| AKTUÁLIS |
Gimnáziumba jártak. A szüleim és édesapám édesapja is a Deszkatemetőben van eltemetve. Egyházmegyei gondnokunk tragikus halála után engem választottak meg, nyolc évig végeztem ezt a szolgálatot, a rendszerváltozás utáni időszakban jó néhány egyházi intézmény indulásánál segítettem, 2009 óta pedig világi főjegyző vagyok az egyházkerületben. Emellett többek között a Presbiteri Szövetségben is tevékenykedett. Laikusként miért tartja fontosnak az egyházi szolgálatot? Egyházmegyei gondnokként az esperessel sorra bejártuk az egyházközségeket, olyan helyekre is eljutottam, ahol nyolc-tíz ember alkotta a gyülekezetet, és bizony, sokat számított nekik, hogy számontartják őket. Fontosnak tartom, hogy legyünk jelen helyi közösségeinkben, mert ezzel megerősítjük a testvéreket. A gyülekezetben próbálkoztunk azzal is, hogy a presbiterek legyenek a konfirmandusok patrónusai. A cserkészetből vannak ilyen tapasztalataim. Azt látom, fontos a fiataloknak a személyes jelenlét, a mértékletes, józan példa, és hogy nagyon sok múlik rajtunk is, akik nem hivatásszerűen szolgálunk a gyülekezetben. Tapasztalatai szerint hogyan támaszkodhat a lelkész a presbiterekre és fordítva? Miben egészíthetik ki egymást? Nagyon sok teher van a lelkészen, segítenünk kell neki, nem várhatjuk el, hogy mindent ő csináljon. Ehhez persze meg kell találni a megfelelő embereket, akik tudnak és akarnak is szolgálni, legyen szó ifjúsági munkáról, csoportvezetésről vagy bármi egyébről. Nagyon fontos, hogy bevonjuk az alkalmas embereket. Sok mindent odaszánhatunk, főleg az időnket, képességeinket, de az anyagi javainkat is. Az induló, missziói gyülekezetek még nem képesek fizetni egy lelkipásztort, természetes, hogy az egyházkerület támogatja ezeket, de ha megerősödnek, anyagilag is önállósodnak. Közösségeinket a tagok segítőkészsége, odaszánása viszi előrébb. Mit tart a Tiszáninneni Református Egyházkerület erősségének? Úgy érzem, mifelénk nagyobb az áldozatkészség, mint más egyházkerületekben. Sokszor a kis létszámú közösségek lelki téren nagyobbak, erősebbek. Jó példa erre, hogy a kárpátaljai Tiszapéterfalván micsoda szeretettel és lelkesültséggel veszik körbe az árvaellátást. Megdöbbentő és jó érzés volt látni, mennyire komolyan veszik ott a diakóniai munkát. Jelentős intézményrendszer épült ki az egyházkerületünkben, és teológiai akadémiánk is fontos szellemi-lelki gócpont, még ha Trianon megfosztotta is felvevőterületei jelentős részétől. Mi az, amit tovább erősítene? Például a gyülekezeti munkatársak bevonását a szolgálatba. Sárospatakon van is ilyen képzésünk, de nemcsak a lelkészeket bátorítanám, hogy neveljenek ki magunknak munkatársakat, szeretném ösztönözni a presbitereket is, hogy legyenek partnerei a lelkésznek. Nem szembenállásra van szükség. Nem fogjuk tudni
közvetíteni a hitet, ha szeretetlenség van közöttünk. Tovább erősíteném a lelkészek pasztorációját, a több gyülekezet presbitereinek és gondnokainak találkozóit, hogy beszélgessenek, ismerjék meg és erősítsék egymást. Jó dolgok a kerületi konferenciák, összreformátus találkozók, de azok más típusú rendezvények. Vagy ott van az egyházi média kérdése. Jó, hogy van rádiónk, de lenne még mit fejleszteni rajta, hogy igazán ki tudja tölteni az adásidőt megfelelő tartalommal. Testvérgyülekezeti kapcsolataink sokat erősödtek az elmúlt tíz évben, határon túli testvéreink nem élnek már olyan elzártságban, mint korábban, de továbbra is nagyon fontosak a találkozások velük. Ennek mintájára azt is meghonosíthatnánk, hogy a nagyobb gyülekezetek a saját egyházmegyéjükön, egyházkerületükön belül vállalják, hogy egyegy kisebb közösséggel élő, támogató kapcsolatot ápolnak. Milyen problémákkal szembesül? Milyen megoldásra váró feladatokat lát? Ezeket helyi szinten kell keresni, ezzel is erősíteni közösségeinket, hogy ne érezzék egyedül magukat. Bizakodó vagyok, még nem tartunk ott, hogy bezárjuk a kaput, tenni kell a dolgunkat. Lelkészeink mondják, hogy sokszor a temetés az utolsó alkalom a misszióra, amikor még elérik a családokat, és elhangozhat: szükségünk van lelkünk épülésére is. Fontosnak tartanám felkeresni a körülöttünk élőket, és valamilyen vonzó formában, nem erőszakosan meghívni őket gyülekezeteinkbe. A fiatalok megtartása, visszavezetése közösségeinkbe szintén nagy dilemma, hisz Miskolcon még csakcsak megmaradnak, máshonnan viszont sokan elköltöznek. Szűcs Ferenc professzortól azt tanultam, hogy nem a gyülekezeti utánpótlás biztosítása az elsődleges feladatunk, hanem hogy tisztességes, egyházhoz közel álló, hitben járó embereket neveljünk. Azt is szeretném, ha a mindennapi életben hangsúlyosabban jelenne meg az egyházunk. Vannak fogyatékosokat gondozó és idősotthonaink, de a Magyar Református Szeretetszolgálat jelenlétét tovább növelhetnénk a régióban úgy, hogy szeretetszolgálatunk kézzelfogható legyen a mindennapokban, hogy valóban olyan diakóniát gyakoroljunk, amelyre elhívásunk van. A hivatása miatt fordult a figyelme az egyház szolgálati területei közül a diakóniára, vagy a szeretetszolgálat vezette az orvoslás felé? A foglalkozásomból kifolyólag megerősödtem abban, hogy a teremtett világ Isten műve – érezni kellene ezt minden porcikánkban. Csodálatos szerkezet az ember, mennyi-mennyi helyen és módon elromolhatna, mennyiféle baja lehetne, mégis működünk. Ugyanakkor ügyeltem pszichiátrián is, és láttam, hogy sok betegségnek a szeretetlenség az oka. Ha az ember maga alatt van, minden súlyosabban érinti. A szeretetteljes kapcsolatok hiánya elvadítja az embert. Gyülekezeti közösségeinkben, presbitériumainkban hordozzuk imádságban, hogy a most az ősz végére megválasztott tisztségviselők útja, szándékai az Isten dicsőségére és gyülekezeteink javára szolgáljanak! FOTÓ: SEBESTYÉN LÁSZLÓ 2020. október 25.
Reformátusok Lapja 19
