kézikamerás képi világgal szemben figyelemre méltó lelemény a kisbaba ábrázolása – illetve ábrázolásának tulajdonképpeni hiánya, valamint a hangkulissza kreatív használata), és segítenek abban, hogy a didaktikusságra vagy közhelyességre csábító megoldásokat kikerülve a Hat hét meg tudjon maradni kellőképpen autentikusnak és meg tudjon állni a lábán az átpolitizált témába való komolyabb beleállás hiányában megható emberi sorsdrámaként is. •

A KÖZELKÉP FILMKLUB ÁPRILIS 25-ÉN TARTOTTA LEGUTÓBBI VETÍTÉSÉT, MELYEN SZAKONYI NOÉMI VERONIKA ELSŐ NAGYJÁTÉKFILMJE, A TAVALY A CINEFEST FŐDÍJÁT IS ELNYERŐ HAT HÉT KERÜLT TERÍTÉKRE KRITIKA. Nagy Eszter

Május 30-án 18h-tól a Premier Kultcafé-ben pótolható, vagy akár újrázható a már-már kult státuszba kerülő dadogó pásztorfiú rapsztorija, a Larry. Az Inkubátor program egyik legutóbbi (és egyik legutolsó) alkotása egyedi képi világának, valamint közhelyektől mentes történetének köszönhetően a tavalyi év egyik legjobb magyar filmje volt.

A dokumentarista stílus, főhősünk dadogására rímelő ugróvágások egy formailag maximálisan fegyelmezett keretet adnak a filmnek. A történet pedig remekül egyensúlyoz a hollywoodi happy-end és kilátástalanságot a végletekig sulykoló, művészieskedő filmek között.

Ráadásul a színészi alakítások is elképesztően emlékezetesek! A dadogós borsodi rapper srác szerepében Vilmányi Benett, Diósgyőr-fanatikus rendőr édesapja szerepében pedig Thuróczy Szabolcs játszik rendkívül emlékezeteset. Bernáth Szilárd bemutatkozó nagyjátékfilmje témáját tekintve hiánypótló, és okosan nyúl olyan kifejezetten érzékeny szociális problémákhoz, mint a szegregáció, a kirekesztettség, vagy a családon belüli erőszak.

Gye-gyegyertek filmklubba!

A DADOGÓS PÁSZTORFIÚ KITÖRÉSI KÍSÉRLETE BORSODBÓL. A SORON

KÖVETKEZŐ KÖZELKÉP FILMKLUBBAN BERNÁTH SZILÁRD LARRY-JÉT TEKINTHETJÜK MEG, AMI TAVALY DECEMBERI BEMUTATÓJA ÓTA ZAJOS

Érdekességek a lezárásról:

• Az eredeti lezárásban Larry a fellépés után kóborolt az A38on. Ellopott egy sört, bement a mosdóba és a sört a szájában tartva állt a piszoárnál. Beállt mellé egy random srác, és megviccelte azzal, hogy felmutatott fölé, így Benett leöntötte magát a sörrel, kinevette őt a srác, aki aztán megölelte és bocsánatot kért tőle. Larry túl sokáig akarta ölelni ezt a fiút, aki megpróbált kibújni ebből, és kialakult egy verekedés, ami során Larry agyonverte a srácot. Bernáth Szilárd elmondása szerint ez egy „kamu modernista” állítás lett volna.

• Egy másik verzióban Larry és Csala Do Németországban egy mosodában dolgoznak, azonban Bernáth Szilárd belátta, hogy a nagy térbeli és időbeli ugrás nem illett volna a filmhez.

• A végleges verziót egy évvel a forgatás után, 2021 augusztus legvégén vették fel, ami során lemerült mind a fül-, mind a képmonitorja a rendezőnek, így annyit érzékelt az egész

Kristóf Álmos

jelentből, hogy Benett és Csala Do messze kóvályog, és remélte, működni fog, ami ebből kijön.

• A vonatkocsira felfújt Larry graffiti nem igazi, bár az alkotók szerették volna felfújni, de túl bonyolult és költséges lett volna, így végül Csala Do a telefonján lévő applikációjával készítette el az ikonikus feliratot.

• A forgatás egyetlen atrocitása is ehhez a jelenethez kötődik. A felvétel során egy arra járkáló, még az elő este hatása alatt lévő fickó balhézott, akit azonban végül sikerült elzavarni.

•

A Larry-t május 30-án, 18h-kor a Premier Kultcaféban vetítjük. Az ELTE-s diákoknak a belépés ingyenes!

SIKERT ARATOTT MIND SZAKMAI, MIND NÉZŐI BERKEKBEN.

Lehet-e nosztalgiát érezni valami iránt, amit sosem ismertünk, sosem éltünk át? Ha az életem során eddig összegyűjtött tudás két empirikus forrását veszem alapul – a tapasztalatot és a filmeket –, lehet. Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmében a huszonegyedik századba kényszerült Gil a húszas évekbe, Adriana, a húszas évek femme fatalja a 19. század végére, ToulouseLautrec füstös kabaréinak világába vágyik vissza, én pedig oda, amikor moziba járni még egészen mást jelentett, mint ma. Egy olyan korba, amit az Artmozik Éjszakája mindig megidéz számomra.

Ideje, hogy coming outoljak: egy olyan megyéből jövök, amelyben mindössze két mozi van, az egyik egy plázamozi, ahol egy nachost két pofára ropogtató fickó és egy

Mahler-rajongó majdnem összeverekedett a Táron, miközben az élménybe így is, úgy is belerondított a kívülről beszűrődő ruhapróbálós zene, a másikban pedig jelenleg mindössze három filmet vetítenek, a Halálos iramban 10-et, a Super Mario Bros.-t és a Bogyó és Babóca 5-öt.

Nem volt ez mindig így, kisiskolás voltam, amikor bezárták a városunkban álló, jobb időket is megélt mozit. A Táncoló talpak volt az utolsó, amit láttam benne, utána bedeszkázták az ajtaját, az ablakban kinn hagyott plakátokat megfakította

A nosztalgia éjszakája

a nap. Nem tudom, mi volt a traumatikusabb, az animált császárpingvinek vagy látni lezárulni egy korszakot, ami örökre elvette a lehetőséget tőlem, hogy én is olyan stílusosan lógjak iskolából, ahogy az apukám, Truffaut vagy Woody Allen. Nem volt hova menni, így bejártam az óráimra, stréber görcs lettem és leérettségiztem: ezt tette velem a piacgazdaság. De mostanában is sokszor megállok a mozi előtt, nézem a pattogzó lazúrfestéket az ajtókon, bekémlelek a poros ablakokon, a pénztár felé sandítok –állítólag azon a helyen ismerkedtek meg Pogány Judit szülei, az anyukája akkoriban kasszírosként dolgozott ott –, és arra gondolok, mennyi minden kimaradt nekünk, egy teljes generációnak, akiknek a sulimoziban a Táncoló talpakkal akarták kiszúrni utoljára a szemét.

Apukám mindig elragadtatással beszélt erről a moziról, a hangulatáról, a havonta megrendezett, tematikus éjszakai filmklubokról, a filmekről folytatott beszélgetésekről, a tömött sorokról, meg arról, hogyan ürült ki a nézőtér pillanatok alatt a Suttogások és sikolyokon, és ilyenkor mindig azt éreztem, kimaradtam valami visszahozhatatlanból. Egészen az Artmozik Éjszakájáig, ami képes volt megidézni és megteremteni az apukám elbeszélései alapján elképzelt élményt.

Részletes információ: artmozi.hu/artmozik-ejszakaja-2023

Kint álmos, sötétedő város, bent kígyózó tömeg, popcornillat, beszélgetéstől zsongó aula, az Annie Hall sorban állós jelenetét idéző momentumok az önjelölt filmesztétákkal, dugig megtelő nézőtér, az utolsó helyekért egymásnak eső emberek: ezek azért mégis hiányoznak a mindennapi moziba járásainkból, és legfőképpen a mi nemzedékünk moziélményeiből. Az Artmozik Éjszakája évente egyszer, egyetlen hajnalig nyúló este erejéig megteremti számunkra azt az érzést, hogy milyen lehetett harminc-negyven évvel ezelőtt moziba járni, és átörökít egy generációs élményt, pont ezért nagyon fontos kezdeményezésnek találom.

Persze ez Pest, legyintenének sokan. Magyarország további 3154 települése között még 348 várost találni, ebből 25 megyeszékhelyet, ahol számtalan fiatal cinephile lézenghet, akitől távolesik a főváros, hát még a fővárosi éjszaka, és csak a Halálos iramban, a Bogyó és Babóca vagy valami 240p-s felbontású Videafeltöltés között választhatnak. Jó lenne egyszer látni, ahogy kinövi magát ez a program, és legalább egyetlen éjszaka erejéig egyre több moziterem telik meg országszerte. Hátha egyszer filmszakosként mi is tudunk majd tenni ezért valamit. •

AZ ARTMOZIK ÉJSZAKÁJA ÉVENTE EGYSZER, EGYETLEN HAJNALIG NYÚLÓ ESTE EREJÉIG MEGTEREMTI SZÁMUNKRA

AZT AZ ÉRZÉST, HOGY MILYEN LEHETETT HARMINC-NEGYVEN ÉVVEL EZELŐTT MOZIBA JÁRNI, ÉS ÁTÖRÖKÍT EGY GENERÁCIÓS ÉLMÉNYT, PONT EZÉRT NAGYON FONTOS KEZDEMÉNYEZÉSNEK TALÁLOM

Balássy Fanni

Nyárkezdő filmes események

Kép forrása: frisshusbudapest.com

A

Nemzetközi Rövidfilmfesztivál

fő helyszíne, a Puskin mozi csak egy kőhajításnyira van a BTKtól. Magyar kisfilmek, lengyel kisfilmek, hazai és nemzetközi versenyprogram várja az

érdeklődőket június 1. és 7. között. A tavaly indult Friss Csillag nevű program keretein belül pedig fiatal színészek –ezúttal Tóth Zsófia és Babinchak Atanáz –munkássága is a reflektorfénybe kerül.

A fesztivál nemzetközi versenyprogramja négy tematikus blokkot foglal magába. Az Új utakon válogatásban válaszút elé kerülnek a filmbeli hősök –például három turista asszonyság vagy a kamionosokkal incselkedő és gyakran pórul járó fiatal életművész. A blokkba két animációs film is befért, köztük a magyar közreműködéssel készült, Velencét és Sundance-t is megjárt Christopher at the Sea. Az Anyák és apák blokk szülőkről és gyerekekről mesél. Néha csak annyi történik, hogy cseresznyét szednek (Cherries), máskor az űrbe utaznak hőseink (Sideral). Egy szürreális autóversenyre kalauzoló, Oscar-jelölt (Ice

Merchants) fekete komédiát is bemutatnak. Különös családi összefogással készült az animációs film: stop-motion részleteit a rendező apja animálta még a szovjet éra alatt, Észtországban. A sejtelmes nevet viselő Nem elsőrandis filmek válogatás vetítéseit összeszokott párosoknak ajánlják a Friss Hús szervezői. Öt rövidfilm, amelyek között idei Berlinalén debütáló animáció (Eeva) is helyet kapott, de lesznek meztelen férfiak is az erdőben (Naked Man in the Woods). Végül, de nem utolsósorban a Menny és pokol blokkban feszült thriller-hangulat, zsarolás (Sandstorm) némi szakralitás várható (Salvation Has No Name), és még az ördög maga is megjelenik (The Devil).

A hagyományokhoz híven idén is lesz Queer Dreams blokk, hét különleges filmet válogattak az LMBTQ+ szekcióba. Nem marad a Friss Hús közönsége borzongató filmek híján sem. Az @Midnight szekcióban hat filmet mutatnak be ezúttal, és a horror mellett a humor sem fog hiányozni. Nemzetközi dokumentumfilmes válogatás is lesz, valamint gyerekfilmeket –animációs filmválogatások 4-6 és 7-10 éveseknek –,

kamaszoknak szóló Teensösszeállítást és Senior filmes programot is kínálnak a fesztivál ideje alatt. A filmeken túl pedig pitchfórumok, kerekasztalbeszélgetések, A következő ELTE-n készült filmek

versenyeznek az idei Friss Hús Fesztiválon:

Nagy Dániel: A fürdés

Bóna Jakab: A királylány

Sándor Lili Dorottya: Rókavadászat

Kapás Tibor: Szilánkok

Gabriel Motta: A kötelék

Menjetek ELTE-s filmeket nézni (is) a Friss Húsra!

HAMAROSAN ITT NYÁR AZ EGYETEMI ÓRÁK VÉGET ÉRNEK, DE AKIK FILMES PROGRAMOKRA VÁGYNAK KÉT

VIZSGA KÖZÖTT, AZOK JÚNIUSBAN IS MEGTALÁLJÁK A SZÁMÍTÁSUKAT. KÉT FILMFESZTIVÁL VÁR RÁNK A HÓNAPBAN, A KÖZELBEN ÉS TÁVOLBAN IS NÉZHETÜNK HAZAI FILMEKET PROGRAMAJÁNLÓ Köves Ágoston

XI. Friss Hús Budapest

Ha pedig valaki a kampusztól messzebb kalandozna, elszakadna egy kicsit a fővárostól, azt várja a Magyar Mozgókép Fesztivál. Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban új hazai mozifilmek, tévéfilmek, animációs filmek, dokumentumfilmek és rövidfilmek tömkelege mellett pedig közönségtalálkozók, koncertek, egyéb kulturális programok és a nyári Balaton várják az érdeklődőket. Egyetlen filmre jelképes 500 forintos áron lehet jegyet váltani, a diák fesztiválbérlet pedig csak 1500 forint.

Az eseménysorozat június 7-én kezdődik, és négy napig tart. A legjobb nagyjátékfilm kategóriában idén Az almafa virága, a Blokád, a Hat hét, a Larry és a Magasságok és mélységek versenyeznek. A legjobb rendező díj öt nevezettje Bernáth Szilárd (Larry), Csoma Sándor (Magasságok és mélységek), Kerékgyártó Yvonne (Együtt kezdtük), Szakonyi Noémi Veronika (Hat hét) és Tősér Ádám(Blokád). Ezen kívül – a teljesség igénye nélkül – lesz még itt szó a nyolcvanas évek Magyarországának groteszk oldaláról (Nyugati nyaralás),

időhurkos felnövés-történetről az érettségi napján (Zanox –Kockázatok és mellékhatások), egy család harcáról a túlerővel szemben (Túl közel), szerelemről a hullaházban (Átjáróház), kutyatenyésztésről Erdélyben (Ki kutyája vagyok én?), osztálykülönbségekről (A hattyú), huszárokról (Hadik), disztópiákról (Műanyag égbólt) és testvérekről (Kakukkfióka). Az új magyar filmek mellett régiebbieket is vetítenek. •

Játéksarok

1. A világunk közepe.

2. A száműzetésünk helyszíne.

3. A tanszéki Biblia: A … irányzatai.

4. Pápai tanár úr leggyakrabban idézett kedvence: … Jenő.

5. Van belőle díj, stúdió, pályázat, utca, de legfőképp a 20. század megkerülhetetlen filmesztétájaként ismert.

6. Filmszakos hallgatóként a leggyakrabban hallott kérdés: „Jó, de mi a …?”

7. Ami nélkül senki sem ússza meg a mesteres szakzárást: kredit…

8. Három betű, de mindenki tudja, hogy kit rejt.

Megfejtés: … a legnagyobb király.

A helyes megfejtést beküldők között kisorsoljuk a legfrisseb

Metropolis-lapszámot.

Rajzpályázat: Rajzold meg, ahogyan Gelencsér tanár úr a Lopott boldogságok. Premodern magyar melodrámák (1957–1962)

című köteten dolgozik.

A legjobb beérkezett pályamű tulajdonosa jegyet nyerhet a Friss Hús záróvetítésére.

Recept – A filmtanszék hallgatóinak leggyakrabban fogyasztott kajája

Pattogatott kukorica

hozzávalók:

• pattogatnivaló kukorica

• só

• vaj

Forrósíts fel némi vajat egy nagy lábos alján. Tegyél bele kukoricát és sózd meg. Közepes lángon melegítsd fedő alatt, míg minden szem ki nem pattog. Ha azonban nincs időd ilyenekkel pepecselni, vegyél egy nagy zacskóval bármely mozi büféjében.

EBBEN A HÓNAPBAN IS A

TANSZÉK TANÁRI KARÁBÓL KÉRDEZTÜNK KÉT-KÉT OKTATÓT ARRÓL, MELYIK VOLT AZ A FILM, AMIT AZ ELMÚLT FÉL ÉVBEN LÁTOTT ELŐSZÖR, ÉS A LEGNAGYOBB HATÁSSAL VOLT RÁ.

Pápai Zsolt

Gian Piero Brunetta írja a neorealista mozgalom egyik legfontosabb előzményét jelentő A fehér hajó, Roberto Rossellini 1941-es debütfilmje formájáról: „Rossellini olyan narrációt alkalmaz, amely egyrészt felszabadítja magát a klasszikus történet konvenciói alól, másrészt keveri a kódokat, ezzel újszerű szerkezetet teremt.” A fehér hajó újítása nem pusztán abban áll, hogy alkotója fellazítja a filmszerkezetet, továbbá a dokumentum-felvételekkel és az amatőr színészekkel felfokozza a történet realizmusát, hanem abban, hogy a rendhagyó formába egy ízig-

Kránicz Bence

Andrew Sarris amerikai hangosfilmről szóló könyvében

olvastam a Crime Without Passionről (1934), amit a színdarab- és forgatókönyvíróként bődületesen sikeres Ben Hecht – Charles MacArthur páros rendezett, hathatós operatőri segítséggel. Tragikus véget érő

szerelmiháromszög-történetről van szó, de a szerzők éjfekete humora miatt inkább kívülről, kárörvendő megfigyelőként látjuk hősünket, a törvényszegő

vérig konvencionális, triviális szerelmi melodrámát helyez. A csatahajó közel halálos sérülést szenvedett közmatróza és az önkéntes ápolónő vonzalma hollywoodi közhelymelodrámákat idéz, Rossellinénél azonban nem banális ez a mese, egyrészt a dokumentarista keret miatt, másrészt, mert mintegy értelmet ad az amúgy értelmetlen (minden háború értelmetlen), illetve kártékony harci

cselekményeknek, hiszen ezek révén kerülnek egymás mellé a szerelmesek. Az Emberek a havason abban rokon A fehér hajóval, hogy itt is a merőben újszerű filmforma „hordja ki” a triviális szerelmi történetet.

ügyvédet. Már csak a fontos kísérleti filmes és trükkmester, Slavko Vorkapich expresszionista bevezető montázsa miatt megéri megnézni a filmet, de azért is, mert megmutatja, tíz évvel a Gyilkos vagyok előtt már a hollywoodi kapuknál toporgott a film noir, csak a védjegyszerű stílusra kellett várni a világháborúig. Utánanéztem, 1935-ben itthon is bemutatták, a magyar címe is nagyon jó: Dr. Mefisztó