Kilenc hónap, hat hét, egy nap

Az igencsak átpolitizált kortárs magyar filmgyártás megnehezíti a filmkészítők dolgát: azzal járnak vajon jobban, ha beleállnak a légkör által diktálta politikai kérdésekbe, és filmjeikben nyilvánítják ki véleményüket, állásfoglalásukat, vagy éppen azzal, ha az átfogó politikai kérdések boncolgatásának terhét nem magukra vállalva inkább személyes, emberi sorsokról mesélnek. Persze hiányoznak az akár nyíltan, akár szatíra vagy parabola formájába csomagolt módon rendszerkritikus filmek is, a politikától terhes mindennapok után azonban mégiscsak jó érzés kivételesen (ugyan pontos társadalomrajztól nem mentes, de a direkt politizálást mellőző) őszinte és megkapó emberi élettörténetekbe betekintést nyerni. Lehet ezt óvatoskodásnak is tartani, azonban nem gondolom, hogy vagy az egyedülálló szülők örökbefogadási nehézségei, vagy akár az abortuszkérdés felfejtése a Hat hét feladata lett volna: a film ugyanis politikai kiáltvány helyett egy kamaszlány életének talán legfeszültebb bő egy hónapjába való betekintést nyújt, még ha nem is sikerül a befogadót maradéktalanul közel engednie a lány lelki világához.

A Hat hét kiindulópontja annyira világos, hogy már rögtön a film elején feszültté is teszi a nézőt: ha minden ennyire rendben van (az örökbeadó, érettségi előtt álló, élsportoló lányanya, Zsófi is érthető okokból akar lemondani születendő gyermekéről, az örökbefogadó pár is alkalmasnak tűnik a feladatra), akkor valaminek el kell romolnia ahhoz, hogy legyen mit nézni másfél órán keresztül. A film ugyanis azt a címben is jelzett, jogszabály által biztosított hat hetet követi nyomon, melynek során mind az örökbeadónak, mind pedig az örökbefogadóknak lehetősége nyílik arra, hogy még az utolsó pillanatban meggondolják magukat.

A film érdekessége abban rejlik, ahogyan ezzel az egyértelmű, könnyen megtippelhető végkimeneteleket sejtető alapszituációval játszik. A film epizódokra tördelt elbeszélését nyomonkövetve ugyanis fokozatosan egyértelművé válik, hogy nem azzal van a baj, hogy Zsófi túlságosan gyerek még a felelősségteljes gyerekneveléshez, hanem azzal, hogy kamasz létére így is az elvártnál jóval több feladattal birkózik egyszerre, nehezen kezelhető anyjától kezdve az érettségin és a munkán át egészen az élsportig. Ez utóbbi kifejezetten jó lelemény Zsófi végtelen tűrőképességének szemléltetésére: a pingpong-edzések egyrészt monoton, szinte meditatív hangkulisszájukkal még ha rövid időre is, de képesek kizárni a külvilágot, hogy Zsófinak az életében felmerülő halmozott problémák helyett kivételesen csak a labda pattogására kelljen figyelnie, másrészt azonban a helyzetek pontos felmérésére és az azokra való azonnali reagálásra is trenírozzák a lányt. A Zsófi vállára nehezedő terhek feltárásával a film azzal is eljátszik, hogy a néző egy ponton túl kifejezetten Zsófi ellen kezd drukkolni: nehogy hagyja magát megingatni korábbi racionális döntéseiben, nehogy mind saját maga, mind pedig a feladatra egyébként abszolút alkalmas örökbefogadó pár ellen dolgozzon. Ezekből a felvillantott jelenetszilánkokból azonban nehéz összerakni a lányban lejátszódó lelki folyamatok teljes képét: hiába csábít azonosulásra a határidő-dramaturgia feszültsége, Zsófi mindvégig távol marad a befogadótól. És ez nemcsak az őt megformáló Román Katalin érzelemmentes, távolságtartó, szinte védőpáncélként használt arcjátéka miatt alakul így – sőt, éppen Román Katalin játéka az, ami leginkább a hátán viszi a filmet, ami a leginkább érdekessé és kiemelkedővé teszi a Hat hetet a kissé receptkövető fesztiválfilmes-jelleg ellenére is. A Hat hét egyszerre túl sok történetszálba kap bele – a rövidre szabott epizódok miatt még egy-egy jelenetben is nehéz kellőképpen elmélyedni, nemhogy a jelenetek sorából kirajzolódni látszó történet egészében.

Zsófi anyává érésének hat hete tartogat megható pillanatokat és érdekes megoldásokat, melyek képesek felrázni az elhasznált dokumentarista-realista sablonokat (a már-már elcsépeltté váló kézikamerás képi világgal szemben figyelemre méltó lelemény a kisbaba ábrázolása – illetve ábrázolásának tulajdonképpeni hiánya, valamint a hangkulissza kreatív használata), és segítenek abban, hogy a didaktikusságra vagy közhelyességre csábító megoldásokat kikerülve a Hat hét meg tudjon maradni kellőképpen autentikusnak és meg tudjon állni a lábán az átpolitizált témába való komolyabb beleállás hiányában megható emberi sorsdrámaként is. •

Május 30-án 18h-tól a Premier Kultcafé-ben pótolható, vagy akár újrázható a már-már kult státuszba kerülő dadogó pásztorfiú rapsztorija, a Larry. Az Inkubátor program egyik legutóbbi (és egyik legutolsó) alkotása egyedi képi világának, valamint közhelyektől mentes történetének köszönhetően a tavalyi év egyik legjobb magyar filmje volt.

A dokumentarista stílus, főhősünk dadogására rímelő ugróvágások egy formailag maximálisan fegyelmezett keretet adnak a filmnek. A történet pedig remekül egyensúlyoz a hollywoodi happy-end és kilátástalanságot a végletekig sulykoló, művészieskedő filmek között.

Ráadásul a színészi alakítások is elképesztően emlékezetesek! A dadogós borsodi rapper srác szerepében Vilmányi Benett, Diósgyőr-fanatikus rendőr édesapja szerepében pedig Thuróczy Szabolcs játszik rendkívül emlékezeteset. Bernáth Szilárd bemutatkozó nagyjátékfilmje témáját tekintve hiánypótló, és okosan nyúl olyan kifejezetten érzékeny szociális problémákhoz, mint a szegregáció, a kirekesztettség, vagy a családon belüli erőszak.